1978. december 7-én a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Tudományos Aka­démia Irodalomtudományi Intézete és az MSZMP KB Párttörténeti Intézete közös rendezésében tudományos tanácskozást tartottak a csehszlovákiai magyar diákfiatalok által elindított Sarló-mozgalom megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. A tanácskozáson a Sarló egykori résztvevői, valamint történészek és irodalomtörténészek tartottak előadást.
A tudományos ülést Raffai Sarolta író, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nyitotta meg. Szabolcsi Miklós akadémikus, az MTA Irodalomtudományi Intézetének ügyvezető igazgatója, elnöki bevezetőjében megállapította, hogy népünkben „szenvedélyes érdeklődés" él nemzeti múltunk, s főként a közelmúlt történelmi eseményei iránt. Szocialista fejlődésünk, illetve annak problémái is arra késztetnek bennünket, hogy nemzeti múltunk, mozgalmi életünk állandó újra-gondolására, felülvizsgálatára összpontosítsuk figyelmünket. Hazánk földrajzi helye is fontossá teszi, hogy pontosan megismerjük a magyar és kelet-európai társadalmak húszas—harmincas évekbeli belső mozgását, ideológiai irányzatait, törekvéseit. Ehhez pedig nagy segítséget nyújthat a csehszlovákiai Sarló-mozga­lom tevékenységének alapos feltárása. A Sarló ugyanis egy soknemzetiségű állam bonyolult viszonyai között nézett szembe mind a népiség és internacionalizmus, mind a nemzeti kérdés és az osztályharc viszonyának elméleti és gyakorlati problémájával, s a maga módján adott választ rá. Vállalta az odatartozást és szolidaritást egyrészt „az új állam népével"', másrészt ,,a magyar nép leghaladóbb erőivel" s ez a vállalás ,,az egyetlen lehetséges, történelmileg igazolt magatartásnak, választásnak bizonyult". A Sarló aktualitását az adja, hogy benne mint ifjúsági mozgalomban az ifjúság törekvéseinek, mozgásának, aktivitásának problémáit szemlélhetjük; továbbá mint értelmiségi mozgalomban „értelmiség és munkásmozgalom viszonyának ma ismét időszerű változatát is láthatjuk". Végül pedig a Sarló — egy adott történelmi korszakban — a magyar irodalom áramlatainak lényegére és főleg társadalmi hatására is rávilágít.

Balogh Edgár ny. egyetemi tanár, a Sarló egykori vezetője előadásában a ma feladatának a Sarló-mozgalom mint nemzetiségtörténeti jelenség beható társadalomtudományi vizsgálatát hangsúlyozta. A hazai és a csehszlovákiai megemlékezések, a debreceni kiállítás és a Kossuth Könyvkiadónál megjelent ,,Ez volt a Sarló" c. kötet után, a rendelkezésre álló anyag birtokában, „szélesebb öszefuggésrendszerbe" helyezve kell látni és elemezni jelentőséget. Kettős analízisre van szükség: egyrészt — a korabeli haladó mozgalmakkal együtt — a forradalmi munkásmozgalomhoz és a tudományos szocializmushoz vezető útját kell mutatni, másrészt látni és láttatni kell, hogy mennyiben vonzotta vagy taszította ezeket a lehetséges, vagy tényleges szövetségeseket a munkásmozgalom velük szembeni helyes, vagy helytelen magatartása. A Sarló kétfrontos harcba bonyolódott az új, csehszlovák államisághoz való reális alkalmazkodás, valamint a népéletben, a magyar dolgozó tömegekben való megfogódzkodás során. Szembe került mind a kisebbséget elnyomó cseh burzsoá állam nacionalizmusával mind a Horthy-rendszer restaurációs törekvéseivel; s ennek során jutott el a Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetése alatt kibontakozó össznépi mozgalomig. A Sarló-mozgalom vizsgálatakor figyelembe kell venni szociográfiai szemléletét és gyakorlatát, melynek mai tanulsága: az új szociográfiai munkálatokat magasabb fokon, szervezett közösségi műveletté kell tenni.
A Sarló „pedagógiai kísérlete" a tényleges honismereti mozgalom kialakításához nyújthat segítséget, mert a tapasztalatgyűjtésre alapozott „élményiskolája" a „tájért-népért való konkrét felelősség kialakítását" eredményezte. A máig hiányos összehasonlító kelet-európai történetkutatás számára a Sarló Duna-völgyi és kelet-európai beállítódása: az, hogy a régi magyar uralmi gondolkodás helyébe a szláv népekkel és a románsággal való egyenlő jogú testvéri együttélés tudatát igyekezett kialakítani — tanulmányozandó és hasznosítható témát ad. A mai Csehszlovákia, Magyarország és a többi szomszéd ország fiataljai számára példaként, örökségül adja azt a közös munkát, amelyet ,,a régi Csehszlovákiában" a szlovák D A V, a Spolok socialistických akademikov (Szocialista Egyetemi Hallgatók Egyesülete), a cseh Tvorba (Alkotás) írói köre, a Levá fronta (Baloldali Front) és a csehszlovákiai magyar ifjak Sarló-mozgalma kifejtett a szocialista jövőért.
Viliam Plevza, az SZLKP Marxizmus—Leninizmus Intézetének igazgatója, Csehszlovákia Kommunista Pártja történetével összefüggésben foglalkozott a Sarló-mozgalommal referátumában. A kommunista mozgalomig eljutó Sarló a dél-szlovákiai forradalmi mozgalomnak lett a része. Dél-Szlovákia az osztály-összecsapások fellegvára volt a Csehszlovák Köztársaság fennállásának két évtizede alatt; az itteni kommunista mozgalom példamutató erejét abból merítette, hogy a szocialista társadalom megteremtéséért vívott küzdelemben szoros egységet tudott kialakítani a mozgalom más nemzetiségű forradalmi erőivel. A nemzetségileg megosztott csehszlovákiai proletariátus internacionalista egységének megteremtésében, a kommunista párt létrehozásához számottevően hozzájárultak a dél-szlovákiai magyar forradalmárok elméleti és szervezési tapasztalatai. Ez is szerepet játszott abban, hogy a kisebbségbe jutó magyar értelmiség egy része a sorsproblémákra adandó válaszkeresés közben eljutott a forradalmi munkásmozgalomig.
A másik tényező e folyamatban — hangsúlyozta Viliam Plevza—a CSKP politikájában végbemenő változás, melynek eredménye a nemzetiségi kérdés szerepének és jelentőségének helyes megítélése lett. Ez fejeződött ki a Sarló 1931. szeptemberi ülésen elhangzott, ma is lenyűgöző erejű Fučik-beszédben, melyben a sarlósokat a cseh munkásság és forradalmi értelmiség szolidaritásáról biztosította. A CSKP 1931 tavaszán tartott VI. kongresszusán elfogadott program a válságból kivezető proletár út jelszavával egységes mozgalomba igyekezett tömöríteni a forradalmi tömegek: munkások, értelmiségiek, nemzeti kisebbségek burzsoá-ellenes megmozdulásait. A Sarló képviselői a maguk tevékenységével —tudatosan vagy tudatosság nélkül — a forradalmi értelmiségi egységfront megteremtését segítették elő.

