Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2017-12-26   612
A Teleki László Alapítvány és a XX. Század Intézet a "XX. Századi Sorsok" sorozatban 2001-ben jelentette meg Halász mari visszaemlékezéseit, amelyeket É. Kiss Piroska 2000-ben jegyezte le, miután megismerte az idős hölgyet, ill. élettörténetét. A kötet elöszavavában Deák István (Columbia University) írja: Ez az önéletírás egyedülálló, nemcsak azért, mert olyan világba enged bepillantást, amelyről ritkán írnak nyugati olvasóknak, hanem azért is, mert egy amerikai nő írta, akit a szerelem vitt Ungvárra és környékére több mint hatvan évvel ezelőtt. Azóta Mary Halász lényegében nem hagyta el Kárpátalját. Ez alatt a hatvanegynehány év alatt nagyon rosszat és nagyon jót is tapasztalt. Négy ország és még sokkal több kormány fennhatósága alatt élt. Tizenhat éves amerikaiként Cseh-Szlovákiában kezdte, majd átélte a területnek Magyarországhoz, majd a Szovjetunióhoz való csatolását, végül Ukrajna részévé válását, s az időnkénti ruszin autonómia-, sőt önállósági törekvéseket is.  


Mary Halász 1921-ben született a Trianon előtti Magyarország észekkeleti részén, mely születésekor már Cseh-Szlovákiához tartozott. Még csecsemő volt, amikor magyarul beszélő családja kivándorolt Amerikába, ahol - New Jerseyben letelepedvén - kényelmes életkörülményeket teremteti magának. Életükben központi szerepet játszott a kábeleket gyártó Roebling Company, mely Mary apjának 35 éven átadott munkát. Mary először iskoláslányként járt Ungváron, az akkori Kelet-Szlovákiában, s oda tért vissza 1937-ben, hogy férjhez menjen Laszota Sándorhoz, egy magyar tanítóhoz, akit első ungvári látogatása idején szeretett meg. Esküvőjük, melyről Mary szerető figyelemmel számol be, szép és elegáns lehetett. Ok kelten azóta is hűségesen megosztják életüket, mégha olykor hosszú időre elszakadni kényszerültek is egymástól. Először akkor váltak el, amikor Sándort tartalékos tisztként behívták a csehszlovák hadseregbe, hogy a német - és talán a magyar - támadás ellen is védje az országot. Sándor távol volt akkor is, amikor Mary és barátai, rokonai a magyarok Kárpátaljára való bevonulását ünnepelték. Azután a magyar hadsereg tartalékos tisztjeként behívták a háborúba. 1944. volt az első szörnyű évük, melynek során először a magyar hatóságok égisze alatt Auschwitzba deportálták Mary egyik legjobb barátnőjét. A szörnyűségek a front odaérkezésével, majd a szokott módon brutális szovjet felszabadítással folytatódtak.

Az elkövetkező években a szovjetek és a helyi kommunisták mindent kisajátítottak és államosítottak, amit csak állami tulajdonba lehetett venni, majd végül 1949-ben letartóztatták Sándort, bíróság elé állították, és koholt vádak alapján elítélték. Hat évet töltött a Gulag egyik legszörnyűbb lágerében. Mary jól leírja, hogyan küldték Szibériába vagy semmisítették meg a régió szinte teljes értelmiségét - magyar tanítókat, görög katolikus papokat, kereskedőket, művészeket stb. A szovjetek célja az volt, hogy eliminálják Kárpátalja lakosságának magyar, német, maradék zsidó és ruszin iskolázott elemeit, és olyan új elitet hozzanak létre, mely feltétlenül hű a szovjet-ukrán államhoz.

A könyv legizgalmasabb részei mégsem a történelmi eseményekről való pontos, informatív és hasznos beszámolók, hanem azoknak a gazdasági és kulturális katasztrófáknak a leírásai, melyeket a korszak esztelen és brutális rezsimjei idéztek elő. Marynek az 1938 és 1944 közötti magyar uralomról is vannak kritikus megjegyzései, de a fő vádlott természetesen a szovjet bolsevizmus. Mennyi szükségtelen szenvedés! Milyen szorongató érzés lehetett Mary számára megpróbálni engedélyt szerezni, hogy lakóhelyéről Moszkvába utazzon az amerikai útleveléért! Milyen megalázó lehetett, hogy édesanyját, akit 23 évig nem láthatott, nem fogadhatta otthonában, Ungváron; Lemberg volt a legközelebbi olyan város, ahová édesanyja amerikai turistaként beléphetett, s még ott is a szálloda két külön szárnyában kellett lakniuk, s csak az édesanyja hivatalos idegenvezetőjének a jelenlétében találkozhattak!


Néhány idézet a könyvböl:

Bevonulás a cseh hadseregbe

Házasságunk harmadik hetében Sanyikám megkapta a cseh hadsereg behívóját egy „gyorstalpaló” kiképzésre; így aztán elment katonának. Akkor még nem volt háború, de a szelét már érezni lehetett. Mamuka elvitt egy kis fürdőhelyre, mert gyomorpanaszaim voltak, s mert úgy gondolta, így könnyebben telik az idő, amíg Sanyi katonáskodik. Augusztus végén jött haza a párom. Szeptember elsején költöztünk ki a szolgálati helyére, első önálló otthonunkba....

Sajnos, hamar megérkezett az újabb behívó, már szeptember végén. A cseh kormány nem hitte, hogy a nagyhatalmak átadják a Szudéta-vidéket a németeknek, ezért mozgósították a hadsereget. Sanyinak a német határ mellé kellett bevonulnia. Golyószórókkal, puskákkal felszerelkezve foglalták el állásaikat, de közben megszületett a müncheni egyezmény, és parancsot kaptak a visszavonulásra. Egyetlen puskalövés nélkül adták fel a Szudéta-vidéket.

Elsö bécsi döntés

1938 november másodikán az első bécsi döntés alapján Magyarország visszakapta Dél-Szlovákiát és vele Kárpátalját: Ungvárt, Munkácsot, Beregszászt. Anyukával együtt a sógornőmnél laktunk, ott éltük át a magyarok bevonulását. Elképzelhetetlen, hogy ez mit jelentett lelkileg! A rádió folyamatosan mondta, hogy már jönnek, hogy éppen hol tartanak a magyar csapatok. Sok magyar család titokban már varrta a magyar zászlót. A sógornőm különböző helyeken vehette meg az anyagokat, mert nekem sem tűnt fel a készülődése. Egyszer csak elővette a piros, a fehér és a zöld színű, csodálatos minőségű selymeket. Anyuka gyönyörű zászlót varrt belőlük, arany szegéllyel és arany rojtokkal. Amint bemondta a rádió, hogy már Ungvár felé közelednek, kinyitottuk a nagy, spalettás ablakokat, és kidobtuk a zászlót. Egész Ungváron mi dobtuk ki először, de szinte azonnal mások is, rengetegen! Horthy Miklós jött be személyesen, fehér lovon. Gyönyörűen kiöltözve rohantunk az utcára. Anyuka meg a sógornőm össze-vissza csókolták a bevonuló katonákat. A magyar történelemről, Trianonról akkor még nem sokat tudtam, de magyar lányként engem is elkapott a lelkesedés!

Kárpátalja magyar fennhatóság alá kerülésekor persze Sanyival megszakadt a kapcsolat, hiszen ő cseh területen szolgált. A személyes sorsomban a magyarok bevonulása azt is jelentette, hogy magamra maradtam megint a könnyeimmel, a várakozással.

A csehek csomagolni kezdtek; távozott az egész apparátus. A cseh lakosság nagy része is szedelőzködött, pedig sok volt a vegyes házasság. Ok is inkább Csehszlovákiát választották. Miközben elmentek a csehek, a magyarok hazajöttek. Mindenütt új, magyar apparátus vette át az irányítást. Az új hivatalok új elnevezéseket vezettek be, és kiadták az új személyi okmányokat, útleveleket. Ez engem nem érintett, mert maradtam amerikai állampolgár. A ruszinokat sem izgatta a változás - még az sem, hogy a ruszin területek most autonómiát kaptak. A fakitermeléseken dolgozó ruszinok nyomorban éltek azelőtt is, és tudták, hogy nyomorban fognak élni ezután is. Annyival talán jobb lett a sorsuk, hogy a magyarok alatt a fakitermelőknek járt szalonnakiutalás. Amúgy az egész fordulat csendesen, békésen zajlott, a hétköznapi életet alig háborgatta.

Ungvár élénk kulturális életet élt. Minden közösség tartott fenn színházat, s mi el-eljártunk a magyar előadásokra. Magyar újságokat olvastunk. A helyi napilapon kívül járattuk az Uriasszonyok Lapját és a Tolnai Világlapját. Ezeket már a visszacsatolás előtt is lehetett kapni Ungváron, akárcsak a többi magyar országos lapot.

A cseh hadsereg nem tartott többé igényt a Magyarországhoz csatolt területekről származó katonákra. Ezért aztán december elején Sanyikámat is leszerelték, és végre hazajött. Megszereztük neki a magyar állampolgárságot. Az ezt tanúsító okiratot Sanyi a mai napig őrzi! A gyerekeink már magyar állampolgárnak születtek. Felnőttkorukban, Magyarországra települvén csak a visszahonosításukat kellett elintézniük.

A német megszállás

A gettóba kényszerített családok és a kint lévők közt eleinte minden érintkezés szigorúan tilos volt. Később enyhült a szigor. Az őrök elfordultak, ha barátok, ismerősök ennivalót vittek az gettó kerítéséhez. Egyik Ungvárról Pestre elszármazott barátnőm, a gyermekorvos Bán Kati mesélte, hogy valahányszor Ungváron jár, felkeresi Icát, azt az egykori osztálytársát, akit a mamája minden nap tele kosárral küldött a gettóhoz. Úgy számította, hogy a gyerekekkel talán elnézőbb az őrség. Be is vált a számítás; Katiék így jutottak meleg ételhez.
A német megszállás rövid ideig tartott, de annál félelmetesebb volt. Senki nem örült neki a városban! Az emberek túlnyomó része ugyanígy rettegett az orosz megszállástól is, de azért olyanok is voltak, akik örültek az oroszoknak. Már akkor léteztek Ungváron kommunisták, akik kifejezetten várták a Vörös Hadsereget. Arra számítottak, hogy nagy lehetőségek nyílnak meg előttük az új érában. Az üldözötteknek pedig az oroszok valóban a felszabadulást, a megmenekülést jelentették. Akkor.

Az oroszok bevonulása

1944 októberében bevonultak az oroszok, és pillanatok alatt minden zug tele lett katonákkal. Minden helyiséget, sőt, minden „lyukat” elfoglaltak. Magányos nők és gyerekek mellé is beszállásolták magukat! Durvák, piszkosak, félelmetesek voltak! János bácsi felajánlotta, hogy költözzünk előre, az ő lakrészébe.
Gondolta, ott nagyobb biztonságban leszünk, és talán együtt könnyebben megbirkózunk az élettel.
Azt reméltük, hogy ez az egész nem tart sokáig, és élhetünk tovább, mint azelőtt, magyar polgárokként. Nem láttuk át, hogy mi történik. Bár olvastuk a falragaszokon, hogy a magyar és a német nemzetiségű, munkaképes korú férfiak kötelesek háromnapos közmunkára jelentkezni, nem tudtuk, hogy a negyvenezer jelentkezőt szovjet lágerekbe hurcolják. Arról még kevésbé tudtunk, hogy a megszállók Munkácsra „képviselőket” hívtak össze, és november 26-án kimondatták velük Ruszinszko Köztársaság megalakulását, és a Szovjetunióval való „újraegyesülését”. Azért, aki komolyan, józan ésszel belegondolt a helyzetbe, az hamar elment Kárpátaljáról! Menekültek az emberek, amennyire csak lehetett, nyugat felé. A szerencsésebbje egyenes utat talált. Mások lágerbe kerültek, és ott rostokoltak, ameddig rokonok vagy ismerősök hivatalos meghívót nem küldtek nekik.
A dollárkölcsön kamatait a sógornőm már nem dollárban törlesztette, de még csak nem is élelmiszerben. Még a nagy infláció előtt átszámolta magyar pénzre, és akkor is kitartott a pengőnél, amikor az már semmit sem ért. Egyébként akkor három fizetőeszköz volt forgalomban: a cseh korona, a pengő és a cservonci.


UNNRA segély

A háború végén, az orosz megszállás kezdete után András feladata lett újraindítani Ungváron a kereskedelmi életet. Velem és két zsidó fiúval nyitotta meg az első üzletet: egyjátékboltot. Összeszedte a városban elérhető játékokat, és minden mást ránk bízott az árazástól az eladásig. Ez a bolt lett életem első munkahelye. Pénztárosi minőségben dolgoztam. Egy hónap alatt mindent kiárusítottunk. Sorra nyíltak a kooperáció új üzletei, idővel élelmiszerboltok is. Azokban az amerikai UNRRA segélycsomagok tartalmát árulták, jegyre. Az amerikai csomagokkal én nagyon jól jártam, mert az emberek idegenkedtek a mogyoró vaj tói, nem tudtak vele mit kezdeni. így nagy dobozokban vihettem haza a mogyoróvajat, és végre tudtam mit kenni a gyerekek kenyerére. A szívemet is megmelengette a hazai íz!

1945 januárjában megnyitottunk egy lepecsételt porcelán-üveg-kristály üzletet. A többi lepecsételt - átmenetileg vagy végleg gazdátlan - zsidó üzletet is sorra kiárusítottuk.


Az iskolaválasztás
 
1945 őszére Liácska elérte az iskoláskort. Sajnos csak orosz vagy ukrán iskolába írathattuk. Egy magyar városban! De legalább nem volt messze az iskola. Csak az utcánkon kellet végigmenniük, és már oda is értek. Hamar megtanulták az utat. Eleinte kísérgettem őket, amit sérelmezték. Akkor egy ideig titokban mentem utánuk, de magam is beláttam, hogy erre semmi szükség. Autók nem jártak a városban, legfeljebb egy-egy fiáker vagy szekér.

Reggelente ráadtam Liácskára a kötelező barna ruhát a fekete köténnyel. A hatalmas masnik orosz szokását nem tettem magamévá, egyszerűen befontam Liácska haját. A rettenetesen csúnya és nehezen kezelhető formaruhát ünnepkor is hordani kellett, csak akkor fekete helyett fehér köténnyel. Legalább ezt az ünneplő köténykét igyekeztünk csinosra csinálni, szép kis batisztból, gondosan kikeményítve. A csúf barna ruhát naponta vasaltam, de nem állt meg benne a rakás, csak a gyűrődés. A fiúk formaruhája még borzalmasabb volt: állógalléros barna ing és sötét nadrág. Öcsinek ezt a rémséget soha nem vettem meg, de sötét ruhákban járattam, ezért nem tették szóvá. A lányoknak viszont kíméletlenül kötelező volt a formaruha! ...

Egyszer csak megnyitották a magyar iskolát! A magyar szülők egy része boldogan fogadta, hogy átviheti oda a gyerekeit, és végre az anyanyelvükön tanulhatnak. Velem is madarat lehetett volna fogatni! A család viszont másképp látta a dolgot. Szerintük egy gyereknek az államnyelven kell tanulnia! Ügy vélték, hogy komoly ember gondol a jövőre, márpedig a jövő oroszul van. Ők már nem hittek benne, hogy a Szovjetunióhoz való tartozásunk csak átmeneti állapot. Nagy harcba keveredtem a családdal. Megtörtént az első lázadásom!
„Eddig mindenbe beleszóltatok!” - mondtam. - „Ebbe az egybe nem szólhattok bele!” Ebben a világban egyedül a két gyermekemről mondhattam, hogy csak az enyém. Az ő nevelésükbe, úgy döntöttem, nem tűrök beleszólást! Az orosz iskola témája egyébként sohasem került le a napirendről. A rokonság minden évben agitált, hogy írassam át oda a gyerekeket. A fiamnak valóban nehéz volt később az első egyetemi éve, de átvészelte. Más hátrányát nem láttuk a magyar iskolának. Egyszóval megérte! Egy anya igenis érzi, hogy mi a jó a gyerekének!

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor már minden oroszul ment. Aki boldogulni akart, az csak oroszul tehette. Ezért persze a lakosság egy részét is felelősség terheli. Valójában csak annyi orosz volt a városban, ahányat az új közigazgatáshoz odatelepítettek, de jobb előmenetelben reménykedve sok őslakos is orosznak vallotta magát. így aztán hamar túlnyomó lett Ungváron - legalábbis a hivatalos adatok szerint - az orosz nemzetiségűek aránya. Az ungvári polgárság kétségbeesetten, ily módon is, megpróbált talpon maradni.
 
Gulag
 
Bár Sanyikám soha nem politizált, nem járt gyűlésekre, nem bírálta nyilvánosan a szovjet rendszert, mégsem volt egy nyugodt pillanata a háború után. 1948-ban már gyülekeztek a viharfelhők. Eltűnt az egyik ismerős, el a másik! Először a papoknak veszett nyomuk, utána a tanítóknak és más értelmiségieknek. Semmit sem lehetett tudni, csak azt vettük észre, hogy Gyurka már nincs sehol, a másik sincs, de már a harmadik sincs!
Kezdtek egyenként eltűnni azok a tanítók is, akik a táviratmegfejtő zászlóaljnál szolgáltak a háborúban. Ruszinok, magyarok vegyesen. „Tejó Isten!” — mondogatta Sanyi. „Hiszen ezekkel együtt szolgáltam!” Hol az egyik kolléga, hol a másik ismerős említette, hogy „hivatalos” emberek, azaz titkosügynökök érdeklődtek a páromról.

Éreztük, szorul a hurok! Reggelente úgy mentünk be dolgozni, hogy nem tudtuk, hazatér-e Sanyi este. A saját sorsa nem is izgatta annyira. Azt mondogatta: ha megszülettünk, be is kell fejeznünk valahogy! Nem mintha mindegy volna, hogy mikor és hogyan! Nagyon aggódott viszont értem és a gyerekekért. Kétségbe ejtette a gondolat, hogy én, a derűben, nyugalomban, jólétben felnőtt lány azért jöttem ide Amerikából, hogy állandó nyomor és rettegés legyen az életem. Féltette a gyerekeket is, hogy nincstelenségben, apa nélkül, sőt, az apjuk miatt ellenséges világban kell esetleg felnőniük...

A határ végleg bezárult, a vasfüggöny mögé kerültünk. Akkorra a félelem már megszületett bennünk. Nap mint nap várható volt, hogy sor kerül ránk is. Sanyit felszólították a munkahelyén, hogy mondjon fel! Nagyon szerette és lelkiismeretesen végezte a munkáját. Mindig minden vezető nagyra értékelte, maradéktalanul elégedett volt vele. A kollégái is mind szerelték. Az érthetetlen felmondatás arra utalt, hogy más baj van!  Méghozzá nagy baj!

Akkor már nem András sógor vezette a céget. A kereskedelem helyébe lépő „újraelosztás” működtetéséi új káderekre bízták. Először a megyei kádereket szervezték meg, majd a járási kádereket, végül a helyi kádereket. Ezek egytől egyig orosz vagy ukrán jövevények voltak. A sógorom ugyan ukrán volt, és az egész kooperációt ő szervezte meg, de a párttagságot nem vállalta, anélkül pedig nem lehetett vezető állást betölteni. Amikor már felépüli a kooperáció egész rendszere, és jól is működött, akkor a belbiztonságiak rátelefonáltak, firtatták a múltját, a kapcsolatait, majd rövid úton leváltották. Az is lehet, hogy másnak nézték ki a pozícióját. Végül Munkácson talált egy szerényebb állást magának....

A közelgő vihar másik előjeleként felszólítási kaptam, hogy - mint idegen állampolgár - menjek be a rendőrségre paszportcserére. Eszem ágában sem volt bemenni, elvégre én nem akartam másik paszportot. Tökéletesen megfelelt nekem a meglévő amerikai. A második felszólításra sem reagáltam. Harmadszor, június végén, házhoz hozták az új okmányt: a szovjet személyi igazolványt. Nyomatékosan közölték, hogy a családom érdekében vegyem ál! Én soha nem mondtam le az amerikai állampolgárságomról, de a szovjetek az okmány átadásától szovjet állampolgárnak tekintettek. Nemzetiségnek a szlovákot írták be, mert Szlovákiában születtem, holott csak néhány hónapot éltem ott csecsemőként, és egy szól sem tudtam szlovákul. Akkor láttam először, hogyan alakítja a Szovjetunió az etnikai összetételét.
Egyik reggel, amint kinéztem az ablakon, három pasz- porlot - személyi igazolványt - vettem észre a házunk előtti kis virágoskertben. Sanyi ment ki megnézni őket. Legnagyobb riadalmunkra első zónabeli paszportok voltak. Már a második zónába - ahová Ungvár tartozott - sem lehetett engedély nélkül belépni, a határt övező első zónába pedig egyáltalán nem volt ki-bejárás. „Hogy kerülhetlek a kertünkbe ezek az iratok?” A nyilvánvaló provokáció a közeli csapás biztos előjele! Sanyi feltette az iratokat a szekrény tetejére, és vártunk a sorsunkra. Nem kelleti sokáig várni!
Hiába fogadtam el családom érdekében az új paszportot, a szovjet állampolgárrá való kinevezésemet követő héten Sanyit letartóztatták. 1949. július másodika volt, a 11. házassági évfordulónk napja. Neki természetesen rendben volt a paszportja, így azzal az ürüggyel idézték be a rendőrségre, hogy néhány - a katonai szolgálatával kapcsolatos - adatot kell még az okmányaiba bevezetni. A második kerületi milíciára hívták be. Gondolkozott, hogy menjen-e. Végül arra az álláspontra jutott, hogy bármit tegyen is, a neki szánt sorsot nem kerülheü el. Elkísértem a kapuig. Nem csak én kísértem; két férfi követett bennünket a házunktól. Sanyi bement. Tovább már nem követhettem. Az őr csak annyit mondott nekem, hogy „szicsasz, szicsasz”.

Terramycin
 
Közben átesett szegény Lia egy kórházi kezelésen is. A Szovjetunióban jóformán semmiféle gyógyszer nem létezett. Lia szívbaját a kórházban paraffinnal, szalicillel és konyakkal kezelték. Szegény gyerek vérképe ettől persze egyre csak romlott. Egy nővér megkérdezte tőlünk, hogy ha vannak amerikai rokonaink, miért nem kérünk tőlük gyógyszert! Gyorsan intézkedtem hát, és a Vöröskereszt segítségével beszereztem Amerikából egy terramycin nevű szert. Liácska szervezete nagyon jól reagált rá, és szépen gyógyulni kezdett. Amikor már csak injekciókra volt szüksége, akkor hazaengedték, mert azokat Csöpike is be tudta adni neki. Csöpike szúrt legügyesebben az egész vérállátó központban. ...

Az Amerikából szerzett gyógyszerünk történetének egyébként lett még folytatása. Teke Aliz barátnőm féléves kislánya, Ottília fertőző agyhártyagyulladást kapott. Gyakorinak volt mondható ez a betegség mifelénk, Liácskának két 14 éves osztálytársa is meghalt benne. Szegény Ottília szörnyű állapotban feküdt a munkácsi kórházban. Nem reagált semmire. Aliz éjt nappallá téve virrasztóit a kislánya ágyánál, a férje, Kaluja Sándor pedig ingázott köztünk és a kórház között. Kétségbeesetten hozta az egyre rosszabb híreket. Csöpike édesapja, Demeter Zoltán emlékezett rá, hogy a Lia számára küldött gyógyszer leírásában szerepelt az agyhártyagyulladás is. Rögtön előkerestem a terramycint. A használati utasításban az állt, hogy csecsemőknek 1/3 kapszulát kell tejben feloldani. Rohant Ottília édesapja Munkácsra. Késő estére ért oda az orvossággal. Az orvosok nem akartak ismeretlen gyógyszert beadni. Szegény kicsi lány már mereven feküdt, mint egy halott. A kórház főorvosa szerint a gyermeknek csak néhány órája volt hátra. Épp ezért megengedte, hogy az édesanya beadja neki a gyógyszert. Aliz szétfeszítette a kicsi száját, és belecsöpögtette a tejes oldatot. Hajnal felé megmozdult a gyerek szeme, a második adag után felébredt, és a továbbiakban rohamosan javulni kezdett az állapota. Két hónappal később Aliz egészségesen vihette haza a kislányát. Városszerte nagy híre ment a csodagyógyszernek, amitől Lia is, Ottília is meggyógyult.

Nemcsak munkanap volt minden Karácsony és Húsvét, de a leghosszadalmasabb gyűléseket is a nagy ünnepeinkre időzítették. Egyik Karácsonykor a szokásos gyűlésen kellett lennem. Lia és Öcsi díszítette a fát, amikor berontott egy idegen asszony, és engem keresett. Nem lelvén, megkérdezte a gyerekeket, hol tartjuk a gyógyszereket. Odaadták neki a dobozt. Az asszony kikapta belőle az amerikai gyógyszert, beledobott egy marék pénzt, és elrohant. Amikor hazaértem, azt se tudták megmondani, hogy kijárt nálunk, viszont a gyógyszeres dobozba tett pénz több volt, mint egy évi fizetésem! Néhány hét múlva megkeresett az asszony, és visszaadta a megmaradt terramycint. Elmondta, hogy a férje már haldoklott az agyhártyagyulladásban, amikor eljött hozzánk. Az eszméletlen betegnek a Kijevbe tartó repülőn adta be a gyógyszert, és mire a kórházba értek, már kielégítő állapotba került. A professzor annyit állapított meg, hogy indokolatlanul utaztatták. Az a férfi is teljesen felépült, és a maradék szer még két embernek adta vissza az egészségét!

Mennyit romlott a körülöttünk lévő világ a szovjetek alatt...

1966-ban felszólítottak bennünket, hogy hagyjuk el a Laszota család ősi házát, mert szanálják a területet. Vendéglőt és ötemeletes házat készültek építeni a helyére. Nem próbáltunk ellenállni, mert épp nálunk volt Lia Sanyikája. A kisgyereket nem akartuk kitenni annak, hogy elzárják a vizet és a villanyt a házban. Két kétszobás tömbházi lakás között választhattunk. Az egyik 3. emeleti, északkeleti fekvésű volt, a másik pedig 4. emeleti, délnyugati fekvésű. A harmadik emeletit választottuk, hogy délelőtt kapjunk egy kis napol, de a délutáni forróságot ne kelljen elszenvednünk.

Nos, elkezdtünk költözni. Elsőre csak annyi bútort vittünk át, amennyit sikerült. Mire másnap visszamentünk a többiért, már ellopták a holmink jó részét! Már az első éjjel kihúzták a kertünk földjéből a karalábékat, kitépték a gyönyörű szőlőt. A cseresznyét fával együtt lopták el, egyszeren elvágták a föld fölött. Amikor Sanyi a házhoz ért, egy szomszéd éppen a szerszámainkat szorongatta. Akkor vette ki a faládából. Pedig még el sem költöztünk! Ennyit romlott a körülöttünk lévő világ a szovjetek alatt.

Ungváron nincs már rokonunk, nincs senkink

A régi Kapós utcát szinte végig letarolták. Ötemeletes épületek állnak a polgárházak helyén. Átellenben maradt meg három valaha jómódú család háza. Ezen a három házon látszik, hogy milyen lehetett a békebeli Ungvár. A régi Ungvárból a csehek által épített középületek állnak még. A Galagó nevű egykori cseh tisztviselőtelep házai ma is különbek, mint bármi, ami azóta épült.

Úgy száz méterrel odébb megvan még a Kapós utcai temető is, de évtizedek óta nem temetnek bele. Azóta a gyönyörű, boltozatos emlékműveket ledöntöttek, a fakereszteket elégették, és feldúltak mindent. Rablók, latrok tanyája lett. A halotlail senki nem meri látogatni. Már gyilkosságok is történtek ott. A város felszámolni készül a temetőt, hogy parkot létesítsen a helyén. Felszólították a még élő hozzátartozókat, hogy akit akarnak, temettessenek át a Kálváriára. Sokan exhumáltatják és elköltöztetik a halottaikat. Mi úgy döntöttünk, hogy hagyjuk Mamukát nyugodni. Mi tudjuk, hol fekszik, meg is adunk neki minden tisztességet: virágot viszünk, gyertyát gyújtunk a születésnapján, Karácsonykor és Halottak Napján. Ha mi nem leszünk, akkor meg úgysem megy oda senki. Ungváron nincs már rokonunk, nincs senkink.

Gorbacsov időszak - fellélegezhettek az emberek, ugyanakkor az anarchia még nem uralkodott el

Mire elértük a nyugdíjat, mindkét gyermekünk Magyarországon élt. Liácska át akart vitetni bennünket magához, de nem sikerült az áttelepülés. 1985-ig, Gorbacsov hatalomra kerüléséig még a látogatásokra is nehezen kaptunk engedélyt. Minden alkalommal számos magasabb fórumhoz kellett fellebbeznünk, ami hónapokba telt.

Gorbacsov időszaka egyébként is boldoggá tett bennünket. Szabadon beszélhettünk, szabadon írtak az újságok, és kaptunk útlevelet! Fellélegezhettek az emberek. Ugyanakkor az anarchia még nem uralkodott el. Működött a katonaság és a milícia. Biztonságban, rendben éltünk, de szabadon!

Ukrajna függetlenné válásakor elveszítettük minden pénzünket. 4000 rubelünket tartottuk a bankban, egy élet megtakarítását! Nagy pénz volt az akkor, egy vadonatúj Lada ára. Apránként raktuk össze, hogy nyugodt öregségünk legyen. Amikor Sanyi nyugdíjba ment, de tovább dolgozott, a fizetéséből éltünk, a nyugdíját pedig betettük a takarékba. Én csodálatos matyó blúzokat hímeztem megrendelésre, abból tettem a bankba legalább havi 50 rubelt. Ukrajna kiválásakor értesítettek, hogy a négyezer rubelünket 8 millió kuponra számítják át. Elveszett mindenünk. 8 millióért el sem temetnek, hiszen 18 millió egy koporsó és 50 millió egy temetés. Utóbb ezt a nyolc milliót is átcserélték részvényekre. Pár kiló lisztet sem vehetünk érte!
1990-91-ben rehabilitálták Sanyit. A lágerévekért való kártérítésképpen egyszer 3000, egyszer 10 000 és egyszer 188 000 rubelt kapott. Rögtön forintra váltottuk, hatezret kaptunk érte. Adtak még Sanyinak 10 kiló lisztet, egy szép pár cipőt és ingyenes utazási engedélyt 50 kilométeres körzetben. Sajnos Huszt 130 kilométerre van. Ha a sógornőmet látogatjuk, akkor kénytelen jegyet venni. A kárpótlás legfontosabb tétele az úgynevezett ötven százalékos kedvezmény. Amíg Sanyi él, addig a lakbérnek, a fűtés, a villany és a víz díjának a felét kell űzetnie. Enélkül nem tudnánk megélni!

A központi fűtésért 12 hónapon át fizetünk pausálét, a Sanyi felező kedvezményével 766 ezret. Elvileg október 15- én indul a fűtés, de december vége előtt nem kezdik el. Karácsonyra végre jönne egy kis meleg, de az elkorrodálódott föld alatti csövek nem bírják. Akkor egy hétre megint leáll a fűtés. És így megy egész télen: két napig jön egy kis meleg, aztán egy hétre leáll. A múlt télen 8 Celsius fok volt a lakásban. A konyhai gáztűzhely égetésével és egy kis hősugárzóval pótoltuk. A hősugárzó mellett viszont semmiféle elektromos eszközt nem lehet használni a lakásban, mert lecsapja a biztosítékot.

Az áramellátás kiváltképp télen katasztrofális. Un gvár öt zónára van osztva. Az első hétfőn nem kap áramot délután négytől, a második kedden és így tovább. Nálunk pénteken nincs áram. Már készülünk rá: elővesszük a gyertyát és a gyufát, vigyázunk, hogy semmi ne legyen a hűlőszkrényben. Péntekre nem tervezünk semmit, amihez áram kell.

Minden lepusztult körülöttünk

A lépcsőházunk koszos, romos, kifosztott. Egy istálló is palotának tűnne hozzá képest. A villanykörtéket mindig kilopják a lépcsőházban és a ház előtt, ezért a gondnokság 15 darab zárt búrájú égőt szerelt fel. Első éjjel mindet kitépték, csak a drótok álltak ki a falból. Lehet, hogy azok a rablók gondoskodtak a sötétségről, akik harmadnap kifosztották a fölöttünk lévő lakást. Alapos munkát végeztek, még a csapol is elvitték a falból, a lámpát is a plafonról! Csak a puszta falak maradtak.
Amióta Ukrajna önálló, független állam, azóta teljes az anarchia. A szovjet időkben hatalmas gyárak épültek: motorgyár, dinamógyár, műszergyár, hajógyár. A 3-5000 főt foglalkoztató gyárakhoz oroszokat telepítettek ide az ország belsejéből. Ma ezek a gyárak nem működnek, vagy ha mégis, nem tudnak fizetni a munkásaiknak. Gyakorlatilag mindenki munkanélküli. Aki tud, az feketén dolgozik - dollárért, mások sebeinek vagy szélhámoskodnak, lopnak, rabolnak. Valahogy élni kell!
A lakosság egy szűk rétege nagyon meggazdagodott. Számukra van minden. Mindent lehel kapni, mint a háború előtt - csak most nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy vásároljanak. Egyre-másra nyílnak az új bankok meg az ukrán-magyar, ukrán-szlovák, ukrán-lengyel kft-k; kacsalábon forgó paloták épülnek. Az ungváriak nagy része ebből nem sok jót lát. Hatalmas a nyomor. A mi nyugdíjunk értéke is a harmadára csökkent.
Sanyi nemrégiben egy' orosz ismerősével találkozott, és panaszolta neki a helyzetet. Mire ő: „Krumpli van, sós hering van, vodka van. Mi kell még?” Ilyen igénytelen emberekkel nehéz lesz előbbre jutni!
A szovjet időkben Ungváron majd mindenkit ukránnak vagy orosznak jegyeztek be. Minket szlovákoknak nyilvánítottak. Ma már hivatalosan is magyarként vagyunk számon tartva. Egyébként Sanyinak a mai napig megvan az 1939-ben elnyert magyar állampolgárságát tanúsító okmánya, én pedig amerikai állampolgár kell, hogy legyek, hiszen soha nem mondtam le róla.
Egyébként nemrég hat vendég járt nálam New Jerseyből. Szabadkoztam, hogy 59 éve nem használtam az anyanyelvemet, de búcsúzáskor azt mondták, úgy beszélek, mintha soha el sem mentem volna Amerikából. Jó lett volna angol- tanításból vág)' fordításból élni, de nem tudtam elég jól ukránul meg oroszul. Még mindig sajnálom, hogy 17 éves koromban nem tanultam meg rendesen ukránul. Később már nem állt módomban. Minden nap azzal telt, hogy megoldjam a következő napot, hogy túléljük az aznapi vészhelyzetet.
Ma az életünk csendesen zajlik. Reggel hatkor kelünk. Amíg elkészítem a reggelit, Sanyi vizet melegít, és beveü az ágyat. Mosdás, reggelizés után segít az ebéd előkészítésében, azután fél tízkor jelentkezik az orvosi rendelőben, Újlaki Katinál. Ha valami miatt elmarad, akkor délután már jön hozzánk Kati megnézni, nincs-e valami baj. Az orvostól Sanyi elmegy kenyeret, tejel venni, meg kinéz a piacra. Addig én főzöm az ebédet. Fél tizenkettőkor ebédelünk, utána kettőig szieszta. Délután mosunk, teszünk-veszünk, és ha minden kész, akkor én kötök, a párom pedig olvas. Az Élet és Tudomány bekötött példányait böngészi. Mind megvan nekünk! Halkor kapcsolja be Sanyi a tévét, természetesen a magyar egyes csatornát. Megnézzük a vetélkedőt, a híradót, az esti filmet, azután alszunk.
Teke Aliz barátnőmmel - az unokám anyósával -, az időközben megözvegyüli Bertics Rózsikával és még egy-kél barátnőmmel tartjuk a kapcsolatot, de a korábbi társadalmi életünk megszűnt. Az egykori több tízezres ungvári magyarságnak eleve csak töredéke maradt, a mi korosztályunkból meg végképp alig él itt valaki; kitelepültek vagy meghaltak már. Legutóbb Sanyi gyerekkori barátja, Koppelmann Lajcsi - akivel nyolc évig ült egy padban és nyolcvan évig volt jó barátságban - költözött el Szentpétervárra, hegedűművész leányához. Öregen kezd új életet, Isten segítse benne! Iparos ismerőseink közül Moszkovilz úr 80 évesen települt ki Izraelbe, Levkovitz úr pedig 84 évesen Amerikába. Az én barátnőim is szétszéledtek a nagyvilágban. Néhány éve megint összejöttünk Ungváron. Kati Budapestről, Zsuzsi New Yorkból, Klein Edit Izraelből érkezett.
A sógornőm 86 éves. Nyaranta meglátogatjuk Huszton, év közben pedig rendszeresen levelezünk. Ha két hétig nem jön tőle posta, akkor telefonon érdeklődünk felőle. Nemrég megözvegyült, méghozzá gyermektelenül. Eltartási szerződést kötött egy fiatal ukrán házaspárral. Eladta nekik a házát valamennyi készpénz és élete végéig tarló gondozás fejében....
 
A mi ellátásunk a két nyugdíjra, a feles kedvezményre és a gyerekeink segítségére épül. Jó gyerekeink vannak. Főleg Lia bőkezű, bár ő is szűkösen él a három gyerekével. Hála neki, megnyugtató tartalékaink vannak. A gyakorlatilag éhező szomszédok közt nekünk futja tejre, kenyérre, alapvető ennivalókra, a többivel meg Lia ellát. Van a kamránkban két bögre kacsazsír, másfél kiló disznózsír, 10 kiló liszt, húsz kiló cukor, 2 kiló kávé, 3 doboz tea, 30 csomag gyufa és fűszerek. Megnyugtató háttér.

Áttelepülés Magyarországra

Nemrég mi is beadtuk az áttelepülési kérelmet Magyarországra. Nemigen akarunk sehová se menni, de öregek vagyunk, alkonyodik. Ha bármelyikünk magára marad, egyedül már nem tud megélni, és nem is lenne biztonságban. Azért kell az engedély, hogy mihelyt valamelyikünk bekerül a családi kriptába, a másik azonnal mehessen a gyerekekhez.

Ez voll hát az élelem története. Csodálatos, szeretetteljes családban nőttem fel. Szépség, harmónia és jólét vett körül Amerikában. Csak a szerelem tudott elcsábítani onnan! Amikor elindultam Laszota Sándorhoz, akkor még Ungvár is a szép, jól működő, polgári világ része volt. Ha előre tudom, hogy miként bánik el velünk a történelem, talán el sem indulok! Végigéltem azt a sok rémséget, ami ránk méretett. Most, hogy mindez már megtörtént, azt mondom, hogy nem bániam meg! Gyönyörű szerelemben, szerétéiben élünk Sanyikámmal a mai napig. Soha életünkben nem veszekedtünk, de még hangos szó sem esett közöttünk. Gyermekeinkből becsületes, tiszteletre méltó felnőtteket sikerült nevelnünk, és az unokáinkra, dédunokáinkra is büszkék lehetünk. A családom mindig összetartott, minden helyzetben óvtuk, segítettük egymást.
Amerikában békésebb és megrázkódtatások nélküli sorsom lehetett volna. Feltehetőleg öreg éveimet is jólétben, biztonságban lökhetném. így viszont - hogy egy kicsit ironikus legyek - soha nem unatkoztam. Kipróbálhattam, hogy helyt tudok-e állni nehéz, sőt reménytelen helyzetekben, el tudok-e vezetni és össze tudok-e tartani egy családot olyan időkben, amikor minden ellenünk játszik, elég szilárdak-e az erkölcseim egy erkölcstelen világban, hitre, becsületre Ludok-e nevelni gyerekeket hitetlen és a becsületességet büntető környezetben, hűséges tudok-e maradni különböző történelmi katasztrófahelyzetekben a barátaimhoz, és meg tudom-e őrizni a szerelmet a szívemben a háború, a börtön, a láger, a sok magányos év és a nyomor közepette. Ha kellemes, középosztálybeli amerikai életet élek, akkor sosem derül ki, hogy van-e elég testi- és lelkierő bennem! Ez persze nem azt jelenti, hogy helyeslem az emberekre zúdított efféle próbatételeket.
Itt Ungváron, a rettenetes történelmi, politikai, anyagi, erkölcsi és egészségügyi helyzetekben tapasztalhattam meg azt is, hogy milyen sok becsületes, erős és jó ember van a világon!
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,959 MODIFIED: 2018.10.18 20:24:05.MD5: 553ff79abd70171c2b98ae24b2028758 STATUS: FALSE