Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2013-07-06   1,422
Sidó Zoltán (1939.04.11. - 2013.07.02)
1939. április 11., Komárom. Tanár, politikus, kultúra­szervező. Az érsekújvári magyar gimnáziumban érettsé­gizett (1957), a nyitrai Pedagógiai Intézetben magyar-s­zlovák-képzőművészeti nevelés szakon  tanári oklevelet szerzett (1963), majd Udvardon és az érsekújvári köz­gazdasági középiskolában tanított. 1981-1991 között a Csemadok KB (OV) elnöke, 1991-1993-ban főtitkára, 1994-2007 között a komáromi Városi Egyetem igazga­tója volt. 1982-1990 között prágai parlamenti képvise­lő volt.  


- Honnan származol, hol születtél, milyen családban?

- Apám, Sidó József, pozsonyi származású, Hanza alkalmazott volt, és amikor a Hanza megvásárolta Komáromban a Spitzer-nyomdát, ő lett ennek a nyomdá­nak az igazgatója. Anyám, Kvasznovszky Mária, Szentistvánpusztán született Kürt mellett. A pozsonyi Orsolyáknál tanítói oklevelet szerzett, s mint tanítónő is­merkedett meg apámmal Kürtön, aki előadásokat tartott az akkori szövetkezeti mozgalmakról. Ez 1937-ben, 38-ban volt. 38-ban összeházasodtak, úgyhogy az­tán én is és húgom, Ági itt születtünk Komáromban.

- Az édesanyád milyen családból származott?

- Anyám apja, Kvasznovszky Károly, uradalmi gépész volt. Tíz gyereke született, s ebből anyám volt a legidősebb, öccse Prágában érettségizett a kereskedelmi akadémián.

- Nem ment rosszul a családnak...

- Nem. Hiszen, ha jól tudom, de nem vagyok benne biztos, mint uradalmi gé­pészmester, vagy főgépész, a tíz gyerek mellett, akik mind szakmát kaptak, 36 hektárnyi termőföldet vásárolt Kürtön, kaszálót, erdőrészt, szőlőt telepített, dup­la háztelket vett, háromszobás, kétkonyhás, istállós, műhelyes csodaházat épí­tett a faluban, ahová talán olyan 50 éves korában eljött gazdálkodni. Szen­tistvánpuszta Kürttől egy kőhajításnyira van, olyan öt kilométernyire.

- Akkor menjünk, lépjünk egyet a gyerekkorodig, vagy a gyerekkorodhoz. Hol telt, és hogyan?

- Hát itt vissza kellene kanyarodnom kicsit apámhoz, mert a család ettől füg­gött. Apám, ahogy mondtam, 38-ban a Hanza Nyomda, Unió Nyomda igazgató­ja lett, és mi itt születtünk. Itt éltünk Komáromban. A Hanza nagyon jól fizethe­tett, mert anyám, ahogy férjhez ment, abbahagyta a tanítást, és két alkalmazott­ja volt a családnak. Velünk Czafik Lenke, 17-18 éves leányzó foglalkozott, vele sétáltunk itt az Anglia parkban, a Duna-parton, s ezen kívül még ott élt velünk Teri néni, egy kürti özvegyasszony, ő főzött. Ma furcsa, hogy anyám nem is ta­nított, gyerekekkel se sétált, nem is főzött, lehet, hogy nem is vásárolt be, nem tudom. Mindenestre jól és szépen éltünk. (...) A háború után változott a helyzet. Egy délután nem jött haza az apám. S aztán estefelé megjelent három nyom­dász, az egyiket Riszdorfernek hívták, és csak annyit mondtak, hogy a Sidó urat elvitték a járásbíróságra.

- Mikor volt ez?

-1945 őszén talán. Elvitték, és vizsgálati fogságba került. Az eredeti vád olyan volt, hogy ha azt rábizonyítják, akkor talán életfogytiglani, vagy talán halálbünte­tést kap. Két vád volt ellene. Az egyik, hogy valahol Breclav környékén fölrob­bantott egy alagutat. Szabotázsakció az első köztársaság idején. Apám életé­ben nem járt ott. A másik vád, ez közel járt az igazsághoz, de így nem igaz, ahogy vádolták. Tudni kell, hogy háború esetén a nyomdákat hadiüzemmé nyil­vánították. Ennek az alkalmazottak számára az az előnye volt, hogy nem vitték be őket katonának. A hátránya később az volt, hogy állami megrendelésre nyom­tak többek között röpiratokat is, ahogy a megrendelés szólt. Persze a vádban valahogy úgy állították be, hogy apám kezdeményezésének eredményeként je­lentek meg ezek a magyar nyelvű röpiratok. Nem hinném. Mindenesetre haza­árulás vádjával vizsgálati fogságba került. No most, ismét Riszdorfer úr és a ko­máromi nyomdászok segítettek rajta, ugyanis, ezt apám elbeszéléséből tudom, eljöttek a tárgyalásra a nyomdászok, munkaidőben. És jegyzőkönyvezték az ő vallomásukat is. S ebből egy egész más dolog tudódott ki, hogy apám a zsidó­üldözés idején az egyik nyomdászt, zsidó embert, a raktárban bújtatott, és még egy személyt, akit nem tudom, mi miatt üldöztek. S ami meglepő, több mint fél évig ő hordta le nekik az élelmet, és ami ott fölöslegessé vált, azt ő hordta ki... No most, lehet, hogy ez is segített abban, hogy ejtették a vádat. De ha már va­laki több mint fél évet vizsgálati fogságban eltölt, az mégiscsak sáros, így került az apám 46-ban munkatáborba. 48 őszén kiengedték, s ő akkor a Hitelszövet­kezet akkori cégénél, a NUPOD cégnél, Eperjesen kapott a könyvelésben alkal­mazást, úgyhogy havonta járt haza. Ezért mondom, ha a gyerekkoromról kérde­zel, ezt el kell mondani, hogy egy darabig nem volt apám. (...) 1949-ben, ami­kor a szlovák iskolák magyar tagozatait engedélyezte a csehszlovák kormány, mi Kürtön laktunk, de Kürtön 49 szeptemberében még nem jött létre a tagozat. Ha ismered ezt a történetet, hogy a törvény kimondta, hogy csak a nem teljes szervezettségű, értsd alatta kis település szlovák iskoláin engedélyezték a ma­gyar tagozatot, ha 30 szülő írásban adja a csendőrség előtt, hogy a gyereke oda járhat. Az akkori Érsekújvári járásban egyedül Andódon alakult iskola, nagy tele­püléseken nem alakulhatott. így csak 1950-ben alakult magyar iskola Kürtön.

- Addig szlovákba jártál?

- Mint mindenki más. Két lehetőség volt. Ignorálni a szlovák iskolát, nagyon so­kan nem jártak elsőbe, másodikba. Aztán egyből jöttek harmadikba, ha kaptak engedélyt. (...)

- Térjünk át a középiskoládhoz, a gimnáziumi éveidhez. Milyen volt akkoriban Ér­sekújvár? Milyen város volt?

-Szétbombázott... Újvár parasztváros volt, de a szőnyegbombázás ezt nem vet­te figyelembe. A város több mint egyharmadát a földdel tette egyenlővé, így azu­tán, mert kérdésedre azt mondtam, hogy lebombázott város, bombatölcsérek szanaszerte a városban, a vasútállomás provizóriumban működött, az utakat megrongálták. A másik dolog: nagyon sok embert kitelepítettek Magyarország­ra, Tótkomlós és Békéscsaba környékére, nagyon sokat elvittek Csehországba, a Szudéta-vidékre, s helyébe nagyon sokan jöttek azután az első iparosítás ide­jén, az 50-es évek elején. Hát a hivatalnokok Nyitráról jöttek, Nyitra akkor kerü­leti székhely volt. Nyitráról, Nagysurányból, Komjátról, Tótmegyerről jöttek a hi­vatalnokok családostul. (...) A háború után tehát egy tönkrebombázott porfé­szek volt Újvár, megcsappant magyar lakossággal. Egy iskolája megmaradt.

- Általános iskolája is lett?

-Persze, rögtön. 1950-ben. Sebestyén József, majd Pecho Lajos, majd Bánó Er­nő irányításával magyar iskolája lett, magyar gimnáziuma, a közgazdasági kö­zépiskolának magyar tagozata volt Újvárban. Diákváros volt azelőtt is, amellett, hogy parasztváros, és a háború utáni években is diákváros maradt. (...)

- Mai szemmel nézve, hogyha visszatekintesz, milyen tudást kaptatok? Például ez a tudás elég volt-e neked az egyetemi felvételihez?

-Az akkori követelményrendszernek megfelelt. Az újvári gimnázium semmivel sem volt rosszabb, sőt, (...) a kemény, jó gimnáziumok közé tartozott. Sokan végeztek. Mondjuk osztálytársaim közül, ha most hirtelen csak mondom, Vas Ottó magyar­orosz szakot végzett, Jalec Ede magyar-testnevelés szakot, Valkó Béla azóta már, hacsak nem ment most nyugdíjba, mert az orvosi kar elvégzése után még Buda­pesten baleseti sebészetet végzett, és a galántai kórházban volt főorvos, most nem tudom, Polák Pista jogi karon végzett. Akkor elég sokan végeztek pedagógus­ként, vagy az úgynevezett felsőbb pedagógiai iskolán, ez a Duna utcán volt, négy­szemeszteres. Szegi Vilma, Csanda Erzsi, Szendi Vilma, és még páran. Elég so­kan végeztünk ilyen-olyan-amolyan karon. Rögtön az érettségi után, vagy nem rög­tön az érettségi után. Volt, akinek különböző kitérői voltak. Vagy úgy, hogy nem vették fel, mint mondjuk Hegedűs Lacit, rögtön nem vették őt fel matematika-fizi­ka szakra az egyetemen. Aztán egy év múlva már fölvették, el is végezte. Vagy a Karasz gyerekek aztán műszaki egyetemen végeztek. Elég sokan. (...)

- Álljunk meg egy pillanatra 56-nál. Ti akkor gimnazisták voltatok,

- Igen, érettségiző osztály.

- Hogyan éltétek meg? Hogyan jutott el ide az 56-os magyarországi forradalom híre?

- Ó, istenem, hát a Kossuth Rádiót hallgatta mindenki. És a szülők hallgatták a Szabad Európa adásait. És a Zsarnokság című vers, vagy a nevek, Nagy Im­re, Maiéter Pál, már ott bevésődtek. Tehát a rádióadások, Kossuth Rádió, s az egy olyan esemény volt, hogy erről beszéltünk. (...)

- A pozsonyi gimnáziumban, vagy ebben a pedagógiai gimnáziumban, ha nem tévedek, valamilyenfajta összejöveteleket is tartottak ebben az időben. Tehát til­takozásképpen aztán az oroszok bevonulása ellen fekete zászlót vagy fekete masnit tűztek a zakójukra.


- Igen. A PG-sek.

- Igen. Én erre gondolok, hogy valamilyen ilyenfajta részvétnyilvánítás, szolidari­tás nem jelent-e meg nálatok?

- Nem. És jó, hogy mondod, az osztályfőnökök figyelmeztették, szép szóval, de figyelmeztették a tanulókat, és azt mondták, hogy megszűnhetne az iskola, ha hasonló dolgot csinálnánk, mint, és elmondták pontosan, hogy mit tettek Po­zsonyban. Hogy honnan tudtak arról? Mert a sajtó erről nem írt. Tehát kértek, ne tegyünk fekete szalagot, ezt ne tegyük, azt ne tegyük. Tehát tudtuk, hogy Po­zsonyban ez volt.

- Nyilván a pedagógusok, vagy a felnőttek attól tartottak, hogy ha valamilyenfaj­ta szolidaritás-megnyilvánulás lesz, akkor az egy magyarellenességbe fordulhat Csehszlovákiában ?


- Igen. Sőt, ők attól tartottak, föltételezem, hogy a diákokat kicsapják az isko­lából, egy-két tanárt is kicsapnak, megszűnik az iskola és hozzácsapják a szlo­vák gimnáziumhoz, ami aztán később, 1960-ban meg is történt. Akkor veszítet­te el önállóságát az érsekújvári magyar gimnázium. így különösebb dokumentál­ható, látványosabb akcióra nem került sor. (...)

- Igen, és te 1957-ben leérettségiztél, ugye? És indultál az egyetemre. Hová?

- Még érettségi előtt indultam. Ugyanis gimnáziumunkba látogatott három ka­tonatiszt, és összehívták az érettségiző fiúkat. Ez valahogy 57 januárjában volt, a félévi bizonyítvány után. S elmondták, hogy milyen lehetőségek vannak kato­nai felsőoktatási intézményekben. És még azt is mondták, ez egyfajta próba, hiszen a fölvételi vizsgákra április első hetében kerül sor. Akinek nem sikerül, ő nyugodtan leérettségizhet, és majd beadja a kérvényét civil egyetemre. Én nem is tudom, hogy mi vitt arra engem, most nem tudnám hirtelen megmonda­ni, fene tudja, mi. Otthon is megdöbbentek. Jelentkeztem a katonaorvosi aka­démiára, Hradec Královéba. Képzeld el, fölvettek. Én voltam az első magyar, aki fölvételt nyert, így aztán az első magyar is, akit aztán másfél hónap múlva kizártak. A papíron álló szöveget a mai napig tudom: „Mezicasem byly zjistény okolnosti, které jte neuvedl v dotazníku, proto rusím své rozhodnutí o Vasem prijetí. Dr. generál Kreál, nácelník vojenské lékarské akademie Jána evange-listy Purkyné, v Hradci Králové."

- S mik voltak ezek a körülmények?

- Az életrajzomba nem írtam bele, hogy az apám vizsgálati fogságban volt, és munkatáborban. (...) Hát persze, hogy nem írtam bele. Apám föllebbezett, írt a köztársasági elnöknek, akkor Antonín Zápotocky volt a köztársasági elnök. Nem volt foganatja. S én elmentem, bejelentettem az osztályfőnökömnek, Barát Jó­zsefnek, hogy ez van. Alighogy leérettségiztünk, jött a válasz, hogy kívül tága­sabb, s akkor mondta, hogy semmi gond, hisz magyar-orosz szakon lesz pótfel­vételi augusztusban. Fölvettek. (...)

- Pozsonyba?

- Persze. Orbán Gábor finnugor összehasonlító nyelvtant tanított. Tóth, Mayer, Sas Andor, Turczel Lajos. Csanda Sándor akkor tanársegéd volt, még nem volt adjunktus. Tanársegéd volt akkor a tanszéken. És Turczel Lajos. De aztán en­gem innen is eltanácsoltak, az indexet leadtam, kész, vége. Megszűnt. Apám megint megföllebbezte, makacs ember volt. Robbanékony és makacs. Nem járt sikerrel. (...) Miután engem két felsőoktatási intézményből eltessékeltek, „ká­derjavító" intézetre vagy intézményre volt szükségem. Tudsz jobbat, mint Osz-trava? (...) Nem töltöttem ki az évet, mert közben ismét fölvettek a főiskolára, s 1963-ban végeztem magyar-szlovák-rajz szakon. (...) Megkaptam a tanári ok­levelemet, de augusztus elsején berukkoltam huszonnégy hónapra, úgyhogy a tényleges katonaidőmet töltöttem. (...) Miután 1965-ben leszereltem, Udvardon tanítottam 1968. január végéig. Akkor az történt, hogy az érsekújvári közgazda­sági középiskolán nyílt egy új szak, szolgáltatások közgazdaságtana. Magyar osztály és szlovák is. Az általános közgazdaság Surányban volt. 60-ban elvitték oda. Ott volt a szlovák és a magyar tagozat is. S nálunk szolgáltatások gazda­ságtana címen nyílt ilyesmi, és ott reklámot is kellett tanítani. Nem volt rajzsza­kos, aki a magyar és a szlovák tagozaton is oktathatott volna.

- Neked volt kitalálva.

- Igen. (...) No így aztán én odakerültem. (...) 65-től a Csemadok érsekújvári alapszervezeti titkára voltam. Majd 69-től elnöke, egészen 1981-ig, amikor Po­zsonyban megválasztottak az országos választmány elnökévé.

- Álljunk meg 1968-nál egy pillanatra, amikor fontos politikai események történ­tek Csehszlovákiában.

- A feleségemmel éppen augusztus 20-án mentünk át Magyarországra.

- Nyaralni?

- Nem. Ő akart valamit venni. Cipőt, lélegzetet, fene tudja. A leányok mindig vesznek valamit. Úgy, hogy egyik nap megyünk, ott alszunk, s másnap jövünk haza. S a Cedokon, tehát az utazási irodán keresztül biztosítottunk egy ilyen vendégszobát, vagy mi a csuda volt ez, ilyen IBUSZ-szobát, ugye. No most, a fe­leségem döntött ebben, hogy mikor akar menni, mikor nem. Ő úgy döntött, hogy augusztus 20-án megyünk. S augusztus 21-én vissza. Én ragaszkodtam ehhez, mert augusztus 23-án nálunk pótfölvételik lettek volna, pontosabban a szakosí­tó tagozaton, mert olyasmi is volt nálunk a közgazdaságin, gimnáziumi érettsé­gi után két év, s fölvételi vizsgák lettek volna, s nekem ott jelenésem lett volna. 20-án elmentünk, és 21-én nem engedtek haza. Mi vendégszobában voltunk, ki­nek a rádióját hallgassam? Nem tudtam semmit. Csak kijöttünk reggel és ott körben álltak az emberek és egy kétségbeesett ember cseh nyelven kiabált: „Kdo tady ví cesky?" S gondoltam, hogy eltévedt vagy valami baja van, s mon­dom, hogy „pane, kdyz vám mohu pomoci, mile rád. Toto vyslyste." Ezt hallgas­sa! És a magyar rádió Prágát nem foghatja azon a kis vacakon, Sokol rádión vagy milyen volt. S akkor ordít, hogy miért nem fordít. Most hallom először, hogy mi történt az éjjel, ugye. Hát aztán fordítottam.

- S hol voltatok?