A Sarló értékelése körüli vitákban arányeltolódást okoz, ha tevékenységét nem a csehszlovákiai baloldali és szocialista értelmiség mozgalmának sajátos és körülhatárolható részeként vizsgálják és szemlélik. A Sarló-örökség jellegét, a fejlődés egyes állomásait ,,a szocialista világnézet és cselekvés felé" megtett út szempontjából kell megítélni: ,,Mi a Sarló által megtett útban — jelentette ki az előadó — az eszmei kikristályosodás dinamikus folyamatát látjuk, amiből magától értetődően következik, hogy az egyes stációk mibenléte és értéke a tovább-jutás előmozdításában, az eszmei irányvonalat a szocialista világnézet és cselek­vés felé lendítő szerepében rejlik." A Sarló mához szóló üzenete ugyanis az, hogy az igazság keresése — még ha tekervényes utakon is — a szocializmushoz vezet. A sarlósok a CSKP magyar nyelvű folyóiratában, a Fábry Zoltán szerkesztette Az Útban ugyanakkor az értelmiség megnyerésére irányuló kultúrpolitikai gyakorlat rugalmasabbá tételét segítették elő, irodalmi kísérleteikkel pedig a nép életének valóságos elemeire irányították a figyelmet.
A népfrontpolitika kibontakozása idején az egykori sarlósok kiemelkedő szere­pet játszottak, A fasizmus elleni csehszlovák—magyar és kelet-európai összefogást hirdető, a csehszlovákiai magyarság összekötő szerepének hangsúlyozására építő Magyar Nap munkatársai között találjuk Ferencz Lászlót, Lőrincz Gyulát, Horváth Ferencet és Balogh Edgárt. A népfront szellemiségű Magyar Fiatalok Szövetsége tagegyesületeinek létrehozásából is részt vállaltak az egykori sar­lósok, s ez nem volt véletlen. A népközösségek közeledésének előmozdítására irányuló, a kor konkrét követelményei szabta fáradozásaiknak hatóerőt kölcsönzött a népek testvériségének mélyen gyökerező eszméjével való azonosulás. Az 1938-as tornóci manifesztáción, mely hitet tett a dél-szlovákiai magyarság haladó erőinek fasizmus elleni és a köztársaság megvédése iránti elkötelezettségéről, Major István nagy hatású szónoklatához kapcsolódva Lőrincz Gyula a csehszlovákiai magyar értelmiség nevében, de az egész csehszlovákiai magyar nemzetiségnek a köztársaság megvédésével összekapcsolt érdekeiből kiindulva hirdette a fasizmustól fenyegetett Duna menti népek egymásra találásának szükségességét.
A fasizmus elnyomásától megszabadult és szocialista útra tért Csehszlovákia és Magyarország az internacionalista kapcsolatok megteremtését tűzte ki célul, s ezen belül a ,,széles körű internacionalista tudatformáláshoz való hozzájárulásban látjuk a szocialista hagyományok egészéből ki nem emelhető Sarló-örökség felelevenítésének fontosságát — zárta felszólalását V. Plevza.
K. Nagy Magda kandidátus, a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa "A Sarló hatása a haladó magyar mozgalmakra" címmel tartott korreferátumában arra keresett választ, hogy „Mivel tudott hatni írókra, haladó közéleti emberekre a Sarló? Hogyan tudott példát adni több ország magyar nyelvű és más nemzetiségű ifjúságának, értelmiségi, munkás- és parasztfiataljainak ez a gazdasági világválság első rezzenéseit azonnal felfogó csoport ? Hogyan hozhatták lázba a Pozsonyban, Ersekújvárott, Prágában és Budapesten rendezett vitaüléseiken, a haladó vagy éppen konzervatív újságok hasábjain ismertetett programjaikkal, vitáikkal, nemzetiségi s közép-európai sorsot boncoló téziseikkel vagy éppen kultúra-koncepciójukkal a koruk fó kérdéseire feleletet keresőket ?"

