Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2012-06-15   3,181
Miestny odbor Matice slovenskej v Nových Zámkoch usporiadal vo štvrtok už 20. ročník súťaže žiakov v písaní slohových prác "Prečo mám rád slovenčinu, prečo mám rád Slovensko". Minulý rok sme sa téme venovali a vyjadrili svoje výhrady k tomuto podujatiu. Dnes prispejeme príbehom, ktorý - hoci vznikol ešte v r. 1986 - je stále poučný. Csütörtökön a Matica Slovenská érsekújvári helyi szervezete immár 20-ik alkalommal rendezte meg a "Miért szeretem Szlovákiát, miért szeretem a szlovák nyelvet" c. irodalmi versenyt. Egy évvel ezelőtt már hangot adtunk a rendezvénnyel kapcsolatos aggályainknak. Ma egy történetet mondunk el, amely - bár 1986-ban íródott - mit sem veszített időszerűségéből.  


Prečo mávam nepokojné sny?
Volám sa Betka, som maturantkou jednej z maďarských stredných škôl na Slovensku. V lete budem mať 18, narodila som sa 21. augusta 1968, v rovnaký deň, ako krajinu obsadili vojská Varšavskej zmluvy.
Rada by som vysvetlila, prečo sa mi nepodarili maturitné písomky zo slovenského jazyka. Zo štyroch tém som si zvolila prvú, o vlasti. Znela: "Moja vlasť je krásna, som na ňu hrdá a nadovšetko ju milujem". Z celej triedy som si túto tému zvolila ja jediná... len si predstavte, jediná...
Určite viete, čo je vlasť, a nepochybne by som to mala vedieť aj ja, študentka maturitného ročníka. Nikdy som sa nad tým ale nezamýšlala. Presnejšie, aj som nad tým uvažovala, ale nebola som si istá, či je vlasť to, čo si pod tým pojmom predstavujem. Myslím, že sa mi k tomu pojmu neviaže žiadny skutočný zážitok. Nevedela by som ani povedať, čo je láska k vlasti. Takú som ešte nikdy nepocítila. Je síce pravda, že v médiách o nej hovoria denno-denne. O socialistickom vlastenectve a láske k socialistickej vlasti. S podobnými poučkami som sa stretávala i v učebniciach už od prvého ročníka. A podobné heslá boli napísané i na transparentoch na 1. mája a pri iných príležitostiach. Napríklad takéto: "Československo je spoločnou vlasťou dvoch rovnoprávnych národov - Čechov a Slovákov!", alebo "Nech žije nerozborná jednota Čechov a Slovákov!", "Buduj vlasť, posilníš mier!", "Budovať a brániť socialistickú vlasť buď pripravený!". Ale stretla som sa aj s takými: "Láska k vlasti je láskou k Sovietskemu zväzu" - alebo, že by to bolo naopak? Nápis "So sovietskym zväzom na večné časy!" však vidím každý deň. Tieto heslá vo mne nevyvolávajú žiadne pozitívne pocity. Pomenovala som to správne - "pozitívne pocity"? Všetko toto som doteraz vôbec nevnímala. Ani doma sme sa o tom nikdy nerozprávali. Len otec v poslednom čase dosť často spomína udalosti roku 1968. Príjemné aj nepríjemné, ale vždy upozorní, aby som to ďalej neśirila, lebo by sme mohli mať nepríjemnosti. Pre mňa sú to neskutočné veci, veď v tom čase som sa práve iba narodila. Až na maturitných písomkách, po tom, ako som si zvolila tému, som sa prvýkrát snažila si usporiadať myšlienky a uvedomiť svoje zážitky viažúce sa k štátu, ktorý by som mala považovať za svoju vlasť. Znamená pre mňa viac, než obyčajné slovo? Už som aj oľutovala, že som si zvolila takúto tému. Azda som si myslela, že to bude ľahúčke, akési bla-bla. Vlastne ani neviem prečo, zaujalo ma pravdepodobne slovo "prekrásna" . Lebo táto krajina je vskutku nádherná. Aj Čechy aj Slovensko. Zbožňujem prírodu, zvlášť tú, ktorá ma každodenne obklopuje. Ale vari toľko stačí? To je láska k vlasti?
Ako by som mohla milovať vlasť nadovšetko? Veľmi ľúbim mamu, otca, svojho malého brata. Viac ako ich neviem a nechcem milovať nič a nikoho. Mám rada muziku, pesničky od LocomotívGT, EDDA, Hobo Blues Band, rada chodím na diskotéky a čítam si knižky, zbožňujem skupinu Illés a rockovú operu "Kráľ Štefan" - jej text poznám naspamäť. A rada by som chodila do Maďarska na koncerty svojich skupín, to však nie je možné, lebo sú povolené iba dve cesty ročne.
Čo je však "vlasť", ktorú by som mala milovať nadovšetko? Otca, matku i bračeka milujem. Jednému zo spolužiakov zomrel nedávno otec. Nepoznala som ho, predsa som sa však rozplakala, keď sa ku mne dostala tá správa. Predstavila som si, že aj môj otec raz... Ale na ocina som hrdá, lebo vždy vyrieši moje úlohy z matematiky skôr než ja. A pozná odpovede na všetky otázky. Ale prečo by som mala byť hrdá na vlasť? A vôbec, čo to je "vlasť" ?
28. apríla vysielali zaujímavý dokument o Sikuloch v budapeštianskej televízii. Film sa volal "Spolužitie". Ukazovali v ňom, že keď sa v r. 1941 Sikulovia prisťahovali späť na územie Maďarska z Bukoviny, kam utiekli pred 200 rokmi po siculenskej masakre spáchanej cisárskym vojskom, s plačom sa klaňali svojej rodnej zemi. Až dovtedy by som nebola verila, že niečo podobné existuje. Počula som o tom, čítala, ale na vlastné oči som nič podobné nikdy nevidela.
Prvýkrát som takto úprimne počula hovoriť o vlasti Jerzyho, moravského chlapca študujúceho v Bratislave, keď som pred piatimi rokmi bola naposledy v pionierskom tábore. Vysvetľoval, že má dve vlasti. Československo je jeho vlasťou v zmysle ekonomickom, kým Poľsko je jeho duchovnou vlasťou, keďže je poľskej národnosti.
To bolo prvé, čo ma na maturitných písomkách napadlo, ale nemohla som o tom písať, Jerzy nám kládol na srdce, aby sme sa o tom nezmieňovali, mal by nepríjemnosti keby sa Česi dozvedeli, ako zmýšľa v skutočnosti. Ale nemohla som o tom písať ani preto, lebo neverím, že je možné mať dve vlasti a obe rovnako milovať. Žeby som aj ja mala dve vlasti? Československo a Maďarsko?
Toto je miesto, kde žijem. Všetci moji predkovia, ktorých mama a otec spomínali, žili na tomto území. Na teritóriu, ktoré dnes voláme Československo. A všetci boli Maďari a aj my sme Maďari. Doma sa rozprávame po maďarsky, navštevujem maďarskú školu. Hoci bračeka rodičia museli zapísať do slovenskéj škôlky. Že prečo? Najprv rozpoviem, čo sa prihodilo mne. Alebo..., ani to nie, musím začať s maminou.
Do školy začala chodiť po vojne, keď boli maďarské školy zakázané, a po maďarsky sa nesmelo ani ceknúť. Preto maďarské deti chodili do slovenských, alebo českých škôl. Keď učiteľ započul, že sa deti medzi sebou rozprávajú po maďarsky, postavil ich do kúta, alebo ich dal kľačať na polená a dostali trstenicou po prstoch. Mama, rovnako, ako väčšina detí, nevedela po slovensky. Raz, keď ju vyvolali odpovedať, zo strachu začala niečo mondókovať maďarsky. Od učiteľa dostala bitku a na dôvažok jej natiahol somárske uši. Somárske uši vystrihnuté z výkresu. Celý deň, ešte aj cez prestávky musela stáť so somárskymi ušami pred lavicami ostatným deťom na posmech. Mama o tom nikdy nehovorila, to otec mi porozprával tento príbeh. A podal to tak zvláštne dvojzmyselne, až teraz neskôr som pochopila, ako to myslel, že na mame podnes vidno stopy po tých ušiach.