- Budapesten. És mit lehet tenni, a vasútállomáson mondták, a Nyugati pályaud­varon, hogy Csehszlovákiába nem megy vonat. Hát aztán elmentünk a Marival, otthagytam a cseheket, egy IBUSZ-irodába. Hát mi lesz velünk? Ugye a Mari meg­vette, amit meg akart venni, egy huncut garasunk nem volt. És hát mondom, az első IBUSZ-irodába elmegyek, s megérdeklődöm, hogy hol lehet részletletagadásra lakni, vagy hát nem tudom, mi lesz velünk. És hát aztán kikötöttünk vala­hol, de az nem iroda volt, hanem az IBUSZ vezérigazgatósága. S ott engem kör­befogtak, kérdeztek, röpgyűlést hívott össze a nagyfőnök, s akadt egy alkalma­zott, aki azt mondta, hogy én benneteket elviszlek haza. Anyám a Balatonnál van, öcsém államvizsgára készül Pécsett, jogász lett a fiúból. Mint aztán kisült, az EL­TE-n, magyar-francia szakon végzett, és az IBUSZ dolgozott. Úgyhogy aztán ott laktunk három napig. Miért három napig? Elvitt magához, a Szent István körúton laktak, fölvitt, s odaadta a kulcsot. Vadidegen embereknek. Hálából vacsorával vártam, azt én főztem neki. Megkérdeztem, hogy egyetlen egy telefonhívást en­ged-e, és fölhívtam a csehszlovák nagykövetséget. És azt mondták, hogy jöjjek be személyesen. Hát elmentem, rengeteg ember volt. Ott találkoztam Takács Andrással, még egypár emberrel. S ott kijelentették, hogy innen nem mehetünk haza, viszont a magyar külügyminisztérium tájékoztatta a csehszlovák nagykövet­séget, hogy a csehszlovák állampolgároknak napi kilencven forint támogatást ad­nak. Akkor az pénz volt. így aztán feleségemmel együtt megjelentünk a Vörösmar­ty téri IBUSZ irodában, beütötték az IBUSZ pecsétet, s beírták, hogy háromszor kilencven forint, kétszázhetven. Mari is, én is, majd három nap után tényleg ha- 577 zamehettünk, talán 25-én vagy hogyan, akkor már ment egy vonat. Se útlevélvizs­gálat, se vámvizsgálat. Ahányan felültünk, mehettünk. Megállt Párkányban, meg­állt Újvárban, ott aztán kiszálltunk, nem tudom, meddig ment az a csodavonat. (...) No most, amikor visszajöttünk, nagy volt a fölfordulás. A Varsói Szerződés parancsnoksága úgy intézte, hogy a magyarok által lakott falvakba, városokba a magyar néphadsereg jöjjön. Jött is. A lakosság ellenszenvvel fogadta, ennek el­lenére. Kivéve a Bajcsi Állami Gazdaság igazgatóját, azt tudom, hogy befogatott a fiákerba, földobatott egy hordó bort, s kiment közéjük, és azt mondta: „Ha már letapostátok a kukoricámat, ezt igyátok meg!" És otthagyta. Matyasovszkynak hívták. Újvárban viszont majdnem tettlegességre került sor, és aztán leadtak egy sorozatot a nagytemplom irányába. A tetőzetet, tornyot meg is rongálták. Valaki a polgárok közül kitépett tövestül valami virágot - a városháza előtt ilyen dísznö­vények voltak - és odavágta a dzsipre. De nem az emberek közé lövettek, előbb föl. No most, hát olyat mondok el, amit azelőtt sose, mert akkor engem eltávolí­tottak volna az iskolából meg az oktatásügyből, azóta meg minek mondjam? De ezt úgyse olvassa senki - vagy hallgatja - elmondom. A város rettentő állapot­ban, a rendőrség lefegyverezve, csak egyenruhában, de önvédelmi fegyver nélkül,
 

Tüntetés a nyelvtörvény tárgyalása idején (Fotó: Gyökeres György)

de mindenki a főtéren volt. Csoportokban beszélgettek az emberek, rengeteg pla­kát jelent meg akkor, falakra föliratok, utakra föliratok kerültek, és odajött hoz­zám Borka Gyula. Ő akkor a járási nemzeti bizottság kulturális osztályának az elő­adója volt. Szlovákul úgy mondták, inspektor kultúry. Jelenleg az újvári magyar is­kolában tanít, matematika-fizika szakos. S mondja, hogy készíthetnénk valami­lyen plakátokat, ő szerzett két fémlapot. Kettőt készítettem. Az egyiket, hogy ért­sék, Zachvatcsiki damoj fölirattal, Betolakodók haza. Hát egy orosz katonát, aki berepül, mert egy láb, amire azbukával CSSR volt írva, a láb ülepen rúgta, ő re­pült, és a kezén ugye több óra, ahogy ezt ismertük, ábrázata nem éppen bizalom­gerjesztő. Ebből több száz készült, majd Dubcek védelmében lerajzoltam Dubceket magyarul és szlovákul, odaírtam így fölfelé, a mi Dubcekünk - nás Dubcek. Ebből is több száz készült, s Borka Gyula a járási nemzeti bizottság au­tójával hordta ezt a járásban és ragasztgatta. Újvárban is nagyon sok helyen ki­ragasztották. Ez megtörtént, meg egyéb dolgok is. Majd az történt, ami történt, ugye az úgynevezett konszolidáció. Tudni kell Borka Gyuláról, hogy ő szímői szár­mazású. Az első köztársaságban két faluról tudom, hogy Kis Moszkvának nevez­ték. Az egyik Muzsla, a másik pedig Szímő, ahol már 1921-ben, vagy 22-ben meg­alakult a kommunista párt. A szímőiek közül többen a járási pártbizottságon dol­goztak, ilyen-olyan-amolyan kisebb beosztásban. Szlovákul nem tudtak, viszont múltjuk volt, ezt honorálta az új hatalom. És Gyula oda is vitt ezekből a plakátok­ból, tehát a falujába. Hát ott fölismerték, persze. Rögtön, ahogy beindult a kon­szolidáció, őt behívatták és menesztették. S akkor azt mondták, hogy esetleg, ha nem is oktathat, de valami internátusban, diákotthonban nevelői állást kaphat, ha megmondja, hogy ki rajzolta ezeket a plakátokat. Ezt a két plakátot, egyik kék, másik piros színű volt. Gyula, itt köszönöm meg neked, mert nem nagyon köszön­tem meg. Nem is igényli. De azért itt is megköszönöm neked. Nem szólt, nem mondta. így aztán Gyulát menesztették nemcsak a járási nemzeti bizottságról, hanem eltanácsolták az oktatásügyből is. (...)

- A Csemadokban ebben az időszakban, 68-ban, 69-ben komoly dolgok történ­tek...

- Országos viszonylatban elsősorban, helyi szinten már kevésbé. Én mikor ezt az Ötven év szolgálat című könyvet összeállítgattam, kerestem a 68-as jegyzőköny­veket. No most a Csemadokban, mint másutt is, a jegyzőkönyvek nem pro domo készültek a járási, illetve az országos vezetés számára. Ami ott zajlott, az nem minden esetben került lejegyzésre, és a jegyzőkönyvekből jóformán semmi nem köszön vissza ebből az időből. Helyi szervezeti szinten így nem követhető nyomon az, ami történt. Viszont tudjuk, hogy a Csemadok akkori vezetése, itt gondolok a Lőrincz Gyula leváltása utáni időszakra, ugyan Dobos László akkor már tárca nél­küli miniszter volt, ő kevésbé, de Szabó Rezső, mikor később ő lett a reformpar­lament alelnöke, akkor már ő sem, de addig nagyobb szervezetekbe rendszeresen eljárt. Az érsekújvári volt az ország legnagyobb szervezete, így eljött. Szerdahelyre, Komáromba, Galántára, Érsekújvárba és egész keletig. Előadásokat tartott, be­szélt velük. A járási titkárságok, azok különbözőképpen foglaltak állást. Legtöbb esetben úgy, hogy nem foglaltak állást. Végezték a napi teendőket, nem tudták mi lesz, mi nem lesz. Csak az érsekújvári szervezetről tudok beszélni. A szervezet 68-ban, 69-ben, 70-ben, mert ezek azok az évek, tehát a szervezet tevékenységében továbbra is folytatta azt, amit azelőtt végzett: társastánc, néptánc, színjátszó-cso­port, képzőművészetet kedvelők klubjának rendszeres kiállításai. Ebben tulajdon­képpen nem volt különbség, az aktivitás maradt. Esetleg mondjuk az, hogy az eszt-rádműsornak kicsit furcsa címe volt 1970-ben, Ezt is túléljük, s inkább a konfe­ranszié szövegben lehetett valamit jelzés szintjén adni. A közönség vette a lapot, telt ház előtt többször előadtuk, taps volt, de azért csináltunk mást is. 68-ban, eb­ben az időben nemcsak nálunk, hanem Losoncon és Rimaszombatban is, sőt, Gál Sándor jóvoltából már Szencen is, a város meghatározó személyisége nevéről el­nevezett kulturális és irodalmi napok indultak. Érsekújvárott a Czuczor Gergely Na­pok. Akkor még nem, akkor emlékünnepélyt tartottunk. Kitűnő előadások hangzot­tak el a honismereti körben. A helyiek közül dr. Szirmák Imre előadásait említe­ném, aki a nemzetiségi jogokról - ő ügyvéd volt - nemzetiségi jogokról tartott elő­adást, kisebbségi helyzetről. Őt aztán 70-ben eltanácsolták, sőt, az ügyvédi mun­kaközösségben is egy darabig pauzát kellett tartania. A honismereti kör előadása­in tehát aktuálpolitikai előadások és beszélgetések zajlottak. (...)

- Kaptatok-e ti, mint helyi szervezet, utasításokat a Csemadok központból?


- Nem.

- Mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, kiket kell meghívni előadónak?

- Nem. Az érsekújvári alapszervezet az ország legnagyobb alapszervezete volt. Hozzánk a járás sem továbbított semmi ilyesmit. Valahogy állam voltunk az ál­lamban. Saját székházunk volt, a mai napig nincs több Csemadok székház. Amit a tagság épített fel a lebombázott házak tégláiból, vasárnaponként, mert 68 után vezették be kéthetente, majd minden szombatonként a szabadnapot. Va­sárnaponként, vagy szombat este a munkából jövet húzták magukkal a malter­keverőgépet az emberek és emelték a falat. Saját székházunk volt, sok tagunk, és sok mindent csináltunk. Utasítás nem jött hozzánk. Utasítani a központ a többi alapszervezetet se utasította, hiszen a központi bizottság munkatársai a járási titkárok voltak és a járási instruktorok. Oda ment munkaterv és javaslat, sőt, egy lista is, egyfajta igény, amit sok helyütt úgy oldottak meg, hogy megtar­tottuk a Majakovszkijról ajánlott előadást 120 hallgatóval, gyorsan aláírták, le­pecsételték, elküldték, nem tartották itt. A helyi szervezetek az alapszabály ér­telmében nem is, de ahol akarták, és ahol ezt tudták végezni, önállóak voltak. Mellesleg egy fillért nem kaptunk a központtól sem, se a járástól. Nekünk kel­lett a ház rezsiköltségeit biztosítani, és biztosítottuk. Sőt, alkalmazottunk is volt egy időben. Most már a Szlovákiai Magyar írótársadalom elnöke, Hodossy Gyu­la volt ott a háznagy, mert Szerdahelyről eltanácsolták. Nálunk alapította meg az Iródiát. Hát ott indult a Rokkó által szervezett Stúdió erté is. (...)

- Még egy dolgot kérdezek meg tőled, mert itt a magánéletet, a te esetedben is, átszőtte a politika, mert ez volt az iskolában, ez volt a Csemadokban, és te ekkor már párttag is voltál, ugye? (...)

- Igen. És valahogy a hatodik szemeszterben történhetett ez, vagy a hetedikben. 62-ben, a hetedik szemeszterben. Onódi János, ő a magyar tagozatot vezette, ő volt a dékánhelyettes. Behívatott az irodájába, s azt mondta, hogy Sidó, gon­dolkodott azon, hogy belép a kommunista pártba? S mondtam, nem. „Akkor jó lenne, ha elgondolkodna ezen. De mielőtt még kimondaná, hogy igen vagy nem, elmondom, én maguk közül két-három embert kiszemeltem és szeretném, ha egy-két év után valamelyik magyar iskolának maguk lennének az igazgatói. Ná­lunk iskolaigazgató nem lehet az, aki nem tagja a kommunista pártnak. Meg az­tán magánál van valami más is. Beszélje meg otthon!" Úgy látszik, ő erről tu­dott. Mármint hogy én hogy kerültem oda, és mi volt. Erről nem szólt semmit, csak ennyit, hogy van más is. Hát aztán hazajöttem, és otthon mondtam anyám­nak, apámnak, hogy mi van. No most azzal a családi háttérrel, amiről már be­széltünk, hát nem ide vezetett volna az út. És hát anyám egyértelműen: nem. Apám azt mondta, hogy nem mondom, hogy lépj be, de ha belépsz, többet a ká­derosztályra nem hívnak. Akkor te ezt el is végzed. Arra nincs példa, hogy egy párttagot osztályidegenként vagy fene tudja miért eltanácsoljanak. Hát ez egy hosszú beszélgetés volt otthon. Végül is én Onódinak aláírtam a belépési nyilat­kozatot, és ő volt az ajánlóm. Akkor ahhoz ajánló is kellett. És akkor több mint egy éves úgynevezett kandidátusi időszak volt, és így lettem én a kommunista párt tagja. 62 októberében-novemberében, így valahogy.

- Milyen volt a középiskolában, ez egy közös igazgatású iskola volt, ugye?

- Persze.

- Milyen volt itt a légkör?

- Nagyon jó légkör volt az iskolában. Igazgatóm, ő szlovák nemzetiségűnek val­lotta magát. Ha új tanerőt vett volna fel - mert nem a kerület vette fel a tanerőt, hanem az iskola igazgatója -, akkor mint helyettesét behívott és közösen be­szélgettünk a leendő kollégával. És én mindegyiktől megkérdeztem, ért-e magya­rul. Ha azt mondta, nem, akkor mondtam, hogy nem lesz jó helyzete, mert a ta­nári kar 60%-a magyar és 40%-a szlovák, mert a szlovák tagozaton is tanítottak magyar nemzetiségűek. Úgyhogy általában a kollégák értettek magyarul is. (...)

- Meddig maradt meg az iskolában, vagy meddig maradt fenn ez a jó légkör? Vagy inkább így kérdezem, hogy mikor szűnt meg?


-Tudtommal akkor, amikor 1984-ben Surányhoz csatolták az iskolát. Merthogy egy járásban nem lehet két azonos típusú szakközépiskola. Amikor se a Dunaszerdahelyi járásban, se a Galántai járásban nem volt, nálunk meg kettő.

- Miért nem fordítva csinálták vajon? Hogy Surányt csapták volna Újvárhoz. Hi­szen Újvár volt a járási székhely.

- Igen. Nemzetiségi okokból. Ha Surányba viszik a magyar tagozatot, akkor nem biztos, hogy március 15-én a középiskolások megkoszorúzzák a Riadó költőjé­nek szobrát, nem biztos, hogy a komáromi Magyar Területi Színház előadásaira az a 60-80 középiskolás eljön, és egyéb dolgok. Tanulóink beléptek a Csema-dokba, hát Surányból már nehezebben jöttek volna. (...)

- Te mikor hagytad ott az iskolát?

- Engem 1981. december 2-án megválasztottak a Csemadok országos elnöké­vé. Előtte való nap én még az iskola alkalmazottja voltam. Tehát 1981. decem­ber 1-jéig.

- Nem sajnáltad?

- De, sajnáltam. Ez egy nagyon jó iskola volt s én szerettem, sőt, most is sze­retek tanítani. Nagyon sajnáltam. (...)

- A megválasztásod?


- Egyáltalán az, hogy az én nevem fölmerülhet, én nem tudtam, hogy ez honnan jön. Ugyanis Lőrincz Gyula 1980 decemberében elhunyt.

- Addig ö volt még...

- ...az országos elnök, függetlenített elnök, hogyne.

- S aktív elnök is volt?


- Ő volt az elnök. Hát, hogy aktív? Erről sok mindent lehetne, nyilván Szabó Re­zső is tudna erről beszélni, Dobos László is tudna beszélni, meg én is. Hát, ha ez mondjuk érdekelne, erről is tudnék sokat beszélni. De maradjunk még ennél a témánál, hogy fölhívott Varga Béla. Varga Béla valamikor a Csemadok főtitká­ra volt. 81-ben ő az országos, akkori nevén mondom, a Csemadok Központi Bi­zottság elnökségének a tagja volt. Rácz Olivér akkor vonult nyugállományba, ő Miroslav Válek kulturális miniszter helyettese volt. Tehát miniszterhelyettesként ment nyugdíjba. Ő volt az országos választmány alelnöke, tehát Lőrincz Gyula halála után átvette ezt a szolgálatot azzal a föltétellel, hogy fél évig, hiszen az írószövetség magyar szekciójának is ő volt a vezetője. Az se tetszett neki. Ő ír­ni akart, és írt is, és fordítani, fordított is. Őt nem izgatta ez a szolgálat. Ő úgy szerepet vállalt, ha valamilyen ünnepi alkalom volt, fel kellett állni, és mondani valami szépet és jót, választékosan, megfelelő retorikai kellékekkel, ő azt meg­tette. Lelkesíteni tudott, de ő íróember, ő ezt nem akarta. No most 81 valahogy szeptembere. Befut a titkárnő és mondja nekem, hogy a miniszter titkársága hív. Engem? Én azt hittem, hogy az oktatásügyi miniszter. Engem? Igen, téged. S veszem a kagylót, s akkor bemutatkozik, hogy a kulturális miniszter titkársá­gának vezetője, és hogy tudatja velem, hogy másnap negyed nyolckor jelenjek meg a miniszter elvtársnál. Mondtam, hogy ott leszek. S az igazgatóm, Lévai Ró­bert kérdezi, hogy mi van. Hát Robikám, még szerencse, hogy holnap nincs órám. El kell mennem Pozsonyba, Miroslav Váleknál van jelenésem negyed nyolckor. „És mit akar?" „Nem tudom." Hát ezen nem sokat filozofálgattunk, ő se meg én se. Hát majd elválik a vallatásnál. Megjelentem másnap (...) és mondja, hogy: „Mit szólna hozzá, ha most arra kérném, nyilatkozzon, rövid időn belül előterjesztem önt a Csemadok országos elnökének tisztjére. Vagy tudja mit? Ne válaszoljon, két napot adok." S mondom, hogy elvállalom. Van föltéte­lem. „Lakás?" „Nem." „Fizetés?" „Nem." Személyi dolog, hiszen a Csemadok-nak 82-ben országos közgyűlése lesz. Én arra kérem a miniszter elvtársat, egyezzen bele, hogy Petrik József ne legyen az országos titkárság titkára. Miért? S mondom, mert a belügyminisztériumnak dolgozik, fizetett alkalmazottja. „Biz­tos ebben?" S mondom, hogy igen. Tudom. S erre gondold el, Miroslav Válek, a párt központi bizottság elnökségének tagja, talán tudod, hogy a miniszterek közül egyedül ő, meg Colotka miniszterelnök volt az elnökség tagja, azt válaszol­ja nekem, akkor ragaszkodjon hozzá. Vadidegen embernek, akit először látott életében. „Ragaszkodjon hozzá. Mert nálam is volt itt egy, s én tudtam, hogy ki az. S most elvezényelték, s most találgathatom, hogy ki az ügyeletes besúgó." így. Atyaúristen. „Van még kérése?" „Van. Én kérem, hogy ezt értékelje át, én nem fogok tudni vele együtt dolgozni. S hasonlóképpen a mostani főtitkárral sem, dr. György Istvánnal." „Ő is besúgó?" S mondom, nem. Legalábbis nem tudom. „S mi a baj?" „Ordít a munkatársaival. És ez nem hivatal, ez egyfajta szolgálat. Ott nem szabad kiabálni. És egyébként is, más ember kell." „És kit szeretne?" „Azt most nem tudom megmondani." „Mégis, így, kapásból." „Én el tudnám képzelni Szilvássy Józsefet." „Ki az a Szilvássy?" S mondom, az Új Szó kulturális rovatának a vezetője. „S van más tippje is?" „Esetleg Presinszky La­jos." „No, az odébb van. Jó, akkor majd értesítem, s ne lepődjön meg, ha eset­leg olyanok is meglátogatják és kérdezik, akik eddig nem kérdezték." De ez már így szokott lenni, hiszen az országos elnöki tisztség az ebbe a nomenklatúrába tartozik. S valóban, körülöttem akkor beindult a... Én otthon elmondtam az igaz­gatómnak, ez van. „Mit válaszoltál?" „Én elvállaltam." „Itt hagyod az iskolát?" Mondom, megpróbálom, mire megyünk. De, mondom, engem nem választhat­nak meg. Ha megnézzük anyai vagy apai ágon, hát ez nem passzol. És amúgy is. Tudod nagyon jól, hogy abban az időben, akár Lőrincz Gyula, ő akkor parla­menti képviselő, sőt a kommunista párt elnökségének is a tagja volt egy idő­ben, vagy az őt követő Dobos László, miniszter volt, az őt rövid időre követő Fábry István, a szlovák parlament alelnöke, spanyolos őrnagy, Madridnál védte Prágát. Hát hogy jövök én ebbe a sorba? Vagy esetleg Rácz Olivér megbízott el­nök, miniszterhelyettes. Otthon mondjuk, persze, hogy ismertek, a járásban. De hát nem létezik, ez valami tévedés. És hogy nem az volt, Varga Béla valamikor tanított engem Köbölkúton. Elnökségi tag. Fölhívott, s mondja, hogy több mint valószínű, elmész Pozsonyba, ha elvállalod. S mondom, engem már Miroslav Válek behívott. „S mit mondtál?" „Vállalom." „Gyerek, vállald, mert más akar lenni az elnök!" „Ki?" S mondja, Fábry István. Pista bátyánkat te ismerted. Na ettől mentsen meg az isten! Mármint a Csemadokot. Ő osztályharcot vívott ta­lán még önmagával is. Semmi rosszat nem tudok róla mondani, de hát azért egy kulturális szövetség elnökeként nem tudtam volna elképzelni. (...)