Kifejtette, hogy a mozgalommá szerveződés útján a szlovákiai magyar diákok a magyarországi szellemi élet képviselői közül előszór Móricz Zsigmondot és Szabó Dezsőt „nyerték meg", majd — azok társadalomszemléletén túljutva — Kassák Lajossal és körével kerültek munkakapcsolatba. Balázs Béla Berlinból kereste fel őket, s a szocialista világnézet elsajátításának szükségességéról igyekezett meggyözni a fiatalokat. Lukács György — 1928 júniusában — a 100% hasábjain méltatta, s ugyanakkor bírálta is a szervezkedő pozsonyi, prágai, magyar egyetemisták, leendő sarlósok körében érlelődő gondolatokat. 1929-ben pedig József Attila — az Ú j Magyar Földben — Szekfű Gyulával és a Magyar Szemle körével szemben védte meg a tudományos szocializmust társai nevében is vállaló Ba­logh Edgárt. Fábry Zoltán 1929-ben még „etnográfiai szocializmus"-ukat vetette szemükre; a velük való közös munka után már azt írta le, hogy tőlük tanulta meg az adottságok realitásán át megkeresni a lehetőségek realitását.

A sarlósok „értelmi szerzői" voltak a Budapesten 1928 májusában rendezett "magyar ifjúság Ady Endre ünnepsége"-nek, valamint az ennek alkalmából kiadott „Ifjú szívekben élek..." címú "hitvallásnak". Magyarország haladó értel­miségi ifjúsága jelentős részben az ö szellemi hatásukra kezdte átértékelni a keresztény-nemzeti szellemben fogant reakciós-konzervatív magyarságtudatot. Eötvös Kollégium, a Bartha Miklós Társaság, a szegedi Bethlen Gábor Kör, pécsi Batsányi János Kör, a debreceni Ady Társaság tagjai és a miskolci jogászok személyes kapcsolatot létesítettek a szlovákiai fiatalokkal, és sokan nyomdokukba léptek. A Szegedi Fiatalok például hatásukra indították meg a Szeged környéki falvak, települések szociális, valamint néprajzi felméréseit. Olt Károly a Diákvilág című folyóiratban, illetve Kelet-európai Szemináriumán példakép-ként ismertette a sarlósokat. A szomszéd országok ifjúsági mozgalmai közül a kolozsvári és a marosvásárhelyi fiatalok „faluszociográfiát" tanultak a sarlósoktól, s hatásuk dokumentálható a belgrádi Bolyai Körben éppúgy, mint a Híd című szabadkai antifasiszta folyóiratban.

E „közép-európai hivatáshoz" azért juthattak el a szlovákiai magyar értelmi­ségi fiatalok, mert más volt a múltszemleletük, mint a magyarországi diákság többségének. A társadalmi életben való tájékozódásukat és cselekvési lehetőségeiket elősegítette a csehszlovákiai polgári demokrácia viszonylag szabad légköre, a kommunista párt legalitása, s az a tény, hogy a sarlósok vezető államférfiakkal, a magyar ellenzéki pártok vezetőivel napilapokban vagy saját kiadványaikban nyíltan vitatkozhattak. Tömegbefolyásuk magyarázata, hogy sohasem voltak sereg nélküli vezetők, szektáikba, absztrakcióikba bezárkózott értelmiségiek, és kitűnően ötvözték a gyakorlati munkát az elméleti következtetésekkel. Nézeteik tisztázásában nagy szerepet játszott a CSKP lenini szellemben fogant nemzetiségi politikája, valamint az a körülmény, hogy a párt nagy figyel­met szentelt a baloldali értelmiségi mozgalmaknak. A sarlósok akkor tudtak hatékony nemzetiségi politikát és közép-európai hivatást képviselni, amikor az ,,érzelmi" szocializmustól elérkeztek a tudományos szocializmus felismeréséhez és gyakorlásához, amikor a munkásotthonokban elhangzott előadásaik után kimentek a sztrájkolók, tüntetők oldalán az utcára, sőt a csendőrök puskái elé. A nemeskosuti sortűz éppúgy egy táborba, a kommunisták soraiba vitte a sarló­sok legjobbjait, mint a kommunista kritikák.
Ferencz László, a Sarló egykori tagja korreferátumában a Sarló és a CSKP viszonyáról szólt. A Sarló és a párt kapcsolatát a leglényegesebb kérdésnek mondta a Sarló fejlődésében. A marxizmus—leninizmusig megtett utat pedig úgy értékelte, mint amely a magyarországi szocialista fejlődés szempontjából is tanulságos, mert megvilágítja a magyar ifjúság és az értelmiség tekintélyes csoportjának a kommunista eszmékhez való eljutását. E fejlődés kiindulópontja a nemzeti­ségi kérdés megoldatlansága volt. Az 1920—1930-as években azonban még nem volt általános az a felismerés, hogy a nemzeti függetlenségükért küzdő népek természetes szövetségesei a forradalmi szocialistáknak. Viszont törvényszerű volt az, hogy a sarlósok, akik a nép szolgálatát tűzték a zászlajukra és a kisebbségi kérdés optimális megoldását keresték, eljutottak a leninizmusig, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati úton is. Igaz, a CSKP is ebben az időben tette magáévá a nemzetiségi kérdés megoldásának lenini elméletét, s ez volt az a pont, amelynél találkozott a Sarló és a párt.

