MATEJKA PISTA bácsi apám nővérének volt a férje. Néhányszor meglátogattuk családja szűkebb hazáját, Pencet, különösen akkor, amikor Pesten már nehezen lehetett jó falusi élelemhez jutni. Fia, lányai - unokatestvéreim - néha megmosolyogták az öreget kedves „tótos" kiejtéséért, ámde egy évtized múltán hiába mentem hozzá konverzációra. Egyszerűen nem értette „iskolai" szlovák kifejezéseimet, én meg féltve őrizgettem tőle nagyon is zsenge nyelvismereteimet.

ÉRSEKÚJVÁR döntő szerepet játszott életem alakulásában. Tulajdonképpen ennek a kedves kisvárosnak köszönhetem, hogy életre szóló elkötelezettséget kellett vállalnom a szlovák nép és kultúrája, a magyar-szlovák kapcsolatok iránt. Tudom, furcsán hangzik a fenti mondat, miként nem kevésbé furcsa a történet maga is.

Apám nem tartozott a szerencsés emberek közé. Sokat dolgozott, de szoba-konyhás lakásnál többre soha nem jutott. Néhány hónapig mindössze, s hamar ki is bombáztak belőle. Regényt akart írni, de az üvegfúvás és a hat elemi nem sok lehetőséget biztosított számára. Festeni akart, de művészete máig őrzött karácsonyfadíszeinek szépen festett üveggömböcskéin túl nem jutott, mert amikor olajfestéket tudtam volna neki venni, azt szíve képtelen volt kivárni. A gázos, szalmiákszeszes, ezüstnitrátos pesti pinceműhelyekből mindig a természetbe, a hegyekbe vágyott, s amikor az ötvenes években néha beutalót kapott Lellére vagy Fonyódra, órákat üldögélt a Balaton-parton, és élvezte az ötvenéves korában először megpillantott nagy víz látványát. Legboldogabb pillanatai közé tartozott, amikor utolsó őszén elvittük osztálykirándulásunkra a Magas-Tátrába, és a Tarajkán megölelhette a mindig vágyott nagy hegyeket. Egyébként vöröskatona volt 19-ben, de nem lett kommunista, nem szívelte a papokat, nem járt templomba, de istenhívő volt, nem szerette a németeket, jó előre megjósolta a világháború végét. Ennyit értett politikához, ideológiához.
Soha nem emlegette a hazaszeretetet, de szeretett minden embert, aki munkával kereste a kenyerét, s tudatos hazafisága addig sem jutott el, ameddig anyámé, aki mindmáig készenlétben tart egy zsebkendőcsücsköt, amikor meghallja a Himnusz előjátékát.
1943 tavaszán kínálkozott az alkalom, hogy Érsekújvárra menjünk. Én még nem ismertem a térképet, lévén második elemista, de nagyon vágyódtam ahogy mondták - vidékre, ahol mindent lehet kapni, jegy és sorbaállás nélkül, ahol fürdőszobás lakásunk lesz, ahol nem bombáznak, ezért nem is kell pincébe menni, ha megszólalnak a szirénák, és ez a paradicsomi hely alig százhúsz kilométerre van Budapesttől. A mi körülményeink között túl sok jó ahhoz, hogy ne ragadjuk meg az alkalmat.

Néhány hétig az Arany Oroszlán szállóban laktunk. Apám fölszerelte a kis üvegfúvó üzemet, nyárutón beköltöztünk a Szent Anna utca és a Váralja utca sarkán levő ház két szoba komfortos lakásába, élveztük a piacot, a jó levegőt, a csendet, a Gúgi utcába jártam tejért és a vasútállomás alatti Szent Imre iskola harmadik osztályába. Egy viszonylag nyugodt esztendő alatt végiglátogattak bennünket a pesti rokonok, akik a légiriadók alatt szépen levonultak a fáspincébe, mi pedig nyugodtan számolgattuk odafönn a város felett elhúzó, csillogó testű gépeket. Sem otthon, sem a városban egyetlen szó sem esett szlovákokról és magyarokról, az iskolában sem, s közel két éven keresztül azt sem tudtam, hogy egyáltalán szlovákok léteznek a világon. Annál több szó esett a sűrűsödő háborús eseményekről. Apám elkezdte hallgatni a londoni rádió adásait, én meg a szomszédokkal esténként, a szokásos riadóig rendezett ultipartikon vagy pénztároskodtam, vagy az éppen tanulni kezdett térképen az Ökörmező és Érsekújvár közötti távolságon jártattam az eszemet...