- Ki súghatta meg mondjuk Váleknek?


- Ezt nem tudtam még. Aztán valamiből rájöttem. Megmondom neked, hogy ki súgott, vagy ki ajánlott. Akkor kezdem ezzel. Ezt később tudtam meg, és én megkérdeztem Válektól akkor, amikor a Csemadokot ismét fölvették a Nemzeti Frontba, 87-ben. No, most már mondja meg, hogy kerültem én a szórásba. S azt mondta, hogy az állami szanatóriumban meglátogatták Lőrincz Gyulát, azt hi­szem, egy hét múlva meg is halt. Meglátogatták őt Péter Colotkával, a minisz­terelnökkel, és elbeszélgettek. Ők ismerték a diagnózist, ők tudták, hogy mi van, és megkérdezték tőle, hogy ha rövidebb időre is, de míg felépül, kit lehet­ne. S ő erre azt mondta, hogy ott van az újvári szervezet elnöke, a Sidó. Ez na­gyon meglepett, mert olyan nagyon jó viszonyban mi nem voltunk. (...)

- Lehet, hogy az egyike volt Lőrincz Gyula megmagyarázhatatlan döntéseinek vagy lépéseinek.

- Nem ez volt az első. Sőt, ha megnézed, Lacza Tihamérnak van ebben a Tóth László és Szarka által szerkesztett háromkötetes művelődéstörténeti könyvben a sajtóról írt tanulmánya, s ő azt írja, hogy Lőrincz Gyulára nemzetiségi machia­vellizmus volt jellemző. Ha már nagyon muszáj volt, lépett, de addig körülötte egypáran elhullottak. S ha lépése netán nem jó politikai következménnyel járt, ő megtalálta a bűnöst, és az bűnhődött.(...)

- Átvenni Lőrincz után nem volt könnyű.

-Én eleve azt az utat nem folytathattam, hiszen én máshonnan jöttem, más volt a viszonyom a Csemadokhoz, és engem azért, akik otthon ismertek, hát azok tudták, hogy ez valami más lesz, ha lesz egyáltalán. Bár nem jósoltak sok időt nekem. Rövid időn belül, hogy menesztenek. No, most akkor még elmondok va­lamit. A választásom előtti érdekességet. Engem decemberben választott meg az országos választmány, nem egyhangúlag. Fábry István föllépett ezen az ülé­sen, lehet, hogy hallottad, jegyzőkönyvben nincs, de járj utána és azt hiszem, nagyon pontosan tudom idézni. Megjelent ezen az ülésen maga Miroslav Válek. Hát ez szuper. A párt központi bizottságból egy Rudolf Jurík nevű főosztályveze­tő. És bejelentették, a mai rendkívüli ülésnek egyetlen napirendi pontja lesz, meg fogjuk választani a Csemadok Központi Bizottságának elnökét. Ja, és Mravík miniszterhelyettes volt még ott, Válek egyik helyettese. S akkor ránézett Mravíkra, Mravík fölállt, és azt mondta, hogy a minisztérium nevében javasolom, hogy Sidó Zoltán érsekújvári lakos legyen a Csemadok országos elnöke. Egypá­ran már sejtették ott. Szilvássy Jóska tudta, ővele már beszéltem, Csicsay Ala­jos tudta, ővele is beszéltem, Máté Laci Kassáról, gyerekek, ez van. S akkor Fábry István szót kért. Előbb már jeleztem, hogy mintha ő is aspirált volna erre a beosztásra. S akkor azt mondta, hogy ő ellenzi és ellen fog szavazni, és meg is indokolja. Olyat mondott, ami nem igaz. Azt mondta, hogy földbirtokos család­ból származom. Ez így nem igaz. Továbbá, hogy azt terjesztem róla - én nem ter­jesztettem semmit. Én őt nem ismertem személyesen. Azt terjesztem róla - ami viszont igaz volt -, hogy sem magyarul, sem szlovákul nem tud, és mivel a gye­rekei szlovák iskolába járnak, őt még a Csemadok elnökségébe se lenne sza­bad beválasztani. Hogy ezt honnan tudta meg - mert ez viszont igaz, de ez ér­vényes volt Lőrincz Gyulára is és másra is. És most ugorjunk vissza a megvá­lasztásom előtti dologra. Ja, ő ezt elmondta, aztán még valakik vitáztak, így-ú-gy, és szavazás, és szótöbbséggel azért, 80%-kal megválasztottak. Persze Petrik ellenem szavazott meg más is. Mindegy. Válek titkársága fölhívott novem­ber közepén - engem december 2-án választottak meg -, hogy fél nyolcra jelen­jek meg a miniszternél. Megjelentem, s akkor annyit mondott, hogy ma elme­gyünk Jozef Lénárthoz, ahol önt bemutatom. Végig magázott engem és én is őt.

Ott nem volt tegezés, Váleknál. Mert a Csemadok országos elnöke nem fog megmaradni ennél a pozíciónál. Tudod, aztán 82. február l-jétől én a Szövetsé­gi Gyűlés, a prágai parlament képviselője lettem, Pozsony-Ruzinovot képvisel­ve. És Pozsonypüspökit. Ugyanis Mandli Imre meghalt. És abban az időben úgy volt, most egy kicsit durva, de ha nő halt meg, nőt, ha férfi halt meg, férfit kel­lett megválasztani. Ha magyar volt, akkor helyette magyar mehetett, s ha 42-es cipője volt, 42-es cipővel. S ha nem munkás, hanem értelmiségi, akkor értelmi­ségit, mert az arányokat azért be kellett tartani. (...) Bementünk, és csak ennyit mondott, hogy bemutatom, ha megválasztják, akkor a Csemadok leendő elnö­két, Sidó Zoltánt. S erre Jozef Lénárt, erre nagyon emlékszem, mert hát azelőtt én hol láttam őt? Televízióban esetleg. Azt mondja, hogy egy csomó káderanya­ga érkezett, én azt nem olvasom. „Kérdezek és feleljen, és így. Tudja mit, mond­jon magáról valamit!" S mondom, hogy az érsekújvári közgazdasági középisko­la igazgatóhelyettese vagyok, nappali tagozaton, magyar-szlovák-rajz szakon. „No, még egy festő!" Utalt itt, ugye Lőrincz Gyulára. „A Komensky Egyetemen pedig pedagógiát végeztem." Azt mondja, ez nem érdekel. „Nős?" Mondom, nős vagyok, három gyerekem van. „Felesége milyen nemzetiségű?" „Magyar." „Gye­rekei milyen iskolába járnak?" S azt mondtam, természetesen magyarba. „Mi­ért természetes?" S mondom, mert magyar iskolába szlovák nem fogja beíratni a gyerekét. Hát nekünk kell ez az iskola. Ez természetes, hiszen a feleségem is magyar pedagógus, és én is. „Otthon hogyan beszélnek?" Mondom, magyarul. S erre gondold el, Jozef Lénárt a következőket mondja, mondom, magyarul: „No, végre egyszer olyan elnöke lehet a Csemadoknak, akinek a gyerekei magyar is­kolába járnak! Mondhatnám, hogy hála istennek", így. „By som povedál, chvála bohu", így. S akkor azt mondja, hogy mióta tagja a Csemadok országos vezeté­sének? S mondom neki, 1975-től. „Ismeri az apparátust?" „Igen." „Ütőképes?" S mondom, nem. S megint fölhoztam Petrik Józsefet. Petrik József a belügymi­nisztérium szociális alapjából rendszeres juttatást kapott. írógépét elzárta, ezt később, mikor már ott dolgoztam, mert azon az Olivetti gépen írta a jelentését. Bil'aknak, Pezlárnak és Mravíknak. Mravík, aztán mikor én már ott dolgoztam to­vább, akkor egyszer odaadta ezeket a leveleket, hogy ezt ki írhatja. Mindegy. Ez egy rövid beszélgetés volt, s azt mondta, ha megválasztanak, akkor majd talál­kozunk, addig is jó munkát! Ez egy olyan húszperces találkozó volt. (...) Csema-dok-elnökként legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy ütőképes vezető­ség kerüljön a szövetség élére, s járási választmányaink olyan személyeket de­legáljanak az országos választmányba, akikkel megpróbálhatnánk valamit tenni. Fő gondom az volt, hogy főtitkárt találjak. Belépésemkor én közöltem dr. Györ­gy Istvánnal, hogy az országos közgyűlést követően én nem számítok az együtt­működésre, viszont megteszek mindent, hogy ő visszakerüljön a Szlovák Köztár­saság kormányhivatalába, Sziegl Ferenchez. Beszéltem is Sziegllel, ő visszavet­te, én pedig elbúcsúztam György Istvántól 82 áprilisában. De nem volt főtitká­rom. Nem nekem, a szövetségnek. Abban az időben főtitkárt, illetve titkárt csak úgy lehetett pozícióba juttatni - mert maga a választás az már többé-kevésbé egy formális dolog volt -, hogy azt a minisztérium jóváhagyja, aztán ő bonyolítot­ta le az egyéb körülszaglászásokat, s vagy igen, vagy nem volt a válasz. Elbe­szélgettem Szilvássy Józseffel, ő a Csemadok elnökségének régebbi tagja volt, abban az időben az Új Szó kulturális rovatát vezette. Nem fog sikerülni, mond­ta. Én nem hittem, hogy az Új Szó, a Kommunista Párt Központi Bizottságának napilapja, egy rovatvezető, hogy ne jöhessen át a Csemadokba főtitkárként. Nem jöhetett.

- Nem egyezett bele a minisztérium?

- Nem a minisztérium. Válek azt mondta, hogy ő nem ismeri Szilvássyt, de hogy egy pillanat, s akkor külön telefonon, a K, akkor Z volt szlovákul, tehát ez a zvlástny kant, külön vonal, hívott valahova. Kérdezte tőlem a teljes nevét, hol lakik. S mondtam, hogy Somorján. Mi a végzettsége? Tudtommal, magyar-szlo­vák szakos tanárként végzett a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Amíg mi ott erről beszélgettünk, csengett a telefon, és azt mondta, hogy keres­sek mást. Én megkérdeztem, hogy mi a gond, s erre olyasmit mondott, hogy túl szoros kapcsolatot tart - mármint Szilvássy József - túl szoros kapcsolatot tart a magyarországi ellenzékkel. S mondom, ki az a magyarországi ellenzék? Hát hogy elsősorban bizonyos írókkal, költőkkel, újságírókkal, így. Tehát Szilvássy József nem jöhetett számításba. Én Válektól távozóban, nem haza a Csemadok­ba, hanem az Új Szóba mentem, és egy pohár vörösbort a Luxorban szürcsöltük el, az a régi Új Szóval szemben volt, s ő mondta, hogy ő ezt sejtette. Mert hogy emiatt ő már kétszer is kapott behívót a Február utcára. A Február utcán székelt a belügyminisztérium elhárító főcsoportja, vagy minek nevezzem, nem tudom.

- Ma úgy hívnánk, hogy titkosrendőrség?


- Államrendőrség? Hát akkor az is volt a neve: StB, Státna tajná bezpecnost'. És hogy hát őt már kétszer kérdezgették, mondta, hogy nem sikerül. No, most hát akkor döntsük el, Józsi, hát adj tanácsot. Próbáljam meg Presinszky Lajos­sal, akivel talán ilyen gond nem lesz, hiszen ő amúgy bősz Csemadok tag, és azon kívül a kommunista párt Dunaszerdahelyi járási titkárságának az alkalma­zottja. Én akkor elmentem a főtitkárhoz. Abban az időben Dudás Kálmán volt a főtitkár, azt hiszem, Dudás, és azt mondta, hogy ki van zárva. Az apja 1968-ban összetépte a pártigazolványát, mármint Presinszky Lajos apja, továbbá Presin­szky Lajosnak ilyen-olyan, amolyan kijelentése volt, nem! Tehát ő nem fogja ajánlani, az ő alkalmazottja. Hát teljesen tanácstalan voltam. Kitől kérjek taná­csot? Elmentem Varga Bélához. Ő valamikor a Csemadok főtitkára volt. Köböl-kúti iskolaigazgatóként működött akkor. Elbeszélgettünk, nem jutottunk dűlőre. Akkor elmentem Fonod Zoltánhoz. Fonod Zoltán abban az időben a Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat főszerkesztője volt. Sárkány Árpád volt az igazgató. Elbeszélgettünk Fonod Zolival és azt mondta, próbáljam meg Végh Lászlót. Végh László abban az időben a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Fő­osztályán dolgozott. Én őt ismertem az országos választmányból - ő szocioló­gus -, s abban az időben mondhatom, hogy egy nagyon használható, jó szocio­lógiai fölmérést és egy jó tanulmányt írt. Vagy, azt mondja, próbáld meg az ok­tatási minisztériumban Lukács Tibort. Hát én Lukács Tibort nem ismertem any-nyira. Tudtam, hogy főtanfelügyelő Mózsi Ferenc keze alatt, tudtam azt, hogy több magyar nyelvtankönyv társszerzője és hogy a Csemadok Anyanyelvi Bizott­ságának a vezetője. Ezt tudtam. Csemadok tag, rendben van. Kezdtem Végh Lászlóval. Laci azzal fogadott, hogy szívesen eljönne, de nem fog sikerülni, ne próbáljam meg. Mi a gond? S elmondta, hogy a feleségének mindkét öccse el­hagyta az országot, már az is csoda, hogy őt meghagyják a kormányhivatalban. Ne is próbálkozzam ezzel, mert nem fog sikerülni, mindketten Amerikában tele­pedtek le. Ilyen dolog miatt még Dalibor Hanest is menesztették, ő pedig a par­lament Nemzetek Kamarájának az elnöke volt. (...) Én akkor fölhívtam a minisz­tériumot, s Lukács Tibort kerestem. Lukács Tibor Kassán van, ma érkezik a mit tudom én, ötös géppel. Én kimentem a röptérre, megvártam, s mondtam neki, hogy áprilisban országos közgyűlés, és szeretném, ha... Elvállalta. így lett dr. Lukács Tibor a Csemadok főtitkára. A Csemadokosok, főleg a keletiek - ő ke­letről származik - a keletiek ismerték, hiszen ott tanított gimnáziumban, akkor a nyelvi bizottság tagjai ismerték, Jakab István, Turczel Lajos. Lajos bácsitól is megkérdeztem, megfelelne-e, azt mondta, hogy igen. Végül is abban az időben más választás nem volt, és az országos választmány, pontosabban az országos közgyűlés Lukács Tibort megválasztotta. (...) A Nőben fölfigyeltem egy új névre is, Neszméri Sándorra. Érdekes cikksorozatai voltak és érdekes riportjai. (...) Neszméri Sándort én nem ismertem, csak az írásait. Megválasztásom után há­rom nappal eljött és riportot készített velem a Nő című hetilapnak. Alig jegyze­telt valamit, magnója nem volt. Beszélgettünk, azt gondoltam, ez valami beme­legítő futam, de nem. Elment, és utána fölhívott, hogy el akarom-e olvasni. Mondtam, hogy nem, majd ha megjelenik. Aláírod? Alá. Akkor írd meg. Abban az időben más volt a módi, autorizáltatták a díszpintyekkel készült riportokat. Sán­dor tulajdonképpen megírta mindazt, amit elmondtam, s amit hozzátett, az nem volt idegen attól, amit én elmondtam. S én akkor fölhívtam a főszerkesztőjét, Haraszti Erzsébetet, elmentem a szerkesztőségbe és megkérdeztem, hogy ha ilyen leánykérési szándékkal jövök, akkor kiteszik-e a szűrömet. Végül is nem tették ki, Sándor akkor főszerkesztő-helyettes volt. Aztán vele is beszéltem, örömmel elvállalta, eljött.

- Milyen tisztségbe hívtad Neszméri Sándort?


-Amikor beszélgettünk először, akkor még Lukács Tiborral nem egyeztem meg. Mondtam, hogy titkárra gondolok elsősorban, de lehet, hogy főtitkár. Végül is Lukács Tiborral beszéltem és Tibor igent mondott. Azért döntöttem Tibor mel­lett, mert Lukács Tibor a minisztériumban eltöltött tizenöt év alatt elsajátította a hivatali dolgokat, és a főtitkári teendő elsősorban az apparátus irányítása, az apparátus munkájának értékelése, és azért nem ártott gatyába rázni az abban időben kicsit szétzilált apparátust. Tibor ezt el is végezte, néha még többet is tett, jó szándékból, nem mindig a szövetség javára. Ő egy hivatalnok típusú fér­fi volt, viszont nagyon sok dologban azonos volt a véleményünk, egy-két dolog­ban nem, de az nem baj. Tibor megbízható munkatárs volt. Tudott dolgozni, akart is dolgozni. Sándor titkár lett, és hozzá tartozott aztán titkán szinten a Jó­kai Napok, a Duna Menti Tavasz, a Csengő Énekszó, a zselízi Népművészeti Fesztivál, a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély. (...)

- Mit tapasztaltál? Miért tartották az emberek fontosnak azt, hogy Csemadok-tagok legyenek? Mit vártak el a Csemadoktól? Mi volt a szerepe és a küldeté­se ebben az időben, tehát a 80-as években ennek a tömegszervezetnek? Volt politikai küldetése is, vagy elsősorban társadalmi volt, vagy elsősorban kulturá­lis?

-(...) 1949 márciusától, amikor a Csemadok megalakult, más nem lévén, a Csemadokba tömörültek azok is, akik további nagyon kemény osztályharcot vív­tak, és egyfajta pártfeladatot láttak a Csemadok tevékenységében, és azok, akik ezzel az állásponttal szemben álltak és inkább a nemzeti megmaradást szerették volna szolgálni. Más nem lévén, ők a Csemadokba tömörültek. (...) A 80-as években - már 77-től tulajdonképpen - rendszeresen megszervezték a nyári művelődési táborokat. Itt, Őrsújfalun, vagy a somodi fürdőben a kassaiak. No most, ezekben a nyári művelődési táborokban a meghirdetett programokon kívül óhatatlanul egy egész sor egyéb előadás, beszélgetés is elhangzott, ezzel kiváltva az ifjúság érdeklődését, továbbá az elhárítás érdeklődését is. Rendsze­resen látogatták, többek között Danás őrnagy. Rendszeres látogatója volt az őrsújfalusi, a somodi, a kurinci táboroknak és egyéb művelődési táboroknak. (...) 80-ra, vagyis a 80-as évek elejére azért már a máshogyan gondolkodók, sőt, a másként gondolkodók másként gondolkodói is bejutottak - főleg helyi szinten - a Csemadok vezetőségébe, járási szinten is. Országos szinten kevés­bé, ott nagy rostán kellett átmenni, hogy valakit jóváhagyjon a szerv, hogy aztán abból még valaki bejusson. De az akkori fiatalok, a 80-as években, istenem, hát fiatalok voltunk akkor, már említettem a neveket, Máté László, Szilvássy József, Csicsay Alajos, jómagam, Varga László és még egypáran, számunkra mindaz idegenül csengett, amit akkor elmondtak vagy amit leírtak. (...)

