Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2013-10-26   3,663
Niektoré knihy zdieľajú osudy svojich autorov. Martin Vietor vydal v lete r. 1968 knihu "Dejiny okupácie južného Slovenska" (SAV, 1968), ktorá budí rozpaky svojim 500-stranovým rozsahom  i pohnútkami, ktoré viedli k jej napísaniu...  


Martin Vietor je protirečivá postava. Profesor práva na filozofickej fakulte UK v Bratislave začínal ako advokát v Senci. Po viedenskej arbitráži odiśiel do Budapešti, kde sa živil písaním rodokapsov. Tam sa aj skrýval počas Holokaustu a oženil. Po vojne žil v Bratislave so svojou ženou traumatizovanou zákazom hovoriť po maďarsky na verejnosti.
V 50-tych rokoch publikoval práce na tému Maďarskej republiky rád. V 60-tych rokoch Martin Vietor rozpoznal spoločenskú objednávku na "vysporiadanie sa" so silnejúcimi hlasmi o prenasledovaní Maďarov na Slovensku v r. 1945-48 a rozhodol sa napísať monografiu o "okupácii" južného Slovenska v r. 1938-45, ktorá mala vysvetliť a ospravedlniť etnické čistky na južnom Slovensku namierené proti Maďarom v r. 1945-48. Podujal sa vytvoriť  mýtus o "okupácii" ktorá  (zďaleka nielen jemu) zachránila život...
Keď skončila vojna, ľudia preživší Holocaust boli konfrontovaní s pokračujúcim antisemitizmom na Slovensku a stáli pred voľbou - vysťahovať sa do Palestíny, alebo zostať na Slovensku. Až 70% sa rozhodlo pre emigráciu, M. Vietor zostal. "Zmena mena u ľudí židovského pôvodu znamenala, že sa rozhodli pre asimiláciu so slovenským národom, nech je, aký je" píše vo svojich memoároch sesternica M. Vietora Agneša Kalinová.  [*]

Vietor mal dobré predpoklady cítiť na koži antisemitizmus i hungarofóbiu "slovenského kultúrneho nacionalizmu" znova sa prebúdzajúceho v generácii komunistických kádrov 60-tych rokov (terminologické upresnenie: konkurenčný "nekultúrny nacionalizmus" = ľudáci).
Charakter knihy teda minimálne v rovnakej miere ako kvality autora, odzrkadľuje determinanty prostredia a doby, v ktorom vznikala.
Niekto by sa mohol čudovať, že Vietorova kniha bola priaznivo prijatá v Budapešti. Áno, a to vďaka triednemu prístupu maďarských súdruhov a hlavne jedného konkrétneho súdruha - Lóránta Tilkovszkého - Vietorovho duchovného dvojčaťa (kým Vietor mal za sebou roky strávené v Budapešti, Tilkovszký v Prahe). Keďže maďarská triedna historiografia z ideologických dôvodov beztak nazývala Horthyho režim fašistickým, nemala námietky, ak ho slovenský kolega obohatil o atribúty národnostného útlaku a brutálnej maďarizácie. Neskúmali jeho pohnútky a motivácie doma na Slovensku. Možno im nerozumeli, alebo naopak, rozumeli až príliš dobre kontinuite slovenského nacionalizmu svojimi koreňmi zapusteného v Tisovom režime.
Ku knihe uverejňujeme obsah a dve recenzie. Maďarskú napísal Kálmán Janics, ktorý azda ako jediný poukázal na zásadné defekty knihy, pomýlenú optiku i zlovoľné disproporcie. Slovenskú recenziu napísal Ľ. Lipták. Na počudovanie akademický historik vôbec nezaregistroval falzá, omyly a chyby vo Vietorových výpočtoch, ktoré zdokumentoval nehistorik - lekár K. Janics.


Obsah
I. Vojenská diktatúra ma okupovanom území (november — december 1938)
  1. Činnosť zjednotenej maďarskej strany r. 1938
  2. Činnosť vojenskej správy
    1. Administratívne opatrenia
    2. Hospodárske opatrenia
    3. Politické opatrenia
    4. Výsledky vojenskej správy

II. Od obnovy civilnej správy do vyhlásenia slovenského štátu (december 1938 — marec 1939)
  1. Národnostná a revízna politika maďarských vládnucich tried
  2. Reakcia autonómnej slovenskej vlády na národnostnú politiku horthyovského režimu
  3. Metódy maďarizácie na okupovanom území do marca 1939
  4. Začiatky slovenského hnutia

III. Od vzniku slovenského štátu do napadnutia SSSR (marec 1939 — jún 1941)
  1. Politické metódy revizionizmu a maďarizácie horthyovského režimu
    1. Revízne plány
    2. Národnostná politika v teórii
    3. Národnostná politika v praxi
  2. Okupované územie v politike slovenského štátu
  3. Rozvoj národnooslobodzovacieho boja na okupovanom území do napadnutia SSSR
    1. Obranné boje a politická organizácia Slovákov
    2. Diferenciácia v radoch maďarského obyvateľstva okupovaného územia
    3. Začiatky robotníckeho hnutia na okupovanom území

IV. Od napadnutia SSSR do protiútokov v bitke pri Volge (jún 1941 — december 1942)
  1. Revizionizmus a národnostná politika maďarskej vlády v prvej etape vojny proti SSSR
    1. Prehľad politickej situácie v Maďarsku
    2. Revizionizmus a národnostná politika maďarskej vlády
    3. Systém maďarskej okupačnej správy; Zapojenie okupovaného územia do trianonského Maďarska
    4. Prehľad buržoáznych politických a spoločenských organizácií v Maďarsku
      1. Politické strany
      2. Spoločenské organizácie
      3. Organizácia Nemcov
  2. Otázka fašistického charakteru horthyovského a ľudáckeho režimu
  3. Recipročné akcie slovenskej vlády v prvej etape vojny proti SSSR
  4. Rezistencia v prvej etape vojny proti SSSS
    1. Nový smer v slovenskom hnutí 194
      1. Založenie Strany slovenskej národnej jednoty
      2. Politická činnosť SSNJ do konca r. 1942
      3. Nová línia Slovenskej jednoty
    2. Antifašistické hnutie na okupovanom území
    3. Činnosť komunistov

V. Od bitky pri Volge do nacistickej okupácie Maďarska (január 1943 — marec 1944)
  1. Kríza spojenectva s Nemeckom
    1. Vnútropolitická situácia v Maďarsku
    2. Národnostná politika Kállayho vlády v praxi
  2. Okupované územie a slovensko-maďarské medzištátne vzťahy
  3. Národnooslobodzovacie a antifašistické hnutie v Maďarsku
    1. Vývoj hospodárskych pomerov do marca 1944
    2. Činnosť Strany slovenskej národnej jednoty
    3. Slovenská jednota od začiatku r. 1943 po nemeckú okupáciu Maďarska
    4. Rezistencia ostatného obyvateľstva okupovaného územia
    5. Robotnícke hnutie
      1. Sociálne postavenie pracujúcich na okupovanom území
      2. Činnosť komunistov

VI. Od nemeckého vojenského obsadenia Maďarska do zániku okupačného režimu (marec 1944 — apríl 1945)
  1. Maďarsko po nemeckej okupácii
    1. Nemecká vojenská okupácia
    2. Maďarský štátny aparát v službách okupantov
    3. Kríza maďarských politických a spoločenských organizácií
    4. Národnostná politika po nemeckej okupácii
  2. Okupácia Maďarska v politike Slovenskej republiky
  3. Protimaďarská a protifašistická rezistencia pred pučom nyilašov
    1. Zmeny v hospodárskej situácii
    2. Posledné mesiace činnosti SSNJ a Slovenskej jednoty
    3. Možnosti antifašistického hnutia ostatného obyvateľstva okupovaného územia
      1. Osud Židov, emigrantov, väzňov internačných táborov
      2. Boj komunistov za jednotný antifašistický front
  4. Rozhodujúca fáza antifašistického boja
    1. Vplyv Slovenského národného povstania na politický vývoj v Maďarsku
    2. Obdobie nyilašského teroru
    3. Slovenské národné povstanie a antifašistické hnutie v Maďarsku
      1. Oslobodenie východnej oblasti okupovaného územia
      2. Čs. emigrantské organizácie v Budapešti počas oslobodenia západnej časti okupovaného územia