A Sarlót különböző körülmények vezették el a forradalmárokhoz. Ezek kö­zött kell említenünk az ifjú magyar nemzedék demokratizmusát, népi szemléletét, a sarlósok közvetlen kapcsolatát a szlovákiai magyar munkásság kultúr- és testedző mozgalmával, valamint a marxista—leninista irodalom tanulmányozásának a lehetőségét. A kibontakozó tókés világgazdasági válság súlyosan érintette a szlovákiai és a kárpátaljai részeket, ami megérlelte a szélesebb népi összefogást: a népfrontszerű tömörülést a válság következményeinek leküzdésére. A szlovákiai kommunista vezetők — Steiner Gábor, Major István és Viliam Široký — valóságérzékét, taktikai rugalmasságát dícséri, hogy a harmincas évek elején felvették a kapcsolatot a sarlósokkal, akik közül néhányan már a párt tagjai voltak. Az együttműködés dokumentuma Az Út című magyar nyelvű kommunis­ta lap lett. A benne megjelent Sarló-írások tanúsítják, hogy csiszolódtak le a Sar­ló hibás narodnyik nézetei, elsősorban az értelmiség vezető szerepéről vallott nézetek, és a kelet-európai föderációval kapcsolatos, gyakorlati szempontból időszerűtlen elgondolásai.

A CSKP szlovákiai vezetőinek az a terve, hogy a Sarló a párt magyar értelmi­ségi szervezeteként tevékenykedjen, nem valósult meg. A Sarló belső fejlődése túl gyors volt, semhogy a reakció ellentámadása közben a főiskolás ifjúságból nyerhessen utánpótlást. De más szubjektív okok is közrejátszottak abban, hogy a Sarló nem építhette tovább szervezeteit. Néhány év múlva helyét és szerepet más ifjúsági szervezetek foglalták el, illetve töltötték be, ök pedig a népfrontpolitikát szolgáló Magyar Napnál fejtettek ki aktív tevékenységet. A kibontakozó ígéretes baloldali fejlődésnek végül a nácí Németország támadása, a nyugati hatalmak árulása és Csehszlovákia szétdarabolása vetett véget.
Dobossy László egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora, a Sarló egykori tagja, a Sarló művelődési mozgalom jellegét méltatta korreferátumában. Ezt „elsődlegesnek" ítélte tevékenységében. Rámutatott, hogy közvetlenül Gombaszög után hangsúlyozták a sarlósok a követendő módszertani irányelvet: a konkrétumok megismeréséből, a valóság gondos vizsgálatából kiindulva kell elméleti és gyakorlati következtetéseket levonni, cselekvési normákat kialakítani. 1931-es kongresszusukon marxista szemlélettel fogalmazták meg tennivalóikat: „a csehszlovákiai magyarság gazdasági és társadalmi konkrétumainak a megismerését. .. a szociális felelősségű modern magyar értelmiség megteremtésének"
céljából. Művelődéspolitikai eszményük két pillére a modernség és az elkötelezettség. Az első a világ, a másik pedig a „világtalan" magyar vidék felé mutat utat. Csehszlovákia városaiban — elsősorban Prágában — lázas viták és kísérletek edzették, tették alkalmassá e fiatalokat arra, hogy felismerjék egy sajátos kelet- és közép-európai műveltségi színtézis szükségét és lehetőségét. Módjukban állt szovjet filmek és francia kiállítások megtekintése, s olvashatták a marxizmus klasszikusait, E „világáramok" vonzásába kerülve igyekeztek megismerni és megérteni a kort és az embereket. A „mérce" a másik pillér maradt: mit vihetnek haza népüknek, mi szolgálja a valóság; megváltoztatásának lehetőségét.
A „vidék" és a „világ" így szerveződött egységbe tudatukban. A műveltség minden területén „a valóságeszmény" érvényesítésére törekedtek: kultusz tárgyává tették a tényismeretet. Hitük szerint a dokumentumok hiteles értéket képviseltek, fölfedték a valóság „önmagában levő forradalmiságát". Gaál Gábor szavaival: „Csak semmi kitalálás, kedves uram, a tényeket tisztelni kell. A tények kegyetlenek." A kisebbségben élő nemzetiség számára a tények „eszméltetők" is voltak, mivel az volt a fő feladat, hogy a hamis szólamok áradását lecsapolva szembenézzenek helyzetükkel és önmagukkal. Űgy vélték, hogy az ismeret, amelyet nem hat át lelkiismeret, csak romlása a szellemnek; a cselekvéssé át nem alakuló gondolat pedig elsenyved Folyóirataikban ezért azt kérték számon az íróktól, művészektől és önmaguktól hogy egységbe fonódik-e eszme és tett (a Vetés, A Mi Lapunk, Magyar Diákszemle, Új Szó, AzUt, Korunk c. lapokról van szó). Később — az „iszonyú történelmi leckék felrázó hatására — felismerték azt is, hogy a hitelesség mércéje korántsem csak a dokumentáns huseg, hanem a közlés átéltségének az intenzitása is; meg az is, hogy az igazat, ne csak a valódit keressék és vallják.
A valósághoz való ilyen viszony révén létesúlt szerves kapcsolat a mozgalom és a CSKP mfivelódéspolitikai szerveí, elsösorban sajtoja kozott. Ezt bizonyitja az, amit a csehszlovákiai kommunista sajtó cikkeínek tabhogrffiája (Bibliografia článkov z kommunistickej tlače v Československu 1929-193, Matica slovenská 1977) mutat: 10 239 tétel közül magyar nyelvű 5386; közöttük nagy számban vannak sarlósok művelődéspolitikai tevékenységét igazoló írások. Kiolvasható ezekből, hogy ,,épp a nemzeti, illetve nemzetiségi kérdés szocialista megoldásának a reménye, valamint a műveltség új perspektíváinak a kibontakozási lehetösége hozta leginkább közös nevezőre a forradalmi proletariátus pártját és a forradalmár fiatalok mozgalmát: nemzeti mivoltunk, művelődési programunk korszerű meghatározását igénylő kérdéseinkre itt kaptuk a legteljesebb választ".
S immár fél évszázad távlatában is hiteles, amit az irodalmi publicisztika kommunista klasszikusa, Fábry Zoltán írt róluk: „Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és emberség a magyarságuk."
Sándor László író, a Sarló egykori tagja „A Sarló utóélete" címmel tartott korreferátumában elöljáróban megállapította, hogy az 1933-ban történt feloszlás élénk vitát váltott ki. Többen helytelenítették a mozgalom kereteinek feladását, valamint a tagok belépését a kommunista pártba. Velük szemben álltak azok, akik mind a két lépéssel egyetértettek, s rámutattak azokra a cáfolhatatlan tényekre amelyek a Sarló továbbélését, örökségének kisugárzó hatását tanúsították. Ezt dokumentálta—többek közt — Szepesy László „A Sarló nem halt meg" c. cikke a Magyar Nap 1937. június 18-i számában. Ferencz László „A Sarló továbbél" c. ugyanott megjelent vitacikke. Mind a ketten azt bizonyították be, hogy a Sarló-örökség tovább élt a szlovákiai szellemi életben, s ennek hatására egyre többen vállalták a forradalmi mozgalommal való együttműködést. Az 1931. évi Sarló-kongresszuson létrehozott Vörös Barátság munkás testedző és művelődési szervezetben — Balázs András és Terebessy János vezetésével — fiatal magyar értelmiségiek, alkotó művészek és írók, valamint a proletárííjak összefogásának eredményeként hatékony tömeg mozgalmi munka folyt, amely egyre nagyobb tömegeket vonzott. Ennek 1935, március 25-én a rendőrség vetett véget: az épületet megszállta, a vezetőket letartóztatta, a felszerelést pedig elkobozta.
A Sarló egykori vezetőinek felhívása nyomán alakult meg 1936. október 4-én, Pozsonyban a Magyar Fiatalok Szövetsége is. Életre hívója a párt volt, a szervezői között ott volt Ferencz László, Lőrincz Gyula, Betlen Oszkár és Schőnherz Zoltán. A szövetség helyi szervezeteinek munkájában aktívan vettek részt a Sarló volt tagjai és neveltjei. 1937 decemberében 32 egyesület működött 2500taggal. Szinte a Sarló újjászületése ment végbe Szlovákia- és Kárpátalja-szerte, ha nem is olyan átfogó tudományos koncepcióval, mint amilyen a Sarlóé volt, de tömegeket mozgósító erővel és lendülettel. Prágában a Petőfi Kört alakították meg a magyar munkások és haladó fiatal értelmiségiek; s ugyanott —1937 februárjában — létrehozták a baloldali magyar egyetemi hallgatók Táncsics Mihály Körét, amely a Sarló örökébe lépve, szoros együttműködésben a Petőfi Körrel, jelentős kulturális és ideológiai munkát fejtett ki a prágai magyar egyetemi hallgatók körében. E szervezetek ígérete munkájának a Közép- és Kelet-Európára, majd egész Európára rátörő fasizmus vetett véget, illetve kényszerítette őket földalatti munkára. Mindaz a munka azonban, amelyet a Sarló elkezdett és a munkásmozgalomba való beolvadása után a párt irányításával létrejött szervezetek folytattak, nem sikkadt el. Értékes örökségként átmentődött — a második világháború barbársága és pusztítása ellenére is — a mai és a későbbi nemzedékek számára — szögezte le befejezésül Sándor László.
Botka Ferenc, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese „A Sarló és a szocialista irodalom" témakörében az 1931. évi pozsonyi kongresszus utáni három-négy év irodalmi jelenségeiről adott áttekintést. A Sarló „balszárnyá"-nak képviselői; Balogh Edgár, Dobossy László, Ferencz László, Horváth Ferenc, Lőrincz Gyula, Terebessy János irodalmi és publicisztikai tevékenységének alapján azoknak a kulturális, irodalmi és művészeti jelenségeknek, illetve változásoknak a modelljét vázolta fel, amely e csoport és a hozzájuk csatlakozó írók, rendezők munkássága nyomán Az Út című folyóirat és a pozsonyi Vörös Barátság körében kibontakozott.

E sajátos szellemi interferencia első mozzanata egy olyan tömegkultúra kialakítására irányult, mely a hétköznapi munkából, a helyi munkáséletből nőtt ki. Ez összhangban volt a munkáskultúra építésének „nemzetközi normáival", melyeket a magyar, a német és a szláv nyelvű kiadványok közvetítettek: a budapesti Társadalmi Szemle, a moszkvai Sarló és Kalapács, a kolozsvári Korunk, A New York-i Új Előre, a berlini Die Linkskurve, a prágai Tvorba és a szlovák DAV. Ezek a proletárkultúra szolgálatát vállalták, s elvük szerint az irodalomnak és művészetnek — harci eszközként — a munkásosztály politikai öntudatra nevelését és mozgósítását kellett szolgálniuk. Olyan nézetet is képviseltek, hogy e kultúrát a munkásoknak kell megteremteniük. Az Út és a Vörös Barátság ennek megfelelően a rövid agitatív verseket, a munkásság kizsákmányolását feltáró elbeszéléseket,. a munkásleveleket, a szavalókórusokat, a faliújságokat részesítette előnyben. Mindez azonban továbblépést jelentett az előzményekhez képest amikor a szlovákiai magyar nyelvű kulturális életben kevés figyelmet érdemló esemény történt — az egyetlen csúcsot, Fábry Zoltán európai színvonalú publicisztikáját kivéve.

Az 1931 és 1934 közötti szlovákiai magyar munkáskultúra azonban magán viselte azokat a sajátos jegyeket, amelyeket a Sarló-mozgalom hagyományának nevezhetünk. Valóságfeltáró tevékenységük nyomán idegen volt tőlük minden elvont doktrinerség és jelszószerűség. Azt vallották, hogy az agitatív erőnek az iro­dalmi és művészeti alkotásból szervesen kell kinőnie. Az általuk képviselt szocia­lista irodalomban a valóságtisztelet érvényesült, amit Ilku Pál, Selyei József, Morvay Gyula széles sodrású prózája, valamint Sáfáry László ,,mély líraisága" bizonyít. A színjátszó mozgalom is megtette az utat a szavalókórustól Gorkij— Brecht Anyá-jának előadásáig. Helytelen lenne, ha e koncepcionális fejlődést egyoldalúan a Sarló javára írnánk, vagy ha azt állítanánk, hogy a Sarló valóság­feltáró gyakorlata teljesen átalakította, újjáformálta volna a proletárkultúra elfogadott képletét. Összetett folyamatról volt szó: a munkáskultúra nemzetközi elméletét és gyakorlatát nem alkalmazták mechanikusan, de nem is alakították azt teljesen a Sarló ideológiai képére. A kétféle felfogás kölcsönösen hatott egy­másra, s ezen belül f okozatosan felerősödtek a helyi hagyományok. Később, a nép-frontpolitika új stratégiai és taktikai koncepciójában a kultúra-felfogás is megváltozott, mégpedig abba az irányba, amerre a Sarló legjobb hagyományai mutattak. Ennek következtében a magyar szocialista kultúra, illetve művészet és irodalom a leghamarabb éppen Szlovákiában tudott reagálni az új változásokra. Méltóbb elismerést ennél a Sarló szocialista képviselői nem is kaphattak volna.

Kovács Endre, a történettudomány doktora, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a Sarló egykori tagja a Sarló nemzetiségi kérdésben kialakított állásfoglalását az ,,Ez volt a Sarló" kötetben részletesebben elemezte. Ülésszaki korreferátumában csupán vázlatos áttekintést adott e kérdésről. Megállapította, hogy a Sarló élgárdájának sikerült megtalálnia a nem­zetiségi kérdés mélyebb összefüggéseit, s ennek következtében elhatárolta magát mind a pusztán sérelmekre alapozott, terméketlen ellenzékiségtől, mind pedig a nemzetiségi problémákat teljességgel elkendózó politikai aktivitástól. A problémának tudományos vizsgálódás szintjére emelésében megelőzött minden hasonló, korabeli törekvést. Elemzésük elso megállapítása az volt, hogy a nemzeti­ségi elnyomás a burzsoá társadalmi rend jellegéből, osztályviszonyaiból ered. A csehszlovák burzsoá állam és kormányai nemzetiségi politikáját reálisan ítélték meg: felismerték, hogy sérelmeivel a magyarság nem áll egymagában, sorsa hasonló „a többi másodrendű nemzet sorsához". Balogh Edgár ennek alapján fogalmazta meg 1930-ban programjukat: „A cél: intellektualizálni a magyar, szlovák, ukrán nemzeti bajok kérdését, felmutatni a kisebbségi bájok szociális gyökerét, a kelet-európai törekvések egyedül harmonikus megoldási lehetőségét a kelet-európai egymásra utaltság felismerésében, a gyarmati harcban s a szocializmusban." A szocialista megoldás elfogadásáig és hirdetéséíg a kossuthi konföderációs tervnek, Jászi Oszkár programjának, valamint a Páneurópa-elvének a megismerésén és leküzdésén át jutottak el. A szocialista forradalom közeli bekövetkezésének reményét megölte az európai fasizmus térhódítása, sőt vele szemben a forradalmi erőknek a burzsoá állam védelmére kellett mozgósítaniuk. Igaz, ekkor sem mondtak le a nemzetiségek egyenjogúságának követeléséról.

A Sarló szervezeti „széthullása" utáni események történeti feldolgozása még várat magára—mutatott rá az előadó. Tény az, hogy a többségi nemzet elnyomó politikája növelte a kisebbségek öntevékenységét. A volt sarlósok befejezték tanulmányaikat, elhelyezkedtek, sokan állami szolgálatba léptek, s ha élt bennük a törekvés, hogy folytassák a diákévekben megkezdett munkát, akkor ehhez fel kellett használniuk a legális kereteket. Dolgoztak tehát a lapoknak, részt vettek a rádió magyar adásaiban, szerepet vállalták a kulturális egyesületekben. Ebben az időszakban már egy-egy magyar iskola felállítása, a hatóságok által felállított kulturális egyletek működtetése, a gazdasági szervezkedés foglalkoztatta az agyakat. A sarlósok kovász szerepe nem szűnt meg, cikkeik rendre megjelentek a lapokban, hatásuk továbbra is serkentő volt.

Tasi József a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársa korreferátumában a Sarló és a Bartha Miklós Társaság kapcsolatát vizsgálta és tárta feL Az 1925 áprilisában alapított Bartha Miklós Társasággal előszór —1926 végén— Vass László rozsnyói egyetemi hallgató került kapcsolatba a szlovákiai fiatalok közül. 1927 decemberében Balogh Edgár ösztöndíjjal az Eötvös Kollégium lakó-ja lett; s előszór a Társaság 1928. március 16-i vitaestjén szólalt fel. Az egyetemisták Híd című folyóiratának szerkesztőivel együtt kezdeményezője lett az 1928.
Ady-ünnepségnek s reszt vett az ebből az alkalomból kiadott, "Ifjú szívekben élek..." c. cikkgyűjtemény szerkesztésében. Az év augusztusában Fábián Dániel, a Társaság ügyvezető elnöke - a szlovákiai regős-cserkészek gombaszögi táborozásának tapasztalatai alapján — meghirdette a Társaság faluprogramját", valamint előadássorozatot tartottak a magyar parasztproblémáról.
Fábián Dániel személyesen 1929 májusában kereste meg a sarlósokat Pozsonyban; szeptemberben pedig a Társaság küldöttséggel képviseltette magát az érsekújvári kongresszuson. A két szervezet folyóirataiban, a Vetésben és az Új Magyar Földben, kölcsönösen közölték egymás írásait. 1929 szeptemberében a Sarló képviselői is részt vettek a tervezett budapesti Ifjúsági Parlament előkészítő tanácskozásain, s amikor annak megtartását a jobboldali egyetemi szervezetek fokossal — megakadályozták, a Sarló vezetői a Budapesten tanuló Vass László, Csáder László, Lőrincz Gyula, Bazilidesz Iván, Bertók János és Sáfáry László részére hivatalos megbízólevelet adtak, hogy szervezetüket a Bartha Miklós Társaságnál képviseljék, Vass László a Társaság 1929. decemberi kongresszusán már a szlovákiai fiatalok nevében szólalt fel, A jobboldali magyar sajtó támadásával szemben József Attila kelt a sarlósok védelmére az Új Magyar Föld hasábjain.
1930. március 15-én a Sarló képviselői a kelet-európai nemzetek színeivel és egy vörös szalaggal átkötött koszorút helyeztek el Táncsics Mihály sírján, ami a reakció dühödt támadását váltotta ki: „cseh bérencnek" mondták őket. A Bartha Miklós Társaság ezen az úton nem tudta követni szövetségeseit; csak egy csoportjuk, a Kelet-európai Szemináriumot létrehívó Olt Károly, Rohonyi Vilmos és Száva István, valamint elvbarátaik álltak ki mellettük.

A Bartha Miklós Társaság és a Sarló együttműködésének terméke volt a József Attila és Fábián Dániel által készített „Ki a faluba" című röpirat, melyet a sarlósok, ,rendeltek meg'', de mire elkészült, ők már túl voltak annak eszmei koncepcióján. 1930 októberében Fábián Dániel, József Attila és baloldali társaik nyilatkozatban jelentették be kilépésüket a Társaságból, mert annak vezetésében a jobboldal lett az irányító. Kovács Endre — a Sarló tagja — a pozsonyi Nap c. lapban fejezte ki szolidaritását a kilépőkkel. Ezután a két ifjúsági mozgalom között a szervezeti kapcsolat megszakadt.
A Bartha Miklós Társaság és a Sarló 1926 és 1930 közötti együttműködése nem jelentette eszméik azonosságát. A magyarországi egyetemisták, illetve fiatal értelmiségiek nézeteit nagy részben Szabó Dezső „jobboldali radikalizmusa" határozta meg, s koncepciójuk a „harmadikutas" jelzővel minősíthető. Aki közülük balra haladt, az más szervezetben talált otthonra. A Társaság fórumai harci terepül szolgáltak a reakció és a haladás hívei közötti csatározásokban. Velük szemben a Sarló kialakította a maga világnézeti karakterét. Fábry Zoltán 1934-es megállapítása szerint,, A Sarló volt az egyetlen ifjúsági mozgalom, mely gyermekbetegségein szerencsésen túlesve, következetesen és állásfoglalóan jutott el az osztályharc teljességéhez..."
Vigh Károly, a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa a pozsonyi magyar főiskolások Eötvös Köréről mint a Sarló utóéletéhez tartozó szervezetről beszélt felszólalásában. Az Eötvös Kör 1937 tavaszán alakult meg Madarász László és társai vezetésével. Támogatásáról biztosította őket Vass László, Brogyányi Kálmán, Szalatnai Rezső, Győry Dezső, Vozári Dezső és Duka-Zolyomi Norbert, akik különböző irányzatokat képviseltek ugyan, de a „független kriticizmus" programjával jelentkező fiatalokkal egyetértettek. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia) otthonában kaptak helyiséget. A közönséghez Forrás c. 1938 áprilisában megjelent folyóiratukban szóltak. Két cikk jelent meg benne a Sarló örökségéről, melyet magukénak vállalták. Ennek szellemében kapcsolatot tartottak a pozsonyi ifjúmunkások Műhely nevű szervezetével, részt vettek a Szép Szó, majd az erdélyi magyar írók szlovákiai rendezvényeinek szervezésében. A prágai Táncsics Körrel összefogva, a CSMASZ 1937. végi kassai kongresszusán megbuktatták a jobboldali listát.
1938 pünkösdjén Vereknye községben szociográfiai felmérést végeztek. Tevékenységük a jobboldal támadását vonta maga után. Az Új Szóban szemükre vetették ..egységbontó'" tevékenységüket. A Sarló-örökség vállalása miatt azt írták róluk, hogy csak a nemzetközi és az idegen nyelvű ideológiák népfrontjának harcosai szeretnék ma újból felújítani a Sarlót. Függetlenségük hangoztatását is sérelmezték, mert a jobboldal szerint a kisebbségi keret „ma nem osztálykeret, hanem népkeret", s „aki magyar, annak helye a népkeretben van", ,,a különvélemény ma nemzetgyilkos dolog". E támadásokkal szemben Vass László lépett fel.
A kommunista Magyar Nap 1938. április 29-i számának vezércikkében méltatta az Eötvös Kör programját. A Magyar Újságban Győry Dezső azt írta, hogy az Eötvös Kör „hivatva lesz a magyar demokratikus és humanista hagyományok legfrissebb szlovenszkói szellemi őrhelyét felépíteni".
Csabai József tanár, egykori budapesti bölcsészhallgatóként Móricz Zsigmond Britannia Szállóban tartott szlovákiai úti beszámolójára emlékezett felszólalásában. Ez őt és több egyetemista társát új utakra irányította. Ennek utóhatása a soproni egyetemi hallgatók és fiatal értelmiségiek baloldali tájékozódása lett.
Vendégül látták Kovács Endrét és Dobossy Lászlót, a Sarló egykori tagjait. A soproniak közül többen eljutottak Szárszóra is, ahol a háború alatt a nagy népfrontos tanácskozások folytak.
Fábián Dániel, a Bartha Miklós Társaság egykori ügyvezető elnöke hozzászólásában javasolta, hogy a Társaság tevékenységéről is tartsanak egy tudományos ülésszakot, emlékülést. Ebben a keretben lehetőség nyílna arra, hogy tudományos alapossággal tárják fel a Társaság tevékenységének pozitív és negatív vonásait.
Szabolcsi Miklós zárszavában megállapította, hogy a tanácskozás igazolta a bevezetőben kifejtett gondolatait: a múlttal való szembenézés történelmi kötelezettség, mert a mára vonatkozó tanulságokat rejt magában. A Sarló tevékenysége két ország szocialista munkásmozgalmának és politikatörténetének részét alkotja; Középkelet-Európa két és több kultúrában élő népei életének problémáihoz kapcsolódik. Ezért kell közkinccsé tenni a sarlósok közösségi és egyéni-emberi útját, annak tanulságait.

M. Pásztor József

---

Forrás: Párttörténeti közlemények, 1979 június, 230 o.