Keď som mala päť rokov, aj mňa zapísali rodičia do slovenskej škôlky, lebo na našom sídlisku nepovolili maďarskú škôlku. Pritom bolo prihlásených viac ako tridsať detí, čo bol minimálny počet potrebný pre otvorenie maďarskej triedy v škôlke či škole. Žiadosť úrady odmietli s tým, že v meste už funguje jedna maďarská materská škôlka. Tam nás však neprijali, lebo naše sídlisko patrí do inej mestskej štvrte, a škôlka prijímala deti len z bezprostredného okolia, keďže beztak bola preplnená. Otec vravel, že mama bola nakoniec i rada, že sa zžijem so slovenskými deťmi, mojimi budúcimi spolužiakmi a nebudem mať podobné problémy, ako mala ona v prvom ročníku. Pôvodne som mala ísť totiž do slovenskej základnej školy, keďže maďarská bola priveľmi ďaleko.
Leňže zo slovenskej škôlky ma naši nakoniec museli zobrať preč, lebo ma tam od prvého dňa začali týrať. Stalo sa, že keď sme si z obrázkovej knižky čítali rozprávku, vychovávateľka sa ma spýtala, o čom bola. Miesto Popolušky som povedala "Hamupipöke". Teta sa rozosmiala - zrejme nikdy predtým toto slovo nepočula a spolu s ňou sa smiali aj ostatné deti. Potom ma dobrodušne pokárala, aby som dávala väčší pozor, lebo keď budem aj v škole taká nepozorná, zostanem hlúpa. Dieťa, ktoré sedelo vedľa mi pohotovo oznámilo: "hlúpa Maďarka". To samozrejme neskončilo dobre, lebo som ho poštípala na stehne. Nato dievča začalo plakať a kričalo z plného hrdla: "táto hlúpa Maďarka mi ubližuje". Teta vychovávateľka si ma zavolala a strašne vyťahala za vrkoč. Myslela som si, že mi vytrhne copf. Pritom mi vynadala do aziatiek a že si mám zapamätať, že odteraz sa smiem rozprávať iba po slovensky, lebo žijem na Slovensku. Aký zmysel malo to, čo odznelo, som sa dozvedela až od mamy, lebo na druhý deň na ulici, v električke a u detskej doktorky som sa nechcela s ňou rozprávať, iba som mlčala. Keď sa ma spýtala - samozrejme po maďarsky - prečo mlčím, odpovedala som po slovensky: lebo mi pani vychovávateľka zakázala hovoriť po maďarsky. Doma som bola potom veselá, tam mi nič nehrozilo, ak len nepočítam ďalší deň, keď som opäť musela do škôlky. Po tej príhode v prvý deň boli už bitky na dennom poriadku. Decká sa mi ustavične vysmievali, týrali, kopali a štípali, pretože som Maďarka. Samozrejme som sa bránila, až ma raz teta vychovávateľka uvidela, ako sa oháňam okolo seba rukami. Keď som jej povedala prečo, zavesila mi do krku tabuľu hanby, na ktorej bol namaľovaný veľký čierny jazyk. Mal znamenať , že som klamárka, alebo niečo podobné. Stála som takto na dvore, kým sa ostatné deti hrali. Na toto nikdy nezabudnem. Vtedy som sa zatla a umienila si, že nech sa stane čokoľvek, nikdy, nikdy viac nevkročím do tejto škôlky. Už ani predtým som tam nechcela chodiť, ale teraz som sa rozhodla nadobro. Každé ráno som nariekala, aby som nemusela ísť. Skôr než sme sa pohli, ma naplo na vracanie. Každý každučký deň. V to posledné ráno, skôr než sme sa pohli, som utiekla z bytu a schovala za domom medzi kontajnery so smeťami. Trvalo dlho, kým ma našli. Vtedy som povedala otcovi, že ak ma ešte raz zoberú do škôlky, už ma neuvidia nikdy viac. Túto vetu som zanovito opakovala dokola.
Dodnes vo mne žijú spomienky na tieto rána. Doslova cítim, ako sa mi pri nich sťahuje žalúdok. A nedávno som pocítila opäť niečo podobné. Boli sme na návšteve u tety v Maďarsku. Cítila som sa skvele, najradšej by som tam bola ostala navždy. Keď sme sa blížili k hraničnému prechodu, som si uvedomila, že tohoto roku už viac krát do Maďarska nepocestujeme, lebo sme boli druhýkrát a tým sme vyčerpali limit. Bolo mi nevoľno. Myslíte si, že je normálne, aby som ako Maďarka nemohla cestovať do Maďarska, kde dokonca žijú moji príbuzní? Ak sa postavím na breh Dunaja, dovidím do dediny, kde žijú. Sú tak blízko a predsa nedosiahnuteľne ďaleko.
S bratom to prebiehalo podobne ako so mnou. Aj jeho chceli rodičia zapísať do maďarskej škôlky. Asi 40 maďarských rodičov s deťmi sa dohodlo, že požiadajú o otvorenie maďarskej triedy. Niektorých rodičov ale pozvali na MNV a tam ich presvedčili, aby žiadosti v záujme samotných detí stiahli. Kvôli nedostatku peňazí aj tak neotvoria maďarskú triedu, len o rok, alebo o dva... možno. Ak však žiadosti nestiahnu, ich deti neprijmú do žiadnej škôlky, lebo už aj tie slovenské sú preplnené.
Keď sa takto podarilo znižiť počet žiadostí, ostatní rodičia, ktorí vytrvali, dostali štandardnú odpveď podľa zákona, že kvôli nízkemu počtu záujemcov sa trieda neotvorí.Takto sa dostal braček do slovenskej škôlky. Ale neprihodilo sa mu nič také, ako mne. Ani nie preto, že je chlapec, skôr preto, že je ich viac Maďarov v kružku a sú šikovní bitkári. Ostatné deti nemajú odvahu si s nimi začínať a aj teta vychovávateľka sa dobre pozná s mamou. Na ihrisku pri našom paneláku je však iná situácia, tam sa brat málokedy odváži ísť sám. Slovenské deti mu nedovolia hrať sa, zoberú mu loptu, keď sa chce k nim pridať, odoženú ho s tým, že "vy ste Maďari, odsťahujte sa do Maďarska, tu nemáte čo hľadať". Keď sa raz vrátil z ihriska s plačom, rozzúrený otec vybehol na ihrisko im vynadať, ale decká mu zakričali naspäť, aby sa Maďari vrátili do Ázie a za Dunaj. Môže napadnúť dieťa niečo podobné len tak samé od seba?
Kvôli ťažkostiam so škôlkou sa zmenili pôvodné plány a naši ma zapísali do maďarskej školy. Mama požiadala o zmenu pracovnej doby, aby ma mohla každé ráno odprevadiť do školy vzdialenej dobrú polhodinku. Jej zamestnávateľ so zmenou pracovnej doby nesúhlasil, preto musela nechať zamestnanie. Okrem mňa zapísali do maďarskej školy aj ďalšie dve deti z tých, ktorých rodičia svojho času spolu s našimi žiadali maďarskú triedu. Ale po dvoch, alebo troch mesiacoch ich rodičia prepísali do slovenskej školy na našom sídlisku, a to z rovnakého dôvodu ako moja mama prišla o prácu. Keď som už bola väčšia a cestovala spolu so staršími spolužiakmi bez rodičov, často sa stalo, že nás v autobuse okríkli, aby mse sa nerozprávali po maďarsky. "Slovenský chlieb jete, rozprávajte sa po slovensky".
Dlho som si myslela, že podobné veci sa dejú len deťom, alebo medzi deťmi. Neskôr som zistila, že tomu tak nie je. Jeden podobný prípad som už spomenula - čo odvrkli otcovi detská z  ihriska na našom sídlisku. Ale stalo sa to aj inokedy.
V našej škole nemáme telocvičňu, preto v zime chodíme cvičiť do neďalekej slovenskej školy. Často sa stane, že na nás decká vykrikujú cez otvorené dvere: prasce, špiny, smradľavé Maďarky! ... Sme naozaj špinavé a smradľavé keď sa na konci hodiny spotené obliekame, lebo do ich umyvárok nesmieme a inde sa nemáme kde umyť. Navyše sa ponáhľame späť na ďalšiu hodinu do vlastnej školy. Kvôli týmto urážlivým výkrikom ale ešte nikdy nikoho nepotrestali.