Recenzia Ľubomíra Liptáka (Historický časopis 1/1969)
Snahy o celistvejší pohľad na slovenské dejiny v rokoch druhej svetovej vojny trpia nevyvázenosťou výskumu dvoch základných oblastí, na ktoré imperialistická agresia v rokoch 1938-1939 rozdelila Slovensko. Aj keď výskum teritória slovenskej republiky tiež má svoje podstatné medzery a nedostatky, územie okupované Maďar­skom sa skúmalo iba útržkovito, prevažne iba z hľadiska jednej časti protifašistického pohybu alebo niektorých javov nacionálneho útlaku. Malá znalosť alebo len nepreve­rené hypotézy o vývoji na okupovanom území južného Slovenska sa potom prenášali aj do posudzovania povojnového vývoja. Preto treba veľmi privítať prácu prof. Mar­tina Vietora Dejiny okupácie južného Slovenska, ktorá sa, povedzme to hneď na za­čiatku, šírkou okruhu rozoberaných problémov i rozsahom doterajšieho „manka" vo výskume jednotlivých častí Slovenska za vojny presúva na územie slovenského štátu, pre ktoré takáto súhrnná práca či pokus zatiaľ chýba.
Štruktúra a rozdelenie kapitol, chronologické sledovanie najzávažnejších prejavov
sociálneho, hospodárskeho a politického vývoja skúmaných oblastí vo Vietorovej
knihe ukazujú, že názov nezodpovedá celkom obsahu. V skutočnosti ide skôr o Dejiny
okupovaného južného Slovenska, o prácu syntetickú, ktorá však vzhľadom na nespracovanosť, možno povedať, podstatnej časti problémov v knihe rozoberaných je súčasne
aj súhrnom množstva originálnych autorových čiastkových monografií. Tu je potrebné
upozorniť na niektoré takéto nové, podnetné a zdá sa, že aj najpodarenejšie práce.
Autor veľmi pozorne, podrobne a sústavne skúma administratívne začlenenie okupovaných oblastí do „materskej krajiny", pričom sleduje priebeh začleňovania a jeho dôsledky nielen na politické postavenie slovenskej menšiny a likvidáciu demokratických inštitúcií a zvyklostí, čo je inak už čiastočne známe, ale všíma si aj nerovnoprávnosť okupovaného územia ako celku a vplyv tejto skutočnosti na tamojšie ma(farské obyvateľstvo i na jednu z hnacích síl iredenty a revizionizmu, byrokraciu a maďarské mestské stredné vrstvy obyvateľstva. Autor ukazuje na jednej strane účinnosť a tvrdosť okupačnej správy, ale aj neistotu, labilitu novoinštalovaného mocenského aparátu, ktorá, dodajme k tomu, ani asi nedosahovala labilitu aparátu a režimu slovenského štátu, ale na južnom okupovanom Slovensku muselo to mať zreteľnejšie dôsledky.
Rovnako sústavne a chronologicky sleduje autor v prvých piatich zo šiestich časti, na ktoré sa práca delí aj hospodárske a sociálne pomery ovplyvňované zmenou štátoprávneho zaradenia oblasti, ako aj vojnou.

Spomenuli sme v úvode, že doterajšie čiastkové spracovania si všímali iba jednotlivé časti obyvateľstva spoločnosti a politických hnutí okupovaného územia, pričom predovśetkým tie,ktoré po väčšinu obdobia ostávali v menšine či už početne, alebo aj politickým vplyvom, ako boli napr. komunistickou stranou ovplyvnené slovenské a maďarské protifašistické skupiny. Možno povedať, že doteraz zákadná masa obyvateľstva, a to tak slovenského ako maďarského nebola objektom podrobnejšieho výskumu, tvorila skůr kulisu, pozadie čiastkových výskumov. Vietorova práca sa usiluje prekonať na širšom fronte, nielen už spomínaným sledovaním hospodárskych, sociálnych foriem národnostného útlaku (tu vykonal priekopnícku prácu vo svojich štúdiách maďarský historik Tilkovszky).