- Tehát akkor tulajdonképpen egy természetes fejlődés vagy átalakulás indult be a Csemadokban azáltal, hogy nagyon sok helyütt a fiatalok, de most nem a huszonéves fiatalok, hanem inkább a harminc éves fiatalok kerültek be a Cse­madok vezető tisztségeibe.

- Igen.

- És egy ilyen, hát most nem akarom azt a nagy szót használni, hogy ellenállás, de egy ilyen spontán, hát mégiscsak talán ellenállás alakult ki a hatalommal szemben?

- így van. No most hadd mondjak erre egy konkrét példát, és most akkor ugor­junk 1984-re. 77-ben a hatalomnak nem sikerült miniszteri rendelettel meg­szüntetni a teljes anyanyelvű oktatást. Ugyan azt elérték, hogy a nyitrai karon a minimumra csökkentették a leendő magyar pedagógusok létszámát, sőt, felső tagozatosoknál már alig-alig akadt aprobáció, tehát tantárgypárosítás, amit ma­gyar nyelven lehetett tanulni. (...) 1984-ben új közoktatási törvényt hagyott jóvá a prágai parlament. Én 82-től tagja voltam a Nemzetek Kamarája Alkotmánybi­zottságának és a Mentelmi Bizottságnak. Itt egyetlen egy paragrafusban sem ta­láltam olyasmit, ami ellen fel kellett volna lépnem. Csakhogy szövetségi szinten nem léteztek oktatási minisztériumok. Létezett a cseh, illetve a szlovák kor­mány oktatási minisztériuma. Szövetségi szinten ez a minisztérium nem léte­zett. Ez egy kerettörvény volt és ezt kellett volna aprópénzre váltania a cseh, il­letve a szlovák parlamentnek. 84 tavaszán céklavörös fejjel berontott hozzám Vajányi László, a Csemadok Központi Bizottságának a tagja. Laci bátyám abban az időben a Buzitai Földműves Szövetkezet elnöke volt. Egy nagyon jó fejű pa­rasztember. Ő a szlovák parlament képviselője volt. S berontott, nem bejött, be­rontott hozzám a gutaütés határán. Nem élt az eufemizmus lehetőségével. „Az isten b... meg, elnököm! Elveszik az iskoláinkat, ide nézz!" És az asztalomra csapott egy iratcsomagot. „Laci bácsi, ülj le, mi ez? Olvasd!" Hát miniszteri ren­delettel nem sikerült megszüntetni a magyar iskolákat. A párt központi bizottsá­ga a minisztériummal úgy döntött, hogy ezt a rontó szándékot törvényerőre eme­lik. S akkor ez ellen nincs apellátum. Hiszen minden törvényjavaslatot elsősor­ban a legiszlatív lefutás után, egyeztetés után, a Kommunista Párt Központi Bi­zottságának elnöksége hagyta jóvá vagy nem hagyta jóvá. Tehát ez világos volt mindenki számára, hogy honnan jött ez a törvény. Formálisan abban az időben betartották a parlamentarizmus játékszabályait. Nemcsak az első olvasat, a má­sodik olvasat, a szakértők bevonása, hanem legalább tíz nappal a bizottsági ülé­sek előtt kézbesítették az anyagot. Most az egyszer nem így történt. Vajányi László bejött: „Behívót kaptam, anyagot nem, ezt ott nyomták a kezembe, erről fogunk tárgyalni. Én onnan meglógtam, tegyél valamit, én ezt a moslékot itt ha­gyom, megyek vissza." S elrobogott. S átolvasva a paragrafusokat, bújtatva, de azért egyértelműen ki lehetett olvasni: meg fognak szűnni a magyar iskolák. Rögtön fölhívtam akkor Ján Gregort, ő volt a szlovák kormány miniszterelnök-he­lyettese, s egyben a kormány Nemzetiségi Tanácsának elnöke. Én mint Csema­dok elnök tagja voltam a kormány Nemzetiségi Tanácsának. Kértem, azonnal fo­gadjon, és erre mint parlamenti képviselő kérem, mert a nemzetiségi alkotmány­törvény megszegése tapasztalható egy törvényjavaslatban. Azonnal fogadott. Közel voltunk, a Május 1. tértől a kormánypalotáig. Megkérdezte, mi az, én át­adtam neki az anyagot s mondtam, ezt osztották ki most a szlovák parlament bizottsági gyűlésén. Akkor még fénymásolók nem léteztek nálunk, én az erede­tit adtam neki. Elolvasta s megkérdezte, hogy ez mit jelentsen. Ő közgazdász volt. S mondtam, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti. Behívatta a kormányhivatal legiszlatív főosztályának a vezetőjét, dr. Czafikot. Ő aztán ké­sőbb belügyminiszter-helyettes lett s a közigazgatás tartozott hozzá. De mint mi­niszterhelyettesnél is, mert meglátogattam őt, majd ez később jön, a Magyar Törvénytár, Révai Nagy Lexikona, egyéb magyar könyvek egy külön polcon. Ő ma­gyar ember volt. Gregor behívatta őt, s mondja neki, itt a Csemadok elnöke át­adott egy anyagot, egy törvénytervezetet, s azt állítja, ha ezt a szlovák parlament jóváhagyja, akkor megszűnnek a magyar iskolák. Lehetséges ez? És Czafik Jó­zsef, erre a gesztusra pontosan emlékszem, nem mondott semmit, bólintott. Vagy tudta, hogy bekapcsolt valami herkentyű. Abban az időben ilyesmi előfor­dult. Bólintott. „Még egyszer kérdezem, ez megszüntetné a magyar iskolákat?" S ismét bólintott. „Köszönöm." S fölhívta rögtön Busa minisztert s ott előttem beszélt vele. „A Csemadok elnöke behozott egy törvénytervezetet, ez a minisz­térium előterjesztésében kerül a parlament elé. Itt Sidó Zoltán elnök azt állítja, hogy ez a magyar iskolák megszüntetését jelenti." S erre azt mondta, a telefon­ból hallottam, hogy ebben az ügyben ajánlatos lenne Ludovít Pezlárt fölhívni. Ludovít Pezlár abban az időben a Kommunista Párt Központi Bizottságának ide­ológiai titkára volt. Egy jellegzetes, érdekes személy. Azt megelőzően a Komen-sky Egyetem Bölcsészettudományi Karának volt a dékánhelyettese. Kitűnő szó­nok, magabiztos, nyelveket beszélő személy, abban az időben ritkaság volt, hogy egy KB-titkár beszéljen angolul, németül, oroszul és értsen magyarul is. Ugyanis Ludovít Pezlár felesége kassai magyar nő volt, és az anyósa is ott la­kott velük Pozsonyban, és az anyós nem volt hajlandó mást nézni, csak a buda­pesti tévét, Pezlár Ludovít nagy dühére. Hogy hívja Pezlárt. A miniszterelnök-he­lyettes kétszer is meggondolta, hogy most Pezlárt fölhívja-e vagy sem. Végül is hívta a pártközpontot, de nem Pezlárt, hanem Juríkot. Az körülbelül az ő szintjé­nek felelt meg. Ő főosztályvezető volt, az agitprop osztály főosztályvezetője. Pezlár az Isten után következett. Jurik csupán annyit mondott, a törvényterveze­tet jóváhagyta az elnökség. S akkor Ján Gregor közölte velem, hogy ezzel nem lehet csinálni semmit. Ez így lesz. Mit fogok lépni? Mondom, nem tudom. Visz-szatérve a Csemadokba, rögtön fölhívtam dr. Dalibor Hanest, ő volt a prágai par­lament Nemzetek Kamarájának az elnöke. Mielőtt odakerült volna, a Komensky Egyetem Jogtudományi Karának volt a dékánja. Egyetemi tanár. Több nyelven beszélt, egy intelligens férfi volt. Fölhívtam őt, és közöltem vele, hogy Ján Gre-gortól jövök, s nem tudott kielégítő magyarázatot adni a törvényre. Viszont ha ezt a törvényt jóváhagyja a szlovák parlament, megszűnnek az iskolák. Én arra kértem őt, hogy fogadjon. S erre mint az Alkotmányjogi Bizottság tagja kérem. Ugyanis abban az időben alkotmánybíróság nem létezett. Ha voltak ilyen ügyek, ezt a két kamara Alkotmányjogi Bizottsága Prágában tárgyalta és fogadott el va­lamilyen ajánlást vagy határozatot. S azt mondta, hogy ma nem tudja megtenni, merthogy nyolckor a röptérre kell menni, mit tudom én honnan, Afrikából jön va­lami parlamenti delegáció. S mondta, hogy megkérhetem őt, hogy jöjjön be hét­re a parlamentbe. Azt mondta, ott lesz. Én fölültem az esti gyorsra, reggel hat óra után már Prágában voltam, hét előtt megérkeztem a parlamentbe, Dalibor Hanes már várt. Megmutattam neki a dokumentumot, s ő vette a telefont és azonnal hívta Péter Colotka miniszterelnököt, a szlovák kormány elnökét. Ott előttem beszéltek. Utána fölhívták Jozef Lénártot, Lénárt a Szlovákia Kommu­nista Pártja Központi Bizottságának a főtitkára volt.

- Rangban erősebb volt, mint Pezlár?

- Hogyne. Említettem már, hogy amikor engem először bemutattak neki, azt mondta, hogy hála istennek, egy olyan elnöke lesz a Csemadoknak, akinek a gyerekei magyar iskolába járnak. Egy érdekes ember volt, nem volt olyan vad, mint Pezlár. Ő volt Pezlár főnöke, viszont Pezlár keményebb fiúnak számított ab­ban az időben. De ő a nagyfőnököt hívta. Végül is azt mondta, Dalibor Hanes azt válaszolta nekem, hogy ezt már a kommunista párt elnöksége jóváhagyta, ezen semmiféle módosítás nem hajtható végre, és ez a parlament elé kerül. Mit fogsz tenni? Nem tudom. Pont ott mondjam el, hogy mit fogok tenni? Nem tu­dom. De egy biztos, mondtam: hogy mikor Szene környékén fölépült az iskola -a magyar szülők építették -, és amikor szlovák iskolát akartak oda telepíteni, akkor beindult a buldózer s le akarták rombolni. S végül is a magyar iskola ke­rült oda. Tudjuk. Ha egyszer a magyar paraszt földhöz vágja az ekét és nem szánt, nem vet, nem arat, akkor itt gondok lesznek. Ezt persze így elmondani tu­dom, megszervezni nem. S ha tudnám, megszervezném-e? S mondtam, igen, én magyar ember vagyok és én úgy veszem ezt, mint az ellenünk elkövetett legna­gyobb vétket, amihez csak a hontalanság évei hasonlíthatók, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács 1945-ös határozata, amikor egyszerre megszüntették a magyar iskolákat, sőt, a magyar nemzetiségű állami alkalmazottakat végkielégítés nél­kül, nyugdíj nélkül elbocsátották. Ez ugyanaz. Mert ez nemzeti megszűnésünket célozza. S erre azt mondja, nemzetiség. Mert én mondtam, hogy veď je to


Varga Sándor, Fonod Zoltán és Sidó Zoltán (Fotó: Gyökeres György)

o zániku nasej národnej podstaty. S azt mondta, národnostnej. S mondom, a mondat többi része marad. Elbúcsúztunk. (...) Másnap a koraival mentem Po­zsonyba. Fél nyolckor csöng a telefon, s Miroslav Válek megkérdezte, ebédel­hetnénk-e együtt. Ha igen, fél tizenkettőkor jelenjek meg a Dévény Szálloda előtt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, elmentem. Kiszállt az autóból, bevonult. Em­lékszem rá, hogy töltött paprikát rendelt. Megkérdezte a főpincértől, hogy mit evett ma a „personál", a személyzet. Töltött paprikát. Akkor kérek én is, kenye­ret, kanalat. Én túrós csuszát ettem, de nem ez az érdekes. Megkérdezte, mire jutottam Prágában. Ő ezt tudhatta, mert Colotkát, a miniszterelnököt fölhívta Dalibor Hanes, sejtette, tudta, miről van szó. Ő nem értette az egészet. Egy köl­tő volt, és fene tudja. Elmondtam, s megmutattam, ja, én azt a papírt elhoztam Prágából, ez nálam volt. Megmutattam neki. Hogy ő már megszerezte, de ő eb­ből nem ért semmit. És elmagyaráztam, hogy miről van szó. Itt a legveszélye­sebb paragrafus a következő volt. Az iskolát fenntartó szerv, adott esetben vagy a járási, vagy a kerületi nemzeti bizottság oktatási osztálya, attól függ, hogy el­ső vagy második ciklusú iskolákról van szó, a szülők kérésére bizonyos tantár­gyakban megváltoztathatja az iskola tanítási nyelvét. De hogy hány szülő, azt nem tartalmazta, melyik tantárgyat, mi marad magyarul, mert ha még azt is ké­rik, hogy a magyar nyelvet szlovákul, netán azt is, szóval ez egy nagyon veszé­lyes paragrafus volt.

- Úgynevezett gumiparagrafus volt.

- Igen. Elmondtam, s képzeld el, Miroslav Válek - ez hétfőn volt, hogy találkoz­tunk- megkérdezte, hogy péntekre nem telefonon, nem levélben, össze tudom-e hívni a Csemadok Központi Bizottság pártcsoportját. „Nem telefonon, mert ugye tudja, hogy lehallgatják?" „Tudom." Ezt mondja nekem az elnökség tagja! A pártközpont elnökségéé. S mondtam, hogy igen. „Akkor tegye meg, s kilenc órakor legyenek a Mély úton, a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának a székházában."

- A pártelnökségnek voltak magyar tagjai is?

-Abban az időben még nem, majd később Dudás Kálmán tagja lett. Visszatér­tem a Csemadokba. Egyedül Lukács Tibort tájékoztattam erről, s mondtam, hogy szeretném, ha elosztanánk az országot és végigjárjuk személyesen a köz­ponti bizottság pártcsoportjának a tagjait azzal, hogy az új oktatási törvény meg­szüntetné a magyar iskolákat. Hogy ez ne történhessen meg, jelenjen meg pén­teken kilenc órakor a párt központi bizottsága épülete előtt. Megegyeztünk Luk­ács Tiborral abban is, hogy egypár személyt nem arra kérünk, hogy kilencre, ha­nem hogy jöjjön be fél nyolcra a Csemadokba rövid megbeszélésre. Kiírtuk a szolgálati utakat. Ugye ezeket el kell rakni, az útiparancsot, tehát a belső szer­vezeti élet ellenőrzése stb. Elosztottuk az embereket és még aznap este elin­dultunk. Ez volt hétfőn este. Egész Királyhelmecig el kellett mennünk. Minden­kinek a címére. Megmondtuk, miről van szó és tovább. Tiborral ezt végigjártuk. Három személy nem jelent meg. Ez nagy szó, mert egy rendes gyűlésen mindig hiányzott legalább hét-nyolc ember, s most csak három ember nem jött el. (...) Bevonultunk és a megbeszélt forgatókönyv szerint jártunk el. Tudtuk, hogy az ok­tatási miniszter valami nagy szöveggel fogad, és mivel péntek volt, jó hosszú­val, hogy idegesek legyünk, ki hogyan jut haza Losoncra, Kassára és így tovább. Az összejövetelen megjelent Miroslav Válek miniszter és Jozef Mravík miniszter­helyettes a kulturális tárca részéről, Busa oktatási miniszter és Vlacihová mi­niszterhelyettes, a pártközpontból a már többször is említett Rudolf Jurík főosz­tályvezető és Karolina Halgasová, a főosztály egyik munkatársa, aki azelőtt a rá­dióban dolgozott és beszélt magyarul is. Ez nem lepett meg, hogy kik ülnek fönt az asztal túlsó végén, hanem egyszer csak megjelent Nagy Kázmér is. Nagy Káz­mér nem volt a Csemadok Országos Választmányának a tagja. Nagy Kázmér ab­ban az időben a Szlovák Köztársaság népjóléti és munkaügyi minisztere volt. S megjelent, és leült úgy oldalra. Még őneki szerepe lesz, Péter Colotka megbízá­sából. No most, Busa egy hosszú beszédet tartott, utána szünet következett -ez valami másfél órás szöveg volt - s úgy beszéltük meg, hogy elsőként kérdé­sek következnek, ahogy általában ilyen összejöveteleken. Itt Lukács Tibor lesz az első kérdésfeltevő. A többit rábízzuk a többiekre, aki akar, kérdezzen. De Luk­ács Tibor legyen az első. S amikor majd felszólalásokra kerül sor, ott én leszek az első, én szólalok föl elsőnek, a többiek majd utánam. Ebben megegyeztünk még a székházban. Tibor föltette a kérdést, hiszen abból az időből, mikor még az oktatási minisztériumban dolgozott, tudta, mit kell kérdezni: mikor végzett utoljára felmérést az oktatási minisztérium a magyar tanítási nyelvű iskolák színvonaláról és az a felmérés milyen ajánlásokkal zárult. Hát erre nem tudtak választ adni, mert fölmérés akkor már hat éve nem készült. Ezt Lukács Tibor na­gyon jól tudta, hisz ő ott dolgozott. S ebben a záradékban, ami akkor készült, nem volt az, hogy szlovák nyelven kell oktatni. Tehát az, amit a miniszter állított, hogy ez a minisztérium adataiból következik,

- Ki lett lőve.