Pred tromi rokmi cez jarné prázdniny nás desať dievčat - najlepších športovkýň - zobrali za odmenu na lyžiarsky zájazd. Cestovali sme so svojimi rovestníčkami - 15-16 ročnými slovenskými dievčatami z textilnej priemyslovky, či učňovky. Už vo vlaku začali škriepky, keď zistili, že sme Maďarky. Akonáhle sme sa ozvali po maďarsky, okamžite nás zahriakli a poučili, že sa máme baviť po slovensky. Lebo keď sa už Maďari raz drzo vnútili na Slovensko, nech aspoň rešpektujú Slovákov. "Keby ste navštevovali našu školu, veľmi rýchlo by ste sa naučili po slovensky" - vraveli a podrobne popísali, ako vychovávajú maďarské dievčatá na svojom intráku. Večer na nich hodia deku a tlčú dovtedy, kým nesľúbia, že sa viac nebudú baviť po maďarsky. "Na kolenách musia prisahať, že odteraz ešte aj snívať budú po slovensky. Keď porušia sľub, dostanú bitku opäť. O dva-tri mesiace aj zo sna hovoria po slovensky. A tie učenlivejšie sa s miestnymi chalanmi už po slovensky aj bozkávajú" - dodala jedna so smiechom.
Počas lyžiarskeho zájazdu sa odohrával jeden incident za druhým. Na svahu na nás vykrikovali "padavky-Maďarky, nešiky-Maďarky". V jeden večer sme mali prednášku z dejepisu o Slovenskom národnom povstaní. Prednášajúci zrejme nevedel, že v obecenstve sedia aj Maďari, lebo v zápale svojho vystúpenia sa nechal uniesť a vysvetľoval, že povstanie bolo nutné aj kvôli tomu, aby sa po skončení vojny Slovensko dostalo na stranu víťazov, lebo len takto mohlo získať navrch nad Čechmi a Maďarmi. Asi nemusím hovoriť, že my sme sa v škole učili niečo iné. Vzápätí sa pustil do Maďarov, týchto votrelcov, ktorí narušili jednotu slovanských kmeňov, čo je teraz možné znovunastoliť iba s pomocou Sovietskeho zväzu. Povedal tiež, že Maďari sú dobrí len nato, aby provokovali rozbroje v strednej Európe, načo využívajú aj svoje zahraničné menšiny. Maďarský národ je typicky utláčateľský, tisíc rokov utláčal Slovákov, ktorým v podstate vďačí za svoju kultúru.
Po prednáške zapli magnetofón. Mohli sme si zatancovať. Vedúci lyžiarskeho zájazdu - mimochodom náramný fešák - pozval do tanca práve našu učku. Tá sa však o malú chvíľu vrátila celá červená a so slzami na krajíčku. Pošepla mi, že si musí ísť ľahnúť, lebo sa necíti dobre. My dievčatá sme si mysleli že sa buchla do vedúceho, bez nej sme však ani my nechceli ostať a šli sme hore do svojej izby. V tú noc sme na vlastnej koži pocítili výchovné metódy, ktorými sa nám vo vlaku vyhrážali dievčatá z textilky. Už sme spali, keď sa k nám - nevedno koľké - vkradli do izby. Zobudili sme sa na to, že sa dusíme pod dekami a dostávame buchnáty. Pritlmenými hlasmi vyratúvali "toto je za tisícročný útlak" a "toto máte za tú hnusnú maďarčinu". Údery padali ako krupobitie, pod plentou sme sa nevedeli brániť. Lietali nadávky, vynadali nám do kuriev.
Na druhé ráno sme sa s kruhmi pod očami ponáhľali za učkou povedať jej o "teroristickom útoku". Videli sme, že sa jej od rozrušenia trasie brada. Porozprávala, čo sa jej prihodilo včera večer. Vedúci výcviku jej totiž vytkol, že ide zlým príkladom, keď sa s nami baví po maďarsky. Každý pedagóg v Československu, teda aj tunajší maďarský pedagóg, má za úlohu vychovávať žiakov k vlastenectvu, a k slovenskému vlastenectvu je možné vychovávať iba po slovensky. To bola vec, na ktorej sa včera povadili.
So súhlasom učky sme sa potom rozhodli nepokračovať vo výcviku a okamžite vrátiť domov. Sľúbila, že po návrate domov podá sťažnosť na školskej správe. Od otca som sa neskôr dozvedela, ako sa skončila celá záležitosť, lebo sa o nej bavili na rodičovskej schôdzi.
Učiteľka dostala slovné pokarhanie za narúšanie slovensko-maďarského spolužitia, keďže sťažnosť, ktorú podala, nevedela podoprieť výpoveďami dôveryhodných svedkov. Bolo jej povedané, že pri najbližšom podobnom konaní môže byť zažalovaná za osočovanie a vyhodená zo školy.
V tomto roku sa rozšírila fáma, že vláda chce zrušiť vyučovanie v maďarskej reči. Dozvedeli sme sa to, keď niekto vyvesil na školskú nástenku vyhlásenie Maďarského výboru na ochranu menšiových práv. Viselo tam však iba počas prvej desaťminútovej prestávky, kým ho riaditeľ, keď zistil, prečo sa tvorí hlúčik okolo nástenky, neodstránil. Vtedy spolužiak Karči vytiahol z vrecka kópiu, ktorú si stihol opísať. Na ďalšich hodinách sme si ju pod lavcou opisovali tiež, aby sme ju mohli šíriť ďalej. Máme spolužiaka z neďalekj Turne, ktorý referoval, ako sa u nich takmer celá dedina postavila proti rušeniu maďarského vyučovania. Na jeseň k nám prešiel chlapec z Komárna. Na tamojšom gymnáziu vraj až sto žiakov podpísalo petíciu, ktorú poslali Slovenskej národnej rade. Viem aj, že jedného otcovho známeho zatkli kvôli protestom, a mamu ďalšieho spolužiaka, chodiaceho o dva ročníky nižšie, zatkla polícia z rovnakého dôvodu.
Keď som si na maturitných písomkách lámala hlavu o čom písať, toto všetko sa mi premietalo pred očami. Môže byť našou vlasťou krajina, kde sa so mnou, s mojimi rodičmi, ale aj celkovo s Maďarmi dejú podobné veci? Čo je potrebné, aby bola vlasť vlasťou? Stačí, že tam bývam, alebo by som sa tam mala aj dobre cítiť? Na prechádzke po lese som slobodná a uvoľnená, tam sa na mňa nikto nehnevá kvôli mojej národnosti. Ale les je predsa len domovom divej zveri, človek si musí nájsť domov medzi ľuďmi. Keď som písala koncept práce, uvedomila som si, že ja pravdepodobne žiadnu vlasť nemám a pravdepodobne ju ani nikdy mať nebudem!
Ak niekam chodím domov, to ešte neznamená, že to miesto je aj mojou vlasťou. To som sa však neodvážila napísať. Spomenula som si na Jerzyho slová: "Pred týmito musíš skrývať svoje myšlienky". Klamala som teda. Písala som, že moja vlasť je Československo a milujem svoju vlasť. Popísala som hlúposti, ako keby som to opisovala z novín. Ale zdá sa, že neviem klamať dosť presvedčovo, moja pśomná práca sa nezapáčila. Podľa triednej som dostala trojku z milosti, zaslúžila som si horśiu známku.
Nepovedala som ešte všetko. Ani to, prečo sa dedko dostal do nemocnice, na oddelenie intenzívnej starostlivosti. Starí rodičia k nám pricestovali na bračekove krstiny, žijú totiž na vidieku. S otcom sme ich boli čakať na stanici. Už keď vstupovali do dverí čakárne, bolo vidno, že sa niečo stalo. Dedko bol rozrušený, nedostávalo sa mu dychu, nič mu nebolo rozumieť. Babka rozpovedala, čo sa stalo. Dedka pri vystupovaní vysotili z vlaku! Po starecky komótne opatrne zostupoval, keď ho ktosi zozadu začal netrpezlivo súriť. Dedko sa snažil byť čo najskôr vonku, babke hovoriac niečo o batožine, ktorou boli obložení. Keď neznámy chlap začul, že sa starčekovia bavia medzi sebou po maďarsky, začal nadávať nevyberaným spôsobom na štát, ktorý stále trpí Maďarov a maďarčinu v Československu. A vôbec prečo takýto starci nesedia doma, alebo rovno nepomrú, aj tým by ubudli nejakí Maďari. A potom ten "obludný chlap" - takto ho babka nazvala - drgol do kufra, ktorý stál vo dverách vozňa, a ktorý dedo práve dvíhal, aby ho zložil dolu. Starec však od nečakaného drgnutia stratil rovnováhu a zo spodného schodíka spadol horeznačky dozadu... V noci mu od prežitého vzrušenia skolabovalo srdce, urýchlene ho museli previezť do nemocnice. Ale babku azda ani nie to trápilo najviac. Nevedela sa zmieriť s tým, že ani vo vlaku ani na nástupišti sa nenašiel nikto, kto by im prišiel na pomoc.
Bratove krstiny sprevádzali aj iné trampoty. Otec si už dávnejšie zaumienil, že ak bude mať syna, dá mu maďarské meno. Všetko vybavil vopred, ak totiž majú obaja rodičia zapísanú maďarskú národnosť, úrady povolia maďarské krstné meno pre dieťa. V opačnom prípade matrikárka automaticky zapíše do knihy slovenské krstne meno. Musí byť teda vydané špeciálne potvrdenie, ale ani tak to nejde vždy hladko. Prvá prekážka vznikla hneď na matrike, kde nechceli uznať otcovu bumažku. Musel ísť sťažovať predsedovi národnému výboru, to pomohlo. Potom už mohol nahlásiť v zamestnaní na personálnom oddelení narodenie dieťaťa. O niekoľko dní sa mu ozval jeden z kolegov, ktorý mu vlastne dobromyseľne dal na vedomie, že viacerí členovia kolektívu nepovažujú za správne, dať chlapcovi maďarské meno a bolo by lepšie, keby sa volal nie Ištván, ale Štefan. Nejde vraj o veľkú vec, veď zmeniť maďarské meno na slovenské je zadarmo a bez dodatočných potvrdení. Kolega síce zdôrazňoval, že jemu osobne je to fuk, lebo on nie je ako niektorí, ale že záujem dieťaťa by mal byť prvoradý, veď nech si len otec uvedomí, ako chlapec s takýmto menom bude existovať v slovenskej spoločnosti. Mal by koniec-koncov pochopiť, že žije na Slovensku a nie v Maďarsku. Už dávnejšie chcel otcovi doporučiť aj to, aby dcéru prepísal do slovenskej školy, lebo ani to sa niektorým nepozdáva. Otec si určite musel vśimnúť, že naňho niektorí kolegovia zazerajú - mimo pracovných záležitostí sa s ním niet o čom baviť. Pozerá iné televízne programy, číta iné knižky, jeho dieťa chodí do inej školy a tak ďalej. Ale hlavne by mal brať ohľad na budúce uplatnenie dcéry. Čo z nej bude, ak skončí maďarskú śkolu? Ani nehovoriac o tom, ako sa jej zúži okruh priateľov a známych a ostane úplne bez konexií. Kde sa takto uplatní? Otcovi kolegovia jednoducho nemôžu byť ľahostajní k tomu, ako kvôli tvrdohlavosti rodičov zakrpatie mladé stvorenie. A ako ho mohlo vôbec napadnúť dať synovi meno Ištván?! Vari Maďari nevedia myslieť na nič iné, než na sv. Štefana? Stále oplakávajú veľké Uhorsko? Mohli by si konečne raz a navždy zapamätať, že veľké Uhorsko - tento žalár národov - skončilo a skončila aj doba, keď boli panským národom... Neviem, ako vie otec prežiť medzi takýmito kolegami.
Kvôli bratovmu menu sa už aj mne pritrafili drobné nepríjemnosti. Na jeho piate narodeniny som mu kúpila plyšového medvedíka, a aby bolo prekvapenie väčšie, chcela som mu ho poslať poštou. Na pošte však nechceli prijať balík adresovaný Ištvánovi - darmo som tvrdila, že to je jeho meno zapísané v rodnom liste. Poštár bol neoblomný, vraj sme na Slovensku a nie u hotentótov. Zachránila ma teta poštárka, ktorá kolegu presvedčila, aby balík prevzal.
Minulý rok som na školskom výlete stratila novučičký občiansky preukaz. Boli sme to s ocinom nahlásiť na verejnej bezpečnosti. Keď si zapísali moje údaje a vysvitlo, že som maďarskej národnosti, príslušník ma upozornil, že to je dobrá príležitosť, keď si môžem jednou cestou nechať zmeniť národnosť. Tento návrh ma dosť zaskočil, ešte šťastie, že som bola s ocinom.
Moja mama sa napríklad tiež takto dostala k slovenskej národnosti, keď jej ju omylom zapísali do občianky a potom ju už nechceli opraviť. Vrátila sa k svojej pôvodnej, až keď sa vydala za ocina a vybavila si novú občianku. U nej v práci je ale eśte horšia situácia, ako u ocina. Keď telefonuje domov, alebo ocinovi, hovorí iba po slovensky, lebo jej kolegovia by nezniesli maďarčinu. Najväčšie muky prežíva jej nedoslýchvá maďarská kolegyňa. Aj na záchode má odvahu prehovoriť s maminou po maďarsky, iba ak predtým preverila, že nikto nie je v kabínke. Keď sa rozprávajú, po celý čas drží zvnútra kľučku od záchodvých dverí, lebo sa bojí že niekto vojde dnu a ona si to nevšimne. Moja mama má hrôzu z konfliktov. Už viac krát som ju počula vravieť, že by radšej zomrela, než žiť v ustavičnosm napätí.
Mama nechcela mať ďalšie dieťa - aj preto je medzi mnou a bratom 13 ročný vekový rozdiel. V slabých chvíľach uvažovala, že si ho nechá vziať - nevedela si predstaviť, že ešte raz absolvuje rovnakú tortúru ako so mnou len preto, lebo chce svoje dieťa vychovať vo svojej reči... Doma panovalo v tom čase peklo. Zdalo sa mi to na nevydržanie. Hádky medzi otcom a mamou boli na dennom poriadku. Mame sa už nemám odvahu s ničím zdôveriť. Nepovedala som jej ani čo sa prihodilo na lyžiarskom výlete. Neskutočne ju to dokáže rozčúliť. V očiach sa jej vtedy zjaví tmavý tieň, zhnednú jej kútiky úst a lapá po vzduchu.
Bojím sa, aby som neskončila rovnako. Minulý rok som bola zamilovaná do Karčiho brata, ktorý chodil o ročník vyššie. Keď si vyložili tablo do výkladu obchodu so športovými potrebami, často som tam stávala a študovala fotografie. Hlupučká hus, však? Zastavovali sa však aj iní, väčšinou mladí ľudia, moji rovestníci. Nuž viete... mali ste počuť tie poznámky, ktoré trúsili. "Aké prihlúple maďarské ksichty", "typickí primitívi z Ázie", "opice z rezervácie", "ZOO", "Tí Maďari to sú ale idioti". Takéto a ešte onakvejśie. Pravda mnohí nepovedali nič, alebo sa udivovali nad tým, že v našom meste existuje aj maďarská škola. Niektorí si mysleli, že ide o zahraničných študentov. Prišlo mi z tých rečí zle. Zdvihol sa mi žalúdok a vracala som priamo tam pri najbližśej odkvapovej rúre. "Maličká je v tom, alebo je opitá", poznamenal mi ktosi za chrbtom.
V susednej škole je chlapec, ktorý sa mi veľmi páči. Nie som doňho buchnutá, ale občas si predstavujem, čo by sa stalo, keby som sa doňho zamilovala. Čo by sa stalo, keby som sa zamilovala do slovenského chalana. Čo by sa stalo, keby som mala za manžela Slováka? Možno sa čudujete, ale som dospelá žena, občas myslím na tieto veci. Veď niekoľko spolužiačok zo základnej školy sa už vydalo a niektoré aj porodili. Ale ako by som mohla žiť zo Slovákom, keby sa tiež takto opovržlivo vyjadroval o Maďaroch a nedovolil by, aby som sa rozprávala s deťmi svojou materinčinou, alebo aby som ich naučila po maďarsky?
Podobné myšlienky mi prichádzajú na um neskoro v noci. A občas sa mi o tom aj sníva. Občas sa prebudím zo sna keď sa mi sníva, že ma bijú. Vidím toho slovenského chalana, ktorý je môj muž a bije ma, lebo som sa mu prihovorila po maďarsky. Toto ma práve teraz trápi najviac. Kvôli tomuto mávam nepokojné sny...
máj 1986
Vyšlo v zborníku "Československí non-komformisti o situácii maďarskej menšiny a o národnostnej otázke v ČSR", HHRF, New York, 1989


Mitől nyugtalanok az álmaim?

Erzsinek hívnak, az egyik csehszlovákiai magyar oktatási nyelvű középiskola érettségiző' diákja vagyok. Nyáron leszek tizennyolc éves. 1968. augusztus 21-én születtem, azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai bevonultak az országba.
Azt szeretném elmondani, hogy miért nem sikerült az érettségi írásbeli dolgozatom szlovák nyelvből. A négy felkínált téma közül az elsőt, a hazáról szólót választottam. Azt, hogy „A hazám gyönyörű, büszke vagyok rá, és mindennél jobban szeretem." Az osztályban csak én írtam erről. Tessék elképzelni, csupán én...

Tetszik tudni, hogy mi a haza? Jaj, de bután kérdeztem! Ugye? Ezt egy érettségiző lánynak is biztosan illene tudni. Bizonyára, de eddig még nem gondoltam erre. Azaz néha igen, de sohasem voltam biztos abban, hogy olyan-e a haza, amilyennek én képzelem el. Azt hiszem, nem fűződik hozzá semmilyen élményem. Nem tudom azt sem, hogy mi a hazaszeretet. Ilyet még sohasem éreztem. Azt hiszem, hogy nem. Igaz, a rádióban és a televízióban nap mint nap a hazáról beszélnek. A szocialista hazafiságról és a szocialista haza szeretetéről. A tankönyveink is, már az első elemitől fogva, ilyen szólamokkal vannak tele. És május elsején meg más alkalmakkor is a transzparenseken a hazáról szóló jelszavak olvashatók. Az, hogy „Csehszlovákia két egyenjogú nemzetnek, a csehnek és a szlováknak közös hazája", meg „Éljen a csehek és a szlovákok megbonthatatlan egysége," „ A haza építésével szilárdítod a békét," „A haza építésére és megvédésére légy kész." Olyat is halottam már, hogy: „A haza szeretete a Szovjetunió szeretete" -vagy fordítva? Azt a feliratot pedig nap mint nap látom, hogy „Örök időre a Szovjetunióval és soha másként". De ezek nem váltanak ki belőlem semmilyen pozitív érzést. Helyesen mondtam? Pozitív érzést? Mindeddig csak elengedtem mindezt a fülem mellett. És otthon sem beszéltünk erről soha. Csupán apu mesélt sokat az utóbbi időben hatvannyolcról. Jót is, rosszat is, de inkább jót, és mindig hozzátette, hogy erről másnak ne szóljak, mert baj lehet belőle. Persze, mindaz, amit mond, számomra csak olyan, mintha nem is lett volna, hiszen akkor születtem. Most az írásbelin, a témaválasztás után igyekeztem az életben először végiggondolni a hazával kapcsolatos élményeimet. Ekkor próbáltam először tudatosítani ezeket az érzelmeimet. Azokat, amelyek ahhoz az országhoz fűződnek, amelyet hazámnak kellene tekintenem. Jelent-e nekem ez a fogalom a puszta szón kívül mást is? Most már bánom, hogy ezt a témát választottam. Talán azt hittem, hogy könnyű lesz, amolyan blabla. Nem is tudom... Azt hiszem, az kapott meg, hogy gyönyörű. Mert valóban szép ez az ország! Csehország is, és Szlovákia is. Nagyon szeretem a természetet, és a környezőt fölöttébb.
De elegendő ennyi? Ez a hazaszeretet?
Hogyan szerethetem mindennél jobban a hazát? Anyut, aput és a kistestvéremet nagyon szeretem. Tőlük jobban nem tudok szeretni senkit és semmit. Szeretem a zenét, a Locomotív GT, az EDDA-MŰVEK és a Hobo Blues Band számait, szeretek diszkóba járni meg olvasni, és imádom az Illéseket meg az „István a király"-t - ennek a szövegét betéve tudom. És szeretnék járni Magyarországra a kedvenc együtteseim koncertjeire, de nem lehet, mert évente csak kétszer utazhatunk. De mit kellene szeretnem mindennél jobban? Aput, Anyut és Öcsit szeretem. Az egyik osztálytársamnak meghalt az apja. Nem ismertem őt, mégis sírva fakadtam, amikor megtudtam, mert elképzeltem, hogy az enyém is egyszer... De apura büszke vagyok, mert mindig gyorsabban oldja meg a matekpéldáimat, mint én, és minden kérdésre tud válaszolni. De a hazára miért legyek büszke? És egyáltalán, mi az a „haza"?

Április huszonnyolcadikán egy érdekes dokumentumfilmet adtak a budapesti tévében a magyarországi svábokról. „Együttélés" volta címe. Ebben mutatták, hogy 1941-ben, amikor Bukovinából hazatelepülhettek Magyarországra a kétszáz évvel ezelőtt, a császári csapatok madéfalvi vérengzése után odamenekült székelyek, sírva csókolták a haza - Magyarország - földjét. Eddig nem is hittem, hogy létezik ilyen. Csak hallomásból volt tudomásom ilyesmiről, meg könyvekből.

Öt évvel ezelőtt, amikor utoljára voltam pionírtáborban, Jerzyt, a vezetőnket, egy Pozsonyban tanuló osztravai - észak morvaországi - lengyel fiút hallottam először őszintén beszélni a hazáról.

Azt magyarázta, hogy neki két hazája van. Csehszlovákia a gazdasági hazája, mert itt él, Lengyelország pedig a szellemi hazája, azért, mert a nemzetisége lengyel. Az írásbelin először ez jutott eszembe. De erről nem írhattam. Jerzy is azt mondta, nem lenne jó, ha megtudnák róla a csehszlovákok, hogyan gondolkodik. De azért sem írhattam erről, mert szerintem nem lehet két hazát egyformán szeretni. Nekem is két hazám lenne? Csehszlovákia és Magyarország?
Itt élek. Minden ősöm, akiről apu és anyu beszélt, szintén itt élt. Azon a területen, melyet ma Csehszlovákiának nevezünk. És mind magyarok voltak. Mi is magyarok vagyunk. Otthon csak magyarul beszélünk, magyar iskolába járok. De Öcsit szlovák óvodába kellett íratni. Hogy miért? Először elmondom, hogy mi történt velem. Nem, anyuval kell kezdenem. Ő a háború után kezdett iskolába járni. Akkor a magyar iskolákat betiltották, és mukkanni sem volt szabad magyarul. Ezért minden magyar gyerek szlovák vagy cseh iskolába járt. Ha a tanító meghallotta, hogy a gyerekek magyarul beszélgetnek egymás között, sarokba állította vagy fahasábra térdepeltette őket, meg körmöst adott nekik. Anyu, csakúgy, mint a gyerekek zöme, nem tudott szlovákul. Egyszer, amikor felhívták őt felelni, ijedtében magyarul kezdett makogni. Ezért a tanító megverte őt, és szamárfület húzott a fejére. Egy papírból kivágott szamárfület. Egész nap, még a szünetekben is így, fülesen kellett állnia a dobogó előtt az osztály nevetségére. Anyu erről nem szokott beszélni, de apu említette, hogy így történt, és olyan furcsán, kétértelműén mondta, hogy csak most, később értettem meg, hogy anyun még mindig látszik a fülek nyoma.

Amikor ötéves voltam, engem is szlovák óvodába írattak a szüleim, mert a lakótelepünkön nem engedélyezték a magyar óvodát. Pedig több mint harmincan jelentkeztek. Harminctól kisebb létszám esetében ugyanis nem engedélyeznek sem óvodát, sem iskolai osztályt. A kérvényeket azzal utasították vissza, hogy a városban már működik egy óvoda a magyaroknak. Oda azonban nem vettek fel bennünket, mert a lakótelep más városkörzetbe tartozik, és az egyetlen magyar óvodába - a zsúfoltsága miatt - csak a közvetlen környékéről fogadhattak gyerekeket. Apu mondta, hogy anyu végül örült is, hogy szlovákba kerülök, így legalább összeszokom azokkal a gyerekekkel, akik majd az osztálytársaim lesznek elsőben, és így talán nem lesz részem olyan megrázkódtatásban, mint neki volt az első elemiben. Eredetileg ugyanis szlovák iskolába akartak íratni szüleim, mert a magyar nagyon messze volt tőlünk. Csakhogy a szlovák óvodából ki kellett venniük, mert megmakacsoltam magam. Ott ugyanis mindjárt az első napon elkezdtek büntetni. Ez úgy történt, hogy az óvónő a meseóra végén a képeskönyvből megkérdezte tőlem, hogy miről szólt a mese. Én azonban Popoluska helyett Hamupipőkét mondtam. Az óvónő erre nevetni kezdett - biztos akkor hallotta először ezt a szót -, és vele nevettek a gyerekek is. Majd először csak úgy, anyaian megszidott, azért mert nem figyelek, és azzal ijesztgetett, hogy ha az iskolában is ilyen figyelmetlen leszek, buta maradok. A mellettem ülő gyerek erre azt mondta nekem: „te buta magyar." Ennek persze nem lett jó vége, mert mérgesen megcsíptem a combját. Ettől a kislány sírni kezdett, és azt üvöltötte, hogy „ez a buta magyar bánt engem." Az óvónő erre azonnal magához intett, és borzasztóan megcibálta a hajamat. Azt hittem, hogy kitépi a copfomat. Közben pedig azt rikácsolta, hogy „aziatka", azaz ázsiai, és jegyezzem meg, hogy ezután csak szlovákul szabad beszélnem, mert Szlovákiában élek. Hogy ezt mondta, csak anyutól tudom, mert másnap az utcán, a villamosban és a gyerekorvosnál nem akartam vele beszélni, csak hallgattam, és amikor megkérdezte -természetesen magyarul -, hogy miért nem válaszolok, szlovákul feleltem: az óvó néni megtiltotta, hogy magyarul beszéljek. Otthon azonban nem feszélyezett semmi, hacsak az nem, hogy reggel ismét óvodába kell mennem. Az első eset után napirenden voltak a verekedések, mert a gyerekek örökké csúfoltak, kínoztak, rugdaltak, csipkedtek amiatt, hogy magyar vagyok. Persze, én védekeztem, így az óvónő egyszer meglátta, hogy verekszem, azaz hadonászok a kezemmel magam körül. Amikor megmondtam, hogy miért, szégyentáblát akasztott a nyakamba, amelyre egy nagy fekete nyelvet festettek. Ez azt jelentette, hogy hazudós vagyok, vagy valami ilyesmit, így kellett állnom az udvaron, amikor a többi gyerek játszott. Ezt sohasem felejtem el. Ekkor fogadtam meg, hogy történjék bármi, soha, soha többé nem megyek óvodába. De már ez előtt sem akartam járni. Minden reggel könyörögtem, hogy ne vigyenek. Mielőtt elindultunk volna, elkapott a hányinger. Minden áldott nap. Azon az utolsó reggelen, indulás előtt, kiszöktem a lakásból, és elbújtam a ház mögött a szemetes hordók közé. Csak sokára találtak rám. Ekkor mondtam apunak, hogy ha még egyszer elvisznek az óvodába, soha nem látnak többé. Ezt ismételgettem konokul.

Még ma is elevenen élnek bennem ezek a reggelek. Szinte érzem, hogyan feszült a gyomrom. Nemrégen azonban ismét volt egy ilyen rosszullétem. A nagynénimnél voltunk Magyarországon. Irtó jól éreztem magamat. Legszívesebben örökre ott maradtam volna. Amikor hazafelé jövet a határállomáshoz közeledtünk, tudatosítottam magamban, hogy abban az évben már többet nem utazhatunk Magyarországra. Ekkor fogott el ismét ilyen rosszullét. Hát tessék mondani, normális helyzet az, hogy magyar létemre nem utazhatok bármikor Magyarországra, pedig ott ráadásul még rokonaink is vannak? Ha kiállók a Duna-partra, átlátok a nagynénim falujába, olyan közel van, és mégis alig lehet elérni.

Öcsivel is hasonlóképpen történt, mint velem. Őt is magyar óvodába akarták adni a szüleim. Összebeszéltek vagy negyvenen, gyerekes magyar családok, hogy kérvényezni fogják a magyar ovit. De a szülők egy részét beidézték a hivatalba ... a nemzeti bizottságra, és meggyőzték őket, hogy a gyermekeik érdekében vonják vissza a kérelmet, mert pénzhiány miatt most úgyse nyithatnak magyart. Csak egy vagy két év múlva. Talán. Ha azonban továbbra se mondanak le a szándékukról, akkor más óvodába nem vehetik fel a gyerekeket. A szlovák óvodák már így is túlzsúfoltak, ezért sehol se lesz számukra hely. Mikor ezzel sikerült csökkenteni a kérvényezők számát, a nemzeti bizottság a kitartóbbaknak már azt a törvény szerinti választ adhatta, hogy a jelentkezők kis létszáma miatt nem nyithatnak magyar óvodát, így került öcsi szlovákba. De ő nem járt úgy, mint én. Nem azért, mert fiú, hanem mert többen vannak magyarok egy csoportban, és ügyes verekedők. A többi gyerek nem mer velük kikezdeni. Meg az óvónő is jól ismeri anyut. De a házunk közelében lévő játszótéren más a helyzet, oda ritkán merészkedik egyedül. A szlovák gyerekek többnyire nem engedik őt játszani, elveszik a labdáját, ha közéjük akar állni, azzal kergetik el, hogy „ti magyarok vagytok, költözzetek Magyarországra, itt nincs semmi keresnivalótok." Egyszer, amikor sírva jött fel a játszótérről, és emiatt apu dühösen lerohant, azt kiabálták neki vissza a szlovák gyerekek, hogy a magyarok menjenek vissza Ázsiába, meg a Duna túlsó oldalára. Hát egy gyereknek eszébe juthat ilyesmi magától?

Az óvodai nehézségek miatt - a korábbi elképzeléssel ellentétben - magyar iskolába írattak a szüleim. Anyu kérvényezte a munkaidejének megváltoztatását azért, hogy reggelente elvihessen a tőlünk jó félórára lévő iskolába. Az engedélyt nem kapta meg, ezért ott kellett hagynia az állását. Rajtam kívül még két gyereket írattak magyarba azok közül, akiknek a szülei annak idején az enyéimmel együtt kérvényezték a magyar óvodát. De két vagy három hónap múlva őket is kivették és átíratták a lakóhelyi körzetben lévő szlovák iskolába. Ugyanabból az okból kényszerültek erre, amely miatt anyu munka nélkül maradt. Amikor már nagyobb voltam és szülői kíséret nélkül utazhattam, együtt a nagyobb iskolatársaimmal, gyakran megtörtént, hogy a buszban a felnőttek ránk szóltak: „ne beszéljetek magyarul", „szlovák kenyeret esztek, beszéljetek szlovákul."

Hosszú ideig azt hittem, hogy csak gyerekek között vagy csupán gyerekekkel történnek ilyen esetek. Később rájöttem, hogy nem így van. Egy ilyet már említettem. Azt, amikor apura kiabáltak vissza a játszótéri gyerekek. De megtörtént ilyesmi máskor is.
Az iskolában nincs tornatermünk, ezért télen egy közeli szlovák iskola épületébe járunk tornaórára. Gyakran megesik, hogy beordítanak a terem ajtaján: „disznó magyarok! koszos magyarok! büdös magyarok!" ... Persze hogy koszosak és büdösek vagyunk, ha tornaóra végén izzadtan kell felöltöznünk, mert a mosdót nem használhatjuk, és különben is, rohannunk kell vissza a tanításra a saját iskolánkba. A szemtelen bekiabálások miatt azonban eddig még senkit sem büntettek meg.

Három évvel ezelőtt tízünket - lányokat -, a legjobb tornászokat a tavaszi szünetben jutalomból sítanfolyamra vittek. Hasonló korú - tizenöt-tizenhat éves - szlovák diákokkal, egy textilipari szakiskola vagy inasiskola lányaival utaztunk együtt. Már a vonatban kezdődött a civakodás, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Amint meghallották, hogy magyarul beszélgetünk, azonnal lehurrogtak bennünket, kioktattak, hogy szlovákul kell beszélnünk. Mert ha a magyarok ideszemtelenkedtek Szlovákiába, akkor legalább respektálják a szlovákokat. „Ha hozzánk járnátok iskolába, egy-kettőre leszoktatnánk benneteket a magyar beszédről" -mondták, és részletesen elmagyarázták, hogy hogyan nevelik engedelmességre az internátusi magyar lányokat. Este pokrócot dobnak rájuk, és addig püfölik őket, amíg nem ígérik meg, hogy többet nem beszélnek magyarul. „Térden állva kell megfogadniuk, hogy ezután még álmodni is szlovákul fognak. Ha megszegik az ígéretet, újból kapnak. Két-három hónap múlva már álmukban is szlovákul beszélnek. A tanulékonyabbja pedig a helybeli fiúkkal már szlovákul csókolózik" - mondta nevetve az egyik.

A sítanfolyam alatt egymást követték az incidensek. A sípályán oktatás közben azt kiáltozták ránk, hogy „esetlen magyarok; ügyefogyott magyarok". Az egyik este honismereti előadást tartottak a szlovák nemzeti felkelésről. Az előadó nyilván nem tudta, hogy magyarok is ülnek a hallgatók között, mert amikor belehevült az előadásba, azt fejtegette, hogy a felkelést azért is kellett megszervezni, hogy a szlovákok a világháború után egyértelműen a győztes hatalmak oldalára kerüljenek, mert csak így szerezhettek előnyt a magyarokkal és a csehekkel szemben. Mondanom sem kell, mi ezt az iskolában másképp tanultuk. Majd ez után kitért arra, hogy a magyarok itt betolakodók, ugyanis megbontották a szláv népek egységét, és azt csak a Szovjetunió segítségével lehet helyreállítani. Még azt is mondta, hogy a magyarok csak arra képesek, hogy békétlenséget szítsanak Európában, és erre kihasználják a határaikon kívül élő magyarokat. És a magyar jellegzetesen elnyomó nemzet, ezer évig elnyomta a szlovákokat is, és a kultúrájukat is tulajdonképpen a szlovákoknak köszönhetik. Az előadás után bekapcsolták a magnót. Táncolhattunk. A tanfolyam vezetője, nagyon csinos férfi, a tanárnőnket kérte fel, de a tancink csakhamar kipirosodva és könnyes szemmel tért vissza. Odasúgta nekem, hogy le kell feküdnie, mert rosszul érzi magát. Mi, lányok azt hittük, hogy belehabarodott a tanfolyam vezetőjébe, azonban nélküle nem akartunk ott maradni, ezért mi is felmentünk a szobánkba. Azon az éjszakán azonban a saját bőrünkön tapasztalhattuk azokat a szelidítési módszereket, amelyekkel odautazásunkkor a vonaton fenyegettek a textiles lányok. Már aludtunk, és akkor ki tudja hányan, belopakodtak a szobánkba. Arra riadtunk, hogy fulladozunk a pokrócok alatt, csépelnek bennünket és fojtott hangon szidalmaznak: „ezt az ezeréves elnyomásért", „ezt az undorító, magyar beszédért." Zuhogtak ránk az ütések, de nem tudtunk védekezni a plédek alatt, közben csúnyán káromkodtak, és lekur-váztak minket. Másnap reggel karikás szemmel panaszoltuk a tanárnőnknek az éjszakai „terrortámadást." Láttuk, hogyan remeg az ajka az izgatottságtól. Nem állhatta meg, hogy ne mondja el, miért volt úgy feldúlva az este. A tanfolyam vezetője ugyanis a szemére vetette, hogy rossz példát mutat, mert magyarul beszél velünk. Egy pedagógusnak Csehszlovákiában, tehát egy itteni magyar pedagógusnak is, a szlovák hazafiságra való nevelés a feladata, ezt pedig szlovák nyelven kell végezni. Emiatt szólalkoztak össze. Ez után úgy határoztunk, a tanárnő beleegyezésével, hogy nem maradunk ott a tanfolyam végéig, hanem azonnal hazautazunk. A tanárnő még azt is mondta, hogy panaszt emel otthon a tanfelügyelőségen. Aputól tudtam meg később, hogyan zárult az ügy, mert beszéltek róla a szülői értekezleten. A tanárnő szóbeli fenyítést kapott a szlovák-magyar együttélés elleni izgatási kísérlet miatt, mert a panaszt - állítólag - nem tudta bizonyítani tanúkkal. Kilátásba helyezték, hogy a következő ilyen alkalommal rágalmazás miatt akár pert is indíthatnak ellene, vagy elbocsáthatják tanári állásából. ..

Ebben az évben elterjedt a híre, hogy a kormány meg akarja szüntetni a magyar nyelvű oktatást. Ezt onnan tudtuk meg, hogy valaki kitette az iskolai faliújságra a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a felhívását. Ez azonban csak az első tízperces szünetben volt ott, mert az igazgató, amikor megtudta, hogy mi miatt csoportosulunk a folyosón, levetette a levelet. Persze nem ért el vele semmit, mert az egyik fiú, a Karcsi, azonnal előhúzta a zsebéből a másolatot. A következő órákon ezt körmöltük a pad alatt, hogy röplapként osztogathassuk a többieknek. A közeli faluból - Zonctoronyról - van egy iskolatársunk, ő mondta, hogy náluk csaknem az egész falu tiltakozott a magyar nyelvű oktatás megszüntetése ellen. Ősszel Komáromból jött át hozzánk egy fiú. Mesélte, hogy az ő gimnáziumukban vagy száz diák írt alá egy tiltakozó levelet, és elküldték a Szlovák Nemzeti Tanácsnak. Tudom azt is, hogy apu egyik ismerősét a tiltakozások miatt lecsukták, és a két évfolyammal alattam járó fiúk egyikének mamáját is letartóztatta a rendőrség...

Amikor az írásbelin törtem a fejem, ez mind az eszembe jutott. Hát lehet a hazám olyan ország, ahol ilyenek történnek velem és szüleimmel, meg egyáltalán velünk, magyarokkal? Mitől haza a haza? Attól válik azzá, hogy itt lakom, vagy jól is kellene éreznem itt magam? Kint az erdőben olyan felszabadult vagyok, mert ott senki sem bánt a magyarságom miatt, de az erdő mégiscsak az állatok hazája. Az embernek az emberek között kell a hazáját meglelni. Amikor a piszkozatot írtam, döbbentem rá, hogy nekem valószínűleg nincs is hazám, és talán már nem is lesz soha! Ahová hazamegyek, még nem biztos, hogy az a hazám is. Ezt nem mertem leírni, Jerzy szavai jutottak az eszembe: „Ezek előtt titkolni kell a gondolataidat." Ezért hát hazudtam. Azt írtam, hogy a hazám Csehszlovákia, és szeretem a hazámat. Olyan hülyeségeket írtam, mintha az újságból másoltam volna. Úgy látszik, nem tudtam meggyőzően hazudni, mert rosszul sikerült a dolgozatom. A tanárnő azt mondta, hogy csak kegyelemből adott hármast, mert rosszabbat érdemeltem volna.

Még nem mondtam el mindent. Azt sem, hogy nagypapa miért került kórházba, az intenzív osztályra. Nagyszüleim Ócsi keresztelőjére felutaztak hozzánk, ők ugyanis másutt laknak. Apuval vártuk őket a vasútállomáson. Amikor megjelentek a kijáratban, azonnal láttuk, hogy történt velük valami. Nagypapa fulladozott az izgatottságtól, alig tudott beszélni. Nagymama mondta el, hogy mi történt. Nagypapát leszálláskor kilökték a kocsiból! Öregesen kászálódott le a lépcsőn, ekkor hátulról idegesen rászólt valaki. Erre a nagypapa, hogy gyorsabban kiszállhasson, a csomagok miatt mondott valamit a nagymamámnak. A türelmetlen férfi azonban nyilván meghallotta, hogy az öregek magyarul beszélnek, mert szitkok özönét szórta rájuk, szidta az államot amiatt, hogy még manapság is megtűri a magyarokat és a magyar szót Csehszlovákiában, meg hogy az ilyen öregek miért utaznak, inkább pusztulnának el, legalább annyi magyarral is kevesebb lenne. Majd a „szörnyeteg" - nagymama nevezte így a pasast - meglökte a kocsi peronján álló koffert, amelyet nagyapa éppen le akart emelni. Csakhogy nagyapa a váratlan lökéstől elvesztette az egyensúlyát, és az alsó lépcsőről leesett... Utána éjszaka szívrohamot kapott, be kellett őt szállítani a kórházba. De nagymama nem is emiatt aggódott leginkább. Az háborította fel őt legjobban, hogy nem akadt senki a peronon, sem a kocsiban, aki a védelmükre kelt volna.