Popri tom Vietor dáva zreteľne v celkových dejinách tohto územia slovenskému národnooslobodzovaciemu a obran­nému zápasu, vedenému na nacionálnej základni, to miesto, ktoré mu významom i dosahom patrí. Po druhé, aj keď nie už v takom rozsahu, a tak úspešne, Vietor vťahuje na historické javisko aj maďarské obyvateľstvo okupovaného územia. Nie anonymne alebo skryté za neproporcionálne zväčšenou zástenou malej aktívnej proti­fašistickej menšiny, ale také, ako v skutočnosti bolo: politicky i triedne rozštiepené, diferencované, v prvom období okupácie do značnej miery opojené nacionálnym víťazstvom, postupne sklamávané, zatrpknuté, pritom však vzhľadom na svoje zvláštne postavenie „oslobodenej", ale neplnoprávnej, avšak voči Slovákom privilego­vanej skupiny, neschopné, ako ostatne väčšina maďarskej spoločnosti tej doby, nájsť primerané, povojnovej demokratickej Európe zodpovedajúce východisko zo situácie a hlavne priestor pre presvedčivý čin. Vietor ani pri slovenskej, ani pri maďarskej zložke obyvateľstva okupovaného územia nezakrýva mnohé vedľajšie či bludné prúdy, akým je napríklad ilúzia o možnostiach a charaktere slovenského štátu, podliehanie jednotlivcov i menších skupín predstavám o „národnostne spravodlivej" novej Európe a „völkisch" politike Hitlera. Rovnako však ukazuje, a to je dôležitý poznatok pre akúkoľvek syntézu, že slovenské národno-obranné hnutie, v svojej väčšine a v pod­state malo pokrokový, demokratický charakter, a to bez ohľadu na záujmy, názory či predstavy niektorých jeho oficiálnych predstaviteľov, a to napriek podobe, ktorú mu v legálnej forme niekedy vnucoval horthyovský režim.
Vietorova práca vychádza z Viedenskej arbitráže. Aj keď, samozrejme, nemožno žiadať rozšírenie i tak už pre nášho čitateľa asi príliš rozsiahleho diela o nové kapi­toly, chýba tu predsa len pevnejšia opora v objasnení politického stavu južného Slovenska pred okupáciou. Z hľadiska reakcií maďarského obyvateľstva žiadala by sa analýza jeho politického rozloženia a zmýšľania pred Viedenskou arbitrážou. Na strane 12 v poznámke 7 sa uvádzajú iba príklady z výsledkov obecných volieb r. 1938, pritom nie práve najtypickejšie. Archívny materiál i publikované výsledky umožňujú tu však hlbší rozbor. Autor podceňuje vplyv Zjednotenej maďarskej strany smerom dole. Podobný rozbor by sa, pravda, žiadal aj pre slovenskú zložku obyvateľstva.
Prekvapuje stručnosť pasáže o druhej etape okupácie v marci 1939 na východnom Slovensku. Tento zábor mal podstatný vplyv na formovanie nielen medzištátnych slovensko-maďarských vzťahov, ale ovplyvnil aj niektoré taktické ťahy okupačnej moci, najmä na východnom Slovensku. Autor sa tu obmedzuje na reprodukciu iba niekoľkých maďarských dokumentov, takže vysvetlenie už aj príčin tohto, záboru je nepresné a nepresvedčivé. Vysvetlenie vyznieva tak, ako by po obsadení Zakarpat­skej Ukrajiny chcelo Maďarsko obsadiť aj Sedmohradsko, a „preto Hitler dal súhlas k tomu, aby maďarská armáda obsadila radšej východné pohraničné oblasti slovenského štátu (str. 52).
Nehovoriac o celkom nepravdepodobnom dôvode a nepredstaviteľnosti „kompenzácie" malou časťou východného Slovenska za jeden z hlavných cieľov maďar­ského revizionizmu — Sedmohradsko, vypúšťa sa tu z výkladu celý komponent maďarsko-poľských vztahov, nejasnosti okolo nemeckej „ochrany Slovenska", zložitá história východnej slovenskej hranice atď., o čom jestvuje množstvo dokladov i dielových pohľadov historikov. (Naposledy Jörg K. H o en s c h, Ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei, Tübingen 1967). Najmä v prvých častiach práce čitateľovi citeľne chýba text Viedenskej arbitráže, na ktorý sa autor neustále odvoláva a ktorého publikovanie by vzhľadom na rozsah práce nebolo problémom. Kniha sa opiera o veľké množstvo originálneho archívneho materiálu prevažne z maďarských ústredných fondov v Budapešti a potom z materiálov okupačnej admimstratívy v župách a okresoch. Na mnohých miestach však akoby sa cítila jednostrannosť týchto zdrojov informácií, čo sa prejavuje tak pri posudzovaní situácie v slovenskom štáte (napríklad očami maďarského vyslanectva či pozorovateľov , pohraničného územia), ako aj pomerov medzi slovenskou menšinou. Autor nevyužil všetky možnosti korigovania takýchto jednostranností materiálom z niektorých prístupných a vcelku prehľadných fondov v slovenských archívoch, ktoré nepoužil buď vôbec, alebo iba sporadicky. Je to najmä fond slovenského Ministerstva zahraničných veci, materiály osídľovacieho úradu, Slovenskej ligy, ale napr. aj fondy pohraničných slovenských Bratislavskej, Nitrianskej, Pohronskej a predovšetkým Šarišsko-zemplínskej župy, ktorá vzhľadom na zloženie východoslovenskej malomestskej spoločnosti i blízkosť Košíc bola akýmsi pozorovacím miestom pre život a situáciu na okupovanom území.
Sústavné využitie slovenských fondov umožnilo by odstrániť aj jeden metodologický
nedostatok, ktorý túto cennú monografiu na viacerých miestach poznamenáva. Autor
su necháva totiž často viesť údajmi ním sústavne prebádaných a sledovaných ústredných fondov, pritom však v týchto dokumentoch naznačené problémy nesleduje, ale iba ich registruje či oznamuje bez toho, aby problém sledoval v jeho vyústení a konkretizácii.
Tomuto zodpovedá aj spôsob a štýl výkladu. Nadmerné používanie nekonkrétnych foriem (povedalo sa, určilo sa, rozhodlo sa, zaviedlo sa) nie je iba štylistickou záležitosťou. Ponecháva v hmle a neurčitosti nielen kto, kedy, ako a prečo niečo robil, nariadil atď., ale vzhľadom na to, že ide prevažne o pramene administratívneho a normatívneho charakteru, nie je ani vo vážnych veciach často istota, ako vyzerá pomer medzi literou zákona, vyhlášky, predpisu a ich naplnením v živote. A tu býva priepasť veľká. Spomeňme napr. z tohto istého obdobia už chronický údaj v populárnych príručkách a článkoch o zriadení koncentračného tábora na Slovensku za autonómie, ktorý sa opiera tiež o normu, ale ktorá nebola realizovaná? Príkladov takejto neistoty vo Vietorovej práci je veľa. Napr. na str. 218 sa hovorí, že „sa zhabali" rozhlasové prijímače. Komu, kde, v akom množstve, na ako dlho? Zdanlivo maličkosť, ale každý špecialista na dejiny druhej svetovej vojny vie, aký význam mala rozhlasová propaganda a jej rozšírenie. Na str. 228 sa napr. hovorí o emigrantoch, ktorí prechá­dzali cez územie Maďarska. Roku 1940 „mali sa zachytení emigranti odovzdať policaj­nej záchytnej stanici v Budapešti". Odpoveď na osud tohto opatrenia — citovaného, zrejme, z úradného dokumentu, chýba, ale vzhľadom na závažnosť prechodov a p r evodov emigrantov obyvateľstva by tu mala aspoň stručne byť, najmä keď o veci jestvuje literatúra. Na str. 231 je iný príklad takéhoto prístupu. Hovorí sa tu že perzekučná vlna bola zvlášť silná na okupovanom území. Urýchlene sa zakladali a rozširovali internačné tábory, ktoré pre nedostatok najprimitívnejších hygienických zariadení boli pareniskami nákazlivých chorôb". Sú tu niektoré úradmi
uvádzané dôvody internácie, v poznámke je publikovaný počet v jednom období internovaných ludí z Košíc, ale márne čitateľ hľadá, kde tieto tábory boli, kto ich viedol, podrobnosti o živote v nich, teda údaje, ktoré vo vyčerpávajúcej monografii o okupácii by, zrejme, aspoň stručne mali byť, alebo aspoň odkaz na nespracovanosť témy.

Samozrejme nemožno od žiadnej práce, tým skôr od takej, ktorá, ako sme uviedli už hore, robí syntézu do veľkej miery z vlastnej monografickej základne, očakávať úplné vyčerpanie problematiky. Tu však tieto príklady uvádzame skôr na ilustráciu medzier metódy, ktorá vychádza z ústredných a administratívnych fondov, avšak nepokračuje dôsledne v sledovaní v nich naznačených a otvorených kľúčových a závažných otázok. Iný charakter majú, pravda, tie medzery, v poznaní ktorých závažnosť celkový výklad Vietora nezaručuje, ale ktoré by si vyžadovali naozaj podrobné a špe­ciálne štúdium.

Takou je napr. sledovanie osudu a politického vývoja obyvateľov okupovaných oblastí v radoch maďarskej armády. Vieme z dejín slovenského štátu, aký význam mali frontové zážitky pre mladú aktívnu generáciu a jej politické do­zrievanie, avšak o vplyve vojnových skúseností na veľmi početné a tvrdšie skúšané skupiny mužov z okupovaného územia vieme málo, vlastne okrem dohadov, útržkov spomienok a beletristických obrázkov skoro nič.
Aj keď sa dielo opiera prevažne o interpretáciu množstva autorom zozbieraného faktového materiálu, veľmi podnetne, a povedzme priamo, oproti iným našim prácam podobného charakteru občerstvujúco pôsobí, že autor sa nevyhýba ani zovšeobecne­niam, širším súdom o povahe toho, čo sa na okupovanom území odohrávalo, usiluje sa zaradiť tieto deje širšie, do rámca stavu a snažení vtedajšej európskej spoločnosti. Riziko, ktoré takéto pokusy so sebou nesú, sú iste plne vyvážené podnetnosťou takto koncipovaných pasáží, ktoré nútia tak k pozornejšiemu sledovaniu ich faktografického zázemia, ako aj k hľadaniu protiargumentov. Niektoré iste z nich vyvolávajú aj po­lemiku, ktorej plodnosť, pravda, závisí od bohatosti poznávacej výzbroje, teda najskôr od nejakých doplňujúcich čiastkových monografií. Chcel by som sa zastaviť iba pri niekoľkých otázkach bez nároku na zaujatie jednoznačného stanoviska.
Na strane 269 si autor stavia ako záver skúmania šesť a polročnej rezistencie proti okupácii otázku, v čom sa podobalo a v čom sa líšilo postavenie slovenského obyvateľstva okupovaného územia v rokoch 1938—1945 od postavenia maďarského obyvateľstva južného Slovenska v rokoch 1918—1938? Mohlo by sa namietnuť, či má takáto otázka zmysel alebo miesto v knihe, ktorá sa druhou časťou problému vôbec nezaoberá, a niet ani k nej zatiaľ rovnocennej práce, napr. takej, ako je sama Vieto­rova monografia? Ak však už bola otázka položená a sformulovaná aj odpoveď, pri­jíma autor aj riziko polemiky. Treba súhlasiť s autorovým stanoviskom, že je tu zásadný rozdiel v začlenení maďarského obyvateľstva do ČSR r. 1918 a začlenením Slovákov do horthyovského Maďarska r. 1938. Nie tak jednoznačne asi bude však prijatá téza autora, že Slováci tvorili v Maďarsku predvoj slovenského národa „výbojnejší a silnejší než Maďari v ČSR r. 1938". Jednak ťažko porovnávať a klasifikovať rozdielnu historickú situáciu, jednak cítiť tu ozvenu stanoviska, akoby revizionizmus nemal aj medzi domácim obyvateľstvom južného Slovenska r. 1938 masovú základňu. Zaujímavý je poukaz na prameň sily a výbojnosti menšiny (autorom zhromaždený materiál však skôr hovorí o sile obrany; Slováci boli predsa stále v istej, raz viac raz menej úspešnej defenzíve), v „radikálnom nacionalizme národa, ktorý ešte nedo-dojoval svoj zápas o uznanie svojbytnosti a práva na samostatný národný život" (str. 369). Mne sa však sila slovenskej rezistencie proti okupácii javí skôr nie ako výsledok čohosi ešte „nedovŕšeného", ale naopak, ako dôsledok toho, že obnova ma­ďarskej supremácie prichádza už v čase, keď je národ dostatočne zrelý a sám to dobre cíti, v čase, keď obnova cudzej hegemónie sa môže opierať už nie natoľko o reálnu prevahu agresora samého ako o prevahu okolností celého mocenského bloku, ktorý jeho zámery podporuje. Konfrontácia slovenskej a maďarskej reality na južnom Území bola veľmi očividným dôkazom iluzórnosti maďarských nárokov na supremáciu nad slovenským národom, ktoré sa mohli opierať ozaj už iba o moc zbraní — vlast­ných i nemeckého a talianskeho hegemóna.