- így. No most akkor gyorsan egymás után föltették a kérdést. Érdekes volt, hogy sokan jelentkeztek. Szilvássy Jóskára emlékszem, Csicsay Alajosra emlék­szem. A föltett kérdésekre a miniszter válaszolt, szünet, s utána jött a hozzá­szólás. Hozzászóltam, Fonod Zoltán hozzászólt, Végh László felszólalt. Nagyon érdekes volt Fábry István fölszólalása. Különben én erről az összejövetelről föl­jegyzéseket készítettem, a mai napig megvan. Úgy, autentikusan szlovák nyel­ven, ahogy ez ott elhangzott. Azt hiszem, rajtam kívül egyedül Végh László vég­zett följegyzéseket. Pontosakat. Ő már akkor dokumentált mindent. Hála isten­nek. Fábry István. Hát tudjuk, hogy ő eredeti foglalkozását tekintve bányász, Rozsnyóról, a kommunista párt tagja 21-től. Több akkori baloldali megmozdulás aktív résztvevője, majd a spanyol polgárháborúban katona, majd a II. világhábo­rúban átszökött a szovjet hadseregbe. Bátyja, József a Petőfi Partizánbrigád pa­rancsnoka, majd később Magyarországon a hadügyminisztériumban ezredesi rangban dolgozott, majd valami miatt félreállították. Ez az ötvenes évek, Magyar­ország, de maradjunk Csehszlovákiában. Fábry István aztán később a kerületi, Kassa kerületi pártbizottságon osztályvezető lett, és utána fölkerült Pozsonyba, az apparátusban dolgozott, a kommunista párt apparátusában, majd a szlovák parlament alelnöke lett. No most, ha ő kirakta a kitüntetéseit, akkor nem hi­szem, hogy Svoboda generálison kívül volt még valakinek annyi. Spanyol, szov­jet, magyar, csehszlovák és lengyel kitüntetések. S most úgy jelent meg, hogy nem tűzött föl egyetlenegy kitüntetést sem. Pedig ő úgy szokott eljönni még az országos közgyűlésekre is. Most nem. S csak annyit mondott, szlovákul kezdte, majd magyarul folytatta: „Az embereket nem szabad becsapni." Ezt még szlová­kul mondta. „Majd, és én ezt nem tudom szlovákul, majd valaki lefordítja." S mondja magyarul, így, ezt a szót használta: „Akit a kígyó megcsípott, így, meg-csípott, a siklótól is fél." És minket már megmart a kígyó, s akkor folytatta szlo­vákul. Ő gömörhorkai fiú volt. „Az én falumban hogy szűnt meg a magyar okta­tás, holott az egy magyar falu. Akkor Rozsnyó járásban hol, és..." És sorolta a falvakat. Meglepett. Nemcsak engem. Mert ő vonalas fölszólaló volt. S most nem. S elmondta a kételyeit, s azt mondta, hogy egyértelmű választ kérek, ha a törvény hatályos lesz, megszűnik-e vagy nem szűnik meg a teljes anyanyelvű képzés? Különben a gyerekei szlovák iskolába jártak. A felesége magyar volt. Krocsány Dezső, aki ezt megelőzően munkaügyi miniszter volt, a szlovák kor­mány munkaügyi minisztere. 84-ben a nyugdíjba vonuló Fábry Istvánt követte a szlovák parlament alelnöki székében. Ő hasonló hangnemben szólalt föl, és szintén kérte a minisztert, hogy egyértelmű választ adjon. S ekkor szót kért Nagy Kázmér. Ő komáromi férfi, a 70-es években a Komáromi Járási Nemzeti Bizott­ság elnöke volt, magyar gimnáziumban érettségizett, a felesége szlovák nemze­tiségű volt. S akkor munkaügyi miniszter. S ő is szót kért, kapott, ő nem volt a Csemadok választmány tagja. Eljött, s egy érdekes bevezetőt tartott arról, hogy őket Csehországba deportálták, mit kellett ott átélni, majd jött 48 februárja, ha­zajöhettek, és ő mennyit tanulhatott, és így tovább, és így tovább, hogy tanulha­tott, és őneki az a véleménye, hogy a magyar ember akkor érvényesül, ha a fel­sőfokú ismereteit szlovák nyelven szerzi meg. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, milyen jó az, hogy a középiskolában nemcsak a szakterminológiát oktatják szlo­vák nyelven, hanem bizonyos tantárgyakat is, mint például a matematika, fizika, kémia. Mert ugye kémiában a terminológia ilyen meg olyan. A több fölszólalás után szünetet rendeltek el, senki nem ment oda Nagy Kázmérhoz. Nagy Kázmér odajött hozzám, és azt mondta, hogy ti most nagyon elítéltek engem. így van, Kázmér. Hogyhogy nem törött el a kezed? Miért kellett neked eljönnöd? Föltéte­lezem, Péter Colotka adta feladatul. Ilyenkor jobb érzésű ember kificamítja a bo­káját, s orvosi igazolást küld. „Én ezt nem tettem meg." Ennyit mondott. Érez­te, hogy nagyon melléfogott. Késő este ért véget a tárgyalás. S most jön egy ér­dekes dolog. Késő este hazamentünk, hétfőn reggel hívnak a különleges vona­lon, s fölhívott a Magyar Népköztársaság prágai nagykövete, Kovács Béla. S mondta, hogy fél tizenegy tájban érkezik a Csemadokba, és át akarja adni - ez 84-ben volt, a Csemadok 49-ben alakult -, az évforduló alkalmából át akarja ad­ni a Magyar Népköztársaság jókívánságait. Én lementem a ház elé várni a nagy­követet. Jött nagy autóval, piros, fehér, zölddel, fölkísértem őt és Lukács Tibor­ral fogadtuk. S hangosan mondta, mintha mikrofonba mondaná: „Tisztelt elvtár­sak! A Magyar Népköztársaság nevében, s a magam nevében is sok sikert kí­vánok a Csemadoknak." S akkor intett nekem, és én nem értettem, és muto­gat a rádióra. Később megtudtam, mit akar. Bekapcsoltam. Ez az akkori lehall­gató készüléket zavarta, mert nem zenét kért, szöveget. Magyar szöveget. S ak­kor leültünk. Hogy ne ide, oda üljünk le. S akkor a következőt mondta: ő most megy haza Pestre, mert holnap Lubomír Strougal miniszterelnök...

- Csehszlovákia miniszterelnöke...

- Igen, Budapestre érkezik, s fogadja őt Kádár János is. A programtól eltérően az oktatási törvény lesz a téma, és ismerve a Csemadok pártcsoportjának állás­foglalását, ez egy különleges összejövetel lesz. S valóban így történt. Nem azt mondom, hogy csak ennek köszönhetően, biztos, hogy nem. Mint ahogy nem is biztos, hogy csak a budapesti találkozónak köszönhetően. Nem tudom, mi min­den játszott közre. Egy hét múlva a szlovák parlament új törvénytervezetet kül­dött ki a bizottság tagjainak, s az inkriminált paragrafusok már nem szerepeltek benne, ellenben ez a megállapítás: „A nemzetiségi iskolák oktatási nyelve azo­nos az illető nemzetiség anyanyelvével." No, ekkor növekedett - mert abból in­dultunk ki - a Csemadok-tagok létszáma. (...) Ekkor lépett be nagyon sok em­ber a Csemadokba. Mert ha visszaemlékszem, az volt a kérdésed, hogy volt-e politikai szerepe? Nemzetmegmentő vonatkozásban, nemcsak a hagyomány­ápolással, hanem ezzel a lépéssel is volt, és tulajdonképpen nagyon sokan föl­hívtak abban az időben, és addig, amíg a lehallgató készülék be nem indult, csak annyit mondtak, hogy köszönjük, ezt vártuk tőletek. Dobos Lacival külön beszéltem ebben az időben, Szabó Rezső meglátogatott. Érdekes dolgok voltak ezek. (...)

- Korábban említetted, hogy Lukács Tibor és Neszméri Sándor közvetlen mun­katársaddá vált, célotok pedig a fiatalítás volt és a tagság növelése. Milyen po­litikai légkörben dolgoztatok? Mennyire nehezedett rátok a politika? A közvetlen utasítások a párttól, ezek nyilván jöttek a Nemzeti Fronttól.

-A Nemzeti Frontból nem. A Csemadokot kizárták a Nemzeti Frontból.

- És nem vették vissza?

- Dehogynem, majd 87. január 1-én.

- Tehát ebben az időszakban, 81-ben, 82-ben még nem volt a Csemadok a Nemzeti Frontban?

- Nem, sőt.

- És a politika mennyire telepedett rátok?

- A minisztériumban, a minisztérium egyik főosztályán egy külön személy - Kli-mits Lajosról van szó - foglalkozott a Csemadok ügyeivel. És talán Klimits La­jos túlbuzgóságának köszönhetően ez a nyomás nem érvényesült. Ugyanis ő azt szerette volna, ha az országos elnökség, illetve az országos választmány ülése­inek az anyagát vele konzultáltam volna és csak azután küldtük volna ki a veze­tőségi tagoknak. Én ezt elmondtam Váleknak. Persze, ezt valahogy meg kellett ideologizálni is. Hát ez a következő volt. Klimits Lajos mint a minisztérium elő­adója a szamárlétrán alacsonyabb fokon állt, mint az elnökség egy-két tagja, hi­szen abban az időben Krocsányi Dezső, a szlovák kormány munkaügyi és nép­jóléti minisztere elnökségi tag volt, Fábry István, a szlovák parlament alelnöke elnökségi tag volt, Rácz Olivér, nyugalmazott miniszterhelyettes. Hát ez azért egy más kategória, mint a minisztérium előadója. Úgyhogy ezt a túlbuzgóságát azután a miniszter leállította. A Kommunista Párt Központi Bizottságának appa­rátusában szintén egy személy kapott konkrét megbízatást a Csemadokkal va­ló törődéssel kapcsolatban, Halgas Karolina. Halgas Karolina azelőtt a pozso­nyi Rádió Magyar Adásában dolgozott. (...) Úgy el-elmondta, hogy hát mi lenne az elképzelés, és ha ellenvetésem volt, logikusan, ő azt mondta, hogy igen, igen, de, de hát nincs de, nem. Ez így nem érvényesült. Ezen kívül - ez nem po­litikai nyomás, hanem más -, hát az egy érdekes eset volt. Már vagy egy hónap­ja ott dolgoztam a Csemadokban és akkor kopognak az ajtón, belép egy férfi. Jó napot! Jó napot! Foglaljon helyet. S mondom, melyik alapszervezetünkből van? Alapszervezetből? Hát mindegy. Őrnagyi rangban az elhárítás tisztje, meg­mondom a nevét is: Danás Stefan. S ő azon majdhogy nem föl nem háborodott, hogy én nem tudom, hogy ő ki. És mondom, mit akar?

- Magyarul beszélt?

- Magyarul. S mondom, mi a gond? Mert azt nem mondta, hogy ő a belügymi­nisztériumból van. Külön nem mondta, hogy az elhárítás tisztje. S erre azt mond­ja, hogy semmi gond nincs, de hogy az ő munkakörébe tartozik, hogy úgy havon­ta, negyedévenként, hogy teszi tiszteletét az Új Szóban, a Madách Kiadóban, a Rádióban, az Ifjú Szivekben. Fölsorolta a magyar intézményeket, illetve azoknak a vezetését. És mondom, és most miről van szó? Mit akar? Hát semmit nem 595 akart. Csak jött.

- Akarta, hogy tudjál róla.


-Aztán láttam, hogy ott van. Jó, kész. Aztán jó sokáig nem jött. Úgyhogy a poli­tika azért mégis csak érvényesült. (...) Furcsa dolgok voltak. No most, volt egy előnyöm: az, hogy parlamenti képviselő voltam.

- Milyen volt a munka a Szövetségi Gyűlésben?

- Nagyon formális volt. Amikor készült a 84-85-ös iskolatörvény, én úgy képzel­tem, hogy ehhez én fölkészülök és föl fogok szólalni. Hát az nem úgy zajlott. A parlament elnöksége meghatározta, hogy melyik bizottságból hangzik el felszó­lalás. A bizottság elnöke a mi elnökünk, Ceska akadémikus volt, a Károly Egye­tem rektora. S mondom neki, hogy én fölszólalok. Azt mondja, hogy várj, még nem kaptuk meg a leosztást. S most képzeld el, hogy megjött, hogy honnan...

- A pártból?


-Nem. Hogy aztán honnan kapta a parlament elnöksége, azt nem tudhatom, de ő a parlament elnökségének a tagja volt, Alkotmányjogi Bizottság következő ülé­sén elmondta, hogy egy fölszólalás lesz. Még föl sem tette úgy a kérdést, hogy ki az, aki

- Hozzá akar szólni.

- Igen. De én már előtte beszéltem vele, és akkor azt mondta, hogy Sidó Zol­tán. Hát ez a föllépésem nem sikerült jól.

- Miért?


- Mert én nem tudtam azt, hogy a parlament, például az Alkotmányjogi Bizottság titkársága majd kidolgoz nekem egy fölszólalást, pontosan tizenöt percnyit, s azt kellene ott elénekelnem. Ahogy megtudtam, hogy az Alkotmányjogi Bizottság tag­jaként felszólalok vagy felszólalhatok - gondold el -, hát én hozzáfogtam és átta­nulmányoztam az eddigi oktatási törvényt. Ja, véletlenül bekerültem az új oktatá­si törvény előkészítői csoportjába. Különben azt komolyan vették. Szakembereket hívtak. A két minisztérium, ugye tudni kell, szövetségi szinten nem létezett okta­tási minisztérium, a nemzeti kormányokban volt, tehát a cseh és a szlovák. On­nan jöttek, véleményt mondtak. Én ezt áttanulmányoztam, és hát kialakítottam egy véleményt. Hogy életízűbb legyen, én meglátogattam egy-két nagyobb iskolát Pozsonyban, Érsekújvárban és Nyitrán. Gimnáziumot, szakközépiskolát, szakmun­kásképzőt. S én ott az igazgatóval elbeszélgettem és kérdeztem, hogy ennek a tör­vénytervezetnek a tükrében hogy látja ezt, azt, amazt. Főleg akkor: a drog, az al­koholizmus akkor kezdett beáramlani az iskolákba, az idősebb korosztály, a har­madikosok, negyedikesek az elsősökkel végezték azt, amit a katonaságon az öreg katonák a kopaszokkal. Azért én általánosítottam, és hát persze a nemzetiségi vo­natkozású dolgokat óhatatlanul kivettem onnan, ahonnan lehetett. Azt tudni kell, hogy abban az időben beindult a szakmunkásképzőkben is a három- illetve a négy­éves, tehát az érettségivel végződő tagozat. Még véletlenül sem volt paritásban, hogy a közös igazgatású szakmunkásképzőben, ha két szakmában a szlovákok érettségizhettek, a magyarok is. Nem. A progresszív és a menő szakmákból nem nyitottak magyar osztályt. Hát én elkészítettem a szövegemet, és azt hiszem, volt még tíz nap a jelölésig, amikor hív engem a Nemzetek Kamarájának az alelnöke, s mondja, hogy hát elvtárs, nem jelezte az igényeit. De úgy látszik, nincs elég ta­pasztalata. Mi már kidolgoztattuk itt a felszólalását, és postázom is. Mondom, na­gyon szépen köszönöm, nekem megvan. „Hogyhogy megvan? Mikor küldi be?" Mondom, nem küldöm. Hát ez volt. Hát mert kérdezted, hogy formális. Én nem küldtem be. A probléma abból adódott, hogy ő azt mondta, hogy be kell küldenem. Nem adtam föl, nem küldtem föl postán. Az ülés előtt - már bizottsági ülések vol­tak -, berendeltek a Nemzetek Kamarája elnöksége elé, s velem együtt a Károly Egyetem rektorát, a bizottságunk elnökét és ott, rosszallóan: hogyhogy idáig még nem adtam oda. S mondtam, hogy semmilyen belső szabályzat ezt nem írja elő, se a házrend, se egyéb, és hát ott én szólalok föl, és nem ez a vezetőség. Meg­kaptam a magamét. De mondtam, hogy ha érdekli őket, én tájékoztathatom, hogy miről szól, úgy szépen, szóban. Nem, írásban kérték. Mondtam, hogy nincs, nem írtam le, én csak az adatokat szabadon mondom el. Jöttünk ki a bizottságról, s akkor Ceska rektor úr azt mondja, hogy no, most már törhetik a fejüket, hát ilyen még nem fordult elő, de azért olyat ne mondj, amiből neked is bajod lesz meg ne­kem is. Gondold el, hát ez így volt.

- Elmondtad a beszédedet?

- El, el. Az akkori szövetségi kormány miniszterelnök-helyettese, segíts. Ő vala­mikor Pozsonyban oktatási megbízott volt... Sőt, 68 után oktatási miniszter is, ilyen tömzsi, szlovák férfi. Hozzá tartozott a kormányban az oktatásügy és a kul­túra. Hát szívta a fogát, és azután válaszolt is nekem, reagált a felszólalásom­ra, és hát kioktatott. Nem jut az eszembe a neve. Hogy mennyire formális volt ott minden! Volt olyan képviselő, aki, szerencsétlen, magyar nemzetiségű volt, megkapta a szöveget, s nem tudta elolvasni. Lehet, hogy előtte el se olvasta. Most, hogy segítsen magán, két konyakot leküldött. Hát ez nem segített se a ki­ejtésén és hát a mondatokat sem sikerült mindig befejezni, mert túl hosszúra sikeredtek. Meg azután annyira egy ilyen közgazdasági terminológiával telispé-kelt szöveg volt, pedig ő, amúgy azt mondják, nagyon jó munkás volt. Nem tud­ta előadni. Utána még két napig részeg volt. Botrány. Formális volt minden, vi­szont, ez egy érdekes dolog, nagyon szigorúan betartották és adtak arra, hogy a szabályoknak megfelelő legyen. Tehát olyan nem létezett, hogy a törvényter­vezetet már paragrafált változatban kaptuk volna meg. Pedig hát valahol ez már biztos elkészült. Előbb a törvény alapelvei anyagot kaptuk meg. Azt megvitattuk a gesztori bizottságokban. Általában az Alkotmányjogi Bizottságon át ment mind. Aztán szakértőket hívtak, az ő észrevételeiket beépítették. Aztán megkap­tuk az első olvasatra a paragrafált változatot, majd a második olvasat követke­zett. Egy törvény, hát nem egy egyszerű, mondjuk egy közügyi törvény, de vala­mi komolyabb törvény úgy egy évig, másfél évig készült. Erre ügyeltek, kifelé, hogy az precíz, pontos legyen. (...)

- A Csemadoknak tehát szerencséje volt, hogy te országgyűlési képviselő lettél. 597 Valószínű, sokkal nagyobb nyomás nehezedett volna a Csemadokra.

- Nehezedett így is, a 80-as évek közepén, főleg Pozsonyban, Léván, Újvárban, Kassán.

- Hogyan nyilvánult ez meg? Akadályozták a rendezvényeket?

-A rendezvényeket ellenőrizték, akadályozták, kifogásokat találtak. Ugyanis ab­ban az időben, a 80-as évek elején érkeztek a levelek a Jogvédő Bizottságtól. No most, kik kapták? Magyar iskolák igazgatói, Csemadok-elnökök. Hát nagy hajtóvadászat volt akkor, és a köztársaság felforgatói elleni nagy buzgalomban ugye a Csemadoknak is kijutott. Nem minden járásban, de a felsorolt járások­ban nagyon keményen. Személyi összetételekben nem engedtek változást, mű­velődési rendezvényeinket nem engedélyezték vagy próbálták fékezni. No most, mondok egy-két dolgot. Például, a 80-as években már a közművelődés a Cse­madok égisze alatt elterjedt. És tudod, hogy Érsekújvárban, elsősorban a Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok keretében, mondjuk például 82-ben, márciusban volt a találkozás a Hét és a Nő szerkesztőível, Czuczor Gergely szobrának megkoszorúzása március 15-én, fellépett az Ifjú Szivek magyar dal-és táncegyüttes, akkor találkozás írókkal, költőkkel, Gál Sándor járt akkor ott nálunk, képkiállításokat szerveztünk, anyanyelvi vetélkedőket „Helyesen magya­rul" címen. No most, a párkányiak is megpróbálták a Balassi Bálint Kulturális Napokon ugyanezt. Himmler György fölhívott, hogy nem kaptak engedélyt. S mondtam, hogy találjatok ki számomra egy előadást, nagyon szívesen, melyre én befizetek, hogy nem adhatok elő. 86-ban a Csemadok küldetése címen elő­adást tartottam, s akkor már a többi rendezvény is megvalósult. Például magyar­országi előadók Balassi Bálint emlékestet, Szabó András, Kobzos Kis Tamás, Kecskés András, Szabó István szereplésével, Turczel Lajosnak volt egy előadá­sa. Vagy később Káfer István, Koncsol László szlovák-magyar irodalmi kapcso­latokról tartott előadást. Budai Ilona, Birinyi József, Bige József, a Kalamajka, a Rajcsúros parasztzenekarok. Hát voltak itt problémák is. És hát Katona Tamás.

- Mai ésszel hallva ezt, az ember azt mondaná, hiszen abban nincs semmi ki-vetnivaló, hogy például meghívtátok az egyik rendezvényre mondjuk az Új Szó v<*lf vagy a Nő szerkesztőségét, irodalmárokat, szlovákiai magyar irodalmárokat.

- No jó, de Czine Mihályt nem engedték át. Volt egy időszak, a 80-as évek kö­zepétől, amikor Czine Mihály nem tarthatott előadást.

- Miért? Mivel utasították el?