1944. október 7-én véget ért a város nyugodt élete, s vele együtt a miénk is. Már néhány hete nem lehetett kiszámítani a légiriadók idejét, megint előkerült a pesti pincében használt kiskoffer, amivel riadóra itt is a pinceajtó elé vonultunk. Aznap le is kellett mennünk, s mire fölmehettünk, nem sok maradt a házból, az udvaron viszont három, kútmélységű bombatölcsér mélyén csillámlott fel a víz. Épen maradt viszont a csillár, de eltűnt a vadonatúj töltőtollam, amit a Pirító villódzó lángjai és a német lőszeres vagonok robbanásai ellenére is keservesen megsirattam. Néhány nap múltán visszamentünk Pestre, mondván, jobbak az óvóhelyek. Azok csakugyan jobbak voltak, mégsem csodáltam szüleimet, hogy a hónap végén ismét Újváron voltunk. A Nyitra partján, utcában kaptunk másik lakást.

1945 eseménydús esztendő volt számomra. Március 14-én irtózatos pusztítást okozott az utolsó amerikai légitámadás, pedig már jól lehetett hallani a távoli ágyúdörgést, aminek utolsó akkordja a Nyitra-híd felrobbantása volt. Azon a tavaszon hallottam először szlovák beszédet. Szomszédainktól is, akik addig nem sejtették velünk nyelvismeretüket. Szeptemberben megindult az iskola, a régi tanítókkal, egy másik épületben a lebombázott helyett. Mindenkinek vizsgáznia kellett az elmaradt IV. osztályból, majd az első heteket egy nagyon kedves dallamú ének magyar és szlovák szövegének megtanulásával töltöttük: „Fenn az égen villámok cikáznak, Fenn a Tátrán villámok cikáznak. Állj meg, szlovák testvér, elmúlik a veszély, Szebb napok virradnak." Fújtuk így is, szlovákul is, aztán nagyon hideg ősz következett. A mi iskolánknak nem jutott fűtőanyag, tanítóink tehát bizonytalan időre hazaküldtek bennünket. Utcánkból Kúpelná ulica lett, a másikból Cesta Červenej armády... Jó szomszédaink intelmeit megfogadva igyekeztünk az utcán halkan beszélni. Apámék nem értettek semmit, én még kevésbé, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szlovák szó ilyen körülmények között a legcsekélyebb pozitívumot is jelentette. 1946, ha lehet, még dermesztőbb volt. Akkor tanultam meg, hogy mi, pestiek, tulajdonképpen „anyások", „anyaországiak" vagyunk, akik csak azért mentünk Újvárra, hogy több legyen a magyar. Később már nem engedtek az utcára sem, lakásunkat lepecsételték, s végül sok hányódás után az év vége felé titkos kezek segítségével hazaszöktünk Budapestre.

A gimnáziumban szeretettel fogadtak. A nyolcosztályos rend szerint a második gimnáziumba kerültem, három elemivel a hátam mögött. Decemberre „levizsgáztam" a negyedik elemi és az első gimnázium anyagából, aztán gyorsan a „VII. általános" került a II. gimnázium felirata helyébe, s jóidéig alig-alig jutott eszembe Érsekújvár, s az ottani tapasztalatok után nehezen fért kamaszfejembe, hogy időközben nagy barátságot kötöttünk északi szomszédainkkal. Akkor döbbentem rá igazán életem e furcsán kesernyés, de egyre izgalmasabbnak tűnő korszakára, amikor egyetemre jelentkeztem, és az 1953-ban szokásos rend szerint részletes önéletrajzomba be kellett írnom a Budapesten kívül töltött három esztendőt. Akkoriban nem számítottunk átlagot, rendűséget, diákok voltunk, tele lelkesedéssel, ifjúsággal és problémákkal, és egészen természetesnek vettem, hogy tanár leszek. Magyar-latin szakos tanár... Eszembe sem jutott, hogy ez nem sikerülhet, különben meg ott volt tartalékban az apámtól tanult üvegfúvás.
A szóbeli felvételin érdekes kérdést kaptam: mondjam el a szlovák himnuszt. Hálásan gondoltam újvári tanítóimra, akik 45 szeptemberében megtanítottak rá, mert produkcióm láthatóan kedvező hatást tett a felvételi bizottságra. Néhány nap múlva meg is érkezett a boldogító papír: felvettek az egyetem szlovák szakára. Felnőtté érésem komoly állomása volt ez, jó néhány álmatlan éjszakával, kétségbeesett kapkodással, menekülési kísérlettel, hiszen tulajdonképpen semmi közöm sem volt a szlovákokhoz, a 45—46-os borzalmaknak meg még az emlékétől is szabadulni igyekeztem. Kamaszságom is berzenkedni kezdett, önérzetem megcsúfolását láttam a latin fondorlatos szlovákká változtatásában. És a nyelvtudás! Ami a bebiflázott szlovák vers félig énekelt változatáig terjedt csupán, és gyorsan ki is merült két-három városnév szlovák formájának ismeretével. Végül belenyugodtam a sorscsapásba, vettem egy szótárt, amit sohasem használtam, s életem utolsó nyugodt másfél hónapját a Tungsram strandon töltve felkészültem a szlovák szak várható gyötrelmeire. 1957-ben négyen végeztünk szlovák szakot, de csak ketten maradtunk a szakmában.

ISMERKEDÉSEMNEK a szlovák irodalommal voltak visszahúzóan elgondolkoztató szakaszai is. 1955-ben még a pánszlávizmusról készítettem elkeseredett magándolgozatot, mérgelődvén Vajansky rémképein, melyek szerint ártatlan szlovák gyermekek vére festette pirosra az Alföld felé kattogó vonat kerekeit. Végül kikötöttem a XVII. századnál; a török és a német elleni közös harcok egyformán szóltak magyarul és szlovákul. De egyfajta menekülés volt ez, zavartisztázó megpihenés és erőgyűjtés.

A budapesti szlovák kollégium szilenciumain, első pedagógiai élményeim színhelyén Madáchot és Kubánit, Széchényit, Kazinczy Gábort, Eötvös Józsefet olvastam párhuzamosan Záborskyval, Palánkkal, Viliam Pauliny-Tóthtal, a diákokat pedig szép szóval, tréfával igyekeztem rábírni anyanyelvük használatára. Nem vezetett semmiféle különös szempont, csupán az anyanyelv, minden anyanyelv megbecsülése. Emlékszem, még filléres büntetést is fizettettem velük a magyar szavakért, a pénzt pedig kirándulásra akartuk fordítani...

Pozsonyban a Komensky Egyetem Magyar Tanszékén három év hosszú-hosszú ismerkedés szlovákokkal és magyarokkal, írókkal, képzőművészekkel, egyszerű emberekkel. Az ebédosztó néni a menzán ránk szólt, hogy miért beszélünk magyarul; néhány magyar hallgatóm nem értett velem egyet, hogy igyekeztem szlovák példákkal is élni a magyar  stilisztikaszemináriumokon; szlovák íróbarátom lelkesedéssel mutogatta végig Pozsony szlovák emlékeit, a magyarokról nem beszélt; magyar barátom a város minden kövét ismerte, de Palkovicról, Stúrról, a többiekről nem tudott semmit. Magyar barátaimnak mindig soknak tűnt megértésem a szlovákok iránt, szlovák barátaimnak mindig kevés a magyar nacionalizmus kritikája. Hosszú-hosszú beszélgetéseim voltak a helységnevek használatáról. Magyarul Pozsonyt, Kassát, Alsókubint, Udvardot, Gorkij utcát és Védcölöp utcát mondtam, szlovákul pedig Budapesť-et, Vacov-ot, Debrecín-t, Stoličny Belehrad-ot, Velká okružná-t (Nagykörút) és Margitin ostrov-ot (Margitsziget) mondtam, a Tátrában magyarul Tarajkát, Siófoknál szlovákul Blatenské jazero-t. Szlovák barátaim érettségiző gyermekei hitetlenkedve fogadták a tájékoztatást, hogy Budapesten tanultam meg szlovákul, és hogy egyáltalán vannak szlovák iskoláink, itthon töltött vakációimon pedig nehéz volt elhitetni környezetemmel, hogy a szlovákok nem csehek, meg hogy az ottani magyarok magyarul beszélnek, nem is rosszul, és hogy hány magyar folyóirat és könyv jelenik meg.

Feleségem Gyergyóból származik, és angol szakos tanár lett. Pozsonyban megtanult szlovákul, ismer jónéhány szlovák népdalt, tud egypár szép verset is, sőt Adyt szlovák fordításban, ketten együtt pedig régi szlovák balladákat és egy-két hiteles vagy annak vélt kuruc dalt. Egyik legkedvesebb szlovák íróbarátom egy alkalommal vacsorára hívott bennünket. A terem túlsó végén szlovák-történelem szakos hallgatók, immár tanárok ünnepelték friss diplomájukat professzoraikkal együtt. Hamisítatlanul azonos volt a hangulat egy magyarmódi mulatozással. Cigány, énekszó, a „polgári" szolidságon túlmenő hangoskodás. Vendéglátónk hozzánk intette a cigányt, s feleségemnek kedvenc nótáját kellett „megrendelnie"... Diplomata asszonyom hamar talált egy „semleges" nótát, de barátunk átlátott a szitán és hangos szóval magyar dalt követelt. Azt hiszem, akkor hangzott fel először Pozsonyban a „Jaj de sáros, jaj de nagyon sáros a gyergyói utca". Nekem már megengedtek egy szlovák népdalt is... A szomszéd asztalok is érdeklődéssel figyeltek minket, s hamar kiderült, hogy magyarok vagyunk. No, furcsa egy magyarok. Magyar szájból szlovák dalokat hallani nem tartozik a gyakori jelenségek közé. El is szabadultak a lelkek mélyén rejtőző indulatok. Mindenki - újdonsült diplomások és idősebbek - versengve büszkélkedett magyar dalokkal és mondókákkal, de legalább tízig elszámolt magyarul, hanem tudott egyebet, sőt egy fiatalember Petőfi: Ha férfi vagy, légy férji című versét szavalta magyarul. Mint később megtudtam, egyáltalán nem beszéli nyelvünket. Egymás kölcsönös becsülése és ismerete legázol minden előítéletet és félreértést, magyar és szlovák merevgörcsöket. Akkor, ott a felszabadult érzelmek áradatában, a történelmi Pozsony falai és fiataljai között igazán otthon éreztük magunkat, s minket sem számítottak idegeneknek.

Kellemetlen élmények is voltak. Tudatlan, otromba megjegyzések őseink barbarizmusáról, a Nagymorva Birodalom ködös dicsőségének hánytorgatása meg hasonló szúrások formájában, amint itthon is, sőt külföldön is furcsa sajnálkozással néznek rám, hogy éppen ezt a nyelvet kellett már választanom, s nemegyszer megkérdezték tőlem, hogy létezik-e egyáltalán szlovák irodalom.

Kemény iskola ez, de nagyon érdekes és szép, minduntalan felszínre kerülő, mégsem azonos problémák, egy nép helyett kettő öröme, válsága, közös múltja és sokszor távolodni akaró, de ritkán sikerülő idegenkedése. Örülök, aminek ők örülnek, fáj, ami nekik fáj. Fáj, ha nem értik meg a magyarokat, faj, ha nem értik meg a szlovákokat, fájnak a múltbeli sérelmek, 1918 előtt és után, különösen azok, amiket félreértésből, félrevezetettségből, tájékozatlanságból, tudatlanságból, vak szenvedélyből okozott egymásnak ez a két, egyébként annyira hasonló és összeforrott nép. Örülök az ipari kooperációnak, a kulturális, politikai, gazdasági, tudományos kapcsolatoknak, és ezért is döbbent meg annyira az a végtelenül csekély és rendszerint múltmaradvány árnyalatú ismeretanyag népeinkben - egymásról.

Szeretném, ha minél többen bejárnák azt az utat, amit a sors nekem rendelt, magyarok, szlovákok egyaránt, s minél többen hirdethetnénk tény- és valóságdokumentumok alapján magyarok és szlovákok közös múltját és jelenét. Kemény iskola ez, a múlt miatt. Örömteli iskola ez, a jelen eszmei alapjai és lehetőségei miatt. Ez utóbbi kétségtelen, közismert. Nincs nap, hogy hivatalos küldöttsegek, turisták, rokonok százai, ezrei, teljesen kötetlenül ne lépnék át oda-vissza a határokat. Közösek a napi gondok, feladatok a kishatárforgalomtól a nagymarosi vízierőmüig, a tátrai túráktól és a szlovákiai sörtől a balatoni üdülésig és a badacsonyi borokig, meg a két ország futballjának válságáig. A múlt emlegetésekor árnyék fut az arcokra, változik az értékrend, a múlt nemtudása nemegyszer a jelen emberi kapcsolatokat is elhomályosítja. Hát akkor hallgassunk a múltról, hogy ne zavarjon? Ezért kell fáradozni a múlt tudásáért.

Kíséreljük meg párhuzamosan látni és láttatni a magyar és a szlovák irodalmat. Mi ugyanis hajlamosak vagyunk mindent a történelmi Magyarország szemüvegén át szemlélni, a szlovákok pedig nemegyszer túlságosan is megfeledkeznek a közös haza közösségéről. Meg kell tanulnunk, hogy a szlovákok mindvégig részesei Magyarország (Uhorsko, tehát nem magyar, nem csupán magyar nemzetiségű ország!) művelődésének. Nem idegen népet, idegen kultúrát képviselnek a történelmi ország vérkeringésében. Pázmány szlovák nyelvű prédikációkat rendelt el a szlovák lakosságú falvakban, lefordíttatta e honi nyelvre műveit, amelyeket pedig a magyarságnak szánt, és megkövetelte a szlovák nyelvtudást az egykorú felsőoktatásban működő tanároktól. Magyarország polgáraként - természetesen elsősorban katolikus főpapként - tette ezt, magyar hazafisága még egészen más alapokon nyugodott, mint mondjuk Kolláré vagy Vörösmartyé. Nézőpont kérdése a tények látószöge. Az Ady énekelte mocsárból, a felsőmagyaroroszági Nemzetőr szemszögéből, vagy a Radnőti-énekelte gépmadárról, a mai hídépítő igyekezetünk fényében.

A nagy dicső magyar haza milleniumi fénye ugyanolyan hamis, mint a szlovák keservek az ezeréves magyar elnyomás lázálmáról. Mert a tények szerint a XVIIL század legvégéig a magyar a szlovákkal vagy viszont legföljebb az istentiszteletek sorrendjén veszekedett, s inkább az volt a közös gondjuk, hogyan harcoljanak a török ellen vagy meneküljenek előle, meg miképpen érvényesüljenek a gazdag német patríciusokkal szemben. Mindezt pedig tették a közös haza önnön természetességében, ahol senkinek eszébe nem jutott ferde szemmel nézni a másikra, hogy számára érthetetlen nyelven beszél. íróink, kereskedőink, írni-olvasni tudóink mai szemmel nyelvzsenik voltak: latinul, magyarul, szlovákul, németül egyaránt írtak és beszéltek a töröktől nem háborgatott Felföldön. Ennek jogán azonban nem vitathatjuk el a szlovákoktól sem az ónálló irodalmi fejlődést, de nem is érthetünk egyet velük Rimai János vagy Beniczky Péter szlovák költővé ütésében.

A szlovák művelődés visszatekintve általában negatív jelenségnek tartja a rendi szabadságharcokat, Thököly és Rákóczi felkelését, ami csak további pusztulást okozott a felföldi népnek. A mi kuruc képünket közel másfél század nemzeti tudata formálta, hol árvalányhajas hamissággal, hol népi tudatot cárázó realitással, de mindvégig alig vagy igen kevéssé hangsúlyozva a szlovákok szerepét. Pedig Krman Dániel már tudatos szlávként szolgálta a fejedelem ügyét, hazai és külhoni szlávok összefogását hirdetve a magyarokkal a zsarnok ausztriai ház ellen. A magyar-szlovák sorsközösség magától értetődő, önnön egykorúságában bizonyítást nem kívánó korának hattyúdala volt Rákóczi kora. Beleszédül a két irodalom, két kultúra emlőiből táplálkozó, mindkettőt a magáénak tudó kereső gondolat, amikor a kemény törvényszerűséggel bekövetkező törést látja.

A Nyugattól másfél évszázaddal megkésett honi népek nemzetté válásának keserves vajúdását, amikor néhány tucat nélkülözést és megvetést vállaló írástudó viaskodik az alvó népek jobbágy viskói felett, amikor a Jókai-megírta mozdulatlan föld tespedésébe belegázoló, a Habsburg-ármánynak nekifeszülő magyar nemzeti szellem nem hallotta meg a szlovákok részt kérő szavát. Még csak el sem ítélhetjük érte, de nekünk ma meg kell hallanunk a másik fél tragédiáját is. Mert a sorsközösség még többször adottá vált, nagy fordulatok előestéin, 1847-48-ban, Sládkovič országölelő lelkesedésében, Štúr és Kossuth pozsonyi párbeszédében, a szlovák írás márciusdicsőítő műveiben. 1860 táján, amikor megnyílni látszott az út, a forradalom és szabadságharc ellen fegyverrel szembeszálló Hurban békülő versében, Madách Civilizátorában és az ugyanazt kifejező Kubáni-regényben, a Valgathában, majd később is, a munkásmozgalmak kezdeteinél és az első világháború előestéjén Ady és Hviezdoslav üzenetváltásában, a Szlovák Tanácsköztársaság kötődésében, magyarok és szlovákok közös antifasiszta megnyilvánulásaiban a második világháború előtt. Csak éppen mindig közbelépett e tájék széthúzását kihasználó harmadik erő, akár a cseh vagy a magyar burzsoázia, illetve félfeudális dzsentroid rétegek vaksága, akár a harmadik birodalom csizmáinak képében.


JURAJ SKLENÁR mondja 1788-ban: „Aki Magyarországon gyűlöletet szít más nemzettel szemben, az ennek az országnak a pusztulását okozza, mert meggyengíti azokat az alapokat, amelyeken ez az ország épül, tehát az ilyen honfi veszedelmes hazánk számára."

ANTON BERNOLÁK mondja 1790 táján: „Mire nézve az volt sokaknak, kik még Pannóniának hasznaira ügyelnek, buzgó és igen dicséretes kívánságuk, hogy oly sok és tudós és minden tudományokban jártas férfiak között találkozna egy valaki, aki Magyarországban a leggyakorlatosabb nyelveknek könnyebb megtanulása végett kedvét és gondoskodását ugyanazok szótárjának  öszveszerkesztésére fordítaná; és ily módon Pannóniának oly különbféle nyelvű lakosait ebből a nagy egyenetlenségből az emberi természetbe oltott egymással való barátkozásra hozná az összeveszett nemzetek és népek között barátságot szerző követ módjára."

RUMY KÁROLY mondja 1833-ban: „...az itt lakó tót, német, s a többi polgároknak és jobbágyoknak is honnjok Magyarország, nem csak a' magyaroknak.. . Mikor pedig valamelly honni nyelv... országnyelvvé felemeltetett, akkor ezt nemzeti nyelvnek lehet mondani. Tehát a' magyar nyelv most kétség kívül országi nyelv, de nem kirekesztő honni nyelv!"

KAZINCZY GÁBOR mondja 1839-ben: „Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld. De mi nem szokunk olvasni, s ha valami szerencsétlen eset könyvtárt örököltet ránk, tisztelve az elődök emlékezetét s tetteit, föl nem metszett lapokkal hagyjuk könyveit a maradékra. így vagyunk a Felfölddel. Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől; s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságok legbutább, anyatej és nevelés öröklötté virágával cicomázzuk fel: tót nem ember. Eltaszítánk magunktól e népet... sőt szégyeljük őt... pedig ugyanazon kebelen nyugovánk... szerencsétlenek vagyunk... Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban lázas, holdkórálmainkat, s még a barátintés is csak arra szolgálhat, hogy lebukjunk. Megvetem, ki e sorokban szláv mániát látna... mit tevénk mi, hogy olly nevetséges gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttök? ...semmiben. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő joggal osztozunk az atyai örökségben,

SZÉCHENYI ISTVÁN mondja 1835-ben: „Ne álljunk egymásnak útjában...! Nyújtsatok azért kezet, drága Hazafiak, egy honnak külön nemzetiségű, de mégis rokon fiai, rokon reményei, s ne hagyjátok magatokat tőlünk a lágyvelejűek ama csoportjai által elidegeníttetni, kik - ügyünknek használni akarván - rajtatok oly sokszor méltatlankodnak. Maradjatok tehát Ti, honunknak nem-magyar lakosai, származástokhoz és nyelvetekhez hívek. Szolgáljátok közös Urunkat s a közös hont sajátságaitokban. Beszéljetek magatok közt amiképp és ahogyan tudtok. Ne bajlódjatok idegen nyelvvel, amikor az első szerelem ege megnyíl lelketek előtt, és amikor az elszorult kebel szokott nyelvével sem bír. Közös hasznunkra kutassátok fel saját eredetiségteknek minden titkát.. . Mi magunk, felébredt, erényt szerető és így még pirulni tudó magyarok, nem fogunk ily dicső útról letérni... Ha minket közös erő s közös erény egy nemzeti testbe fog szorítani, nem kell akkor többé külső szorítástól félni..."

KAROL KUZMÁNY mondja 1848-ban: „A nemzeti érzést ne alapozzuk olyan, bármelyik nyelvért lángoló szenvedélyre, amelyik ócsárolja a többieket és elnyomja kiművelésüket. A magyarországi polgár nemzetisége nem lehet ilyen- Ha valaki a magyar nyelvért lángol és ismeretét terjeszteni akarja, mi azt nem akadályozzuk meg. Ám nőjön minden együtt... Mi azt mondjuk, hogy  Magyarországnak mind a magyar, mind a szlovák, mind a német anyjának kell maradnia. Az ő keble táplál mindnyájunkat. Szeressük hát mindnyájan egyformán, mint anyánkat, és egymást is szeressük, mint ahogy az egy anya gyermekeihez illik."

BALOGH EDGÁR mondja 1929-ben: „Ha a kisebbségi magyarság híd az egész magyarság felé, a szlovák nép legyen összekötő kapocs a magyarság és az egész szláv kultúra között. A szlovák-magyar találkozás horizontja és jelentősége szélesebb, mint a szlovák és a magyar nemzet. De hogy ehhez a találkozáshoz elérkezhessünk, a szlovák fiatalságnak is óvakodnia kell építő nemzeti életében a merev állam traumájától, és szintén a tudományos szocializmus, a szerves társadalmi életrend műveltségébe és egyetemes emberi szellemébe kell beleágyaznia energiáját."

EMIL BOLESLAV LUKÁČ mondja 1970-ben: „A Duna-medence megmozdíthatatlan és megváltoztathatatlan ténye az itteni népek, nemzetek szoros szomszédsága. Nincs az az emberi erő vagy spekuláció, amely ezt a meghatározottságot felszámolná. S ma, amikor a nemzetek azonos állami és társadalmi rendszerben - szocialista rendszerben - élnek, annál véglegesebbek ezek az álláspontok."

KEMÉNY G. GÁBOR mondja 1972-ben: „Amikor tehát Mocsárynak az ekkori nacionalista-soviniszta koráramlat elleni küzdelméről és az akkori ország nem magyar népeinek alapvető emberi-nemzetiségi jogait védelmező, egyedülállóan bátor és kimagasló erkölcsi küzdelméről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindezt egy tősgyökeresen magyar ember teszi, írja, mondja. Olyan magyar ember, aki tovább tekintett a maga szűk világa türelmetlen-lázas áramlatain, aki felismerte, hogy minden népnek és ezek között is leginkább a maga súlyos ellentmondásokkal és megoldatlan társadalmi problémákkal küzdő népének van elsősorban szüksége a népek közötti megértés és a nemzetiségi béke meghonosítására, megbecsülésére."

KAROL ROSENBAUM mondja 1973-ban: „Nyíltan meg kell mondani, hogy a nacionalista orientációjú szlovák burzsoázia politikai céljainak megvalósítása során kitűnően tudott manőverezni... hogy helytelen viszonyt alakított ki a magyar nemzethez mint egészhez, és az uralkodó osztályokkal az egész nemzetet azonosította. Ez a nem egyszer igen primitív sovinizmussal teli állásfoglalás befolyásolta a közvéleményt, de a fiatalabb nemzedékek nevelését is. Az ,ezeréves* szenvedés nacionalista-politikai frázisok jelentéshordozójává vált, a sérelemérzést vagy fölöslegesen tovább folytatták, vagy mesterségesen szították is. A mesterségesen létrehozott gátak a politikai reakciót szolgálták. Megosztották a dolgozókat az első burzsoá köztársaság idején, és meggyengítették a fasizmus elleni közös harc lehetőségét, a népi demokrácia és a szocializmus idején idegen elemeket hoztak a marxizmus-leninizmus ideológiájába, és így fölöslegesen problematikussá tették a szlovák és a magyar nemzet internacionális viszonyát."

---

Megjelent: Új Aurora Békéscsaba 6. sz, 1976