Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2014-04-02   2,487

Vágvölgyi Szilárd nevével már találkozhattak olvasóink a Czuczor Gergelynek szentelt könyv ismertetésénél. Most az Andódról szóló monográfiáját szeretnénk szíves figyelmükbe ajánlani. A 2009-ben megjelent kötet bizonyosan megmelengeti minden andódi lokálpatrióta szívét - a szerző (aki maga is a falu szülöttje) végigvezeti olvasóját a település történetén a középkortól a legújabb időkig. A könyv tartalmazza a világháború áldozatainak névsorát, a holokauszt helyi áldozatait, a kitelepítés idején elűzött lakosok listáját és a helyükbe érkező telepesek neveit... Az alábbiakban egy szövegrészt közlünk e nagyszerű könyvből, amilyenre az érsekújváriak mindeddig hiába várnak...  


II. József jobbágyrendeletei a földesúri önkénynek akartak gátat vetni. Megtiltotta, hogy a parasztot „törvényes és elegendő ok" nélkül telkétől megfosszák.
A király legfőbb vágyai közé tartozott az egységes monarchia megteremtése. Ezt célozta híres nyelvrendelete, melyben a holt latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé Magyarországon is. E rendelet szerint az összes hivatalokban, az igazságszolgáltatás minden fokán német nyelvű ügyintézésre kellett áttérni. Az iskolákban csak németül tudó tanárok taníthattak. Ez a rendelet óriási felháborodást és szinte egységes ellenállást váltott ki, s megvolt az a pozitív hatása, hogy megnőtt az érdeklődés a magyar nyelv és irodalom iránt.

A magyar szellemiség fejlődése a magyar nyelv országon belüli hódítása nagy lépést jelentett a nemzeti fejlődés terén, de ugyanakkor kiélezte a helyzetet az ország területén élő nemzetiségiekkel. Egyes politikusok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyarok vérrel szerezték ezt a földet, s majdnem ezer éve birtokosai annak, tehát megkövetelhetik, hogy az állam nyelve a magyar legyen. Arra számítottak, hogy idővel a nemzetiségek elmagyarosodnak. Nem vették figyelembe a nemzetiségek történelmi múltját, sem pedig a közös munka és áldozatvállalás tényét. Egy politikai nemzetről beszéltek, amire a szerbek, horvátok, románok és a szlovákok heves ellentámadásokkal válaszoltak.

A politika színterén kiéleződött vitákat az idő döntötte el. Az abszolutisztikus kormányzásra törekvő uralkodók nem tudtak megbirkózni a felmerült nehézségekkel. 1848 tavaszán forradalmi hullám söpört végig Európán. A párizsi és bécsi forradalom hírére Petőfi így reagált: „íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk... Tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz." Másnap reggel, tehát március 15-én a fiatalok lelkes csoportja Petőfi, Vasvári és Jókai vezetésével megfogalmazta 12 pontos követeléseiket, s az események közepette Petőfi megírta híres forradalmi versét, a Nemzeti dalt, melyet a költő a Múzeum téren összegyűlt tömeg előtt saját maga szavalt el.

A kirobbant szabadságharc eseményei és következményei egy olyan politikai törésvonalhoz vezettek, amely a szabadságharc bukása után a tényleges erőviszonyokat figyelembe vevő „kiegyezést" hozta létre. Ez a kompromisszumos megoldás a két államot közös uralkodóval az élen, az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezésű államalakulatba tömörítette. Ez volt az a törésvonal, amely István király óta fennálló Magyarországot az I. világháborúba, majd a trianoni szakadékba sodorta. Igaz ugyan, hogy a kiegyezés, melyet Deák Ferenc és hívei támogattak, véget vetett az önkényuralomnak, de cserébe az ország gazdasági bázisát a Habsburg Birodalom asztalára tette.

Levéltári kutatásaim során mindeddig nem találtam olyan dokumentum értékű okiratot a szabadságharc idejéből, amely Andóddal kapcsolatos lett volna. Andód község krónikájában azonban (forrásanyag megjelölése nélkül) a következő bejegyzés olvasható:

„Az 1848/49-es forradalmi harcok idején a község lakossága élelmiszer segéllyel járult hozzá a felkelők ellátásához a Komáromi erődben, ahol Klapka generális védte a forradalmat. Majd később Görgey generálisnak nyújtott segítséget, akik Andód és Újvár között, majd Anyalán és Gután táboroztak. Hasonló segítséget nyújtottak a császári seregnek is, melyet Jelacic bán vezetett, éspedig takarmányt adtak a lovak részére, akik Báb-pusztán (Tótmegyer és Sók-Szelőce között) voltak letáborozva. A forradalmi harcokban andódi résztvevőkről nincs említés. Az a feljegyzés maradt fenn, hogy az utolsó verbuválás a császári sereg részére 1849 januárjában történt, ugyanúgy mint Szímőn és Kamocsán. A szímői plébánia bejegyzése azt említi, hogy 40 legényt csábítottak el és vittek katonának. Még azt is, hogy 11-en közülük meghaltak, a többi a harcok után hazatért. Hányan voltak oda Andódról, azt nem említi. A nagysallói csata után, mely 1849. április 19-én zajlott le, a császári udvar manifesztumot adott ki a jobbágyság felszabadítására. De ezzel még a harcok nem fejeződtek be. Az osztrák császár a forradalom leverésére segítségül hívta az orosz cári hadsereget, akinek katonái Paskievics generális vezetése alatt Andód környékén táboroztak és innen indítottak rajtaütésszerű támadásokat a komáromi erőd ellen. 1849- június 16-án nagy csata zajlott le Zsigárd, majd június 20—21-én Pered mellett. A sereg átirányítása alkalmával Andód település lakói nagyon sokat szenvedtek.

Az utolsó nagy csatározás, amelyet az andódiak átvészeltek, 1849. július 2-től július 11-ig tartott, amikoris a komáromi erőd bevételének harci cselekvései áttevődtek egész az ógutai határig, majd onnan Andódhoz, Tótmegyerhez és Tardoskeddhez. A harcok után az egész környék tele volt katonák tetemeivel, döglött lovakkal és mindenféle harcászati tárgyakkal. Ezek által járvány ütött ki és a lakosságot hetekig tizedelte. Az elhalálozás Andódon is meghaladta a tíz százalékot."

Az imént leírt események sok érdekes adattal szolgálnak, csak az a baj, hogy a krónika szerkesztője ezeket hiteles dokumentumokkal nem bizonyítja. Például a nagysallói csata történelmileg is bizonyított faktum, de az, hogy Paskievics generális katonái e vidéken tartózkodtak, az már megkérdőjelezhető.
Az Andódhoz közel lezajló harcokról egy másik forrásmunkában (Gábris, 1955, 44. o.) a következőket olvashatjuk:

„1849. február 9-én a honvéd sereg Érsekújvárnál vereséget szenvedett, s a város osztrák kézre került. A magyar csapatok maradványai Komáromba vonultak, mivel ebben az időszakban egyedül az ottani vár képviselt némi erősséget. Oda menekült a vármegyék vezetése is. Az újvári csata után az osztrák sereg Esztergom irányába vonult és Párkánnyal együtt - február 12-én - elfoglalta. A környék lakossága ekkor találkozott először idegen, ellenséges katonasággal, mely falvainkon keresztül igyekezett a Duna felé. Ez is elegendő volt ahhoz, hogy az útjukba eső településeket kifossza. Ezt követően a honvédség a környéken április 19-én Nagysallónál, majd Kéménd mellett ütközött meg az ellenséggel és nyert csatát. A menekülő osztrák katonák a párizsi major környékén sikertelenül kísérelték meg az előrenyomuló honvédséget feltartóztatni."

Az elmondottakból kiszűrhetjük, hogy Újvár körül voltak szabadságharcos honvédek, majd később osztrák katonák is, de azt, hogy Andódról név szerint kik csatlakoztak a forradalom seregéhez nem sikerült megtudni, sőt az már emlékekben sem él. Tudunk azonban egy férfiúról, aki nem volt tagja a honvédségnek, de az, amit a forradalom oltárára letett, örökké megmarad emlékezetünkben és a történelem lapjain. Ez a férfi papi reverendát viselt, de bátor kiállása a forradalom mellett és a zsarnokság ellen a legnagyobb hősökéhez hasonlítható. Czuczor Gergely, falunk szülöttje az események hatására és a lelkében lobogó tűz hevétől megírta Riadó című versét, egyetlen heves hangú, forradalmi költeményét. A vers 1848. december 21-én jelent meg, és országos feltűnést keltett. Részlet a versből:
Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát. El még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk. Nem kell zsarnok...! csatára magyarok, Fejére vészhalál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk, Mi... lelkébe tőrt vetünk.
A vers mondandója nagyon fölbőszítette az osztrák hadvezetést, mert ahogy 1849 januárjában bevonultak Pestre, a költőt elfogták és hadbíróság elé állították. Hatévi szigorú várfogságra ítélték, vasra verve szállították Kufstein várába* (Ausztria). Bilincsbe verve élt cellájában, de még itt is a készülőben levő nagy szótárán dolgozott. Ez a munka tartotta benne a reményt a várva várt kiszabadulásig, 1851-ig.
Czuczor Gergely a szabadságharc bukása és a börtönben eltöltött évek után alig írt néhány verset. Szabadulása után csendes visszavonultságban élt Pesten, s jóformán kizárólag szótára szerkesztésével foglalkozott. E korszakból (1854) származik, az alábbi népies hangvételű verse (részlet):

Jó emberke Adám gazda, De van is szép áldás rajta: Van egy fürge felesége; De még ezzel nincsen vége.
A konyhában semmi hiba, Forog nyárson csirke, liba, Jó borocska — ez is telik, A kis hordót csapra verik.
S hogy víg legyen a lakoma, Nem hiányzik a sok koma, Kántor, ispán, komiszárus, S az az ármányos nótárus!
Czuczor Gergely költői, tanári és tudományos munkássága mellett kifejtette véleményét a közélet majd' minden területén. Újságszerkesztőként becsületességre buzdított és bírálta az erkölcstelenséget, kapzsiságot. Róla nem lehet azt mondani, hogy elbújt a kolostor falai közé. Nyitott szemmel járt. Az életben előforduló visszásságokat frappáns közmondásokba foglalta. Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerű



* A kufsteini várerőd Császár-tornyát, s annak 4-8 méter vastag falú celláit Kazinczy is ismerte, mivel a magyar jakobinusok jelentősebb tagjai közé tartozott, s 1795-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Naplójában ezt írta a Császár-toronyról: „A várba 452 grádics viszen s a státus foglyai ott egy toronyban tartanak, mely 13 rekeszt foglal magában." Az egykori állami börtön a torony harmadik emeletén volt, s különösen híres vagy fontos személyeket tartottak itt fogva. 1859-től 1865-ig a várbörtön lakója volt a híres betyár, Rózsa Sándor is.


szólások című könyvében 120 közmondást olvashatunk Czuczor Gergelytől. Egy-kettő az ismertebbek közül:
—    Ajándékkal, mindent meg lehet fordítani.
—    Rossz bíró, ki ajándékra néz.
—    Nem akarás, fejvakarás.
—    Ma menyasszony, holnap asszony, holnapután komámasszony.
—    Mérges asszonynak harapós a lánya.
—    Egy jó álom minden fáradságot helyrehoz.
—    Ahol megegyezés nincsen, elkelt ott a barátság.
—    Nem kell a bátornak bíztatás.
—    Ha bárányos az ég, harmadnapra eső lesz.
—    Szükség idején a gyáva is megbátorodik.
—    Benedek, zsákkal hordja a meleget.
—    Nem bolondság az uraság.
—    Nagy ember, nagyot botlik.
—    Bosszantás minden embertől kitelik.

Holecka Juraj, tótmegyeri lelkész, a szabadságharc idején, mint szemlélő, érdekes eseményeket rögzített:
„Károlyi gróf földbirtokai a sok harci esemény után lerombolva és kifosztva. Az állatállományt a katonaság rekvirálta, amibe besegítettek a parasztok és a zsellérek is. A rablást csak az 1849-es év végén kitört kolerajárvány szüntette meg. Az állam 1850 után adót vetett ki az urasági és az egyházi birtokokra. Ez idáig csak a jobbágyság fizetett adót. A pénz értéke nagyban megromlott, senki sem akarja elfogadni, mert az ezüstpénz helyett megjelent a réz- és a papírpénz is. 1850. december 15-én ünnepélyesen megnyitották a Pozsony—Érsekújvár—Pest közötti vasútvonalat. Ebből az alkalomból a vasútállomás mellett istentiszteletet tartottak, melyet a Scitovszky János esztergomi hercegprímás celebrált, aki a szomszédos Kamocsáról származik. Mintegy ezren vettek részt a szentmisén, többségük tótmegyeri, szímői, andódi és kamocsai jobbágy volt. Kamocsáról még a reformátusok is részt vettek az ünnepségen.
A császári katonaság járta a falvakat és fegyvereket rekvirált. A helyi vezetőség osztrák módra szerveződött. Csendőrőrsök alakultak és a községházán minden hivatalos okiratért okmánybélyeggel kellett fizetni.
1851-    ben még mindig tartott a falvak katonai megszállása. Ugyanebben az évben, július 2-án, este tíz órakor földrengést észleltek. Megyeren, Tardoskedden, Andódon és Ó-Gútán néhány ház megrepedezett. Ebben az évben sok volt a nedvesség, gyöngébb a termés és kevés a méz.
1852-ben nagy drágaság volt. Egy mázsa széna ára 12 aranypénzbe került. Tehát ilyen volt a helyzet a környéken."

Az osztrák-magyar kiegyezésig a katonasággal kapcsolatban Andóddal kapcsolatosan nem találtunk hiteles bejegyzéseket. Az 1838-as összeírás alkalmával voltak olyan utalások, hogy az illető lakos katona volt, például: öreg Mátyus János „katona" és Czuczor Ferenc „katona". A „katona" szóval történt megkülönböztetés tisztázta az egyén kilétét, és mint melléknév maradt fenn. Abban az időben a falunak több Czuczor Ferencz nevű lakója volt, és azokat valahogyan meg kellett különböztetni. Ilyen melléknév volt még a „középső", a „szélső" és az „öreg" is. Érdekességként megemlítem, hogy ekkortájt keletkezett a „kertaljai" elnevezés is.
Az 1869-es összeírásban, két évvel a kiegyezés után, már sokkal több személlyel találkozhatunk, akiknél katonasággal kapcsolatos bejegyzés olvasható. Például:

„Prohászka József, gazdasági szolga, a rendes hadseregnél tartalékos vitéz. Szőke Lajos, csizmadia Érsekújvárba, a rendes katonaságnál tartalékos közvitéz. Juhász János, 1847-es születésű, honvédséghez besorolva, közvitéz. Szabó József, Szabó Lázár fia, nőtlen, szakaszvezető. Czuczor Ferenc, 1837-es születésű, földműves, kiszolgált katona. Szőke István, 1837-es, önálló földműves, kiszolgált katona. Mészáros István, 1834-es, önálló földműves, kiszolgált katona. Mátyus István, 1848-as, nőtlen, a rendes katonaságnál szabadságos közvitéz. Kiss Ferenz, 1846-os, nőtlen, csendőrségnél szolgáló katona. Bilicz Péter, 1842-es, házas, napszámos, rendes katonai állásról rezerv kártyás. Kocsis Albert, 1839-es, házas, napszámos, rendes katonaságnál szabadságos vitéz. Menari Ferencz, 1839-es, házas, napszámos, rendes katonaságnál szabadságos közvitéz. Hajdú Mihály, 1843-as, házas, napszámos, rendes katonaságnál szabadságos közvitéz."


A katonasághoz való besorolás a további években is folytatódott, mert az 1876-os községi zárszámadás arról számol be, hogy a községi bíró és a jegyző hat napig voltak távol a faluból és a szállásköltséget a községi pénztár fizette. Ez alatt a hat nap alatt 6 bevett katonáról és 12 újoncról kellett gondoskodniuk.

1878-ban már 20 újoncot soroltak be, akiket tíz lovaskocsin vittek sorozásra, a költség 5,50 forintra rúgott. Ugyanabban az évben a zárszámadás 6,50 forint kiadást mutat, amit a mozgósítás alkalmából Czuczor Ferencz esküdtnek adtak, mert megbízásból három lovaskocsin Komáromba ment a szabadságos katonákkal. Bilicz Mátyás, tartalékos honvéd pedig az elvégzett munka fejében a községtől fizetséget kapott.
Az 1880-as sorozás alkalmából már 30 újonccal, 11 kocsin mentek a sorozó katonai bizottsághoz.

A monarchiának nagy szüksége volt katonákra, mert a nagyhatalmak által véghezvitt gyarmati osztozkodásból kimaradt államok újra fel akarták osztani a világot. És a császári udvar ebből nem akart kimaradni. Az osztozkodás, mint ahogy az lenni szokott, szemben álló felek marakodása. Az egyik fél az ún. „központi hatalmak" Németország, Osztrák—Magyar Monarchia és Olaszország szövetsége, a másik pedig az angol—francia-orosz „antant" volt. A központi hatalmak agresszív lépései nyomán felpattanó szikrák közül nem lehetett tudni, melyik fogja a világot lángra lobbantani. Az első puskaporszagú intézkedést 1908-ban a monarchia hozta, amely Bosznia és Hercegovina annektálásához (bekebelezéséhez) vezetett. Ez a lépés súlyosan sértette Szerbia érdekeit. A másik lépés Törökország balkáni birtokainak felosztása, amely az említett szövetségek háborús előkészületeit siettette. Az előkészületekkel kapcsolatban megemlítendő, hogy a magyar parlament is olyan törvényt hozott, amely a háború esetén különleges hatalommal ruházza fel a kormányt. Egy másik törvényben a gazdaság katonai felügyelet alá helyezését biztosították. Ezek az intézkedések jóval a szarajevói pisztolylövések előtt történtek. Tehát a harmadik lépés is megtörtént. 1914. június 28-án Szarajevóban (Szerbia) szerb összeesküvők lelőtték Ferenc Ferdinánd trónörököst. A monarchia hadat üzent Szerbiának és ezzel elindult a hadüzenetek láncreakciója, elkezdődött az első világháború.

A megkezdett mozgósítás, hadba hívás alatt Andódról száz katonaköteles személy indult a behívón megadott kaszárnyákba. A katonák felszerelése után virágokkal díszített katonavonatok, rezesbanda kísérettel indultak a frontra. A háború győzedelmes kimenetelével kecsegtető ígéretek, a kezdetben elért hadi sikerek már eleve kedvezően hatottak a harcoló katonákra. A mámoros hangulat azonban nem tartott sokáig. A villámháborús tervek elbuktak. Az elszenvedett vereségek nagy emberáldozatokat követeltek, újabb és újabb korosztályokat hívtak be.

Nagyapám elbeszéléseiből tudom, hogy őt és még sok bajtársát a második hullámmal vitték el, pedig a háború kezdetén az a hír járta, hogy csak a fiatalabb korosztályosok vonulnak hadba. Azt a katonavonatot, amely a frontvonal közelébe szállította őket, már nem kísérte rezesbanda, és a virágdísz is elmaradt. A hátországba nem sok hír érkezett a frontról, de azt még odahaza megtudta, hogy a háború első hősi halottjai között Andódról bevonuló katona is volt, mégpedig Szabó Kálmán, Szabó György fia. E hír hallatán döbbentek rá, hogy a háborúnak hősei, de halottjai is vannak.

A háború elhúzódásával egyre csak nőtt a sebesültek, az eltűntek és a hősi halottak száma. Sokan hadifogságba estek, s csak a háború befejezése után térhettek vissza otthonukba. Az én nagyapám is részt vett a háborúban, s nemegyszer állt szemközt a halállal. Bosznia területén, a Drina folyó közelében zajló csatában rohamra indulva, jobb vállát eltalálta egy puskagolyó. Csakhogy ez a golyó ún. „dum-dum"—golyó volt, ami arról volt híres, hogy lövedékének köpenye nincs befedve. Az ilyen lövedék becsapódáskor deformálódik és borzasztó roncsolást okozhat. Habár az ilyenfajta lövedékeket nemzetközi egyezménnyel tiltották, a háború folyamán mégis bevetették azokat. A katonák között olyan hírek is keringtek, hogy ennek a lövedéknek az egyik változata valamilyen robbanófejjel van ellátva. Nevét a kalkuttai Dum-Dum Lőszergyártól kapta. Akárhogy is volt, ez a golyó nem átlagos sebet okozott, hanem szétszakította a vállon levő összekötő csontozatot. A golyó által előidézett roncsolás nagy vérveszteséggel járt. A találat után, ahogy az nagyapám emlékeiben megmaradt, a nagy ütéstől megroggyant, elvesztette eszméletét és ott maradt a fűben. Sötétedés után a vöröskeresztes katonák (szanitécek), akik fegyver nélkül járták a csatamezőt, szedték össze a sebesülteket és hantolták el a halottakat. Ahol csak tehették, a halottaktól elvették a zubbony felső zsebében lapuló okmányokat, hogy a század legénységi állományáért felelős tisztek elvégezhessék az azonosítási eljárást, és jelentsék a veszteséget.

A nagy vérveszteség ellenére a harmatos fű frissessége hozzásegítette nagyapámat ahhoz, hogy pár pillanatra feleszméljen. Ekkor érezte a sebesülés helyének lüktető fájdalmát, bizsergését. S mihelyt olyannyira feleszmélt, hogy tudatosította magában mi is tör tént, az első reagálása a segítséghívás volt. Kiáltani akart, de hang sehol. A hallásával nerr történt semmi baj, mert elég jól hallotta a réten motoszkáló-botorkáló szanitécek hangját, akik keresgélés közben mondogatták: „No, ennek is vége, szegény már soha nem térhet haza." Nagyapám minden erejét összeszedve próbált kiáltani, de ez csak valami nyöszörgés félére sikeredett. Szerencséje volt! Az egyik szanitéc odaszólt a másiknak: „Komám, én még egyszer körülnézek", s ekkor nagyapám valahogy megmozdulhatott, a harcmezőkön megedzett katona felismerte a furcsa zörejt, és érezte, hogy közelben egy bajtársa jelzi: „Itt vagyok, élek, segítsetek!" Kitapogatta az összeroskadva fekvő katona testét és kereste az élet jeleit. Ahogy bizonyságot szerzett arról, hogy a sebesült katonában még pislog az élet lángja, odaszólt a bajtársának: „Gyere ide komám, találtam egy félholtat." Mikor ezt a sebesült meghallotta, ismét elvesztette eszméletét, s már csak az operáció után ébredt fel a tábori kórházban. Az eddig elmondottakról nagyapám csak később szerzett tudomást attól a szanitéctől, aki őt a mezőn megtalálta. Ez volt az ő újjászületésének pillanata. Ha akkor otthagyják, kivérzik és meghal.

A hadikórház - egy boszniai kis iskola terme — nyújtott lehetőséget arra, hogy a sebesülteket ellássák. Katonaorvosok fogadták a sebesülteket, s mentették az emberek életét. Sok esetben az életmentés csak gyors beavatkozással volt lehetséges. Az ilyen esetekben a csonkítást mint kényszermegoldást alkalmazták. Gyorsan kellett dönteni, mert a sebesültek száma nőttön nőtt. Nagyapám esetében is, ahogy azt a szolgálatot teljesítő orvostól megtudta, két lehetőség között kellett választani: az egyik a csonkítás, vagyis karjának eltávolítása, a másik összeilleszteni a megroncsolódott vállcsontot, rögzíteni és várni, hogy a jó isten és a természet együttes erővel csodát műveljen. Az orvosok a második megoldás mellett döntöttek. Többhetes lázas állapot után lassan gyógyulni kezdett a seb, a karja meg lett mentve. Ha nem is maradt teljes értékű, de dolgozni azért lehetett vele a felgyógyulást követő időkben. Az időváltozások okozta fájdalmak elő-elővették, de szívós természetével élete végéig viselte ezeket a szenvedéseket.

A háborús évek alatt az otthoniaknak is kijutott a szenvedésből. A bevonult katonák helyett is meg kellett dolgozni a földet, s gondozni az állatokat. Ezek a munkák most az asszonyokra és a gyerekekre hárultak, no meg az öregekre. Az igazsághoz tartozik, hogy a termények ára a háború kezdetén növekedett, és ezáltal több pénz folyt be a faluba. Csak később kezdett a helyzet rosszabbodni. Egyre nehezebben lehetett ruhát, lábbelit és más termékeket beszerezni. Kevés volt a só, a cukor. A hatóságok beszolgáltatást és rekvirálást rendeltek el. A háború vége felé már olyan kritikussá vált a helyzet, hogy egyes gazdák szembeszegültek a rekviráló bizottságokkal. A falubeli szegény családokat már az éhínség fenyegette. A rászorultakat a falu közös kasszájából segítették.

A háború befejeztével kezdtek hazaszállingózni a harcokban részt vevő katonák. Majdnem húszan megsebesültek, megrokkantak. Sokan hadifogságba estek és közülük többen megtörten, betegen térhettek csak haza három év után. Ekkor vált bizonyossá, hogy a faluból bevonulók közül 38 katona a háború áldozata lett, hősi halált halt. A gyászoló hozzátartozók és a faluközösség örök emlékként a községháza előtt emlékmű felállításával tisztelgett az elesettek előtt. A fekete márványtáblára az alábbi neveket véste fel Fellner Mihály, érsekújvári kőfaragó mester:

Ágh Ferenc, Bilicz János, Bresztyánszky József, Czuczor Sándor, Czuczor Gyula, Czuczor József, Czuczor Sándor, Czuczor Géza, Czuczor Sándor, Czuczor Kálmán, Czuczor József, Czuczor István, Czuczor Ferenc, Czuczor István, Czuczor Gyula, Czuczor Ferenc, Czuczor Gyula, Decsy János, Deák Kálmán, Faragó Kálmán, Hajdú Károly, Karácsonyi Lajos, Kiss József, Kiss Ferenc, Kádár János, Kucsera Ferenc, Kucsera István, Kucsera Lajos, Kucsera Ernő, Kiss Lajos, Szabó Kálmán, Szekán József, Kiss Lajos, Szkokanovics József, Vigh Rudolf, Vitkó József, Slikta János.*
Az andódi községi anyakönyvben (elhalálozások) a felsorolt személyekkel kapcsolatban a következő adatok találhatók:
Czuczor Géza - 26 éves, népfölkelő, 11. tábori vadász zászlóaljban, Olejow-Galícia, lövéstől eredő sebesülés - meghalt 1916. május 4-én. Czuczor Kálmán - 23 éves, 12 számú gyalogezred, 16 században, Kragujevác-Szerbia, elesett a háborúban gránáttól találva 1914. november. Neje Szabó Anna. Czuczor Ferenc — 32 éves, gyalogos a 12. gyalogezrednél, 1915. május 23-án hősi halált halt az Ostrow melletti csatatéren, Galíciában. Czuczor István - 23 éves népfelkelő, 31. gyalogezred, 1917. szeptember 5-én hősi halált halt, a hely Skopó. Czuczor Ferenc — 42 éves, népfelkelő, 31. honvéd gyalogezred, Lesek-Albánia (mocsárláz) — 1916. szeptember 8 Decsi János - 26 éves őrmester, 5. huszárezred (kovács), hősi halált halt 1915. július 28-án, a hely Nisni Tagulist (Oroszország), szülei Decsi András és Sutka Mária. Hajdú Károly — 31 éves népfelkelő, 11. tábori vadász zászlóaljban, elesett 1915.

Október 30-án a Ditkowce melletti csatatéren, Galícia. Kucsera Ferenc — 30 éves, 71. gyalogezred, 1917. december 24-én hősi halált halt, a hely Piave (Olaszország), Kucsera István - 33 éves gyalogos, 12. gyalogezred, 1916. július 29-én hősi halált halt a Golbriew Picolo melletti csatatéren. Czuczor Gyula — 1889-es, meghalt 1915. június 1-én. Szülei Cz. László és Cz. Hermina. Szabó Kálmán - 26 éves, póttartalékos, gyalogos a 12. kir. gy. ezredben, elhalálozásának ideje 1914. október 20, a hely Zwornik, mozgó tartalék kórház. Apja Szabó György. A bejegyzések között még fellelhető Gunda János, 28 éves tanító neve, aki egyéves önkéntes szakaszvezető volt a 12. gyalogezrednél. Elhalálozásának ideje 1915. augusztus 27, a hely Zaszkow melletti csatatér (Galícia). Gunda János bevonulása idején már újvári lakos volt, de mint Gunda István, volt andódi kántortanító fia, Andódon született.
A háború elvesztése sorsdöntő törésvonalat jelentett az országnak. A szövetségesek már nem rendelkeztek olyan emberi és anyagi tartalékokkal, amely a minden oldalról
* Az ismétlődő nevek minden esetben más személyt jelölnek.

támadó antant hadsereget fel tudta volna tartóztatni. És a „verhetetlen" szövetségi hadsereg feltétel nélküli megadásra kényszerült! Magyarország a vesztesek oldalára került. Ezek az események még csak a szakadék szélét jelezték. A vesztes háború az Osztrák-Magyar Monarchia bukásához vezetett. A magyarországi nemzetiségek egybekötött elszakadási szándékkal álltak elő. Ez már az igazi szakadékot jelentette! A felvidéki szlovákság nem akart a magyarokkal tovább együttműködni. 1918 őszén a csehekkel összefogva új államot hoztak létre, a csehek és szlovákok köztársaságát. Az új országhatárok még nem voltak hivatalosan kijelölve, de az új állam katonái, akik még nem is olyan régen, a monarchián belül, bajtársaknak számítottak, 1919- január 7-8-án elfoglalták a Felvidéket.

Andódon a hatalmat 1918. augusztus 31-ig bizonyítottan Takáts Lajos jegyző és Szabó János községi bíró gyakorolta. Ezek után egy kis időre jogi vákuum keletkezett, mert a jegyző, aki lelkes támogatója volt a monarchiának, átszökött a cseh katonák által őrzött ideiglenes határvonalon és Magyarországon telepedett le. Az 1918. augusztus 31-én felvett jegyzőkönyv rögzíti a falubeli gazdák rekvirálások elleni fellépését, és Szabó János bírót példaképként állítja be. 1919 elején azonban már nem ő töltötte be a bírói tisztséget, habár Szabó Jánost bíróvá a közbizalom választotta meg. Az ő ideje alatt kezdődött el a községi iskola, a jegyzői lakás és az óvoda építése. A kivitelezés 3000 korona adóssággal zárult, amit később rendeztek. Helyette Szabó György, Szabó János testvére került a bírói székbe. A választásokról nem maradt fenn hiteles okirat.

Egy dokumentum nyomán arra lehet következtetni, hogy Andódon a közbiztonság nem volt kielégítő. Erről Lissy Márton, az új jegyző, az érsekújvári főszolgabírónak benyújtott 1918. október 10-i jelentése tanúskodik: „Jelentem, hogy Andódon jegyzői állásomat a mai viszonyok között — mivel testi épségem, életem fenyegetésekkel veszélyeztetik — egyelőre újból el nem foglalhatom, helyembe Visnyovszky Emil nagysurányi jegyző nyert helyettesítést. Esedezem, hogy a komjáti jegyzői állásra véglegesen helyettesítésem a főispán úrnál javaslatba hozni méltóztassék."

Az adatközlők szerint a fentiek azzal hozhatók kapcsolatba, hogy a „frontkatonák" Andódon szétverték a kocsmát és a kis fűszerüzletet, s utána elmentek Újvárra rabolni.
A csehek bejövetele után a faluba járási megbízottat neveztek ki (nevét homály fedi), akinek az egyik feladata a közbiztonság, a rend megteremtése volt. Ez a megbízott cseh katonák vagy csendőrök kíséretében felkereste a falubírót, Szabó Györgyöt, akit arra szólított fel, hogy adja át a községháza kulcsait. Ezek után felkérték őt arra, hogy továbbra is teljes jogú bírája legyen a falunak. Több, mint valószínű, hogy ezt az új megbízatást annak köszönhette, hogy valamicskét bírta a szlovák nyelvet.

A lakosságot a cseh katonák jelenléte nem nagyon zavarta, hiszen ők is a monarchia hadseregébe tartoztak. Azt azonban furcsának vélték, hogy fegyveresen követelték a községháza kulcsait. Ez a hatalomátvétel azonban nem tartott sokáig. 1919. március 21-én Budapesten megalakult a Magyar Tanácsköztársaság, amely nem volt hajlandó lemondani az elveszett, most még csak ideiglenesen megszállt területekről. Ebben az időben még nem volt „békeszerződés". Magyarországon sorkatonákból és önkéntesekből új hadsereget szerveztek, az ún. Vörös Hadsereget. Repülőgépeik már áprilisban röpiratokat szórtak, amelyeken az állt, hogy az új hadsereg tagjai jönnek a megszállt falvakat felszabadítani! Ez tényleg be is következett, mert 1919- június 3-án a Vörös Hadsereg támadást indított és kiverte a cseheket Újvárból, és a várost elfoglalta. Valószínű, hogy Andódot is. A csehek egységei (légiósok) Andódon keresztül, a Cergát mellett vonultak vissza Megyerre. Újvár felszabadítása nem bizonyult tartósnak, június 6-7-én a csehek kiszorították a magyarokat a városból és környékéről. A magyar sereghez néhány andódi frontkatona is csatlakozott, mivel azonban a magyar egységeknek el kellett hagyniuk ezt a vidéket, a csatlakozók egy kis idő elteltével hazatértek.

Érsekújvár megtartásáért június 18-án újra harcok indultak. A magyarok visszafoglalták a várost, és direktóriumot állítottak fel. Június 23-24-én már Andódon is volt megbízottjuk. Egy később írt jegyzői jelentés alapján úgy tűnik, hogy ez a megbízott Molnár Sándor, andódi lakos volt, aki felszólította az andódi katonaviselt férfiakat, hogy csatlakozzanak a bolsevistákhoz, foglalják el a falut és szervezzék meg a járőrszolgálatot. Andód majdhogynem tiszta magyar falu lévén, úgy 30 embert sikerült verbuválni a seregbe. Molnár Sándor most már az új hatalom nevében felszólította Szabó György községi bírót a községi hivatal kulcsainak átadására. Amikor a kulcsokat megszerezte, Slikta Bélát küldte a községházára őrségbe.
A szomszédos Tótmegyeren cseh légiósok tartózkodtak. Molnárék szerették volna tudni személyi állományuk nagyságát és állásaik helyzetét, ezért őrjáratot szerveztek, és elindultak Megyer felé. Közben a légiósok észrevették őket, tüzet nyitottak rájuk és a két járőrt elfogtak, majd agyonlőttek. A jelentésben két andódi neve szerepel: Kádár József és Szűcs Lajos. Molnárnak és a többieknek sikerült elmenekülni a csehek elől. A szerencsétlenül járt Szűcs Lajos nem akart járőrségbe menni, de Molnár halálbüntetéssel fenyegette.

Molnár Sándor a Vöröshadsereggel eljutott Magyarországra, de amikor Horthy Miklós átvette a hatalmat, mint volt bolsevik, nem érezte magát ott biztonságban és hazajött Andódra. Zimmermann János, andódi lakos ezt jelentette a csehszlovák hatóságnak. Molnár Sándort ekkor elfogták és bíróság elé állították. A vádiratban ez állt: „Az állam haderői ellen fegyveres bűncselekményt követett el." Molnár Sándort ennek alapján elítélték. Ezt bizonyítja feleségének a Főispán úrhoz beadott kérvénye, melyben férje kiszabadítását kérte. A kérvény az alábbi indoklást tartalmazta: „A család kenyérkeresőjét csukták be, van egy kis parasztházunk és 2 darabka földünk Andódon. Molnárt a bolsevik katonák kényszerítették arra, hogy velük menjen, ő nem is akart velük menni." A Főispán a kérelmet elutasította.
A csehek nem nagyon akartak beletörődni Újvár elvesztésébe, ezért 1919- június 23-24-én ellentámadást szerveztek. Egységeik Megyer felől érkeztek a Kákásczúcza-dűlőbe. Innen indítottak támadást a város ellen oly erővel, hogy a magyarokat kiszorították onnan. A magyar egységek Udvard felé vonultak vissza. E terület későbbi feladására nem a cseh katonák kényszerítették őket, hanem az antant hadvezetés felszólítására történt.

Andódra is visszajöttek a csehek, akik megint megkeresték a bírót, Szabó Györgyöt. A községi hivatal kulcsait követelték tőle és faggatták a falubeli vöröskatonákról, de ő senkit sem árult el.
Időközben a győztes nagyhatalmak, megegyeztek abban, hogy Magyarországot feldarabolják, és az ott élő nem magyar ajkú népeknek földterületet juttatnak. Az elgondolás a nyelvi határvonal mentén történő országhatár megvonására helyezte a hangsúlyt, de a győztesek mellé felsorakozók többet követeltek.

Károlyi Mihály, aki a győztes polgári forradalom idején került a politika előterébe, s majd a kormány és az ország élére, nem tudta elfogadni azt a nagyhatalmak által kidolgozott tervet, amely Magyarország majdhogynem teljes megsemmisítését tűzte ki célul. A trianoni tárgyalások során már nem sokat törődtek a magyarok érveivel. Az I. világháborús törésvonal 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianonban mélységes szakadékká tágult. Az ott elfogadott határozatok kimondták, hogy Észak-Magyarország a szlovákoké, beleértve a tisztán magyarok lakta Csallóközt és a nyelvhatár mentén levő területeket is. A trianoni békeszerződés szentesítette az új határokat.

Előállt az a helyzet, amellyel jóformán senki sem számolt, hogy a Felvidékhez tartozó tájegységet egészen a Dunáig tágították. Ez pedig azt jelentette, hogy Andód és környéke az újonnan kialakított államalakulathoz fog tartozni. Az anyaországból történő kiszakítás ténye az andódiakat is mélyen érintette. Mi lesz? Hogy lesz? Miként fognak boldogulni egy olyan államban, amely csak most van kialakulóban? A templomban esdeklő Utániakat tartottak, könyörögve Szűz Máriához. Magyarország védőszentjéhez, nyújtsa ki oltalmazó kezét az itt élő magyarok felé.

A közrend helyreálltával Lissy Márton, községi jegyző is elfoglalhatta hivatalát. A frontról és hadifogságból hazatérő katonák újfajta ideológiáról beszéltek, amely az egyenlőség és a kitermelt javak szociális elosztásán alapszik. Ez azt is jelentette, hogy az emberek ki merték mondani azt, amit gondoltak. A Károlyi gróf birtokain dolgozó munkások béremelést követeltek. Károlyi ezt nem fogadta el, s ezért 1920. július 21-től az aratók sztrájkolni kezdtek.

Az andódiak is résztvevői voltak ennek a megmozdulásnak, főleg azok, akik a pikói, zsófiai vagy a lapossági majorban arattak. Mivelhogy a gabona betakarítása forgott kockán, az állami szervek statáriumot hirdettek. A sztrájk kisebb-nagyobb összetűzésekkel járt, ezért Károlyi gróf elhatározta, hogy megválik ezektől a majoroktól és bérbe adja egy újonnan megalakuló részvénytársaságnak.
Az andódiak és a szomszéd falvak lakói a Károlyi-birtok teljes felparcellázását követelték. Ezek a követelések végül eredménnyel zárultak, mert 1924-ben elkezdődtek a parcellázások. Andódon 1927-ben értek véget. Akkor a lapossági majoron kívül az andódi határban minden földet felparcelláztak. A levéltári iratból megtudhatjuk, hogy háromezer katasztrális holdat adtak bérbe, illetve eladtak. A hatóság a következő intézkedéseket hozta:

„Eladásra csak mezőgazdaságilag megművelhető parcellákat szabad ajánlani és azt csakis kisgazdák és földnélküliek kaphatják meg. A legelők közös használatban maradnak. Az erdőket nem szabad felosztani. A földosztást csak hatóságilag megbízott hivatalnok (komiszár) jelenlétében lehet megtartani, aki a földek minősége alapján arányos eladási árat állapít meg. Az eladás idején a megállapított árnak csak 5%-át kell kifizetni."

Az ilyen feltételek melletti termőföldszerzés lehetősége a földnélküliek számára azt jelentette, hogy ezentúl vége az éhezésnek, a nélkülözésnek. A gondok azonban csak ekkor kezdődtek. A vetőmag és az igavonó állatok hiányát az új földtulajdonosok kínosan megszenvedték. A közben a föld árát is törleszteni kellett. Most látták meg igazán, mit is jelent földet birtokolni. Az ilyen állapotokra is érvényes Czuczor Gergely egyik közmondása: „Nem boldogság az uraság."

Az új államban kialakult hatóságok gyakorlatilag nem akadályozták munkájukban a helyi vezetőket, ha az államellenes megnyilvánulásoktól tartózkodtak. A csekély számú levéltári anyagból azt lehet kiszűrni, hogy a községi képviselőtestület, Szabó György bíró vezetésével a „fordulat" után is folytatta munkáját. Más volt a helyzet az iskola ügyeit irányító községi Iskolaszék vezetőségében. A háborús években az Iskolaszék utolsó, jegyzőkönyvezett ülése 1918. június l-jén volt. Az értekezleten jelen voltak Ekhart Viktor, kanonok, Solymosi Dezső, káplán, Takáts Lajos, világi elnök (egyben községi jegyző), Szabó János, gondnok (egyben községi bíró) és Répássy Sándor, iskolaszéki jegyző (egyben kántortanító). E dátum után a legközelebbi ülést csak 1920. szeptember 12-én tartották. Az Iskolaszék vezetéséből kimaradt Takáts Lajos, világi elnök. A gyűlést az Iskolaszék egyházi elnökének helyettese, Váradi József, segédlelkész vezette, aki ismertette a szlovák nyelvnek a magyar elemi iskolákra vonatkozó nem kötelező erejét. Ennek nem kötelező tanítását az Iskolaszék tagjai a következőképpen nyilvánították ki: „A tanítás nyelve ezentúl csak a magyar, hatályon kívül helyezve mindent, ami a szlovák nyelvvel összefügg." Az iskolaüggyel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az akkori tanítók, Répássy Sándor és Szentmiklósi Mária folytathatták tevékenységüket.

A képviselőtestület értekezletein, közgyűlésein, csakúgy, mint az Iskolaszék tanácskozásain, a hivatalos nyelv továbbra is a magyar nyelv maradt. A levéltárakban megtalált jegyzőkönyvek is magyar nyelven íródtak. A felsőbb hatóságok rendelkezéseinek átiratai, amelyeket a tótmegyeri székhellyel bíró jegyzői hivatal kézbesített Andódra, magyarul íródtak. Ezek átvételének igazolása, esetleg közhírré tétele minden esetben magyarul történt. Hasonlóképpen magyarul folyt a római katolikus templomban az istentisztelet is. A háború utáni gyökeres változások ellenére az andódiak ragaszkodtak magyarságukhoz. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy a későbbi időkben elfogadták a szlovák nyelv bevezetését az iskolában, de csak olyan gyerekek számára, akiknél azt a szülők igényelték.
A lakosság a kezdeti bizonytalanság után, a gyakorlati életben kezdte úgy érezni, hogy az új hatalom az egyén számára biztosítja a demokráciából eredő jogokat, s ezzel együtt a nemzetiségi kérdést is demokratikus módszerekkel igyekszik kezelni. Politikai pártok kezdtek szerveződni, amelyek képviselőik által majd befolyásolhatták a községi politikát, a gazdasági és oktatási ügyeket. 1922-re képviselői választásokat tűztek ki, de már 1921-ben elhangzottak a faluban olyan követelések, hogy a jelenlegi képviselőtestület tagjait váltsák le, és nevezzenek ki új tagokat a testületbe. Az andódiak e követelésüket eljuttatták a megyeri jegyzői hivatalhoz* , s erre válaszul az ott székelő főjegyző, Mészáros János elküldte azokat a feltételeket, amelyek az új testület kinevezéséhez szükségeltetnek:
1.    Legalább 50 választásra (szavazásra) jogosult polgár kéri a változást.
2.    A községben levő politikai pártok mindegyike közös listát nyújt be.
3.    Abban az esetben, ha nincs saját nevezése, kijelenti, hogy egy más párt nevezésé-
hez csatlakozik.
4.    A képviseleti tagjelöltnek politikai párthoz kell tartoznia.
Több mint valószínű, hogy a megadott feltételeket nem tudták teljesíteni, mert a község képviselőtestületének megújítására csak az 1922-es választások után került sor.
A tárgyalt időben Andódon is volt jegyzői hivatal, s annak vezetője Dosztál Ferenc községi jegyző volt.

A politikai pártok megalakulásánál és azok szervezeti kiépítésénél a hatóságok semmiféle megkötöttséget nem szabtak meg. A következő pártok alakultak meg: Nemzeti Paraszt Párt, Keresztényszocialista Párt és a Magyar Kisgazda Párt. Az alakuló pártok még a választások előtt, tehát 1921. december 29-én megtartott gyűléseiken, javaslatokat tehettek a községi képviselőtestület megalakítására. Az Országos Magyar Kisgazda földműves és Kisiparos Párt andódi szervezetének elnöke, Juhász Sándor a község közigazgatási bizottságba pártja részéről a következőket javasolta: Juhász Sándor (1867), id. Szabó János (1856), Juhász Lajos (1885), ifj. Szabó Lajos (1867), id. Szőke János (1858), Mészáros Gáspár (1863), ifj. Szőke János (1895), id. Szűcs József (1889-es születésű).
Szabó György, a Keresztényszocialista Párt megbízottja az alábbi tagokat javasolta a községi testületbe: Szabó György (1861), Kiss József (1865), ifj. Czuczor József (1888), id. Czuczor Kálmán (1866), Czuczor János (hegyi, 1860), Czuczor Ferencz (Gábor, 1869), Kiss Sándor (1857), Czuczor János (István fia, 1885-ös születésű).
A Nemzeti Földmunkás Párt megbízásából, Molnár Sándor a következőket javasolta: Kiss József (1865), Csery Gyula (1868), Szűcs Gyula (1885), Mészáros Ferencz (1888), Kádár Gáspár (1862), Czuczor Sándor (Jónás, 1882), Juhász Gyula (1879), Kiss István (1886), Szabó Ferencz (1877 születésű).
1922. július 24-én az andódi jegyző kapott egy hatósági utasítást az alábbi szöveggel:
„Ezennel felmentem a községi testületet, és a következő személyekből új testületet nevezek ki:
Kiss József, községi pénztáros, Csery Ignácz, Szűcs Gyula, Mészáros Ferencz, Kádár Gáspár, Czuczor Sándor (Jónás), Juhász Gyula, Kiss István, Szabó Ferencz, Szabó György, Kiss György, ifj. Czuczor (Gábor), Kiss Sándor és Juhász Sándor."
Az imént említett utasítással kapcsolatban testületi tanácskozást hívtak össze, s az itt készült jegyzőkönyv a következőket tartalmazza:

„Az elöljárók névsora - Szabó György, bíró (richtár), Csery Ignácz, helyettes bíró, id. Kiss József, pénztáros, Czuczor János, Czuczor Kálmán, Szabó Ferencz és Juhász Gyula esküdtek. Mint póttagok: Gasparik Mihály, 46 éves napszámos és Faragó Antal, 38 éves napszámos (a Keresztény Párt részéről); Szabó József 44 éves földműves és Éliás Sándor, 64 éves földműves (a Szocialista Párt részéről). Juhász Sándor az átalakítással kapcsolatban megjegyezte, hogy »az a pártviszonyokhoz képest nem megfelelő«. Ebben az álláspontban támogatták őt többek között id. Szabó János (volt községi bíró), Szabó Lajos, Juhász Lajos, ifj. Szabó János és Czuczor József (gyepi)."

Az 1922-ben megtartott szavazások alkalmával Andódon az egyes pártokra a szavazatok aránya a következőképpen alakult:
Nemzeti Paraszt Párt - 190, Keresztényszocialista Párt - 250, Nemzeti Szocialista Párt — 1, Magyar Nemzeti Szocialista Párt - 13, Magyar Kisgazda Párt - 23. Az érvényes szavazatok száma 429 volt. A községi testületnek 18 tagja lehetett, ebből a Nemzeti Paraszt Pártnak 8, a Keresztényszocialista Pártnak 9 és a Magyar Kisgazda Pártnak 1 mandátuma.
A pártok alapításával kapcsolatban megemlítendő, hogy a földnélküliek, a napszámosok és egy-két hadifogságból hazatért polgár a Kommunista Párt megalakítását kezdeményezte, de valamilyen oknál fogva ez akkor nem jött össze. Ellenben elég erős volt, és a falu lakosságához képest sokan elfogadhatónak tartották azt a programot, amelyet a szociáldemokraták képviseltek. Léte a faluban nem volt hosszú életű, mivel az akkori jegyzői hivatal megbízottja (Sz. Lajos), aki az említett párt alapítótagjai közé tartozott, pénzügyi machinációkat követett el, és emiatt öngyilkos lett. Ez a szomorú esemény sokáig rossz hatással volt a párt létszámának gyarapodására.

Az előző fejezetekben már szóltunk arról, hogy a húszas években tovább gyarapodott, növekedett a község beépített területe, javarészt a falu körüli legelők és termőföldek rovására. így volt ez a Mesterföld, a Bútorján, a Csalóköz, az Újfélsor és az ún.Jandáksor beépítésénél is. A háztelkek kijelölése alkalmával a községi vezetőségnek sok esetben nagyon kényes kérdéseket kellett megoldani, s úgy rendezni a dolgokat, hogy a polgárok között a békesség fennmaradjon. Egy 1926 októberében megtartott tanácskozáson felvett jegyzőkönyv érdekes eseményeket árul el:
A tanácskozás első pontja rögzíti, hogy a községi elöljáróság elfogadta az 1927-es évre szóló költségvetést, amely 42 ezer korona többlettel számolt. Elhatározták, hogy bizonyos összeget helyezzenek zárlat alá, egyrészt az artézi kút fúrására, másrészt az iskolaépületek javítására.
A tanácskozás második pontja az árvízkárosultak megsegélyezése, mégpedig úgy, hogy a vármegyétől kiutalt 80 mázsa vetőmagot a legrászorultabbaknak kell adni.
A harmadik pontban egy régi, még 1910-ben napirenden levő ügyet kellett újra tárgyalni, mert abban az időben a község egy telket kapott ajándékba, melyen óvodát terveztek építeni és ezt a telket nem telekkönyvezték a falu tulajdonaként, ezért az ügyet újra kellett tárgyalni. Csakhogy most az ajándékozási szándékot az elöljárók nem akarták megszavazni. A jegyző unszolására kijelentették: „Nohát, tudja meg a jegyző úr, hogy mi azt a telket a magyaroknak ajándékoztuk és nem a cseheknek, azoknak semmi közük hozzá."

A megyei királyi tanfelügyelő (Nyitra) 1912. május 10-én a következő leiratot küldte az andódi jegyzői hivatalnak: „Az andódi állami kisdedóvódát a vallás és közoktatásügyi miniszter úr 1912. április 27-én 1269. iktatószám alatt kelt rendeletével végleg szervezte. Az óvodai felügyelő-bizottság megalakítására javaslatot terjesztek elő."
A fentiek szerint 1912-ben Andódnak már volt óvodája, de hogy a falu melyik részén, azt nem tudjuk. Egy azonban biztos, az új óvoda épülete 1927-ig nem épült fel.
A vármegyei hivatal 1928 elején kiadott rendelete egy másik érdekes eseményről tudósít. A rendelet értesíti a hozzá tartozó jegyzői hivatalokat, hogy a külföldi magyarság delegációt készít elő az Amerikában felállítandó Kossuth-szobor ünnepségeire, ahol majd kérni fogják a trianoni béke felülvizsgálatát. Az itteni küldöttséget a Magyar Néppárt képviselője, Szentiványi József fogja vezetni. A Tótmegyeren székelő jegyző, Mészáros János válaszjelentésében közli, hogy „Andódról és Megyerről a delegációban nem vett részt senki sem".

A megyeri jegyzőnek volt még egy érdekes jelentése 1928 októberében. Csehszlovákia népe az állam megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepelte. Ebből az alkalomból  az iskola és a községháza épülete fel volt lobogózva, de a házak nem. Az elöljáróság nyilvános ünnepséget sem szervezett. A jegyző ezt azzal magyarázta a felsőbb hatóságok felé, hogy „a falu népe annyira el van szegényedve, hogy már zászlókra, díszítésre sem telik".
A megyeri jegyzői hivatal és az andódi elöljáróság között nem volt felhőtlen a hivatali viszony. Az elöljárók még 1926-ban azzal a kéréssel fordultak a vármegyéhez, hogy a falunak legyen önálló jegyzői hivatala. Kérésük nem talált meghallgatásra, mert csak az 1938-as „visszacsatolás" után lett a falunak teljes jogkörű jegyzői hivatala.
Már említettem, hogy a húszas években bővült a falu belterülete. Kedvező hitelekkel az állam segíteni kívánta a családi házak építését, de még a mezőgazdasághoz szükséges felszerelések, gépek (cséplőmasinák) vásárlását is. Csakhogy ezeket a hiteleket vissza is kellett fizetni. Az esetek többségében, valamilyen oknál fogva ez nem történt meg. Erre aztán jött a végrehajtó, aki az adós ingó és ingatlan vagyonának egy részét árverés alá bocsátotta. Ilyenkor a községi elöljáróság nemigen tehetett semmit. A törvény, az törvény! Az azonban az elöljáróság felelőssége volt, hogy az árverések alkalmával a szükséges vagyonértékelések szakmai szempontból kifogástalanok legyenek. Ennek érdekében szakágakként a helybeli iparosokból szakértőket neveztek ki: Közgazdasági szaktanács:
Juhász Sándor, 8. házszám alatti lakos, Cseri János, asztalos, 312. házszám, (Cseri János hivatalosan bejegyzett képesítése épület- és bútorasztalos, 1919-ben feleségül vette Répássy Irént, az akkori andódi kántortanító, Répássy Sándor és Gábornyík Mária lányát.) Szkokanovics István, kovácsmester, 156. házszám; Mezőgazdasági szaktanács:
Czuczor József, földműves, 1870 szül., ifj. Szabó Lajos, földműves, 1867. szül., Juhász Lajos, földműves, 1885. szül.,  Lakatos és gépipari szakértő: Cseri György, kovács, 1896. szül.,
Asztalos szakértő: Kylár József, asztalos, 1903 születésű, Szlatináról. 
Kovácsolt tárgyak szakértője: Szkokanovics István, 1868. szül. A húszas évek elejétől az említett iparosokon kívül Andódon a kisipari és kereskedői szolgáltatásokat a következők látták el:  Ácsok: Cseri János (1911), Kucsera János, Cseri Nándor, Czabány Mihály.  Bognárok: Juhász Gyula, Kucsera Vince. Cipészek: Schurman József, Czuczor József, Vitkó Lajos, Czabány Lajos (segéd), Bilicz József. Hentes és mészáros: Éliás Lajos, Grűn Jakab mint bérlő. Kovácsok: Szkokanovics Ferenc és Zoltán, Kubík Árpád, Czuczor Lajos (segéd), Cseri Gyula, Czabány Dániel.  Kőművesek: Bajtek Emil, Kiss János, Szőke Gyula, Jandák Kálmán, Czabány Vince, Bajtek János, Mezei Ferenc, Szlovák Tivadar. Lakatos: Diósi Ferenc.  Nádazók (szerhacsinálók): Cseri Nándor, Vitkó Bertalan, Cseri József. Pékek: Schlipper Győző és József, Veszély László.
Szabók: Nozdrovicky Géza, Molnás Sándor, Vitkó József (Prokes). Trafikos: Szőke Ferenc.
Vegyeskereskedők: Czabány Mihály, Karácsonyi János. Kocsmárosok: Kucsera József, Vitkó Bertalan, Éliás Lajos. A negyvenes évek elején az egyes iparosszakmák folytonosságát biztosították: Czuczor János — géplakatos, Bednárik Lajos- cipész, Mészáros Károly — asztalos, Kucsera István - szabó.

Visszatérve még a harmincas évek elejére, említésre méltók azok az események, amelyeket az akkori általános gazdasági válság idézett elő. A lakosság jelentős részének — földnélküliek, napszámosok — létfenntartási gondjai nem oldódtak meg. Bizonyára ez okozhatta, hogy 1929-ben, amikor a Cergátat tisztították, javították, az ott dolgozó kubikusok sztrájkba léptek és 10%-os béremelést követeltek. A Vág-balparti Társulattal megtartott tárgyalások meghozták az eredményt, követeléseiket elfogadták. A megyeri nagybirtokon, 1931-ben robbant ki a sztrájk, de ez már nem volt olyan eredményes.

A gazdasági világválság idején a megyeri jegyzői hivatal jelentése alapján Andódon 41 munkanélkülit tartottak nyilván, akiknek hivatalos „szegénységi bizonyítványuk" volt. Ennek fejében a legfontosabb élelmiszerek megvásárlására pénzsegélyt kaptak. Egy másik jelentésben 5 család (16 személlyel) mint szegény, illetve alkalmi munkavállaló szerepelt. A munkanélküliség csökkentésére „kényszermunkát" szerveztek a községi elöljárók segédletével. Ilyen munkák során fejezték be a lakossági összekötő kanális építését, s így építették az első kerítést az öregtemető körül. A munkanélküliek helyzete ennek dacára nemigen javult. A jegyzői hivatal írásos kérelemmel fordult a járási csendőrparancsnokhoz, mert a munkanélküliek olyan fenyegető kijelentéseket tettek, hogy rekvirálás címén elviszik a nagyobb gazdák marháit, mert másképpen nem tudnak húshoz jutni. A jegyző indítványozta, hogy az ilyen egyének ellen eljárást indítsanak és átmeneti időre a megyeri csendőrállomást három emberrel erősítették meg. Egyben tudtára adta a felsőbb hatóságnak, hogy a legveszélyesebb lázítók a kommunisták: „Nagy Ignác, Czabány János, ifj. Czabányi Sándor és veje Hajdú". A főjegyző úr az események hatására nagyon megijedhetett, mert azzal zárta jelentését, hogy „Kérem intézkedjenek, mert én személyi biztonsági okokból addig Andódra nem megyek."

Egy másik alkalommal a jegyző úgy száz férfiemberből álló gyülekezésről számolt be, akik „kenyeret és munkát !" jelszavakat hangoztattak a községháza előtt. Kádár Gáspár, a községi tanács egyik tagja próbálta őket lecsillapítani és kérte, válasszák meg küldötteiket, akik a jegyző úrral fognak tárgyalni. A jegyző megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy panaszaikat a hatóságok orvosolják. Többek között a jegyző megjegyezte, hogy „Andódról az elmúlt évben (1931) igen csak kevés adó folyt be, és még a vízgazdálkodási járadékot sem fizetik", mert „nézetem szerint várják a magyarok bejövetelét!"

A húszas évek liberális kisebbségi politikája, melyet a csehszlovák államhatalom a magyarokkal szemben is alkalmazott, valószínű, hogy ekkor már kifulladóban volt. Magyarellenes intézkedések jelentek meg, mint amilyen például a nagyszombati apostoli hivatal közleménye Szent István király ünnepével kapcsolatosan. Utasításszerűen betiltották a magyar misézést ott, ahol tudnak szlovákul. A papság tudtára adták, hogy „az egyház ezt a napot nem ismeri el egyházi ünnepnek, s aki ezt megszegné, mármint a papság, azok ellen bírósági eljárást kell indítani!"

Az imént említett intézkedést Andódon nem lehetett bevezetni, de annál inkább próbálkoztak vele Tótmegyeren. A magyarul miséző papokat és a magyar miséket szerették volna betiltani, de a hívők igényelték a magyar misét. Az akkori jegyző harcolt a magyarok megnyilvánulása ellen, de keményebb intézkedéseket nem akart alkalmazni, mert a magyar képviselők panaszt emeltek volna a nemzetközi szervezeteknél. Habár egyik jelentésében a jegyző is belátta, hogy Megyeren „kvalifikált" kisebbség volt. Ebben a faluban az iskoláztatással is gondok voltak, mert a magyar osztályokba 130 diák járt és többnek a szülei szlovákok voltak. Ezt nehezményezte is a jegyző, és csodálkozott a szlovák szülők ilyen magatartása miatt.
A szomszédos Megyer faluban a 20-as évek végén a következő családnevekkel találkozunk: Anda János, fia Gyula és leánya Anna; Kiss, Csányi, Czuczor, Illés, Kosztolányi, Széky, Vas, Bícs, Kádár, Nagy, Szabó, Takács, Tóth, Vitkó a pikói majoron, Almási, Czabán, Bogdán, Szeménd, Lukács, Mészáros, Salay.

A felsőbb hatóságok magyarellenes intézkedései közé sorolható az a körlevél is, melyben erőteljes fellépést sürgetnek az „Ifjú magyarok csoportja" ellen. Kérik a jegyzői hivatalt és a községi bírót, hogy a körlevél tartalmát a szokásos módon hozzák a lakosság tudomására. Ez úgy történt, hogy a tanítónak a vasárnapi mise után a levél tartalmát fel kellett a hívők előtt olvasni, a bírónak meg közhírré tétetni, tehát kidoboltatni.
Egy másik körlevél arról intézkedik, hogy a magyarok körében nagyon terjed egy dalszöveg, amely sérti a Csehszlovák állam érdekeit, s ezért be kell tiltani. A fellelhető szöveget pedig el kell kobozni. A „híressé" vált dal szövege:

Ott ahol a kéklő Duna folydogál
Ott lakik egy átokverte nép
Ezer éve egyetlenegy nemzetet
Annyi baj és annyi bú nem ért

Üzenet jött Angliából ez idén
Üzenet jött megható és szép
Új képet fest jövőnkre
egy nagy Úr Hős Radmir lord ...
óh be szép a kép ...
Refr.: Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér
A remény mindennél többet ér
Várad felett lesz még magyar nyár
A miénk lesz kincses Kolozsvár
Ezer magyar sóhaj száll feléd
Elszakított erdő, tarka rét,
Visszajöttök mind-mind hozzánk még
Várunk rátok, Istenem be - rég ...

Ott ahol a Duna hömpölyög
Ezer éve egyre szenvedünk
Reánk tört a török-tatár százszor is
Mégis nagy lett a mi nemzetünk
Mégis van itt hit, remény és öntudat
Mégis van itt s lesz is akarat
És ha egyszer visszakapjuk földjeink
A mi egünk újból felvirrad.
Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér... *

A tárgyalt időszak gazdasági válságának a következményei az andódi lakosság politikai megosztottságához vezettek. A földműves réteg az agrárpártban tömörült, míg a földnélküliek az 1930-ban megalakult Kommunista Párt programjától várták a megoldást. Az elkövetkezett választásokon ezt a pártot támogatták, melynek első elnöke Czapárik Sándor volt.
Az Érsekújvár és vidéke című újság 1935. május 6-i számában a már megtartott választásokról Andóddal kapcsolatban érdekes adatokat közölt:
„Andódon 685 érvényes szavazólap volt leadva az alábbi osztódásban: Agrárpárt -208, Szoc.-demokrata Párt - 10, Benes pártja - 2, Kommunista Párt - 194, Micura pártja - 0, Német szoc.párt - 3, Hlinka pártja - 2, Német Agrárpárt - 0, Iparos Párt - 0, Magyar Párt - 241, Heinlein pártja - 0, Fasiszták pártja - 2, Kramár pártja - 0. A Magyar Párt jól tartotta magát és 241 szavazattal a legerősebb párt maradt."

Ez a falun belüli megosztottság több esetben is ellentéteket szított. A kommunisták további földosztást követeltek, hogy a földnélküliek helyzetét javítsák. A napszámosok és aratók közül néhányan szinte ellenséges viszonyban voltak a falu gazdáival. Azt hangoztatták, hogy „alamizsnáért" nem hajlandók dolgozni. Hasonló helyzet alakult ki az „urasági" majorokon is, habár ezeken a földeken nem a „gróf úr" gazdálkodott, de a jelenlegi bérlők sem szórták csak úgy a pénzt az emberek közé. Aki keresni akart, annak bizony jó munkával kellett azt kiérdemelni. Voltak páran a faluban olyanok is, akik inkább „kop-minc"-eztek (pénzzel való feldobós, fej-írásos játék), minthogy dolgoztak volna. Minden baj és megélhetési gond ellenére, a válságos időkben, mikor az országból többen a tengerentúlra vándoroltak, Andódról csak egy személy választotta ezt a megoldást. Éliás Lajosról van szó, aki elindult világot látni és ahogy ő azt annak idején kitervelte, „meggazdagodni". Elgondolásának kivitelezésében segített édesapja is, aki két hold föld árával járult hozzá fia álmainak megvalósításához. Argentína, ahová Éliás Lajos igyekezett, hentes és mészáros szakmában jártas embereket várt, mert a felszaporodott marhaállomány feldolgozásához ezekre volt szüksége. A nagy óceánjáróval megtett hajóútról a későbbi fogadtatásról, az óriási vágóhidakról, a megerőltető munkáról Éliás Lajos élete során nemegyszer tartott beszámolót. Pajtásaimmal együtt nemegyszer hallottuk, ahogy mesélt Sáo Paulóról, Rio de Janieróról Argentína beláthatatlan legelőiről, ahol megszámlálhatatlan szarvasmarha legelészett, a lovon ülő tehenészekről (gaucsókról) és Buenos Airesről, a végállomásról.

Ám az ígéretek, amelyekkel a kivándorlókat csalogatták és a valóság között óriási volt a különbség. A mindennapi robottól alig láthattak valamit a körülöttük lüktető délamerikai világból. A meggazdagodás illúziója is szertefoszlott. A kilátástalan helyzet a gyengébb idegzetű embereket az öngyilkosság felé sodorta. Nem ilyennek képzelték ezt a „meseországot". Éliás Lajos szerencsére nem adta fel az életért való küzdelmet. Fontolóra vette a saját hibájából kialakult körülményeket, s arra az elhatározásra jutott, hogy visszatér Európába, szülőfalujába a családjához. Ezt az elhatározást sem volt könnyű dolog véghezvinni. Most már édesapjára sem számíthatott, mert amit annak idején az induláskor ígért, hogy meggazdagodva tér majd haza, sikertelen kísérlet maradt. Pedig az utazáshoz sok-sok pénzre volt szüksége. Fizetésről fizetésre rakta el nehezen megkeresett pesóit, hogy a hajóutat ki tudja fizetni. A hazatérés végül is sikerrel járt, mert két év távollét után, a harmincas évek elején (talán 1931-ben) újra andódi lakos lett.

Az I. világháború vesztes államai nem tudtak belenyugodni a trianoni országhatárokba. Arra törekedtek, hogy ha már az újonnan kialakult országok nemzetközileg elismert létén nem is lehet változtatni, akkor legalább határkiigazításokra kell törekedni. Ezek az elgondolások a szemben álló országokban részleges katonai mozgósításhoz vezettek.
Az andódi katonaköteles emberek számára furcsán alakult a helyzet, mert sokan közülük a prágai kaszárnyákban töltötték le katonaéveiket, és csehszlovák katonaként az anyaország katonáival kellett fegyverrel a kézben farkasszemet nézni. Szerencsére fegyveres összetűzésekre nem került sor. Tárgyalások útján próbálták a kényes kérdéseket megoldani, de ezek nem vezettek eredményhez. A döntés az akkori nagyhatalmak kezébe került és 1938. szeptember 2-án Münchenben aláírt egyezmény alapján a csehektől elvették a Szudéta-vidéket, s 1938. novemberében megszületett az ún. első bécsi döntés, amikor Magyarországhoz csatolták Dél-Szlovákia magyarlakta területeit is. Az új országhatár ezúttal követte a nyelvhatár vonalát és így Andód község is visszakerült az anyaországhoz.

A csehszlovák katonaság és hivatalnokok 1938. november 8-9-én hagyták el e vidéket, és adták át a magyaroknak. Az Újvárból érkező magyar alakulatot a Szent Vendel szobra előtt felszalagozott „Isten hozott" felirattal díszkapu várta, de ott volt a falu apraja-nagyja is. Az andódiak nagy eseményként élték meg ezt a változást. A községháza előtt emelvény állt, amelyről az akkori bíró, Juhász Lajos köszöntötte a bevonuló magyar katonákat. A bíró ezután felkérte az egység parancsnokát, hogy tartsa meg ünnepi beszédét. A katonák fogadásán Czuczor Julinka (Juhász Lipótné) az alábbi verset szavalta el:
Fenn lobog a zászló, magyar kislány varrta, Piros, fehér, zöld szín, együtt ragyog rajta. Fellángol a vérem, ég valami bennem, Az öröm, hogy én is magyarnak születtem. Magyarul tanított imádkozni anyám, és Téged szeretni édes magyar hazám.
A vers elmondása után Juliska egy magyar zászlót adott át a hadnagy úrnak és virágcsokrot élő rózsákból kötve, nemzetiszínű szalaggal díszítve.

A fellobogózott faluban még tartott az ünneplés, mikor a katonai parancsnok segédletével megalakult a falu új vezetősége. A falu bírája az a Juhász Lajos maradt, akit még a cseh rendszerben választottak meg, de akinek nem volt semmiféle ellenvetése az új magyar rendszer ellen, s így a magyarok hivatalában megerősítették.
A falu mindennapi életében a visszacsatolás nem okozott törésvonalat, hiszen az eltelt húsz év alatt a lakosság nemzetiségi és vallási hovatartozásának aránya alig változott. A falu lakóinak a többsége továbbra is mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozott. Az iparosok és kiskereskedők, szinte kivétel nélkül, saját vagy árendás földeken gazdálkodtak. Némi változást csak az jelentett, hogy nőtt a vasútnál dolgozók száma, mint például Decsi József - kocsikísérő, Csulík József — pályamunkás, Czabány Gyula — vonatkísérő, Kádár Gáspár - fékező, Nagy Vince - málházó, N^gy István - váltókezelő, Hajdú Antal — kapus, jegyszedő (a vasútnál történt balesete utan munkaképes állapotát figyelembe véve foglalkoztatták), Csery József — pályaőr, Vitkó István — vonatkísérő.

Bizonyos iratok szerint már korábban is voltak a faluban vasúti alkalmazottak. 1909-ben Kiss Lajos vonatfékező és Kovács Nándor vonatkísérő dolgozott a vasútnál. Majd 1910-ben Virágh Károly vasúti kalauz, 1912-ben Szapu János volt vonatkísérő. Szintén a vasút dolgozói voltak 1918-ban Janicsek Vince fékező, Vitkó Bertalan és fiai József és Lajos vonatkísérők.
A harmincas évek végén a faluban két érdekes foglalkozást űző személlyel találkozhatunk: az egyik Szőke János, vándoriparos „drótos és foltozómester", a másik Szabó Lajos, a 18-as házszám alatt lakó gyümölcskereskedő. Az elsőként említett mesterség azért is érdekes számunkra, mert ez a mesterség főként a felvidéki szlovákoknál gyakori, (drótos tótok) a másik meg azért, mert Andódon nem volt annyi gyümölcsfa, hogy azok termését kereskedéssel kellett volna értékesíteni.

Változás az iskolában sem következett be. A tanítók Krajcsír János igazgató vezetésével továbbra is az állásukban maradhattak és a tanítás így fennakadás nélkül folytatódhatott, bizonyára átrendezett tanterv szerint. A község öttantermes iskolájában osztálytanítók voltak: Krajcsír János és neje Ottinger Mária, Németh Erazmus, Komáromi Józsa, Kobolka Anna. Mint kisegítő tanerők Ozorák Magdolna és Czuczor Miklós fia foglalkoztak még a gyerekekkel.
A tantestület férfi tagjaira hárult az újonnan megalakult leventeegyesület tagjainak elméleti oktatása is. A „fegyverforgatást" az andódi katonaviselt fiatalemberek oktatták. A leventék közé beállhatott minden 12. életévét betöltő fiú és az egyesület tagja maradt egészen a rendes katonasághoz történő bevonulásáig. A leventemozgalom Magyarországon az I. világháború után jött létre a fiúk katonai nevelésére. Az andódi leventék gyakorlati kiképzését az öregtemető mögötti területen tartották, s itt alakították ki lőterüket is. A fiatalabbak fapuskával gyakorlatoztak, az idősebb korosztály a „lövöldén" már éleslövészetet is tartott.

Az 1938 utáni politikai változás következtében jött létre az önálló jegyzői hivatal a faluban. Egy 1939- augusztus 31-én kelt belügyminisztériumi rendelet értelmében az anyakönywezetés is kettévált, ugyanakkor Andód község jegyzőjévé Ács Józsefet nevezték ki, aki feleségével, Lassú Izabellával a községházával egybeépített jegyzői lakásban lakott. Ácséknak 1939-ben Izabella nevű leányuk született Andódon. Újra bevezették a „helyettes jegyző"-i állást és Andódon a jegyzői hivatal segédjegyzője a megyeri származású Hagara József lett.
A harmincas évek végén a nemzetközi politikai helyzet kiéleződése a II. világháború kirobbanásához vezetett. A hitleri Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot, s ezzel megkezdődött a II. világháború. Horthy Miklós katonái ekkor még csak a kaszárnyák udvarain vagy a gyakorlóterepeken képezték ki a hadsereget, és nem vettek részt Lengyelország lerohanásában. A magyar kormány hallgatása mindennél többet árult el. Az évszázados lengyel-magyar barátság ellenére sem volt képes még látszólagos elítélő nyilatkozatra sem. Az okok érthetők, hiszen Németország közbenjárására született meg az első bécsi döntés, és ugyancsak így jött létre a második bécsi döntés is, amely Észak-Erdély visszacsatolását eredményezte. Az erdélyi bevonulásban andódi katonák is részt vettek. Megjárták Székelyföld falvait és városait. Hasonló fogadtatásban volt részük, mint amilyenben 1938 novemberében az Andódra „bemasírozó" magyar katonáknak. Az egyszerű katonaemberek ekkor még nem sejtették, hogy ezek a „visszacsatolások" egy nagy tragédia árnyát vetítik előre.

A behívókat kézbesítő postás a háború kezdetén, Andódon még csak szórványosan jelent meg egy-két családnál, hiszen ekkor a németek megelégedtek azzal, ha Magyarország „csak" 40 ezer katonát küld az orosz hadszíntérre. A Szovjetunió váratlan lerohanása-kor a németek alig ütköztek ellenállásba. A gyors támadás eredményes volt és úgy tűnt, hogy a „villámháborús" taktika ezúttal sikeres lesz. Idővel azonban a Szovjetunió újjászervezte hadseregét és Moszkva alatt megállította a németeket. A verhetetlenség illúziója egyszeriben szertefoszlott. Ez a vereség váltotta ki azt a hitleri követelést, ami a negyedmilliós II. magyar hadsereg és 40 ezer munkaszolgálatos frontra küldését vonta maga után. Most már sűrűbben járta a postás a falut és hordta szét a „sasos" behívókat, amely a 24 órán belüli jelentkezést írt elő. Andódról 90 embert hívtak be, közülük sokan soha többé nem tértek vissza otthonukba. Hősi halált haltak.

A Magyar Királyi Honvédség gyászjelentése minden esetben mély szomorúságot okozott az otthon maradt szülők, feleségek és gyermekek számára. De túlzás nélkül mondhatni azt is, hogy a falu lakói együtt gyászoltak az elesettek hozzátartozóival. A tábori posta által hazajuttatott levelek a frontkatonák életben maradásáról tanúskodtak. Micsoda öröm volt egy ilyen levél az otthoniak számára. Annál nagyobb volt a szomorúság azoknál a családoknál, akik hónapokon keresztül semmilyen hírt nem kaptak szeretteik felől. A harcok folyamán fogságba esett, vagy eltűnt katonák nem is tudtak életjelt adni magukról. Egy-egy hazatérő katonától, ill. hadifogolytól, sikerült néha valamilyen hírt kapni, még ha a szomszéd falu lakója is volt. Ilyenkor felcsillant a reménysugár, s az itthoniak türelmesebben viselték a bizonytalan várakozást. Csak a háború után eltelt években bizonyosodott be véglegesen, hogy az andódi bevonulók közül 23 katona nem tért vissza szülőfalujába:
Agh Károly, Czabány Vince, Czuczor István, Czuczor János, Czuczor József, Czuczor József, Czuczor Lajos, Czuczor Lipót, Deák Kálmán, Gyarmati Lajos, Juhász Lajos, Juhász Lajos (kertaljai), Kiss János, Kiss József, Kiss Ernő, Kocsis István, Kucsera Ferdinánd, Kucsera István, Nagy János, Szekán József, Szőke József, Szűcs József Vitkó Tibor. A háború további áldozatai: Cseri István — 1945. március 29-én, este 6 órakor a falu elfoglalását megelőzően az oroszok aknavetőkkel lőtték a falut és egy ilyen lövedék robbant fel a közelében, s okozta halálát. Czuczor Kálmán és Karácsonyi Sándor — már a front átvonulása után, hazafelé tartva, orosz járőrök géppisztolyos sorozata ontotta ki 1945. ápr. 6, de. 6 órakor az életüket. Kovács Endrét - lapossági majorukban, otthon az orosz előőrsök orvuk lelőtték. Járó Dezső — az amerikai légierők bombatámadása idején a romok alatt érte utol a halál.

Szintén a háború áldozatai közé kell sorolni, az Andódról elhurcolt Hollánder család tagjait, akikre több, mint valószínű, hogy a lengyelországi Auswitzban várt a halál. A Hollánder gyerekek halálával kapcsolatban megoszlanak a vélemények, egyesek úgy értesültek, hogy Miklósnak sikeriilt túlélni a szörnyűségeket, mások meg úgy tudják, hogy talán Olga is megmenekült. Biztosat azonban nem tudunk felőlük.
A háború évei alatt a zsidókon kívül politikai okok miatt egyes személyeket internáltak vagy börtönbe csuktak. Egy 1946. augusztus 22-én kelt jegyzői jelentés arról számol be, hogy az elhurcoltak közül kik tértek szerencsésen haza:
Szlovák János (szül. 1929) Münchenből, Nagy Ignác (szül. 1903. Párkányban) Komáromból, Czabány Lajos (szül. 1904) Komáromból, Czapárik Sándor (szül. 1901) Komáromból, Bartal Lajos (szül. 1902, Besenyőn) Komáromból, Hrala Ján (szül. 1899, Bánkeszin) Bojnáról, Balogh Ferenc (szímői születésű) Székéről, Czabán Sándor (szül. 1904) Szelééről, Kiss Ferenc (szül. 1921) Dunaszerdahelyről.

Ide tartozik még azon személyek névsora is, akik végig szenvedték a gyűjtőtáborok borzalmait és megélhették a hazatérés pillanatait:
Kiss Lipót - 92 házszám, Bresztyánszky József - 186, Szűcs Alajos — 72, Kucsera József -238, Czapárik László - 106, Juhász József—246, Czuczor Lajos - 280, Bajtek János - 55, Bilitz Ferenc, Agh Sándor, Kucsera Bernáth — 66, Czabány László —129, Kádár József— 269, Szabó Lajos — 18, Kiss János — 224, Szőke István — 27 l-es házszám alatti lakos. Az imént idézett jegyzői jelentés a hazatérőkről számol be. Az a névsor, amely az elhurcolt személyeket tartalmazza elkallódott. A teljes névsor már az emlékezetből is kiesett, így aztán az áldozatok hiteles névsorát sem lehetett összeállítani.

A II. világháború áldozatainak az elmúlt években politikai okok miatt nem lehetett emlékművet állítani. Andód község önkormányzata és a község lakói ezt a mulasztást 1997. szeptember 6-án pótolták. Ezen a napon a magyarországi fertőrákosi kőbányából származó kőtömbből Illés Béla szímői szobrász alkotását avatták fel a régi községháza előtt. A felavatás utáni ünnepélyes koszorúzás hangulatát emelte, hogy a kegyelet koszorúit a kitelepítés 50. évfordulójára „hazaérkezett" andódiak is elhelyezhették.

A II. világháborús front, az ágyúdörej, puskaropogás és pusztítás Andódot egészen 1944-ig elkerülte. Ezért is váltott ki akkora megdöbbenést 1944 októberében az újvári bombázás. Az emberek talpa alatt szinte mozgott a föld, a házak falai még Andódon is megrepedeztek. Pár perc leforgása elég volt ahhoz, hogy a vasútállomás és környéke megsemmisüljön. Az élve maradottak a határba és a környéken levő falvakba menekültek. Az Andódra igyekvők a Városmajor felől érkeztek. Szemükben rémület és fájdalom. Úgyszólván meg sem tudtak szólalni, de az andódiak érezték, segítségre van szükségük. Majdnem minden családnál voltak újváriak elszállásolva. Napokig tartott, míg a „kibombázottak" olyannyira megnyugodtak, hogy vissza tudtak menni a városba, hogy szemrevételezzék, mi is maradt a rombolás után. Sok családi ház az erős légnyomás hatására annyira megrongálódott, hogy a még épségben maradt falakat is le kellett dönteni, elkerülendő az esetleges baleseteket.

A háború „szele" 1944 decemberében érte el a falut, amikor a szovjet hadsereg támadásai elől visszavonuló német katonák jöttek a faluba. Elszállásolásukat a jegyzői hivatal intézte. Megtelt az iskola, a volt kocsmák helységei, de több családnál is „kvártélyoztak". Pihenésre vágytak, de ezt az előretörő szovjet katonák nemigen méltányolták. A németek mozgolódása akkor élénkült meg, amikor a szovjet tankok feljöttek egészen Újvár alá, a volt Kendergyárig, ahol a páncélöklöket kezelő egységek vártak rájuk. Ki is lőttek közülük egypárat, s az előretörést a németek feltartóztatták. A faluban tartózkodó egységek időközönként váltották egymást. A frontvonalba induló katonák, fehér köpenyféleségbe burkolódzva álcázták magukat, mert a tájat hó borította. A lövészárkokban meghúzódva, a hidegtől átfagyva várták a váltást. A meleg étel és a meleg szoba a mennyországot jelentette számukra.

1944-én őszén az a furcsa helyzet állt elő a faluban, hogy a németek foglyul ejtett orosz (muszka) katonákat hoztak a faluba mezőgazdasági termények betakarításához. A jegyző a bíróval odairányította őket, ahol a családfő a hadseregnél szolgált és az itthoniak a betakarítási munkákat nem győzték elvégezni. A foglyok lovasszekérrel együtt érkeztek. Lovaik kistermetű, hosszú sörényű, szívós természetű igavonó állatok voltak. A harcok során az oroszok ezeket a „muszka lovakat" kisebb ágyúk vontatásánál és aknavetők cipelésénél használták. Andódon békésebb körülmények között dolgozhattak. A cukorrépa betakarításánál és a surányi cukorgyárba történő szállításnál végeztek hasznos munkát. A falu lakói a foglyokkal szemben nem viselkedtek ellenségesen. Ezek a hadifoglyok egyszerű emberek voltak, több száz, sőt ezer kilométernyi távolságra hazájuktól, családjuktól. Elszállásolásukat és élelmezésüket a befogadó családoknak kellett megoldani. Mivel a magyar nyelvet nem ismerték, kézzel-lábbal próbálták megértetni magukat. Hogy el tudjanak jutni a falu egyes határrészeibe, a bakra nagyobbacska gyerekeket ültettek, és azok mutatták az utat.

A hadifogsággal és a hadifoglyokkal való bánásmóddal kapcsolatban elmondanám egyik adatközlőm élményeit, aki több mint kétévi katonáskodás és háromévi hadifogság után került haza. A keserves viszonyok között megismerhette az egyszerű orosz emberek viselkedését. Az emberekben ott él az a tudat, hogy a fegyvertelen katona már nem ellenség. A fogságba eséstől minden katona tartott, mert számára az a bizonytalanságot jelentette. Az ellenség kezébe kerülni?! Borzasztó! Ezt az érzést csak az értheti meg, aki átélte. Már arra sincs ideje, hogy fegyverét újratöltse! A lövészárok felé, amely addig védelmet nyújtott, a dübörgő tankok feltartóztatlanul robognak előre. A lánctalp csikorgása, a golyók sivítása a becsapódás utáni robbanások, a hatalmas füstfelhők: az ember csinálta pokol! Ez a világ vége! De ott nem volt idő elmélkedésre. A tankok átdübörögtek a lövészárkok felett, az utánuk és védelmükben rohamozó gyalogság összeszedte az életben maradt magyar katonákat. Az a katona, aki bármilyen csekély ellenállást is tanúsított, menthetetlenül a halálfia lett. A kötelező motozás után, géppisztolyos orosz katonák terelték össze az embereket, egy ideiglenesen kialakított táborba. Az első napokban, hetekben az ellátás nagyon szűkös volt, mindössze egy-egy darab fekete kenyér, jobb esetben krumplihéjból főzött leves. A tábori élet akkor kezdett elviselhetővé válni, amikor a táborhoz közel eső földekre vezényelték munkára az embereket. Ilyen esetben a felügyelet is lazább volt, meg aztán elérhetőbbé vált az élelmiszerek beszerzése, s a túlélés reménye kelt életre az elcsigázott emberekben. Bár a falusi lakosságot a háborús évek igencsak meggyötörték, de azért mindig akadt egy kis krumpli, liszt, só, cukor, amiből még a hadifoglyoknak is jutott. Sok hadifogoly életét mentették meg ezek az egyszerű orosz emberek. A kapcsolatteremtés ott is nehézségekbe ütközött, hiszen ki tudott akkor oroszul? A tábor parancsnoksága tiltott mindenféle barátkozást, „bratyizást". Attól is tartottak, hogy a lakosság a szökésekhez segítséget nyújt. Voltak ugyan szökési kísérletek, esetenként még szökések is, de azt, hogy ezek sikerrel jártak volna, azt senki sem tudta meg. Ha a szökevényeket valahol elfogták, más táborokban helyezték el. A háború befejezése után három évvel elkezdődött a hadifogolytáborok felszámolása. Napokig tartott a bevagonírozás, és napokig a hazafelé vezető út is. Egyik-másik vasútállomáson a mellékvágányon veszteglő fogolyvonaton utazó egykori ellenséges katonáknak a helybeli lakosok kenyeret és vizet adtak. Miért?

Visszatérve az 1944 őszén lezajló politikai eseményekre, nem mehetünk el szótlanul Horthy Miklós kormányzó utolsó intézkedése mellett, amely a magyarok számára a háború befejezését jelentette volna. A kiugrás nem sikerült, a kormányzónak le kellett mondania! A hatalmat a németbarát nyilasok vették át, ami a háború folytatását jelentette, az ország gazdaságát pedig a németek érdekek szolgálatába állította. A nyilasok mindent elkövettek annak érdekében, hogy a magyar hadsereg harci ereje ne gyengüljön. Szolgálatra hívták be a még otthon tartózkodó férfiakat. Önkéntes katonai szolgálatra buzdították a fiatalokat, leventéket is. Ez az intézkedésük Andódon nemigen járt sikerrel, csak egy-két legény jelentkezett. A kiképzés főleg a tankok ellen bevethető ún. „páncélököl" kezelésére szorítkozott.
A nyilas hadvezetés szigorú intézkedéseket hozott a katonaszökevények ellen, a nagyobb városokban hadbíróságokat állítottak fel. A rögtönítélő katonai bíróságok halálbüntetést is kiszabhattak. Andódon is cirkáltak nyilas karszalagos katonák és civilek, a behívóparancs megtagadóit, ill. a hamis szabadságlevéllel rendelkező katonákat keresve.

A nyilas razziák alkalmával a riasztás a faluban olyan gyorsan történt, hogy míg a nyilasok a községházán bejelentkeztek, az érintett személyeknek sikerült búvóhelyet találni, ill. a kerteken keresztül a határba menekülni. 1945. március elején a nyilasok rajtaütésre szánták el magukat. Hajnalban, nagyszámú egységgel érkeztek a faluba majd a falut lánc alakzatban körülfogták, s csak ezután érkezett a parancsnok a községházára. Hiábavaló volt minden riasztás, az emberek már nem tudtak elbújni. A nyilasok az egész falut átkutatták, s a határba menekülőket mind egy szálig elfogták. Az így összefogott embereket a községházára kísérték és félő volt, hogy a feldühödött parancsnok itt helyben fog ítélkezni. Azzal fenyegetődzött, hogy a katonaszökevényeket fejbe löveti. Az idesereglett asszonyok sírva könyörögtek a jegyzőnek és a parancsnoknak. A jegyző nyugtatgatta az asszonyokat, kérte őket, menjenek szépen haza, ő megpróbálja jobb belátásra bírni a hatalmukat fitogtató nyilasokat. Több mint valószínű, hogy a jegyzőnek lehettek értesülései arról, hogy Udvardon a nyilasok 1945 januárjában agyonlövettek egy katonaszökevényt. Az Andódon kialakult helyzet semmi jót nem ígért. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a tragédiát elkerüljék. Ez annyiban sikerült is a jegyzőnek, hogy elérte a parancsnoknál, hogy vigye az embereket a katonai törvényszék elé Érsekújvárba. így sikerült az azonnali megtorlást elkerülni. Hajszálon múlt néhány ember élete. Ezek után az összefogott embereket csőre töltött puskákkal kísérték a katonák Újvárba. A Pázmány Péter Gimnáziummal szemben levő nyilasparancsnokság pincéjében helyezték el a foglyokat, ítélethozatalra nem került sor, mert még aznap bombatámadás érte a várost, és a robbanások közepette sikerült a legsúlyosabb ítéletre váróknak megszökni. Ilyen szörnyű áron menekültek meg a nyilasok hálójából. Ekkor már a szovjet hadsereg közel járt Újvár és a környékén levő falvak bevételéhez.

Az andódiak számára a front közelségét 1945. március utolsó hetében az is jelezte, hogy naponta érkeztek a frontvonalban harcoló magyar és német katonák. Szomorú látványt nyújtott, ahogyan a sebesültek sokaságát lovasszekéren, derékaljban szállították a legközelebbre eső hadikórházba. De nem csak a sebesülteket vitték hátrább a front mögé, hanem az egész hadsereg Megyer felé vonult.

A visszavonuló magyar katonáktól az andódiak nemegyszer azt hallották, hogy az oroszok a lakosságtól mindent elvisznek, az asszonyokat meg a fiatal leányokat megerőszakolják. A faluban kevés családnak volt olyan értékes tárgya, amit az oroszok elvihettek volna, annál jobban féltették élelmiszerkészleteiket, a tél derekán levágott disznóból megmaradt húsféleségeket. Elkezdődött a tanakodás, hová is lehetne az ennivalót rejteni. Volt, aki vermet ásott, és oda rejtette, volt aki a padláson talált megfelelő dughelyet, vagy csak egyszerűen a padláson hagyta, dorongra akasztva.

Az utolsó napokban aki csak tehette búvóhelyet „bunkert" ásott. Vánkosokat, takarókat vittek oda, hogy legalább a gyerekek ne fázzanak. Egy kosárban meg ennivalót, ha az esetleges ágyúzástól nem lehetne felmenni a házba.
Március 29-én már csak a hátvéd katonái tartózkodtak a faluban. Szórványos lövöldözéssel késleltették a szovjet katonák előrenyomulását. Utóvédként ide-oda cirkáló német tankok egyike, Mesterföldön az utolsó pillanatokig kivárt, hogy katonáik még át tudjanak kelni az aláaknázott Cergát-hídon. Mikor már a gyalogság a Cergát jobb oldalán tartózkodott a híd közepét berobbantották. Az est folyamán az oroszok minden ellenállás nélkül foglalták el a falu mesterföldi részét. A Naszvad felől érkező egységek, másrészt a Cergáton átkelők kora hajnalban már a faluban voltak. Ebben az időben a Cergát, a tavaszi áradások miatt igen magas vízállású volt. A gyalogság csak gerendákból és deszkákból összetákolt tutajon jutott át a túlsó partra. A lovasszekerek, az autók, ill. a tankok a töltés mellett haladtak tovább Megyer felé.

A sorsdöntő éjszakán a falu felnőtt lakossága nem hunyta le a szemét. Az andódiak közül senki sem tartózkodott az utcán. A falu a katonáké volt! Szórványos lövöldözések hangját, becsapódását lehetett hallani. Egy-két aknavetőből és ágyúból kilőtt gránát csapódott a falu területére. Az anyagi kár alig keletkezett. Andód bevételekor a két hadsereg katonái közül senkit sem ért halálos találat. Sebesülést többen is elszenvedtek. Annál megdöbbentőbb volt, hogy a Bútorjáni utca elején, egy becsapódott akna a közelében tartózkodó Cseri István, andódi lakost halálra sebesített. O volt az Andód belterületén lefolyt harcok egyedüli áldozata! Egy másik polgári áldozatot, Kovács Endrét, a lapossági majoron talált el a géppisztolyos sorozat.
A háború áldozatai (a Hollánder családon kívül) az andódi öregtemetőben nyugszanak. Kovács Endre sírkövére, aki 21 évesen távozott az élők sorából, hozzátartozói a következő feliratot vésettek:
Orvul támadott az ördög halál rája, Szülei és testvérei nagy bánatára. Drága hős halottunk nyugodjál csendesen, Hiszen találkozunk majd ismét az égbe fenn.

A rettegve várt éjszaka elmúlt. A falu „gazdát" cserélt. Reggelre a szovjet előőrsök házról házra járva átkutatták a falut. Benéztek a búvóhelyekre, keresték az ellenséget. Az első orosz mondat, amit hallottunk: „Nyemec nyet?" Választ sem várva indultak tovább. Megijedve, megszeppenve néztünk egymásra a bunkerban, „hát, ezek volnának az oroszok?" A meglepetéstől nagyapám szomorú hangja ébresztett a valóságra: „Adjunk hálát a jó Istennek, hogy megmentett mindnyájunkat a haláltól, falut a rombolástól. Kérünk Szűzanya, segítsd hazahozni a messzi tájakon harcoló édesapákat." A hálaadás és könyörgés után még csak annyit mondott: „Itt vannak az oroszok, vége magyarságunknak." Ki gondolta azt akkor, hogy milyen megpróbáltatások várnak majd reánk?!

A szovjet katonák a falu számára elhozták a „felszabadulást", de a falu lakói közül nagyon kevesen tudtak ennek a szabadságnak igazán örülni. A háború tovább folytatódott és szedte áldozatait. A falut a szovjet hadsereg katonái szállták meg. A kántortanítói lakás egyik helyiségében még Malinovszkij marsall is Andódon tartózkodott egy kis ideig. Furcsa hírek keringtek a faluban: „Az önálló szlovák állam területén, amely ez idáig a németek csatlósa volt, nemzeti felkelés robbant ki. A felkelés vezetői többek között a trianoni határok visszaállítását követelték." Ujabb törésvonal, egy újabb szakadék körvonalazódott számunkra.

A II. világháború befejeztével a Kisalföld északi részét visszacsatolták az újonnan megalakuló Csehszlovákiához, vegyes érzelmeket keltve a lakosság körében. A vegyes házasságban itt élő, beházasodott szlovákokon kívül nem volt, aki örüljön ennek a változásnak. Az új hatalom első lépését, a községi bíró felmentését is szorongással fogadták. Kiss (Tata) Gyula a körülményekhez képest demokratikus módszerekkel intézte a község és lakóinak ügyét. Talán az, hogy vitézségi kitüntetéssel és ranggal rendelkezett, váltott ki nemtetszést a helybeli kommunisták körében.
A község irányítását ideiglenesen Kiss Ferencre és még a faluban tartózkodó jegyzőre, Hergovits Gyulára bízták. Az illegalitást feladó Kommunista Párt mellett a falu demokratikus érzelmű polgárai a Demokratikus Pártban tömörültek. E két párt tagjai közül jelölték ki azt a 12 személyt, akik a „komiszár"-ral és a jegyzővel a község vezető testületét alkották. Az alakuló gyűlésről nem maradt fenn jegyzőkönyv, de egy későbbi jegyzőkönyv a következő személyekről ad számot: Benárik Ludovit (Lajos) - helybeli komiszár (bírói jogkörrel), Hergovits Gyula - jegyző, Czapárik Sándor — tanácsadó, Nagy Ignác, Czaban Lajos, Hrala Jan, Mátyus Ján, Mátyus János a Kommunista Párt képviseletében, Vágvölgyi Lajos, Czapárik Mihály, Szabó József, Kiss Lajos, Cseri Gyula, Szkokanovics Ferenc és Kiss Béla a Demokrata Párt képviseletében. Kiss Ferencet, aki nagyon rövid ideig volt községi komiszár, a felsőbb hatóságok nyomására leváltották és helyette a szlovák nemzetiségű Bednárikót nevezték ki. Ez a testület maradt egészen az 1946-os általános választásokig.

Andódon az utolsó szabad választásokat 1946-ban tartották, amely a Demokrata Párt győzelmét hozta. Ennek megfelelően alakult a községi képviselőtestület összetétele is. Sajnos a választásokról készült kimutatás az idők folyamán megsemmisült. Egyedül csak az bizonyított, hogy Kuczman Gyula, 1896-os születésű földműves lett a falu vezetője (komiszár). A járási levéltárban létezik egy névsor a Községi Bizottság tagjairól az 1946-os évre vonatkozóan (ez egy tanácskozásra szóló meghívó, amelyet Éliás Sándor kisbíró kézbesített), de nem tudni, hogy a névsor választások előtt vagy után készült:
Vágvölgyi Lajos - 150 házszám, Czapárik Mihály — 202, Kiss Béla — 118, Czapárik Sándor - 284, Hrala Ján - 276, Bartal Lajos - 225. Az első három személy a Demokrata Párt, a másik három pedig a Kommunista Párt tagja volt.

Hergovits Gyula, az andódi községi hivatal megbízott vezetője, 1946. április 9-én keltezett jelentésében 1525 andódi lakosról ad számot, ebből 185 szlovák és 1340 magyar nemzetiségű.
1946. május 31-én a Partizánok Szövetsége panaszt nyújtott be Bednarik Lajos ellen a járási vezetőséghez azzal, hogy „a komiszár az andódi magyarokat pártfogolja, mert a Czabány-féle vegyeskereskedésbe annak fiát, Czabány Lajost ültette be, holott az nem is tud szlovákul, pedig szlovák érdeklődők (partizánok) is voltak". A járási vezetés ennek a nyomásnak eleget téve Bednárikót ideiglenesen felmentette tisztségéből. Vajon kik voltak ezek az érdeklődők?
A háború után élre kerülő politikusok, s azok vezetője, Eduárd Benes, a szlovákiai magyar kisebbséget háborús bűnösnek nyilvánította, arra hivatkozva, hogy Csehszlovákia szétdarabolását a magyarok határkiigazítási követelése okozta. Megszületett az a Benes-dekrétum, amely a szlovákiai magyarságot, kivétel nélkül a totális törvénynélküliség állapotába taszította. E dekrétum alapján a magyaroktól, kártérítés nélkül elkobozható minden ingó és ingatlan vagyon. Kivéve azoktól, akik igazoltan hűek maradtak Csehszlovákiához, vagy tevékenyen részt vállaltak annak felszabadításában. Az említett dekrétum által kimondott ítélet azt jelentette, hogy a magyaroktól elvették állampolgárságukat, az állami alkalmazottak (hivatalnokok, tanítók) elvesztették állásukat, megvonták nyugdíjukat, és ami a legfontosabb, hontalanokká váltak. A tragikus események sodrásában egyszer csak arra ébredtek, hogy ezeréves hazájukban nem volt számukra hely! Es hogy a büntetés teljes legyen, az „ellenségtől" ily módon elorzott ingatlanokat, kisipari vállalkozásokat, családi házakat, szántóföldeket a hatóság megbízható szlovák igénylők között osztott szét. így kaptak „jutalmat" a Szlovák Nemzeti Felkelésben részt vevő partizánok és a külföldön szervezkedő csehszlovák légió egységeinek tagjai.

Az „igénylők" Andódra is elkerültek. A községi komiszár beleegyezésével állami gondnokság (národná správa) alá helyezték a Kucsera-féle vendéglőt, ahol Gríc Stefan, Horné Obdokovce-i lakos nyitott italmérést, később Bánsky Ondrej, töhöli születésű. Ezt a vendéglőt 1947. május 28-án kivonták az állami kezelés alól, mert a volt tulajdonost Magyarországra telepítették át. Továbbá Andódon kapott üzletet Kicko Stefan, aki 1946. február 22-én vette át Karácsonyi János vegyeskereskedő boltját. 1946. október 16-án Kroslák Ján kapta meg ezt az üzletet. Cseri Gyula kovácsműhelyére és srotolójára (gabonadaráló) Hudec Adam pályázott, de egy 1932-ben létrejött hagyatéki okirat szerint Cseri Gyula minden vagyonát a gyerekeire hagyta. Ám mikor ez bebizonyosodott, Hudes Adam elhagyta Andódot. A Vágvölgyi-vendéglőt, az 1946. március l-jén felvett jegyzőkönyv szerint Dvorsky Jozef kapta meg.
Levéltári iratokat tanulmányozva kezembe került egy jegyzőkönyv, amely a lapossági és a megyeri grófi birtok jogi rendezésével foglalkozott. Ezek szerint a lapossági major visszakerült a rózsahegyi árvaházhoz. A megyeri birtokot, mivel Károlyi Lajos gróf elmenekült, államosították. A meghirdetett földreform alapján állami biztost (národny správca) neveztek ki a gazdaság élére. A birtokhoz 1457 hektár szántó és legelő, 240 hektár erdő parkerdő tartozott kastéllyal, amelynek 99 szobája stílusosan volt berendezve. Továbbá a német katonák által felgyújtott szeszfőzde, 58 darab ökör és 15 tehén. Az elkészített leltár felsorolja mindazt, amit a Vörös Hadsereg a birtokról elvitt: 14 tehén, 96 ökör, 490 bárány, 150 disznó, 25 szekér, 4 hintó, 292 mázsa kukorica, 60 mázsa árpa és 40 mázsa zab.

A Járási Áttelepítési Hivatal (Okresny Presídlovací Úrad), dr. Cech vezetésvei utasítást kapott arra, hogy a tanítók segítségével írják össze a járásban élő magyar és német nemzetiségű polgárokat. Az összeírások abban a légkörben zajlottak, amikor Csehszlovákia és Magyarország között megszakadtak a lakosságcseréről szóló tárgyalások. A Prágában 1945. december 2-án elkezdett egyeztetések és az 1946. február 6—10. között folytatott megbeszélések nem vezettek megegyezéshez. Többek között azonban rögzítették, hogy amíg az egyezményt nem írják alá, addig az áttelepítést az önkéntes jelentkezőkre korlátozzák. Ugyanakkor a csehszlovák kormány fenntartotta magának azt a jogot, hogy a szerződés véglegesítéséig kitoloncolhat személyeket és belátása szerint hajthatja végre az országon belüli lakosság áthelyezését. Aláírók: Vladimír Clementis és Gyöngyösi János külügyminiszterek.
A Szlovák Belügyi Hivatal a tárgyalások kimenetelét meg sem várva 1946. március 4-én az alábbi rendeletet adta ki:
„Figyelmeztetni kell minden magyar lakost, hogy a földeket rendesen dolgozzák be, mert mindenkinek jogában áll a megtermett termést magával vinni. Elsősorban azok lesznek áttelepítve, akik nem fogják a földeket rendszeresen megdolgozni."
1946. június 17-én olyan rendelet jelent meg, amely Dél-Szlovákia területén az „elmagyarosodott" szlovák őslakóknak lehetőséget kínált, hogy törvényes úton megtagadhatják magyar nemzetiségüket és visszatérhetnek őseik nemzetiségéhez. Közismerten a reszlovakizációról van szó. Aki ezt a felkínált „nemes" gesztust elfogadja, annak semmi bántódása nem eshet. S elkezdődött a burkolt fenyegetőzések és zsarolások időszaka. A nyár folyamán a rendelet jelentőségére még nem nagyon figyeltek oda az emberek. Nem tudhatták, hogy a Járási Hivatal egyik 1946. szeptember 21-én kelt Bizalmas anyagában megjelöléssel, keltezéssel az alábbi szöveg áll: „A közeljövőben hozzálátnak a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítéséhez Szlovákiából."

Jelentősége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 1946. novemberében, „munkatoborzás" címen megindult a szlovákiai magyarság Csehországba történő deportálása. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy eleinte önkéntes alapon próbálták új munkaerővel feltölteni azokat a határvidéki területeket, ahonnan a csehek elűzték a „szintén" háborús bűnös szudéta németeket. De nemigen volt jelentkező, Andódról is csak egykét család, ill. legényember indult útnak. Az adatközlők elbeszélései alapján még a családos deportálások előtt a fiatal munkaképes embereket, rendőrök segédletével szedtek össze, akiket aztán az iskola épületében őriztek. Gyalog kísérték őket az újvári állomásra, s onnan Csehországba a háborús károk, romok eltakarítására. Egyes legényeket gazdákhoz osztottak be.

Az önkéntes alapon történő toborzás nem hozta meg a várt eredményt. így üthette fel a fejét az a védekezés, hogy a jogvesztett szlovákiai magyarokkal nem muszáj kesztyűs kézzel bánni, ha másként nem megy, akkor erőszakkal segítik meg cseh testvéreiket. Ezzel Szlovákia is jól jár, hiszen így megszabadulhat magyar nemzetiségű polgáraitól. A hatalmon levő politikusok nagyon jól tudták, hogy az egyszerű magyar emberek ártatlanok, de akkor hogyan bizonyítsák a nagyhatalmak felé, hogy Dél-Szlovákia visszacsatolása jogos igényeken alapszik, hiszen ott csak szlovák nemzetiségű emberek élnek! Ugyanakkor a deportálással teret nyithatnának az első republika idején elkezdett „kolonizációs" mozgalomnak. Tudjuk jól, akkoriban Szlovákia északi területeiről „honfoglaló" szlovák családok érkeztek délre és beülhettek az elmenekült magyarok házaiba és birtokaiba. Abban az esetben, ha nem lehetett ilyen módon biztosítani az ide érkezők letelepülését, új házakat, sőt, még faluszerű településeket (kolóniákat) is építettek a számukra. A mostani deportálással egyszerre két legyet ütöttek: szétszórják a magyarokat, az idetelepülő szlovák családok számára pedig nem kell új házakat építeni, elfoglalhatják a magyarokét. A politikai propaganda felkeltette a szlovákok érdeklődését, és elindultak „háztűznézőbe" Dél-Szlovákia magyar lakta vidékeire.

Andódon a deportálással kapcsolatos konkrét intézkedéseket, tehát a családok kijelölését 1947 február közepén, gyorsított ütemben hozták meg. A jelölőbizottságnak nagyon nehéz dolga volt, mert az elhurcolásokról érkező hírek alapján az andódiak közül sokan aláírták a reszlovákizációs nyilatkozatot. Matej Gálik, volt iskolaigazgató szerint „már voltak vagy százan, akik szlováknak vallották magukat, habár a szlovák nyelvet nem bírták". Matej Gálik az andódiaknak ezt a fajta megnyilvánulását spekulációnak nevezte. Máskülönben a deponálási listára elvileg csak munkabíró családfővel rendelkező családokat lehetett fölírni. Ennek ellenére a kijelöltek között idős, beteg és özvegy asszonyok is szerepeltek. E napokban a falu olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Az emberek éjjel-nappal szomszédoltak, a bizottság tagjaival tárgyaltak, orvost hívtak, sok esetben sírva könyörögtek. Egy céljuk volt: itthon akartak maradni! Néhány családnak sikerült. Hogy milyen úton-módon, azt még ötven év múltán is titok fedi.

Eközben a Demokrata Párt vezetői megtudták, hogy a kényszerrel történő elhurcolás törvénytelen! Ezt támasztja alá az a járási levéltárban meglévő irat is, ami a következőket tartalmazza:
Az Állami Áttelepítési Hivatal érsekújvári vezetője 1947. február 16-án 16 óra 15 perckor telefonon utasítást adott ki, melyben közli, hogy a magyarok csehországi munkára történő áttelepítése ideiglenesen le lett állítva, s ezen oknál fogva ebben az ügyben nem szükséges semmilyen óvintézkedéseket foganatosítani.
Mindezek ellenére 1947. február 17-én reggel teherautók érkeztek fegyveres katonákkal. S ezzel elkezdődött az a szégyenletes esemény, ami ha nem a szemünk előtt zajlik le, hihetetlennek tűnik. A hatalom olyan túlkapása volt ez, amely az emberi méltóság, az emberi szabadság eszményének totális porbatiprása Európa közepén, békeidőben, fegyveres katonák kíséretében, katonai szállítóeszközökön viszik a fegyvertelen felnőtteket és gyerekeket, hogy teherszállító vagonokban dideregve, idegen vidékre szállítsák őket. Minden elhurcolt család sorsa külön tragédia. A kemény tél derekán fűtetlen vagonokba rakni embereket, sőt gyerekeket, a kegyetlenséggel határos cselekedet. Fokozta ezt még az az álnok felirat is, amely a vagonok oldalára, cinikus megtévesztési szándékkal volt felírva: Dobrwolnípolnohospodárskí robotníci (Önkéntes mezőgazdasági munkások). A politika hamissága nem ismer korlátokat, önkéntes rabszolgáknak titulálta a deportáltakat.

Az egyik adatközlőm, aki társaival együtt átélte az utazással járó szenvedéseket, nélkülözéseket, a megérkezésük utáni órákat a regényekből és filmekből ismert rabszolgapiachoz hasonlította. A cseh gazdák a családok között járkálva mustrálgatták, latolgatták, mennyi munkáskézhez juthatnak. A munkabíró férfiak családostul egy-kettőre elkeltek. Ahol pedig sok volt a gyerek, utoljára maradtak. A jó „vásárfiát" a gazda felpakolta szekerére és elvitte birtokára, ahol a Kálvária folytatódott tovább.

A deportálásra kijelölt személyekről hiteles névsor nem maradt. Az alábbi névsort a teljesség igénye nélkül, adatközlők segítségével állítottam össze (zárójelben az adott személyekhez tartozó családtagok száma van feltüntetve):
Ágh Gyula (6), Ágh István (4), Ágh Sándor (8), Ballá Pál (3), Bilicz Ferenc (6), Bilicz József (1), Czabány Gyula (9), Czuczor Lajos (4), Czuczor Alajos (6), Czuczor Géza (2), Deák István (2), Deák Gyula (6), Járó Ferenc (3), Kiss János (2) Kiss András (2), Kiss János (5), Kiss Mihály (2), Kiss Béla (4), Kiss Mihály (5), Madarász Lajos (5), Madarász József (2), Mátyus József (4), Nagy István (4), Prochászka János (2), Prochászka Lajos (2), Szabó Mihály (1), Szekán Adolf (4), Szekán Károly (3), Szőke Lajos (4), Szőke István (5), Slikta Béla (4), Szőke Lajos (1), Szűcs János (9), Szűcs Matild (1), özv. Vitkó Anna (5), Vitkó Ernő és Béla (2), Kiss Nándor (4).

Egyes adatközlők visszaemlékezéseire hagyatkozva, akik e szomorú események szenvedő alanyai voltak, szükséges leszögezni, hogy a cseh gazdák között is akadtak rendes emberek, akik igyekeztek a szerencsétlenül járt családok számára kedvező körülményeket biztosítani. Olyan gazdák is akadtak, akik fáradságot nem kímélve, személyesen jöttek el és fogadtak fel munkásokat és kétoldalú megegyezés alapján alkalmazták őket. Az így önként jelentkezők közé sorolhatók az alábbi személyek és családok: Czabány János (7), Czabány Lajos (4 személy), Czapárik László (5), Cseri Irén (2), özv. Cseri Istvánné (6), Cseri Gyula (1), Csimma Ambrus (5), Czuczor István (7), id. Czuczor János (1), Hajdú Mihály (5), Hajdú József (4), Kiss Lajos (4), Madarász István (8), Szőke József (6), Szőke András (4), Kiss József (4), Vankó Sándor (7). Vadkerty Katalin: A deportálások című könyvében 20 családról és 120 személyről ír. Hergovits Gyula jegyző, egyik jelentésében (1946. május 14-től június 25-ig), 118 személyről ad számot.
Küffer János, andódi jegyző, 1947. február 5-én azt jelentette, hogy az 1945-1946-os években Andódról Csehországba 164 személy ment el!

Az általam összeállított névsor szerint önként jelentkezők nélkül 32 család és 137 személy az eredmény. Az önkéntesek: 15 család és 20 személy, összesen 217 személy.
Csehországból majdnem mindenki visszatért Andódra. Akik ott maradtak, elsajátították a cseh nyelvet, s talán a mai napig őrzik magyarságukat, de utódaik már nem érdeklődnek a gyökerek után, teljes mértékben elszakadtak Andódtól. Olyan személyekről és családokról is tudunk, akik az eltelt fél évszázad alatt egyetlenegyszer sem voltak kíváncsiak szülőfalujukra, az itthon maradt pajtásokra, barátokra, rokonokra. Szerencsére a deportálás ideológiája által elvetett mag csak kevés esetben talált kedvező táptalajra.

A dél-szlovákiai „magyarkérdés" megoldását kereső politikusok jól látták, hogy sem a reszlovakizáció, sem a deportálás nem hozta meg a kívánt eredményt. Eduárd Benes nagy álma, egy tiszta szláv állam megteremtése, veszélyben forgott. Azonban annyit el tudott érni, hogy az intézkedésekkel párhuzamosan folyó csehszlovák-magyar tárgyalások sikerét kierőszakolja. Miről is volt szó? A csehszlovák kormány és a szlovák megbízottak testülete (Zbor Povereníkov) a „magyarkérdés-t" a csehországi szudétanémetek egyoldalú kitoloncolásának mintájára szerette volna megoldani. A nagyhatalmak azonban ezt nem támogatták. Eduárd Benes ekkor még szívós diplomatának mutatkozott. Újabb tervekkel állt elő. Ha már nem sikerült a magyarokat 50 kg-os csomagokkal kitoloncolni, meg kell próbálni a Magyarországon élő szlovákok hazahozatalát, s ezt felhasználni mint tárgyalási alapot egy lakossági csereegyezmény kidolgozásához. Ez az elgondolás nagy sikert aratott. A kérdés csak az volt, hogy akarnak-e a magyarországi szlovákok „haza"-jönni?

A felvetett kérdéshez tudni kell, hogy a magyarországi szlovákok a Felvidékről települtek át az Alföldre, a jobb megélhetés reményében. A török uralma alatt Magyarország egyes vidékei teljesen elnéptelenedtek. Az 1700-es évek elején Harruckern György (János), császári tanácsos, Békés megyei birtokaira munkásokat toboroztak. Az a hír járta, hogy kedvező feltételek mellett földet is lehet szerezni. Az első szlovák telepesek 1715 táján érkeztek a mai Békéscsaba környékére. Legtöbben Hont és Zólyom megyéből. Pár év leforgása alatt több száz család talált magának új otthont. Nem hatalmi kényszer hatására hagyták el felvidéki otthonaikat, hanem a jobbágyok és földnélküliek hagyták el kegyetlenkedő földesuraikat.

Tehát letelepedtek, dolgoztak és gyarapodtak. A század derekán, úgy 1750 táján, tudomást szereztek arról, hogy Szabolcs megyében Harruckern rokonának, a gróf Károlyi családnak hatalmas kiterjedésű birtokai vannak. A helyzet itt is hasonló volt, mint Békés megyében, nem volt elegendő munkáskéz. A Békés megyei szlovák telepesek egy része nem volt megelégedve az ottani helyzettel, s ezért arra az elhatározásra jutottak, hogy áttelepülnek Szabolcs, ill. Szatmár megyébe. Körülbelül 300 család érkezett Nyíregyházára és környékére. Károlyiék befogadták az érkezőket és kedvező gazdasági feltételeket biztosítottak számukra. Mivel szabad költözködésű jobbágyok voltak, a gróftól földet kaptak, s ezért évi egy aranyforint haszonbért fizettek. A kezdeti időkben vetőmagot is kaptak a gróftól, ami megalapozta megélhetésüket. Szorgos munkával, a mocsaras határrészek kiszárításával hasznosítható földekhez jutottak, akácfák kiültetésével megkötötték a futóhomokot. Rövid időn belül a határ képe teljesen megváltozott. Anyagi gyarapodásukkal elérték azt, hogy fokozatosan megvásárolhatták és magukénak mondhatták az eddig haszonbér fejében használt földterületeket. (A fentiekből megtudhattuk, hogy az andódiaknak és a szabolcsi szlovákoknak több mint kétszáz évvel ezelőtt közös földesuruk volt, a Károlyi család.)

Visszatérve a lakosságcseréhez: agitációs csoportok indultak Magyarországra, hogy rábeszéljék az ott élő szlovákokat a hazatelepülésre. Összejöveteleket rendeztek, ahol a küldöttek elmagyarázták, hogy a hazatelepülés önkéntes alapon történik, és az áttelepülő egyén magával viheti minden ingó vagyonát. Az ingatlan vagyonért Szlovákiában annak megfelelő értékűt fog kapni. A magyar kormány a szlovák agitációs csoportok munkájával szemben semmilyen intézkedést nem tett. Nyíltan beszélhettek, szabadon mozoghattak. Igaz, volt egy kikötésük, hogy a gyűléseken fellépő szónokok szlovák nyelven tartsák meg beszédüket. Nem lett volna ezzel semmi gond, ha mindenki tudott volna szlovákul. Főleg a fiatalok között voltak sokan, akik nem beszéltek szlovákul. Ezért az agitátorok a szlovák nyelv tanításával is foglalkoztak. Szlovák népdalokat énekeltek és a szlovák himnuszt, amit sokan akkor hallottak először.
Az agitátorok beszédeiben többek között az is elhangzott, líogy a „régi haza" már nem az a föld, nem az a szegény föld, amelyet annak idején elhagytak, hanem egy új állam, ahol mindent lehet kapni és ahol a szlovákok uralkodnak. Továbbá azt is hangoztatták, hogy az új haza a háborúban a győztesek oldalára állt, és támogatója egy hatalmas ország, az USA. Ezt voltak hivatva bizonyítani azok az autók is, amelyeken az agitátorok Szlovákiából érkeztek, oldalukon az UNRA felirattal. Az anyagi ígéreteken túl, azt is megígérték, hogy a gyerekek ingyen tanulhatnak, még az elszállásolásukat sem kell a szülőknek kifizetni. A Szlovákiába települők gyerekeit az új iskolaév kezdetéig kollégiumokban szándékoztak elhelyezni, hogy az iskolaévet már új hazájukban kezdhessék meg. Talán ez az intézkedés hatott legjobban a tétovázók körében.

Meg kell említeni azt is, hogy a gyűléseken felvetődött az a kérdés is, hogy a szlovákiai magyarok hogyan viszonyulnak a csereakcióhoz? A kérdésre mindenkor az volt a felelet, hogy a tervezett lakosságcsere nemzetközi szerződés alapján történik. Ma már tudjuk, hogy ez a válasz csak félig volt igaz. Igaz, hogy Csehszlovákia és Magyarország szerződést kötött a lakosságcserére vonatkozóan, de míg a szlovákoknak megadatott, hogy önként jöhettek, addig a magyarokat kényszerítették az áttelepülésre. Eleinte voltak Szlovákiában is olyan magyarok, akik önként iratkoztak az áttelepülők listájára, de ezek száma kevés volt a szerződésben foglaltakhoz, miszerint: „Ahány szlovák család az áttelepülés mellett dönt, annyi Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű családot jelölnek ki a hatóságok a Magyarországra való áttelepülésre." A különbség a két fogalom között óriási: más az önkéntes feliratkozás és más a kijelölés!

Mikor a csereegyezmény tervezete készen állt a kivitelezésre és kiosztották az első „fehér lapokat", 1947. február 27-én országosan leállították a deportálásokat. A hatalom bársonyszékeiben ülő politikusok egy új korszak kezdetét ünnepelhették: „Szlovákia békés úton megoldotta a magyar kérdést." A kisebbségi politikával foglalkozó dossziét a sutba lehet vágni. Minden erőt arra kell összpontosítani, hogy minél több szlovák család térjen haza és foglalja el ősei földjét. Ezer év után új honfoglalók jelentek meg Közép-Európában!
Az áttelepítési akció országosan 1947. április 10-én kezdődött. Andódról május 28-30-án szállították az ingóságokat, a háziállatokat az udvardi vasútállomás teherpályaudvarára, ahol egy egész szerelvény várt a berakodásra.

A kitelepítésre ítélt családok már szinte várták ezt a napot. „Ha már menni kell, legyünk mihamarább túl rajta!" De amikor az utolsó fuvar is kigördült a nagykapun, az emberek bizony elérzékenyültek, könnyes szemmel intettek búcsút szeretett otthonuknak. A napokig tartó rakodás közben megtörtént, hogy az emberek újra meg újra „haza szaladtak" körülnézni, rokonoktól, barátoktól elköszönni. Nehéz volt elszakadni a mindig biztonságot nyújtó szülőföldtől. S mikor a szerelvény elindult, véglegessé vált egy falu, hosszú évtizedeken át tartó homogén társadalmának kettészakítása. Ez olyan törésvonal volt, melynek az itthon maradottak és az elhurcoltak számára is bánatot, szomorúságot hozott. Az elszakítottság okozta sebeket csak nagyon nehezen tudta gyógyítani az idő. Sok kitelepített ember még évtizedek elmúltával is a hazatérésről álmodozott. Voltak olyan esetek, hogy a szülők arra kérték gyermekeiket, hogy haláluk után a szülőfalu temetőjében, őseik mellett temettessék el őket. Néhányuknak ez a kérése be is teljesült, az andódi öregtemetőben nyugodnak békében! Mennyire erős a szülőföld vonzása, a szürke tornyú kistemplom harangzúgása! Szóljanak a harangok mindazok emlékére, akik Andódhoz kötődtek és sírhalmaik a messze távolban domborulnak.

Az áttelepített személyek, ill. családok névsora levéltári adatokon alapszik. Sajnos, ez az anyag pontatlan és megtévesztő, mert Andódhoz sorol olyan családokat is, akik a kitelepítés időszakában nem Andódon, hanem más falvakban laktak, s onnan telepítették ki őket, például Németh Erazmust és családját Negyedről. Az adatközlők segítségével összeállított névsor a hivatalos lista fellelhető pontatlanságait korrigálja. Ennek ellenére mégis előfordulhat az, hogy valaki, ill. valakik kimaradtak az itt közölt felsorolásból. Szíves elnézésüket kérjük.
Az alábbi névsorban a családfő neve után a feleség leánykori neve következik, majd a gyermekek neve. Zárójelben az akkori házszámot közöljük:

Bajtek Emil, felesége Bilicz Katalin, gyermekeik: Lajos, Károly, Rozália (130)
Bartal Lajos, Hajdú Anna, gyermekeik: Lipót, Berta, Gizella (228)
Czaban Sándor (290), özvegy, gyermekeik: Sándor, Mihály, Katalin, Zsuzsa Czaban Ferenc, Szabó Krisztina, gyermekeik: Kálmán, Piroska (102)
Czaban Móric, Cseri Teréz (102)
Czapárik Sándor, Nagy Ilona, gyermekeik: János, Sándor, Ilona, Kálmán, Adél, Erzsébet, Róbert (284)
Czapárik András, Ágh Mária, gyermekeik: Béla, Katalin, Károly, Valéria, Erzsébet (189) Czuczor Sándor, Nagy Angéla, gyermekeik: Hermán, Magdolna (103)
Czuczor Sándor, Deák Júlia, gyermekeik: József, Anna (220)
Czuczor Ambróz, Szőke Erzsébet, gyermekük: Károly (113)
Czuczor Apol, gyer. Lajos (128)
Czuczor Dezső, Szőke Katalin (27)
Czuczor Ferenc, fel. Zsófia, özv. Czuczor Kálmánné, szül. Decsi Erzsébet, gyermekeik: Ottó, Róbert, András, Károly (198)
Czuczor Ignác, Vígh Margit, gyermekeik: Lipót, Ferenc, Berta (24)
Czuczor János, Czabány Katalin, gyermekeik: Lipót, Gáspár, János, Margit, Erzsébet, Zsuzsanna, Baltazár (53)
Czuczor János, Czuczor Piroska, gyermekeik: Flórián, Gabriella (22)
Czuczor János, Czuczor Mária, gyermekeik: János, István, Mária, Viola, Mihály, Berta (57) Czuczor János, Kucsera Mária, gyermekeik: Ilona, nevelt fia Decsi János (121)
Czuczor János, Halász Piroska, gyermekeik: Sándor, Ferenc (218)
Czuczor József, Vitkó Margit, gyermekeik: Lajos, Elemér, József, Vilmos, Olga, Piroska, Róbert (51)
Czuczor József, édesanyja Decsi Mária (144)
Czuczor József, Kosztolányi Ilona, gyermekeik: László, József, Gizella, István (163)
Czuczor Kálmán, Szabó Rozália, gyermekük: Kálmán (98)
Czuczor Lajos, Kiss Ilona, gyermekeik: József, Mária, Berta, Lajos, Dániel (223)
Czuczor István, Éliás Ida, gyermekeik: Lajos, Jenő, Rozália, Amália, Ida (28)
Czuczor István, Vígh Anna, gyermekeik: István, Gyöngyi, Jenő, Jolán, Zsuzsanna (142)
Czuczor István, özvegy, gyermekeik: Margit, Magdaléna (65)
Czuczor Vince, Juhász Margit, gyermekeik: Vince, Otília, Vendel, Ottó, Margit (84)
Czuczor Béla, Juhász Katalin, gyermekeik: Irma, Erzsébet (210)
Deák Sándor, Czaban Ilona, édesanyja Textor Hermina (81)
Deák János, fel. Emília, gyermekeik: Lajos, János (81)
Deák Katalin, szül. Mátyus, özvegy, gyermekeik: Kálmán, Jolán, János (80)
Deák Lajos, Czuczor Mária, gyermekeik: Kálmán, János, Mária, Erzsébet (90)
Decsi József, Karácsonyi Ágota, gyermekeik: József, Teréz, Vendel, László, Ferdinánd, Valéria (20)
Decsi Mihály, Czuczor Szidónia, gyermekeik: Ilona, András, Lajos, Mihály, Ferenc, Károly (295)
Faragó Antal, Czuczor Paula, gyermekeik: Malvin, Erzsébet, Katalin (112)
Faragó József, Czaban Irma, gyermekeik: Kálmán, Ilona (74)
Faragó József, Kucsera Katalin, gyermekeik: Júlia, Lajos (99)
Hajdú Antal, Kovács Júlia, gyermekeik: László, Kálmán, Dániel, Klára, Gyula (294)
Juhász Alajos, nővérei: Ilona, Katalin (177)
Juhász Ferenc, Mátyus Erzsébet (169)
Juhász Hona, szül. Szabó, özvegy, gyermekeik: Lajos, Vince, Erzsébet (120)
Juhász József, Vígh Viola, gyermekeik: Zita, Edit, Matild, Gábor (244)
Juhász Gyula, Kiss Júlia, gyermekeik: László, Béla, Imre (132)
Juhász Károly, Czuczor Katalin, gyermekeik: Vendel, Ernő, Zsófia, Zoltán; anyós: Czuczor Mária (59)
Juhász Lipót, Czuczor Eszter, gyermekeik: Irma (120)
Juhász Mária, szül. Kiss, özvegy, gyermekeik: András (246)
Juhász Lajosné, szül. Szabó Mária, özvegy, gyermekeik: Lipót, Lajos, József, Vince,
Lujza, Vendel (116)
Juhász Vilma, szül. Vígh (155)
Kádár Ferenc, Czuczor Ilona, gyermekeik: Etel (61)
Karácsonyi Ferenc, Czuczor Veronka, gyermekeik: Lajos, Imre, Endre, Mária, Margit (127)
Karácsonyi Margit, szül. Szabó, özvegy, Ferenc édesanyja (127)
Kiss János, özvegy, gyermekük: Lipót (62)
Kiss János, Czuczor Julianna, gyermekeik: Rudolf, Gizella (247)
Kiss Gyula neje Czuczor Katalin (247)
Kiss József, Vankó Erzsébet; anyja Vankó Apol, szül. Ágh (172)
Kiss József, Vitkó Mária, gyermekeik: Gyula; mostohái: Vitkó Jozefina, Vitkó Miklós (196)
Kiss Károly, Juhász Matild, gyermekeik: Jolán, Ferenc, Lajos, Vendel, Erzsébet (211)
Kiss Lajos, Czapárik Katalin, gyermekeik: László, Teréz, Ida; anyós: Czapárik Júlia,
szül. Ágh, özvegy (258)
Kiss Vendel, Czuczor Ilona, gyermekeik: Vendel, József, Dániel (194)
Kucsera Géza, Kiss Rozália, gyermekeik: Ferdinánd, Irén (197)
Kucsera József, Kucsera Anna, gyermekük: Ferenc (75)
Kucsera József, Czaban Anna, gyermekeik: Ida, Endre, Teréz, Tibor; édesanya, özv. Czaban Teréz (99)
Kucsera Júlia, szül. Czuczor, özvegy, gyermekeik: Ferenc, Károly, Katalin (226)
Kucsera Kálmán, özv. gyermekeik: Teréz és Mária, aki férjezett Czaban Kálmán unokája Czaban Magdolna (66)
Kucsera Béla, Deák Erzsébet, gyermekeik: István, Erzsébet, János (50)
Mátyus Ferenc, Juhász Vilma, gyermekeik: Júlia, Kálmán (60)
Mészáros Ferenc, Kádár Júlia, gyermekeik: Júlia, Ignác, István, Mária (171)
Mészáros Károly, Czaban Margit, gyermekeik: Ernő, József, Vilmos, Gáspár (204)
Nagy Gyula, Czuczor Zsófia, gyermekeik: Irén (82)
Pikler Matild, szül. Czuczor, özvegy, gyermekeik: Erzsébet, Katalin, István (180) Szabó János, Szabó Matild (119)
Szabó József, fia János; mostohaanya: Czapárik Júlia, unokái: László, Ernő, Károly (114)
Szabó Jozefina, szül. Karácsonyi, özvegy, gyermekeik: Vendel, Rozália (83)
Szabó Lipót, Juhász Berta, gyermekeik: Gizella, Lajos (8)
Szabó Lajos, Kucsera Júlia (160)
Szabó István, özvegy, gyermekeik: István, Gyula, Katalin, Mária, Irma, Ferdinánd, Apol (201)
Szabó Vince, Czuczor Katalin, gyermekeik: Margit, Jenő (160)
Szabó János, Szőke Rozália, gyermekeik: János, Lajos, Mária (143)
Szkokanovics Júlia, szül. Czuczor, özvegy, gyermekeik: Katalin, Ilona (181)
Szőke Ferenc, Kutruc Ilona, gyermekeik: Ferenc, Vendel, László (77)
Szőke János, felesége Vilma, gyermekük: Ferenc (241)
Szőke József, Czuczor Mária, gyermekeik: István, Zsófia, Anna, Mária, Teréz, Péter (178)
Szőke Mária és édesanyja, szül. Csifári Gizella (77)
Szűcs János, Kiss Gizella, gyermekeik: Ilona, Gizella (239)
Szűcs József, Nagy Anna, gyermekeik: Alajos, Erzsébet, József, Anna, Károly, Ede, Ilona, Viola (72)
Szűcs József, Kiss Mária, gyermekeik: Mária, József, Ferenc, Pavlina, Verona - férjezett Plichta, Rozália (32)
Vígh Jozefina, szül. Szabó, özvegy, gyermekeik: Lajos (244)
Vígh Mária, szül. Czuczor, özvegy, gyermekeik: Etel (244)
Vitkó Matild, szül. Czuczor, özvegy (135)

Az áttelepítésre kijelölt családok Nyíregyházán, Nagycserkeszen és közvetlen közelében szétszórt kistelepüléseken leltek otthonra. Az áttelepítési listára önként feliratkozók pedig Nagykovácsiban és Pelbáron. A későbbi években a keleti országrészből néhány család Komárom megyébe költözött, egyrészt azért, mert az itt működő szénbányákban találtak munkalehetőséget, másrészt Kecskéd csak egy ugrásnyira van Andódhoz.

A hivatalos listára nem kerültek fel azok a személyek, akik a deportálás elől szöktek át Magyarországra vagy egyéb okok miatt hagyták el Szlovákia területét: Hajdú József, Szűcs Rozália; gyermekeik: József, Szeréna, Teodóra Hajdú Lajos, neje Czabány Ilus (Mészáros Júlia), gyermekeik: Károly, Gerdus Nagy Ignác, Kiss Margit, gyermekeik: János, Katalin, László, Erzsébet, Mária, Dániel Czabány Lajos, Vitkó Angyal, gyermekeik: Margit-Teréz, Zoltán-Csaba
Mátyus József, neje Nagy Rozália, gyermekeik: Vendel, László, Deák Mária, özv. Kiss Józsefné, gyermekeik: Kiss Ferenc, neje Czuczor Mária, gyermekeik: Irén, Ilona, Mária ifj. Faragó Ferenc, neje Kollár Mária - özv. Czuczor Apollóniával lettek kitelepítve, akinek a Lajos fia a háborúban hősi halált halt, de neve a kitelepítési listán szerepelt.

Kucsera Ferenc Kucsera József családjához csatlakozott, s hagyta el Szlovákia területét.
1947. decemberében az utolsó andódiak települtek át Magyarországra: Kiss Lajos, Kiss Ferenc, Czuczor János, Czabány Lajos, Mátyus József, id. Mátyus János, ifj. Mátyus János és Juhász Ferenc családtagjaikkal együtt, de ezek már a felsoroltak között szerepelnek, tehát összesen 98 család, 452 személy.

A deportálások és kitelepítések 50. évfordulója alkalmából az andódi önkormányzat és a község lakói emlékoszlopot, kopjafát állítottak. A felavatás után, amely 1997. szeptember 6-án történt, a kegyelet koszorúit a kecskédi, a nagykovácsi és a nyíregyházi andódiak, majd pedig az itthoniak helyezték el.

Az imént említett évfordulóra emlékezvén a kitelepített családok kezdeményezésére, az andódi római katolikus templomban márványtáblát helyeztek el. Az emléktáblát Bartal Károly apát szentelte fel és leplezte le, az andódi és a „hazaérkezett" magyarországi andódiak jelenlétében. Az emléktáblán a következő felirat olvasható:
MAGYAROK NAGYASSZONYA, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!
50 ÉV UTÁN SZÜLŐFÖLDÜNKÖN TÖRTÉNT TALÁLKOZÁS EMLÉKÉRE A KITELEPÍTETT ANDÓDIAKTÓL
1947-1997

A kitelepítettek helyébe, Békéscsabáról és környékéről az alábbi szlovák nemzetiségű családok érkeztek: (A leltári iratanyagon a gyermekek nevei nincsenek feltüntetve. Zárójelben azt a házszámot közöljük, amelyet az elosztóbizottság a betelepülő személynek kijelölt.):
Ambrus Pavol a Sarvas Mária (84)
Ancin Matej a Korcok Mária (241)
Bánsky Ján a Dancik Mária (57)
Bánsky Matej a Ziros Judita (155)
Bansky Ondrej a Molasan Judita (121)
Boros Judita, szül. Banská, özvegy (72)
Bavko Ján a Vravko Zofia (128)
Bottá Ján a Bujovská Mária (102)
Botanská Mária, özvegy (114)
Botansky Matej a Lehotská Mária (103)
Briezniková Elena, szül. Aradská, özvegy (214)
Brieznik Ondrej a Lehotská Zofia (214)
Brndiak Matej a Farkasinská Verona (290)
Burkus Juraj a Márton Judita (144)
Cmar Michal a Brieznik Zofia (218)
Antal Andrej a Cilek Mária (210)
Dóban Juraj a Janúsek Jozefina (77)
Dohános Ján a Liker Alzbeta (223)
Fucík Frantisek a Zác Anna (284)
Griec Matej a Slávik Heléna (143)
Hanko Matej a Fehér Judita (51)
Hovorka Pavol a Zacharides Mária (új ház)
Hrabovsky Martin a Mlynár Mária (142)
Jadud Matej a Patay Judita (180-181)
Jadud Ondrej a Hudec Dorota (53)
Jancík Pavol a Gombos Alzbeta (120)
Janovsky Juraj a Banská Judita (190)
Jurto Juraj a Reznik Rozália (99)
Kacan Judita, szül. Kovác, özvegy, fiai: Michal, Ondrej (82)
Keller Ján a Sajben Mária (258)
Kerepecky Matej a Ozdin Judita (81)
Kociha Juraj a Leska Heléna (242)
Kovác Elena, szül. Ando, özvegy (130)
Kovác Ján a Botanská Mária (90)
Kovác Ján a Hrabovská Judita (130)
Krnác Ondrej a Molnár Mária (204)
Kvas Michal a Mazan Mária (248)
Laco Pavol a Sipos Heléna (59)
Lakos Michal a Stanko Heléna (113)
Lehotsky Michal a Králik Mária (121 - nem kijelölt)
Lehotsky Pavol (57)
Lehotsky Pavol a Lengyel Mária (160)
Liker Ján a Banksá Alzbeta (244)
Liker Juraj a Galis Mária (244)
Lipták Ján a Ozdin Zofia (196)
Lugosi Juraj a Cícel Dorota (178)
Lugosi Juraj id. a Márkus Zofia (189)
Lustík Ondrej, nőtlen és nővérei: Judita, Elena (228)
Mácok Michal, özvegy (61)
Marik Ján (20)
Márton Ján a Kociská Judita (185)
Mazan Pavol a Hursan Mária (246)
Medovarsky Ján és leányai: Elena, férje után Lestan és Judita, férje után Hanko,
Mária, férje után Záhoran és fia: Juraj (32-33)
Medovarsky Juraj a Botanská Heléna (198)
Medovarsky Matej a Knihár Zofia (8)
Mézes Juraj a Franko Dorota (22)
Melis Zofia, szül. Kovác, özvegy (66)
Mistúrik Juraj a Hudec Judita (201)
Mochnác Ján a Kukuk Judita (53)
Moravsky Ján a Mikla Mária (171)
Ozdin Ján a Lustik Judita (116)
Ozdin Michal a Mendan Elena (60)
Pavlík Juraj a Lipták Heléna (75)
Petrovsky Pavol a Zofka Alzbeta (247, 248)
Pepo Pavol a Vravko Zofia (239 — nem kijelölt)
Príbojsky Ján a Sykora Heléna (132)
Príbojsky Pavol a Evanic Judita (74)
Román Pavol a Dobrotská Judita (103)
Sák Juraj, nőtlen (28)
Sák Juraj a Vrbovská Mária (127)
Solcan Mária, szül. Ziak, özvegy (239)
Semenei Ján a Franko Mária (65)
Spisiak Mária a Spisiak Judita - kiskorú (220)
Spisiak Pavol a Román Elena (220)
Stanko Ondrej a Fabula Judita (172)
Stanko Ondrej a Kérdik Dorota (51)
Sudák Mária, szül. Lörincek, özvegy (172)
Such Pavol a Vantara Judita (295)
Unatinsky Ján a Kolárovská Alzbeta (114)
Vantara Mária, szül. Borgula és leánya: Judita, férje után Such (295)
Valúch Michal a Krasko Alzbeta (119)
Vaskó Zofia, szül. Bavko, özvegy (177)
Vlcko Matej a Sák Judita (50)
Vlcko Ondrej a Bauko Judita (80)
Vrbovksy Juraj a Hrabovská Mária (62)
Záhoran Michal a Kesiar Alzbeta (112)
Zacharides Juraj a Hanko Mária (211)
Ziak Juraj (242)
Ziak Matej, nőtlen (239)
Zibrita Ondrej a Ozdin Judita (61)

A fenti névsorból hiányzik Kalkó Géza és Sudák Zsófia családja, akik eredetileg Érsekújvárba voltak irányítva, de ott nem tudtak számukra megfelelő lakást biztosítani, ezért ideiglenesen Sudák Máriánál, Andódon kaptak betelepülési engedélyt. Végül is 1953-ban költöztek be a városba. Amíg Andódon laktak, Kalkó Géza teljes mértékben a faluközösség tagjának érezte magát. Noha eredeti foglalkozása műbútorasztalos volt, magánszorgalomból több hangszeren is magas fokon megtanult játszani, amit aztán mint zenekar-, illetve dalárdavezető kamatoztatott. Már Békéscsabán is 100-tagú munkásdalárdát szervezett és vezetett. Az ott szerzett tapasztalatokat Andódon is kamatoztatta mert vegyes dalárdát szervezett, mellyel szlovák és magyar dalokat tanultak be és adtak elő.

A közös éneklések, a közösen előadott színdarabok hozzájárultak az őslakos — és betelepült fiatalok egymás iránt érzett bizalmatlanságának feloldásához. Andódon az emberek eddig egymás közt magyarul beszéltek, de ezután sem adódtak nehézségek, mert a „csabaiak" is csak a csabai nyelvjárásban beszélték a szlovák nyelvet. Bizonyára nekik is furcsa volt azzal szembesülni, hogy Szlovákiában olyan faluban helyezték el őket, ahol a lakosság zöme magyar anyanyelvű. Azt is nehezen értették meg, hogy míg ők önkéntes alapon települtek át, addig az andódiak többsége kényszer hatására hagyta el otthonát. A nagypolitika „cél szentesíti az eszközt" jelszóval bolygatott meg több száz év óta meggyökeresedett családokat. A Magyarországról érkezett szlovák adatközlők elmondták, hogy ők is szerették otthonukat, falvaikat, városukat és nehéz szívvel búcsúztak el rokonaiktól, ismerőseiktől, de az új hazában felkínált anyagi lehetőségek erősebbnek bizonyultak a régi otthonukhoz fűződő köteléknél.
Évekig tartott az itteni beilleszkedés. A falu közös érdekeiért történő tenni akarás volt az az erő, amely a válaszfalakat lerombolta.

Az 1948-as év újabb törésvonallal fenyegetett. Benes köztársasági elnök kétkulacsos politikája teljesen csődöt mondott. A demokrácia leple alatt elkövetett belpolitikai melléfogásai a kommunisták malmára hajtották a vizet. Az év februárjában kiéleződött kormányválság a Klement Gottwald vezette Kommunista Párt kezébe juttatta a hatalmat. Benes elnök remegő kézzel, de aláírta azt a dokumentumot, amely évtizedekre gúzsba kötötte a demokráciát. A szabad választási rendszert a jelölőbizottságok rendszere váltotta fel.

Az 1948. februári politikai fordulat vezérei a társadalom átalakítását tűzték ki célul, a szocializmus építését és a proletárdiktatúrát hirdetve. A hatalomra kerülő baloldali erők átértékelték a lakosságcserével kapcsolatos intézkedéseket. A telepítések fokozatos leállítását tervezték. Valószínűleg ebbe a döntésbe belejátszott az a tény is, hogy 1948-ra már erősen megcsappant a magyarországi szlovák áttelepülők száma. Az új hatalom törekvései Andódon is tapasztalhatók voltak. Megtörtént, hogy 10 andódi családot már be is vagoní-roztak az újvári vasútállomáson, ahol napokig vesztegeltek, majd hazaengedték őket. A bizonytalanság napjai nagyon megviselték ezeket az embereket. Oly közel a faluhoz, a szülői házhoz és már félig-meddig hontalanok voltak. Micsoda fájdalmas érzés volt számukra látni azt, hogy alig hűlt ki az elhagyott tűzhely parazsa, idegen emberek vették azt birtokukba. Az őslakók visszahelyezése nem kis problémát okozott az áttelepítési bizottság számára. Az új telepesek csak a kényszer hatására voltak hajlandók elhagyni az „ajándékba" kapott házakat.

A politikai fordulat a községi képviseleti testületben is változásokat hozott. A betelepült szlovákok révén a helybeli Kommunista Párt taglétszáma megnőtt, s a község vezetése a kommunisták kezébe került. Küffer János, községi jegyző nem volt ugyan a Kommunista Párt tagja, de meghagyták hivatalában. A falu irányítását a többségben kommunistákból álló Helyi Akcióbizottság (Miestny akcny vybor) vette at, amely a helyi Nemzeti Front keretén belül működött. Az akcióbizottsággal párhuzamosan teret kapott még a Helyi Közigazgatási Bizottság (Miestná správna komisia), amelynek megalakulását még a februári fordulat előtt, 1948. január 3-án engedélyezte a Belügyi Tárca. Első elnöke Ján Kroslák volt, akit 1949- augusztusában Jozef Dvorsky váltott fel tisztségéből. 1949. június 9-én keltezett jegyzőkönyv szerint a bizottság tagjai a következők voltak: Kroslák Ján, Bednárik Ludovit, Marik Ján, Ancin Matej st., Dvorsky Jozef, Hrala Ján, Janicsek Vince és Küffer János mint jegyzőkönyvvezető. A névsorból látható, hogy a tősgyökeres andódiak közül csak Janicsek Vince kapott helyet a bizottságban.

A testület a faluközösség életét meghatározó gazdasági és politikai döntéseket is hozott. Az egyhangúlag elfogadott határozatok a falu lakóinak érdekeivel ellentétesek voltak, de ez a bizottság tagjait nem nagyon bántotta. A megkezdett államosításokat szorgalmazók pozíciójuk révén meg tudták szerezni a testület támogatását. Elmarasztaló döntést hoztak az iparengedélyek megtartása ügyében is. Az alábbi személyektől vonták be az iparengedélyt: Éliás Lajos kocsmáros, Cseri Gyula kovács és darálóműködtetés, Kucsera-féle kocsma italmérés. Karácsonyi János kereskedő, vegyesárus.

Érdekes adalékul szolgálhat például a döntéshozatal mikéntjéről, hogyan választották ki a községi szolga (kisbíró) személyét. Ketten adtak be írásos kérvényt, Vitkó János őslakos és Mácok Michal betelepült. Az utóbbi kapta meg az állást, a következő indoklással: „így kellett dönteni, mert a kérvényező magyarországi reemigráns és mint ilyen elsőbbségi jogot élvez, az életkor 60 év, és már nem képes nehezebb munka elvégzésére." Az utóbbi indoklás emberileg érthető, de az előbbi kimondottan diszkriminatív jellegű. Igaz, hogy ekkor Vitkó Jánosnak volt munkája, hiszen már a község szolgálatában állt, és a községi istállóban elhelyezett állatokat gondozta.

Az általános politikai légkör enyhülését az is érzékelteti, hogy 1950-ben feloldották azt a tilalmat, amely a magyar nemzetiségű községekben nem engedélyezte a Helyi Nemzeti Tanács (Miestny Národny Vybor) elnevezést viselő testületek megalakulását. Andódon ez a testület 1950. március 12-én tartotta alakuló ülését. A tanácselnök Dvorsky Jozef lett, aki megnyitó beszédében kérte a lakosság támogatását. Az alelnöki tisztséget Likér Juraj kapta meg, ő tolmácsolta az elnöki beszédet magyar nyelven. Az előírt esküt a testület tagjai a Járási Nemzeti Tanács alelnöke előtt tették le. Az andódi Nemzeti Tanács tagjai:
Kiss István - 264 házszám, Hrala Ján, községi pénztáros - 276, Bednárik Ludovit — 168, Czabány János — 138, Mazan Pavol — 198, Gálik Matej — 4, Czabány István — 229, Gyarmati Ilona — 264, Nagy Sándor - 298, Príbojsky Ján- 132, Kiss Kálmán -250, Vígh Dezső - 164, Czuczor István - 124, Moravská Mária - 171, Burkus Juraj - 144, Surka Ondrej - 226, Balogh Ferenc - 269, Proczázka János - 147, Ozdin Michal - 60, Kiss István - 278, Dohánosová Alzbeta - 223, Bavko Ján - 128, Czabány László - 129, Czuczor Ferenc — 240.
Az alakulóülést követő napon egy érdekes határozat született a községházán. A község utcáinak, falurészeinek „szocialista szellemben" adtak új nevet. A plenáris ülés egyhangú határozata a következő volt:
1.    a községházától a Veszély házig vezető utca, a volt Fő utca, a Gottwald utca nevet kapja,
2.    az 1. házszámtól a 47-ig a Sztálin utca elnevezést,
3.    a Bútorján és a Kertalja lesz a Vörös Hadsereg útja,
4.    a 232-es házszámtól a 250-ig tartó házsor, a volt Újfélsor, a Szövetkezeti sor (Druzstevny rad) nevet kapja,
5.    az ún. Mesterföld külső sora lesz az Érsekújvári utca,
6.    a Mesterföld belső utcája a Malinovsky utca nevet kapja,
7.    az ún. Csallóköz a Mezei sor (Polny rad) nevet fogja viselni,
8.    az ún. Felsővég (Fővég) átváltozik Felső sor-ra (Horny rad),
9.    az ún. Zug (Cukk) elnevezése ezentúl Partizánsky kút lesz (magyarul Partizán szöglet),
10. a Bodega-háztól kezdődő utca új neve Szűk átjáró, vagyis Uzky priechod.
Szerencsére ez a határozat kevés volt ahhoz, hogy az andódi őslakók a hagyományokon alapuló falurészneveket elfeledjék. A régi elnevezésekhez való kötődés olyannyira erős, hogy napjainkban is él tovább. A betelepült szlovákokat ez az „átkeresztelés" érzelmileg nem befolyásolta, hiszen ekkor még három év sem múlt el, hogy Andódra jöttek. Sajnos, a hivatalos politika gyengítette az emberek hagyományok iránti tiszteletét. Pedig Békéscsabáról és környékéről ideérkezők jól tudták, hogy a város Jamina elnevezésű része 250 éven keresztül ezt a nevet viselte és még most is viseli. A hagyományok eltörlésére lehet határozatokat hozni, de az emberek szívéből kitépni aligha lehet. Az andódi határrészek-dűlők nevét is megváltoztatták:
Cergáton túl - Za cergátom, Cergáton innen - Pred cergátom, Zsellérlapos - Zeliarské pliesky, Elsővető - Prvy hon, Kakás czúcza - Trstiny, Harmadik vető - Tretí hon; Kertalja paskó - Záhradné pasienky, Delelő paskó - Dopoludnajsie pasienky, Eelsőpaka - Horná Paka, Pakalapos - Dolná Paka; Csalóköz - Vrbiny, Kővége rétek - Lúky za strkovou cestou, Laposág - Rovina dolina; Kertalja - Pri záhradách, Mesterföldek - Kantorské polia, Káposztások - Pri kostole, Agyagosok - Pri cintorine, Kálvária mellett - Pri Kalvárii.

Az andódi Helyi Nemzeti Tanács megalakulásával kérdésessé vált a helyi jegyzői hivatal léte. Habár Küffer János semleges beállítottságával igyekezett jól „kiszolgálni" a hatalmat, felfüggesztése napirendre került. Az 1950. augusztus 21-én megtartott tanácsi értekezleten megszüntették a jegyzői hivatalt. A teljes iratanyagot átadták a tanács alelnökének, Kiss Istvánnak, a jegyzői teendőkkel járó ügyintézést pedig Kádár Júliára bízták. Ezen az ülésen új tanácselnököt is választottak. A tanácstagok egyhangúlag Likér Juraj képviselőre voksoltak. Küffer Jánosnak már az új elnök, a saját és a falu lakossága nevében mondott köszönetet a községben kifejtett tevékenységéért.

Pár hónap elteltével a járási szervek káderpolitikája következtében Likér Jurajt „kiemelték" és ezáltal fontosabb megbízást kapott a városban. A tanács élére új elnök került Mazan Pavol személyében 1950 novemberében. A községházán a következő személyek dolgoztak: Procházka Ladislav irodavezető, Kádár Júlia állami alkalmazott, Zacharová Rozália állami alkalmazott és Mácok Michal, községi hivatalsegéd (kisbíró).

A Helyi Nemzeti Tanács elnöki tisztségét a következő években az alábbi személyek töltötték be:
Mazan Pavol - 1950-1951, Hrala Ján st. - 1952-1954, Fucík Frantisek - 1954-1960, Mészáros Károly - 1960-1964, Bednárik Ludivot - L9&4-1971, Bánsky Ondrej - 1971-1976, Bednárik Ludovit - 1976 május-november, Czuczor Sándor - 1976-1980, Kocsis Lajos - 1981-1990.
Az 1948-as fordulat utat nyitott a közigazgatás átszervezéséhez és a falusi parasztság kollektív gazdaságokba való tömörítéséhez is. A parlament törvényt alkotott a szövetkezeti mozgalomról és annak pénzbeli támogatásáról. „Elvileg" az önkéntességen volt a hangsúly. Sajnos, nem így alakult.

Az andódi szervezőbizottság hangadói földnélküli, ill. kevés földdel rendelkező emberek voltak. Nem a gazdálkodó parasztságot nyerték meg a szövetkezet létrehozásához, hanem egy olyan réteget, amelynek alig voltak tapasztalatai a mezőgazdasági munkákban. A földnélküliek akartak „dirigálni" a gazdáknak! Ez a „megmutatom ki vagyok én" hozzáállás elriasztotta a szövetkezettől még azokat a parasztokat is, akik nem zárkóztak el teljesen ettől a lépéstől.
A szövetkezet földterülete, amely egyrészt a tagok földjeiből, másrészt a község földjéből, az úrbéri legelőkből, a papi és a kántorföldekből tevődött össze, a kezdeti időszakban alig haladta meg a 150 hektárt. A megműveléshez szükséges eszközök és igavonó állatok (lovak, ökrök) hiánya arra késztette a szervezőket, hogy kölcsönök segítségével a nehéz munkák elvégzésére gépparkot hozzanak létre. Ennek a gépállomásnak, ill. szövetkezetnek (Strojové druzstvo) 1949-ben Likér Juraj lett az első elnöke. Ezután a szövetkezet szervezői már a nehéz paraszti munka géppel történő elvégzését ígérték. De hiába volt a fokozott agitálás, sőt a nagyobb gazdák ellen bevetett erőszak, a szövetkezeti tagok létszáma csak nem akart gyarapodni. A magángazda nem tudta elképzelni, hogy lovait, teheneit közös istállókba vigyék és idegenek gondozzák. A sok-sok munka, küszködés árán megvásárolt állatoktól nem tudtak egykönnyen megválni. Még fájóbb volt, hogy a belépés után beszántják az ősi barázdákat, s ezzel elvész az „én földem" tudata. A szovjet kolhozok (kollektív, közös gazdálkodás) mintájára kialakított földműves szövetkezeteknek tulajdonképpen ez volt a célja. A magántulajdont mint fogalmat kitörölni az emberek tudatából.

A szövetkezetek létrejöttét elősegítendő a hatóságok évről évre emelték a terménybeszolgáltatás mértékét. A gazdák többsége nem bírta ezt a „versenyfutást", és sok átvirrasztott éjszaka után aláírták a belépési nyilatkozatot. Azokat, akik a beadási kötelezettségeknek nem tudtak eleget tenni, szabotázs címen bíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték. A burkolt erőszak egyik kifinomult formája a gazda családtagjaira kifejtett nyomás volt. Kiterjedt ez a továbbtanulás lehetőségeinek csorbítására, ill. a tanítói vagy hivatali állásból történő felfüggesztésre. Andódon is tudnak ilyen esetekről. Azonban olyan gazdák is voltak a faluban, akik inkább vállalták a meghurcoltatást, sőt lemondtak földjeikről, de a szövetkezetbe nem léptek be. A megszorító akciókra azért is szükség volt, mert ebben az időben a párt olyan propagandát indított el, amelynek célja a falvak teljes szövetkezetesítése volt. Ennek érdekében a falu képviseletének tagjai és a kommunisták nap mint nap bekopogtak a még önállóan gazdálkodók otthonába, hogy a közös gazdálkodás előnyeiről és a várható sikerekről meggyőzzék őket. Az agitálás sikerrel járt, mert 1952-ben az Egységes Földműves Szövetkezet (Jednotné rolnícke druzstvo - JRD) már 615 hektár földterülettel rendelkezett, és a hivatalos jelentés szerint 1959-re az egész falut szövetkezetesítették. Volt azért egy-két gazda, aki továbbra is a saját szekerén hajtott végig a falun. Az ellenállás hősei voltak ők!

A szövetkezet fejlődése az ötvenes évek folyamán sem volt problémamentes. A közös gazdálkodás előnyeiről szóló ígéreteket az elért gazdasági eredmények nem igazolták. A „politikacsinálók" is rájöttek, hogy a toborzás erőltetett üteme és módszere hibás volt. A bizonytalanság éveiben többen is fontolgatták a kilépést vagy ki is léptek a szövetkezetből.
Az andódi szövetkezet konszolidációját a hatvanas évek hozták meg. A beruházások, mint a gazdasági udvar, a géppark, a lapossági major baromfinevelő farmja, a sertéshizlalda, a tehénistállók, egy nagy teljesítményű artézi kút, megalapozták a szövetkezet anyagi bázisát. Közben átszervezték a munkaegységben (pracovná jednotka) értékelő teljesítményt és bevezették a havi bérezést. Az állattartás lehetővé tette az intenzív növénytermesztést és ez már megkövetelte a szakosítást is. A pozitív változások következtében javult a termelés mennyisége és minősége. A szövetkezet jövedelmével párhuzamosan emelkedett a tagok és az alkalmazottak jövedelme is. Az eredményes gazdálkodás a község bevételeit is növelte, új középületek is épültek.

Az 1970-es évek elején a hivatalos politika egy újabb fondorlatos átszervezést indított el a földművesszövetkezetek háza táján. Már nemcsak gazdaságilag gyenge szövetkezeteket csatolták egy jobb eredményeket elérő, központi szövetkezethez, hanem mindenhol központosítottak. Az andódi szövetkezet 1971 márciusában egyesült a szímői szövetkezettel. A szímőiek jól jártak ezzel a „házassággal", mert a gúgi határrészbe munkagépekkel nem kellett már Szímőről kijárni, az andódiak pedig részesedhettek a Gúgon létrejött több hektáros modern szőlőtelepítési munkákból. A közös gazdálkodás idején születtek olyan beruházási döntések, amelyek nem minden esetben volt kellően átgondolva. Ilyen például az 1971-1973-as években az 5000 darab sertés befogadására megépült új nagyhizlalda. Ez a létesítmény az 1989-es rendszerváltás után nem bírta a piacgazdaság diktálta iramot, ráfizetésessé vált és csődbe jutott. Most, nem messze a falutól, a megalo-mánia emlékműve kong az ürességtől.

Az 1989-es politikai fordulat után megszűnt a gazdaság központi irányítása. Az andódi szövetkezeti tagok azt fontolgatták, hogy a továbbiakban nem kívánnak a szímőiekkel együtt gazdálkodni és kilépnek a közös szövetkezetből. Ez 1992-ben meg is történt. Az ingó és ingatlan vagyon elosztásánál az andódiak nyakába szakadt a veszteséget termelő nagyhizlalda, s annak már milliókra rúgó adóssága. A szőlőterület elosztása is olyan „jól sikerült", hogy az andódiaknak kimért nyolc hektár szőlőt ki kellett szántani.

A politikai változás a község életében is éreztette hatását. Új pártok alakultak, mint a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, a Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés. Az új pártok és mozgalmak részt kívántak venni a falu vezetésében. 1990 áprilisában több addigi képviselő visszaadta mandátumát, és helyettük új képviselőket választottak. Ekkor került a Helyi Nemzeti Bizottságba id. Czuczor János, Nagy Vilmos, Éliás József, Ancinová Daniela, Madarász Gyula és Alaksza Károly. Az elnöki tisztséget továbbra is Kocsis Lajos, a titkárit pedig Czuczor Erzsébet töltötték be és intézték a község ügyes-bajos dolgait.

Az átalakult testület legfontosabb teendői közé tartozott a novemberre meghirdetett helyhatósági választások előkészítése. Történelmi eseménynek számított ez akkor, hiszen negyven év után szabad választásokra készülhetett az ország. Az egyes pártok szabadon dönthettek kit jelölnek képviselőnek, ill. polgármesternek. A választópolgárok pedig szabadon választhattak a jelöltek közül. Néhány idősebb adatközlőm úgy emlékszik ezekre a napokra, hogy szinte attól félt, hogy ez az egész csak álom. Alig hitték el, hogy a mindenható kommunista hatalom, a pártvezetés, csak úgy egyszeriben félreállt?! Hiszen 1968-ban a reformkommunisták által meghirdetett icipici változásokra a „világ proletárjai" lánctalpas tankokkal válaszoltak. Most pedig „csak" gumibotos különítmények verték agyba-főbe a prágaiakat. Mi történhetett a világ keleti felében? Nehéz volt mindezt feldolgozni. A fegyverek szerencsére hallgattak.

Az 1990-es helyhatósági választásokat november 23-24-én tartották. Andódon 897 választópolgár volt jogosult voksolni. A választások napján 676 polgár adta le szavazatát a polgármesterre és a 12 képviselőjelöltre. Döntésük alapján a község polgármestere négy évre Miskolczi László, mérnök lett. A község önkormányzatának 12 képviselői lettek (a szavazatok alapján sorolva): Procházka Tamás, Knapcová Valéria, Kucsera Katalin, Kiss Ferenc, Zacharides Juraj, Szegheöová Beatrix, Kaderábeková Sona, Knapec Miroslav, mérnök, Juhász Sándor, Alaksza Károly, Bódi Miroslav és Czuczor Béla.

A 13 személyből álló önkormányzat a pártokat és mozgalmakat a következőképpen képviselte: Együttélés 6, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 4, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalom 1, Csehszlovák Mezőgazdasági Párt 2 képviselő.
A községi önkormányzat első nyilvános ülésén, 1990. december 2-án megszűnt a Helyi Nemzeti Tanács, mint a helyi hataiom megtestesítője és a hatalmat átvette a helyi önkormányzat. Kocsis Lajos elnök átadta helyét az új polgármesternek, Miskolczi Lászlónak. Ezen a napon az önkormányzat szakbizottságokat hozott létre: pénzügyi, építési, művelődési, mezőgazdasági és környezetvédelmi, valamint közrendvédelmi és az üzleti életet irányító bizottságot.

Uj korszak kezdődött a falu életében. Az egyik legfontosabb feladat a földtulajdont érintő vagyoni viszonyok újrarendezése volt. A mezőgazdasági termelésre alkalmas földeket a szövetkezettől vissza lehetett igényelni, s azon önállóan gazdálkodni. A lehetőség ellenére a tulajdonosok többsége - bérleti díj fejében - továbbra is a szövetkezetre bízta földje megművelését, melynek ő maga is tagja, ill. alkalmazottja maradt.

Az újjá szerveződött Földművesszövetkezetnek (Polnohospodárské druzstvo - PD) 80 dolgozója van. A szántó területe úgy 1100 hektár körül mozog, ahol túlnyomórészt szemes gabonát és takarmánynak valót termelnek. A szövetkezet állatállománya a rendszerváltás előtti évekhez viszonyítva erősen megcsappant. A szarvasmarha-állomány 786 darabról 400-ra, a sertésállomány 6256 darabról 400-ra. A szövetkezet tehát nem biztosíthat munkalehetőséget a falu munkaképes lakosságának. Tovább tart az ingázás és a falun kívüli munkavállalás. Igaz, hogy a magánvállalkozás hulláma és a faluban újonnan létrejött ipari létesítmények, mint pl. a DEKAR-féle fafeldolgozó cég némileg csökkentik az ingázók számát, de meg nem oldják. Önálló gazdálkodáshoz szükséges földterületet csak 30 személy igényelt vissza. Hiába adatott meg ez a lehetőség, ha a munkaeszközök beszerzése nehézségekbe ütközik. A termelés biztosítására szükséges kiadások alig térülnek meg. A fejlesztésre és az életszínvonal emelésére már nem jut fedezet.

A helyi Földművesszövetkezet gazdasági gondjai meghatározóan befolyásolják a falu lakóinak életét. Hiszen ez a szövetkezet még napjainkban is a község nagyüzemének számít.
A község önkormányzatának asztalán sok ügyes-bajos dolog várt megoldásra, s a megoldás bizony sokszor nehézségekbe ütközött. A község lakói éberen figyelték az önkormányzat munkáját és a hiányosságokat bírálattal illették. Az önkormányzat megválasztott képviselői, átérezve a kapott bizalmat, igyekeztek megfelelni a választók elvárásainak. A képviselők tanácskozásain csak éles viták után születtek meg a határozatok. Közben, az önkormányzat mandátumának lejárta előtt az önkormányzatból kiváló képviselők helyére új képviselők léptek: Kucsera Katalin helyére Ancinová Daniela, Kaderábeková Sona helyére Fodor Norbert, Bódi Miroslav helyére Kacsinecz Imre, Ancinová helyére Cief Ján.
Az 1989-cel megindult demokratizálódási folyamat újabb állomását jelentette az 1994-es helyhatósági választás. Ezek a választások már csak a Szlovák Köztársaság területén zajlottak, mivel 1993. január 1-től Szlovákia önállósult. Széthullott egy köztársaság, melyet egykor két testvéri nép, csehek és szlovákok, nagy vehemenciával megalkottak. Milyen erők munkálkodtak azon, hogy az összetartás kötelékei ennyire meglazultak?

Hiába volt a közös köztársaságért harcolók kifolyt vére, hiába voltak az áldozatok? Az önállósulás egy újabb törésvonal körvonalait vetítette elénk. A demokrácia ívelése, vagy egy rafinált diktatúra mélyrepülése vár az elkövetkező nemzedékre? Ki tudná megjósolni a jövőt!
Az 1994-ben Andódon 899 választásra jogosult személy volt. A december 18-19-én megtartott választásokon 749-en adták le szavazatukat. Polgármesternek 83%-os többséggel ismét Miskolczi Lászlót választották meg. Az önkormányzat képviselői a következő jelöltek lettek (a szavazatszám sorrendjében): Bódi Szilvia, Procházka Tamás, Czuczor Irén, Czuczor Mária, Madarász László, Deák Vince, Juhász Sándor, Knapec Miroslav, Czuczor József, Kacsinec Imre, Deák Sándor, Procházková Szeréna.

A megválasztott 12 személy az alábbi politikai pártokat és mozgalmakat képviseli: Együttélés 5, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 4, Szlovák Köztársaság Mezőgazdasági Mozgalma 2, párton kívüli, azaz független képviselő 1.
A választások óta eltelt időszak alatt a község önkormányzatának személyi összetétele némileg megváltozott. Egyes képviselők különféle okok miatt visszaadták képviselői mandátumukat, s ezért az önkormányzat a póttagok közül választott új tagokat: Deák Vince helyére Puss Pétert, Procházková Szeréna helyére Szegheö Beatrixet.

Idekívánkozik még az a megjegyzés, hogy az utolsó választásokon a felsorolt pártokon és mozgalmakon kívül indultak jelöltek a Szlovák Nemzeti Párt képviseletében is.
A község kulturális életében, megalakulása óta aktív szerepet vállalt a helyi Csemadok szervezete. Egy időben a Matica Slovenská is próbálkozott a faluban gyökereket ereszteni, de a soványka táptalajon nem tudott megerősödni. Évtizedes tevékeny múltra tekinthetnek vissza a további szervezetek, mint amilyen a Vöröskereszt, a Kiskertészek Szervezete és a Vadásztársaság. 1989 óta ezek mellett megjelent a faluban a Szlovákiai Magyar Cserkészek Szövetsége, a Keresztény Fiatalok Szövetsége, az újjáalakult Sportegyesület és a Horgászok Szövetsége. Az elmúlt évek egyik legaktívabb egyesülete, a tűzoltók megszűnőfélben van. Elvesztette azt a közmegbecsülést, amely a múltban az önkéntes tűzoltók közé vonzotta a falu bátor embereit.

Andód lakói számtalan sorsdöntő megpróbáltatást éltek át. A falu és közössége létét törésvonalak, sőt szakadékok veszélyeztették. Ám az itt lakók mindig megálltak a helyüket a sors kihívásaival szemben. A küzdelem nem volt hiábavaló. Andód él és fejlődik.
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,959 MODIFIED: 2018.10.18 20:24:05.MD5: 553ff79abd70171c2b98ae24b2028758 STATUS: FALSE