- Czine Mihály nagyon sokat tett értünk. A 80-as évek elejétől rendszeresen át- s/*~\ járt Csehszlovákiába és előadásokat tartott a határon túli magyar irodalomról. U S mi tőle, vagy általa ismerhettük meg az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai ma­gyar irodalmat. Ez az előadás. Előadás után pedig egy kötetlen beszélgetés volt. Most, utólag nehéz kideríteni, hogy onnan ki súgott, mert hát ott azért elhang­zott sok minden, s nem mindig olyan, amivel a hatalom egyetértett volna. (...) \J

- A Jogvédő Bizottságot említetted. Szóljunk róla egypár szót, mert nem biztos, hogy a jelen vagy a jövő tudni fogja, hogy mi volt ez.

- Mindenképpen a közvetlen tagokkal kellene akkor beszélgetni, hiszen megje­lent már azóta kötetben is, sőt, mondjuk a Magyarságkutató Intézet a Medve­tánc című füzetben részletesen beszámol róla. Most neveket is lehetne sorolni. Egyfajta pontos adatokra építő levelekkel tájékoztatták a magyar közvéleményt.

- A szlovákiai magyar közvéleményt.

- Igen. No most, ezek az adatok - itt is csak tippelni lehet - a kormányhivatal­ból vagy a legfelsőbb vezetéstől származhattak, például a magyar iskolák leépí­tése, a 60-as körzetesítés, majd a magyar és a szlovák iskolák összevonása, ezek precíz, pontos adatok voltak. Akkor még nem így nevezték, az „alternatív" oktatási mód bevezetésének a szándéka, tehát, hogy megszűnjön a teljes anya­nyelvi képzés. S itt pontos rendeletre hivatkoztak, az adatok, a nevek pontosak voltak, azt nem lehetett kiforgatni.

- Igen. Tehát tulajdonképpen ezekben a levelekben a Jogvédő Bizottság úgyne­vezett titkos anyagokat hozott nyilvánosságra és olyan adatokat, amelyek meg­lehetősen riasztóak voltak.

Ülésezik a Csemadok KB Pozsonyban, 1990 decemberében (Fotó: Gyökeres György)

- És idegesítők a hatalom számára.

- És riasztóak a szlovákiai magyarság számára, mert azt mutatták meg, hogyan akarja a hatalom leépíteni a szlovákiai magyarságot gazdaságilag, kulturálisan, iskoláit, tehát az oktatásügyét, a művelődésügyét.

- No most, a hatalom megriadt, mert emlékszem egy ilyen körlevélre - és itt fi­gyelmeztették az iskolák vezetőit, hogy aki ilyen levelet kap vagy az iskolában bárki más, akkor azt azonnal be kell szolgáltatni a Kommunista Párt Ideológiai Osztályára, akadt olyan személy, aki elvitte a levelet, biztos. Bizonyítani nem tu­dom, de akadt. Ludovít Pezlár, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának ideológiai titkára különböző összejöveteleken szinte fejből idézte, hogy mivel mételyezik a lakosságot, és milyen felforgató tevékenységet fejtenek ki. Ő ugyan meg is nevezte Duray Miklóst, más nevet nem mondott, és ez egy jó alkalom volt arra is, hogy egyúttal fölhívja a figyelmet a Csemadokra s fölhívja a figyelmet a magyar társadalmi mozgolódásra is, és egyfajta negatív előjelű han­gulatot sugalmazott. (...)

- Lassan eljutunk 1989-ig.

- Előtte azonban én mondanék valamit 88-ról.

- Igen. Ezt akartam éppen kérdezni, hogy a 89-es eseményeket megelőző egy­két évben mi mindent éltél át és mit éltél meg képviselőként, Csemadok-elnök-ként, magánemberként?

- 88-ban meglátogatott Czine Mihály és megkérdezte, részt vennék-e a Magya­rok Világszövetsége munkájában? S mondtam, hogy a Magyarok Világszövetsé­ge, hajói ismerem az alapszabályt, a statútumot, akkor a nyugati magyarsággal tartja a kapcsolatot. Én szívesen részt vennék ebben, de nem hivatalosan. Én azt nem jelentem be sehol. Ha így engem elfogadnak, én megtalálom a módját, hogy eljussak, anélkül, hogy jelenteném itt-ott, hogy nem leszek Csehszlovákiá­ban. Ezt az utat úgy tettem meg - és nem egyszer -, hogy Boros Jenő, a Magyar Népköztársaság pozsonyi főkonzulátusának konzulja beült az autóba, én mellé, megérkeztünk a határra, és kiszólt az ablakon: „Nem kérünk pecsétet." Őt is­merték. Ha konzul a sofőr, mekkora nagykutya ülhet mellette". Átvitt, kitett Győr­ben. Egy nap múlva, két nap múlva, amikor megbeszéltük, pontos időben meg­jelent ott autóval és hazahozott. Ismét nem kérünk pecsétet. Tehát az útlevelet se kellett elővenni.

- Ennek a jelentősége az volt, hogy...

- Nem evidáltak, hogy elhagyom az országot és külföldön vagyok. No most 88-ban a Magyarok Világszövetsége vezetőségének a tagja lettem. Ebben az idő­ben Bognár akadémikus volt a szövetség elnöke, Komlós Attila volt a főtitkára és hát Czine Mihály régi ismerősöm. Egy-két nagyon érdekes emberrel ismer­kedtem meg. A környező államokból senki nem volt még akkor ott. Csehszlová­kiából is egyedül voltam. Ott volt Juhász akadémikus, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, Pungor Ernő akadémikus vagy Pallavicini őrgróf Bécsből, ban­kár, Pátkai Róbert református püspök Londonból, Rónai András, a Habina Nem­zeti Színház színművésze Tel Avivból, Csörgics József Horvátországból. Aztán ké­sőbb Göncz László és Tomka Miklós Szlovéniából, Rátkai Ferenc miniszterhe­lyettes, Bihari Szabolcs, a svédországi Magyarok Szövetségének az elnöke. Az­tán 90-ben már jöttek Erdélyből is, Dupka György, Ballá D. Károly Kárpátaljáról, Péntek János Kolozsvárról. Ez egy érdekes időszak volt, de lépjünk. (...)

- És akkor jött a 89-es esztendő.

- Jött a 89-es esztendő. Rögtön 89 januárjában Palach-évforduló volt, de én pénteken, szombaton, vasárnap a rimaszombati járás kis falvainak az évzáró taggyűléseit látogattam. Nem néztem tévét, nem olvastam újságot, nem hall­gattam rádiót. Egyik faluból a másikba jártam, és vasárnap késő este ért vé­get az évzáró. Egyenesen Pozsonyba mentem és a reggeli géppel akartam in­dulni Prágába, mert másnap, kedden, már parlamenti gyűlésünk lett volna. A gép nem ment, rossz volt az időjárás, így fölültem a gyorsvonatra és megérkez­tem Prágába. Holesovicén szálltam le. Metróval bejöttünk a múzeumig, ez a Vencel tér fölső megállója, s én ott amúgy is kiszálltam volna, mert a szállást a Vencel téren a Tatra Szállodában rendeltem meg. Megáll a metró, és akkor a hangosbemondó közli, hogy műszaki okok miatt a metró nem megy tovább, mindenki hagyja el az aluljárót. Én azt hittem, tűz ütött ki. Késő délután volt. Kimegyek a Szent Vencel szobor mögött s az aluljáró följárójánál rendőrök, ple­xipajzs, hosszú, nagy, szokatlanul hosszú, nagy gumibot és védősisak. Nem tudtam, hogy Palach-évforduló van és nem tudtam, hogy mi zajlik a Vencel té­ren... Hát onnan kiléptem és láttam, hogy tömeg a Vencel szobor körül. Egy gyűrűben körbefogják a felfegyverzett rendőrök, s az utcákról szembenéz velem a nagy karhatalmi erő. Én átverekedtem magam ezen, mondom, elszállásolom magam, aztán majd kijövök, megnézem mi ez, hát bőrönddel nem fogok ott közlekedni. S a Vencel tér közepe táján egy aluljárón kellett volna az útkeresz­teződés alatt átmennem, hogy kiérjek a szállodához. S egy kislány sír, olyan 8-10 éves kisleány, s kérdezem, hogy mi baja. Egy ember se volt az aluljáró­ban. S mondja, hogy nem tud hazamenni, merthogy a rendőrök nem engedik be. Hogy most jött zeneóráról, zongoraóráról vagy miről. S mondom neki, még arra is gondoltam, nehogy megriadjon az a leányka, hogy idegen nyelven szó­lok, nem is szlovákul, csehül beszéltem. „Holka, já pűjdu s tebou." Megfogtam a kezét, szipogott, sírt, s abba az utcába mutat, ahol óriási tömeg és rendőrök. Plexipajzs, vassisak. S valahol az út közepén járok és akkor ilyen hangos vala­mi vacakkal: "Polgár, forduljon vissza!" „Obcane, obrat'te se" - gondoltam ar­ra, parlament, itt az igazolványom, már csak beengednek a kislánnyal. Har­minc-negyven méterre megközelítettem őket, akkor már nagyon határozottan figyelmeztettek, hogy forduljak vissza. S elővettem az igazolványom - az ilyen nagy, címeres dolog volt - és fölemeltem. Mondom, meglátják, hogy mi az. Hogy ne tellegessek. Abban a pillanatban egy óriási fájdalom itt ágyékban. Be­lém engedtek egy könnygázgránátot, itt. A kislány itt volt. Ha egy harminc cen­tivel arrébb van, a leányt fejbe találják, az ott esik össze. Ez egy ekkora, ilyen alumínium bevonatú, nehéz, olyan 25 dekás valami, és ha ütés éri, akkor sár­ga füst jön ki belőle. Hát én, engem eltalált, működésbe hozta magát, átéget­te a kabátomat, lyukas lett, égett, füstölt. Én azt odébb rúgtam, és hát vissza­vittem a leánykát az aluljáróba, és mondtam, hogy nem tudok rajta segíteni. S megyek a szállodába. Bezárták az ajtót, tehát nem lehetett bemenni. Zörög­tem, felmutattam az igazolványom. Beengedtek, hogy nézek ki? Hát akkor néz­tem meg a tükörben, tiszta sárga volt az arcom attól a füsttől, vérvörösek a szemeim. Fölmentem a szobába, megmosakodtam és viszszafordultam, me­gyek a parlamentbe, és ezt bejelentem. Átverekedtem magam a tömegen, volt, ahol leállítottak, mutattam az igazolványom, átengedtek. Bementem a parla­ment épületébe és bekopogtam Alois Indra parlamenti elnök irodájába, titkár­ságára. Bent már, az épületben, a karomon tartottam a kabátot. Néztek, mi van, hogy nézek ki, s mondtam, hogy az elnököt keresem. Az elnök nincs bent, üléseznek, nagy ház van. S mondtam, hogy akkor panaszt teszek, és írásban. Kértem írógépet, papírt, adtak. Leírtam mikor, melyik nap, milyen órában, hol, mi történt velem, leírtam az esetet. A belügyminiszternek címeztem, hogy a parlament juttassa el a belügyminiszterhez. És kértem az ügy kivizsgálását, a felelősök megrovását és háromezer korona kártérítést, mert a kabátom hasz­navehetetlenné vált. Meg is mutattam. Különben a pénzt három héten belül megkaptam. A mai napig őrzöm a postaszelvényt. Háromezer korona és egy kí­sérőlevél. A lényege az, hogy a karhatalom parancsot teljesített és a kivizsgá­lás elmarad. (...)

- A Szövetségi Gyűlésben érződött valami? Tehát, mondjuk a képviselők vagy a parlament elnöksége. Nem lehetett azt érezni, nem jelezték azt, hogy valami vár­ható?


- Nem. De egyet észrevettünk. Hogy több a civil ruhás alkalmazott. Mert ott vol­tak egyenruhás, hivatalos őrző-védő személyek a kapuban, őrség. De meg­növekedett a civilruhásoknak a létszáma, és nem tudtuk hova tenni őket. Aztán később megtudtam, az elhárítás munkatársai. (...)

- És akkor eljutottunk 89 őszéhez... (...)


-1989. november 17-én ugye megtörtént a dolog, 18-ra összehívták a Nemze­ti Front Központi Bizottsága elnökségét. Gyorspostán hozták a meghívót, alá kel­lett írni. S késő délután összejöttünk.

- A Nemzeti Frontban?


- Igen, mint a Csemadok elnöke, tagja lettem a Nemzeti Front országos elnök­ségének 88-tól, mert 87-ben még nem, de 88-ban már tagja voltam az elnök­ségnek.

- Még egy pillanatra. Tehát 87-ben vették vissza a Csemadokot a Nemzeti Front­ba.

- Igen, januárban.

- Mivel indokolták a visszavételt? Semmivel?

- Hát úgy, ahogy nem indokolták a kizárást, a visszavételt sem. Hogy mint egyi­ke a legnagyobb tömegszervezeteknek, tehát ott a helye. Azelőtt is nagy szerve­zet volt, s nem volt ott a helye.

- Te pedig az elnökség tagja lettél, mert megkaptátok gyorspostával a ...

- Meghívót, összejöttünk, és akkor már nem Jozef Lénárt volt a Szlovákiai Kom­munista Párt Központi Bizottságának vezető titkára, hanem Ignác Janák. Félel­metes egy ember volt. Azt megelőzően ő a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizott­ság vezető titkára volt. Féltek tőle a munkatársai is, mint a tűztől. És mivel ő volt a pártközpont főnöke, egyúttal a Nemzeti Front elnöke is. Hát egy anakro­nisztikus szöveget vágott le, tehát a novemberi prágai események, államellenes tevékenység, felforgató tevékenység, a nyugati propaganda, és így tovább, szó­val elmondta. És három napon belül minden tagszervezet hívja össze az elnök­séget és fogadjon el egy állásfoglalást ezzel kapcsolatban.

- Amelyben elítélik a történteket, nem?

- Igen, dehogynem, persze... No most én onnan hazajöttem és akkor összeül­tünk Lukács Tiborral. Telefonon már a szervezési osztály intézte, hogy ekkor és ekkor összejövünk, és egy állásfoglalás-tervezetet írtunk Tiborral. Töredelmesen bevallom, ez egy olyan szöveg volt, hogy a királynőt meggyilkolni nem kell félne­tek. Jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem. A vesszőket oda rakod, ahova akarod. Tulajdonképpen nem volt az eseményeket elítélő dolog, inkább a valós okok, a kiváltó okok feltárására kérjük fel az azt megillető szerveket és stb., hát szóval írtunk egy ilyen szöveget. Összejött az elnökség és én tájékoz­tattam őket arról az összejövetelről, amelyet Ignác Janák tartott, és elmondtam, hogy ott mi hangzott el, és hát...

- Hogy mit várnak el a Csemadoktól, ugye?

- Hogy mit kérnének, igen, a Csemadoktól. Abban az időben az elnökség a kö­vetkező összetételű volt: Bödők Erika, Boda Pál, Bödők Erika egy közgazdász Komáromból, Boda Pál Kassáról. Ő valamikor a gépipari középiskola igazgató­ja, majd ebben az időben a népi ellenőrző bizottság kerületi elnöke volt. Duba Gyula író, Fábry István, tudjuk ki az, Gyimesi György, tudjuk, Gyurcsík József, Dunaszerdahely akkori polgármestere, Fonod Zoltán, Habán Ottó, Jégh Izabella, Krocsány Dezső - ő akkor már a szlovák parlament alelnöke volt -, Kurucz Luj­za innen Komáromból egy tanítónő, Lukács Tibor, Merva Lóránt - ő a szakszer­vezetek központi tanácsának volt a titkára, Nagy Kázmér, munkaügyi miniszter innen Komáromból, hát Sidó, Szilvássy. Elhangzott ez a javaslat, s akkor Fábry István kért szót, és (...) hasonló hangnemben, mint Ignác Janák, kemény és eléggé kortévesztő beszédet mondott. Szegény Pista bátyánk, hát ő aztán az utóbbi időben teljesen eltájolódott. (...) Őnála tulajdonképpen megállt az idő a spanyol polgárháborúval. Hajói tudom, őrnagyi rangban szerelt le.

- Hogyhogy 89 őszén, 77 évesen még mindig tagja volt a Csemadok vezetősé­gének?


- Ki merte volna nem jelölni Fábry Istvánt? S a pozsonyi konferencia jelölte őt. S ki merte volna nem megszavazni Fábry Istvánt? Egyetlen egyszer volt a Cse­madoknak haszna belőle, 84-ben, amikor tiltakoztunk az iskoláink elrablásánál, mert bevonultunk a párt központi bizottság épületébe, és ő a központi bizottság tagja volt, és erre beengedtek mindenkit. (...)

- Senkinek nem fordult meg a fejében ekkor, hogy valami komoly változásra fog sor kerülni? Tehát, hogy rendszerváltás lesz?

- Ők nem hittek ebben.

- És te?

-(...) Ez egy olyan dolog, bevallom, én azt hittem, hogy Magyarországot és Len­gyelországot ez érinti, ott ez módosul. Egyszerűen nem hittem volna, hogy a szovjet hatalom nem lép ugyanolyan keményen, mint 68-ban. De talán Magyar­országon és Lengyelországban ez sikerül. Ne felejtsük el, hogy Birak még min­dig a fő-főideológus volt. Husák köztársasági elnök. A pártot az a szerencsétlen, primitív Jakes vezette, aki hát... Valami fantasztikus gyenge vezetése volt akkor az országnak. Már a progresszió szempontjából.

- Tehát ti arra gondoltatok, hogy, mondjuk, marad a kommunista rendszer egy enyhébb formában akár Magyarországon, akár Lengyelországban, ugye? Szlová­kiában pedig nem lesz semmi.


- Itt, hogy nem lesz semmi. Én visszaemlékszem arra, amikor a Gorbacsov-féle peresztrojka vagy a glasznoszty - vagy nevezzük, aminek akarjuk -, beindult, és vártuk, hogy akkor itt mi lesz. S emlékszem rá, hogy a civil szervezeteket, Vö­röskereszt, Szovjetbarátok Szövetsége, Antifasiszta Harcosok Szövetsége, Ifjú­sági Szövetség, Nőszövetség, Csemadok, Ukránok Szövetsége, a filatelisták meg ami belefért, összehívtak minket egy ilyen összejövetelre. S Pezlár azzal kezdte a beszédét, hogy „ebben az országban a glasznoszty én vagyok. Majd én megmondom, hogy Szlovákiában mit jelent a peresztrojka."

- Tehát nem hitte senki a Csemadokban vagy nem fordult meg a fejedben az, hogy...


- Hogy akkora változás történik. Félő volt, hogy Prágában izolálódik a helyzet, Prágát pedig a karhatalom letöri. Én láttam ezt a januári demonstrációt ott, ahol eltaláltak, s láttam azt a hatalmas erőt, mit jelent az, mikor fecskendőkkel és több ezres rendőrséggel megfélemlítik az embereket. Viszont azt már láttuk, hogy Magyarország megnyitotta a határt a németek számára, Ausztria felé. Azért remény volt, csak szabad-e hinni? Én 68-ban hittem, hogy megváltozik minden. S nemcsak a Kétezer szó, hanem a többi, az egész folyamat. Annak hittem, és most valahogy szkeptikus voltam elejével.

- Aztán Szlovákiában is, elsősorban Pozsonyban, naponta történtek az esemé­nyek. A diákok kezdték, naponta fölvonultak, naponta tüntettek.

- Hogyne, hát hiszen este ezekre a kulcscsörgető tüntetésekre elmentem a Szlo­vák Nemzeti Felkelés terére. Én visszaemlékszem, ahogy Budaj meg Knazko be­szélt, de ez már azt hiszem, 19-e, 20-21-e volt. (...) A Csemadokban aztán gyor­san zajlottak az események, és meg kell mondani, hogy december 6-ra a Csema­dok rendkívüli országos választmányi ülését sikerült összehívniuk. Dobos Laci, Görföl Jenő, Neszméri Sanyi, Varga Sándor, Szabó Rezső, Takács András meg­szervezték. Én Prágából hazajöttem, és akkor közölték velem, hogy másnap ez lezajlik. Meg is történt. Az összejövetelen leváltották az elnökséget, és az elnök­ségből az előbb fölsorolt elnökségi tagok közül maradt Merva Lóránt, Szilvássy József, Gyimesi György és - Sidó Zoltán. A többi elnökségi tagot leváltották. S ak­kor helyére került Dobos László, Szabó Rezső, Takács András, Szőke Jóska. Ak­kor rögtön egy javaslat volt, hogy a magyaroknak ott kell lenni a vezetésben, ja­vasoljunk egy miniszterelnök-helyettest - így. S akkor a választás Varga Sándor­ra esett. Akkor ott az ülést Gál Sanyi vezette. Az elnökséget jóváhagyták, és az elnökség ismét engem választott meg a Csemadok országos elnökévé. A megbí­zatás szól áprilisig - 90 áprilisáig -, amikorra is rendkívüli országos közgyűlést kell összehívni. S akkor megbízatást kapott az elnök, tehát Sidó, Dobos, Szabó Rezső, hogy menjünk el a megbízott miniszterelnökhöz, Pavol Hrivnákhoz és tol­mácsoljuk, hogy... Mondom, rendben van, de oda valamit kellene vinni, valami írásos anyagot. Akkor én a Varga Sanyival kimentem egy irodába: mikor szület­tél, hol születtél, hol dolgoztál, mi vagy, hogy vagy stb. Úgy-ahogy egy mechani­kus gépen leírtuk és elvittük Hrivnákhoz. Hrivnák azonnal fogadott minket és azt mondta, hogy igen, de hogy ez a szlovák parlament megbízott elnökéhez tartozik. Az pedig nem volt más, mint Rudolf Schuster. Visszatértünk a Csemadokba, a többiek addig üléseztek, dolgoztak. Bejelentettem, hogy ez van. Hogy akkor azon­nal hívjam föl Rudolf Schustert. S fölhívtam. A Csemadok elnökének az irodájá­ban különleges vonal is volt, ez a Z telefon. Ez közvetlen vonal volt mindenhova, ahova hívtál. S fölhívtam a parlament elnökének titkárságát, bemutatkoztam és mondtam, hogy kérem, hogy fogadjon minket az elnök és a két társelnök. Azt mondta, hogy egy pillanat, s tényleg egy pillanaton belül azt mondta, hogy hat órakor várnak minket. Gondold el! (...) Megjelentünk, alig vártunk pár másodper­cet, megjelent és azt mondta: „Szeretettel köszöntelek benneteket. Látjátok, szókincs jó, kiejtés nagyon rossz. Másik baj: nincs cseresznyepálinka, csak bo­rovicska." S erre megszólalt szlovákul, hogy a továbbiakban beszélhetünk szlo­vákul? Mindenki tud? Hát tudunk. S ott előterjesztettük ezt az anyagot, átadtuk. Végül is persze a politikai képviselettel is egyeztettek, hiszen akkor aztán a ké­sőbbiek során ugye az FMK a VPN részeként kormánytényező volt, és úgy látszik, ellenvetés nem volt, mert Varga Sanyi miniszterelnök-helyettes lett. (...) Az ese­mények nagyon gyorsan haladtak előre. Tulajdonképpen december 8-tól behívtak a parlamentbe és függetlenített parlamenti képviselőkké váltunk, azok, akiket nem küldtek haza. Kétharmadát leváltották, s helyükbe kooptálással kerültek a cseh Obcanské fórum vagy a szlovák VPN - és így tovább - által delegált tagok. A magyarok közül ketten maradtunk Vitéz Erikával. Ő Szepsiből volt, pedagógus, a többieknek a mandátuma azonnali hatállyal megszűnt. (...)

- Történtek nagyon fontos dolgok ekkor a parlamentekben, tehát a prágaiban és a pozsonyiban is. Az első legfontosabb döntés az volt, ugye, hogy megszün­tették a pártnak a vezető szerepét?

- Igen.

- A párttagok ezt hogyan élték meg? El tudták fogadni?

- Ez egy érdekes dolog. Ugye én a kommunista párt tagja voltam 1989. novem­ber 20-ig. 21-én kiléptem és még egypáran a Csemadokból. Tudom, hogy nem mindenki, Balázs Béla, Petrik József és én. A többiek talán átmentek máshova. No most, azt el kell mondani, mi a Csemadokban már novemberben úgy döntöt­tünk, hogy előkészítjük a Jókai Mór Egyetem létrehozására kidolgozott törvényt. Dobos Lacival, Szabó Rezsővel, Bauer Győzővel és ...

- Ez mióta foglalkoztatott benneteket? A Jókai Mór Egyetem.

- Hát maga az egyetem beszédtéma volt már korábban is, de ezt hagyjuk, mert ennek írásos nyoma nincs, nem tudom dokumentálni. Majd rögtön, ahogy a válto­zás megtörtént, november végén, már fölmerült az elnökségben, hogy jó lenne.

- Egyik első feladatként?

-Igen, beindítani, és a december 6-i rendkívüli plénum után pedig feladatul kap­ta a vezetőség, hogy tárgyaljon a tudományos élet és az egyház képviselőivel. Úgyhogy ezt megcsináltuk, és egy elég gyors ütemben - hát már amennyire ez egy gyors ütem - megírtuk az elképzeléseinket, és akkor fölkértük Varga Sán­dor miniszterelnök-helyettest, hogy a kormány nemzetiségi osztályán - Végh László dolgozott ott, Mihály Géza, még be-bedolgozott Gyönyör József - vállalják el ennek a törvénytervezetnek az egyeztetését és a lezajlását. Fölvállalták. De­cember végén már tudtam Prágában, hogy ha március végéig nem adjuk le Prá­gában, a Szövetségi Gyűlésben a törvénytervezetet, áprilistól ez a kérdés átszáll a nemzeti parlamentekre, tehát a Szlovák Nemzeti Tanácsra illetve a Cseh Nem­zeti Tanácsra. S mi akkor úgy gondoltuk, hogy Prágában ennek nagyobb esélye van, mint Pozsonyban, a szlovák parlamentben. Mi tárgyaltunk akkor mint Cse-madokosok a magyar politikai mozgalmakkal, pártokkal. Ne felejtsük el, hogy 89 decemberét írjuk. Akkor egyedül a Független Magyar Kezdeményezés volt már bejegyzett, mert a többi alakulóban volt, úgy a Magyar Kereszténydemokra­ta Mozgalom, mint pedig az Együttélés Politikai Mozgalom. Tudni kell, hogy a Független Magyar Kezdeményezéssel, elsősorban Tóth Károllyal, A. Nagy Laci­val, Gyurovszkyval, Huncík Péterrel, Öllös Lacival tárgyaltunk erről. Csakhogy a Független Magyar Kezdeményezés a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szlovák po­litikai tömörülés részeként lett a kormány tagja, és tudjuk azt, hogy már maga ez a tény, hogy egy magyar politikai tömörülés tagja a szlovák rendszerváltó tö­mörülésnek, ez akkor már egyfajta problémát jelentett, és volt egy belső feszült­ség. Ez egy belső feszültséget váltott ki a VPN keretén belül. Tehát, hogy szeb­ben hangozzék, azt mondom, hogy a rendszerváltó szlovák politikai tömörülés nem tudta megemészteni, hogy egy magyar politikai tömörülés is szerves része az ő mozgalmuknak. Ez személyekre volt inkább lebontható. Az FMK vezérkara, az volt az érzésem, nem akarta egy önálló magyar egyetem igénylésével tovább feszíteni ezt a húrt. Nem mintha ők nem egyeztek volna ebbe bele, vagy nem tartották volna jónak, de, na. Mindenesetre Varga Sándor, Mihály Géza, Végh László kidolgozott egy anyagot. Akkor tárgyaltunk Komáromban - hiszen Komá­romban lett volna ez az egyetem - Pásztor Istvánnal, Csintalan Miklóssal, tehát a polgármesterrel és a hivatalvezetővel, meg Keszegh Istvánnal, a Selye Gimná­zium, a komáromi magyar gimnázium akkori igazgatójával. (...) Ezeken az össze­jöveteleken részt vett Nyitráról László Béla, Perhács János Pozsonyból, Takács Zoltán egyetemi docens a Műszaki Egyetemről, az FMK-t Sándor Eleonóra kép­viselte. A kidolgozott anyagot Varga Sándor óvatosság miatt nem akarta a ren­delkezésemre bocsátani, hogy én ezt konzultáció céljából elvigyem Prágába. Ennyit mondok, Végh László nem minden kockázatvállalás nélkül átadta nekem ezt az anyagot. Különben az anyag trezorban volt. Egyszer, késő éjjel bementünk a kormányhivatalba, Laci ott dolgozott. Én ezt elvittem Prágába és ott egy-két ta­nácsot adtak, mit jelent a cseheknek, hogy Univerzita Móra Jókaiho, ki az a Jó­kai Mór? Meg kellett indokolni, hogy ki az, mi az, stb. Az előkészületek során történt egy olyan feladatunk, hogy az egyetem céljának megnyerni magyarorszá­gi és szlovákiai közéleti személyiségeket. Magyarországon elsősorban Glatz Fe­renc akkori miniszter jött számításba, majd Milán Cic, aki aztán a kormány el­nöke lett, és aztán kidolgoztunk egy anyagot, sürgősen. És én akkor arra kér­tem a Pozsonyban tartózkodó magyar képviselőket, országgyűlési képviselőket, jöjjenek el a Csemadok-irodába hozzám. Elejével, hogy nem érdekel, ez van, az van. Jó, akkor este kilenckor, akkor már ráértek. Összejöttünk. Nehéz lenne megmondani, ki mindenki volt ott. A. Nagy Laci, Tóth Karcsi, Popély Gyula, Né­meth Zsuzsa (Öllös Laci felesége) meg Sándor Eleonóra, és még voltak ott pá­ran. Mindenkit szeretettel köszöntöttem és mondtam, hogy itt a tervezet, és ké­rem, aki ezzel egyetért, írja alá, s akkor én ezt holnap viszem Prágába, mert a holnapi nap az utolsó, hogy Dubcek irodájában ezt le lehet adni. S akkor Popély Gyula fölállt és azt kérdezte, ugye tájékoztattuk a mai ülésről Ján Budaj urat? Budaj volt akkor a szlovák parlament alelnöke volt és a VPN-nek az elnöke. És hogy Budaj azt mondta, hogy aki ezt a törvénytervezetet aláírja, azt kizárja a par­lamentből. Megtehette, mert akkor kooptálással kerültek be a személyek, tehát visszahívhatta a politikai mozgalom. S erre mondtam, hogy jó, hát ha senki nem írja alá, tulajdonképpen egy aláírás is elegendő ahhoz, hogy egy képviselői ja­vaslat elhangozzék a parlamenti bizottságban, és aláírtam a törvénytervezetet. ——9 Popély Gyula ismét fölugrott. „Zárjon ki Ján Budaj úr a parlamentből, én akkor is aláírom!" És aláírta. A többiek nem. S akkor valaki megkérdezte: és hol van Duray Miklós? Mondom, Füleken van. Véget ért az összejövetel, kiengedtem őket a Csemadokból. Visszatérve fölhívtam Duray Miklós édesanyját - tizenegy óra lehetett - s Miklóssal beszéltem, mondtam, hogy volt ez az összejövetel és ketten írtuk alá a beadványt, holnap viszem Prágába. Azt mondja, hánykor indulsz? Mondom, kilenckor. Addigra ott vagyok és én is aláírom. „Miklós, de én V-*/ pontosan indulok." Tudniillik, Duray Miklós talán akkor nem késett életében elő­ször. Képzeld el, kilenc óra előtt megérkezett Fülekről, aláírta, elvittem Prágába, leadtam. Az akkori szabályok értelmében a prágai parlament bizottságain kívül a pozsonyi parlament két bizottságában is, az alkotmányjogiban, és az oktatá­si, kulturális bizottságban is meg kellett ezt tárgyalni. Eredeti elképzelésem az volt, hogy majd a Duray vagy a Popély Pozsonyban, én pedig Prágában előter­jesztem. Hát aztán azt mondták, hogy én jobban beszélem a nyelvet, csináljam meg mind a kettőt.

- És te prágai képviselőként Pozsonyban is előterjeszthetted?

- Igen, mert én voltam a beterjesztő Popéllyal és Durayval. Ez érdekes volt, Prá­gában három, Pozsonyban pedig két bizottság előtt indokoltam meg előterjesz­tőként a Jókai Mór Egyetem megalapítására kidolgozott törvénytervezetet. Csak az érdekesség kedvéért mondom, és ez pontos, ez följegyzés. A prágai Alkot­mányjogi Bizottság tagjai közül négy cseh, egy szlovák és egy magyar képviselő szavazta meg ezt a törvénytervezetet. Ez kevés volt. A többi két bizottságban senki. A pozsonyi bizottsági üléseken egyetlen egy, idősebb Milán Simecka sza­vazta meg. A többiek nem, sőt, előtte fölszólalt Ladislav Kovác oktatási minisz­ter mint szakértő, meg a Matica slovenská elnöke...

- Markus?

- Nem, akkor még nem Márkus volt, Márkus később lett elnök. Vladimír Minác. Matica elnök. Na, hát ez eléggé vehemens két felszólalás volt. Kováéban csa­lódtam, de most már mindegy, és hát végül is a parlamenti bizottságok még csak szótöbbséggel sem szavazták meg ezt a törvénytervezetet. De végül is ugye 1918 és 20 között a hatalom megszüntette a pozsonyi Erzsébet Tudo­mányegyetemet, a Selmecbányái Bányászati és Faipari Főiskolát, a kassai és az eperjesi jogakadémiát és a magyar nyelvű teológiai karokat. Ha 20-at veszem, 1920-at, s most 1990-et, hetven év múlt el úgy, hogy hivatalosan addig nem történt hivatalos javaslat Szlovákiában egy önálló magyar felsőoktatási intéz­mény létrehozására. Tudtuk mi azt, hogy ez nem jár sikerrel, de a mai napig úgy érzem, hogy ezt abban a pillanatban, akkor meg kellett valakinek tenni. És ha más nem vállalta, hát akkor az természetes, hogy ezt én fölvállaltam, az eleve kudarcra ítélt dolgot. Nem sikerült.

- Miáltal a bizottságok nem szavazták meg...

- Nem került a plénum elé és ezzel tulajdonképpen lekerült napirendről. Még va­lamit azért el kell mondani 90-ről. Január vagy 3-án vagy 4-én egy nagy nyilvá­nos vita zajlott a szlovák televízióban a nemzetiségi kérdésről. Ekkor még a szlo­vák parlament alelnöke Nagy Kázmér volt, ő megjelent. No most, tudom, hogy a Matica slovenská - meg akkor volt egypár ilyen furcsa kör meg csoportosulás, a nemzetiek ebből alakultak ki -, a Szlovák Nemzeti Párt - akkor volt egy cso­mó ilyen csoport -, s rajtam kívül még Huncík Péter volt ott. Nem is olyan rég visszanéztem ezt az adást. Most már durvának ítélem az akkori felszólaláso­mat, de az történt, hogy amíg a Matica és a többi nem durvult, addig a templo­mi rendtartásnak megfelelően olyan mederben zajlott a beszélgetés, hogy az el­len kifogás nem lehet. S azután nagyon durva kirohanások hangzottak el, majd-nemhogy „Mad'ari za Dunaj" szinten. S tudtam, hogy meddig megy az egyenes adás, és kilenc-tíz perccel a vége előtt szót kértem, és belógatták a mikrofont, és tudtam, hogy most már én ezt senkinek át nem adom. És mondtam, mond­tam. Akkor akartak megverni először. Véget ért a műsor, s a rendezőhöz bero­hant valaki, szólt neki, az odajött, hogy ne menjek ki, mert hogy több taxi érke­zett és itt várnak. S itt jut szerephez Nagy Kázmér, mert ő testőrrel érkezett. Úgyhogy ő vitt haza a Zerge-hegyről a parlament autójával a Csemadok elé, mert ott töltöttem az éjszakát. Ez volt az első ilyen dolog. Az akkori politikai pártok, a magyar pártok még nem álltak össze és ha nemzetiségi témára valamilyen vi­taműsort készítettek, akkor általában a Csemadok elnökét kérték. Több ilyen vi­ta volt. (...) Egy másik alkalommal megtaszigáltak meg leköpködtek. S ott volt dr. Zajac. És zajlott, ment, jó volt, érdekes volt. Ez a Szlovák Nemzeti Felkelés terén a stúdióban volt, nem a Zerge-hegyen. Véget ért a műsor, s akkor megint csak figyelmeztettek, hogy ne hagyjam el a termet, mert ott tolonganak lent a portán, többen vannak. S Péter Zajac kérdezte, hogy hova megyek. S mondtam, hogy a Csemadokban alszom, hol aludnék? Hogy ő elvisz engem, mert ő az Orsolyáknál parkolt le, az alatta van, s kérjünk kulcsot, hogy menjünk ki valamer­re másfelé. S mondtam, hogy nem, nekünk végig kell ott menni, mert ha most én elmenekülök, holnap ki se merek menni az utcára. Végigmentem a kordo­non, megrugdostak, leköpködtek, de gyalog, a saját lábamon elértem a Csema­dokot. Fölmentem az emeletre, bezártam az ajtót, s csöng a telefon. „Jó estét, itt Zajac. Rendben van?" „Rendben, doktor úr. Jó éjszakát." „Jó éjszakát." En­nél furcsább már csak a 91-es dolog volt, amikor Pozsonyból az éjjeli gyorssal jöttem haza. Akkor ki akartak dobni az ablakon, ezt talán tudod, a robogó gyors­vonatból. Miklósi Péter persze megírta az Új Szóban, igaz a hír, Sidót ki akarták dobni az ablakon. A szerencsének köszönhetem, hogy megmaradtam, mint a mellékelt ábra mutatja. Pozsonyból az éjjeli gyorssal utaztam volna haza. Elnök­ségi ülésünk volt és az országos közgyűlést készítettük elő 91-ben, a rendes közgyűlést. Dunaszerdahely játszott Pozsonyban a Slovannal. S ott, valamilyen szurkolók alaposan betaszajtva, jöttek vagy nyolcan, egyik a vezérürü, MacTari, s erre a kar, do Dunája. S én egy szlovák lapot olvastam és az ablaknál ültem, mert amíg nem indul el a gyorsvonat, addig nincs fény, legalábbis akkor nem volt, és valaki észrevett. Hogy ott ül a Sidó. S a másik mondja, az nem a Sidó, az a Duray. No, akkor egyforma. S fölugráltak, s a vonat elindult. És betódultak a kupéba és hogy kidobnak, így döntöttek. S lehúzták az ablakot, de ahogy el­engedték, az ablak fölugrott. Úgyhogy egy ott tartotta, s így aztán, hatalmas ter­metű, olyan negyven év körüli férfi megkapott, hogy visz. (...) Annyit mondtam neki, ha hazamegy, mondja meg a leányának, hogy ma embert ölt. S elengedett. Később dr. Erdélyi Ervin pozsonyi ügyésztől, aki megtudta ezt az Új Szóból és utánajárt, megtudtam, kik ezek a személyek. Bánkesziről származó vasutasok voltak, és azért engedett el az a férfi, mert hét vagy nyolc év házasság után ak­kor született kislánya. Talán kéthetes volt. Az egy rettentő dolog volt. Aztán ke­restek, mert visszajöttek. Én addigra elbújtam a vonatban, hagyjuk, megmene­kültem. Szóval eléggé durva.

- Halálfélelmed volt?

- Igen. Tudtam, hogy meghalok, ha kidobnak az ablakon! S ahogy ő kilépett a kupéból, a többi ment utána. Kimentem, ők mentek a mozdony felé, én pedig hátra, és üres az egész szerelvény. Egy vagonon átmegyek - teljesen üres. És egy helyen két kiskatona ült az ablaknál. Bementem, leültem az ajtóhoz, és így behúztam a függönyt. De nyitva hagytam az ajtót, hogy ha jönnek - mert sejtet­tem, hogy jönni fogna - a két kiskatonát hadd lássák, hogy ott ülnek. Jöttek is, kerestek, nagy dobogás, a vécéket nyitogatták. Nem találtak meg, mert én el­bújtam így a függöny mögé a kis ablaknál. A két baka ott ült, beszélgettek, men­tek haza szabadságra. Újvárban pedig leszálltam és nem az aluljárón mentem keresztül, hanem hátul, a raktáraknál. Aztán ott követtek. Őnekik ugyan meg kellett kerülni a Komáromba induló személyvonatot, úgyhogy nyertem olyan 60-70 métert. Kiszaladtam az útra, jött egy autó, eléálltam, beültem, elvitt olyan 200-300 métert, mondom, most már kitehet, hazamegyek. (...)

- Ha szabad, egy kicsit térjünk még vissza Prágához, illetve a törvénytervezet­hez. 89 előtt is élt a szlovákiai magyarokban egy olyan remény, 89 után meg az­tán pláne, hogy talán Prágában könnyebben sikerül elintézni a dolgainkat, mint Pozsonyban. Tehát, hogy esetleg nagyobb támogatást kapunk ott, nagyobb meg­értést, illetve, ahogy te is említetted, a prágai döntések kötelező érvényűek Szlovákiában. Vajon érvényes volt-e ez 89 végén, 90-ben, vagy pedig akkor már a csehek kezdtek foglalkozni a saját ügyeikkel és gondolták, vagy talán tudták, hogy majd a szlovákok is a saját gondjukkal-bajukkal lesznek elfoglalva? És nem kell Szlovákiával törődni.

-Ilyen értelemben én személy szerint nagyon csalódtam a csehekben. Egész jó kapcsolataim voltak a Néppárt vagy a Szocialista Párt képviselőivel, és a tör­vénytervezetünket négyen meg is szavazták. De egyáltalán nem bántotta őket az, hogy ez nem sikerült. Nem érdekelte őket. Ők nem hogy nem sokat, jófor­mán semmit sem tudtak rólunk, szlovákiai magyarokról. Ők ugye a maguk cseh lapjait, a Rudé právol olvasták vagy a fene tudja mit, ugye, akkor a Mladá fron­téi, akkor még nem Dnes, csak úgy, Mladá fronta volt, azok nem írtak erről. A cseh tévé, az egyes csatorna nem közvetített semmit. Hisz tudjuk jól, hogy a gombaszögi vagy a Jókai Napok, vagy a többi rendezvényünkről a kettes, tehát csak a szlovák csatorna adott hírt. Nem tudtak semmit az iskoláinkról se, nem is érdekelte őket.

- Akkor ezek a remények megalapozatlanok voltak?


- Igen. Valamikor egyfajta demokráciát ők már megéltek, nem ők, az elődeik, szüleik, nagyszüleik, de mondom, egyfajta demokráciát. Mert azért milyen de­mokrácia volt az a masaryki időben, hogy egy parlamenti mandátumhoz náluk 16000, nálunk meg 32000 szavazat kellett. Hát azért... És sorolhatnám. Tehát ők egy kicsit úgy lekezelték a szlovákokat. Mi egy nemzetiség nemzetisége vol­tunk. A csehekhez viszonyítva a szlovák az egy nemzeti kisebbség. No most mi ennek a kisebbségnek vagyunk a kisebbségei. Hát őket aztán ez nem nagyon érdekelte. Én hívtam őket rendezvényünkre, erre, arra, nem voltak vevők. Nem. Ez egy nimbusz, ez egy elképzelés volt, de valós alapja nem volt.

- Jó, akkor térjünk vissza Szlovákiára, a 90-es évek elejére. Azt mondod, hogy azokban a hónapokban te főleg Prágában voltál, a Csemadokban hogyan alakult a helyzet? Illetve ettől függetlenül tájékozódtál-e az itteni helyzetről...

-Naponta reggel fölhívtam a Csemadokot Prágából, minden nap, hogy mi zajlik, mi van, tehát én hétfőtől péntekig ott voltam. Volt egy-két adat vagy dolog, amit nekem kellett aláírni. S ahogy mondtam, a szombatot otthon töltöttem, vasár­nap már mentem Pozsonyba. Délelőtt, amit kikészítettek az asztalomra, átnéz­tem, volt, amit aláírtam, volt, amit nem és aztán délután már repültem vagy vo­nattal indultam vissza Prágába.

- Nem érezted úgy, hogy itt kellene lenned? Tehát, hogy inkább Pozsonyban kel­lene lenned?

- Én még akkor mindig azt hittem, hogy akkor le kellett volna mondani a man­dátumomról. És az egyetem miatt én akkor erről - és ez már március - nem mondhattam le, akkor nem lett volna, aki azt előterjessze. Meg azért ott volt egy-két dolog. Abban az időben azért nagyobb súlya volt a prágai parlamentnek. Emlékszem, a választási törvény, a pártokról szóló törvény elfogadása, fontos dolgok zajlottak ott.

- Akkor úgy érezted, hogy fontos ott lenned?

- Igen. Azt hittem.

- Közben Pozsonyban megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Megszólítottak-e téged, az egyik vagy a másik politikai erő, hogy csatlakozzál hozzájuk?

- Nem. És nem is akartam. Én tudtam, hogy az én időm lejárt. A politikában, a napi politikában nem is szerettem volna részt venni, s eléggé lekötött az, hogy ezt megakadályozzam, már amennyire én ezt tehetem, hiszen szombatonként és vasárnaponként néha azért nem otthon voltam, hanem jártam a járási kon­ferenciákat meg a különböző fórumokat. Ugyanis volt egy elképzelés, hogy a Csemadok mint a legszervezettebb magyar egyesület váljon politikai mozgalom­má. Éreztem, hogy ez a Csemadok halálát jelentené. Ez az egyik dolog. A má­sik: gondoljunk bele a Huncík Péter által jegyzett Nap akkori számaiba. „Mi lesz a Csemadokkal?" címen eléggé célirányos kérdésekre eléggé furcsa válaszokat adtak, még Turczel Lajos is, Szabó Rezső is, nem beszélve a többiekről. Duray-val indult az egész, és akkor Duray, mi lesz a Csemadokkal? Az első válasza az volt, hogy ezt a sztálinista csökevényt meg kell szüntetni, s helyébe egy új ma­gyar civil szervezetet kell létrehozni. Én teljesen más véleménnyel voltam, hi­szen én ismertem a tagságot, szervezeteinket, az embereket, Pozsonytól egész Ágcsernyőig, és én tudtam, hogy ha túléli a Csemadok ezt a magyar-magyar párt­viszályt ... - különben itt azért meg kell jegyeznem, hogy a Csemadok két tábor­ra szakadt, még alapszervezeti szinten is. Egy kisebb, de annál eredményesebb és képességeiket tekintve ütőképesebb csoportra, az FMK-sokra és a nagyobb, Együttéléses csoportra. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom távol maradt ettől a torzsalkodástól. Mással voltak elfoglalva. Gondoljunk itt a Rajczy-féle in­tézkedésekre vagy Püspöki Nagy Péterre, az ő kezdeményezéseire, aztán a Ja-nics Kálmán kontra Duray párharcra... No most, egyet még tudni kellene. Ez egy konkrét példa. Ellenzékiként a Csemadok keretén belül a 80-as évek közepétől a lévai alapszervezetben három meghatározó személyiség dolgozott, és érdekes a további útjuk is. Zoller Misi, Csáky Pali, Dolník Erzsi. Komolyan együtt dolgoz­tak és a Csemadokban egy akkori belső ellenzéket képviseltek. 89 novembere után, pontosabban 90 elejétől - milyen érdekes - ez a három ember egyszerre

Václav Havel Komáromban (Fotó: Berta András)

politikai ellenféllé vált. Dolník Erzsi az Együttélés Politikai Mozgalom országos vezetőségének lett a tagja, Zoller Mihály - azt hiszem - alelnöke volt az FMK-nak, Csáky Pál pedig az MKDM elnökségi tagja lett. Az egykori kötődések és egy erős kapcsolat így szakadt darabokra. No most, képzeljük el, hogy a Csemadok­ban, ott aztán volt még több is, mert maradt az FMK kontra Együttélés vagy for­dítva, akkor bár nagyon kevesen, de egypáran ezt nem tudták megemészteni, az idősebb korosztály elsősorban. Még akkor is, ha ez nem kimondottan a kom­munista eszméktől vezérelve történt, úgyhogy most azokat nem is sorolom, a Sziegl Feriket, a Balázs Bélákat meg a többieket.

- Kemény baloldal.

- És nemcsak hogy baloldal, kommunista baloldal, mert nem szocdem irányzat volt ez. Ezek is ott voltak, s aztán volt egy réteg, amelyik egyszerűen nem akart hallani se a politikáról, mert ez a torzsalkodás meg ez a veszekedés valahogy távol állt tőlük, mert olyasmi azelőtt a Csemadok keretén belül nem fordult elő. Volt egyfajta nemzedéki kötődésű meg jó kemény osztályharcos, meg hát egy más nívójú társaság, de azt úgy finoman el tudták intézni, nyílt összetűzésekre alig került sor. Itt viszont nagyon kemény harc folyt, még alapszervezeti szinten is. Volt egy elképzelés, hogy a Csemadok válik politikai mozgalommá. Itt nyíltan, mint országos elnök - én 91-ig voltam a Csemadok országos elnöke, 91-től 93 áprilisáig az országos választmány főtitkára voltam - én ellene voltam az ilyen átalakulásnak. A politika legyen a politikai pártoké, és a civil szférának igenis lesz létjogosultsága - gondoltam akkor és vallom most is. Csemadok-elnökként én jóban voltam mind a három társasággal. Sőt, ha meghívtak, én elmentem a közgyűléseikre is vagy a rendezvényeikre. Az FMK-ban volt egy érdekes magatar­tás. Egy, hogy fiatalok voltak és sokuk számára minden, ami az előző évekhez kötődött így vagy úgy, az eleve rossz volt. (...) A szabadelvűséget valahogy úgy magyarázták, hogy a régitől való elrugaszkodás után létjogosultsága van a sza­badelvűségnek. De ezt a szabadelvűséget egyfajta elrugaszkodás előzi meg. Én visszaemlékszem, a mai napig előttem van néha. Egyszer valami összejövetele volt Galántán az FMK-nak. És nem tudtak hogyan eljutni oda. Rövid időn belül kellett menni, én meg tudtam. Fölhívtam a Zabot utcát, hogy én Lévára megyek a Csemadok-autóval. Én ki tudom őket tenni Galántán, aztán még este jövök vissza onnan, visszafelé föl is tudom őket venni. Hallgatás volt. De aztán végül, hogy igen, eljönnek az Új Színpad elé és ott, a parkolóban fölveszem őket. S nem nagyon akartak beszállni... Vagy visszagondolok arra, hogy Kassáról jöt­tünk haza 90-ben a Fábry Napokról és zuhogott az eső. Én autóval voltam s jöt­tem volna vissza Újvárba, mert másnap aztán készültem Prágába vagy hova kel­lett mennem. És Sándor Eleonóra a zuhogó esőben akart elmenni a vasútállo­másra. S mondom neki, hogy kolléganő - ő is parlamenti képviselő volt-, Sely-lyére megy? „Igen." „Üljön be, elviszem." S vacillált. Zuhogott az eső. Nem na­gyon akart. Végül is beült. Én kiszálltam Újvárban, mondtam a sofőrnek, hogy vigye őt tovább haza, egészen a lépcsőig. Megdöbbentett engem még Huncík Péter esete. Én Huncík Pétert még egyetemista korából ismerem. Fiatal srác volt és akkor udvarolt a feleségének. A felesége nálunk tanított a közgazdasá­gin angolt. És hát többször összejöttünk, beszélgettünk, jókat vitatkoztunk. S Péterrel nem lehetett szót érteni 89 novemberétől egészen addig, míg ő volt a Nap főszerkesztője. Mert úgy kérdezted, hogy kaptam-e fölkérést. Nem kaptam, máshonnan kaptam, de hát az szóba se jöhetett volna, sehol, soha. Kaptam. De nem a magyar pártoktól.

- Csemadok-elnökként, az előbb már mondtad, hogy láttad vagy érezted, hány részre szakadt szét a Csemadok potenciálisan és valójában is. Mit éreztél? Azt, hogy meg lehet ezt még valahogy állítani?

- Igen, én úgy éreztem, hogy igen, mert eleve egy őrületnek tartottam, hogy most egymás torkának essünk. Volt egy olyan elképzelésem, hogy a VPN és az FMK felosztotta egyik feladatát. A VPN majd nekimegy a Maticának, az FMK ne­kimegy a Csemadoknak. Bár a két szervezet nem hasonlítható össze, mind a kettő nem hasonlítható, teljesen más. A Matica aztán ráadásul külön utakon járt, főleg amikor már Márkus vette át a kolompot. Addig az FMK a Csemadok-ról nagyon sokáig úgy nyilatkozott mint sóhivatalról vagy mint együgyű, öregedő személyek gyülekezetéről. Elég végigolvasni a Napot, nekem különben megvan az összes száma. És voltak, akikkel nem is lehetett beszélni. Gyurovszky Laci­val például. Vagy akár Barakkal, akitől megkérdeztem, hogy ugyan már mi bajod van? Hát hiszen az apád Csemadok alapító tag Párkányban. És te tudhatod ott­honról, hogy mi volt a Csemadok. Meg aztán te Szerdahelyen dolgoztál a műve­lődési központban. Onnét is tudod, mi volt a Csemadok. Úgyhogy ez egy korté­vesztő megközelítés volt. Szóval, nem.

- Az egyik érvük nekik az volt, hogy a Csemadok elkötelezte magát a párt mel­lett teljes mértékben és hogy ezt időben és kellő erősséggel nem tudta levet­kőzni. Lehetett-e vajon egy ilyen lépést tenni?

- No most mondok valamit, csakhogy ezt akkor nem nagyon hallgatták meg. 1949-ben még ahhoz is pártengedély kellett, hogy a vasárnapot hétfő kövesse. Vagy a tavaszt nyár, a nyarat az ősz. Nem még hogy egy magyar szervezet! Per-szehogy, igen, az kellett. A kommunista párt engedélye. A másik dolog: minden kézi irányítású volt. Az önálló kezdeményezés fogalma teljesen ismeretlen. Ért­hető, hogy országos szinten ők mondták meg, hogy Lőrincz Gyula, Fábry István és sorolhatnám, kik lesznek a vezetők. Járási szinten ez már nem érvényesült úgy, helyi szinten pedig egyáltalán. Ezt sokan nem tudták. A másik dolog, hogy a kapcsolat is, hát, nézd, az FMK-sok közül nagyon soknak azért nem volt hite­le - most így mondom - mert azt se tudták, ki fia-borja. Jön egy fiatalember és mondja. De hol voltál, drága barátom, amikor a menny dörgött? Hol voltál a 84-es, 85-ös időben, amikor el akarták venni az iskoláinkat? Hol voltál 86-ban, 87-ben, amikor nagyon megszorították a Csemadokot? Sehol. Azt se tudtuk, hogy élsz vagy halsz. Vagy hogy egyáltalán létezel. Az FMK-sok közül egyedül A. Nagy Lacival, Grendel Lajossal lehetett beszélni. A többiekkel néha még beszélni sem lehetett, mert nagyon magas lovon ültek és ilyen kinyilatkoztatásszerű szólama­ikkal lehet, hogy önmagukat el tudták fogadni, de ők, magukon kívül nem fogad­tak el senki mást. Itt volt az, amiről előbb beszéltem, hogy a Dolník, Zoller és a Csáky, hogy beindult egy magyar-magyar viszály. Ráadásul - és ez egy érdekes dolog - az egyik kormánypárt lett, a másik kettő ellenzéki. De a két ellenzéki magyar párt - tehát az Együttélés és az MKDM - a magyarországi kormánypárt­tal, a Magyar Demokrata Fórummal tartotta a kapcsolatot, az itteni magyar kor­mánypárt viszont a magyarországi ellenzéki SZDSZ-szel. Ez mondható generáci­ós kapcsolatrendszemek is, de egyéb dolognak is. De ez egy afféle anomália.

- Hát annak idején ők azt mondták, hogy az elvek miatt van így, mert az SZDSZ liberális párt, mint az FMK, az MDF pedig a népi, konzervatív, mint az Együtt­élés, úgyhogy az igazi ok ez volt.

- Ez igaz. De azért mégis, ha belegondolunk már ennyi év után, mennyi energi­át pazaroltunk el béka-egér harcra, és végül is bejött az, amit az ember várt, hogy sutba vágjuk ezeket a vacak fegyvereket és egymás ellen nem fogunk küz­deni. Itt most egyiknek se akarok külön igazat adni, mert valamiben mind a há­romnak igaza volt. S ez, főleg egy diktatúra után, elemi erővel tör föl és akkor nagyon szilaj minden megnyilvánulás. Hát ez így zajlott 93-ig. 93-ban már nem jelöltettem magamat a Csemadokban. Valahova haza akartam jönni, elég volt a cigányéletből. Gondold el, 81-től 93-ig én reggel négykor keltem és este tízkor vagy fél tizenegykor értem haza. Naponta bejártam Újvárból. Aztán még ezután jött egy olyan év, amikor Prágában voltam éjjel-nappal.

- A családodnak nem sok jutott belőled...

Hát nem. És ott volt három gyerek, azért az nem kevés. Januárban megláto­gatott Pásztor István és mondta, hogy egy városi intézmény, Városi Egyetem ala­kult. Én arról tudtam, de hogy megpályáznám-e az igazgatói tisztet? Ott pályáz­ni kell. S én megpályáztam. Tizenketten jelentkeztünk erre, akkor a létszám le­szűkült kettőre, a kulturális bizottság kettőnket indított a plénum elé, Oláh György matematikatanárt a gépipariból meg engem.

- Tudtad, hogy mit vállalsz?

- Sejtettem. Hát anélkül nem merne az ember hozzáfogni. Előtte már volt több javaslat. Dobos László többször fölkért a Szabad Újság szerkesztői beosztásá­ra. És mondtam, hogy én hazamegyek, nekem már elég volt Pozsonyból. Mi nem akarunk itt dolgozni, mi nem fogunk Pozsonyban letelepedni, nem, én azt úgy nem vállalom. Más dolgok is voltak. Én itt születtem Komáromban. Én mindig szerettem ezt a várost. S a másik dolog, hogy azért az oktatásügy... hát jó pár évet eltöltöttem katedrán és úgy éreztem, akkori ismereteim meg kapcsolataim talán használhatnak ennek az intézménynek. (...) No de én se maradtam ki azért a dolgokból, mert 93-ban, ahogy én a főtitkári szolgálatomat átadtam, 93-ban ismét megválasztottak Érsekújvárott a Csemadok járási bizottsága elnöké­vé. Ezt csináltam egészen 98-ig, ezenkívül 93 novemberében a Szlovákiai Ma­gyar Pedagógusok Szövetsége kassai rendkívüli országos közgyűlésén ugyan­csak megválasztottak a Pedagógusszövetség elnökévé. S ezt is egészen 98 de­cemberéig vittem. (...)

(A beszélgetés 2003-ban készült. Az interjút késítette: Nagy Ildikó)
Forrás: A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992). Fórum Intézet Somorja 2009
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK