Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2014-02-09   2,771
A hontalanság éveinek dokumentumait több korábban megjelent forrásmű - Mint fészkéből kizavart madár (1990), Hívebb emlékezésül (1995), Magyar Jeremiád (1995) - alapján gyűjtötte most egy 700-oldalas kiadványba a Kalligram kiadó Tóth László szerkesztésében. A szép kivitelezésű könyv egyike azoknak, amelyekre a kiadó támogatást kért és kapott a kormányhivataltól (a pályázat itt olvasható)  


A kötetben található dokumentumok jegyzéke:
I.    Három emlékirat
1.    Szalatnai Rezső: A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1938 között (1946. május)
2.    Peéry Rezső: Hét sovány esztendő gazdag termése (1946. február?)
3.    Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (Stósz, 1946. május 1.)

II.    Versek, dalok, (magán)levelek, szépprózai írások (tárca, napló, esszé), szentbeszédek
4.    Győry Dezső: Férfiének Európa romjain (vers, 1945. március 18.)
5.    Szalatnai Rezső: Noteszlapok márciusban (esszé, 1945)
6.    Kövesdi László: Szonett az igazságról (vers, Pozsony, 1945. április)
7.    Medgyesi László: Minek ide puska (vers, 1945, a nagy világégés után)...
8.    Levél öcsémnek az ágyú mellől (vers, Viliingen, 1945. április)
9.    Húsvét a táborban (vers, Pünitz, 1945. március 1.)
10.    Csaba M. Claudia: Kiutasításunk Komáromból 1945. év június 23-án éjjel 12 órakor (beszámoló)
11.    Varjassy Géza levele a magyar miniszterelnökhöz az érsekújvári börtönből (1945. július 3.)
12.    Részlet egy szemtanú naplójából az 1945. szeptember 19-21. közti nádszegi eseményekről
13.    Kucsera Lajos naplója (1945. október 23-30.; részletek)
14.    Szabó Gyula: Kis vers (Losonc, 1946. január 9.)
15.    Pál Dénes: Tábori gondolat (vers)
16.    Szőke István: Évforduló (vers)     
17.    Fábry Zoltán levele Reininger Józsefhez (1946. március 7.)
18.    Ölvedi János: Magyar segélykiáltás Nyugatra 1946-ban (publicisztika, 1946. április)
19.    Forgách Géza: Válaszúton a magyar apák és a szlovák anyák fiai (Kassa, 1946. szeptember 28.)
20.    Jócsik Lajos: A gútori veszedelem (vers, részletek, Gútor, 1946. november 24.)
21.    Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóhoz (Zsigárd, 1946. november 26.)
22.    Darkó István: Kassai újesztendő (tárcanovella)
23.    Dal a deportáltakról 1946-1947 telén (népköltés)
24.    Nagy Lajos: Üzenet Csehországból (vers, 1947. január 7.)
25.    Kedves szüleimnek! (vers)
26.    Levél Gömörből Szalatnai Rezsőhöz
27.    Nagy Lajos: Felvidéki himnusz (vers, 1947. január 8.)
28.    Hortoványi Jolán levele tanfelügyelőjéhez (Éberhard, 1947. január 9.)
29.    Tipary László: Hontalanok (vers)
30.    Lackóné Kiss Ibolya levele dr. Alice Masarykovához (Liptószentmiklós, 1947. január 21.)
31.    Szőke istván levele Décsy Gyulához (részlet, Szigetvár, 1947. január 23.)
32.    Matyuga Cornél: Vojta Benes nyomán (vers, Bratislava, 1947. február 6.)
33.    Garai István: Békekötésre (Békéscsaba, 1947)
34.    Gyurcsó István: Köbölkúttól jöttek... (vers, 1947)
35.    Gyurcsó István: Megy a vonat... (vers, Pardubice, 1947)
36.    Gyurcsó István: Lóg a lábunk... (vers, Prága, 1947)
37.    Nagy Béla: Deportálás - Felsőszeli, 1947 (vers)
38.    Nagy Béla: Az eldeportált magyarok éneke Podbrzsányban, 1947-ben (vers)
39.    Megtiltották a magyar szót... (népköltés)
40.    Ellopták az apám sírját... (népköltés)
41.    Ellopták az apám sírját... (népköltés)
42.    Levél Csehországból (Sebechleby, 1947. február 28.)
43.    Szőke István: Vagy-vagy (vers)
44.    Kovács István: Egy hang a Felvidékről (vers)
45.    A szétszórt magyarok könyörgése kilakoltatás idején (vers, 1947. április 19.)
46.    Zsilinszky Géza: [Mint a havat kavarja...] (vers)
47.    Tipary László: Sorsüldözött magyar (vers, 1947. április)
48.    Búcsúzó (népköltés)
49.    Danajka Lajos: Búcsú szülőfalumtól 1947-ben (vers)
50.    Danajka Lajos: Új jakobinus dala (vers, Felsőszeli, 1947)
51.    Guta nagyközség... (népköltés)
52.    Csehországi kisfaluba... (népköltés)
53.    Silló Júlia: Ez volt a csehországi házunk (vers)
54.    Duba Lajos: Orgonavirág (vers)
55.    Kovács Pál gyerki plébános levele a tizennégy évesen Csehországba deportált Nagy Margitnak (Gyerk, 1947. június 17.; részlet)
56.    Kovács Pál gyerki plébános szentbeszédeiből (részletek)
57.    Borsos Mihály: Az afrikai őserdőben (állatmese, 1947)
58.    Édes Dezső: Emlékül Marikának (vers, Tfebovice, 1947. június 29.)
59.    Duba Lajos: Árva magyar 1947 (vers) 
60.    Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóékhoz (részlet, Zsigárd, 1947. június 19.)
61.    Emlék Sanyikának (emlékvers, Vezekény, 1947. július 2.)
62.    Ölvedi János: Búcsú a szülőföldtől (naplórészlet, 1947. július)
63.    A kihurcolt magyarok imája (vers, 1947. augusztus 10.)
64.    Szabó Árpád levele a pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatalhoz (Podbofany, 1947. augusztus 13.)
65.    Szívós László: [Búcsúzás] (vers, részlet, 1947. augusztus 30.)
66.    Tomcsányi Lászlóné: Magyar kenyér (vers, Cigánd, 1947)
67.    Holbay László: „Az elsodort falu" (vers, 1947. szeptember)
68.    Garai István: Sem Isten, sem ember (Nagyölved, 1947)
69.    Szalatnai Rezső: Háromévi vakáció (esszé, 1947)
70.    Szabó Gyula: Vágy (vers, Losonc, 1947)
71.    Veres János: Négy sor (vers)
72.    Nagy Béla: Köszöntő (vers, 1947. október 15-17.)
73.    Csontos Vilmos: Beneshez (vers, 1947. október 18.)
74.    Csontos Vilmos: „Ne beszélj magyarul!" (vers, 1947. október 23.)
75.    Ozsvald Árpád: Levél anyámhoz (vers, Csurgó, 1947. november 12.)
76.    Csulák Mihály: Összejöttünk mind a hárman (vers, 1947. november 29.)
77.    Molnár József alistáli plébános levele Csehországba deportált híveihez (1947. december 9.)
78.    Gyurcsó István: Szülőföldemhez tartozom! (vers)
79.    Kaiser István: [Az idő begyógyít...] (vers, 1947)
80.    Duba Lajos: Garamszentgyörgynek fehér temploma (vers, 1947)
81.    Duba Lajos: Az új év küszöbén (vers, 1948)
82.    Emlékvers a szülőföldjükről kiüldözött magyarokról (vers, 1948. január 6.)
83.    Veres János: Nem nyílik (vers)
84.    Ozsvald Árpád: Idegen hangok (vers, Csurgó, 1948. január 18.)
85.    Keszegfalva-Sziget áttelepülő magyarjainak keservei 1948. év tavaszán (vers)
86.    [Szedik már az ólak-házak tetejét...] (verstöredék)
87.    Kácsor Béla: Ezerkilencszáznegyvennyolc... (vers)
88.    ÉderElza levele Szalatnai Rezsőhöz (Kassa, 1948. április 1.)
89.    Szőke István levele Décsy Gyulához (1948. április 22., részlet)
90.    Duba Lajos: Fel a fejjel! (vers, 1948)
91.    Szőke István: Májusi ünnep (vers, Pozsony, 1948. május 1.)
92.    Veres János: Tusrajz (vers)
93.    Veres János: Felhős ég (vers)
94.    A csécsénypatonyiak búcsúlevele Szalatnai Rezsőhöz (1948. június 2.)
95.    Szabó Gyula: Példabeszéd a kukoricáról (vers, 1948. szeptember 22.)
96.    Danajka Lajos: Gyötrelmes évek sora 1943-1948 (vers)
97.    Kaiser István: Mindenszentek, 1948 (vers, 1948)
98.    1948-as évet írunk már... (népköltés)
99.    Szőke István levele Décsy Gyulához (részlet, Szigetvár, 1948. december 28.)
100.    Hubácek úr búra hajtja... (népköltés, részlet)
101.    Szülői ház (vers)

III. Kisebb emlékiratok és egyéb iratok
102.    Pozsonyi magyar értelmiségiek emlékirata a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (1945. április 19.)
103.    Stelczer Lajos: Emlékirat a szlovákiai magyarok legújabb kiutasítási sérelmeiről (1945. május 17.)
104.    Helyzetkép a szlovákiai magyarokról (1945. június 5.)
105.    Szalatnai Rezső javaslata egy segélybizottság felállításáról (1945. július 4.; Tóth László fordítása)
106.    F. G.: Bizalmas jelentés a szlovákiai magyarság helyzetéről (1945. július 17.)     262
107.    Tájékoztató a szlovákiai magyarság helyzetéről és annak orvoslásáról (1945. július 25.)
108.    A rozsnyói helynöki hivatal átirata a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez (1945. augusztus 10.)
109.    Levél Ladislav Novomeskyhez (1945. augusztus 14.; Tóth László fordítása)
110.    Memorandum a magyar miniszterelnökhöz a szlovákiai magyarság ügyében és  képviseletében (1945. augusztus 18.)
111.    A csehtestvér egyház és a pozsonyi magyar református egyház memoranduma (Tóth László fordítása)
112.    Csehszlovákiai magyar reformátusok felhívása a világ protestáns vezetőihez
113.    Vágó Ede: Helyzetleírás Hódosban és Nagyabonyban (1945. augusztus 23.)
114.    Memorandum a Szlovenszkó területén élő nem fasiszta dolgozó magyar lakosság számára modus vivendi létesítésének érdekében (1945. augusztus)
115.    Peéry Rezső: Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről (1945. október közepén)
116.    Szalatnai Rezső levele Ladislav Novomeskyhez (1945. október 22.; Tóth László fordítása)
117.    Stelczer Lajos: Jelentés a szlovákiai magyar menekültek ügyében kifejtett magán- és hivatali működésemről és az erre vonatkozó jövőbeli tervekről (1945. november 21.)
118.    Emlékirat Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez (1945. december 4.)
119.    Szalatnai Rezső feljegyzései 1946 elején (1946. január 2. - március 16.)
120.    Memorandum Tildy Zoltán magyar miniszterelnökhöz (1946. január 24.)
121.    Feljegyzés a szlovákiai magyarok legsürgősebb követeléseiről (1946. február 20.)
122.    Vájlok Sándor: Memorandum a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményről (1946. március 7.)
123.    Memorandum Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez, a magyar kormányhoz és a parlament külügyi bizottságához (1946. március eleje)
124.    A csehszlovákiai magyarság emlékirata a magyar-csehszlovák államközi egyezményről (1946. március)
125.    Dél-szlovákiai magyar antifasiszták és kommunisták emlékirata (1946. április 14.)
126.    A csehszlovák fasiszta terror alatt szenvedő magyarok kiáltványa (1946. május)
127.    A dél-szlovákiai zsidók memoranduma (1946. május 10.)
128.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség a reszlovakizációról (1946. július)
129.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség memoranduma a magyar külügyminiszterhez (1946. augusztus 3.)
130.    A Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsának távirata a  párizsi békekonferencia elnökéhez (1946. augusztus 19.)
131.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség memoranduma a magyar  allás- és közoktatásügyi miniszterhez (1946. szeptember 1.)
132.    A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség emlékeztetője Jócsik Lajos, a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság vezetője részére (1946. szeptember 19.)
133.    Az áttelepítés felvidéki kulturális problémái (1946. szeptember 25-30.)
134.    A Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottságának üzenete a magyar  kormányhoz és a kormánykoalíció pártjaihoz (1946. október 13.)
135.    A csehszlovákiai magyarság pártkülönbség nélküli megbízottainak határozata (1946. december eleje)
136.    Csehszlovákiai magyarok levele XII. Pius pápához (1946. december 8.)
137.    A Csehszlovákiai Magyar Antifasiszták Végrehajtó Bizottságának tiltakozása (1946. december 14.)
138.    Az érsekújvári Szent György Kollégium alapító okirata (1946. december 28.)
139.    Szalatnai Rezső levele a magyar miniszterelnökhöz (1946. december 30.)
140.    A Szlovákiai Magyar Antifasiszta Szövetség memoranduma a magyarok deportálása ellen (1946. december)
141.    Szalatnai Rezső levele Szakasits Árpád magyar miniszterelnök¬helyetteshez, a magyar Szociáldemokrata Párt főtitkárához (1947. január 27.)
142.    Csehszlovákiai magyar egyetemisták és főiskolások memoranduma (1947. február 7.)
143.    A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsának előterjesztése a Magyarországra menekült csehszlovákiai magyarok helyzetéről és időszerű kívánságairól (1947. február 11.)
144.    Esterházy Lujza feljegyzése Kertész István követ részére a Vladimír Clementisnél Párizsban tett interveniálásáról (1947. február 20.)
145.    A csehszlovákiai magyarok képviselőinek emlékirata a Magyar Köztársaság elnökéhez, kormányához, a parlament elnökéhez és a magyar kormánykoalíció pártjaihoz (1947. február 28.)
146.    Balogh Ferenc: Javaslat a Csehszlovákiából áttelepítendő magyarok érdekében (1947. március 30.)
147.    Jegyzőkönyvi kivonat a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának alakuló üléséről (1947. április 7.)
148.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának memoranduma Sebestyén Pál magyar követhez (1947. május 1.)
149.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának további memoranduma Sebestyén Pál magyar követhez (1947. május 12.)
150.    Tóth Kálmán református lelkész jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. május 13.)
151.    Smid István Lehel evangélikus lelkész jelentése a Csehés Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. július 8.)
152.    A Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságának levele Rákosi Mátyás magyar miniszterelnök-helyetteshez (1947. július 19.)
153.    Ismeretlen személy bizalmas jelentése Szalatnai Rezső hagyatékából
154.    Tóth Kálmán református lelkész jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1947. szeptember 4.)
155.    Fábry Zoltán levele Szalatnai Rezsőhöz 1947. szeptember 17-én
156.    Evangélikus lelkész beszámolója a Morvaországba deportált magyarok helyzetéről (1947. október közepe)
157.    A pozsonyi magyarok tiltakozó levele a Magyar Rádió igazgatóságához (1947. október 28.)
158.    Levél a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségéhez és a csehszlovák kormányhoz
159.    Szlovákiai magyar javaslat a csehszlovákiai magyarság helyzetének államközi rendezésére (1947. december 10.)
160.    Dr. Pethő Károly katolikus pap jelentése a Cseh- és Morvaországba deportáltak helyzetéről (1948. január 14.)
161.    A Csehszlovákiai Magyar Végrehajtó Bizottság beszámolója a szlovákiai magyarság tényleges helyzetéről 1948 elején
162.    Feljegyzés a csehszlovákiai magyarság helyzetéről
163.    A csehszlovákiai magyarok kérése az UNESCO-hoz
164.    A pozsonyi magyar reformátusok és evangélikusok emlékirata (1948. március 8.)
165.    Dr. Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán emlékirata Rákosi Mátyáshoz, Molnár Erikhez és Révai Józsefhez (1948. július 15.)
166.    Dr. Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán levele Rákosi Mátyáshoz (1948. augusztus 1.)
167.    Fábry József jelentése a szlovákiai magyarok helyzetéről (1948. szeptember 17.)
168.    Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (részletek)

IV.    Fábry Zoltán: Üresjárat
169.    Fábry Zoltán: Üresjárat (naplórészletek)

V.    Üzenet
170.    Dobossy László: Felelősségünk (1948. szeptember 25.)
171.    Vass László: A jó palócok földjén (1948. november-december)
172.    Fábry Zoltán: Üzenet (1948. december 15.)
173.    Fábry Zoltán levele Viliam Sirokyhoz Esterházy János halálos ítélete végrehajtásának megváltoztatása tárgyában (1949. május 2.)
174.    Esterházy János kegyelmi kérvénye Klement Gottwald köztársasági elnökhöz (1949. június 24.)
175.    ítélethozatal a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tagjai ellen indított perben (1949. december 30., Mayer Judit fordítása)

 

Utószó helyett - helyzetképek a szlovákiai magyarokról 1945-1948/1949, avagy
Adalékok és szempontok a „hontalanság éveinek" csehszlovákiai magyar önvédelmi küzdelmeihez és írásbeliségéhez (Tóth László, Dunaszerdahely, 2013. október)


