A kötet tartalomjegyzéke:
I. A középkori kezdetektől a barokkig1. Zoboralja népköltészete
2. Péter mester, a Névtelen Jegyző Nyitráról
3. Boldog Mór pécsi püspök zobohegyi legendája
4. Szelepesényi- vagy Nyitrai kódex
5. Az első és második zobori levél
6. A Pray-kódex és a Halotti beszéd és könyörgés
7. Ómagyar Mária-siralom
8. A Képes Krónika írásai Nyitráról
9. Jókai- vagy Ehrenfeld-kódex
10. „Elefánti János" kalendáriuma
11. Huszár Gál, az első felvidéki nyomdász szövegei és dallamai
12. Bornemisza (Abstemius) Péter
13. Mantskovit Bálint, a vizsolyi biblia nyomtatója
14. 16.-17. századi magyar egyházi írók (Komjáti Benedek, Lépes Bálint, Szántó István)
15. Egyházi és világi középkori és barokk énekek (Szent László király himnusza, Nyitrai Pál éneke, Nyitrai énekeskönyv, barokk eredetű élő népdalok)
l6. Pogrányi Benedek éneke és az első felvidéki „újság"
17. A hadtudósító, filozófus és egyházi író ghymesi Forgáchok
II. Az aranykor érintése18. Rákóczi Erzsébet
19. Ányos Pál
20. Nyitra vármegye koronaőrző vitézségének emlékezete
21. Dugonics András
22. Batsányi János
23. Táncsics Mihály
24. Mednyánszky Alajos
25. Czuczor Gergely
26. Büttner Emil
27. Petőfi Sándor
28. Arany János
29. Jókai Mór
30. Mikszáth Kálmán
31. Kántor Imre
32. Reviczky Gyula
33. Finta Sándor
34. Heltai Jenő
III. A Híd és kora35. Mártonvölgyi László
36. Dallos István
37. Risnyovszky János és Risnyovszky Endre
38. Ethey Gyula
39. Hevessy Sári
40. Dombay Hugó
41. Faith Fülöp
42. Forbáth Imre
43. Szathmáry István
44. Sajó Sándor
45. Fábry Zoltán
46. Mécs László
47. Sellyei József
48. Ozorai József
49. Esterházy János
50. Prohászka Ottokár
51. Apponyi Henrik
IV. Akadémikus jelenkor52. Szőke József
53. Tőzsér Árpád
54. Cselényi László
55. Batta György
56. Zirig Árpád
57. Bereck József
58. N. Tóth Anikó
59. Polgár Anikó
60. Hajtman Béla
61. Z. Németh István
62. Szűcs Enikő
63. Fehér Sándor
64. Ardamica Zorán
65. Bárczi Zsófia
66. Motesíky Árpád és Motesiczky Gábor
67. Kordokumentálók (Ferenczy Anna, Urbán Sándor, Vrabec Mária)
68. Egykötetes népi lépéspróbálók (Danczi Lajos, Csámpai Ferenc, Gyurcsekné Kisucki Ili)
Nyitra, az irodalmi vasútállomás
Nyitra neve meglepően sokszor felbukkan a felvidéki magyar irodalomban. Bár voltak jelentős irodalmi műhelyei - a püspökség író klérusa, a piarista gimnázium Dugonics irodalom köre, a Híd társulat, a tanárképző egyetem Fórum és más önképző körei, munkájukról mégis hiányzott egy összefoglaló mű. Azonban csalódást kell okoznunk: ez sem az. Megálltunk egy szemelvénygyűjemény szintjén, hogy a magunk szubjektív szűrőjén keresztül kiválogatott írásokon, terjedelmüknél fogva szinte foszlányokon bemutassuk azt a gazdagságot, mely fényre kívánkozott. De Nyitrán akkor is voltak szépírók, mikor a szervezett keret hiányzott, sőt az irodalmi műhelyek alkotói is gyakran jöttek-mentek. Magyarok és nem magyarok, akik magyarul írtak. Irodalmi vasútállomás volt ez, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Rossz értelemben, hiszen általában rövid ideig tartózkodtak itt az író emberek, jó értelemben, hiszen az állandó mozgás gazdagította az irodalmat új eszméivel és stílusjegyeivel. Nem egyetemi tankönyv ez, nem is esztétikai tanulmány, csak olvasókönyv, szerény adalék honismereti irodalmunkhoz. Talán kiábrándító lesz az is, ha azt mondjuk, a szerkesztők nem is az egyensúlyt kerestek. A kiindulópont nem az irodalom volt, hanem Nyitra; nem az esztétikai alapelvekhez gyűjtöttünk nyitrai példákat, hanem a nyitrai írók megnyilvánulásainak olvasóorientált bemutatására törekedtünk. A kiválasztott szerzők müveit kettős filteren szűrtük meg: az egyik szerkesztő az átlagos olvasó számára „olvasható" írásokat válogatta, a másik az irodalmi keretet és értelmezését próbálta megtalálni a „helyén való kezelésnek". Már az elején le kell szögeznünk: e szerény kiadvány célja nem egy vidékre szorult irodalom illetéktelen felmagasztalása, csak legjobb tudásunk szerint helyére tenni és helyén értelmezni a méltánytalanul elfelejtett nyitrai magyar hagyományok egy izgalmas szegmensét. Lehajolni és leporolni azt, ami arra érdemes, esetleg felfedni a ma is élő irodalmat, melyet nem tudtunk vagy mertünk Nyitrához (is) kötni. Egy vasútállomás sem működhet rend nélkül, bár a rend szabályai változtak és változnak. Meg aztán matematikából tudjuk, hogy a káosz is „csak" a rendezettség egy magasabb foka. A történelmi korokban a magyar-szlovák-zsidó-német vagy szlovák-magyar közeg sajátos identitást kölcsönöz az itt élőknek. Akik ezt felvállalják: nyitrai, de gyakran elfogult lokálpatrióták. Aki tiszta nemzeti húrokat penget, általában gyorsan odébbáll. Persze kivételek azért midig akadtak. Ezen túl találkozunk olyanokkal is, akik a szlovák nyelv elsajátításának okán kerültek Nyitrára (Táncsics Mihály, Czuczor Gergely stb.), mások pedig teljes vagy részleges szlovák, esetleg más szláv származásuk ellenére lettek magyar írókká (Dugonics András, Mártonvölgyi László, Sellyei József, Ethey Gyula stb.). Igaz, volt aki magyar származása ellenére szlovákul írt (pl. a pogrányi születésű Mészáros László alias Lubomír Smrcok író, színházi rendező vagy a zsérei szülőktől származó, nemrég elhunyt testi fogyatékos sportolónk, költőnk, Elgyütt Pál alias Pavel Elgyütt). A kiadvány megjelenésének két apropója is van. 40 éve hunyt el Dallos István, a két világháború között működő Híd irodalmi műhely vezetője, és 10 éve temettük el a jogtalanul meghurcolt menyhei írót, Urbán Sándort, aki a kommunizmus árnyának talán legértékesebb dokumentumregényét írta meg. Emlékezzünk mindkettőjükre! A vasútállomások sínéin sok szerelvény megfordul, szinte folyamatosan hoznak és visznek valakit és valamit. Tüzetes szemlélődéssel megállapíthatjuk azt is, hogy néhány szerelvény befut az állomásra, de nem száll ott ki senki, esetleg az állomáson meg sem áll a szerelvény. Nyitra nem mindig tudott az irodalom központja lenni, de közönsége mindig volt. Ahogy Lyka Károly írja a Pesti Naplóban: Nyitra egy igazi laténer város volt, művelt emberekkel, akik az arisztokráciát helyettesítették. Ezek színházba játak és olvastak. Mint említettük, zilált, nem konzisztens a nyitrai magyar irodalom. Nem látjuk világosan a folyamatot, nem követhetőek az események, egymásra alig rétegeződik, hiányzik a Iinearitás. Ha mégis szelvényeket vélünk felfedezni, akárcsak a földtan sztratigráfiájában: azok hol töredezettek, hol gyűrődöttek, átfedésekkel és átbukásokkal. Keresztmetszetek halmaza. Utak és korok keresztezik egymást. A középkorban fontos egyházi központ annak szinte minden jelentős intézményével. Ez idevonzza a személyiségeket. A 18-19. században jelentős iskolája is van, ez újabb fontos állomás, igaz, csak átmeneti - tanárnak, diáknak egyaránt. A két világháború között még él itt számottevő, igaz, gyengülő magyarság, melynek kulturális élete mégis élénkebb, mint sok más Szlovákiához csatolt városban. A Híd kiadó és társulás próbál keretet adni írónak, olvasónak egyaránt. A 2. világháború alatt pedig Kassa és Pozsony mellett a magyarok legfontosabb központja. A 20. század másik felében a tanárképző főiskola magyar nyelvű szakirányai, beleértve a magyar nyelvet és irodalmat, újra összegyűjtik a felvidéki tanár-írókat és hallgatókat. Ez az állapot ma is fennáll, igaz, most már másutt is van felvidéki magyar képzés.
Hát kik is voltak ezek a nyitrai írók? Voltak köztük olyanok, akik a városban éltek hosszabb-rövidebb ideig, itt tanítottak vagy tanultak, mint például Batsányi ]ános, Dugonics András, Táncsics Mihály, Forbáth Imre, Tőzsér Árpád és Cselényi László. Nevük korszakokat fémjelez. Még ma is itt működik N. Tóth Anikó, Bárczi Zsófia, Polgár Anikó és Hajtman Béla. Aztán voltak olyanok, akik talán a fentieknél is jelentősebbek, de nyitrai kötődésük esetlegesebb, ritkábban jártak errefelé, de mégiscsak értelmezhető kapcsolatot ápoltak a várossal, esetleg innen származtak. Példának említhetnénk az ország különböző helyein megjelölt emlékházakat, ahol egy-egy neves személyiség csak megszállt egy éjszakára, egy-egy kocsma, ahol Petőfi elidőzött: ma mind-mind emléktábla utal ottjártukra. Kedves apróságok, miért éppen Nyitrán lennénk szerényebbek? Nyugodtan mondjuk el, hogy Arany János pipáját nyitrai tisztelőjétől kapta, hogy Mikszáth Kálmán személyes barátságot ápolt a nyitrai főispánnal, továbbá Petőfi Sándor és Jókai Mór gyökerei is valahol itt keresendők... De a kép még így sem lenne teljes. Harmadik és egyben utolsó csoportban megjelennek a dilettánsok, amatőrök, fűzfapoéták... Regionális szinten ők teszik teljessé a palettát. Nem akarjuk legalizálni a gyengét, de ez is egy tagadhatatlan szelete a regionális irodalomnak, mely a maga határain belül néha olvasottabb, mint a nagy, de távoli írók. Igaz, a dilettánsok bemutatása veszélyeket rejt magában. Semmi esetre sem volt célunk a második vagy harmadik vonalat a nagyok leple alatt becsempészni az értékörző vagy inkább teremtő, nagyobb betűkkel írt irodalomba. Ha elfogultságunk tetten érhető lenne, melyet mindvégig tudatosan kerülni próbáltunk, legalább részben mentesítse azt egészségesnek vélt lokálpatriotizmusunk. Ha szubjektívek lennénk, az leginkább csak az írás közben kialakult benyomások alapján alakulhatott ki. És persze fokozhatta ezt bizonyos ismerethiány is. Benedek Marcell írja 1970-ben, hogy a dilettáns „irodalmi szándékaiban rendesen becsületes", viszont „valami hiányzik a munkájukból, és ez a valami - minden". Nyitrán nemcsak a dilettánsok, de a mesteremberek is elszaporodtak, akik viszont szintén különböznek a művészektől. Újra Benedek Marcell szavaival: „a mesterember a mindenki szemével lát, a művész a magáéval". Talán ezért is tudtak helyi vagy regionális szinten a mesteremberek olyan sikeresek lenni, hiszen azt mondták el, amit az ott élők ott és akkor specifikus közegükben láttak és látni akartak, esetleg megéltek. Az itteni körülmények elütnek a magyarországi folyamatoktól, de Erdélytől is, viszont még Pozsonyhoz vagy Kassához sem hasonlíthatóak minden szempontból. Különleges helyzet volt ez, amikor még a huszadik században is sok szlovák a magyar irodalmat és színházat támogatta. Az itteni irodalmat jócskán áthatotta a provincializmus annak sok vadhajtásával. A vasútállomáson áthaladt még néhány kézi meghajtású járgány is, de talán még gyalogosan is ballagtak valakik a síneken. Fábry szava akár igaz is lehet: „dzsentris és paprikaszalonnás magyar irodalom" volt némely kor regionális valója. Néha az ítélethozatal nagyon is könnyű, szinte elhamarkodott. Akaratlanul is érezzük az odakozmált szalonna szagát, máskor a kritikus is megtorpan egy pillanatra. Sok mű (az összes?) a maga életét éli, és ahogy a Nyitrán tanuló A. Szabó László írja egyik költeményében: „a vers belsejében hívatlan vendégek vagyunk". Visszatérve a méltánytalanul elhanyagolt nyitrai Hídhoz, azt nem mindenki vette komolyan, még Fábry Zoltán is csaknem teljesen ignorálja. A Híd költészete erőtlennek tűnik, esszéirodalma sem tudott betörni az összirodalomba. Bár korábban a Híd a pozsonyi csoportosulás(ok) mellett a legszervezettebbnek tűnik, az utókor szinte mindmáig tehetetlen vele. Sok irodalmár nem méltatja figyelemre, kevesen merik elemezni. Talán csak Szeberényi Zoltán tekintette át érdemben valamikor a hetvenes évek közepén. Viszont ha kezünkbe vesszük az 1984-ben kiadott „Szlovenszkói küldetés" c. gyűjteménykötetet, mely az 1918-1938 közötti csehszlovákiai esszéirodalommal foglalkozik, észrevesszük, hogy nyitrai író szinte nem is szerepel benne (kivéve az évekig Nyitrán lakó Forbáth Imrét, aki tudvalevőleg nem volt szoros kapcsolatban a Híddal és a maga útját járta, ül. Fábry Zoltánt, aki semmi szín alatt nem nevezhető nyitrai írónak, igaz, ismerte a csoportot, de talán csak Mártonvölgyi Lászlóval tartott fenn értékelhető kapcsolatot). Mivel a nyitrai szerzők egyben önmaguk kritikusai is voltak, valamiféle mozdulatlanságra ítélték magukat, és nem tudtak kellően elrugaszkodni a sztereotípiáktól. A pozsonyiak és más nem nyitraiak alkalmasint komolytalannak vették a Hidat, el ís hallgatták számos fórumon. Kivételekről azonban itt is tudunk: még a Tamás Mihály szerkesztette „konkurens" Tátra c. közéleti és irodalmi szemle is elismerőleg írt a Nyitrán kiadott szlovenszkói irodalmi antológiákról (Kató Pál tollából). Szándékuk, hogy csoportjuk országossá nője ki magát, soha nem tudott beteljesülni. Szeberényi Zoltán szerint némely kiadványuk mégis országos jelentőségű volt. Egyébként a Híd munkájában részt vehetett szinte mindenki: keresztény és zsidó, magyar és magyarul író szlovák, kommunista és liberális. Mindenkié volt: hidat vert. Éppen ebben vállalt úttörő szerepet, amit a mai irodalom alig méltat. Igaz, lelkes amatőröktől is hemzseg, de pozitív kisugárzásuk kézzel fogható, és regionális szinten egyedülállót alkotnak. Zalába Zsigmond mutat rá, hogy a csehszlovákiai magyar líra kezdeti szakaszában (bár ő talán inkább a 2. világháború utáni időszakra gondolt) az Ady által felvetett összefogástudat érvényesült (a „bizakodó-profetikus" hangvétel). A nyitrai Híd szerepe nem is gyengécske lírájában, de annak általános életfilozófiájában mutatkozott meg. Együtt megmutatni, közösséget kovácsolni a nehéz körülmények között egy pusztuló értékrendben, ez volt a cél és nem is hibás. Erre mutat rá Zsilka Tibor is, aki szerint a „Híd-vállalkozás" jelentősége abban rejlik, hogy visszarémlik benne Ady és József Attila szelleme, „az ő elképzeléseik a népek összefogásáról". Kicsit a negatív értelemben vett szocialista ízű propaganda tűnik ki belőle, de ott erről akkor senki nem beszélt. Izmusok nélküli összefogás volt ez a javából. Az apolitikusság erkölcsi előnyére vált, de nem hozott támogatókat. Mivel a Hídnak nem volt és politikai okokból nem is lehetett kontinuitása, a nyitrai magyarság zöme is elenyészett, nem alakult ki emlékező utókor sem. Elmondható, hogy a „hidasok" elmúlása egybeesik a törzsökös nyitrai magyarok csaknem teljes eltűnésével (ma a városnak mindössze kevesebb mint két százaléka vallja magát magyar nemzetiségűnek). Milyen a jelenkor? Mint bármely más korszakban: szétszórt. A Híd kora szervezettebb és fegyelmezettebb volt, de abból is kilógott a lóláb - voltak kívülesők, saját útjukat járók, akik ha kapcsolatban is álltak Dallos Istvánnal és Mártonvölgyi Lászlóval, megvolt a maguk határozott magánútja (Forbáth Imre stb.). A nyitrai Konstantin Egyetem (a volt tanárképző kar ill. főiskola) „magyar tanszéke", mely komoly szakmai műhelyt alkot, Nyitrán belül szinte önálló egység, melynek kapcsolatrendszere - szakmai okokból - inkább más vidékek irodalmi és magyar nyelvi műhelyei felé mutat. Körülbelül fél évszázados hagyományokra tekint vissza, a huszadik század hatvanas éveiben indult útjára új irodalmi műhelye. Ekkor az önképzőkör saját lapot is kiadott Fórum címen. Munkájukat Duba Gyula méltatta egy cikkében (Miért nem értem a kötéltáncost?), amire Csanda Sándor válaszolt (Pesszimisták-e a nyitrai verselő főiskolások). Jól csengő nevek köthetők ehhez a nemzedékhez: Zirig Árpád, Batta György, Bárczi István, Bereck József, Mészáros Károly stb. A hetvenes években Tőzsér Árpád próbálta a kört újraéleszteni Új Fórum címen, majd Szeberényi Zoltán több mint egy évtizeddel később. Az egyetemi miliőn kívülrekedtek zömét Zoboralja falvainak magányos írói (néha ordasai) tették és teszik ki. Egy falusi papíró nyilván más alapokra helyezi hangsúlyt, mint a szakmabeli irodalmár: más a forrás, az értékrend, a fakadási hely. Ez nem az Orient Expressz, hanem egy lovaskocsi az állomás előtt. Egyébként is a mai kor a magányos írókat nevel. Aztán ez a magányos író is elmegy, és már csak a magány marad. És az néha fáj. Van magány a forgalmas állomáson is... Nem erőszakoltuk a könyvbe azokat a szerzőket és korokat, stílusokat, melyek nem bírtak mérhető nyitrai jelentőséggel. Például Móricz Zsigmond többször megfordult Pozsonyban, Komáromban, Érsekújvárban, Léván, nyilván Nyitrát is keresztezte néhányszor, de esetleges itteni kapcsolatait nem tudtuk feltárni. Ady Endre és József Attila messze elkerülték a várost, hatásuk nem vagy alig érezhető (utalások azért vannak rájuk a nyitrai lapokban, a nyitrai Magyar Album is foglalkozik pl. Ady munkásságával).
József Attila elhalálozási helyét Mártonvölgyi László személyesen látogatja meg, be is számol tapasztalatairól. Egyébként a nyitrai Magyar Album egyik kötetében a hatalom által üldözött és kerülendő József Attila néhány versét is leközölték (Mondd mit érlel..., Eperfa, Mama). A könyvben nem kaptak helyet azok, akik Nyitra megyében éltek, de szinte semmilyen módon nem kötődtek Nyitra városához, mint például Juhász Gyula, Gvadányi József vagy Kassák Lajos (besoroltuk viszont azokat, akik a szomszédos Bars megyében éltek, de nyitrai kötődésük kitapintható, pl. Rákóczi Erzsébetet vagy Büttner Emilt). Nem foglalkozunk a magyarul is író, nyitrai születésű judaistával, Widder Salamonnal, aki inkább a héber irodalomban és nyelvkutatásban ért el jelentős eredményeket. A könyvben terjedelmi okokból nem szerepel Somogyváry Gyula író, költő, színműíró, rádióigazgató és országgyűlési képviselő, aki nyitrai ősöktől származott és Nyitrán eltemetett nagyapja, Freissberger Vilmos 1848-as honvéd hadnagy történetét írta le egy terjedelmes tetralógiában (A Pirossapkás Kislány, A hadtest hű marad, Katonacsillag megfordul..., A Tűzoszlop). Kimaradtak például azok a fiatal vagy középkorú alkotók, akik irodalmi „tartósságáról" még bizonyítást várunk, vagy az irodalomból látványosan vagy halkan kivonultak (A. Szabó László, Petres Csizmadia Gabriella, Vankó Attila, Borbély Borisz stb.). Számos olyan zoboralji dokumentum író is kimaradt, kiknek nyitrai munkája jelentős, de nem a szépirodalom nyelvén szóltak, hanem a népszerűsítés vagy a tudományosság igényével gyarapították a tudást és az írott szót. Ilyen például Sándor Anna (magyar nyelv használata és változásai, nyelvjárás), Csámpai Ottó (szocio- és demográfiai munkák különös tekintettel az identitástudatra), ifj. Csámpai Ottó (történelmi búvárlatok), Sándor János, Rácz István és Maga György (helytörténet), Jókai Mária (néprajz), Varga Géza (nótagyűjtemény és egyházi szövegek). Jó abban a korban élni, amikor ennyien gyarapítják a nyitrai magyar írást. Könyveket még sokan mások is kiadtak, mint például Simek Viktor, kinek zoboralji festményei egy étékés albumban jelentek meg.
Végezetül tehát elmondhatjuk, hogy még ennyi mentegetőzés és esztétikai kritériumfelmentés után sem kapott helyet minden nyitrai író és költő a kötetben. Az irodalmat négy korszakra bontva mutatjuk be, korszakonként 17 alkotót. Hogy miért ez az értelmetlennek tűnő számjáték? Egyszerű: sokkal több nyitrai írót ismerünk, semmint egy könyv terjedelme elbír, ezért mesterséges határokat kellett szabni. Meg aztán a négyszer 17 az 68, ami egy egy évig tartó naptár elvű olvasásánál minden hétre nyújt egy olvasmányt, valamint minden hónapra és évszakra még egyet bonuszként. Korlátok ezek, de a vasútállomások terhelőképessége is korlátozott. A menetrend, a sínek és peronok száma, az alkalmazottak kapacitása, a diszpécser személye, mind-mind korlátai a forgalomnak. Persze a döntő szó az utasoké, itt az olvasóké. Ki melyik vonatra száll, milyen messzire utazik és mit olvas el, csakis rajta múlik. Ebben az antológiában, a minél teljesebb keresztmetszet bemutatása okán kitekintettünk az irodalom peremvidékeire is. Nyitra nem volt érdemi vonzója a szórakoztató irodalomnak, így a giccsirodalom esztétikájával inkább csak a lokálpatrióta „provincionalistáknál" kellett megküzdenünk. A könyvben olvasható neves író és költő, papköltő és publicista politikus, írói vénával megáldott történész, gyerekvers- és meseíró. Vigyáztunk arra, hogy amennyire csak lehet, a szépirodalom határai között maradjunk, bár ezt számos határesetnél szándékosan megszegtük. A határokat csak akkor léptük át, ha erre komoly okunk volt, legyen az egy középkori oklevél vagy nyelvemlék, krónika vagy kalendárium, melyek jelentős dokumentumai a nyitrai írásbeliségnek. Nem maradtak ki azok az befolyásos közéleti személyiségek sem, kiknek alkalmi írásai befolyásolták Nyitra vagy az egész Felvidék sorsát.
Eredeti szemelvényeken és nem utalásokon keresztül mutatjuk be a nyitrai magyar irodalmat. Olvasmányok gyűjteménye ez, szöveggyűjtemény és antológia leginkább. Az életrajzi bevezetők csak minimális információt tartalmaznak, nehogy jogosulatlan elemzők legyünk; tegyék azt meg az olvasók vagy igény esetén az irodalomkritikusok. Minket a heterogenitás bemutatása vezérelt a szó pozitív értelmében. Bemutatni azt a sokszínűséget, ami egy vegyes lakosú felvidéki városban évszázadokig fennállhatott. Tudatában annak, hogy más városok más modellek és algoritmusok szerint működtek. Nyitrához sok irodalmi nagyunk köthető, de egy nagy, genius loci, tulajdonképpen egy sem. Tiszta lappal, elfogulatlanul nyúltunk a tollhoz. Az egymás mellé kerülő különböző szerzők művei nem azonos esztétikai vagy művészettörténeti értékűek, de azonos a földrajzi koordinátájuk. A metszéspont: Nyitra vagy annak vonzáskörzete. A vasútállomáson is megáll szegény és gazdag egyaránt. Ugyanaz a mozdony húzza vonatjukat, talán csak az egyik az első, a másik másodosztályon utazik. Valaki meg lekési a vonatot, másvalaki pedig a sínekre hajtja fejét. Néhányan csak az állomáson botorkálnak, várnak valakire, vagy az állomás áporodott szagú büféjében múlatják az időt. Ilyen egy állomás, ebből kellett megszerkeszteni a könyvet. Előrebocsátjuk: nem volt könnyű. Voltak tünékeny írók, akiket életük során vagy nem fedeztek fel, vagy észrevettek, de aztán szinte nyomtalanul eltűntek. Valakiket inkább csak később fedeztek fel.
A könyv nem irodalomtudósoknak készült, de törekedtünk a pontosságra. A szájhagyományoknál éreztetjük az adatok bizonytalanságát, de ezen túl, ahol ez lehetséges volt, igényes forrásokra támaszkodtunk. Kinek szól hát akkor a könyv? Alapvetően az irodalmat kedvelő nyitrai és zoboralji magyar olvasónak. Aki csak úgy, kedvtelésből olvas, sőt erőt merít a szóból. Csak úgy, este lámpafénynél... Az antológiának nem célja túllépni a regionális kereteket, nem is kopogtat a NAGY MAGYAR IRODALOM kapuján. Megpróbálja megőrizni regionális jellegét és tisztaságát, megkockáztatva a provincializmus bélyegét. Bár említettük, hogy Nyitra helyileg specifikus volt, de azért könyvünkben a tágabb, összmagyar kontextusokat sem tudtuk teljesen mellőzni, persze nem is volt célunk az ilyen leszűkítés. Nem írtuk át a magyar történelem egy szegmensét sem, sem kort, sem személyek életrajzát, csak gyűjtögettük az adatokat. Könyvünket nem is terveztük országos könyvkiadó részére, hanem azt a Nyitra Megyei Művelődési Központ adja ki, melynek a szerkesztők ezúton mondanak köszönetet, különösen Varga Szilvia munkatársnak és az intézet igazgatónőjének, Daniela Gundovának. Az a vád érheti a szerkesztőket, hogy túl sok szerzőt vonultattunk fel, és így a sok bába közt elveszik a gyerek. Meggyőző érv, érezzük is ennek veszélyét. Néha a kevesebb több lehet, és bizony értékben is erősebb lenne a könyv, ha kevesebb, sikeresebb szerzőt vonultattuk volna fel, masszívabb és terjedelmesebb szemelvényekkel és szövegmustrákkal. Ez viszont elhomályosította volna a valós sokszínűséget a maga sikereivel, főcsapásaival, de vadhajtásaival és vakvágányaival is. Arra törekedtünk, hogy a kép minél teljesebb legyen, gyöngeségeivel és kísérleteivel együtt. Láttatni szerettük volna, hogy mivel szembesül az, aki itt él, alkot és dolgozik, milyen ingerek érik és mire képes. Ugyan milyen lett volna az írás, ha csak az állomáson áthaladó nemzetközi gyorsokat mutattuk volna be... Ott lenne Forbáth, Tőzsér, Cselényi... de talán eltűnne az egész Híd, pedig szervezettségével történelmi jelentőségű volt, és sokan nagy energiát és sok jó szándékot fektettek bele. Mi bemutattuk a helyi járatokat is, a nyitrai közérdekűt. Aztán az átfutó gyors szerelvényét. Hiszen a nagyok közül a többség nem élt sokáig együtt a várossal. Mi persze azért bízunk benne, hogy élményvilágukat formálta a nyitrai környezet. Életrajzaikban többször idézünk nyitrai vallomásaikból. Mikor Tőzsér egyik könyvét nyitrai barátainak ajánlja, tudjuk, hogy a nyitrai irodalmi műhely helyet kapott életében. Nyitra is számon tartja Tőzsért? Kár lenne, ha megfeledkezne róla... így lesz könyvünk emlékeztető, legalábbis küldetésében teljes. Ha a kötet túllépve a régió kereteit mégis felkeltené mások, Nyitrán és környékén kívül esők érdeklődését, a nyitrai egyetemi hallgatókét, az idelátogató vendégekét, külön megtiszteltetésnek vesszük. Ezen belül és túl persze minden kritikai megjegyzést szívesen fogadunk. Sok, a könyvben nem látható szerkesztői nüansszal kellett megbirkóznunk, kezdve némely forrás elérhetetlenségével befejezve a szerzői jogok betartásának indokolt, de bonyolult rendszerével.
Könyvünket egy régi zoboralji altatóval kezdjük. Úgy hisszük, még az őshazából hozták magukkal eleink, legalábbis erre lehet következtetni szavaiból és dallamából. Aztán végigolvasunk csaknem hetven szerzőt és ezer évet, és újra egy altatóval fejezzük be könyvünket. Ebben már rádiót is emleget a 21. századi nagykéri Ili néni. Más hasonlattal élve a könyvben szereplő Polgár Anikó munkáját említhetném, aki leír egy mai episztolát, aztán a 21. század embere fölé ülhet és mélázhat. Mert többezer éves távlatokból szól és mégis mai. Visszatér. Hazajön egy más időben. De csak akkor jön haza, ha várják. Mi, az olvasók. Ez egy másik térfélről átrúgott labda. Egy valami, ami a vasútállomáson átvág a síneken, néha talán mellette, sőt, keresztbe, és az emberek a peronon megcsodálják. Talán nem villanymotor húzza-tolja a szerelvényt, hanem pöfékelő gőzmozdony, lehet csak magától gurul... És ettől lesz egyedi... Megvannak a párhuzamai, de más. És a legfontosabb: ma is érthető és értelmezhető, mint azok a bizonyos altatók rádióval és anélkül... A világ változik körülöttünk, de a költészet és az irodalom általában nagy távlatokban mozog, értékeit öröknek tartjuk. Lehet-e egy provincializmussal vegyített irodalom sikeres? Nem tudjuk, de Szeberényi Zoltán, amikor elmarasztalja egyik bemutatott írónkat, hozzáfűzi, hogy „a formaitartalmi fogyatékosságok mellett tagadhatatlan jellemzője és enyhítő körülménye a hűséges kötődés és együttérzés nemzetiségi létünk és problémáink iránt, ami a legtöbb verséből sugárzik". Persze, nem biztos, hogy ennek mentén kell antológiát kiadni, de ez a megjegyzés mégis egy eleve regionálisan predefiniált alkotás-gyűjtemény hasznos adaléka lehet, mégpedig az írások jobb megértésnek és a már említett helyén való kezelésüknek.
Kérjük a kedves olvasót, sétáljon egy kicsit velünk, és fedezzen fel egy érdekes világot, a mindenkor tarka hangvételű nyitrai írók és a röghöz kötődő zoboralji magyarok szellemi kultúrájából.
Literatúra v Nitre, Nitra v literatúre. Zhrnutie
Nitra je mimoriadne bohatá na literárne tradície a ako v minulosti, tak aj v prítomnosti žila a žije čulým umelecký ruchom. Čo je však nemenej dôležité, lyrici a prozaici boli vždy obklopení aj vďačnými čitateľmi. Popri slovenských tu pôsobili aj maďarskí literáti a práve o niektorých z nich pojednáva táto knižka pričom okrem krátkych životopisov zahŕňa aj úryvky z ich prác (čím sa zaraďuje medzi zborníky). Nadväzuje na sériu kníh, ktoré boli editormi tejto publikácie už vydané (okrem obecných monografií sú to knihy - Pamätajúca sa Nitra a Prechádzka po nitrianskom mestskom cintoríne). Kniha je rozdelená do štyroch veľkých kapitol. Prvá sa zaoberá počiatkami maďarskej písomnosti pod Zoborom a zahŕňa ľudovú slovesnosť, ako jednu dôležitú východziu platformu tvorby, ďalej stredoveké listiny, kroniky, kalendáre a legendy (Anonymus o príchode starých Maďarov do oblasti Nitrianska, legenda o zoborských pustovníkoch, Nitriansky kódex, prvá a druhá zoborská listina, Obrázková kronika a i.). Obsahuje zmienku o náleze najstaršej súvislej textovej pamiatky v jazyku maďarskom z konca 12. storočia v blízkych Diakovciach - kázeň na rozlúčku so zosnulým. Objaviteľom tohoto najstaršieho maďarského lyrického diela je Róbert Gragger, rodák zo Zlatých Moraviec. Málokto však vie, že prvá kniha v maďarskom jazyku, tzv. Jókaiho kódex (prv sa nazýval Ehrenfeldov kódex, po nitrianskom nálezcovi) opisujúca život a príbehy sv. Františka z Assisi, bola nájdená taktiež v Nitre. Kalendár Jána z Lefantoviec, popri slovenských textoch, obsahuje aj hungariká (modlitba pre uhorských svätcov a pod.). Nemohli sme vynechať ani prvého známeho maďarského kníhtlačiara na Slovensku - Gála (Havla) Huszára z Komjatíc. Na písaní kníh sa podieľali aj katolícki cirkevní autori, napr. Beňadik z Komjatíc - prekladateľ listov apoštola Pavla, nitriansky biskup Valent Lépeš s rôznymi prácami, alebo Štefan Szántó (Arator), ktorého rukopis prekladov zo Svätého písma sa žiaľ nezachoval. Postupne nasledovali aj významní protestantskí spisovatelia a kníhtlačiari, ako Peter Bornemisza (Abstemius), ktorý vydal provokatívnu knihu o zvrhlostiach niektorých cirkevných hodnostárov, Valent Mantškovit z Hlohovca bol tlačiarom prvej biblie v jazyku maďarskom (Vizsolyská biblia). Svetská stredoveká a baroková literatúra je zastúpená najmä pesničkami (hymna o sv. Ladislavovi, maďarská pieseň Pavla Nitrianskeho, Nitrianska kniha piesní, podzoborské ľudové piesne z obdobia baroka a pod.). Významnou pamiatkou je pieseň Beňadika Pogrányiho (Pohranického) ako aj správy tejto osobnosti o protitureckých bojoch v prvých tlačených časopisoch na území Slovenska. Celý prvý blok je ukončený spisovateľmi z rodu Forgáčovcov z Jelenca, vrátane významného kronikára protitureckých bojov, Františka Forgáča. Druhá kapitola vymedzuje obdobie od konca 18. storočia do začiatku 20. storočia. Prvou uvádzanou osobnosťou je jedna z prvých maďarských básničok, Alžbeta Rákócziová z Topoľčianok. Na druhej strane pohoria Tribeč, v kláštore paulínov v Horných Lefantovciach, pôsobil významný básnik svojej doby Pál Ányos. Do knihy bol zaradený aj chválospev napísaný nitrianskym strážcom svetoštefanskej koruny (Vigilantibus jura). Do Nitry zavítal aj András Dugonics, významný ale voľný prekladateľ cudzojazyčných prác do maďarčiny, inak pôvodom Chorvát (Andrija Dugonič). V meste sa ukrýval aj János Batsányi, ktorý bol medzi prvými revolučnými básnikmi a bol akýmsi predchodcom Petôfiho. V Nitre študoval aj ďalší významný revolucionár, Mihály Táncsics, pôvodom Chorvát (Mihajlo Stančič). Alojz Medňanský - župan Nitry, sa zapísal do dejín literatúry ako významný kronikár či cestopisec. Do Nitry pricestoval tiež básnik Gergely Czuczor, aby sa naučil po slovensky. A keď už spomíname obdobie boja za slobodu a proti Habsburgovcom, o vojnových udalostiach boli vydané listy z bojísk napísané Emilom Búttnerom zo Zlatých Moraviec (jeho sestry boli taktiež obľúbenými spisovatelkami). Sándora Petôfiho (alebo Alexandra Petroviča) netreba zvlášť predstavovať. Málokto však vie, že jeho rodinné korene siahajú až do našej oblasti (Nie však do Ulian nad Zitavou, ako sa domnieval Laco Zrubec vo svojej knihe, Zomrel dva razy.). Podobne, azda najväčší maďarský prozaik Mór Jókai pochádzal z blízkeho okolia, konkrétne z Požitavia. Básnik János Arany mal obdivovateľov aj v Nitre a odtiaľ mal aj svoju obľúbenú fajku. Podobne Kálmán Mikszáth z Dolnej Strehovej udržiaval dobré vzťahy s Nitrou, najmä s jej županom Viliamom Thurócym. Básnik Imre Kántor, populárny aj v súčasnosti, sa narodil vo Velkom Kýri a prvý zástupca autorov legendárnej skupiny Nyugat (Západ) tiež pochádzal z našej oblasti. Sándor Finta, známy sochár a spisovateľ, sa do Nitry dostal ako vojak. Vytvoril aj pamätník prvej svetovej vojny, na Sihoti pod hradom. Neskôr pôsobil v Amerike a je tiež autorom významnej knihy Bojtár (Malý pastier), ktorá vyšla po anglicky v niekoľko miliónovom náklade. Podobný bol osud ďalšieho vojaka básnika, Jenóa Heltaia, ktorý práve v našom meste napísal niekoľko svojich básní a piesní. Tretie obdobie sme nazvali obdobím Hídu (maď. - híd = slov. - most). Po vzniku Československa sa nitrianska maďarská komunita ocitla v novom štáte. Východisko v zachovaní svojej kultúry, vrátane literárnych tradícií, videla v samoorganizovaní svojich radov, ktoré síce malo svoje rámcové limity, no bolo celkom priechodné. Na čelo skupiny Híd sa postavili dvaja nadšení organizátori, László Mártonvôlgyi alias Ladislav Martinček a István Dallos alias Štefan Dallos. Je treba poznamenať, že maďarskí spisovatelia nikdy predtým nemali takú silnú organizáciu v Nitre, ako práve v tomto období, na čom sa podpísala pravdepodobne aj spolupatričnosťou tvorcov. Híd absorboval každého, nezávisle od vierovyznania, politickej orientácie a podobne, čím sa stal pokrokovou dielňou umenia. Na škodu veci mnohí skalní členovia spolku neboli ničím viac, ako aktívnymi diletantmi (Sári Hevessy, Hugó Dombay, Fúlôp Faith a pod.). Spomínaná skupina autorov mala aj svojich miestnych vydavateľov či kníhtlačiarov, ktorí príležitostne tiež písali (napr. János Risnyovszky a syn Endre Risnyovszky). Niektorí z autorov sa realizovali iba, alebo najmä v odbornej literatúre, napr. Gyula Ethey - autor historických prác z oblasti Podzoboria a Považia. Nie všetci nitrianski spisovatelia však boli členmi tohto zoskupenia a mnohí sa tam objavovali iba príležitostne, niektorí vôbec. Ide najmä o autorov špecifickej oblasti tvorby, ku ktorým patrí napríklad kontroverzný politik János Esterházy rodák z Veľkého Zálužia, zástupcovia iredenty (napr. István Szathmáry a Sándor Sajó), alebo spisovatelia - poľovníci (napr. Henrik Apponyi z Oponíc). Aj prvá línia osobností literatúry z iných oblastí udržiavala dobré vzťahy s Nitrianskou skupinou a aspoň priležitosne ich podporili, resp. sa s nimi stretávali (napr. Zoltán Fábry, László Mécs). Z iných blízkych miest sem občas chodieval aj prozaik opisujúci ťažký život vidieckych roľníkov József Sellyei (zo Šale) a autor najvýznamnejšieho románu s kuruckou tematikou odohrávajúcou v oblasti Nitry, József Ozorai. Naopak, niektorí rodáci z Nitry sa stali významnými spisovateľmi už mimo tohto mesta, napr. literárne plodný cirkevný spisovateľa stolično-belehradský biskup Ottokár Prohászka. Posledné približne asi polstoročie sa vyznačuje najmä prítomnosťou tvoriacich pedagógov a študentov maďarskej literatúry na Univerzite Konštantína Filozofa v Nitre (predtým Pedagogická fakulta). O nich sa zmieňujeme v poslednej časti nášho zborníka, kde sú uvedené aj najnovšie diela súčasných spisovateľov. V Nitre učili aj také významné osobnosti, ako Árpád Tôzsér alebo László Cselényi. Niekedy v šesťdesiatych rokoch tu študovali napr. Árpád Zirig, Gyôrgy Batta a József Bereck. Ich tvorivá skupina sa nazývala Fórum a vydávala aj rovnomenný časopis. V osemdesiatych až devätdesiatych rokoch sa v Nitre vzdelávali tvorivo veľmi plodný István Z. Németh, ďalej poetka, prozaička a performerka medzinárodného významu Enikó Szúcs, neskôr aj Zorán Ardamica, ktorý sa stal zakladateľom vydavateľstva Plectrum so sídlom v Lučenci. K súčasnej relatívne mladej garde pedagógov literatúry na UKF patria prozaičky Anikó N. Tóth, Zsófia Bárczi a poetka antického štýlu Anikó Polgár. Básnik Sándor Fehér (tiež Alexander Fehér), ktorý sa v Nitre aj narodil, študoval na vtedajšej Vysokej škole poľnohospodárskej a v súčasnosti pôsobí ako pedagóg na SPU v Nitre. Je autorom historických monografií, odborných a vedeckých publikácií z oblasti ochrany životného prostredia. Popri akademických dejateľoch tu vždy boli v okolitých obciach aj neorganizovaní spisovatelia - samotári. Jedným z nich je prozaik Bela Hajtman (známy aj pod pseudonymom Bela von Goffa), ktorý je riaditeľom jedinej strednej školy s vyučovacím jazykom maďarským v okrese Nitra, v Dolných Obdokovciach. K staršej generácii patrí inak aktívny a mimoriadne produktívny poľovnícky literát a novinár Árpád Motesíky vo Vrábľoch (predtým žijúci vo Veľkom Cetíne). Jeho syn, Gábor Motesiczky je básnikom, žijúcim momentálne v Komárne a pracúcim ako kormidelník lodí v zahraničí. Pred dvoma rokmi zomrel József Szóke, rodák z Veľkého Kýru, ktorý bol prozaikom a novinárom od päťdesiatych rokov do nedávnej minulosti. Ako dokumentaristi spoločenských procesov a hodnôt v 20. storočia boli vybraní traja prozaici, nakoľko ich práce sa približujú k faktografii. Jednou z nich je Anna Ferenczy, zaslúžilá umelkyňa komárňanského divadla, dnes už na dôchodku, ktorá napísala román motivovaný svojím detstvom v Nitrianskych Hrnčiarovciach a vydala aj rozprávky spod Zobora v dvoch zväzkoch. Sándor Urban prežil najkrajšie roky svojho detstva v Podhoranoch-Mecheniciach a maturitu získal v Nitre. Neskôr bol uväznený z politických dôvodov a pracoval v uránových baniach v Jáchymove. Jeho kniha napísaná na základe skutočných udalostí je jedinečným dielom vo svojej kategórii a to nie iba na regionálnej úrovni. Posledná autorka, Mária Vrabec (tiež Márie Vrabcová) rodáčka z Prahy, je populárnou novinárkou, ktorá formou dokumentárneho románu spracovala dodnes neuzavretý príbeh študentky UKF Hedvigy Malinovej-Žákovej. Kniha bola vydaná súbežne po slovensky a po maďarsky. Širokú paletu spisovateľov dotvárajú a dotvárali miestni diletanti, ako dnes už zosnulý Lajos Danczi - bývalý kňaz z Jelenca, Ferenc Csámpai - lokálny ľudový poet z Čechyniec, alebo Ili Gyurcsekné Kisucki (Helena Gyurcseková), ktorá píše básne pre deti. Obálku knihy navrhla ilustrátorka, sochárka a umelkyňa textilu Tammy Lu z Kanady. Je obdivovateľkou Nitry, kde má veľa priateľov a kde študoval aj jej manžel, Peter Erdélyi. Kolko mien toľko chutí. Nebolo možné predstaviť celkové bohatstvo maďarskej literárnej tvorby v Nitre a jej okolí, ktorá nesporne zahŕňa aj niekoľko kontroverzných autorov a osobností politiky či kvality umenia, ale veríme, že zborník môže byť odrazovým mostíkom pre ďalšie štúdium lokálnych literárnych tradícií. Bola by škoda nezahrnúť do dejín mesta Nitry mená niektorých spisovateľov a básnikov, ktorí hoci v jazyku inom ako slovenskom, ale s nadšením a láskou k nášmu mestu šírili jej dobré meno.
Oto Psenak 
13-02-28 
4,521 