Pasážou práce, ku ktorej sa iste budú historici ešte viackrát vracať, je kapitola Otázka fašistického charakteru horthyovského a ľudáckeho režimu na str. 180—191. Profesor Vietor, ako výslovne uvádza aj v záverečnej časti svojej práce, je prívržen­com názoru, že povinnosťou historika pri rešpektovaní jedinečnosti a neopakovateľ­nosti historických udalostí je hľadanie v dejinách „typických priebehov historického procesu"

I keď na str. 380 toto obmedzuje na dejiny štátu a práva ako ich „principiálnu požiadavku", sám sa v uvedenej kapitole o horthyovskom a ľudáckom režime o toto pokúsil. V zmysle tradičnej "historickej typológie" naznačuje charakteristické črty "klasických" režimov v Nemecku a Taliansku, a potom pristupuje tak k ich porovnávaniu s režimami Slovenskej republiky a Maďarska do roku 1945, ako aj oboch podunajských susedov navzájom. Tento výklad názorne ukazuje plodnosť i hranice takejto metódy, jej podnetnosť i nebezpečenstvá z nej prameniace. Porovnávanie vždy a teda aj v tomto prípade obracia pozornosť k rôznym javom, pri posudzovaní izolovaného objektu inak nenápadných či skrytých. Vedie aj k snahe o zachytenie štruktúry, pomeru komponentov a ich váhy v rôznych spoločnostiach a systémoch. Z tohto hľadiska je takéto porovnávanie ako jeden z prístupov najmä v prípravných štúdlách užitočné, ba nevyhnutné. I keď je, samozrejme, v knihe iba časť týchto Vietorových skúmaní (iné poznáme z jeho časopiseckých štúdií), predsa len nie je tu dostatočne zachytený práve z hľadiska porovnávania Slovenska a Maďarska významný aspekt zahraničnej politiky, jej charakteristiky i hraníc v rámci nemeckej hegemónie v Podunajsku, váha závislosti v domácej politike oboch krajín. Ak samo porovnávanie oboch krajín a režimov je, ako sme už zdôraznili, plodné a podnetné, závery nie sú už celkom presvedčivé, predovšetkým pre istú vnútornú rozpornosť až protirečivost autorových súdov.
Na strane 190—191 kde definuje autor fašistický režim, došlo vlastne k jeho stotožneniu s totalitarizmom. To je však v rozpore s tvrdeniami na str. 185, kde sa 0 samom talianskom fašizme hovorí, že „nebol úplne totalitný", dokonca, že „v porovnaní s nemeckým bol relatívne civilizovaný" (str. 184—185). Ak nebol „úplne" (nakoľko?) totalitný, nebol ani „úplne" fašistický? V nasledujúcich pasážach na str. 191 sa hovorí, že aj Slovensko aj Maďarsko boli „hodne sfašizované". Ale názor (inak sám osebe podnetný a pozoruhodný), že kým sa v Maďarsku „dosiahla vysoká miera sfanatizovania spoločnosti", kým na Slovensku bol „väčší akcent na politickom totalitarizme", je v zrejmom rozpore s definíciou fašistického režimu, uvedenou iba o pár riadkov vyššie, podľa ktorej je fašizácia vlastne zavádzanie totalitného režimu a totalitarizmus Je jedinou formou skutočného fsšizmu. Považujeme za potrebné upozorniť na tieto rozpory už aj z hľadiska chytľavosti takýchto stručných a sugestívnych definícii, ktoré by tak prepotrebný konkrétny výskum režimu na Slovensku i v Maďarsku mohol zatlačiť do úzkeho priestoru napĺňania definície javu, ktorý ani u nás ani vo svete nie je ešte ani zďaleka zrelý pre vytvorenie súhrnného a pritom zásadné črty všetkých svojich javových foriem postihujúceho pojmu. Mimovoľne sa vnucuje otázka či nie je takouto slepou uličkou celé dnes tak rozšírené, ba skoro až módne hľadanie odpovede na otázku, „čo je fašizmus?" Nebolo by správnejšie pokračovať v doterajšom konkrétnom výskume, ako je napr. aj Vietorova kniha, a hľadať odpove´d, čo to vlastne boli a odkiaľ pramenili režimy, ktoré v prvej polovici tohto sto­ročia poznamenali Európu - a až potom slovo „fašizmus" z jeho dobového politického významu povýšiť pripadne aj na historický pojem ?
Vietorova práca je rozsiahla, usiluje sa zachytiť hlavné línie udalosti v dobe, ktorá nie je síce na roky dlhá, ale zato bohatá na nečakané zvraty, na zásahy vonkajších síl i na nesmierny tlak udalostíi, nútiacich zaujímať stanoviská aj vtedy a tam, kde sa tomu za normálnych okolností vyhýbajú v závetrí každodennosti. Cudzia okupácia, ako autor na záver cituje Sartra, privádza k tomu, že dominujúci životným pocitom je viac-menej abstraktný strach a nenávisť voči dobre známemu a prítomnému nepriateľovi. Dodajme, že to bol pocit, ktorý na rozdiel od iných okupovaných krajín či oblasti vrazil logický klin medzi rôzne národnostné skupiny obyvateľstva na obsadenom území, a položil tak základ tým udalostiam, ktoré, ak parafrázujeme ďalej Sartra, mali odstrániť ten základný pocit ľudí, že ich okupácia „okráda o budúcnosť".
V tej „budúcnosti" sa potcm prejavila a sublimovala minulosť, agresia maďarského imperializmu v rokoch 1938—1939 a z toho vyplývajúca skúsenosť celého sloven­ského národa predĺžila epochu nedorozumení a nacionálnych zrážok aj do povojnového obdobia. A práve toto ovzdušie národného ohrozenia, pocit prejavujúci sa v konkrét­nych činoch a postojoch na okupovanom území v rokoch 1938—1945, sa Vietorovi podarilo zachytiť, dokumentovať a sprístupniť. Ak prevaha maďarských prameňov to na niektorých miestach trocha zakrýva či zahmlieva, možno to pochopiť aj ako plus, pretože sa nám tu demonštruje zmýšľanie maďarských vládnucich tried, ich stanoviská a východiská. Možno tu sledovať jedno z pozoruhodných zdôvodnení im­perializmu či miniimperializmu maďarských vládnucich skupín, opierajúce sa o ich priam náboženskú vieru v spravodlivosť a posvätnosť „historických nárokov" na ve­dúcu misiu v Podunajsku a obratne využívajúca ortodoxnosť vyznávania práve vládnú­cej ideológie, ubezpečovanie o užitočnosti maďarskej supremácie pre hegemóna po­dunajského priestoru. Práve maďarské pramene ukazujú najzreteľnejšie svojím posto­jom, štýlom, o aké ilúzie sa politika maďarských vládnucich tried opierala. Avšak ilúzie, zrejme, dejiny nerobia aj keď môžu viesť k dočasným katastrofám. Húževnatý odpor, ak sa opiera o reálne a na perspektívne svetové prúdy orientované sily, môže, naopak, perspektívne riešiť aj bezvýchodné situácie.



Janics Kálmán:: Vádol ét ítél a történetíró (Irodalmi Szemle 10/1968)
A szlovák-magyar viszony kiértékelésének ötvenéves sémája a szlovák történetírásban megtartotta hagyományos szubjektivista egyoldalúságát, a legújabb történetírás is mereven az általános elutasítás és tartózkodó hidegség légköréhez igazodik. A legtöbb mű egybekapcsolva szolgálja a tudományos ígazságkeresést és a nacionalista célzatos­ságot. Nehéz ezért időtálló következtetéseket levonni olyan művekből, melyekben egy másik nemzet hibáit felnagyítják, későbbi események igazolására használható érvekké csoportosítják át őket, igazságokat torzítnak, és eseményeket hallgatnak el. (Mind­ebből következik, hogy a saját nemzet hibái elszürkülnek, a félrelépések lábnyomait a későbbi pozitív értékű események felszántják.)
A Novotný-korszak utolsó évének terméke az 1968 nyarán forgalomba került 500 oldalas történelmi tanulmány, Martin Vietor: Dejiny okupácie južného Slovenska — Dél-Szlo­vákia megszállásának története. A könyv szerzője a „jogos önvédelmi nacionalizmus" tanát törekszik igazolni, hogy olvasóival megértesse és elfogadtassa a háború utáni magyarellenes diszkrimináció jogrendjét. Az eseményeket nem emberközelből vizsgálja, előítéleteinek következtében az osztályszempontok is szétfolynak, soraiban a nacio­nalista cél követése a mozgató erő. A könyv alapkoncepciója, hogy a Horthy-rendszer bűnlajstromával tudományosan megalapozza a háború utáni szegregációs politikát. Nyílván súlyos eseményekről mond ítéletet, de a nemzeti elfogultság hibájába esik, bírálata nem a haladást elősegítő elemzés. A veszélyt tisztán látja Lukács György: „Mert a társadalmi valóságban kétféle kritika van, lehet valamit bírálni jobbról vagy balról. És a fejlett demokratikus világnézet azt követeli meg, hogy minden esetben felvessük a kérdést: miért kritizál az illető? Előre vagy hátra visz-e a bírálata? Erő­síteni vagy gyöngíteni van-e hivatva ez a kritika a demokráciát?" [1]
Martin Vletor könyvében egy polgári reakciós nacionalista nemzetiségi politika felett mond elmarasztaló ítéletet, ugyanakkor igazol, felment és törvénnyé avat egy még bar­bárabb nemzetiségi politikát. Nem vitás, hogy egy olyan bírálattal állunk szemben, mely — Lukács György értelmezése szerint — kritika jobbról, vagyis nem a haladást szolgálja, hanem a demokrácia eszméivel szemben működő erők ügyét támogatja. Aki könyvének alapgondolatát meg akarja érteni, annak a mű befejező magyarázatából kell kiindulnia: „Nem csoda, ha a szlovák nemzet természetes és automatikus reakciója 1945-ben az az elhatározás volt, hogy soha többé meg ne engedje a köztársaság déli határterületének a fenyegetését" (378. o.) Ezzel szóról szóra megismétli a háború utáni harci riadót, mely nem ismert osztályt, társadalmat, csak nacionalista állam-rezont, ezért lehetett a kor irányító elve: „hogy soha többé meg ne történhessen". De ebben a mondatban van összesűrítve egy további tévedés is, a „szlovák nemzet elha­tározása". Aki nyitott szemmel járt a világban a háború utolsó fázisában, emlékezhet, hogy 1945 előtt ilyen nemzeti elhatározás nem volt, sőt 1944 öszén a szlovák-magyar viszony légköre kedvezőnek volt mondható. Amit a szerző a "nemzet akaratának" nevez, azt az emigrációk már 1943-ban és 1944-ben részleteiben is kidolgozták, de csak az 1945-ös sajtóhadjárat törvényesítette közhangulattá. A magyarok nélküli Szlovákia ötlete nem forradalmi népi akaratból született, hanem a „most vagy soha" nacionalista alternatívájának alkalmi vállalkozása volt. De két tényezőhöz eredetében semmi köze nem volt: a nép akaratához és a szocializmus ideológiájához.
Már könyvének bevezető részében érzékelteti, hogy nem szándékozik egyforma mér­cével meghatározni a két nemzet történelmi viszontagságait, hogy nem ragaszkodik a szocialista nemzetköziség következetes elvéhez, aminek jogosultságát a magyar ki­sebbség alacsonyabbrendűsége indokolja: „Magyarország kultúrmunkásainak egy része is lebecsülte őket, főleg a magyar nyelv deformációja miatt, a gyengébb kultúrterme­lés miatt stb.,.. Hogy különállásukat fenntartsák, makacsul ragaszkodtak szokásaik-i és nyelvükhöz, így maguk szigetelték el magukat a szlovákoktól és csehektől" (15. o.)[2]
A könyv szerzője sok száz kútforrásra hivatkozik, lényegtelen helyi ügyekben idézi a jegyzőkönyveket, tökéletes pontossággal tájékoztat, de a döntő kérdésekben, amikor az alapfogalmazás veszedelembe kerülhet a pontos igazság feltárásával, tárgyilagossága és tudományossága nemcsak vitatható, de bizonyíthatóan olyan könnyelmű pongyola­ságokat enged meg magának, melyek a könyv tudományos értékét nagyban csökkentik. Központi problémája a Magyarországhoz csatolt terület szlovák lakosságának elnyo­mása, üldözése, kiutasítása, elsősorban a telepes családok ellen alkalmazott erőszakos­kodások ügye. Fél ezer oldalas könyvében több mint 1230 jegyzetben hivatkozik ok­mányszerű bizonyítékokra, de éppen ebben a kérdésben megelégszik az általános jel­zőkkel: „túlnyomó, sok, nagy része" stb. Ha pedig az áldozatok számát határozza meg, kűtforrás megjelölése nélkül közöl olyan számokat, melyek messze felülmúlnak minden más eddigi becslést vagy mások pontos számadatait. Pl. a telepesek kiutasításával kap­csolatban így ír: „... néhány ezer család illegális fasiszta módszerekkel megvalósított kiutasításának első hulláma 1938. november 26-ig tartott, és a telepesek nagy részére terjedt ki" (39. o.) Martin Vietor „néhány ezer" kiutasított telepes családja végső szám­ban 740 család volt, mint azt Tilkovszky Loránd pontosan kimutatja.[3]

A továbbiakban Vietor már százezerre növeli az áldozatok számát, igaz ugyan, hogy beleszámítja az önként eltávozottakat is: „Megközelítőleg 100 000 cseh és szlovák kolonista, közhivatalnok és családtagjaik hagyták el a megszállt területet, illetve lettek kiutasítva." (42. o.) Ez a mondat Vietor történelmi művének legveszedelmesebb — de sajnos nem véletlenszerű — kisiklása, mert függetlenül a szám önkényes és kútforrás nélküli feltételezésétől, kétségben hagyja olvasóját arra vonatkozólag, hogy a 100 000 személy között mennyi volt a kiutasított, és mennyi volt az önként eltávozott. Az adat­közlés hangulatkeltésre való beállítása nem vonható kétségbe, az olvasó akár kilenc­venezer kiüldözöttet is feltételezhet, mert a szerző nem tartja fontosnak meghatározni azon személyek számát, akik a megszállás előtt hagyták el a területet. (A kiüldözöttekre vonatkozólag Tilkovszky a 740 telepes családon kívül megemlít 900 tanítót, bár a kortársak emlékezhetnek rá, hogy ezek nagyobb része, elsősorban a Liga-iskolák taní­tói már a megszállás előtt eltávoztak.[4]

A százezres számból kiindulva Martin Vietor egy különös statisztikai kiértékeléshez jut: „Ezen körülmények következtében összehasonlítva az 1910-es és 1930-as népszám­lálási adatokat, az alábbi eredményekhez jutunk:" (42. o.) Martín Vietor táblázatának három oszlopát ismertetjük:

A szerző nem fűz táblázatához magyarázatot, csak levon egy következtetést: kiemeli a magyarok számának csaknem háromszázezerrel való megnövekedését és a szlovákság 170 000-es fogyását a csehszlovák és a magyar népszámlálás között. Nehéz meghatá­rozni, hogy felületesség, tévedés vagy tervszerű megfontoltság vezette-e a szerzőt olyan számoszlopok közlésében, melyek az akkori Kárpátalja adatait is magukba foglalják. Bizonyos csak annyi, hogy erről az olvasót nem tájékoztatja, így bárki azt hiheti, hogy pusztán szlovákiai adatokról van szó.
A Szlovákiától elcsatolt területen 1930-ban a csehszlovák népszámlálás 508 000 magyar nemzetiségű állampolgárt talált (a lakosság 58.5 %-át)[5], 1938 őszére azonban a helyzet lényegesen megváltozott. A 27 000 állampolgárság nélküli egyén magyar állam­polgárrá lett, a cseh-morva területről hazatért 10 000 katona, diák és dolgozó, mintegy 25 000 főt tesz ki a nyolc évi természetes szaporodás 1938-ig,[6] végül 1938-ban magyar­nak vallotta magát 30 000 magyar kultúrájú zsidó, aki 1930-ban zsidó vagy szlovák nemzetiségű volt. Így a csehszlovák adatok alapján 600 000 főnyi magyarnak kellett lennie a Szlovákiától elcsatolt területen. (Martin Vietor 588.703-as számába a kárpát­aljai magyarok is bele vannak számítva) Az 1938-as magyar népszámlálás viszont 725 000 magyart talált a kárpátaljai terület nélkül Vagyis a magyar statisztika a Szlo­vákiától elcsatolt terület magyarjainak számát 125 000-el növelte meg, és nem 290 000-el, mint Vietor felületes statisztikája érzékeltetni akarja, amihez úgy jutott, hogy számtani műveletébe az akkori kárpátaljai adatokat is beleszőtte, azonkívül nem vesz tudomást az állampolgárság nélküli magyarokról, a Csehországban tartózkodó magya­rokról, legkevésbé a természetes szaporodásról és a zsidóság nemzetiségi ingado­zásáról.
Ha a szlovákság számát vizsgáljuk csehszlovák források alapján, pontosan megta­láljuk veszteségként azt a 125 000 szlovákot, amennyivel több magyart a magyar sta­tisztika 1938-ban kimutatott. A csehszlovák statisztika szerint az elcsatolt területen 1930-ban 290 000 cseh és szlovák lakott.[8] A nyolc évi természetes szaporodás évi 9.8 ezrelékes adat alapján 24 000 személyt tesz ki,[9] vagyis az elcsatolt területen 1938 őszén 314 000 csehet és szlovákot kell feltételeznünk a csehszlovák adatok alapján. A megszállás előtt szlovák szerzők szerint legalább 50 000 személy eltávozott, ezért a szlovákok számát a megszállás után szlovák szerzők, pl. Dr. Ján Svetoň,[10] és Dr. Branislav Varsik [11]250 000-re becsülik. Viszont a magyar statisztika csak 123 864-et muta­tott ki, a különbség — kereken 126 000 — azonos a többletmagyarok számával, amit a magyar statisztika kimutatott.
Martin Vietornak az a statisztikája, mely szerint a megszállt területen eredetileg 400 000 cseh és szlovák élt, ebből 100 000-et kiűztek, és még maradt 300 000, a szerző­nek saját elgondolása, mely semmiféle statisztikai forrásmunkából nem vezethető le.[12] Torzítása kétirányú, egyrészt igyekszik felemelni a jelenlevő szlovákok számát, hogy a Horthy-rendszer iskolapolitikájának szűkkeblűsége annál kirívóbb legyen, másrészt a kiüldözöttek számát igyekszik a valósággal ellentétben többszörösére növelni, hogy ezzel a bűnvádi elmarasztalást súlyosbítsa. Szerinte a szlovák lakosság 1930 és 1938 között kolonizálás útján is lényegesen szaporodott. Ezzel szemben Svetoü így ír: „A csehszlovák elem betelepülése 1930 után már szintén lényegtelen, mert az adminisztra­tív hivatalok már mindenütt fel voltak töltve."[13] Nem is várhatunk pontos következ­tetést egy olyan táblázatból, mely részletes tudományos magyarázat nélkül az olvasó képzeletére bízza az egyes számok jelentését. Hány olvasó lesz tisztában azzal, hogy a több mint egymilliónyi „polgári lakosság együtt" nemcsak a Szlovákiától elcsatolt területen élő személyeket jelenti, hanem a dél-kárpátaljai terület lakosait is?[14]
Mint már említettük, Ján Svetoň szerint 50 000 cseh és szlovák hagyta el a meg­szállás előtt Dél-Szlovákiát, az önként eltávozottak között 30 000 cseh és 20 000 szlovák volt[15] Egy háború utáni adat, a Zprávy Státneho plánovacieho a štat. úradu közlése 81.000-ben jelöli meg a megszállás előtt eltávozottak számát[16]
Teljes bizonytalanságban hagyja olvasóját Martin Vietor a kiutasítottak tényleges számának kérdésében, megelégszik azzal, hogy belefoglalja a százezres ,,keret"-számba, aminek alapján bárki húsz vagy akár ötvenezer személy kiutasítását is feltételezheti. Említettük már Tilkovszky Loránd pontos adatait, kiegészítésül még hangsúlyozni kell, hogy a Szlovák Állam idején kiadott nemzetiségi tanulmányok (Svetoň, Varsik) nem tudnak nagyobb méretű tömeges kiutasításról, így semmi okunk sincs Tilkovszky Lo­ránd adataiban kételkedni [740 telepescsalád és 900 tanító).
Tájékozatlanok számára teljesen érthetetlen és homályos Martin Vietornak az a sta­tisztikai táblázata (89. o.), melyben a szlovákok számának további csökkenését mutatja ki az 1938 utáni években. Az adatokba újból belefoglalja a dél-kárpátaljai terület lako­sait is, de most már az összlakosságot a szlovák terület megszállt részének lakosaiként nevezi meg, vagyis határozott hibát követ el, mely az egész statisztika értékét halomra dönti. További különlegessége, hogy „nem magyar" adatokra hivatkozva az 1941. évre nemzetiségi statisztikai számokat közöl, de a jegyzetekben nem magyarázza meg, hogy ki a „nem magyar" forrás. Ez a nem magyar adat a már tárgyalt táblázat 1930. évi 588.000-es magyarjával szemben (Dél-Kárpátalján) 11 év alatt mindössze 4000 főnyi szaporulatot engedélyez. Az ismeretlen nem magyar szerző adata a szlovák lakosságra vonatkozólag 43 000-el szárnyalja túl a Szlovák Állam egykorú szakíróínak az adatait. Pedig a szlovák lakosság kérdésében a Kárpátaljával való egybekomblnálás sem okoz zavart, mert ott lényeges számban szlovákok nem laktak, legalábbis azokon a területe­ken nem, amiket 1938-ban megszálltak. (Viszont kb. 20 000 szlovák került Magyaror­szághoz 1939 márciusában a szobráncí járás egy részének megszállásakor.[17])
Vietor könyvének 90 oldalán Magyarország nemzetiségi viszonyait ismerteti, jegyze­tekben magyar forrásokra hivatkozik, a szlovákok számát azonban az ismeretlen „nem magyar" forrás közreműködésével határozza meg az 1941-es évre 466.737-ben, amikor a magyar statisztika csak 268 913 szlovák anyanyelvűt mutat ki.[18] (Nemzetiségűt még kevesebbet.) Úgy gondoljuk, hogy ha egy ország nemzetiségi statisztikáját ismerteti valaki, az illető állam saját statisztikai adatait is meg kellene említenie, nemcsak a külföldi forrásokat, főleg akkor, ha a két számadat között a különbség csaknem 200 000.
Téves és pontatlan a zsidókra vonatkozó megjegyzése, mely szerint 80 000 zsidó élt a „megszállt területen". Senki sem tudhatja, hogy a szlovákiai területet érti-e csak, vagy a kárpátaljait is (225. o.), ugyanis a 80 000 zsidó fele a kárpátaljai területen élt.[19]?'
Martin Vietor a földkérdés tárgyalásában is eltéveszti a tudományos történetírói alaphangot. Nyilván ismeri a tényállást, hogy a cseh nemzetiségű telepesek túlnyomó része nem várta be az uralomváltozást, hanem előre eltávozott a cseh-morva tarto­mányokba, így később német birodalmi vagy protektorátusi polgár lett, hátrahagyva 30.500 kat. h. területet. A kérdés rendezésére később Magyarország és a Német Biro­dalom kőzött tárgyalások folytak, melyek eredményeképpen Magyarország bizonyos kártérítésre kötelezte magát. Martin Vietor ezt a 970 telepes családot átminősíti „kiűzöttnek" elhallgatva, hogy ezek lakhelyüket önként hagyták el: „Az egyezmény azok­ra a cseh nemzetiségű csehszlovák állampolgárokra vonatkozott, akik a kiüldözés után hazatértek a Német Birodalom területére, beleszámítva a Cseh-Morva Protektorátust" [262. o..) Nem kétséges, hogy nem lett volna esélyük a helybenmaradásra, ha szembe­néznek az eseményekkel, de a történelmi tény akkor sem változik. Martin Vietor tor­zítását vessük egybe Tilkovszky Loránd magyar történetíró megállapításával: „A cseh és morva telepesek és maradékbtrtokosok többsége már az uralomváltozás hírére elme­nekült, hátrahagyva 36.500 kat. h. kiterjedésű ingatlanját"[20]
A torzítás nem véletlenszerű, hanem szerves része a könyv alapelképzelésének a bűnhődésről. Az önkéntes eltávozás közömbös eseménye nem használható a hangulati irányítás és a későbbi események Indokolása érdekében olyan sikerrel, mint az embertelen kiüldözés ismertetése. Érthető, ha Martín Vietor száméra más külföldi tör­ténetíró tárgyilagossága és szocialista elemzése idegenszerű nézőponttá válik: „A ma­gyar történetírás több alapos munkát mutat fel, melyek a Horthy-rezsim különféle je­lenségeivel foglalkoztak, érthetően azonban, magyar szemszögből nézve" (7. o.)
A földkérdés ügyét tárgyilagos valóságában Tilkovszky Loránd így foglalja össze: „1944 őszén úgy érték mind Szlovákiát, mind Magyarországot a harci események, hogy sem a szlovák földreformot nem hajthatták végre, sem a magyar kormány nem való­síthatta meg az átcsatolt területen a csehszlovák földreform revíziójának egyik fő feladatát, a még mindig nagy számban ottmaradt „idegen" birtokosok kimozditását, föld­jüknek magyar kézbe adását, a különböző telepítési tervek végrehajtását, s ezzel az átcsatolt terület „etnikai képének helyreállítását"[21]
Nem használható fel Martin Vietor célzatos előadásában annak a jelenségnek a leírása sem, amit Tilkovszky megemlít; „Számos esetben előfordult, hogy magyar parasztok szolidaritást vállalták szlovák parasztokkal, akiknek a csehszlovák földre­formtól kapott földjét a felvidéki földbirtokrendezés kormánybiztosa ki akarta sajá­títani"[22]
Martín Vietor egyik fő törekvése, hogy igazolja az egész magyar nép kollektív bűnét, és ezzel párhuzamosan bizonyítékokkal szolgáljon arra vonatkozólag, hogy Magyar­országon legalábbis olyan fasiszta diktatúra volt, mint Szlovákiában. Bár közismert tények egész sora bizonyítja, hogy Tiso rendszere kezdettől fogva következetesebben vette át a német minta eszközeit, mint a Horthy-rezsim (pl. Szlovákia megtámadta Lengyelországot, Magyarország nem; előbb lépett hadba a Szovjetunióval; már 1942-ben alkotmáriytörvény alapján kiadta a zsidókat a németeknek, ugyanerre Magyarországon csak a német megszállás után, 1944-ben került sor, így a német megszállásig a zsidók Magyarországra menekültek; a magyarországi sajtó szabadabban írt, de ami a legfon­tosabb, és nincs példa rá Szlovákiában, 1943-ban vád alá helyezték a délvidéki tömeg­gyilkosokat, nyílván a közvélemény nyomására), mégis, hogy könyve elérje célját, egy fontos elvi megállapítást tesz: „Ebből a szempontból ítélve meg kell állapítani, hogy Magyarország és Szlovákia alaposan fasizálva voltak. Miközben Magyarországon, tekin­tettel a hagyományos tekintélyuralom következményeire, elsősorban a társadálom nagy méretű fasizálődása következett be, addig Szlovákiában — tekintettel a konzervatív társadalmi alapra, az előbbi demokratikus irányzatra és az erős kommunista pártra, a hangsúly a politikai totalitáson volt." (191. o.) Vagyis Szlovákiában csak egy kis csoport volt bűnös, a nép maga ártatlan, Magyarországon viszont a nép felelős, mert a fasizmus „társadalmi" volt (Talán még azt is közbevethetjük, hogy a "hagyományos tekintély uralmi" rendszert 1919-ben a szomszédok szállították a magyar népnek.) A szlovákiai fasizálódás kérdésében Vietornál illetékesebb Tido J. Gašpar, aki szerint az „élet fasizálődása Salzburg után — 1940-ben teljessé vált"[23]
A Magyarországon lejátszódott terrorcselekményekért Martin Vietor az egész ma­gyar népet teszi felelőssé: „Végül is apatikusan és érzéstelenül nézték a csendőrök és SS-Mannok vérlázító brutalitását. Az ostorral és deressel kikényszeríteít évszázados jobbágyi alázatosság, a hivatalos propaganda húszéves antiszemitizmusa, hungarizmusa, antibolsevizmusa a lakosság legnagyobb részét elvakította, és az Uralkodók, mind a ki­zsákmányoltak széles rétegeit hisztérikus, felelőtlen, erkölcstelen és kegyetlen, dühöngésbe kergette" (348. o.) Kemény szavak, kevés igazsággal. Mert a tömegek Szlovákiában sem avatkoztak be a Zsidóság védelmében, pedig a deportálást pusztán hazai közegek közreműködésével hajtották végre.
Igaz, hogy Magyarországon a háború végső szakaszában sem bontakozott ki forra­dalmi lendületű mozgalom a német hatalommal szemben, aminek fő oka az volt, hogy a fegyveres ellenállásnak nem lehetett aktuális nacionalista tartalmat adni, mint Len­gyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Jugoszláviában, sőt Romániában is. Viszont téves Vietor elmélete a tömegek értelmi eltompulásáról és szolgalelkűségéről, mert a második világháború előtt Jugoszláviában, Romániában és Lengyelországban is reak­ciós rendszerek voltak uralmon, a nép mégis megtalálta az utat a fegyveres ellenállás felé, mert nemzeti törekvések is vezették.
A háború utáni magyarellenes diszkriminációs politikát Martin Vietor a szlovák nemzet hangulatára vezeti vissza: „Nem csoda, ha a szlovák nemzet természetes és önműködő reakciója 1945-ben az az elhatározás volt; nem megengedni még egyszer a köztársaság déli határvidékének hasontó fenyegetését" Ez a megállapítás nem tükrözi a valóságot, mert hiszen az akció diplomáciai és politikai előkészítése már 1943-ban elindult, 1944-ben pedig már határozottá érett.[24] Különben a szlovákiai magyar kisebbség számára német segítséggel hasonló meglepetést kívánt előkészíteni a Szlo­vák Állam kormánya is; „Nagy reményeket keltett Pozsonyban 1939 őszén a nemzetiségileg tiszta államok érdekében a nemzeti kisebbségek kitelepítésének Hitler-féle gondolata"[25]
Martin Vietor megemlíti ugyan, hogy a magyarok kitoloncolását Beneš javasolta, Sztálin ajánlotta, a Nemzeti Front elfogadta, de ezt olyan szerkesztésben ismerteti, mintha a kérdés csak 1945-ben vetődött volna fel, a közvélemény nyomására, és sodort volna magával mindenkit valami egészen különleges és rendkívüli társadalmi törvény­szerűség erejével: „Abban a légkörben nehéz lett volna tárgyilagosan megfontolni a dolgokat és globálisan nem elítélni a magyarokat" Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyarellenes diszkrimináció megfontolt politika volt, nem pedig hangulat, ezt Mar­tin Vietor is tudja, éppen ezért igyekszik könyvével a végső kérdéseknek magyarázatot adni. Eszmei tájékoztatását a háború utáni nacionalista deformáció mentegetése ha­tározza meg, ennek feltételeihez igazodva igyekszik felépíteni a jogos önvédelem és az igazságos megtorlás erkölcsi rendszerét. A tévedések utólagos igazolásának ilyen­féle módszerét félreérthetetlenül leplezi le Lukács György: „Előbb voltak a nagy perek, aztán kötöttek hozzájuk teóriát. Még úgy alakul olykor ma is, hogy előbb lép fel egy bizonyos taktika, és hozzá csinálnak stratégiát és általános elméletet. Az ilyen álta­lános elméletnek az értéke nulla."[26]
Martin Vietor történelmi tanulmányának téves az erkölcsi alapállása, mert nem meri következetesen végsőkig érvényesíteni a marxista történelmi elemzést, lényeges kér­désekben vitatható adatokkal igyekszik az aktualizálás követelményeit kielégíteni, szub­jektivizmusától részletkérdésekben sem tud szabadulni. Egy újabb kiadásban alapos álfésülésre lesz szükség, akkor talán javasolni lehet magyar nyelvre való lefordítását is. Jelenlegi súlyos hibáival azonban legalábbis időszerűtlennek kell tekinteni.

Janics Kálmán



[1] Lukács György: Nietzsche és a fasizmus, 6. o.
[2] A nemzeti nyelvhez és kultúrához való ragaszkodást Ján Sindelka is elévült polgári magatartásnak minősíti Národnostná otézka a szocializmus - Nemzetiségi kérdés és szocializmus, cimü könyvében. Szerinte egy gazdasági egységen belül a kisebb nyelvi csoportoknak át kell venni a többség nyelvét. Ezt az asszimilációs elméletet vallja Martin Vietor is.
[3] Tilkovszky Loránd: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 75. o.
[4] Ugyanott 94. o.
[5] Zprávy Štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946. jűl. 1. 7. o.
[6] Borsody István: Magyarok Csehszlovákiában, 1938. 40-42. o.
[7] Zprávy Štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946. okt. 1 .99. o.
[8] Zprávy Štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946. jűl. 1. 7. o.
[9] Demografická prírucka, 1966, 87. o.
[10] Dr. Ján Svetoň: Slováci v Madarsku, 1942, 59. o.
[11] Dr. Branislav Varsík: Národnostná hranica slovensko-madarská v ostatnych dvoch storociach. 1940. 88. o.
[12] Forrásainak tudományos értéke éppen a leglényegesebb kérdésben a legvitathatóbb. Pl. jegy­zeteiben hivatkozik Dr. Duka Zólyomi Norbertnek egy cikkére: „Végül is Eszterházy pártjának a funkcionáriusai is, mint Dr. Duka-Zólyomi Norbert a Magyar Szemle 1939. évi márciusi szá­mában Szlovákiai Magyarság cím alatt a Magyarországhoz csatolt — azaz megszállt — terület szlovákjainak számát 450.000-ben alapította meg. (M. Vietor, 387. o.) Ezzel szemben Dr. Duka-Zólyomi Norbert az említett cikkben a vitatott kérdésről így írt: „A belső nemzeti tisztulás jegyében olyan folyamatok indultak meg (Szlovákiában — JK), amelyek teljes mértékben lehe­tetlenné teszik a statisztikai alapon való számolgatást, mert különben olyan eredményekhez jutunk, mint az egyik csehszlovák újság, amely 450.000-nek vette a Magyarországhoz vissza­csatolt szlovákok számát..." (Magyar Szemle, 1939 március.)
[13] Dr. Ján Sveton: Slováci v Mad'arsku, 58. o.
[14] Meg kell jegyezni, hogy Martin Vietor statisztikai könnyelműsége nem egyedülálló tudomány­talan elburjánzás, más szerzőknél is megtalálható, feltűnő ellentmondásban a háború alatti szlovák szakirodalommal, ahol a szigorú tudományosságnak több figyelmet szenteltek a nem­zetiségi kérdésekben. (Svetoň, Varsik, Benovský)
[15] Dr. Ján Svetoň: Slováci v Madarsku 59. o.
[16] Zprávy Státneho plánovacieho a statistického úradu, 1946. okt 1., 101. o.
[17] Dr, Ján Svetoň: Slováci v Mad'arsku, 76. o.
[18] Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 1942, 66. o.
[19] Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 1939, 306, o.
[20] Tilkovszky Loránd: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 74. o.
[21] Ugyanott 62, o.
[22] Ugyanott 86. 0,
[23] Slovenské pohl'ady. 1968 szeptember,
[24] Ján Sverma beszéde az SNR-ben 1944. okt. 3-én. (Husák, Prečan)
[25] Ľubomír Lipták: Mad'arsko v polítike Slovenského státu v rokoch 1939—1943. Historický časopis, 1967, 1. sz. 7. o.
[26] Kortárs. 1968. április.

[*] Martin Vietor sa do roku 1946 volal Marcel Wittmann. Jeho meno sa nachádza na zozname absolventov Právnickej fakulty UK v Bratislave za rok 1929.  Encyklopédia Slovenska z r. 1982 o ňom uvádza: Vietor, Martin JUDr., univ.prof., DrSc (3.11.1906 Spišská Níová Ves — 3.2.1978 Bratislava) — právnik, pedagóg. Absolvoval štúdium na vysokej śkole pre svet. obchod vo Viedni a na Práv. fak. UK v Bratislave. Do r. 1938 advokát, 1945-46 pracovník  Pravdy, 1947-50 št. súdu, 1951-1971 Práv. fak. UK v Bratislave, 1953 -69 vedúci Katedry dejín štátu a práva.  R. 1954 doc, 1964 prof., 1966  DrSc. Vo vedecko-výsk. práci sa zaoberal právnou históriou. Autor prác Slovenská sovietska republika 1919 (Br 1955), K počiatkom buržoázneho súdnictva v ČSR (Br 1960), Dejiny okupácie južného Slovenska 1938-1945 (Br 1968), Význam a miesto Slovenskej republiky rád v československých dejinách (Br. 1969), mnohých vysokošk. učebných textov, odb. statí a śtúdií. Člen viacerých ved. rád, komisií a spoločností. Vyznamenaný striebornou medailou UK (1966) a Za zásluhy o výstavbu (1969).
V Registračných protokoloch Štb sú o ňom vedené dva záznamy: od r. 1955 je registrovaný ako informátor, tento zväzok bol zrušený v r. 1964. Od r. 1974 je registrovaný ako nepriateľská osoba.
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,959 MODIFIED: 2018.10.18 20:24:05.MD5: 553ff79abd70171c2b98ae24b2028758 STATUS: FALSE