I. 1. A második világháború a tengelyhatalmak és szövetségeseik megsemmisítő vereségével ért véget 1945 tavaszán-nyarán. A fegyverszüneti megállapodást az 1944. december 22-én Debrecenben felállt Ideiglenes Nemzeti Kormány és a szövetséges nagyhatalmak képviselői 1945. január 20-án írták alá Moszkvában. A megállapodás egyebek közt kimondta: „Magyarország kötelezte magát, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia általa megszállt területeiről visszavonja az összes magyar csapatokat és hivatalnokokat Magyarország 1937. december 31-én fennállott határai mögé, úgyszintén hatályon kívül helyez minden törvényhozási és közigazgatási intézkedést, amely csehszlovák, jugoszláv és román területek Magyarországhoz való csatolására vagy bekebelezésére vonatkozik."1 (A szövetséges nagyhatalmak egyidejűleg érvénytelenítették a Szlovákia déli részeinek, valamint Erdély Magyarországhoz való csatolásáról rendelkező 1938., illetve 1940. évi bécsi döntőbírói határozatokat is.) A fegyverszüneti egyezménybe azonban az erőteljes szovjet támogatás ellenére sem került bele a magyar lakosság Csehszlovákiából való kitelepítésére irányuló csehszlovák követelés. A Magyarországra vonatkozó fegyverszüneti feltételekről tárgyaló nagyhatalmak január 16-án foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s meghallgatták ez ügyben a moszkvai csehszlovák nagykövetet - a későbbi miniszterelnököt -, Zdenék Fierlingert is, ám az általa előterjesztett csehszlovák álláspontot mind az amerikai, mind a brit fél elutasította.2
A csehszlovákiai magyar kisebbség ügye ekkor már jó ideje a csehszlovák diplomáciai törekvések és tárgyalások egyik fontos pontját képezte: Karel Kaplan úgy tudja, Benes elnök 1943. decemberi moszkvai tárgyalásain állt elő először nyilvánosan a magyar lakosság Csehszlovákiából való kitelepítésének elgondolásával.3 Janics Kálmán 1979-es korszakos munkájában, A hontalanság éveiben viszont már 1943 januárjából idézi Benes egyik levelét, mely a németek vonatkozásában a nagyhatalmak által már korábban is támogatott transzfer-elvnek a magyarokra való kiterjesztését is tartalmazza, sőt ekkor még a lengyelek kitelepítéséről is szó volt.4 Benes szerint ugyanis Csehszlovákia szuverenitását és integritását - München keserű tapasztalata után - csakis egy nemzetiségek nélküli államberendezkedés biztosíthatja, vagyis a probléma elsősorban stratégiai kérdésként merült fel a számára. A magyarok kitelepítésének elvét így a Moszkvában tárgyaló Benesnek már 1943 decemberében sikerült elfogadtatnia Sztálinnal és a szovjet vezetéssel - olyannyira, hogy később a párizsi békekonferencián is ők érveltek a legnagyobb súllyal mellette -, s bár Benes a hírt még ugyanazon a napon, 18-án tudatta a moszkvai csehszlovák (kommunista) emigráció vezetőivel, kiderült, hogy Gottwaldék ekkor még másképp képzelték el a megoldást, s azt egyelőre nem kapcsolták össze a németkérdéssel.5 Nézeteikben csupán 1944 májusában következett be látható fordulat,6 és 1944. szeptember 6-án már a Szlovák Nemzeti Tanács is rendeletet hozott a magyar iskolák megszüntetéséről (az alapiskolák kivételével), a németek felszámolásáról, illetve a magyar és a német nyelvű istentiszteletek betiltásáról; 1945. február 4-i kiáltványának egyik tételében pedig - jóllehet az még meglehetősen differenciáltan kezelte a szlovákiai magyarsághoz való viszonyulás kérdését - már a későbbi reszlovakizációs rendelet előképét is föl lehet fedezni.7 A Szlovák Kommunista Párt 1945. február 28. - március 1-jei tanácskozását - és Gustáv Husák beszámolóját - is már egyértelműen magyarellenes hangulat jellemezte, olyannyira, hogy a hónap vége felé, a nem sokkal később megalakítandó új kormány programjának moszkvai vitájában már a magyarkérdésben is teljes egyetértés mutatkozott a polgári pártok és a kommunisták között. így aztán a szociáldemokrata Zdenék Fierlinger vezetésével 1945. április 4-én Kassán megalakult új csehszlovák kormány másnap kihirdetett programjának híres-hírhedt VIII. pontja - további részeinek vonatkozó kitételei mellett - a németekkel együtt a magyarok fölött is kimondta az ítéletet.8 A kormányprogram IX. fejezete a háborús bűnösök részére felállítandó népbíróságokkal és internálótáborokkal foglalkozik, a következők pedig a vagyonelkobzásokat és a földkisajátításokat, az iskolák beszüntetését, továbbá a kisebbségek politikai intézményeinek a betiltását írják elő.

I. 2. A csehszlovákiai magyarság sorsa ezzel évekre megpecsételődött. Az egymást követő, nagy sietve megalkotott törvényekkel, lázas iramban meghozott rendeletekkel, gyors intézkedésekkel a csehszlovákiai magyarságot - a felsorolástól távol áll a teljesség igénye, ezek már mind megtalálhatók a nyilvánosság számára elérhető forrásokban és fellapozhatok a vonatkozó irodalom megfelelő helyein - megfosztották az állampolgárságától; elkobozták mezőgazdasági ingatlanait; a magyarlakta területeken beszüntették a nemzeti bizottságokat, s e települések élére biztosokat (komisszárokat) neveztek ki; a népbíróságok a magyar nemzetiségűek tízezreit (!) helyezték a háborús bűnösök listájára; a magyarokat megbízhatatlanná nyilvánították és a gazdasági életből kirekesztették; elkobzott ingatlanaikat nemzeti gondnokok felügyelete alá helyezték; a közalkalmazottakat állásukból azonnali hatállyal elbocsátották, nyugdíjuk és egyéb juttatásaik folyósítását leállították; a magyarok választójogát megvonták; a magyar evangélikus egyházközségek önállóságát megszüntették, a lelkészeket elbocsátották, internálták, kiutasították, bebörtönözték, a magyart mint istentiszteleti nyelvet betiltották; a magyar pártokat, kulturális és társadalmi szervezeteket, könyvtárakat, kiadókat, lapokat betiltották, vagyonukat elkobozták; a magyar-csehszlovák lakosságcsereegyezmény kierőszakolása végett - közmunkarendelet címén - a magyarok tízezreit deportálták Cseh- és Morvaországba, ahol a legtöbb esetben embertelen körülmények közé kerültek; a lakosságcsere-egyezménnyel közel százezer magyart telepítettek át Magyarországra; a reszlovakizációs rendelet nemzeti önbecsülésükkel, önérzetükkel állította szembe a magyarság százezreit stb. stb.
Fölvetődik a kérdés, hogy a szlovákiai magyarság képviselői, szellemi és politikai vezetői mikor értesültek először a cseh és szlovák tervekről, a születőben levő magyarellenes elképzelésekről, rendeletekről, mikor érzékelték először a sovén indulatok elszabadulásának veszélyét? Forrásaink legtöbbjéből arra következtethetnénk, hogy az imént felsorolt torz elgondolásokat, bosszúvágytól hajtott indulatokat törvényerőre emelő, 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram a váratlan esemény sokkhatásával teljesen felkészületlenül érte a (cseh)szlovákiai magyarságot és vezetőit, bár Balogh Sándor egy helyütt úgy véli, hogy a (cseh)szlovákiai magyarok vezetői „mindennel számoltak, hiszen nem voltak tájékozatlanok afelől, hogy a cseh és a szlovák vezetőknek milyen elképzeléseik vannak".9 Ennek azonban nem sok nyoma van az eddig ismert dokumentumokban - noha az év eleje óta a keleti országrészekből is egyre-másra kaphatták a híreket arról, hogyan viszonyulnak a szovjet hadsereg nyomában oda (vissza)érkező csehszlovák szervek, tisztségviselők a magyarokhoz10 -, miként annak sem, milyen lépéseket tettek, terveztek a fenyegető tragédia elhárítására, az ellene való védekezés lehetőségeinek átgondolására.
Nem sok jele van a (cseh)szlovákiai magyarságra zúduló közelgő tragédiának Fábry Zoltán 1945-1948 között vezetett naplójának első lapjain sem, ahol elsősorban az „orosz kommunizmus" terjeszkedése jelenik meg fenyegető veszélyként, bár a háttérben - egyelőre azonban minden konkrétum említése nélkül -már felbukkan a szlovák sovinizmus bírálata is: „Szlovenszkón szocializálásnak kellett volna jönni, és lett belőle nacionalizálás."11 A folytatásra készül a pozsonyi polgárság is; ennek bizonyítékát láthatjuk Hargitai Ferenc Forgószínpad című, 1945 húsvétjára - április 1-2-ára megjelent magazinszerű „alkalmi füzet"-ében is, melybe más nem is szűrődik be a külvilágból Szalatnai Rezső egy-két mondatán kívül, aki két írással is szerepel itt (Napsütés egy halott arcán; Noteszlapok márciusban),*2 s bár közülük az író óvóhelyi élményeit rögzítő utóbbi már elő revetíti a tragédia árnyékát (kötetünkben 1. az 5. sz. alatt!), még mindig hihetetlenül hangzik számára minden, amit a magyarokra váró jövőről hall. Vagyis hiába szaporodtak az intő jelek, senki sem hitte - nem hihette? -, amire néhány nappal/héttel később mégis sor került.13 Erre utal Mayer Judit visszaemlékezése is, aki szerint a pozsonyi „átlagpolgár" „keveset tudott arról, mit tervez az emigráns csehszlovák kormány".14 De 1945 márciusában még a folytatásról ábrándozik Férfiének Európa romjain című, Beregszászon írt versében Győry Dezső is (1. kötetünkben a 4. sz. alatt!), aki másutt, egy ekkori levelében, optálási szándékáról tájékoztatja pozsonyi barátait (tekintve, hogy Kárpátalján, úgymond, nem nagyon van keresnivalója, a magyar főváros pedig nem vonzza őt).15
Az újraszerveződő és berendezkedő csehszlovák hatóságok azonban már a legelső adminisztratív és egyéb intézkedéseikkel is épp e folytatás és folytonosság meggátlására, felszámolására törtek, s a magyar nyelvű iskolákat, egyesületeket, szervezeteket, intézményeket törvényen kívülre helyező törvényeikkel és rendeleteikkel, illetve a (volt) szlovákiai Magyar Párt vezetőinek és helyi tisztségviselőinek, valamint a magyar papságnak és tanítóságnak a módszeres ellehetetlenítésével és elűzésével már az első pillanattól kezdve éppen a közösséget leginkább összefogni és mozgósítani képes rétegeket kívánták semlegesíteni, kikapcsolni annak életéből.

II. 1. A kassai kormányprogram a maga kijózanító valóságával azután senkiben sem hagyott kétséget a kisebbségi kérdés megoldásának csehszlovák változatát illetően. Legelsőként a költő eszmélt: a fiatal pozsonyi poéta - Szalatnai Rezső tanítványa és felfedezettje -, Kövesdi László, aki 1945 áprilisában Szonett az igazságról című versében, gyaníthatóan már a kassai kormányprogram magyarellenes passzusainak hatására, az elveszett: sárba tiport, meggyalázott igazságot siratja (kötetünkben a 6. sz alatt!).
A soviniszta gőgjében elvakult hatalomnak a magyar párt, a papság és a tanítóság mozgósító erejétől való félelmei nem voltak alaptalanok. Azért sem, mivel az eddig ismert legelső írásos dokumentumok is az Esterházy János vezette, s hamar aktivizálódó szlovákiai Magyar Párt első számú tisztségviselői, illetve a melléjük felsorakozott vezető értelmiségiek nevéhez fűződnek. A sort nyolc nappal a kassai kormányprogram kihirdetése után az a másfél oldalas, április 13-án keltezett levél nyitja, amelyet egy bizonyos Magyar Végrehajtó Bizottság nevű (illegális) szervezet jegyzett. A magyaroknak a németekkel és a Hlinka-gárdistákkal való egy szinten említése ellen tiltakozó levél aláírói feltehetően ugyanazok voltak (Stelczer Lajos,' dr. Neumann Tibor, Garzuly Ferenc [mellesleg Peéry Rezső sógora], dr. Czibók János, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Nyárai-Nemecz Miklós, Lukovich József és Mayer Imre), akik a következő ismert, s immár nagyszabású elemzést, a csehszlovák kormánynak és a Szlovák Nemzeti Tanácsnak 1945. április 19-én címzett Emlékiratot aláírták (kötetünkben a 102. sz. dokumentum). Az Emlékirat több egyszerű politikai vagy kordokumentumnál: szerzőinek
-    összeállítása valószínűsíthetően (főleg) Szalatnai Rezső s talán Peéry Rezső nevéhez köthető - sikerült irodalmilag is értékelhető formában és színvonalon megfogalmazniuk az aláíróknak a csehszlovákiai magyarság elleni intézkedések jogtalanságával, igazságtalanságával szembeni érveit. Az Emlékiratot mondatainak, nyelvezetének hajlékonysága, érvrendszerének logikája, világszemléletének józansága és tisztasága a korszak különösen gazdag memorandumirodalmának legjobb darabjai közé, közvetlenül Peéry Rezső, Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán emlékiratainak tőszomszédságába emeli. A levelet jegyző Magyar Végrehajtó Bizottság a Szalatnai Rezső személye körül létrejött, az eseményekre legelsőként reagáló illegális csehszlovákiai magyar szervezkedést jelöli. Szalatnai egy-két évtizeddel később, az 1960-as években, egy kéziratban maradt visszaemlékezésében
-    melyből Fukári Valéria idéz egyik dolgozatában - a következőképpen írt arról a „mentőmunkárói", melyet el kellett vállalnia, jóllehet korában „aktív politikával" nem foglalkozott: „...ha, annyi év után, ma is eszembe jut, amit én 1945-1948 között Pozsonyban megpróbáltam védtelen emberek ezreiért megtenni, elvi és erkölcsi magatartásunk támadhatatlan páncélzatában [...] annyi év után is borzongás fut rajtam végig. Csak az igazságnak és becsületességnek a szív gyökeréig ható átélése adhat erőt ilyen munkára. Pihenő nélkül dolgoztam..."16

II. 2. Ma már tudjuk: sokan voltak, akiknek „az igazságnak és a becsületességnek" ez „a szív gyökeréig ható átélése" erőt adott a csehszlovákiai magyarság elleni erőszak kivédését, következményeinek csökkentését szolgáló munkához, melyről azonban egészen 1989-ig - sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon - szinte semmit nem tudhatott a közvélemény, de a szakpublikációkban sem volt sok nyoma ennek. Igaz, a már idézett interjúban Balogh Sándor történészprofesszor arra az újságírói kérdésre, hogy a csehszlovákiai magyarok szellemi vezetői hogyan fogadták kisebbségük állampolgárságtól való megfosztásának tényét, már 1984-ben utalt az ellenállás bizonyos megnyilvánulásaira,17 nyilatkozata fölött azonban a kutatók is átsiklottak, s egészen az 1990-es évek elejéig makacsul tartotta magát a „hallgatás éveinek" mítosza, legendája.
Az elnevezés Fábry Zoltántól származik, aki a csehszlovákiai magyar irodalom korszakolása kapcsán illette ezzel a meghatározással az 1938-1948 közötti esztendőket.18 Később azonban - elsősorban Turczel Lajos pótolhatatlan tény- és adatfeltáró munkálkodásának köszönhetően19 - bebizonyosodott, hogy a második világháborús évek - igaz, „összezsugorodott" térfélre szorult és erős értékátrendeződésen keresztülment - szlovákiai magyar irodalmának, művelődésének vonatkozásában még a legnagyobb túlzással sem lehet „néma évekről" vagy a „hallgatás éveiről", a folytonosság megszakadásáról beszélni, így a megjelölés érvényessége egyre inkább a második világháborút közvetlenül követő három négy esztendőre kezdett korlátozódni. (Az ezeket az esztendőket [is] érintő írások, történelmi, illetve irodalom- és művelődéstörténeti összefoglalók csupán Fábry 1946-os memorandumát, A vádlott megszólalt jelölték meg a korszak egyedüli [jelentős] irodalmi alkotásaként.) Koncsol László azonban - már az 1970-es évek derekán - az 1945-1948 közötti időszak vonatkozásában is bizonyos „kéziratos irodalom" létezésére hívta föl a figyelmet, s tett javaslatot ennek nyomán a Fábry-féle korszakolás kiigazítására, 1945 korszakhatárként való elfogadására.20 Azóta beigazolódott: Koncsol jó nyomon indult el, sőt, időközben arra is fény derült, hogy a korszak írásbelisége, irodalma jóval gazdagabb, mintsem ő azt ismerhette. 1989-ig, 1990-ig azonban szilárdan tartotta magát a „hallgatás évei", a „néma évek" tézise, s még 1993-ban is találni kísérletet, amely a Fábry-memorandum környezetének elbagatellizálásával, bizonyos művek elhallgatásával, szerepének csökkentésével és helyenkénti csúsztatásokkal igyekezett megőrizni A vádlott megszólal prioritását.21 Az általános vélekedés az olyan jelentős kutatót is megtévesztette, mint Janics Kálmán, aki A hontalanság éveiben a következőket írta a kérdésről: „A megsemmisítési elméletek tobzódásában maga a magyar kisebbség passzív tömeg maradt, a szólás és védekezés minden joga nélkül; puszta tárgya lett a háború utáni szenvedélyes összecsapásoknak. Nemcsak szervezett tömeg nem hallathatta szavát, de az egyén sem. Fábry Zoltán kiáltványa a csehszlovák írókhoz - A vádlott megszólal - az elutasító választ sem tudta kiharcolni, annyira semmivé züllött az a politikai képződmény, amit valamikor szlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek neveztek."22 Másutt pedig így írt: „Amikor a magyar demokraták, kommunisták, antifasiszták felismerték a helyzetet, hogy a magyar etnikum erőszakos felszámolásáról van szó, három út [kiemelés tőlem - T. L. megj.] között választhattak: átköltözni Magyarországra (sajnos, a többség így döntött), tiltakozó, néma passzivitásba vonulni (így tett Fábry Zoltán és sokan mások), végül a harmadik út: nemzetiséget változtatni és így keresni az együttműködést."23 II. 3. Az 1990-es - és a későbbi - évek kutatásai azonban visszavonhatatlanul bebizonyították: létezett negyedik út is - a tiltakozás, az aktív ellenállás, a tevékeny szembeszegülés, a következmények lehetőség szerinti enyhítésének útja.24 E mögött az ellenállás, szembeszegülés mögött mindenekelőtt azt az értelmiségi magatartásformát kell látnunk, amelyet tárgyunkkal kapcsolatban Molnár Imre írt körül elsőként: „A szlovenszkói magyar értelmiségi réteg önépítő tudata az I. Csehszlovák Köztársaság demokratikus viszonyai között alakult ki, melynek maradéka minden tiszteletet megérdemlőén ragaszkodni tudott az elsajátított humanista értékekhez a Szlovák Köztársaság közismert viszonyai között is. Ez az értelmiség az embertelenség és a magyarellenesség politikájának állami szintre emelt folytatásakor sem hallgatott el. [...] Ez az értelmiség ui. szűkre szabott lehetőségeit a végsőkig kihasználva hatalmas szervezőmunkát végzett. Információkat gyűjtött és adott tovább, titokban iskolákat vezetett, illegális sajtót adott ki, jogvédelmet nyújtott és segélyszolgálatot teljesített, egyszóval tette, amire épp szükség volt. [... ] Ha egyszer megíródik a csehszlovákiai magyar értelmiségi lét története, akkor e történet legszebb fejezeteit az 1945-49 közötti időszak eseményei fogják alkotni."25
Az ez irányú tervszerű kutatásokat is Molnár Imre kezdte - Balogh Sándor, Janics Kálmán, dr. Szabó Károly, Arató Endre, Albert Gábor és mások munkái nyomán - az 1980-as évek közepén, melyek első figyelemreméltó eredményeit az évtized második felében s az 1980-1990-es évek fordulóján tette közzé, így neki köszönhető többek között az Esterházy János személyével, sorsával, tevékenységével kapcsolatos kutatások megindulása; elsősorban Molnár révén vált ismertté az időközben elhunyt dr. Szabó Károly munkássága; az ő nevéhez fűződik a pozsonyi értelmiségiek Emlékirat című memorandumának, valamint Szalatnai Rezső A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között26 című emlékiratának közzététele; Dobossy László és dr. Szabó Károly híradásaitól, dokumentum-összeállításaitól ösztönözve az elsők között kezdett foglalkozni a Cseh- és Morvaországba deportált magyarok sorsával, ráirányítva a figyelmet a deportáltak közé önkéntes pasztorációra jelentkezett papok bátorságára, önfeláldozására;27 s ő vetett fényt az üldöztetések közepette született magánjellegű vagy közérdekű híradások, dokumentumok, szépirodalmi próbálkozások garmadájára is. Ez utóbbiak előkerülése teljesen új, váratlan oldalról - az üldöztetéseket, a kitelepítést-deportálást tükröző „népi-félnépi eredetű korabeli költemények, verses krónikák; »veszedeleméne-kek«, »hír-versek«, népdalok, népdalátköltések" (Zalabai Zsigmond meghatározásai a Magyar Jeremiádból),2s prózai írások, visszaemlékezések, levelek, igaz történetek, naplófeljegyzések létezésének oldaláról - igazolta Koncsol felfogását az 1945-1948 közötti kéziratos irodalomról. S ha tekintetbe vesszük, hogy alapjában véve a népi és „félnépi" eredetű írásos - és szájhagyomány útján terjedő - szövegek is beletartoznak egy-egy közösség irodalmába, kultúrájába, továbbá hogy akérdéses művek java jócskán eléri az 1950-es évek eleji, immár „harmadvirágzás" -beli - csehszlovákiai magyar - vers (és próza) átlagtermésének szintjét, nem vitás, hogy előkerülésükkel a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom érdekes, mindenképpen figyelmet érdemlő fejezettel gazdagodott.29 Ugyancsak 1989 után kapott (újra) nyilvánosságot Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán memorandumának méltó párja, Peéry Rezső Hét sovány esztendő gazdag termése című esszéje, mely eredetileg Posoniensis álnév alatt jelent meg Szabó Zoltán Valóságában 1946-ban,30 továbbá Peéry tárgyunkkal kapcsolatos rendkívül gazdag publicisztikája és levelezése,31 de ekkor került elő Fábry Zoltán az ideig ismeretlen, 1945-1948-as naplója, az Üresjárat 1945-1948 is.

III. 1. Szalatnai, Peéry és Fábry memorandumai valószínűsíthetően nem csupán nagyjából egy időben, hanem több utalás szerint is közös ötletből fakadóan, egymással összehangoltan, egy tervezett közös kötetbeni megjelentetés szándékával készült iker-írások. A kérdéses írói emlékiratok keletkezésének körülményeit és egymással való kapcsolatát főleg három eddigi dolgozatomban is érintettem;32 lényegük, hogy íróink szóban forgó memorandumai egyaránt 1946 tavaszán, feltehetően a budapesti Valóság által megjelentetendő könyvsorozat vagy könyv számára íródtak.
A három memorandum tematikailag is illeszkedik egymáshoz, kiegészíti egymást: mindhárom a csehszlovákiai magyarság addigi huszonhat-huszonhét éves történetének más-más időszakát, szeletét veszi szemügyre, miközben Szalatnaié
-    mely a három közül utolsóként íródott33 - az 1918-1945 közötti évek eseményfejlődését foglalja össze, Peéryé az 1938-1945 közötti szakasz történéseit nagyítja ki, Fábryé pedig a jogfosztottság elutasítására, a „kollektív bűnösség" képtelenségének bizonyítására helyezi a fő hangsúlyt. (Persze, ezek az időbeni határok korántsem értelmezhetők mereven, s bőven vannak átfedések is e memorandumok között.) Emellett - a szerzőik közti alkatbeli különbségek következtében
-    stílusukat, hanghordozásukat tekintve is eltérnek egymástól ezek az emlékiratok. Szalatnai történetileg hiteles sorsvázlatot ad, Peéry az események logikáját vizsgálja visszafogottan, míg Fábry hangja a szenvedélyes vitatkozásé, a megbán-tottság, értetlenség költői hevületű kifejeződéséé. Mindez szintén utalhat arra is, hogy a három íróbarát előre eltervezte, úgymond, „megkomponálta" a lehetőségként fölmerülő kötetet (sorozatot), elosztva egymás közt a megírandó területeket, vonatkozásokat.34 A három nagyszabású, példaértékű vállalkozás közül
-    melyek egyúttal a (csehszlovákiai) magyar esszéírás legjobb lehetőségeit is jelzik - végül csak Peéryé látott napvilágot a maga idejében nyomtatásban; Fábryé, mint tudvalevő, kéziratban terjedt 1968-as megjelenéseiig,35 míg Szalatnaié befejezetlenül és egészen 1990-ig kéziratban maradt.
 
III. 2. A három író-tekintély memorandumának közvetlen környezetét egy olyan, mint említettem, egészen az 1990-es évekig ismeretlen és teljes egészében még ma, két évtizeddel később sem feltárt emlékirat-irodalom képezi (máig legteljesebb, azóta is hivatkozott gyűjteményüket a „Hívebb emlékezésül..." adja), amely - szerzőit tekintve - átfogja a csehszlovákiai magyar értelmiség (illetve társadalom) egészét. A cseh és szlovák, valamint magyarországi, továbbá külföldi jeles politikusoknak, diplomatáknak és közéleti személyiségeknek, politikai fórumoknak, kormányzati és közigazgatási szerveknek, társadalmi, szakmai és karitatív szervezeteknek címzett memorandumok, beadványok, helyzetjelentések és -elemzések, megoldási javaslatok és tiltakozások - mint három írónk esetében is - részben magánszemélyek, részben pedig különböző, Csehszlovákiában és Magyarországon működő illegális (és féllegális) szervezetek, alkalmi társulások nevéhez fűződnek. Ez utóbbiak zömmel érdekképviseleti és érdekvédelmi, érdekérvényesítési szerveződések voltak - mint például a már említett Magyar Végrehajtó Bizottság, továbbá a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ), a Magyar Antifasiszta Bizottság, a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége, illetve Magyarországon a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa, de akadt köztük karitatív célokat szolgáló (Magyar Segélybizottság) vagy éppenséggel irodalmi-művészeti csoportosulás (Szent György Kollégium) is. Nemegyszer azonban egy-egy feladathoz kötött alkalom, a megszólalás, cselekvés, tiltakozás belső kényszere sorolt egymás mellé időre-órára egymástól meglehetősen távol levő embereket (egyetlen, kötetünkben a 126. sz. alatt olvasható, 1946-os memorandumuk ismeretén kívül egyelőre nem tudunk többet például a Csehszlovákiai Magyarok Önvédelmi Bizottságáról sem). Egyszersmind találhatunk példát ezeknek a legtöbbször egymással párhuzamosan, egymás „köreit" nem zavarva, időnként azonban - valljuk be - egymás ellenében is dolgozó szervezkedéseknek az együttműködésére, közös fellépésére is. A szóban forgó szervezetek, testületek életkorra, vallásra, társadalmi hovatartozásra, eszmei és világnézeti meggyőződésre való tekintet nélkül képviselni és képviseltetni tudták a csehszlovákiai magyar társadalom egészét; s a polgári liberális, a kereszténydemokrata, a jobboldali konzervatív, illetve a baloldali, szociáldemokrata, sőt, kommunista értékrendek és ideálok egyként megjelentek bennük. Hasonlóképpen, mint ahogy a legkülönbözőbb vallási felekezetekhez, hitközösségekhez tartozók
-    római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók - is hallatták szavukat ezekben a szervezetekben. Legfontosabb és folyamatosan megnyilvánuló törekvésük - mind a Csehszlovákiában, mind a Magyarországon működők részéről
-    létük, tevékenységük hatósági elismertetése, legitimálása volt, amit egyiküknek sem sikerült elérnie - nemcsak Csehszlovákiában, Magyarországon sem (legfeljebb megtűrték őket a hatóságok, mint Csehszlovákiában a Magyar Segélybizottságot, Magyarországon a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsát). Következésképpen a csehszlovákiai magyarság ügyéért küzdők ama törekvése is mindvégig kudarcot vallott, hogy a csehszlovák és a magyar pártok, kormányzati és államigazgatási testületek, közigazgatási szervek és egyéb szervezetek bármelyiküket is az adott népközösség hivatalos képviselőjének, azaz tárgyalófelüknek ismerjék el, vagy hogy közvetlenül beavassák őket az egyes tárgyalások menetébe és döntések meghozatalába (néhány dokumentumból, mozzanatból, utalásból következtetni lehet ugyan arra, hogy a magyar kormánytól, vagy legalábbis néhány tagjától, tisztviselőjétől nem volt idegen ez a szándék, amely azonban vélhetően a csehszlovák fél ellenállásán feneklett meg). Ezért nem maradt más, mint az egyéni áldozat- és kockázatvállalás, az illegális munka, a konspiráció, a barátitársadalmi kapcsolatok mozgósítása a csehszlovákiai magyarság érdekében. Ezzel együtt járt az a törekvés is, hogy a csehszlovákiai magyarok politikai és szellemi vezetőinek Magyarországra került hányada beépüljön a magyar politikai és társadalmi élet, illetve az állam- és közigazgatás valamennyi szférájába; és ott igyekezzen menteni a menthetőt: tenni valamit - Szalatnai szavait használva - a „szégyen elhárításáért, az ütések tompításáért, a barbarizmus leleplezéséért".36

III. 2. 1. A Magyar Végrehajtó Bizottság néven legelsőként szavát hallató illegális szervezkedés közvetlenül a kassai kormányprogram kihirdetését követő napokban jelentkezett idézett levelével, illetve memorandumával Pozsonyban. Röviddel ezután, ezek - dr. Szabó Károly szerinti - „eredménytelensége, illetve a magyarok ellen hozott kényszerintézkedések miatt"37 a Végrehajtó Bizottság személyi összetételében fontos változásokra került sor, hiszen dr. Neumann Tibort időközben (június 29-én) - Esterházy Jánossal együtt - elhurcolták a szovjet katonai hatóságok, többen - például Stelczer Lajos, Garzuly Ferenc - Magyarországra menekültek, míg a csoport közelébe került a munkásmozgalomból ismert kommunista ügyvéd, dr. Balogh-Dénes Árpád. (Magyarországra való távozásáig természetesen a csoport tagja maradt Peéry Rezső is.)
A Végrehajtó Bizottság - dr. Szabó Károly felosztását nézve - három fő irányban folytatta küzdelmét a csehszlovákiai magyarság érdekében:    interveniált a szlovák hatóságoknál; - megszervezte a bajbajutott magyarok, különösen a Ligetfalura deportáltak, valamint az elbocsátott értelmiségiek segélyezését; - tájékoztatni igyekezett a magyarországi kormányszerveket, s befolyást gyakorolni a csehszlovákokkal tárgyaló magyar kormánydelegációkra."38 A Magyar Végrehajtó Bizottság 1945 augusztusában újabb emlékirattal fordult a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (kötetünkben a 114. sz. dokumentum), melyben felsorolja a csehszlovákiai magyarságot sújtó törvényeket és rendelkezéseket, valamint (várható) következményeiket, majd javaslatot tesz egy, az üldözöttek érdekképviseletét ellátni hivatott tanácsadó szerv (Magyar Tanács) felállítására, melyet a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége nevezne ki, s amelynek az „itt élő magyarság érdekképviselete" tartozna hatáskörébe.39 A javaslatról a címzett - természetesen - tudomást sem vett.
Nem sikerült Szalatnaiéknak legalizáltatniuk a Segélybizottság tevékenységét sem, bár az működését haladéktalanul megkezdte, és egész Szlovákiára kiterjedő karitatív feladatokat látott el.40 E segélyszolgálat motorja és fő szervezője Pozsonyban Szalatnai Rezső és Szabó Béla esperes, Kassán pedig dr. Simái Béla orvos és felesége volt.41 A segélyalap működtetéséhez szükséges eszközöket magánszemélyek és egyházközösségek körében folytatott gyűjtésből, a Nemzetközi, továbbá a Csehszlovák, illetve a Magyar Vöröskereszt adományaiból származó, valamint -később - az időközben Budapesten megalakult Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság által a pozsonyi meghatalmazott útján Szlovákiába juttatott, „segélyezésre kiutalt havi összeg" képezte.42 Az összegyűlt pénzből és adományokból fedezték azután a Végrehajtó Bizottság működési költségeit, látták el pénzsegélyekkel, ruhaneműkkel, alapvető élelmiszerekkel és gyógyszerekkel - sőt, könyvcsomagokkal is! - a rászorulókat (Fábry Zoltán is hozzájutott ilyen úton könyvekhez, gyógyszerhez), különösen az elbocsátott és állás nélkül maradt közalkalmazottakat, a nyugdíjuktól megfosztott idős pedagógusokat és özvegyeiket.
A Magyar Végrehajtó Bizottság történetében a következő jelentősebb fordulatra 1947. április 7-én került sor, amikor az - miután „már kétségtelenné vált a lakosságcsere megkezdése" - szövetségre lépett a dr. Balogh-Dénes Árpád nevével fémjelzett Magyar Antifasiszta Fronttal, illetve egyéb kisebb szerveződésekkel, és 1947. április 7-én megalakították a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságát43 (kötetünkben a 147. sz. dokumentum). A kibővített bizottság, noha elkészített és kiadott néhány dokumentumot, nem bizonyult hosszú életűnek, s a Magyar Végrehajtó Bizottság hamarosan önállóan folytatta tevékenységét. A Bizottságról az eltelt évtizedek távlatából elmondható, hogy tagjai - bár a nagypolitika szintjén, dr. Szabó Károly kissé felemás értékelésének megfelelően, alapvetően valóban nem befolyásolhatták az eseményeket - alsóbb szinteken eredményesen helytálltak: életeket mentettek meg, hitet tápláltak az emberekben, biztosították a tájékoztatás és az információáramlás minimális funkcióinak működését, felvilágosító, jogmagyarázó és érdekérvényesítő szolgálatot láttak el, sőt, bizonyos értelemben egyfajta „diplomáciai" tevékenységet is folytattak.
A Magyar Végrehajtó Bizottság 1948 tavaszán, Szalatnai Rezső áttelepülését megelőzően fejezte be tevékenységét, amelynek utolsó dokumentumai azok az 1948 elején készített jelentések voltak, amelyekben a magyar külügyminisztériumot tudósította a csehszlovákiai helyzet alakulásáról (1. ezek egyikét kötetünkben a 161. sz. alatt!).

III. 2. 2. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség - mint „a legszervezettebb és leginkább határozott koncepció szerint működő" illegális csoportosulás44 - Paksi László pozsonypüspöki katolikus segédlelkész biztatására, valamint Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula főiskolai hallgatók lendület teli szervezőmunkája nyomán alakult meg 1945 őszén.45 A titkos szervezet behálózta egész Szlovákiát; nyugat-szlovákiai és kelet-szlovákiai csoportja is működött, s főként a katolikus értelmiséget - papokat, tanítókat, főiskolai hallgatókat - tömörítette maga köré (de voltak református és evangélikus tagjai is). A Szövetség munkájának is három főiránya volt: a karitatív, a tájékoztató és az érdekképviseleti-diplomáciai tevékenység, s ők is különböző gyűjtésekből származó adományokkal támogatták a rászorulókat; dokumentumokat, adatokat sorakoztattak egymás mellé, illetve terjesztettek a magyarok üldözéséről (az adatok gyűjtésénél a kérdőíves módszert is alkalmazták); továbbá két, alkalomszerűen napvilágot látó, 1945- 1946-ban húsznál több alkalommal megjelent röplapot is kiadtak (nyugat-szlovákiai terjesztéssel, Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula szervezésében a Gyepű Hangját; kelet-szlovákiai terjesztéssel a Varró István, Krausz Zoltán és Hajdú László közreműködésével készült Észak Szavát) - érdekesség, hogy ezeket postai úton (is) terjesztették;46 memorandumokat szerkesztettek és juttattak el a vezető magyar politikusokhoz és egyházi méltóságokhoz, a különböző pártokhoz és kormányzati szervekhez. Különösen szoros kapcsolatot tartottak fenn Mindszenty József hercegprímással és Ravasz László református püspökkel, valamint Jócsik Lajos államtitkárral, áttelepítési kormánybiztossal; de például - Ordass Lajos, magyarországi evangélikus püspök, valamint az ottani főrabbi mellett - a szlovákiai katolikus püspöki kart is rendszeresen tájékoztatták a magyarok helyzetéről. A csoport legnagyobb tekintélye dr. Arany A. László, a tudományos körökben elismert nyelvtudós és néprajzkutató volt.47 A szervezet hol itt, hol ott, az ország különböző pontjain tartotta titkos összejöveteleit: Rozsnyón, Pozsonyban - újabb érdekesség, hogy itt például, nyilván Arany A. László jóvoltából, a Szlovák Egyetem épületében, a magyar szeminárium könyvtárhelyiségében -, Komáromban stb. Memorandumaikat a lehető legnagyobb körültekintéssel készítették: előre meghatározták a területeket, amelyeket érinteni fognak, gondosan felosztották a feladatokat, egy-egy részt más-más tagjuk dolgozott ki.48 Arról nincs tudomásunk, hogy volt-e együttműködés a Magyar Végrehajtó Bizottság és a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség között; bizonyos iratokból inkább e két szervezet közti rivalizálásra lehet következtetni. Ezekre a kétségtelenül meglevő, ám ma már meglehetősen nehezen tisztázható ellentétekre, vitákra világít rá a CSMADNÉSZ egykori vezető személyiségének, Lipcsey Gyulának jóval az 1989-es rendszerváltás utáni keserű nyilatkozata is, melyben egyértelműen e két erő közti világnézeti különbségekről beszél, az egykori sarlósok Szalatnaiék által megtestesített baloldalisága s a maguk ezzel ellentétes, részben polgári-keresztény tájékozódású törekvései közti törésvonalról, vétkesnek találva Szalatnaiékat még Esterházy letartóztatásában is.49 Egyelőre arra nézve sincs bizonyíték, hogy a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség részt vett-e azon megbeszélések, összejövetelek valamelyikén, melyek az illegális szervezetek munkáját voltak hivatottak összehangolni, illetve azok együttes és egységes fellépését demonstrálni.
1949 őszén, telén a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség vezetőit és a velük együttműködőket a sztálini terror útjára lépett „népi demokratikus" állam - a köztársaság alapjai elleni bűncselekmény előkészítése, államtitkok elárulása, illetve a közrend megzavarása és az állam elleni izgatás vádjával - egy monstre perben bíróság elé állította, és közülük tíz személyt példátlan szigorral elítélt (felsorolásukat 1. kötetünk 175. sz. dokumentumában!).

III. 2. 3. A Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége néven - és egyéb, ehhez hasonló névváltozatok alatt (megkülönböztetendő azonban a Magyar Antifasiszta Fronttól!) - szereplő illegális szervezetben a dél-szlovákiai magyar kommunisták és földmunkások, szakszervezeti mozgalmárok léptek föl már 1945-től a kisebbségüket sújtó retorziók ellen. Különösen azt sérelmezték, hogy a támadássorozat, illetve a jogfosztottság ténye - figyelmen kívül hagyva a kassai kormányprogram VIII. fejezetében biztosított kivételeket is - a szóban forgó nemzeti kisebbség egészét érinti, a kommunisták, a munkásmozgalom harcosai és az antifasiszta ellenállás részvevői közül azokat is beleértve, akik nem hajlandók feladni a nemzetiségüket. De felemelték szavukat a magyar nyelvű iskolák, sajtó, irodalom és művelődés betiltása, továbbá a magyarokkal kapcsolatos mindennemű egyéb diszkrimináció ellen is. (Szinte hiánytalan felsorolását adja ezeknek a szervezet 1946. április 14-én, Érsekújváron kelt emlékirata - kötetünkben 1. a 125. sz. dokumentumot.) Megemlítendő, hogy ez a szerveződés is sérelmezte a csehszlovákiai magyarok képviseleti csoportjai hivatalos meghallgatásának, közreműködésének mellőzését a magyar hatóságok és szervek részéről, mondván, hogy „míg a reakciós Magyarország mindig megtalálta a szlovákiai magyarsággal a kapcsolatot, a demokratikus Magyarország még csak nem is keresi" velük, vagy „csak gyér és véletlen találkozásokra korlátozza őket".50 A Szövetség memorandumait, fellépését a hozzá tartozó retorikával és ideológiai ballasztokkal együtt - s bizonyos kérdésekben való határozott ellenvéleményünk fenntartása mellett - évtizedek távlatából is elfogadólag, a diszkriminációval való szembenállás sajátos színezetet jelentő részeként kell értékelnünk. A Magyar Végrehajtó Bizottsággal kötött taktikai szövetségük pedig arra utal, hogy magasabb rendű célok érdekében képesek voltak túllépni osztály- és ideológiai korlátaikon is (de az is beszédes adalék ebből a szempontból, hogy sorozatosan a magyar nemzeti egység helyreállítása, képviselete mellett álltak ki).
A Szövetség tevékenysége vélhetően legismertebb vezéregyéniségének, a magát a szlovák nemzeti felkelés partizánharcaiban is kitüntetett Fábry Józsefnek 1947 nyarára-őszére tehető Magyarországra településével ért véget.51 Igaz, még 1947. október 28-ról is ismeretes egyik, a Magyar Rádiónak a „mai csehszlovák fasizmus állami ünnepével" kapcsolatos „dicsériádáját" nehezményező tiltakozó levelük (kötetünkben a 157. sz. dokumentumhoz fűzött jegyzetben). Ami Fábry Józsefet illeti, tudvalevő, hogy például 1948 szeptemberében (tehát fél évvel a prágai kommunista hatalomátvétel után) már - a budapesti székhelyű Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság személyzeti ügycsoportjának vezetőjeként - a Magyar Dolgozók Pártjának megbízásából tett dél-szlovákiai helyzetfelmérő körutat, melyről írásbeli jelentést is készített az MDP Központi Bizottságának, jelesül Rákosi Mátyásnak (1. a 167. sz. dokumentumot!).

III. 2. 4. A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa - nevük ugyancsak többféle változatban fordul elő (Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa; Demokrata Menekült Magyarok Tanácsa stb.) - szintén még 1945-ben, az első csehszlovákiai hírek hallatán, illetve az első kiutasítottak - a szervezkedés nevének legelső változata még rájuk is utalt - és menekültek összefogására, gondjai megoldásának segítésére alakult Budapesten.52 A Tanács szervezőjének és motorjának szerepét dr. Holota János, volt csehszlovák nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori demokrata városbírója (polgármestere) vállalta magára,53 később az ismert sarlós, a második világháború alatt Móricz lapját, a Kelet Népét szerkesztő Jócsik Lajos, a Nemzeti Parasztpárt budapesti titkára és országgyűlési képviselője, a későbbi kereskedelmi és szövetkezetügyi államtitkár, illetve áttelepítési kormánybiztos is fontos szerepet játszott benne. Létrehozását az tette szükségessé, hogy a csehszlovákiai magyarság sorsával és helyzetével kapcsolatos kérdések kezelésének, továbbá a Csehszlovákiából Magyarországra özönlő menekültek és kiutasítottak ügyének kezdetben nem volt olyan fóruma, amely ezekkel átfogóan foglalkozott volna. Ezért szükségesnek mutatkozott egy, a Csehszlovákiából tömegesen érkező, hazátlanná vált magyarok képviseletét és érdekvédelmét ellátó szervezet felállítása, amire már rögtön a Tanács legelső, Dalnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz intézett, 1945. augusztus 18-i memoranduma is felhívta a figyelmet.54
A Tanácsot olyanok alkották, akik „vagy az első Csehszlovák Köztársaság mély élményét hordják magukban, vagy a Tiso-rezsimben élték át a magyarság megnehezült sorsát, de sokan vannak, akik a mostani, harmadik kisebbségi fázis szenvedéseit élték át".55 Első fellépéseik egyikeként - ezúttal is legfőképpen Holota János kezdeményezésére - létrehozták az Érdekképviseleti (Népgondozó) Tagozatukat, mely különösen a Csehszlovákiából érkező kiutasítottak és menekültek összeírásában és nyilvántartásában, gyorssegélyezésében és elhelyezésében végzett emberfeletti munkát. E téren is kiemelkedik a szlovákiai Magyar Párt egykori központi igazgatójának, Stelczer Lajosnak az áldozatkészsége, akinek budapesti - Mester utcai - lakása valóságos befogadó állomássá vált.56 A Tanács javaslatot tett a csehszlovákiai magyarság sorsával kapcsolatos ügyekkel foglalkozó központi szervek, intézmények, szakértői csoportok összetételére; küldöttséget kívánt meneszteni a párizsi békekonferenciára;57 a lakosságcseretárgyalások során szakértői véleményekkel, előterjesztésekkel, memorandumokkal segítette a magyar kormány munkáját (ez utóbbiak is nagyrészt Holota János nevéhez kötöttek), s egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy a Csehszlovákiából Magyarországra menekülteknek is biztosítsák az áttelepítettekre vonatkozó jogokat, és ily módon segítsék elismerni ház- és földjuttatással kapcsolatos jogigényüket, valamint kezdeményezésükre jött létre a menekültek és áttelepítettek érdekvédelmét ellátni hivatott Otthon Szövetkezet is.58 Mindemellett a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere tárgyában megindult, végeláthatatlan tárgyalássorozaton - melyen „a magyar fél szinte teljesen alárendelt szerepre lett kárhoztatva" - nem kis mértékben épp a „menekültbizottságnak" köszönhetően sikerült változtatni a magyar fél hátrányos tárgyalási pozícióján.59 A Tanács, amely a Magyarországra került csehszlovákiai magyarok érdekeinek képviseletében egymás után készítette el a helyzetüket komplex módon elemző és arra különböző megoldási javaslatokat kidolgozó előterjesztéseit, több ízben is el akarta érni a felettes hatóságoknál egy Szlovákiai Kitelepített Magyarok Országos Egyesülete, illetve egy Felvidéki Kiutasítottak és Áttelepítettek Országos Érdekszövetsége jóváhagyását, e törekvéseit azonban nem koronázta siker.60 (Létezik olyan, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséghez is köthető terv is - 1. a 132. és a 133. sz. dokumentumunkban! -, amely Magyarországon egy Felvidékiek Országos Kulturális Szövetsége elnevezésű szervezet - rövidítve: FÓKUSZ - létrehozásával számolt.)
Rákosiék uralomra jutásával, illetve a magyar-csehszlovák viszony két ország közötti hivatalos „rendezésével" a hatalom szerint az 1945-1948/1949 közti eseményeknek és problémáknak még az emlegetése is „időszerűségét vesztette" (1949-ben, a kormánybiztosság felszámolásával párhuzamosan a Tanács is beszüntette működését, s szűk egy évre rá Holota is emigrációba vonult), s aki mégis emlékezni merészelt a korábbi időszakra, kíméletlenül megfélemlítették (1. Jócsik esetét a 20. sz. közleményünkhöz csatolt jegyzetben!).

III. 2. 5. A Szent György Kollégium sajátos színt képviselt az 1945-1948 közötti illegális és féllegális csehszlovákiai magyar érdekvédelmi és egyéb szerveződések palettáján. Ez a cseh és szlovák főiskolákról, egyetemekről kitiltott, érsekújvári és környékbeli fiatalokat egybefogó társaság tudomásom szerint az egyetlen ez időben létrejött szakmai-művészeti (irodalmi) önszerveződés. Az egyesület alapító okiratát szépreményű, pályakezdő író-, poéta-, irodalom- és nyelvtudós-, publicista-, festő- és szobrászjelöltek írták alá 1946. december 28-án, azzal a szándékkal, hogy kibontakozó munkásságukkal „egy jövendő kisebbségi kultúra előfeltételeit" teremtsék meg. Igaz, mindehhez hozzátették, hogy mivel „a KOLLÉGIUM megalakulása időpontjában a csehszlovákiai magyarság 599. napja jogrenden kívüli állapotban" él, ezért a kollégium létrehozását „mindaddig csupán formai aktusnak" tekintik, „amíg törvényes mód nem nyílik a megalakulásra" (1. a 138. sz. dokumentumunkat!). Ennek a minden bizonnyal a hatóságok megnyugtatására és önmaguk fedezésére szánt deklaratív kijelentésnek némiképpen ellentmond, hogy a munkaközösség tevékenysége mégis konkrét megnyilvánulásokkal dokumentálható. 1947. február 7-én memorandumban tiltakoztak például a magyar egyetemi és főiskolai hallgatóknak a csehszlovák felsőoktatási intézményekből való kitiltása ellen. A diákok különösen az iskolaügyi megbízott - Ladislav Novomesky költő - 147.340/V-1946. sz. rendeletét tartották méltánytalannak, „mivel ehhez szellemben és tartalomban hasonlót még sehol és soha nem léptettek hatályba" (1. a 142. sz. dokumentumot és a hozzá tartozó jegyzetet!). De - a szóban forgó memorandumon kívül - Menedék címmel néhány példányban sokszorosított, gépiratos irodalmi-művészeti lapot is szerkesztettek, melynek két száma készült el (1947-elején, és az ugyanezen év karácsonyára tervezett pedig 1948. március 15-re; ez utóbbi borítóján Csicsátka Ferenc Ottó szimbolikus-metaforikus, az egész csehszlovákiai magyarság tragédiájának jelképerejű ábrázolásává lett reliefjével [Felvidék 1947 - Abroncsba zárt ember]); ugyancsak gépiratos füzetsorozatot indítottak - ennek három kötete jelent meg: Szőke István, Hlavicska - később: Holbay - László, illetve Soóky Dezső tollából (alább még szó lesz róluk)/
A munkaközösség az 1947-es esztendő folyamán - tagjainak szétszóródásával: Prágába, illetve Magyarországra kerülésével, munkába állásával - feloszlott (közülük például Szőke István a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság alkalmazottja lett, Décsy Gyula pedig - budapesti egyetemre kerülve - Tószády József néven írt néhány nagy hatású riportot a kitelepített csehszlovákiai magyarok sorsáról).61 1948. április 22-i levelében Szőke már a következőképpen fogalmaz Décsynek: „elszigetelt, kisszerű mozgalmunk halva született", magukról pedig így nyilatkozik: „szétszóródtunk, és most a vak véletlen kényére bízva tengődünk - tehetetlenebbül, mint valaha", majd, valamivel később, május 20-án már legfőképpen magát ostorozza, amiért „megalkudtam a kényszerűségekkel és együtt lapulok a lapulókkal, akik egy divina machinától várják sorsuk fordulását" (lásd a 89. sz. dokumentumunkat!).

III. 2. 6. A jelentősebb illegális és féllegális csehszlovákiai magyar érdekvédelmi (és szakmai) szervezkedések mellett különböző memorandumok és egyéb dokumentumok alatt több olyan csehszlovákiai és magyarországi szervezet neve is olvasható, amelyekről nincsenek közelebbi ismereteim (egyikükről-másikukról gyanítható - ám a rendelkezésre álló adatok alapján nem bizonyítható -, hogy nevük a fentiekben taglalt egyik-másik szervezkedés nevének változata lehet; a magát Szlovákiai Demokrata Magyarok Bizottságának feltüntető szerveződést például dr. Szabó Károly is a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa alszervezetének nevezi egy helyütt). (L. a 121. sz. dokumentumunkat és a hozzá tartozó jegyzetet!) E pillanatban - közel két évtizeddel a „Hívebb emlékezésül..." megjelenése után - sem tudni például, kiket takar a „Budapesten élő pozsonyi menekültek" (kötetünkben a 107. sz. dokumentum), „A jelenlegi Csehszlovákiában élő magyarok szava" (kötetünkben a 120. sz. dokumentum), a „Felvidéki magyarok" (a „Hívebb emlékezésül.. ."-ben a 24. sz. dokumentum) vagy a „Csehszlovákiai Magyarok Önvédelmi Bizottsága" (kötetünkben a 126. sz. dokumentum) aláírással ellátott memorandum; kik fogalmazták A csallóközi magyarság kéréseit (a „Hívebb emlékezésül..."-ben a 7. sz. alatt); kik a csehszlovákiai magyarok „pártkülönbség nélküli megbízottjai" (1. kötetünkben a 135. sz. dokumentumot!); nem sikerült azonosítani A dél-szlovákiai zsidók memorandumának
-    egyébként névvel jegyzett - aláíróit sem (kötetünkben a 127. sz. alatt); nem tudjuk továbbá, hogy ki volt a „Haldokló Gladiátor", akinek ugyancsak megtaláltam egy Budapestre küldött, hét, sűrűn telegépelt oldalt kitevő helyzetképét,62 de emlékiratban számolt be a magyar miniszterelnökségnek a településükön kialakult helyzetről a „füleki munkásság" is.63 Összességében a legtöbbjükről elmondható, amit az egyik, 1946 márciusának legelejéről származó memorandum a következőképpen fogalmazott meg: „Felelősségünk tudata nem kisebb annál a veszélynél, amely előttünk áll" (itt a 123. sz. dokumentumban).
III. 3. 1. A teljességhez tartozik azoknak az alkalmilag szervezett - egyénileg vagy többekkel együtt végrehajtott - tiltakozó akcióknak, rendezvényeknek, megmozdulásoknak az említése, amelyekkel a csehszlovákiai magyarok az őket sújtó tragédia négy-öt esztendeje során szembeszálltak a csehszlovák hatóságok akaratával. Példaértékűnek nevezhetők e szempontból többek között a komáromi bencés tanár, Bíró Lucián iskolamentési kísérletei (és kalendáriumkiadási törekvései - lásd alább!), több helység magyar szülőinek tiltakozó megmozdulásai városuk magyar iskoláinak bezárása ellen;64 a műkedvelő színjátszóknak a tilalom ellenére néhány helyen létrejött magyar nyelvű előadásai, műsoros estjei (Komáromban,65 Csallóközcsütörtökben,66 Kolonban,67 Gicén - ez utóbbi, 1945 karácsonyán, a Safárikov kraj című területi hetilap szerint, „a többi fasisztát annyira felbuzdította, hogy további magyar színi előadásokra és műsoros estekre tesznek előkészületeket");68 a hírhedt reszlovakizációs rendelet elleni megnyilvánulások Dél-Szlovákia-szerte (Vadkerty Katalin többet is említ közülük könyvében);69 de valamiképpen idetartoznak a cseh- és morvaországi deportáltak közé pasztorációs munkára induló katolikus, református és evangélikus papok és lelkészek hősies vállalkozásai is.70

III. 3.2. Ami ez utóbbiakat illeti, hangsúlyozottan szólni kell arról a fontos szerepről, melyet azok a papok, lelkészek vállaltak 1945-1948 között híveik oldalán, akik - a megtorlással is számolva - a tilalom ellenére változatlanul magyarul hirdették az igét. Amikor pedig - közmunkára való toborzás címén - megkezdődtek a deportálások, s a Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarok ezrei maradtak lelki gondozás nélkül, ezek a papok, lelkészek siettek a segítségükre. Őket részben a Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal küldte ki cseh- és morvaországi lelkészi szolgálatra, de a deportáltak számontartása, életkörülményeik és sérelmeik felmérése is a feladataik közé tartozott, és a fiatalabbak közt szép számmal akadtak, akik önként vállalták e missziót, illetve levélpasztorációs tevékenységükkel segítették az idegenbe hurcoltakat.71 A deportáltakat üldöztetésük, idegenbe-vetettségük nyomasztó tudata mellett ugyanis a „kultúrközösségükből való teljes kiszakadás" fátuma is sújtotta, ezért az ima, az ájtatosság az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra felé is az egyedüli hidat jelentette számukra, hiszen a Bibliát és a Zsoltáros könyvet mindegyikük magával vitte kényszerű lakhelyére, azaz - amint egy evangélikus lelkész a róluk írt beszámolójában megjegyezte - a Biblia így vált a „nemzeti szellem megmentőjévé, a lelki élet örök forrásává és szent Klenódium-má, amely lelki táplálékot nyújt" (1. kötetünk 156. sz. dokumentumát!). De nemcsak a katolikus, hanem a református és evangélikus egyház is vállalta az effajta szolgálatot. Istennek a csehországi misszióban részt vevő szolgái közül például a katolikus Burián László, Pethő Károly és Havasy Gyula mellett a református Tóth Kálmán és Szabó Antal vagy az evangélikus Matthaeidesz Gyula és Smid István Lehel nevét lehetne itt példaként megemlíteni, akiknek sokszor a legszigorúbb büntetés veszélyével is szembe kellett nézniük önzetlen cselekedetükért.72
De szlovákiai magyar papok, lelkészek nemcsak az' idegen országrészekbe deportáltak körében töltötték be az üldözöttek utolsó mentsvárának szerepét, hanem Dél-Szlovákia-szerte szerencsétlen híveik legfontosabb lelki támaszának bizonyultak. A deportálások, kitelepítések ugyanis erős magyar közösségeket bontottak meg, ami nemcsak az otthonuktól messze űzötteket viselte meg erősen, hanem az odahaza maradottak életét is szétzilálták, rajtuk is mély nyomokat hagytak. Így egy-egy közösség papjának, lelkipásztorának nemcsak a cseh-és morvaországi missziós munka vagy a levélpasztoráció tartozott lelkiismereti feladatai közé, hanem a szolgálati helyükül kijelölt település ifjúságának nevelése, szórakozásának a körülményekhez mért biztosítása, maradék gyülekezete egyben tartása is (1. ezekkel kapcsolatban Kovács Pál gyerki plébános levelét a tizennégy évesen Csehországba deportált Nagy Margithoz - 55. sz. dokumentum, de Molnár József alistáli plébános levelét is Csehországba hurcolt híveihez - 77. sz. dokumentum!). Egy, a magyar miniszterelnökségnek címzett komáromi helyzetjelentés is kiemeli a város papjainak, lelkészeinek helytállását, akik „példaadó módon látogatják éppen a szegényebb sorban lévő híveiket, és így tartják bennük a lelket". A bencés tanárok - Bíró Luciánnal az élen - „gyönyörűen viselkednek", hiszen minden tilalom ellenére illegálisan tovább oktatják a diákokat, s azt is megszervezték, hogy a közvetlenül az érettségi előtt állók a város Magyarországhoz tartozó részében tegyenek - átszökdösve a Dunán - érettségi vizsgát.73 Ilyen esetek természetesen másutt is előfordultak, amikor állásukból elbocsátott magyar tanítók, papok titokban foglalkoztak tovább régi vagy új tanítványaikkal. Munka Jenőné ide is vonatkozó levelei kötetünkben is olvashatók (a 21. és a 60. sz. alatt); Darnyán „egy öreg parasztember tanítja betűvetésre a kis magyarokat" (1. a 26. sz. dokumentumunkat!); Szalatnai Rezső családi iskolákat emleget a Háromévi vakációban (69. sz. dokumentum); de a pozsonyi otthonaikból kitett ligetfalui táborlakók is nagy súlyt helyeznek az odakerült ifjúság „gondozására".74 Faluhelyen tanítók is, papok is, idősebb diákok is vállalták az iskola nélkül maradt kisdiákok tanítását. Mindemellett mindenhol óriási nyomás nehezedett a tanulókra, szülőkre és pedagógusokra egyaránt. A felekezeti iskolákat államosították, a tanítókat, tanárokat állásukból elbocsátották, s olyan nyilatkozatot írattak alá velük, hogy arról saját elhatározásukból mondtak le, s az országból is ugyanígy távoztak. A szülők kezdeti ellenállása is fokozatosan gyengült, s a színmagyar vidékeken is egyre több tanulót írattak be szlovák iskolába. Az idő múlásával egyre többen jártak a csehszlovákiai magyar diákok közül - a határon átszökdösve - magyarországi iskolákba, kollégiumokba is. Érzékletes képet festett erről másfél-két évtizeddel később Dobos László a Földönfutók nyitó fejezetében, Koncsol László pedig így emlékezett vissza ezekre az időkre: „.. .a szülői háztól való távolság mellé a veszély és a törvényen kívüli, illetve az ideiglenes állapot élménye is társult, hiszen sohasem tudtam, hogy innen vagy onnan való távozásommal egyfelől (a lakosságcsere miatt) a falumba, másfelől (ha tudniillik a határon el találnak fogni, vagy ha valaki otthon följelent, s én hatósági felügyelet alá kerülök) az iskolába visszatérhetek-e még."75 A Magyarországra menekült, átszökdösött vagy áttelepített csehszlovákiai magyar diákok ügyének rendezésével Krammer Jenő foglalkozott az Űj Otthon hasábjain megjelent írásaiban.76 Az otthon maradt és szlovák iskolákba kényszerült kisdiákok problémájáról szólt Háromévi vakáció című töprengésében Szalatnai Rezső (1. a 69. sz. közleményünket!).

III. 4. Az ellenállás, tiltakozás egyéb megnyilvánulásait illetően - a viszonylag ismertebb tornaijai csendőrlaktanya-robbantás mellett - egyebek közt a füleki magyar munkásság 1945. március 15-i, a magyar himnusz és az internacionálé éneklésétől kísért, a magyar nemzeti lobogó és a vörös zászló alatti felvonulása, a színmagyar Gortvakisfaludba küldött szlovák nemzetiségű bíró elleni halálos kimenetelű merénylet, a magyarok üldözése ellen szentbeszédeiben felszólaló sőregi katolikus papért megjelenő nyomozók lefegyverzése, vagy a dobfenekieknek az őket deportálni szándékozó hatóságok eszén túljáró megmozdulása említhető meg.77 (A tornaijai esetről 1. a 125. sz. dokumentumunkhoz tartozó jegyzetet!)
A helyi és egyedi jellegű példák természetesen hosszan sorolhatók még, s bár ezek jobbára egymástól elszigetelt, ötlet- és alkalomszerűen megvalósuló megmozdulásokvoltak, és egyelőre nem ismeretes semmiféle adat azzal kapcsolatban, hogy összehangolásukra bárki is kísérletet tett volna, a történeti tényszerűség kedvéért, a kor tanulmányozásakor a sorsüldözött magyar lakosság életösztöntől, megalázottságtól vezérelt tiltakozó megmozdulásaiként mindenképpen figyelembe veendők, s komolyabb számbavételükre és összehasonlító elemzésükre is sort lehet majdan keríteni. Erre nemrég a történtek egyik legjelentősebb kutatója, Vadkerty Katalin is figyelmeztetett, leszögezve, hogy a szlovákiai magyarok belső ellenállásának kérdése „teljes valójában lényegében még feldolgozatlan", s véleménye szerint a fiatal történészek feladata lenne „régiókra, körzetekre, falvakra bontva" részletezni „a szlovákiai magyarság 1945 utáni magatartásának eddig alig-alig ismert momentumait".78

III. 5. Lényegében ugyanebbe a kategóriába sorolhatók - azon túl, hogy sokszor az elsődleges tájékoztatást szolgálták, az információáramlás nemegyszer egyedüli fenntartását jelentették - azok az egyéni (és közösségi) sérelmekről beszámoló levelek, jelentések, naplófeljegyzések is, amelyekben a különböző magánszemélyek, papok, az előző államapparátus tisztviselői, közalkalmazottai emlékeznek meg a velük és környezetükben történtekről - nemcsak egymás tájékoztatására, hanem - az állami, közigazgatási, politikai és egyéb szervektől, szervezetektől várva segítséget, panaszaik orvoslását.79 (Dobossy László, jóval a már említett, 1990-es Mint fészkéből kizavart madár... előtt, még 1979-ben, a Két haza között című kötetében felhívta a figyelmet ezekre az „azon melegében, in effectu papírra vetett" beszámolókra,80 s szintén ő volt, aki Magyarországon 1948 után elsők között figyelmeztetett - Előítéletek ellen című 1982-es könyvében - a csehországi magyarok ügyére is.81 Ezek a dokumentumok, szenvedéstörténetek azonban már átvezetnek bennünket dolgozatom következő, a korszak írásbeli-irodalmi megnyilvánulásait taglaló fejezetéhez.

IV. 1. Az intézményes keretek felszámolásával a második nyilvánosságba szorult vissza az irodalom, jóllehet - a magát évtizedekig tartó közhiedelemmel ellentétben - nem szűnt meg, nem némult el, és tovább élt a szellemi kultúra több ágazata is. A már említett, s magasabb értékeket is termő memorandumirodalom mellett szükségszerűen azon irodalmi műfajok, illetve az irodalomnak azok a területei kerültek központi helyzetbe, melyek rendes körülmények között egy nemzet, nemzetrész írásbeliségének perifériáján foglalnak helyet. Adott esetben, miként egy nemzet irodalmi kultúrájának, úgy valamely nemzeti kisebbség irodalmi kultúrájának is részét alkothatják az elsősorban nem publikációs szándékkal született írásművek: magánlevelek, naplóbejegyzések, börtönnaplók mellett a különféle alkalmi és emlékkönyvi versezetek, illetve a Zalabai Zsigmond által emlegetett „népi kéziratos költészet" darabjai, az általa sorolt műfajok is,82 amelyeket az idő minősített olyan értékekké, amilyenek létrehozása „alkotóiknak" nem volt szándékában. Csehszlovákiai magyar viszonylatban különösen gazdag kínálatot nyújt belőlük a tárgyalt időszak: természetesen olyan, nemegyszer szájhagyomány útján terjedő szövegek ezek, amelyek a történelem hányattatásai, megpróbáltatásai következtében szakadtak föl - szinte egyetlen sikolyként - az emberekből és az idő minősítette őket olyan értékekké, amilyenek létrehozása „alkotóiknak" nem volt szándékában. Miként a parasztköltő, Duba Lajos két sora mondja 1947 tavasza című versében: „Nem vagyok én költő, nem arra születtem. / Ezt a pár sort a keserűség s bánat hozta ki belőlem",81 egy hatvanhét éves garammikolai kitelepített pedig a következő beismerést tette verse végén: „így búcsúztam el gondolatban mindentől, és leírtam, hogy könnyítsék magamon" (lásd kötetünk 65. sz. dokumentumát és a hozzá tartozó jegyzetet!). Viszont Kucsera Lajost már a kései utódok számára történő tanúságtevés feladata is motiválta, amikor a letartóztatásának, deportálásának történetét rögzítő naplóját a „Verba volánt, scripta manent" (A szó elszáll, az írás megmarad) szállóigével indítja (1. kötetünkben a 13. sz. dokumentumot és a hozzá tartozó jegyzetet!). Mindezek azt is bizonyítják, hogy - változatlanul Zalabait idézve - „a szlovákiai magyar irodalmi tudat, mutatis mutandis: a kényszerű körülményekhez hozzáigazodó népköltészeti-folklorisztikus, kéziratos formában ugyan, de mégiscsak produktív volt a »hontalanság évei«-ben is".84 Ugyanezzel kapcsolatban, az Emlékvers a szülőföldjükről kiüldözött magyarokról egyik gömörpanyiti változatának közléséhez írt szerkesztői jegyzetében B. Kovács István tényként rögzíti a csehszlovákiai magyarság deportálásáról és kitelepítéséről, hogy „Ez volt az egyik utolsó olyan közösségi élménye parasztságunknak, melynek alkotásai megindultak a folklorizálódás útján".85

IV. 1. 1. E szövegek sorába tartozik az a verses tudósítás, amely több változatban is ismert: a mátyusföldi magyarok szülőfaluikból való kiűzettetését és Csehországba deportálását megörökítő versezet a vándorszövegek jellemző példáját adja, melyben csupán az egyes faluneveket és helyi vonatkozásokat kellett az éppen szükségesekkel behelyettesíteni. Példát adhatnak erre a kötetünkben Deportálás - Felsőszeli, 1947 címmel közölt „hírversünk" (lásd a 37. sz. alatt) további szeli, valamint taksonyi, tardoskeddi és ipolyszakállosi szövegváltozatai, melyek közül ez utóbbi a szóban forgó verses beszámolónak a mátyusföldinél szélesebb körű elterjedtségét bizonyítja. De többet is említhetnék az adott korban ismert és a szóban forgó töredéknép hányattatását, megpróbáltatásait, életérzését rögzítő vándorszövegek közül, köztük is az egyik legszebbet és leghibátlanabbat, A szétszórt magyarok könyörgése kilakoltatás idején címűt a Magyar Jeremiádbó\, mely ugyancsak több példányban és változatban került elő, s Farnadon és Gután - s vélhetően másutt is - egyaránt ismerték, s amelynek szerzőjéről annyit tudni, hogy: „írta egy elűzött magyar testvérünk!!! 1947. IV. 19-én", illetve, egy másik feljegyzés szerint: „Ezt a könyörgést egy asszony írta. Mikor vitték Csehországba, az állomásokon dobálta ki a vonatból." Varga Kálmán viszont már Zsilinszky Géza nevéhez köti a szöveget, akiről úgy tudja, egész versciklust írt a Csehországba deportált magyaroknak, hogy „vigaszt adjon nekik bajukban", de közülük csak ez az egy maradt fenn, melyet az adatgyűjtő rekonstruált az egykori deportáltak egymást kiegészítő emlékezete alapján.86 Az érzelmileg gazdagon hangolt vers jelképesnek is vehető, metaforaként is értelmezhető természeti képpel indít: „Mint a havat kavarja a tél hideg szele...", majd egy rövid, krónikás-tárgyilagos helyzetismertető kaptatóján jut fel a szerzőjére és környezetére érdemtelenül kegyetlen sorsot mérő Istennel való számonkérő szembefordulásig: „Hol vagy, Isten! Nem hat meg anyák hő imája?", hogy innen a semmi jóval nem biztató jövő fölötti elégikus merengés pihenője („Mi a végcél? Hol fogunk majd nyugodalmat találni") után a - mondhatni: történelmi - számvetés szenvedélyével, de gyermekei - a jövő - számára oltalmat kereső fohásszal forduljon újra Istenhez: „Istenünk! Könyörülj! Vess már véget ennek. / Ne minket szánj, nézd azt, hogy szenved a gyermek. / Könyörögve kérünk, szánj meg végre minket."

IV. 1. 1. 2. A szóban forgó, illetve az alább sorra kerülő versszövegek, ismeretlen vagy név szerint is ismert versszerzők esetében a naiv festészet és a naiv festő elnevezés mintájára talán a naiv irodalom, a naiv költészet, illetve a naiv költő elnevezést is alkalmazhatnánk. Társadalom-, művelődés- és irodalomtörténeti szemlélődésemben mindenekelőtt Duba Lajost, Czímer Pétert, azaz az ezen álnév alatt rejtőző Tipary Lászlót, illetve és Csenky Lajost kell megemlítenem, mint akiknek a nevéhez a kor figyelemreméltó parasztköltői teljesítményei fűződnek, de a konkrét névhez nem köthető darabok közt is találhatók meglepően megformált, megrázó szövegek, mint például A kihurcolt magyarok imája (kötetünkben a 63. sz. alatt). Hármukéi közül is kitűnnek a garamszentgyörgyi parasztköltő, Duba Lajos erőteljes tehetséget sejtető versei, akinek a Viharos idők című kéziratos verseskötete egyetlen esztendő - az 1947. január 12-től 1948 elejéig terjedő időszak - csehszlovákiai magyar történéseinek, szenvedéseinek megrázó krónikája. „Fájó szívvel, bánatos lélekkel, / Fogom a tollat reszkető kezemmel" - ezekkel az ars poetica-szerű sorokkal indítja például az Üldözések órái című versét, mely végül is az eleve kudarcra ítéltség és valami sorsszerű reménytelenség képeibe torkollik: „Leírni nem lehet tengernyi szenvedést, / csak összetört szívvel várni a veszélyt. / Testben-lélekben megfáradva várjuk, / Sorsunk jobbra fordulását Istenünkre bízzuk" (a Mint fészkéből kizavart madár... -ban a 28. sz. alatt).
Duba Lajosban a deportálás és a kitelepítés eseményeinek, tragédiáinak hatására került - ötvenéves korára - felszínre a költő, ahogy ugyanezek az események az akkor tizenkilenc-húsz éves Czímer Péternek, alias Tipary Lászlónak is tollat adtak a kezébe. Az ő verseiről Zalabai Zsigmond teljesen indokoltan állítja, hogy azok, dokumentumértékük mellett megnyilvánuló esztétikai értéküknél fogva, „színvonalasabbak, mint a korai ötvenes évek szlovákiai magyar műköltői termékei".87 Valóban így van, mi több, Czímer/Tipary verseinek alapállásából, a „Miénk e föld" - egyik opusának címe is ez - életélményének, világérzékelésének aspektusából az a megállapítás is megkockáztatható, hogy azok már közvetlenül Bábi Tibor, Dénes György, Ozsvald Árpád lírájának plebejus elkötelezettségét előlegezik meg. Czímer/Tipary dalban elbeszélt tragédiáinak - egyik versének címe alá írta ezt: „Tragédia, dalban elbeszélve" -, históriás énekeinek, krónikás szövegeinek helyenkénti Petőfi-reminiszcenciáin, népdal-átvételein és magyarnóta-utánérzésein, a 19. századi lírából átvett paneljein, s több, a fentiekben részletezett hírversből ismert motívumain is átsüt költőjük megszenvedett személyessége, s árnyalatgazdag versvilágot teremtő személyisége végül is az olyan lírai darabokban csúcsosodik ki, mint a szinte hibátlan Isten véled, szülői ház búcsúimája vagy a Sorsüldözött magyar okos epigrammája. Csenky Lajos már a Magyarországra való áttelepítése után, 1948 januárjában kezdett verselni, így az ő szövegei mintegy kiegészítik, kiteljesítik, új dimenzióban jelenítik meg azt az élményvilágot, melyet előbbi két társa oly hitelesen rajzolt föl előttünk.
IV. 1. 2. Amikor Koncsol László arra keresett példákat, hogy A vádlott megszólalón kívül 1945-1948 között mi született még csehszlovákiai magyar író tolla alatt, Győry Dezső, továbbá Szabó Béla, Szabó Gyula, illetve Gyurcsó István, Csontos Vilmos és Rácz Olivér néhány versét, valamint Forbáth Imre csehül írt zenei kismonográfiáját (?) és filmforgatókönyvét említi: „Így kezdődött a harmadvirágzás, a kor lelkületét híven kifejező, de évekre kéziratban maradt művekkel"88 - nyugtázta többször is idézett nagy ívű tanulmányában. S bár kéziratos források utalnak ugyan Szenes Erzsi ez időben született gyermekverseire, meséire is, és a Moszkvából Budapestre hazatért Vozári Dezső életművében is lehetnek opusok ebből az időszakból, a közismert példákat valóban a fentiek jelentik - kiegészítve még a sort Mécs Lászlóval is -, melyek közül mindenekelőtt Csontos Vilmos Keményen tartom ekémet, Beneshez és „Ne beszélj magyarul!", Gyurcsó István Köbölkúttól jöttek..., Megy a vonat..., Lóg a lábunk... és Szülőföldemhez tartozom, illetve Szabó Bélának az 1945-ös, családja háborús tragédiáját idéző Rokona az Úristennek és A csillagok fényéből című versét kézenfekvő említeni, melyek azonban inkább csak dokumentumértékük miatt tarthatók/tartandók számon. (S természetesen beletartoznak még e sorba a két világháború közti és a második világháború alatti [cseh] szlovákiai/felvidéki magyar irodalom perifériáján említhető lírikusok - Kossányi József, Nagyfalussy István és Garai István - akkoriban fogant művei is.)89 Kidolgozottabbak, értékállóbbak, mívesebbek az ismeretlenségben ekkor már erősen készülődő Rácz Olivér ekkori versei (A szombathelyi politikai fegyház balladája; Állunk a sorban; Mint aki megtért otthonába... stb.), az akkor még kizárólag festőként, grafikusként ismert, ám költőként is figyelmet érdemlő Szabó Gyula lírai darabjai (Kis vers; Vágy; Őszi találkozás; Példabeszéd a kukoricáról), s a kérdéses időben 14-18 éves Ozsvald Árpád és Veres János csak jóval haláluk után előkerült verses reflexiói is ígéretes költői indulásokat sejtettek - róluk, kettőjükről Koncsol természetesen még nem szólhatott idézett tanulmányában.
Kövesdi László Jégkorszak címmel 1947-ben Szegeden kiadott verseskötetét sem említette, pedig (cseh)szlovákiai magyar szerzőnek ezt követően hosszú ideig nem jelent meg az övéhez hasonlóan kiérlelt, egyenletesen magas színvonalú verseskönyve. A nyugatos formakultúrájú, Babitson nevelkedett fiatal költő a második világháborús Pozsonyban, Szalatnai Rezső felfedezettjeként kezdte pályáját néhány évvel korábban. Jégkorszak című kötete a második világháború utáni napok, hetek, hónapok kiábrándultságát, csalódását míves sorokban rögzítő, néhol megdöbbentően árnyalt és találó táj- és helyzetképekkel festő krónikája. Szonett az igazságról című versére, mely a (csehszlovákiai) magyar líra máig időtálló darabjának látszik, jelen összefoglalóm elején már hivatkoztam. Egy következő költeményében Kövesdi másik nagy mesterét, Adyt is megidézi: neki panaszolja el hazátlanságát, s hogy magyarsága miatt mindenfelől zuhognak rá az ütések (Ady halotti maszkja előtt). A Tájkép csata után című elégiája megrázó búcsú szülőfalujától, Garamkövesdtől, illetve szülőföldjétől - Szlovákiától. Ebben a versben Kövesdi - társai közül elsőként - már a második világháború utáni csehszlovákiai magyar költészet egyik alapélményét, a szülőtáj elvesztésétől való szorongásos félelmet fogalmazza meg magas művészi fokon.90

IV. 1. 3. A kor további, erős verses dokumentuma, A gútori veszedelem a tanult esszéíró, publicista és politikus, Jócsik Lajos tollából való (részleteit 1. kötetünkben a 20. sz. alatt!), aki a megjelentetés szándéka és reménye nélkül, erős belső indíttatásból - egy tizenöt énekből, továbbá Invokációból és Utóhangból álló verses eposzban (históriás énekben, veszedeleménekben) - dolgozta fel a gútoriak 1946. november 24-i deportálásának történetét. A Duna menti kisközség „sötét éjszakájáról" szóló, az 1980-1990-es évek fordulóján előkerült, drámai feszültségű mű kócosan maradt, illetve el-elfáradó részei ellenére is a második világháború utáni csehszlovákiai magyar (ihletésű) írásbeliség kezdeti szakaszának egyik figyelemreméltó kísérlete, melyben megelevenednek a tragédiával sújtott Dunaparti község jellegzetes alakjai - Fejő János, Vízközi András és a többiek -, s az író filmszerű képekben pergeti le előttünk menekülésüknek a madéfalvi veszedelmet idéző történetét. Jócsik pályáján e vers műfaját tekintve előzmény nélküli kitérőt jelent, s eddigi ismereteim szerint folytatás nélkül maradt, ami esetleg megkérdőjelezhetné politikus írónk szerzőségét is, amit azonban a szakirodalom jelenleg egyértelműen neki tulajdonít. Mindenképpen új színnel gazdagítja azonban e tudós elme portréját, s műve szép és intő végkövetkeztetése - „Kinyitja száját minden évszázad, / s harap a magyarból, falut, sok százat" - napjainkra, a 21. század elejére is érvényes maradt.

IV. 1. 4. Veres Jánosén, Ozsvald Árpádén kívül további ígéretes indulásokra találni az érsekújvári Szent György Kollégium egyetemista és főiskolás fiataljai között. Itt elsősorban a később kiváló nyelvésszé lett, s alább dolgozatomban egy figyelemreméltó esszéje kapcsán is megemlítendő, ám költőként is biztatóan kezdő Szőke István, valamint Hlavicska (Holbay) László tűnik ki: az előbbi letisztult formakultúrájú verselésével, az utóbbi költeményeinek kirobbanó indulatával, képalkotó készségének nyers erejével. Az ő irodalomtörténeti szempontból is értékelhető szerepüket különösen az húzza alá, hogy a magyarellenesség legfék-telenebb tobzódásakor is sikerült társaikkal egy irodalmi-művészeti társaságot (érdekszövetséget?) létrehozniuk, mi több, lapot is alapítottak: a gépiratos Menedéket, illetve elindítottak egy ugyancsak gépiratos füzetsorozatot, melynek két első darabja éppen az ő verseskötetük (Szőke István: Gyászkörmenet, Hlavicska László: Erzsikék) volt (a harmadik füzet 14. asszony címmel jelent meg Soóky Dezső tollából). S ami fontosabb: Szőkének is, Hlavicskának (Holbaynak) is van néhány olyan ekkor írt, kiérlelt verse, melyeket azóta sem koptatott el az idő (Szőke István: Évforduló; Szegénység; Alázat; Boldogság; Szomorúság és a kitelepítések embertelensége láttán, saját jövőtlenségének rémképétől gyötörtén, egy zavarodott lelkiállapotban levő fiatalember depresszióját, rezignáltságát szuggesztív erővel megjelenítő Vagy-vagy; Hlavicska Lászlótól pedig a Sótalan élet című ciklusának néhány darabja, míg „Az elsodort falu" című szonettje Szabó Dezső-i ihletésű, lélektanilag hiteles, szociográfiailag pontos rajz a deportálásokról).

IV. 2. A szépprózának, drámának, s egyéb művészeti ágaknak és műfajoknak nem kedvezett az idő. Darkó István nagy lendülettel elkezdett regényének, Szenes Erzsi szlovákul írt publicisztikájának, illetve ekkori filmforgatókönyvének, valamint állítólag Magyarországon megjelent két-három novellájának, meséjének és gyermekversének, tervezett mesekönyvének, az éhhalál elől magát később Magyarországra szinte átkönyörgő Keller Imre zene- és színháztörténeti munkálkodása dokumentumainak, Forgách Géza ausztriai fogolytábori élményeit megörökítő emlékiratának, Nyárai-Nemecz Miklós és Dzurányi László ugyancsak szlovák nyelvű publicisztikai írásainak egyelőre nem sikerült a nyomára bukkannunk. Darkó a prágai Evrópsky literárny klub (Európai Irodalmi Klub) megkeresésére Lángoló csipkebokor című regényének cseh kiadását tervezi; hadifogolynaplójának feljegyzéseit rendezgeti, s ír néhány novellát is ekkoriban, illetve hitelesen tudósít az 1945 végének Kassáján uralkodó állapotokról a Kassai új esztendő című szép tárcájában (kötetünkben a 22. sz. alatt). Ekkori kisprózái közül viszont csak a Botondkáról tudható bizonyosan, hogy ez időben született - 1947-es évszámmal 1969-ben bekerült a Turczel Lajos által összeállított Romok és fények című válogatásba is. Bár nem tartozik a szerző legjobb prózai darabjai közé, s közvetlen összefüggésben sincs a kor történéseivel, azok az elviselhetetlen megpróbáltatások és megaláztatások, melyeket a „középső Gergő" teljesen megmagyarázhatatlan, jelképpé növesztett, eldurvult viselkedése, kegyetlen önzése zúdít családtagjaira, mégis értelmezhetők a csehszlovákiai magyarság az időbeni, össztársadalmi méretű tragédiájának vetületeiként is. (Fentiekről, Nyárai-Nemeczet leszámítva, részletesen szóltam Elfeledett évek című tanulmánykötetem Nyolc arcképében.) Forbáth Imre cseh nyelvű aforizmái mellett írt, ugyancsak cseh zenetörténeti portréja a koncentrációs táborban elpusztult Erwin Schulhoffról (Kdo byl Ervin Schulhojff? - Ki volt Erwin Schulhoff?), vagy szintén cseh filmforgatókönyvei (és -vázlatai) (Pojd' s námi, Karlel - Gyere velünk, Károly!; Sulgin - a név Schulhoffot fedi; Druhy lékáf - A másik orvos; Psittacus) még értékelőjükre várnak;91 Egri Viktor szlovákul megjelent színműve, a Gedeon-ház92 és Monoszlóy Dezső szintén szlovák nyelven kiadott regénye, az Égetett sienna9} viszont korábban, még 1945 előtt íródott. S e fejezetünkben tarthatók még számon Bornemisza István, illetve Fonod Zoltán szintén már jóval az 1989-es rendszerfordulat után publikált háborúvégi naplói is, ráirányítva a figyelmet a korabeli írásbeliség identitáskereső és -őrző emlékrögzítés e számbavételét tekintve meglehetősen elhanyagolt területére. Ez pedig a háború végén elhurcolt leventék, hadifogságba esett katonák, málenkij robotra kényszerítettek szenvedéseit, viszontagságait, mindennapjait, életkörülményeit, gondolatait rögzítő, ma még jobbára feltáratlan egykorú naplók, levelek, versek, egyéb írások tényanyaga, melyek közül épp csak mutatóba került be kötetünkbe Pál Dénes Tábori gondolata (15. sz. közleményünk), de idetartozhatna a húszéves herényi leventelány, Szálai Margit 1945-ös, Németországban született verses feljegyzése, a Húsvét a táborban, s erre a külön világra hívja fel a figyelmet Danajka Lajos a felsőszeli leventék kálváriájának szentelt Két tűz között című könyvében is.

IV. 3. A második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom kezdeti szakaszának szélesebb összefüggésekben is értékelhető, az összmagyar irodalom mércéjével mérhető csúcsteljesítményei az értekező próza és az irodalmi publicisztika terén születtek. Ezen belül is kiemelkedik Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán tevékenysége, valamint Sas Andor, Ölvedi János és az akkor még egyetemista korú Décsy Gyula egy-egy munkája.

IV. 3. 1. Szalatnai Rezső az 1920-as évek második felétől vállalt egyre nagyobb szerepet az első Csehszlovák Köztársaság magyar szellemi életében. A második világháború évei alatt, a hitleri segédlettel létrejött önálló Szlovák Köztársaság „összezsugorodott" kisebbségi magyar irodalmának - Fábry Zoltán perifériára szorulása után - Szalatnai lett (Peéry Rezső társaságában) a legnagyobb tekintélye, vezéralakja. Központi szerep jutott neki a csehszlovákiai magyarság 1945 - 1948 közötti üldöztetésének idején is (egy perbetei tanítónő, Pappné Földes Júlia teljes joggal aposztrofálja őt „minden magyar sérelem orvosának").94 Továbbra is Pozsonyban marad, s az üldözöttek ügyének első számú szószólója lesz valamennyi szóba jöhető fórum előtt. Illegális érdekvédelmi szervezetet és az egész országot átfogó segélyszolgálatot épít ki: érdekképviseleti és érdekérvényesítési tevékenységének azóta sem akadt sok párja a (cseh)szlovákiai magyarság történetében. Ugyanekkor nemzeti kisebbsége bel- és külpolitikai, illetve diplomáciai képviseletének szorgalmazásában és ellátásában is múlhatatlan érdemeket szerzett. Szalatnai fennmaradt levelezése és töredékes naplója a korszak tanulmányozásának kimeríthetetlenül gazdag kútforrása. Nem áll be törés írói és publicisztikai munkásságában sem: memorandumai, tanulmányai, esszéi és publicisztikái közül jó néhány a csehszlovákiai magyar irodalom, írásbeliség legjobb teljesítményei közé tartozik, s rangos helyet foglalnak el összmagyar viszonylatban is.
Ezekben az írásaiban elsősorban érvelésmódjának higgadtsága, nyelvezetének hajlékonysága, érzelmeinek árnyalt kifejezése hat meggyőző erővel. Közülük is kiemelkedik A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című, befejezetlenül maradt memoranduma, melynél kevés érzékletesebb és pontosabb elemzést ismerünk az első Csehszlovák Köztársaság, valamint a második világháború alatti Szlovák Köztársaság kisebbségi magyar szellemi életéről, viszonyairól.
Szalatnai publikációs tevékenysége a „némaság" évei alatt sem szakadt meg: a szlovák sajtóban (a Tyidenben, a Prácában, a rádióban), vagy a magyarországi lapokban (a Képes Világban, a Szabad Szóban, az Új Magyarországban, a Válaszban, az Új Otthonban stb.) továbbra is megjelentek az írásai. Ez időben született kispublicisztikái közül talán mindenekelőtt az Üdvözlet Pozsonyból, a Kiáltvány a világhoz, a Lőcsei almák és a Háromévi vakáció lehetnének a csehszlovákiai magyar irodalmi publicisztika és esszéírás mindenkori antológiadarabjai. A magyar iskolák bezárásának, a magyar diákok szlovák iskolákba kényszerítésének következményei fölött töprengő Háromévi vakáció tanulsága a mai szlovákiai viszonyok ismeretében is tisztán cseng (kötetünkben a 69. sz. alatt).
Szalatnai pályájának (cseh)szlovákiai szakasza 1948 júniusában zárult le, amikor is családjával együtt áttelepült Magyarországra. Felvidéki, illetve (csehszlovákiai magyar identitástudatát azonban továbbra sem vesztette el, s mindvégig úgy tekintett a (cseh)szlovákiai magyarokra, mint „honfitársaira", „akiktől semmiféle áttelepítés" nem tudta elválasztani.

IV. 3. 2. Peéry Rezső is Pozsonyban élte meg a második világháború végét. Pályája a Sarlótól Fábry Zoltán radikálisan baloldali lapján, Az Úton keresztül vezet a polgári életeszmény, tolerancia és értékek mindenek feletti tiszteletéig, minden körülmények közötti vállalásáig. Miután Esterházy János pozsonyi Magyar Hírlapja az 1944. októberi nyilas fordulat után beszüntette megjelenését, munka nélkül maradt, s a háború utolsó napjaiban bujkálni is kényszerült. Emberitársadalmi felszabadulást várt, épp ezért érte villámcsapásként a csehszlovákiai magyarság sorsának tragikusra fordulása. Állampolgárságot szeretett volna, ám kérelmét elutasították. Majd a Nemzetközi Vöröskereszt pozsonyi kirendeltségénél teljesít szolgálatot, illetve Szalatnai Rezső legközelebbi barátjaként és munkatársaként memorandumok és tiltakozó levelek megszövegezésében, segélyakciók megszervezésében, a csehszlovákiai magyarság alapvető létérdekeinek képviseletében, az annak tragédiája iránti figyelem felkeltésében vállal tevékeny részt; írók, köztisztviselők, politikusok és diplomaták tárgyalópartnere. 1946 tavaszán
-    lépését barátaival egyeztetve, annak reményében, hogy Magyarországról jobban szolgálhatja a szakadékba taszított csehszlovákiai magyarság ügyét - Budapestre menekül. Ez időből ismert két legkorábbi munkája, a Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről és a Hér sovány esztendő gazdag termése
-    ez utóbbi alcíme: A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai 1938-1945 remekbe szabott elemzés a (cseh)szlovákiai magyarság második világháború alatti, s közvetlenül a háborút követő helyzetéről. Értékeit tekintve ez utóbbinak Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán memorandumai tőszomszédságában a helye, ám jelentőségét növeli az a tény, hogy hármuké közül egyedül az ő emlékirata jelent meg nyomtatásban rögtön a megírása után.
Peérynek a csehszlovákiai magyarság tragédiájáról, a menekültek szívszorító helyzetéről, a cseh-szlovák-magyar kiegyezés szükségességéről szóló tanulmányai és jegyzetei, valamint érzékeny tollal papírra vetett, lírai hangú vallomásai java részben megfelelnek a minőség és az igényesség legszigorúbb követelményének (Hontalan ember magánbeszéde; Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében; Gondolatok a tehervagonban; Őszi napok Pozsonyban; Érsekújvár 1947-ben; Zsoltár férfihangra).95 írónk emellett fontos szerepet töltött be a csehszlovákiai magyarság ügyének magyarországi szószólójaként, emberfeletti szervezőmunkát fejtett ki ügyének jobbra fordításáért; pártok és minisztériumok előterjesztéseihez készített tanulmányokat, helyzetjelentéseket; az eseményekhez kapcsolódó cikkeket fordított csehből, szlovákból; nyílt vitába szállt mindazokkal, akik képtelenek voltak felfogni a csehszlovákiai magyarság elleni intézkedések valódi súlyát, helyesen értelmezni azok tulajdonképpeni jelentését (például nem kisebb személyiséggel, mint Balázs Bélával is vitába keveredett); az Új Otthon részben neki köszönheti rangját, színvonalát - s közben a legteljesebb nyomorban élt, elborzadva és tehetetlenül figyelte a kommunista párt egyeduralomra törését, s kiábrándultan háborgott a maga körül tapasztalt állapotokon, a többség erkölcsi mélypontra süllyedésén. Végletes egzisztenciális kiszolgáltatottságában döntő lépésre, a kommunisták hatalomra kerülését látva pedig belső emigrációra szánta el magát: a fővárosból Mosonmagyaróvárra, majd Sopronba került tanárnak, ahol nem múló honvágytól gyötörve pozsonyi, illetőleg szlovákiai önazonosság-tudatát továbbra is sikerült megőriznie.

IV. 3. 3. Fábry Zoltán „nemzetiségi apológiájában" - ahogyan Koncsol László nevezte A vádlott megszólalt - az irodalomtörténet-írás és a közvélemény egészen az 1990-es évek elejéig a „hallgatás éveinek" egyetlen - magas színvonalú - írásművét látta. Ekkor azonban kiderült, hogy a memorandum a stószi író pályáján belül sem egyedülálló alkotás, hiszen időközben előkerült s 1991-ben megjelent Fábry 1945-1948 között vezetett, nemkülönben nagy jelentőségű naplója, az Üresjárat. Fábry stószi magányában ekkor már hetedik-nyolcadik éve kényszerűen a (cseh)szlovákiai magyar történelem és irodalom perifériáján van: A vádlott megszólalban és az Üresjáratban közösége magányosságának, magárahagyatottságának érzékeltetésével a saját magányérzetét növeszti kozmikus méretűvé.
A vádlott megszólalt 1968-as első megjelenései óta sokan és sokféleképpen értékelték - ki a feltétlen elismerés hangján, az életmű egyik csúcsaként, ki meglehetős ambivalenciával -, az életművön, illetve a csehszlovákiai magyar irodalmon belüli jelentőségét azonban soha senki, egyetlen pillanatig sem tagadta. A memorandum az író Üresjárat című naplójából nőtte ki magát egyetlen hatalmas, a csehszlovákiai magyarság perében mondott lendületes, szenvedélyes vád- és védőbeszéddé, melynek fénye azonban nem homályosítja el az Üresjárat irodalomtörténeti jelentőségét sem. A napló - Görömbei András megállapítása szerint - személyiség és történelem ütközését dokumentálja, illetve: Fábry feljegyzései „a sors szorításába került kisebbségi személyiség gondolati számvetései önmagával és a történelemmel".96 Az Üresjáratnak három igazán fontos síkja van: az egyikben magának a személyiségnek a drámája játszódik, a másodikban a csehszlovákiai magyarság tragédiája, komor görög drámákba illő sorsa tűnik föl előttünk, míg a harmadikban az európai hatalmi viszonyok változását, a szovjet típusú kommunista imperializmus terjeszkedését látjuk lezajlani.97

IV. 3. 4. A sort Ölvedi Jánossal lehetne folytatni, aki bár húszéves kora óta a magyar fővárosban élt, szlovákiai-felvidéki identitását ott sem - s később sem
-    adta föl, s beható elemzésekben, tanulmányokban foglalkozott a csehszlovákiai magyar kisebbségi lét és művelődés kérdéseivel (a Magyar Szemlében például a lap négy évfolyamában rovata jelent meg Magyar kisebbség Csehszlovákiában címmel). A visszacsatolás után, a második világháború éveiben előbb a Felvidéki Minisztériumban dolgozott, majd diplomáciai szolgálatba került, 1944-től pedig ismét a magyar fővárosban van, a Függetlenség munkatársa. 1945 tavaszán Nyugatra menekült, egy amerikai felügyelet alatt levő németországi menekülttábor lakója, itt érik az otthonról érkező hírek - például édesanyjának a Magyarországra való áttelepítéséről szóló levele is -, s levélformában írt naplójegyzetekben veti papírra szűkebb közössége sorsát és a közép-európai politikai történéseket elemző gondolatait, továbbá otthoni emlékeit és saját helyzetével kapcsolatos reflexióit. Ezek az 1945 áprilisa és 1947 decembere között született feljegyzései, esszéi azután Levelek a száműzetésből címmel, még 1947-es évszámmal, húsz fejezetbe rendezve, sokszorosításban is napvilágot láttak Münchenben. A füzetke írásait - hangvételüket, hangszerelésüket tekintve - a tárgyilagos mérlegelés kiszámí-tottsága és az érzelmek hullámzása egyszerre jellemzi. Tűnődései, a csehszlovákiai magyarság tragédiája kapcsán az európai politikusok felelősségét is firtató dohogásai bizonyos értelemben Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán ugyanez időben keletkezett publicisztikai írásaival, memorandumaival, naplójával tartanak rokonságot, azok párdarabjainak tekinthetők, s bizonyos értelemben ki is egészítik azokat; valamennyien számkivetettek ők, akik számkivetettsége ugyanazokra a gyökerekre vezethető vissza. (Az ismeretlen légió című következő, 1948-as füzetének öt írása már az emigrációs léttel, a „menekült magyarság" új életével és beilleszkedésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.)

IV. 3. 5. Az értekező próza, s ezen belül is a történettudományi szakirodalom terén Sas Andor tevékenységét kell még kiemelnünk. A második világháború alatti önálló Szlovákiában - zsidó származása miatt - állásából elbocsátották: egy ideig még bejárhatott a városi levéltárba, később azonban családjával együtt bujkálnia kellett; a németek Pozsonyból való kiűzése után a nemzetisége miatt voltak problémái. Jászi Oszkár Magyarországra küldött, Csécsy Imréhez, illetve Böhm Vilmoshoz írt, 1946-os leveleiben őszintén aggódik a „nagy nyomorban" élő „jeles író és történész" sorsa miatt, s afelől érdeklődik barátainál, hogy nem tudnának-e valamit tenni Sasnak a „testi-lelki nyomorúságából" való kimentése érdekében, hiszen a csehek által „koldusbotra juttatott" „kiváló történetíró" sorsa „egyike a legnagyobb magyar tragédiáknak" (s még egy évvel később, 1947 januárjában is „a magyar demokrácia számos bűne" egyikeként emlegeti, hogy „pusztulni engedi" ezt a „képzett historikust" a „felette ellenséges cseh-szlová-kok között".98 Mégis nagy lendülettel látott munkához: 1946-ban két kis füzete - a Talleyrand v Bratislave pri uzavrení mieru v roku 1805 (Talleyrand pozsonyi tartózkodása az 1805-ös békekötés idején) és a Vojna a mier v Bratislave v roku 1805 (Háború és békekötés Pozsonyban 1805-ben) - is megjelent szlovák fordításban.99 Charles Maurice Talleyrand-Périgord tudvalevően Napóleon megbízásából járt az annak idején huszonötezer lakosú városban, hogy „a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetében",100 az austerlitzi csatában megalázó vereséget szenvedett Ausztriára rákényszerítse a hódító érdekeit szolgáló napóleoni békeszerződést. Feltehető ezzel kapcsolatban a kérdés, vajon a véletlen műve volt-e Sas Andor témaválasztása? Azt is hihetnénk ugyanis, hogy idézett munkáiban a tudós szerző a történelem „tettenérésével", a napóleoni hódítás megidézésé-vel a békeszerződések erkölcsi alapjainak viszonylagosságáról, a (nagy)hatalmi praktikák és törekvések könyörtelenségéről, tehát egy kicsit a jelenről is vallani kívánt. Sas Andor következő, ez időből származó tanulmánya ugyancsak szlovákul látott napvilágot 1948-ban Návsteva Petra Velkého v Bratislave (Nagy Péter cár látogatása Pozsonyban) címmel.101 Ha ez utóbbi írásának indítékait keressük, megint csak feltételezhető, hogy ezúttal - miként a történettudós monográfusa, Párkány Antal is megállapítja: „Sas Andor, mint mindig, most is a népeink múltjában fellelhető közös és kölcsönös vonatkozásokat kereste és lelte meg"102 - az esemény kapcsolattörténeti vonatkozásai érdekelhették.

Kéziratban maradt azonban Sas A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 című monográfiája, amely kétségtelenül (egyik) főművének tekinthető. A körültekintő alapossággal és a személyes megpróbáltatások emlékétől elvonatkoztatott, tudósi tárgyilagossággal megírt tanulmány, közreadója, Csanda Gábor szerint „1949-ben már befejezettnek tekinthető",103 azaz valamikor 1945 és 1948 között készült. A monográfiát tehát - s nemcsak keletkezésének ideje, hanem jelentősége okán is - közvetlenül Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Fábry Zoltán idézett műveivel együtt kell említeni, de feltehetően szélesebb körben is a - szlovákiai - zsidóság történelmével foglalkozó szakirodalom egyik alapművét láthatjuk benne. Sas Andor monográfiáját, amely joggal nevezhető a csehszlovákiai magyar történetírás egyik csúcsteljesítményének, Csanda Gábor A vádlott megszólaüa] veti egybe: „Forgatom mellette A vádlott megszólalt, a Fábry-írást. Az csupa tűz, csupa robbanás. A Sas Andor-írás meg mint egy mély lélegzetvétel. Mint mikor nehéz az ember lelke."104 S még egy idézet, szintén Csanda Gábortól: „Sas Andort nem foglalkoztatják a történelem és az amnézia párhuzamai. Pedig akkor írja a zsidók jogfosztottságának, üldözésének krónikáját, amikor már mint magyart fosztják meg jogaitól, mint magyart fenyegeti a deportálás, ő krónikás, a szlovákiai zsidók kálváriájának lejegyzője. Magyarként még megszólal, később publikál, sőt szerepet vállal, zsidóként már soha. Úgy hal meg, hogy senki sem tudja, megírta a szlovákiai zsidók üldözését."105 Csakhogy a magyarellenes uszítás, a csehszlovákiai magyarok üldözése nagyon sok párhuzamosságot mutatott a zsidók elleni uszítással és magával a zsidóüldözéssel. „A szlováknak a magyar a zsidaja" - állapítja meg egy helyütt a naplójában Fábry is.106 S miután igaz, hogy bár - mint azt ma már kevesen tudják - Szlovákiában a háború után sem csitult el azonnal a zsidóellenes hangulat és nem szűnt meg egy csapásra a zsidók diszkriminációja (néhány városban zsidóellenes pogromra is sor került),107 Sas Andort részben a probléma időszerűsége is ösztönözhette műve megírásakor, de még azt is megkockáztathatnám, hogy a szlovákiai zsidóság tragédiáján keresztül talán a csehszlovákiai magyarság tragédiájáról is szólni kívánt.

IV. 3. 6. Az értekező próza 1945-1948 közötti termését vizsgálva figyelemre méltó kísérletek olvashatók a cseh és szlovák egyetemekről kitiltott érsekújvári és környéki fiatalok irodalmi-művészeti szemléjében, a Németh László-i minőségeszményt hirdető Menedékben („Ha a minőség elbukik, szétesik a világegyetem" - áll a szerkesztők hitvallásában a 2. számban). Tanulmány- és esszéanyaguk közül is kiemelkedik Szőke István történelemfilozófiai kísérlete, a Tájékozódás a korfordulón, amely a vallások történelmi szerepét veszi bonckés alá, ekként kezelve a marxizmus(-leninizmus)t is, azaz a „materialista vallást". A Tájékozódás a korfordulón élvezetes stílusa, leheletfinom árnyalatok megjelenítésére alkalmas nyelvezete mellett történelmi tisztánlátásával is külön értéke a tárgyalt időszak (csehszlovákiai) magyar irodalmának. Idekívánkozik az akkor még egyetemista korú Décsy Gyula cím nélkül megjelent dolgozata a múlt, illetve a történelem fogalmáról. A Kollégium tagjai megütközve és nem kevés ellenérzéssel figyelik a puszta sematizmusba futó szocialista realizmus térhódítását, s ennek azon törekvését, hogy - amint Szőke István fogalmaz egy, 1947. december 18-án Décsy Gyulához írt levelében - „az ember életéből kivonatoljon minden spirituálisát, hogy az életet puszta létfenntartó funkcióvá fokozza le. Egy ordító állati öröm, életöröm hullámaiban megfullad a kételkedésből, borúlátásból született kultúra. Ezért kell a vad öröm nomádjainak belerúgniok pl. az egzisztencializmusba, amely ez ideig a leghívebben ábrázolta a válságba jutott modern kultúrlelkeket". A francia egzisztencializmusról és Sartre-ékról egy külön, máig érvényes, elmés kis jegyzet is található a Menedékben, ám ennek szerzőjéről (-yj-) eddig nem sikerült közelebbit kiderítenem. Kár, mert a sajátos nézőpontot tükröző glossza nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalomban, hanem általában véve, az egzisztencializmus magyar recepciójában is különleges színfoltot jelent.

IV. 3.7. K publicisztikában Szalatnai Rezső és Peéry Rezső ez irányú tevékenysége mellett további fontos teljesítmények is születtek. Ez - Csehszlovákiában megjelenő magyar nyelvű újság nem lévén - a magyarországi sajtóban vált lehetségessé: az „áttelepített és áttelepítendő szlovákiai magyarok hetilapján", a „becsületes hangú" Új Otthonon kívül szinte mindegyik magyar napi-, heti- és havilap szívesen közölte a csehszlovákiai, illetve egykori csehszlovákiai magyar írástudók munkáit.
Közülük is mindenekelőtt a második világháború vége felé Budapestre menekült Pozsonyi Anna glosszáit, tárcáit, életképeit és riportjait kell kiemelnünk, melyek költői-írói eszközökkel papírra vetett hiteles vallomások a hazájukból elüldözött csehszlovákiai magyarok sorsáról, beilleszkedési problémáiról. Alapműnek számít ez időből Horváth Ferenc terjedelmes, az Új Otthon 1947-es évfolyamában folytatásokban közölt cikksorozata, Az áttelepített magyarság és a demokrácia. Krammer Jenő a Magyarországra telepített, illetve menekült iskolaköteles fiatalok nevelésének, iskoláztatásának kérdéseivel foglalkozott alapvető gondokat feltáró írásaiban, fontos publicisztikai írások alatt olvashatjuk még a szóban forgó időben Bolya Lajos, Dobossy Imre (Czuczor Imre néven is), Dobossy László (Czuczor Lászlóként is), Hubik István, Kovács Endre, Tudóssy Margit, Vass László és mások nevét. A családja háborús tragédiájától, veszteségeitől megrendült Földes Sándor Ács Pál néven publikált ekkor, Décsy Gyula Tószády József néven jelentette meg írásait, s megtalálni az Új Otthonban a később egészségnépszerűsítő írásaival, orvosi tanácsaival közkedveltté vált muzslai körorvos, dr. Buga László írásait is.

IV. 4. 1. A Menedék mellett, melyről az előzőekben már több vonatkozásban is szóltunk, az ugyancsak titokban megjelentetett két kőnyomatosról, az Észak Szaváról és a Gyepű Hangjáról, valamint a Magyarországon kiadott Új Otthonról, illetve a Prágában napvilágot látott Jó Barátról kell még szólnunk mint a kor csehszlovákiai magyar sajtójáról.108 (Tudni egyéb lapindítási kísérletekről is - például az érsekújvári kommunisták kezdeményezéséről még 1945 augusztusában, a Demokrata Párt párkányi szervezetének próbálkozásáról 1947 májusában, különböző beadványok és memorandumok lapköveteléseiről stb. -, de ezek sorra kudarcot vallottak. Az 1947-1948-as évek fordulóján, illetve 1948 folyamán sorra került csehszlovák-magyar tárgyalások egyik rendszeresen felbukkanó magyar követelése volt egy csehszlovákiai magyar lap kiadásának jóváhagyása; az esztendő augusztusától-szeptemberétől íródó feljegyzések pedig már konkrétan az Üj Szó létrehozására utalnak.)
Az Észak Szava és a Gyepű Hangja egyébként egy további illegális kiadványról, a Felvidékről is említést tesz, ám ez utóbbinak egyelőre nem sikerült nyomára bukkanni. Az említett értesítők rendszertelenül, a szükség megkövetelte időközönként és terjedelemben készültek A/4-es méretben. Az Észak Szava címe és alcíme - A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ) időszaki közleménye - alatt egy további közlemény: „A magyar nyomdatilalom miatt csak kéziratban jelenik meg", és egy figyelmeztetés: „Magyar Testvérem, vigyázz a besúgókra és árulókra!" volt olvasható. Egy további számban pedig ez: „Magyar Testvér! Légy óvatos! Nyilvános helyen ne politizálj! Nem szabad okot adnod arra, hogy törvény elé cipelhessenek és bezárhassanak. Át kell vészelned még ezt a kis időt!" A Gyepű Hangja címe alatt is hasonló tájékoztatás áll: „Kéziratban jelenik meg, ha ezt itteni magyarságunk helyzete megköveteli, minden két hétben egyszer, külön NYUGATI és KELETI kiadásban. Olvassátok és terjesszétek, magyarok! Vigyázzatok a besúgókra!"
Mindkét kiadvány kezdetleges eljárással készült és sietve fogalmazott szövegeket tartalmazott, melyek elsődlegesen a tájékoztatást szolgálták, s a nemzeti(ségi) öntudatot, a nyelvhez és a nemzetiséghez való ragaszkodást igyekeztek erősíteni. Művelődéstörténeti értéküket elsősorban a kuriozitásuk, illetve politikai-társadalmi jelentőségük adja. S még valami: közösséglélektani szempontból is fontos szerepet játszottak azzal, hogy megkísérelték ébren tartani a hitet a csüggedők-ben, s mintegy lelki vigaszt jelentettek a csehszlovákiai magyarság nehéz óráiban. Erre példa a Húsvét tanulsága című kis jegyzet is 1947-ben: 1946.109

IV. 4. 2. A második világháború utáni csehszlovákiai magyar írásbeliség kezdeti szakaszába tartozhat a Sándor Dezső szerkesztésében 1947. április 9-e és 1949. február 26-a között Budapesten megjelent Üj Otthon is. Annál is inkább, mivel a hetilap eredetileg az egész csehszlovákiai magyarság érdekeit és hangját szándékozott képviselni. Ezt jelzi egyebek közt az is, hogy amíg a csehszlovák hatóságok útját nem állták, a lap Szlovákiában - sőt eleinte a Cseh- és Morvaországba deportáltak között - is terjesztésre került, illetve korlátozott számban, de ott is elő lehetett fizetni rá, sőt pozsonyi szerkesztősége is volt. Amikor pedig a lap szerkesztői pályázatot írtak ki az üldöztetések poklában tragikusan alakuló emberi sorsok megörökítésére, a pályadíjak összegét nemcsak forintban, hanem csehszlovák koronában is megállapították. A lap a szóban forgó időben a csehszlovákiai magyar kultúra és szellemi élet szervezésében támadt űr betöltésének feladatát is magára vállalta. Maga köré tömörítette a korábbi időszak(ok) áttelepített, elmenekült vagy még mindig odahaza levő csehszlovákiai magyar íróinak és értelmiségének jelentős részét; hangot adott az igazából csak az 1948 utáni új helyzetben aktivizálódó írástudóknak (például Fábry Zoltán is szerepelt a lapban, ahol A vádlott megszólal egyik részletét tette közzé); de pályakezdők első vers- és novellakísérleteinek is teret adott (novellák, riportok, publicisztikai eszmefuttatások alatt többször olvasható e helyen például a „harmadvirágzás" egyik legjelesebb műfordítójának és szerkesztőjének, Hubik Istvánnak a neve is). A lap agóniája 1948 őszétől közel fél éven át tartott, amikor is - állami tulajdonba vételének előkészítése mellett - jövőjével kapcsolatban hol a csehszlovák-magyar viszony rendeződése miatti fölöslegessé válását, hol pedig a további szükségességét bizonygató szempontok kerültek előtérbe. A lap megszűnésével, megszüntetésével kapcsolatban egyelőre sok mindent nem látni tisztán, annyi mégis bizonyosra vehető, hogy további fenntartásához nem fűződött politikai érdek, s arra vonatkozóan is több utalást találtam, hogy a lap sorsát a betiltását szorgalmazó csehszlovák követelések döntötték el.

IV. 4. 3. Kultúraszervező és -teremtő szerepét tekintve ugyan elmarad az Üj Otthon mögött, ám a Cseh- és Morvaországba deportált magyarok tájékoztatása, önazonosság-tudatának ébren tartása és érdekeinek védelme, érvényesítése szempontjából az Üj Otthonéinál semmivel sem könnyebb feladatok jutottak az 1948. július 28-a és 1949. április 10-e között Prágában megjelent Jó Barátnak is. Egy magyar lap indításának ötletét Szlovákiában Ladislav Novomesky iskola- és népművelésügyi megbízott már 1945 augusztusában felvetette Klement Gottwald miniszterelnöknek, ám erre a hatóságok csak 1948-ban szánták el magukat - előbb Prágában, s azután Pozsonyban."0 A prágai Földművelésügyi Minisztérium kiadásában megjelent, dr. Szily - a lapban csehesen: dr. Sily - Imre szerkesztette Jó Barátról sokáig csak meglehetősen sommás értékelések láttak napvilágot, és a második világháború utáni csehszlovákiai magyar sajtó története egyöntetű vélekedés szerint - még az 1989-es rendszerváltás után is, s talán Fábry nyomán - a Jó Barátnál négy és fél hónappal később induló Üj Szó első számának megjelenésétől számítódott. Feloldatlanul hagyva azt a minden bizonnyal feloldhatatlan ellentmondást, miszerint egy korszak sajtójának indulása nem annak első, hanem csupán második sajtóterméke megjelenésének idejére tevődik. Ettől az ellentmondástól volt terhes Balázs Béla pár mondatos értékelése is,111 noha ő még valamivel kíméletesebb hangot üt meg a Jó Baráttal kapcsolatban, mint Fonod Zoltán, aki egy helyütt minden tétovázás nélkül kijelentette, hogy „teljességgel lehetetlen a Jó Barátot holmi emberbaráti szempontokkal sajtóhagyománnyá avatni, hiszen az olvasók elemi igényét, a tájékoztatás, véleményformálás lehetőségeit [sic!] sem elégíthette ki". Szerinte a lapnak „egyetlen célja volt, hogy a Cseh-és Morvaországba kitelepített [sic!] magyarokkal elfogadtassa
az »új otthont«, esetleg segítsen a szétszórt családok, hozzátartozók felkutatásában".112 Ám ha igaz is - akkor is csak hellyel-közzel - ez a minősítés a lap kezdeti időszakára, egészében véve alig igaz belőle valami: kül- és belpolitikai híreivel, beszámolóival, kommentárjaival - a kor szintjén és politikai keretei között -a tájékoztatás követelményének teljesítésétől olvasói hangjának megjelenítésén, véleményének felmutatásán túl azok esztétikai igényeinek kielégítéséig és ízlésének befolyásolásáig - igaz, a maga szerény, szűkre szabott keretei között - az Üj Szó első számainál semmivel sem alacsonyabb erkölcsi, szakmai és nyelvi színvonalon, valamennyi újságfunkciónak eleget tett. Ami pedig a Fonod Zoltán által egyetlen célként említett segítséget illeti a szétszórt családok, hozzátartozók felkutatásában, ez tevékenységének csupán egyik, bár korántsem a legfontosabb területét alkotta (ezt a missziót egyébként az indulás hónapjaiban - szerencsére - maga az Üj Szó is felvállalta). De példák, közlemények hosszú sorát idézhetnénk azzal kapcsolatban is, hogy bár a lap, főleg a kezdet kezdetén, valóban a kommunista pártpropaganda és a sztálinista politika szócsöve volt, s mindvégig megőrzött valamit ebből a szerepéből, később - ezzel párhuzamosan - egyre komolyabban vette a deportáltak megoldatlan helyzetéből adódó érdekvédelmi szerepet, s a Cseh- és Morvaországba deportált magyarokkal immár nemcsak elfogadtatni igyekezett az „új otthont", hanem miután annak politikai feltételei megteremtődtek, információival a hazatelepülésben is családok százainak, emberek ezreinek nyújtott hathatós segítséget. Ugyanekkor a Jó Barát és szerkesztői a valóságnak megfelelően és naprakészen tájékoztatták a legfelsőbb csehszlovák - prágai - állami és pártszerveket a kényszerközmunkára hurcoltak problémáiról, panaszairól, igényeiről, s a köreikben uralkodó hangulatról. Erről tanúskodik a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozó egykori főszerkesztőnek az a Kiss József által fellelt és másolatban rendelkezésemre bocsátott, 1949 . augusztus 31 -i keletű s a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának címzett, „bizalmasnak" minősített levele is, amelyben a Cseh- és Morvaországba deportált dél-szlovákiai magyarok elégedetlenségéről és háborgásáról tájékoztat, akik csalódtak a februári fordulatban, mert az új kormány sem rendezte helyzetüket, és nem teremtette meg hazatérésük lehetőségét, s emiatt teljes a bizonytalanság körükben, ami miatt rosszabbnak érzik helyzetüket a rabokénál is, akik „mégiscsak tudják, mennyi időre szól a büntetésük", s „a katonai szolgálat is csupán meghatározott ideig tart". Ezért például üdvös lenne - így Szily - ha „valamelyik politikai tényező nyilvánosan is foglalkozna" (fordításomban) a helyzetükkel s annak megoldásával kapcsolatos kérdésekkel.113 Ami pedig a Jó Barátnak az Üj Szóhoz való viszonyát illeti, kissé megkésve - arra hivatkozva, hogy a pozsonyi lap csak néhány nappal korábban érkezett meg Prágába -, csupán 1949. február 2-án számolt be annak megjelenéséről, gesztusértékű mondatokat írt le vele kapcsolatban: „Sohasem gondoltunk arra, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók lapjává legyünk. Tudtuk, hogy a csehszlovákiai összmagyarság lapját Bratislavában kell
szerkeszteni, és tudtuk, hogy egy új magyar lap kiadása nem várat sokáig magára. [...] Szerény lehetőségeinkhez képest támogatjuk az Üj Szót, és közöljük, hogy a Jó Barátot csak cseh-morva területen terjesztjük. Felkérjük azokat a volt kedves olvasóinkat, akik már visszatértek, és azokat is, akik visszatérni szándékoznak Szlovenszkóra, tartsák meg a Jó Barátot szíves emlékezetükben, de rendeljék meg az Üj Szót, mert az az ő lapjuk."114

IV. 5. Mint annyi mindenről, szervezett és legálisan folyó csehszlovákiai magyar könyvkiadásról sem beszélhetünk a tárgyalt időszakban. Ennek ellenére mégis számon kell tartanunk néhány olyan, ez idő tájt megjelent kiadványt, amely fenntartás nélkül besorolható a - második világháború utáni - csehszlovákiai magyar kultúra egészébe. S itt most nemcsak a Szent György Kollégium illegális füzeteire, s nem is egy-egy, a csehszlovákiai magyar kultúrának is részét képező, szlovákul vagy éppen Magyarországon megjelent, már ugyancsak említett kiadványra - Egri Viktor, Sas Andor szlovákra fordított köteteire, vagy Kövesdi László Szegeden, netán Garai István Békéscsabán megjelent verseskötetére, a Mesekirályra - gondolok (ezekről fentebb már szóltam). De mégcsak nem is az olyan kuriózumszámba menő hivatalos kiadványra, mint amilyen a prágai Földművelésügyi Minisztérium gondozásában napvilágot látott, bizonyos Jindfich Proks mérnök és Margita Koczka-Wiczková által összeállított cseh-magyar nyelvű kézikönyv volt, mely a Csehországba elhurcolt szlovákiai magyarok helybéliekkel való érintkezésének megkönnyítésére jelent meg 1947-ben a következő - kissé nyakatekert - címmel: Cesky pro madárské zemédélské délníky. Pfírucka cesko-mad'arskych rozhovorű pfi práci v zemédélství - Csehül a magyar gazdasági munkások használatára (Kézikönyv cseh-magyar társalgással gazdasági munka közben). (Nem érdektelen itt, hogy 1946-ban Pozsonyban már második, javított kiadásban is megjelentették Artbauer Gizella és Schultz János Szlovák-magyar szótárát.)
Szerény terjedelmű magyar imakönyveket adott ki viszont 1946-1947-ben a komáromi bencés rendi paptanár, Bíró Lucián (Keresztút 14 képpel, elmélkedésekkel és közös ájtatosságokra szánt imádságokkal; Miatyánk. Imádságos és énekeskönyv Keresztény katolikus hívek számára),n5 akinek nevéhez fűződik egy 1948. évi, tehát feltételezhetően még az előző év utolsó heteiben napvilágot látott kalendárium kiadása is (Kalendárium 1948).U6 A 96 lapos kiadványt teljes egészében kalendáriumi tartalommal töltötte meg az összeállító. Ami szembetűnő: egyetlen szó sem árulkodik benne közvetlenül a csehszlovákiai magyarság sorsáról, az őt létében fenyegető helyzetéről. Ezzel szemben a kalendárium minden egyes lapja a magyar szó varázsával, a szép, szabatos, tisztán csengő magyar beszéd megszólaltatásával, az igazi emberi értékek: a jóság, a türelem, a megértés, a kitartás hirdetésével tüntet az adott helyzet ellen. Ami már önmagában is bátor tettnek számított azokban az esztendőkben. (Az egyik szlovák újságban például -Rozsirujú ilegálne mad'. kalendáre [Illegális magy. kalendáriumokat terjesztenek]
címmel a következő baljóslatú hír jelent meg vele kapcsolatban: „A Párkányi és a Komáromi járás községeiben magyar nyelvű kalendáriumot terjesztettek illegálisan, amelyet a komáromi nyomdában nyomtattak ki. A nemzetbiztonsági szervek nyomozást indítottak az elkövető személyének felderítésére.")117
A magyar könyvek terjesztése szintén illegális keretek közé, illetve a magánszférába szorult, s az ajándékozásra, ajándékküldésre, segélyszolgálatra korlátozódott. Ezt tekintve viszont különböző csatornákon magyar könyvek százai érkeztek az országba, s mint fentebb említettem már, Szalatnaiék Segélybizottsága is kiemelt feladatának tekintette a felmerülő olvasói igények lehetőség szerinti kielégítését.118

IV. 6. Fentebb, összefoglaló igénnyel ugyan, de korántsem valamennyi részlet feltárásának és elemzésének szándékával a csehszlovákiai magyar - értelmiségi -ellenállás, illetve művelődés azon megnyilvánulásait igyekeztem áttekinteni, melyekkel a szóban forgó nemzeti kisebbségi közösség, töredéknép az 1945-1948 között féktelenül tomboló cseh és szlovák sovinizmus ellene irányuló intézkedéseire reagált. Ezek a részletek többnyire amúgy is kiolvashatók és kikövetkeztethetők e kötet dokumentumaiból. A szlovákiai zsidók 1939-1945 közti üldözését ezen esztendőkben monografikusán feldolgozó, s előszavamban már idézett Sas Andor joggal írhatta választott tárgya kapcsán: „E históriai valóság csupa jajszó, esztelen dúlás, hangzavar, rettegés, kétségbeesés és körömszakadtáig tartó harc. Ebből a káoszból és förtelemből kell a történetírónak képet formálnia, valamit, ami hű a valósághoz, annak lényegét ragadja ki. [... ] Az időbeli távolság kétségtelen feltétele a látókör szélességének és az áttekintés egységének. Másrészt viszont lehetetlenné teszi, hogy a historikus hallja az eltávolodott korszak élő szavát, jajkiáltását, az élőszóban kifejeződő fizikai kínokat és belső szenvedést. A távolból nem tudja a történetíró alkalmas módon kinyújtani kezét, hogy rátegye azt a régi világ lázas-kanyargós visszerére."119 Tudós történészünk szavai az általa taglaltat követő, miáltalunk választott korszak tudományos feldolgozására is értelmezhetők, s ma már a csehszlovákiai magyarság - és németség - második világháború utáni jogfosztottságának éveivel kapcsolatban számos olyan - magyar, szlovák, cseh és német - történeti feldolgozás áll rendelkezésünkre, melyek a legteljesebb mértékben eleget tesznek ennek a feltétel(rendszer)nek. Dokumentumkötetünkkel ezekhez az átfogó összegzésekhez, elemzésekhez, értékelésekhez és érvelésekhez szerettem volna újabb támpontokat adni, s a kor közvetlen szereplőinek, meg- és elszenvedőinek megszólaltatásával, a „megrázó tények" mellé megidézve
-    Sas Andorral szólva - „az átélés pokoli forgószelét"120 is.
Áttekintésemet, rendhagyó módon, a három kultúrájú, magyar iskolázottságú szlovák költő, Stefan Krcméry 1947-es, érthető módon kéziratban maradt, s Fukári Valéria által csupán 1995-ben közzétett verses rögtönzésével zárom, mely a magyar szó tiltása, üldözése hatására - (egy)személyes tiltakozásként
-    magyar nyelven szakadt ki szerzőjéből: „S a magyar szónak sorsa milyen itt? Elnémult nagyon huszonöt év alatt -a kisebbségnek sorsán nem segít, ha a többségnek ügye nagyot haladt.

Madáchnak nyelve, Tompa Mihály szava virággal telve, széthullt pozdorjává. A madár szól-e fiaihoz még, kik száraz ágon csüggeteg ajakkal elmében játszanak feledett szavakkal, hogy mi zöld a föld, és mi kék az ég!"'2'

V. Tanulmányomban nem tartottam szükségesnek a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatos 1945-1948/1949 közötti események részletes, tárgyszerű ismertetését, történeti hátterének, összefüggéseinek taglalását, s a „Hívebb emlékezésül. . ."-tői eltérően ezúttal kronológiát sem közlök összeállításom végén, s a kor - könyvtárnyi - irodalmából is csupán a legfontosabb forrásaimat és támpontjaimat adom meg irodalomjegyzékemben. E tekintetben ugyanis már - nem úgy, mint két évtizede - szerencsére gazdag és mindenki számára hozzáférhető történeti szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére, és a publicisztikának, az újságírásnak is vissza-visszatérő témája az adott időszak, és örvendetesen sok írás foglalkozik e „jégveréses esztendők" (Gál Sándor kifejezése) magántörténelmével, azzal, hogy az események elszenvedői hogyan élték meg a kitaszítottság ez éveinek tragédiasorozatát. Teljes mértékben igazat adhatunk ugyanis Popély Árpádnak, aki szerint az e dokumentumkötettel is összefoglalt időszak a szlovákiai „magyar kisebbség történetének nemcsak a legtragikusabb, hanem egyúttal a legfeldolgozottabb fejezetei közé is tartozik".122 Dolgozatomban éppen ezért elsősorban csupán olyan összefüggésekre szerettem volna rámutatni, amelyek gyűjteménykötetem tárgyát: az 1945-1948/1949 közti esztendők csehszlovákiai magyar - és csehszlovákiai magyar vonatkozású - dokumentumirodalmát és tiltakozó megnyilvánulásait, megmozdulásait közelebbről érintik, és amelyek, véleményem szerint, még mindig nem eléggé közismertek, illetve amelyek válogatásom indítékait és szempontjait világítják meg. Hogy azonban azok számára is világosak legyenek az összefüggések, illetve érthetők és értelmezhetők maguk az események, akik kevésbé járatosak a csehszlovákiai magyarság közvetlenül a második világháború utáni történelmében, kötetem dokumentumait viszonylag gazdag jegyzetanyaggal láttam el, melyben nemegyszer további dokumentumokra bukkanhat az olvasó, minek következtében azok száma kötetünkben jóval nagyobb a külön sorszámmal jelölteknél. A több lelőhelyen, illetve több változatban is megtalálható iratoknál minden esetben jeleztem, hogy azok közül melyik képezi szövegközlésünk alapját.
Az eligazodást segítve megadom a kötetben található ritkábban előforduló (vagy egyedi) rövidítések feloldását, s a kötet könnyebb kezelhetősége érdekében névmagyarázatokat, valamint név- és helynévmutatót is szerkesztettem (nem minden esetben sikerült azonosítanom az egyes dokumentumokban szereplő cseh- és morvaországi személy- és helységneveket, ilyenkor a közlésükhöz alapul vett szövegváltozatban található alakjukat használtam).
Tekintettel arra, hogy a kötetbe sorolt írásokat többnyire a sietős tett- és közlésvágy szülte, illetve hogy azok - a szerzőik ízlésében, iskolázottságában mutatkozó jelentős eltérések következtében - ortográfiai szempontból is változatos képet mutatnak, tartalmuk és stiláris jellegzetességeik maximális tiszteletben tartása mellett igyekeztem azokat a ma érvényben levő helyesírási szabályok szerint egységesíteni és modernizálni. Kiigazítottam az eredeti, illetve a közléshez alapul vett szövegben található nyilvánvaló elírásokat és sajtóhibákat, az értelmezést zavaró grammatikai vétségeket, a legfontosabb esetekben rendet teremtettem a névelőhasználatban, egységesítettem a kiemeléseket, a különböző személy-, utó- és helyneveket, továbbá az idegen szavak és kifejezések írásmódjánál a napjainkban elfogadott konvenciókat tartottam szem előtt. A szövegben eszközölt, az értelmezhetőség érdekében elkerülhetetlen betoldásaim [] között olvashatók, a szövegromlások helyét [---], a kihagyásokét pedig [...] jelzi.
Mivel korábbi kutatásaim, valamint két, e tárgyban megjelent dokumentumkötetem segítőit a Mint fészkéből kizavart madárban és a „Hívebb emlékezésül..."-ben már felsoroltam, ezért itt mostani összegzésem támogatóinak és segítőinek kell külön nyomatékkal köszönetet mondanom. Jelesül - s első helyen - a somorjai Bibliotheca Hungarica igazgatójának, Végh Lászlónak és készséges munkatársának, Roncz Melindának, valamint a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársainak: Popély Árpádnak és Simon Attilának, illetve levéltárosának: Momko Milosnak, továbbá Molnár Imre történésznek és Dippold Péternek, a budapesti Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatójának, illetve az időközben elhunyt Kiss József történésznek, kötetem nyelvi-szakmai ellenőrzéséért pedig Kocsis Arankának, s végül feleségemnek, Tóth Ozsvald Zsuzsannának és Anna lányomnak, mert valahányszor megértő beletörődéssel fogadták, ha a kötettel kapcsolatos munkálkodásom együttléteinket kurtította meg.
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,316 MODIFIED: 2018.01.23 22:11:49.MD5: 261c2f536b3ed3c76a2e24cc5dec0d98 STATUS: OK