Öcsi keresztelőjét megelőzték más izgalmak is... a névadás miatt. Apu már korábban mondta, ha fia születik, magyar névre kereszteljük. Ezért előre elintézte az engedélyt. Ugyanis ha mindkét szülő a személyazonossági igazolványban is magyar nemzetiségűnek vallja magát, engedélyezik a magyar keresztnév beírását, de így is szükséges az írásbeli engedély, és ekkor se megy simán. Egyébként csak szlovák keresztnevet írnak be az anyakönyvbe. Az első akadályt éppen a körzeti anyakönyvi hivatalban gördítették, mert nem akarták elfogadni az igazolást. Csak akkor engedtek, amikor apu bepanaszolta őket a polgármester hivatalában. Ezután már bejelenthette a munkahelyén, a személyzetisnél Öcsi születését. Pár nap múlva azonban félrehívta őt az egyik munkatársa, és tulajdonképpen jóakaratúan figyelmeztette, hogy jobban tenné, ha fiát István helyett Stefannak íratná be, mert a többiek helytelenítik, hogy magyar nevet választott. Ezt könnyen elintézheti, mert nevet magyarról szlovákra átíratni lehet költségmentesen, minden további igazolás nélkül. A kolléga ugyan szabadkozott, hogy neki mindegy, mert ő nem olyan, mint a többiek, de ezt a fia érdekében is így kellene tennie, mert képzelje csak el, hogyan fog majd a gyermeke ilyen névvel beilleszkedni a szlovák társadalomba. És meg kellene értenie azt is, hogy mégiscsak Szlovákiában él és nem Magyarországon. Már azt is meg akarta neki mondani, hogy jobb lenne, ha a lányát átíratná szlovák iskolába, mert az sem tetszik a többieknek, hogy magyarba jár. Vagy talán nem vette észre, hogy emiatt ő sem illik bele a társaságba? A kollégák a munkahelyi kérdéseken kívül alig találnak vele közös témát, mert más tévéműsort néz, mint a többiek, más könyveket olvas, más iskolába jár a gyereke és így tovább. De főleg a lánya jövőjére kellene tekintettel lennie. Mi lesz belőle, ha magyar iskolába jár? Nem beszélve arról, hogy az ismeretségi köre is teljesen beszűkül, és összeköttetései sem lesznek. Hogyan fog így érvényesülni? Nem nézhetik szó nélkül, hogy elkallódjon egy fiatal teremtés a szülei csökönyössé-ge miatt. De hogyan jutott az eszébe éppen Istvánnak keresztelni a fiát. Hát a magyarok esze örökké Szent Istvánon jár? Még mindig a szentistváni Magyarországot siratják? Tudomásul vehetnék, hogy egyszer s mindenkorra vége annak a szégyenletes korszaknak, és véget ért a gőgösök uralma - a magyaroké. Nem tudom, hogyan tud apu dolgozni ilyen kollégák között.
Öcsi keresztneve miatt már nekem is volt kellemetlenségem. Ötödik születésnapjára vettem egy nagy mackót. Becsomagoltam, és hogy nagyobb legyen a meglepetés, postán akartam elküldeni. A csomagot azonban nem akarták felvenni, mert Istvánnak és nem Stefannak címeztem. Hiába magyaráztam, hogy őt hivatalosan is így hívják. A postás hajthatatlan volt, és minduntalan azt hajtogatta, hogy „nem a hottentottáknál vagyunk, hanem Szlovákiában." Végül odajött egy postásnő, és ő beszélte rá, hogy vegye át tőlem a csomagot.
Tavaly az osztálykiránduláson eltűnt a vadonatúj személyazonossági igazolványom. Az elvesztését apuval mentem bejelenteni a rendőrségre. Amikor felvették az adatokat, és bediktáltam, hogy magyar vagyok, a rendőr azonnal figyelmeztetett, hogy használjam ki az alkalmat a nemzetiségem megváltoztatására. Még szerencse, hogy apuval voltam, mert nem tudom, hogy egyedül mit tettem volna, hiszen eléggé megszeppentem... Az anyu igazolványába is szlovák nemzetiséget írtak. Megkérdezése nélkül írták így be a rendőrségen, és nem akarták kijavítani. Csak akkor intézték el, amikor férjhez ment apuhoz, és új igazolványt kapott.

Anyu munkahelyén még rosszabb a helyzet, mint apuéknál. Ha egymással telefonálnak vagy ha az anyu hazahív, csak szlovákul beszélhet, mert a kollégái nem viselik el a magyar szót. Legnagyobb kínban anyu nagyothalló kolléganője van. Még a klotyiban is csak akkor mer magyarul beszélni, ha előtte benézett a fülkékbe, és belülről megfogja a kilincset. Attól tart, hogy nem veszi észre, ha bejön valaki. Anyu retteg a konfliktusoktól. Többször mondta, hogy legszívesebben meghalna, mert már nem bírja tovább ezt a feszültséget.
Anyu nem akarta, hogy szülessen még egy gyereke. Ezért van tizenhárom év korkülönbség Öcsi és közöttem. Amikor öcsivel volt várandós, el akarta vetetni. Mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogyan lesz képes végigjárni még egyszer azt a kálváriát, melyet velem, csak azért, mert magyarnak akarja nevelni a gyerekét... Borzasztó hangulat volt itthon abban az időben. Azt hittem, hogy már ki sem bírom otthon. Anyu és apu akkor naponta csak veszekedtek. Én bizony anyu előtt már semmit sem merek mondani. Nem mondtam el neki a sítanfolyamon történteket sem. Az ilyesmi rettentően felizgatja őt. Sötét árny jelenik meg ilyenkor a szemében, megbarnul a szájszeglete és fuldokolni kezd.
Attól félek, hogy én is odajutok, ahová anyu. Tavaly szerelmes voltam a Karcsi bátyjába, ő egy évfolyammal járt felettem. Amikor kitették a tablójukat a sportüzlet kirakatába, sokat álldogáltam ott, és nézegettem a fényképet. Buta liba voltam, ugye? De megálltak mások is, zömmel fiatalok, egykorúak velem. Hát, tetszik tudni... hallani kellett volna a megjegyzéseiket. „Micsoda buta, magyar pofák", „tipikus ázsiai primitívek", „a rezervátum majmai", „állatkerti tabló", „idióta magyarok". Ilyeneket mondtak, meg még mást is. Persze sokan nem szóltak egy szót sem, vagy csak csodálkoztak, hogy létezik magyar iskola is. Némelyek azt hitték, hogy külföldi diákok tablója. A megjegyzésektől olyan görcs állt a torkomba, majd a gyomromba, hogy hányni kezdtem, ott az utcán a csatorna mellett. Közben hallottam, hogy valaki a hátam mögött megjegyezte: a kicsike vagy fel van csinálva, vagy részeg.

A szomszéd szlovák iskolában van egy srác, aki nagyon tetszik nekem. Nem, nem vagyok beleesve, de el szoktam képzelni, hogy talán beleszerethetnék, vagy egyáltalán, egyszer egy szlovák fiúba leszek szerelmes... Mi lesz akkor, ha szlovák lesz a férjem? Ne tessék csodálkozni, én már érett nő vagyok, eszembe szokott jutni ilyesmi. Hiszen több általános iskolai osztálytársnőm már férjhez ment és szült is. De hogyan élhetek együtt egy szlovákkal, ha annak is ilyen véleménye lesz a magyarokról, és nem fogja engedni, hogy magyarul beszéljek, vagy a gyerekeink magyarul is tudjanak? Többnyire éjszaka szoktam ezen gondolkozni. És álmodni is szoktam erről. Többször megtörténik, hogy felriadok, mert álmomban vernek. A szlovák fiút látom, ő a férjem, és ver, mert magyarul szóltam hozzá. Tetszik tudni, most leginkább ettől félek, ettől nyugtalanok az álmaim is...

1986. május

Megjelent a „Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről" c. kötetben, HHRF, New York, 1989

2012-10-19 10:54:39 Angelika
Aj ja som tam bola, bolo to pekné, hodné celoslovenskej úrovne. A vlastne medzinárodnej, pretože tam boli prítomní Slováci aj zo zahraničia. A prišiel aj prezident SR.
Aj môj syn bol ocenený a veľmi sme sa z toho tešili. Čo ma prekvapilo, z Nových Zámkov bolo ocenených tuším len 5 žiakov, ale do článku v mestských novinách sa zmestilo len meno jedného z nich...
2012-06-17 16:21:12 ludo
Nevidím dôvod takýchto reakcií. Bola v našom meste pekná akcia a mali by sme sa z nej všetci tešiť. Sledudúc túto stránku poznám zhruba Vaše názory , napriek tomu som sa čudoval, prečo rýpete do vydareného podujatia.
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK