Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy éppen a burzsoá demokratikus Csehszlovákiában jött létre a Sarló néven ismert ifjúsági mozgalom, mely a politikai radikalizálódás terén messze maga mögött hagyta mind a magyar­országi, mind pedig a romániai és jugoszláviai ifjúsági szervezeteket, néhány évnyi rendkívül viharos fejlődési útján a népies, nacionalista nézetektől eljutott a tudományos szocializmus vállalásához, a marxi—lenini társadalom­felfogáshoz, és gyökeresen hadat üzent a polgári rendszer egészének.² Előre kell bocsátani, hogy a Sarló nem volt politikai párt, nem volt alapszabá­lyokkal bíró, hatóságilag jóváhagyott szervezet, hanem mindenekelőtt laza szervezeti kötelékben élő, rugalmasan működő, széles körre kisugárzó mozgalom volt. Mozgalom, melynek magvát néhány tucat egyetemi hallgató (később munkásfiatal is) alkotta, melynek sejtjei működtek három egyetemi városban (Prága, Brünn, Pozsony), de kisugárzása elhatolt a magyar középiskolákig, iparostanoncokig s onnan nyerte az utánpótlást. Azok a kérdések, melyek a sarlós mozgalom tagjait foglalkoztatták, nem kizárólag a csehszlovákiai magyar kisebbség problémái voltak, felölelték az egész keleteurópai helyzetet, érintették Kelet és Nyugat ellentétét, a kisnépek egymáshoz való viszonyát s ezen belül a magyarság sajátos törté­neti fejlődésének tényezőit, a múlt és a jelen vizsgálata mellett iparkodtak ráirányítani a figyelmet a jövő útjaira is. E bonyolult kérdóshalmazban a sarlósok határozottan szakítottak a hagyományos burzsoá szemlélettel és kezdettől fogva új megoldásokon töprengtek. Mindez magával hozta, hogy szellemi hatásuk igen gyorsan tört át a határokon, kapott visszhangot Magyarországon és Erdélyben. A Sarló éveken át a haladó fiatalság lelkes helyeslésének és a konzervatív erők makacs gyűlöletének középpontjában állott. Volt idő, amikor maga a Sarló kifejezés egyet jelentett a csehszlová­kiai magyarság jobbik énjével, lelkiismeretével, amikor tagjai közé számít hattá a becsületesen gondolkozó értelmiségiek százait. Néhány éven át az egész magyar nyelvterületen támadt új és új visszhangja a Sarló által meg­indított erjedésnek. De ez a hatás nem állt meg a magyar nyelvterületen, hanem átterjedt a szomszédos cseh és szlovák baloldali mozgalmakra is. A Sarló és a cseh baloldal ideológiai és érzelmi szövetségének jelképes bizo­nyítéka gyanánt foghatjuk fel azt a körülményt, hogy a Sarló 1931. évi orszá­gos kongresszusán cseh részről Július Fucík, a cseh szellemi élet egyik leg­jelentősebb alakja mondta az üdvözlő beszédet.³

2.

Nincs rá ehelyütt terünk, hogy teljes részletességgel megmutassuk a csehszlovákiai magyar avantgárdé létrejöttének konkrét társadalmi feltéte­leit és meghatározóit. Mindössze arra szorítkozhatunk, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az alapvető gazdasági és politikai tényezőkre, melyek­nek alá volt rendelve a csehszlovákiai magyarság egészének élete s amelyek végső soron magyarázatot nyújtanak az ottani viszonyok fejlődésére.

Csehszlovákiát mint önálló burzsoá demokratikus államot, a korábbi felfogástól ellentétben nem a Masaryk—Benes—Stefánik-féle burzsoá csoport emigrációs fáradozásai hozták létre, hanem a cseh és szlovák népi tömegek spontán mozgalmai, közvetve pedig az októberi forradalom által teremtett nemzetközi helyzet segített életre hívni. Ennek ellenére az új államban a hatalmat nyomban a burzsoázia képviselői vették kezükbe. E nacionalista-soviniszta uralkodó klikk belpolitikailag lényegében az Osztrák—Magyar Monarchia jogállapotát újította fel, és az államhatalom szervei rövidesen az utolsó bástyáiból is kiszorították a munkások kép­viselőit. Megkönnyítette a burzsoáziának ezt a kíméletlen fellépését, hogy a cseh szociáldemokrata párt vezetői szívesen működtek együtt a reakció­val, viszont a párt baloldali ellenzéke csak 1921-ben alakította meg a for­radalmi kommunista pártot. Közben lezajlott a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenció, melynek során a cseh és szlovák öntudatos munká­sok eléggé kifejezésre juttatták a cseh imperializmussal való szembenállá­sukat.

A burzsoá demokratikus államrendnek kezdettől fogva nagy nehéz­ségeket okozott, hogy Csehszlovákia 1918-ban mint erősen vegyes nemze­tiségű állam alakult meg. A békeszerződésben ugyan a cseh burzsoázia kötelezettséget vállalt abban az irányban, hogy a nemzeti kisebbségek jogait tiszteletben tartja, de a valóság ennek ellenkezőjét bizonyította. Benes szívesen tetszelgett a diplomáciai fórumokon Csehszlovákiának mint „keleti Svájc"-nak a jellemzésével, odahaza azonban — ha nem is olyan durva esz­közökkel, mint ahogyan a múlt század második felében a magyar kormány bánt a nemzetiségekkel! — a cseh burzsoázia kíméletlenül igyekezett ki­terjeszteni a maga osztályuralmát a nemzetiségek rovására, Az egyes nem­zeti kisebbségek között nem tettek különbséget, és még a szlováksággal szemben is erősen érvényesült a tudatos cseh elnyomó politika. A magyar kisebbséggel szemben különösen érvényre jutott a cseh burzsoázia beolvasztó törekvése. A földreform során a magyar nagybirtokokon élő szegényparaszt­ságot kisemmizték, az egykori magyar uradalmi cselédek helyett odatelepí­tett szlovák kulákcsaládok között osztották ki a földet. Nagy sérelem volt az iskoláztatás terén folyó csendes elszlovákosítás, a magyarság számará­nyának tudatos csökkentése az egyes járásokban és városokban, az állam­polgárság hosszú időre kinyúló rendezetlensége, a magyar értelmiség állami szolgálatban való elhelyezkedésének erőteljes korlátozása. A csehszlovák hivatalos körök arra törekedtek, hogy a magyarság létszámát a magyar­országi szlovákokéhoz hasonló szintre nyomják le és a paritásos elv alapján, Horthyék elnyomó politikájára hivatkozva, tagadják meg a magyarság gazdasági, kulturális és politikai jogait.⁴

A cseh uralkodó osztály e nemzetiségelnyomó politikáját azért kell ennyire hangsúlyozni, mert alapvetően megszabta a magyar kisebbségi tömegek magatartását. A középrétegeket a legtermészetesebb módon állí­totta szembe az állammal,és kitermelte a búsmagyarkodásnak azt a fajtáját, mely végső soron a területi revíziótól várta a magyar kérdések megoldását. Ennek a magatartásnak kedvezett a magyar ellenzéki pártok (Magyar Keresztény Szocialista Párt és Magyar Nemzeti Párt, később Egyesült Magyar Párt) politikai gyakorlata. A mindvégig földbirtokos vezetés alatt álló ellenzéki partok a „minél rosszabb annál jobb" meddő negativista állás­pontjáról és a budapesti miniszterelnökség szubvenciójával támogatva támadták a csehszlovák demokráciát minden elképzelhető fórumon, és nem voltak hajlandók még azokat a lehetőségeket sem igénybe venni, amelyekre az állam törvényei világosan utaltak. A paraszti és munkástömegeknek azonban csak kis része került az ellenzéki politika befolyásolási övezetébe, a többség felismerte azt az alapvető igazságot, hogy a magyar földesurak végső soron nem képviselhetik a nincstelen parasztok, a munkanélküli dolgozók érdekeit. Az ő valódi érdekképviseletüket a munkások és parasz­tok forradalmi pártjában, a Kommunista Pártban kell keresniük. A magyar szegényrétegek annál inkább sorakozhattak fel a kommunisták oldalán, mert Csehszlovákia Kommunista Pártja néhány éves bizonytalanság után maga is elérkezett oda, hogy a proletariátus forradalmi harcának kérdését össze­kapcsolta a nemzetiségek jogaiért folyó küzdelemmel, tehát a köztársaság elnyomott nemzeteinek népi mzgalmával. A párt nemzetiségi politikájá­nak ez a változása 1924-ben következett be és Klement Gottwald volt a fő szószólója. A következő évek megmutatták, hogy helyes volt ez a poli tika. A magyar tömegek nemcsak szociális, de nemzetiségi elnyomottsá-gukban is számíthattak a Párt támogatására.⁵

A 20-as évek elejétől kezdve a magyar falvakban nagy lépésekben tör előre a proletarizálódás. A nagybirtokból kicseppent egykori cselédek egy része városi munkanélkül' lesz. Szlovákia a kizsákmányoló cseh tőke esz­közévé válik, a cseh burzsoázia különféle indokokkal, céltudatosan vissza­fejleszti a szlovákiai ipart, a gyárak egy része leáll, nem tudja foglalkoz­tatni az ipari tartalékhadsereget. A világgazdasági válság betetőzi ezt a folyamatot. A 14 milliós lakosságú országban a válság mélypontján átlag egy millió körül mozog a munkanélküliek száma.

A magyar nép ügyének egyedüli szószólója a Kommunista Párt, melynek igen jelentős tömegeit a magyar munkások és szegényparasztok szolgáltatják. A Kommunista Párt vezeti a magyar népi tömegek harcát a cseh burzsoázia, de a magyar földbirtokos urak ellen is. A birtokaiknak megmentéséért harcoló magyar földesurak politikájának arculata kettős: egyrészt az állam aláásását készítik elő a német és szlovák fasiszta pártok­kal együtt, másrészt mindenkor készek megalkudni a cseh nagytőke kép­viselőivel, ha ebből anyagi hasznot húzhatnak. A magyar ellenzéki pártok programmjában a nemzeti kérdés elsőrendű helyet foglal el, a Kommunista Párt viszont a nemzeti kérdést alárendelte a szociális kérdésnek, mivel abból a meggyőződésből indult ki, hogy a burzsoá államrend keretei között a nemzetiségek kérdése megoldhatatlan; a burzsoá rendszer elsöprése után azonban a proletariátus képes rá, hogy a nemzeti önrendelkezési jog alapján a kínos, évszázados problémát kielégítően rendezze. Ez természetesen nem jelenti azt, mintha a Kommunista Párt a nemzetiségi problémákat szőröstől­bőröstől áthárította volna a forradalom győzelmét követő időszakra. A nem­zetiségi jogos követeléseknek a Párt erős harcosa maradt, és így sikerrel ellensúlyozta a magyar ellenzéki pártok nemzeti demagógiáját.

A csehszlovákiai magyar mozgalmak ideológiája a nemzetiségi és a szociális kérdés primátusának szenvedélyes vitáiban formálódott. Mind­végig arról volt szó, hogy merre kell fordítani a fegyverek élét. Az elnyo­mott néptömegek sorsa éppúgy foglalkoztatta a magyar értelmiség leg­jobbjait, mint a nemzeti elnyomás, mely az előbbitől elválaszthatatlan. De a nemzeti jogfosztottság és kisemmizettség minduntalan felvetette az elnemzetlenedés vészes fenyegetését és eziránt az értelmiség jó része fogé­konyabbnak bizonyult, mint a szociális bajok iránt. Ez a magyarázata annak, hogy az új nemzedék tudatában is előbb tört utat a nemzeti gondo­lat, és csak utána jelentkezett a szociális élmény. A nemzeti ós szociális program szintézisére csak akkor kerülhetett sor, amikor a legtisztább fejű értelmiségiekben tudatosult, hogy e kettő egymással szervesen összefügg. Az elnyomó nacionalizmusnak ugyanazok a hordozói, akik a szociális el­nyomást is okozzák.

3.

A Sarló körül tömörülő fiatal értelmiség egy része középosztályi ere­detű, más része a falvakból került fel az egyetemekre, tehát munkás, paraszt, iparos származású. A vidéki városok az 1918. évi államfordulat után általában stagnáló életet élnek, az egykori vezető osztály képviselői­nek lába alól kihullott a talaj. Az ezeréves magyar államiság kiformálta a biztonság és állandóság tudatát, melyet most felborított az új állam a maga másfajta berendezkedésével, a magyar vidéket megszálló cseh hivatalnoki karral, csendőrrel, rendőrrel, a magyar elemmel szemben táplált naciona­lista ellenszenvvel. A városok kulturális élete a 20-as években csak vegetál, és a régi szellemiség kétségbeesett átmentési igyekezete már anakronizmus­ként hat abban a Csehszlovák Köztársaságban, melynek kapui nyitva vannak a Nyugaton és Keleten egyaránt lejátszódó szellemi változások előtt. Alig telik el néhány év az állam megalakulása óta és a gimnáziumok padjai­ból kinövő fiatal értelmiség szemben találja magát egy sor jelenséggel: az apák begubózása, búsmagyarkodása heves ellenkezést vált ki, a fiatalok felfedezik, hogy a régi magyar élet tovább nem folytatható, célját és értelmét vesztette. A nagyapák tragikus életfináléja zavarba hozza az új nemzedé­ket, mely szűkre szabottnak s megalkuvónak látja a maga életét, de hamar megérti, hogy bármilyen nehéz feladatot is szabott elébe az élet, az új állam­keretbe helyezett közel egymilliónyi magyarság viszonyai olyan valóságot jelentenek, mellyel szembe kell nézni, amivel kezdeni kell valamit. Mialatt az idősebb nemzedék nem tudván kivetkőzni a magyar birodalmi gondolat téveszméjéből, kis vidéki kulturális őrhelyeken gyújtogatja a magyar patriótaérzés aprócska lángjait és ezzel a vidék korábban is meglevő dilet­táns, frázisos irodaimiságának útját egyengeti, addig a fiatalság gondolkozó és irodalommal foglalkozó része megfogalmazza a maga új élethivatását, melynek alapgondolata, hogy a kisebbségi helyzetbe jutott magyarság­darabnak ki kell fejlesztenie a maga önálló kulturális életét, nagymértékben függetlenülnie kell a múlt visszahúzó erőitől, és történelmi determináltságá-ból eredően a kisebbségi helyzet kényszeréből erényt kell formálnia: egy messianisztikus kisebbségi programot kell életre váltani. Az új nemzedék­nek ezt a messianista programját egy gömöri tanár fia, Győry Dezső fogal­mazta meg első ízben 1925-ben egy hitvallásában. „Ezt a népet szétdara­bolták — írja Győry — de a részek új életet kezdtek. Új mentalitásuk gaz­dagító erő. Szeressetek minden elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akar­játok, hogy veletek tegyenek. Legyetek ti mindig a lelki és testi kifosztás legerősebb ellenségei. S ahogy ti ilyen kisebbségi lélekre tesztek szert, ezt a lelket plántáljátok át az egész magyarságba. Ez jelenti a kisebbségi géni­uszt."⁶ A pályája elején álló fiatal költő ezzel olyan programot adott, melyet rövidesen az egész fiatalság a magáénak vallott. Benne volt már ebben annak a felismerése, hogy a történelmi haza határain túl élő magyar­ság számára a kisebbségi sors nemcsak törődés, fokozott gond és lemondás, hanem gazdagodás is — elsősorban humánumának gyarapodása, ami később alkalmassá teheti arra, hogy kelet-európai missziót töltsön be. Itt gyökerezett a Sarló és az egész ifjúsági mozgalom humanisztikus tartalma: innen eredt a szomszédos népek törekvései iránt táplált megértő érdeklődés, a Dunamedence népeinek összefogására irányuló későbbi program és az a kifejezett vágy, hogy a szlovákiai magyar fiatalság a maga tapasztalatait átadja a határokon túl élő fiataloknak is. Az új államkeretben élő fiatalok realizmusának volt első szava Győry e megnyilatkozása, mely a haladó körökben sokkal nagyobb visszhangot váltott ki, mint Mécs Lászlónak, a költőelődnek papos, édeskés humanizmusa a Hajnali harangszó című versben. Győry programadása mögött ugyanis ott érződik az új nemzedék keserves valóságélménye, ott pislákol a kicsinnyé, szűkessé váló magyar középosztályi valóság, a nyugdíjas tanár család nyomora és nagyon hatá­rozottan érződik az új élményekkel teli nemzedék elhatárolódása az ősök világától. Győry — az új nemzedék legigényesebb, programadó költője — így határolja el magát az öngyilkos nagyapától:

„de én már aratókkal beszélek s el-elnézek kőművest, ácsot,
a tanítót embernek tartom s eljárok a comoediákba,
köszönök piszkos bányászoknak s a nyomdában testvérnek
érzem a szedőket s a gépeket,
s akarom a munkát, a szerzést: mindenkinek a kenyeret."

Győry költészete ekkoriban patetikus erővel fejezi ki az új nemzedék mást-akarását, azt a törekvést, hogy véget kell vetni a múltnak, le kell számolni az apai örökséggel, mely teljes egészében elfogadhatatlan, új útra kell lépnie a kisebbségi magyarságnak. Hiszen az ellenzéki politika korifeusai kezében hatalom volt, ők rendelkeztek azokkal a pénzforrásokkal, melyek­kel az ifjúság egy jelentős részét a maguk szekerébe foghatták, sok kérdés­ben döntöttek, és a velük való számolás hosszú időn át kisért az ifjúsági mozgalomban. Fékezi ennek lendületét. Hosszú időnek és sok harcnak kell lefolynia, míg a radikalizálódó ifjúság Sarló nevű mozgalma végképp lemond az öregekkel való együttműködésről és nem kötik semmiféle apró tekin­tetek.

E radikalizálódás sajtó nélkül aligha mehetett volna végbe. A 20-as évek közepétől kezdve eleven élet indult meg a cseh egyetemek magyar szemináriumaiban, a középiskolai önképzőkörökben a horizont kitágult, de elengedhetetlen szükség volt olyan ifjúsági lapra, mely helyet adjon a fia­talok megnyilatkozásainak, bizonyos fokig elősegítse az ideológiai tisztá­zódást. 1920 óta Losoncon Scherer Lajos tanár egy jelentéktelen ifjúsági lapot adott ki A Mi Lapunk címen. Ezt a lapot vette kézbe az ifjúsági moz­galom és 1925-től kezdve fokozatosan alakította át a maga orgánumává. A Mi Lapunk bizonnyal egyedülálló helyet töltött be a korabeli magyar ifjúsági sajtó történetében. Az új magyar irodalom legjobb neveit találja itt együtt az olvasó. Minden száma bizonyos fokig élményt, újdonságot jelentett megjelenése idején, és átlapozva még ma is izgalmas olvasmány. A Mi Lapunkban sorakozott fel az egész csehszlovákiai új nemzedék, eredeti írásokat küldtek ide a magyar irodalom jelesei. A jóindulatú szerkesztő teljesen rábízta a szerkesztést a fiatalokra, kiknek szellemi érlelődése végig­követhető a lap évfolyamain. A Mi Lapunkban jelent meg Győry Dezső programadása a „kisebbségi géniusz"-ról, itt jelentek meg az első beszámo lók az egyetemi hallgatóság új problémafelvetéseiről, s a lap néhány év alatt olyan hatalmas balrafordulást végzett, hogy a magyar politika reakciós erői végül is közös akarattal megfojtották. De ami időközben belezsúfoló­dott, az a szlovákiai magyarság egy darabka történelme.

4.

A Sarló már indulásakor igen erősen irodalmi jellegű megmozdulásként hatott. A Prágában működő Szent György Kör nevezetű magyar cserkész­csapat volt a magja a későbbi Sarlónak, sez már cserkész formájában sem érte be a baden—poweli kozmopolita elvek kérődzésével, és igen korán olyan hangok hallatszottak az ifjúsági táborban, hogy a cserkészetet nem­zeti szellemben kell megreformálni. Ugyanakkor az ifjak erős etnográfiai ós irodalmi érdeklődést tanúsítottak, úgyhogy már a Sarló megalakulását meg­előző években is sűrűn foglalkoznak Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók Béla, Kodály életművével. Ezek a nevek akkoriban, nemcsak Magyaror­szágon voltak mintegy a levegőben. Az öregek és fiatalok vitája többnyire éppen Ady vagy Móricz, ritkábban Bartók és Kodály megítélése körül csapott össze. A fiatalság haladó része feltétlen híve volt az új magyar iro­dalomnak és zenének, az öregek átvették a magyarországi reakció érvelését. A Mi Lapunkat, mely a fiatalok szemléletét tükrözi vissza, a komáromi reakciósok bojkott alá helyezték és amikor az egész csehszlovákiai magyar haladó közvélemény nagy érdeklődése közben Móricz Zsigmond 1927-ben előadói körútra érkezik az országba, az öregek-fiatalok ellentéte még inkább kiéleződik. De Móricz ekkor már személyes kapcsolatokat is fenntart a fiatalokkal, előadói útja alkalmat nyújt neki arra, hogy megismerkedjék a szlovákiai fiatalság helyzetével és gondolkodásával. Visszatérve Buda­pestre igen találó képet rajzolt az odaát láttottakról, így többek között észrevette a fiatalok és öregek között fennálló mély szakadékot, az ifjúság komoly készülődését az életre, és teljes lelkesedéssel ír arról az ifjúságról, melyet a csehszlovák egyetemek táján ismert meg, mely „csupa kezdés, csupa remény, csupa vágy, csupa életrevalóság." Móricz nem elégedett meg azzal, hogy e fiatalság józan, reális életfelfogását a magyar sajtóban megdicsérte, hanem szorosabb kapcsolatot is teremtett az ottani fiatalok­kal. Balogh Edgár — a Szent György Kör vezetőjének — felkérésére írta meg emlékezetes cikkét, a Gyalogolni jót, melyet A Mi Lapunk 1927 már­ciusi számában közölt.⁷

A falujárás tervének bölcsőjénél ott állt Móricz Zsigmond, de termé­szetesen közvetve előmozdította a Sarlónak ezt a nagy jelentőségű akcióját az egész új magyar irodalom ismerete is. A falusi, kisvárosi környezetből kikerült, az idegen nyelv és kultúra vonzókörében a maguk elszigeteltségé­nek tudatára ébredő diákok között a magyarság történelmi helyének meg­szerzése nem a tudományos gondolkodás tárgyilagosabb vezetékein át tör­ténik, hanem a szubjektíven, erős érzelmi ballasztokkal és egy misztikus, hősies magyarságtudat alakjában. És már itt megmutatkozik, hogy Móricz mellett legalább olyan súllyal, de minden valószínűség szerint még nagyob­bal esik latba Szabó Dezső hatása. Erre vall mindenekelőtt a faj kategóriá­jának és a vér fogalmának előtérbe helyezése. Szabó Dezső és nem Móricz Zsigmond hatására hisznek ezek a fiatalok abban, hogy a romlott várossal szemben ,,a falu ősi tisztaságú magyar levegője", „a faji energiáktól duz­zadó magyar paraszti világ" jelenti a kiutat.⁸ Ebben a heves népi lelkesedés­ben a magyar falu úgy tűnik fel, mint az egészség záloga, — a népdal, a nép zene, a népköltészet pedig, mint a magyar megújhodás legfőbb és egyedüli forrása. A korai magyar irodalmi hagyományok, Csokonai, Erdélyi János, Petőfi, Arany, Czuczor, Garay, Gyulai Pál egyetlen összefüggő rendszerbe olvadnak az új népies magyar irodalom termékeivel, és a fiatalság legfőbb feladatává az tétetik, hogy karolja fel a nép hanyatló művészetét, mentse meg a jövőnek, és ezzel biztosítsa a magyarság jövőjét Európában.

A népiességnek ez a kultusza több ponton érintkezik azzal a kelet­európai rajongással, melyet narodnyikizmusnak nevezünk. A szociális kér­dés ekkor még vagy egyáltalán nem jut szóhoz, vagy csak nagyon halvá­nyan. Az érzelmi intonálás célja: a néptől elszakadóban levő fiatal értelmi­séget visszavezetni a faluhoz. De ezzel egyelőre be is fejeződik a program. Győry Dezső, a nemzedék legpolitikusabb költője A magyar falu című versében a falu misztikumát teljes nyíltsággal vallja:

,,. . . És titok mégis a falu és titok a paraszt és a nép,
nem fogjuk föl, akár az Istent, . . .
Én gyűlölöm a hazudókat, magyarkodókat, és a népet
úgy szeretem, ahogy nem értem: mint az asszonyt, vagy mint az Istent,
ahogy van, úgy van, és csak érzem, hogy benne támad új erőre
a mi megcsúfolt, úrrázüllött természetünk ós rendelésünk,
ós nem félek kimondani, hogy mi nem értjük a parasztot,
de úgy emeljük álmainkban, mint Magdaléna Krisztusunkat."

A paraszti faj rejtélyességén alapuló agnoszticizmus azonban nem riasztja el ezeket a fiatalokat a falu közelebbi megismerésétől, ellenkezőleg 1926-tól kezdve minden évben nagyobb körök indulnak nyaranta a falura, hogy felkutassák a népművészet elfeledett kincseit.⁹ A regősmozgalom bevallott célja nem terjed túl a folklóron s így ebben a periódusban az ifjú­sági mozgalom még az orosz és lengyel narodnyikizmus eszmei programját sem éri el, hiszen az utóbbiknál az értelmiség lehajlása a parasztsághoz szorosan összefüggött a jobbágyság elmaradott helyzetének felismerésével. A Sarlósok ebben a korai periódusban az „elsüllyedő ősi zamatú világ" szépségein kigyúlva Szabó Dezső nyomán a paraszti őserő számára követel­nek szabad utat anélkül, hogy látnák azokat az akadályokat, melyek útját állják a nép teremtő kedvének.

Az ifjúság kapcsolata Szabó Dezsővel 1927 őszén kezdődik, amikor a fiatalok azzal a kéréssel fordulnak az íróhoz, jöjjön el Csehszlovákiába és tartson előadásokat. Szabó Dezső, aki nyilatkozataiban mindig nagy elis­meréssel szólt a szlovákiai fiatal értelmiségről, a meghívást elutasítja, mint ahogy később is különféle ürügyekkel kitér az elől, hogy találkozzék ottho­nukban azokkal a fiatalokkal, akik Az elsodort falu ösztönzésére keresték fel a parasztokat, s akiknek egész kezdeti programja — már nyelvi sajátságai­val is — magán viseli a szabódezsőizmus világos jegyeit.¹⁰ Szabó Dezső nagy inspirátora volt ennek a nemzedéknek, ezt el kell ismerni, de az ő útmutatásaiból teljesen hiányzott minden társadalomelméleti realitás. Az ő falura küldő szózatában, melyet a csehszlovákiai fiatalokhoz intézett, a nyelv, a népdal, népmese hagyományainak ápolásán kívül hasztalan keresnők a falu szociális helyzetére tett utalást. „Merüljetek vissza a faluba, mint egy megtisztító, erőt adó ősi forrásba, hogy új értelmű új igék fakadjanak a magyar ajkakon", hangzanak fellengzős szavai. Utal a felhívás arra, hogy az irodalomban a fiatalok az igazi magyar írókat ter­jesszék, de nem nevezi meg, kik ezek az igazi magyarok, csak azt tudjuk meg, hogy sem a Nyugat, sem a Napkelet nem képviseli a magyar szellemi­séget.¹¹

Nyilvánvaló, hogy ezzel a sovány programmal a fiatalság hosszú időn át nem érhette be. A cserkészkörök, az ifjúsági sajtó kereteit már feszegette az a harc, mely ugyanabban az időben Ady elismerése körül folyt, s amely óhatatlanul maga után vonta a magyar társadalom egy sor tisztázatlan kérdését is. Nemcsak arról volt szó, hogy vállalja-e a magyar ifjúság haladóbb része Ady eszmei örökségét, hanem arról is, hogy Adyt vállalva elfoglalja-e helyét a haladás oldalán irodalmon túli kérdésekben is. Ady vízválasztó volt, s ezzel nagyon tisztában voltak azok, akik az Ady-vitát egy-egy alkalommal kiprovokálták. Makkai Sándor erdélyi püspök Magyar fa sorsa c. könyve különösen éles fordulatot adott az irodalmi címkével folyó társadalmi harcnak. Makkai ebben a vitában úgyszólván az egész szlovákiai magyar haladó értelmiséget maga mögött tudhatta.

1928 májusában Ady-ünnepségek zajlottak le Budapesten. Az ifjúság megkoszorúzta Ady Endre sírját. Ez volt az első nemzetközi talál­kozó Ady szelleménél, mert a budapesti, szegedi, debreceni, pécsi diákok mellett kéviseltették magukat az ünnepélyen a csehszlovákiai és romániai magyar ifjak is. A sírnál Juhász Gyula mondott beszédet, előzőleg a régi országháza dísztermében kongresszust tartottak, melyen Szabó Dezső adott programot. Utána 12 magyar ifjú tett ígéretet a demokrácia nevében Ady szellemének. Tóth Aladár a magyar irodalomban és művészetben fel­törő szépségekről beszélt, főleg Bartók és Kodály művével kapcsolatban. Az Ady-sír megkoszorúzása után a Zeneakadémia nagytermében Ady est volt, ezen Győry Dezső beszélt s tett hitet Ady mellett. Az estnek különös fényt adott Csorba Géza Ady-szobrának kiállítása. A két napig tartó ünnepség védnökei Bartók Béla, Kodály Zoltán, Rudnay Gyula, Ady Lajos, Oláh Gábor, Zolnai Béla, Benedek Elek, Kemény János és Törköly József (csehszlovákiai szenátor) voltak. Mint látjuk, túlnyomó többségükben a haladó magyar szellem képviselői. Az ünnepség alkalmával kiadott Ifjú szivekben élek c. röplapot Balogh Edgár, a Szent György Kör vezetője szerkesztette. Olyan időpontban jelent meg ez a kiadvány, amikor a magyar határon túl már napirendre került a régi cserkészalakulat megszüntetése és a Sarló mozgalmának elindítása. A röplap vezető helyen Szabó Dezső A jövő felé c. programnyilatkozatát közli, s ebben az író a faj jegyében felfogott demokrácia elnagyolt, absztrakt programpontjait állítja fel. Valamiféle osztályokfeletti magyar összefogás ábrándja ez a magyar alkotó psziché kibontakoztatása érdekében. Sehol egy sornyi utalás a kor konkrét magyar társadalmi valóságra. A röplap egyik szlovákiai írója (Simándy Pál, ref. pap, akkor Losoncon élő emigráns, kinek jelentős inspiráló szerepe volt Győry Dezső költői indulásában) a vallásos hit fellendülésétől várja a magyarság reneszánszát: „Várjuk a bús magyar lelket megoldó magyar vallásos zseni megérkezését. Készítsük elő az útját: legyünk Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső igéinek buzgó propagálói, mert az ő egyéni formáikban vetődik fel öntudatosan az a magyar Géniusz, mely a közösség, a faj mélyét rengeti és egyetemes formájú kiteljesedését várja a magyar tömegek megváltott életében." Az Ifjú szívekben élek azonban nem végig ilyen mitikus program jegyében íródott, itt van Kodolányi János cikke, melyen meglátszik, hogy szerzője benne él a társadalmi valóság hétköznapi világában, s bár félszemmel ő is a faji kultúra értékeinek felkarolására figyel, másik szeme látja a paraszt szörnyű gazdasági helyzetét és az akkori Ady-ünneplők közt valóban ritka bátorsággal ki is fejezi ezt. Itt már hallunk arról, hogy a magyar falu népe „napról napra a legirtózatosabb erőfeszítésekkel tudja csak magát fenntartani", utalás történik a nagybirtokra, a bankokráci­ára, a rohamos elproletarizálódásra. Kodolányi programja: a kis- és közép­birtokra alapított mezőgazdasági termelés. Ha van is ebben valóságtól el­vonatkoztatott utópizmus, kétségtelen, hogy Kodolányi cikke a legradi­kálisabb megnyilatkozás a kötetben. Lándzsát tör például az új paraszti és munkásszármazású értelmiség kinevelése mellett, mely felválthatná a teljesen impotens vezető réteget a falvakban. Féligazságok, kétségtelen, de alkalmasak arra, hogy a falura induló fiataloknak tájékoztatást adjanak: mire is figyeljenek, miközben népdalokat, dűlőneveket, bakternótákat jegyezgetnek fel könyvecskéikbe. A kötetben egyébként kiemelkedő írás Fábián Dánielnek, a Bartha Miklós Társaság egyik vezetőjének a közép­osztály ürességét leleplező cikke és az akkor még radikális hangokat hallató, de részben már a fasizmus felé mutató Makkai Jánosnak a kegyelmes urak címére küldött lendületes hadüzenete.

Az 1928. évi Ady ünnepségek lezajlása idejében Csehszlovákiában az ifjúsági táboron belül már erősen elváltak egymástól a haladás és a maradi­ság útjai. Látható volt, hogy a Szent György Kör ifjai sokban eltérnek mind a hazai reakciós fiataloktól, mind pedig a magyarországi hivatalos diák­politika irányítóitól. A haladó kör tagjai elvi ellentétekbe bonyolódtak a magyarországi bajtársi szövetség Csehszlovákiában járt képviselőivel, s ezek helyett a Bartha Miklós Társasággal kerestek személyes kapcsolatokat.

5.

A gombaszögi program lírai lelkesedése a magyar parasztnak mint kultúratermelő és megőrző elemnek primátusára épül. A Sarló valóban szim­bólum itt, s nemcsak a faji mítoszra utal, de egy kifejezett városellenessógre is. Az ifjak megnyilatkozásaira mindenekelőtt Szabó Dezső frazeológiája nyomta rá a bélyegét. Az a Szabó Dezső, aki — mint a gombaszögi tábor eredményeként megszületett Vetés röpirat írja, — „a magyar nyelv csodás húsán át új szépségű arcra veri a népmese őstalajából feltörő epikumot."¹² Jól látja a lap szerkesztője, hogy Szabó Dezső hatása a háború utáni ifjak soraiban igen jelentős, de a Sarló alakulása pillanatában sokkal többet tesz annál, mint hogy tudomásul veszi Az elsodort falu írójának társadalmi mondanivalóját. A fiatalság „forradalmasította magában Szabó Dezsőt, hogy az író útmutatása benne életosztó, dinamikus erővé sűrűsödjön az építő erejű magyar forradalom holnapjai felé. Itt a gombaszögi táborban Szlovenszkó magyar cserkészei megesküdtek egymás arca előtt, hogy ezt a programot írják ki cselekvő eszük és izmaik vérébe. Az új magyar cserkészet, melynek alapjait palóc völgyek súlyos etnikumába rakjuk le: Szabó Dezső­vel teszi teljesebbé Baden Powell társadalmi reform-elgondolását. És bizto­sabb járásúvá a magyar jövő útjait." A Vetés első száma közli Szabó Dezső­nek a Szent György Körhöz intézett levelét, melyben az író fiává fogadja mindazokat, akik magukévá teszik programját: „Minden fiatalember, aki a magyar nyelv, magyar demokrácia, magyar kultúra általam hirdetett programját elfogadja, az én fiam. És egész életemmel hiszem, hogy az ón fiaim jelentik a magyarság egyetlen lehetséges és egészséges jövőjét. . . Hinni kell bennem, hinni teljesen." E már-már vallásos ós misztikus Szabó Dezső-hit eddig sem hiányzott a mozgalomból, de Gombaszög a legsűrí-tettebb formában nyújtja a népies program mitikus változatát. A faji gondolat átvonul a legtöbb elhangzott előadáson: a faji eszme jegyében kíván­ják újjáéleszteni a haladó cserkészetet, a meg nem született „faji művészet" igényével közelednek a magyar képzőművészet alkotásaihoz, és ennek be nem teljesítése miatt marasztalják el a legnagyobbak, Paál László, Mun­kácsy, Székely Bertalan, Szinnyei-Merse Pál életművét: „Mert kivétel nélkül mind úgy távoztak el közülünk, hogy hiába éltek. Mert teljességet: a magyar fajta és a zseni horizontos gyümölcsű, termékeny nagy ölelkezését egyik sem tudta kicsókolni az álmos magyar földből. Sután, fájdalmasan terül­nek el alkotásaik a képtárak dohos falán és minden szépségük ellenére is idegenek." A fiatalok teljes határozottsággal vallják, hogy mind az, ami a magyar kultúrában értékes, csakis a nép körében született meg, mind az, ami a városiasság gyümölcse, eleve rothadt és romboló. A modern magyar irodalomból csak azt ismerik el értéknek, mely — mint Szabó Dezső vagy Móricz prózája és Ady versei — a népi humuszból fakadt. A regősdiákok fel­adatává teszik ennek a népi gyökerű kultúrának az elterjesztését faluszerte, s ezzel hadat üzennek „a magyar fajtól merőben idegen nagyvárosi aszfalt­szellemiségnek". A falu kultúrájának megismerése mint program, már az előző években is szerepelt a Szent György Kör életében, de ez a törekvés szigorúan megmaradt az etnográfia körében. E tekintetben a gombaszögi tábor sem hozott változást. Még mindig csak a népi mese- és nótakincs gyűjtéséről, falusi kulturális elemek megmentéséről folyik a szó, és egyetlen utalás sem történik arra, hogy a regősdiákoknak szociális feladataik is lehetnek. Figyelemre méltó körülmény, hogy az Ady és Szabó Dezső, vala­mint Móricz munkásságát már olyan kitűnően ismerő fiatalok e magyar irodalmi népiesség irodalmi példáin nem tanulták meg a magyar falu igazi problematikáját, a falu gazdasági bajaira, a falusi osztályharcra nem Móricz és Szabó Dezső oktatták a fiatalságot, hanem röviddel a gombaszögi prog­ram megszületése után maga az élet tárta fel sebeit a falu járó ifjak előtt.

A gombaszögi tábortüzek az irodalom megismertetésének jegyében zajlottak le. Felfedezték Móricz Zsigmondnak egy 1914-ben Adyról írt cikkét (Ki látott engem, Nyugat), melyben Móricz sokértelműen és figyelmeztetően tesz hitet a kardos magyarral szemben a kapás magyar mellett, mint amely­nek jövője van. A bemutatott versek és prózai írások jórészt az Ady-röp-iratból valók. Az átértékelő törekvések jegyében ismertették Harsányi Zsoltnak a Nyugat 1926. évfolyamában megjelent Mikszáth-tanulmányát és részben ennek hatása alatt új Mikszáth-kép kialakítására tettek kísérletet. A nagy mulattatóban keresték a kor bírálóját. „Nem tudunk többé nevetni az írón, aki mosolygós szájjal prédikálta szörnyű romlásunkat, roppant züllésünket."

A gombaszögi tábor azonban nem maradt meg minden vonatkozásban a népies misztikum ködfelhőjében. Voltak igen reális kérdésfelvetései, melyek már a sajátos hazai viszonyokban gyökereztek és a mozgalom jövő fejlődésének irányát jelezték. Az egyik előadó a néphigiénia és a népbetegsé­gek helyzetéről adott elő, a falu egészségügyi helyzetét tárta fel, és gyakorlati útmutatást nyújtott a falvakra induló ifjaknak; a társadalmi realitás köré­ben mozgott az az előadás, mely az iparos pályákra hívta fel a fiatalok figyelmét és bedobta a köztudatba azt a kérdést, hogy hol keressen érvénye­sülést az iskoláit elvégzett ifjúság.

Bár Gombaszög irodalmi programja még teljesen a szabódezsőizmus jellegét viseli magán és a faji gondolat hatását tükrözi, mindamellett a fia­talok irodalmi szemlélete is tágult közben. Az Ady—Szabó—Móricz triászra úgy tekintenek, mint a magyar faji problémák sűrítőire, de hozzáteszik, hogy a megoldást ezeknél hasztalan keresi valaki; ezek csak kiindulási pon­tok. És hogy az ifjúság érdeklődése mennyire sokoldalúan ágazik el, azt a Szent György Kör által a fiatalok számára összeállított könyvjegyzék árulja el. A szigorú válogatással készült könyvtár anyagából a mozgalom további alakulása szempontjából elsőrendűen fontos művek: Babits Halál­fiai és Barta Lajos A sötét ujj e. regénye, Jászi Oszkárnak A Nemzeti államok kialakulásáról és a nemzetiségi kérdésről írt könyve, Kassák önéletrajzi írása, az Egy ember élete, Szabó Ervin Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forradalomban c. munkája, Szekfű Gyula Három nemzedéke. A folyó­iratok között már szerepel az erdélyi Korunk, a Nyugat és a 100%-is.

A gombaszögi tábornak a szociális kérdés problémái köré csoporto­suló mondanivalója a nézetek furcsa zavarosságát tükrözi. A szociális kér­dést az orosz viszonyokkal foglalkozó előadás nyitotta meg, melynek elő­adója rámutatott, hogy az orosz parasztságot „a Lenin forradalma óta bekövetkezett orosz népi megújhodás váltotta meg évszázadok halálos csöndjéből. Az orosz nép nagy reneszánszát a szociális kérdés rendezése hozta, mely megnyitotta az utat a föltörekvő ősi erejű parasztság történelmi szerepe számára." De ahogyan a munkások és parasztok jövő sorsát nézi az előadó, abban ismét szóhoz jut a narodnyik szemlélet; eszerint Sztálin Oroszországában a jövő legnagyobb osztálya az orosz parasztság. Az elő­adást követő vita megmutatja, hogy a szabódezsőizmus rányomta bélyegét a magyar Tanácsköztársaság megítélésére is; eszerint ez csak „olcsó utánzása volt az orosz forradalomnak."¹³ A tanulság az, hogy a megújhodás csak „a magyarság faji érzéséből és a magyar nép vérösztönös szeretetéből indulhat ki". Másrészt a magyar jövő ügye összekötődik a kelet-európai népek sorsával és — természetesen — az összefogásban a magyaré a vezetőszerep.

Mégis volt ennek a vitának egy előremozdító magja: felhívta a fiatalok figyelmét arra a gyökeresen más helyzetre, mely a Szovjetunióban alakult ki a forradalom következtében és ha leszűkítve, pusztán a parasztkérdés körére szorítva is, felébresztette az érdeklődést az új szovjet irodalom és művészet iránt.

A gombaszögi tábor tehát semmiképpen sem jelentett szakítást azzal a népies ideológiával, mely ott állt a mozgalom bölcsőjénél, és nem jelentett szakítást a magyar ellenzéki politikával sem, melynek főképviselőjét a tábor üdvözölte. A tábor azonban olyan fiatalság arculatát tükrözte, mely­nek masszájából sokféle forma alakulhatott ki a reáirányuló behatásoktól függően. A zavaros, ködös, faji misztika elegyedett itt a kisebbségi élet reális felfogásával, ós élesen rajzolódott ki a mozgalom hordozóinak a cser­készformákon messze túlemelkedő igénye, hogy az egész magyar fiatalságot áthassa a maga eszméivel. Míg a magyarországi, erdélyi fiatalság egyesülé­sei megelégedtek a maguk szűk kereteivel és nem kívántak nemzetközi missziót betölteni, a Sarló már megszületésekor ezt a határokon túlemelkedő nagy kelet-európai szerepet írta elő magának. Ehhez a szervező munkához egyelőre hallatlan lelkesedésével és a sorra fejlődő problémák megmutatá­sával járult hozzá. Természetesen a személyi kapcsolatok is gyors ütemben épültek ki.

Mai szemmel nézve kissé szűknek tűnhetik az a társadalmi program, amit ez az induló nagyigényű ifjúsági mozgalom maga elé tűzött. Hiszen, ha lefejtjük róla a népiesség frázisait, gyakorlati tennivaló alig marad mögötte. De az a hatalmas lendület, mellyel Gombaszögön a Sarló kibon­takozott, magában is biztosítékát jelentette annak, hogy a fiatalok megmoz­dulása nem áll meg egy helyen, hanem rövidesen eljut azokhoz a konkrét társadalmi problémákhoz, amelyeket az életben nyitott szemmel járó fiatal nemzedék el sem kerülhet.

6.

A gombaszögi táborozást követő időszakban az ifjúság radikalizáló-dásának gyors ütemű folyamata következett be. Szaporodtak a kérdés­feltevések és érezhetővé válik a fiataloknak az az igénye, hogy közelebbi kapcsolatba jussanak a konkrét társadalmi valósággal. Ennek az érdekes változásnak egyes állomásait szemléltetően tükrözi A Mi Lapunk című diákújság, melyet most már Scherer Lajos mellett a sarlósok szerkesztenek, így a lap kettős arculatú: a szerkesztő szeme előtt nem egyszer a Zászlónk és a többi ifjúsági lap lebeg mintaként, de a fiatalok minden szám részére gondoskodnak friss, haladó tartalmú anyagokról.

A Mi Lapunk 1929. évi márciusi számában Balogh Edgár, a sarlós mozgalom vezetője „Földanyánk hívó szava" címen olyan programot ad, mely részben megismétli a korábbi szólamokat a nép megismerésének jelen­tőségéről, részben azonban továbbmegy az eddigi kultúramentő szemlé­letnél. Arra biztatja a falura induló regősdiákokat, hogy tanulmányozzák — a múlt mellett — a falu mai erőviszonyait. A csallóközi halászat története mellett nem kevésbé fontos a rozsnyói vaskőbányászat jelene vagy a gömöri vetésdíjazás, vagy az érsekújvári diákok kezdeményezése, mellyel felmérik a helybeli társadalom nagy kérdéseit. Célzatosan helyezi el a lap vezető helyen Kodály Zoltán Népzene című írását, melyben a művész felhívja a figyelmet arra, hogy „Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban: ott is emberek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk) és mégis mennyit tanul­hatunk tőlük."¹⁴

A gombaszögi tábort követő időkben egész sor új kérdés csatlakozik a már korábban felmerültekhez. Mozgásba lendül a középiskolás diákság legfelsőbb korosztálya és követeli az elavult, áporodott szellemű önképző­körök reformját, mégpedig olyan értelemben, hogy az önképzőkör szűnjék meg a dilettáns irodalmiaskodás melegágya lenni, s foglalkozzék magával az aktuális élettel.

Az ifjak körében megindult egészséges zajlásra természetesen fel­figyelt a reakció is. Az ellenzéki politikusok feje, Szüllő Géza az 1928 őszén megtartott III. diákkongresszuson ugyan üdvözölte a fiatalság önálló út­keresését és „gerinces nemzeti öntudatát", de az ellenzéki pártok korifeusai szükségesnek látták a védekezést is ezzel az ijesztő gyorsasággal terebélye­sedő mozgalommal szemben. Győry Dezsőt, aki a gombaszögi tábor ünnepelt költője és az új nemzedék egyik legtöbbet igérő alakja volt, kenyéradó gazdái Mussolini Olaszországába küldik tanulmányútra. Ugyanakkor a katolikus jelszavak alatt tömörített főiskolás diákság is fokozott mozgásba kezd a papok irányítása alatt „a szociális kérdés" megvitatására. Hogy a Sarló vitorlájából kifogják a szelet, a katolikus szervek is a nép megismeré­sének programját hirdetik.

A Sarló vezetőgárdája azonban 1929-ben már nagy lépéseket tesz előre, hogy kibontakozzék az egyoldalú faji mitológiából és szemléleti körébe bevonja a magyar társadalom más osztályait, a mindezideig alig-alig mél­tatott munkásságot. A munkásirodalmat a Sarló számára egy ideig kizáró­lag Kassák Lajos jelenti, kinek a Nyugatban megjelent önéletrajzi regénye nagy visszhangot váltott ki az ifjak körében. Kassákban bizonyos fokig maguk közé tartozó írót fedeznek fel a sarlósok, hiszen Kassák Érsekúj­váron — a sarlós mozgalom fellegvárában — született, idefűzik első élmé­nyei. A Munka megindulásának időszakában Kassák meglátogatta Cseh­szlovákiát és személyes kapcsolatba került a Sarló vezetőivel; ebből hossza­dalmas megbeszélések, erjesztő viták születtek, és Kassák regényei a leg­nagyobb visszhangot váltották ki a fiatal értelmiség között.¹⁵

Ugyanebben az időben létesült kapcsolat az emigráció egyik meglehe­tősen magányos alakja, Barta Lajos és a fiatalok között. Barta akkoriban Bécsből állandó jelleggel Pozsonyba költözött s előbb könyvkiadóvállalat­tal kísérletezett, mely azonban nem vált be, majd Uj Szó címen 1929 nyarán folyóiratot indított. Ennek a lapnak kifejezetten a szocialista kultúra ter­jesztése volt a célja. Barta felhasználta korábbi budapesti és erdélyi kap­csolatait, elég széles munkatársi gárdát toborzott össze, és igazi támaszát a sarlós fiatalokban kereste, akiket érzékenységük, haladó szándékaik és becsületességük miatt megszeretett. Üzletileg az Uj Szó ugyanolyan meg­alapozatlan vállalkozás volt, mint a többi újság vagy folyóirat. A lap eklek­tikus jellegéhez hozzájárult a munkatársak sokfélesége és az, hogy nem volt konkrét csehszlovákiai mondanivalója. Bartának, mint a többi emigráns­nak, a csehszlovák kormányra is tekintettel kellett lennie,és ezért meg kellett válogatnia, mit közöl a lapban.

1929. március 22-én a pozsonyi Prímás-palota tükörtermében a Sarló megrendezte programadó estjét, melyen felvonultak a fiatalok vezetői és az ott megjelent, részben polgári gondolkozású, néhányszáz főnyi hallga­tóság némi borzongással hallotta, hova fejlődött rövid idő alatt ez a szűk, cserkész-jellegű mozgalom.

A Sarló vezetőjének szájából most hangzik el első ízben a nyilvános­ság előtt az a törekvés, hogy meg akarja szervezni a gyári és földmunkásság, a kisiparosság, a kisgazdatársadalom „öncélú" ifjúsági mozgalmait. A töme­gek „osztálypedagógiáját", új, szociális szemléletű magyar értelmiség ki­alakításával kívánják egységes magyar munkaközösséggé kifejleszteni. Evégett a Sarló országos munkaprogramot hirdet meg. Ennek keretében meg kell ujhodniok a cserkészetnek és a középiskolás önképzőköröknek, a diáksajtónak, a diáksportnak; énekkarokat és szavalókórusokat kell alakí­tani, melyek az új szellemet vannak hivatva legszélesebb körben elterjesz­teni. Ugyanezt a célt szolgálják a faliújságok. A végső cél: a tömegek sorsa iránt felelősséget érző új értelmiség kifej'esztése. Ez a program lényegében a korábbi felfogás szerves folyománya: nem arról van szó, hogy a diákság keressen utat a munkásmozgalom meglevő formáihoz, hanem hogy az értel­miség nyúljon bele a munkásosztály életébe, emelje ki a maga „zártkörű", pártkeretekben élő mozgalmából, hozza össze a többi dolgozó osztállyal és így rázza fel a szunnyadó tömegerőket. Az új társadalmi rend előkészítője nem maga a munkásosztály lesz, hanem az őt szervező, irányító értelmiség.¹⁶

E programban megnyilatkoznak a narodnyikizmus szemléletének bizonyos elemei. A Sarlósok ugyanis nem csupán azért tulajdonítanak vezető szerepet a munkásmozgalom irányításában az értelmiségnek, mert általában meg vannak győződve az értelmiség szellemi fensőbbrendűségéről, hanem a munkásság mozgalmát a maga konkrét csehszlovákiai formájában túlságosan heterogénnek, nemzeti szempontból kevésbé öntudatosnak tekin­tik. E koncepció hátterében könnyű felismerni a paraszti és részben közép­osztályi származású értelmiségi ifjaknak a munkásmozgalom„népibbé téte­lére "irányuló elképzeléseit. Lényegében tehát a paraszti sors körül kiala­kult mitosz kísért itt a Sarló programjában.

A Sarló zászlóbontó estjén újból tisztázták az új nemzedék irodalmi állásfoglalását. Az Ady értékelése körüli vitát lezártnak tekintik s ezzel elhatárolódnak minden olyan kísérlettől, mely az Ady-kérdés revíziójára törekszik. Ady mellett a számadás második helyen már nem Szabó Dezsőt említi, hanem Móriczot. „Móricz egyrészt ráirányította figyelmünket a magyar falura, másrészt keserű és reménytelen kisvárosi rajzaival odakor­bácsolt Nyugathoz, a kultúra, a tudás fanatikus szeretetének a lázát oltotta belénk." Szabó Dezső „hasznos destrukciója" pedig abból állott, hogy „az ő könyvein keresztül döbbentünk rá legerősebben arra, hogy mennyire hamis, frázisos, reakciós a magyar nemzetieskedő ideológia, a talajtalan tradíció-szeretet, melyet a középosztály végzetesen nem tud levetkőzni." Ady, Móricz és Szabó Dezső után a jövő biztosabb társadalmi rendjével foglalkozó külföldi írók felé fordultak a fiatalok. A külföldi írók közül Barbusse, Upton Sinclair és Gorkij hatottak, a magyarok közül pedig Kassák Lajos „volt az első termékeny hazai élményünk." Kassáknak nem annyira versei ragadták meg a fiatalokat, mint inkább prózája, első helyen önéletrajza, mely egy puritán szocialista művész kifejlődését, megtisztulását írja le, s amelyet minden fiatalembernek el kell olvasnia. Kassák egy másik regénye (Napok, a mi napjaink) hívja fel a fiatalok figyelmét arra, hogy a jövő mozgalmának szakemberekre van szüksége és ez útmutatás lehet a csehszlovákiai magyar értelmiségnek is.

Az új magyar irodalom termékenyítő hatása érződik a tanítóság állás­foglalásán, de itt már áttör a szovjet tapasztalatok ismerete is. „Nekünk, fiatal tanítóknak — írja Forgách Béla — egy felszabadult kis nebuló, az orosz Kosztya Rjabcev, egy egész életre szóló tanulságot adott." E név utalás Nyikolaj Ognyevnek Kosztya Rjabcev naplója címen a kolozsvári Korunkban megjelent regényére, melynek hatása rövidesen szélesebb körben is megnyilatkozik a Sarló berkeiben.¹⁷

Egy másik irányban is kinyüt időközben az ifjúság érdeklődése és ez a szomszédos cseh és szlovák irodalom. E kapcsolatok ápolása elsőrendű programpontját alkotta Barta Lajos lapjának, az Uj Szónak, de viták folytak a magyar—szláv kulturális érintkezésekről országszerte.

A Sarló pozsonyi zászlóbontása a reakció számára nyugtalanító módon vetette fel az ifjúsági mozgalom hováfej lő désének kérdését. Az ellen­zéki pártok politikai vezetői, kevés kivétellel, begubózkodó konzervatív földesurak és polgárok voltak. Kapcsolataik a határon túl megrekedtek a hasonlóan reakciós gondolkodású köröknél s bár helyzetüknél fogva a pol­gári demokrácia jelenségei elől sem zárkózhattak el mereven, a haladás fo­galma ismeretlen volt számukra.

Hivatalosan a Sarló és az ellenzéki politika között ekkor még nem sza­kadt meg a kapcsolat. A Sarló vezetői elég világosan látták, hogy az ilyen gyökeres szakítás visszahatna magának a mozgalomnak az esélyeire is. Hiszen maga a diákság sem volt egységes ideológiailag, voltak elmaradott csoportjai.

A Mi Lapunk, mely az új szellemű mozgalom orgánuma volt, ekkor már kihívta maga ellen a tanárság maradi részének erős bírálatát. Ez a lap egész magatartásával eltért a Zászlónk-szerű diáklap szintjétől és eszméitől. Az új nemzedék pozsonyi programestjét követően közölte az érsekújvári diákok vallomását legkedvesebb olvasmányaikról s ebben Szabó Dezső, Móricz mellett Balázs Béla, Kosztolányi, Karinthy, Kaffka nevei szerepel­nek mint legolvasottabb írók. A lapban elragadtatott hangú ismertetés szá­mol be Pudovkin Vihar Ázsia felett c. filmjéről, az egyik sarlós egyenesen Franciaországból küld levelet társainak s jelzi, hogy Chamson, Ramuz és Barbusse „ugyanazt akarják, mint mi."¹⁸

A mozgalom már zátonyok között halad előre. 1929 nyarán az Eper­jesen megtartott cserkészankéton Balogh Edgár már figyelmeztet arra, hogy a Sarló immár Erdélyben és Magyarországon is érezteti hatását, de fejlődését nem egyszer gátolja a hatóságok részéről tapasztalható megértés­hiány és a nem kis mértékben a minden újítástól irtózó merevség.

1929 nyarán datálódik a Sarló kapcsolata Kodolányi Jánossal, akinek a következő évben igen jelentős szerepe volt a mozgalom további radikali-zálódásában. Kodolányi abban az időben már jónevű író, kinek írásai a Pesti Naplóban, a Bartha Miklós Társaság orgánumában és még számos más lapban jelennek meg. Ekkoriban erősen radikális, tele a Horthy-rendszerrel szemben érzett gyűlölettel és a munkásmozgalom iránt táplált nosz­talgiával. Magát marxistának vallja, bár képzett, tisztult marxistának semmi esetre sem tekinthető.¹⁹ De gyűlöli a nagytőkét, az ellenforradalmi rendszer földbirtokosait és burzsoáziáját, mélységesen foglalkoztatja szű­kebb hazájának, az Ormánságnak a kérdése, és a Hazugság öl c. röpiratá­ban szenvedélyesen üzen hadat a rendszernek, mely megkönnyíti az egykét a Dunántúlon. Kodolányinak nincs állása, cikkírásból él s nagyon nehezen. Talán ez adja neki a gondolatot, hogy elvándorol Magyarországról és a szabadabb légkörű Csehszlovákiában telepszik le. 1929-ben Pozsonyban jár, cikket ír Barta lapjába („Ady Endrét kitömik"), tárgyalásokat folytat a Zay Károly gróf kiadásában megjelenő A Nap c. pozsonyi bulvárlappal, melyet akkoriban Antal Sándor, a Holnaposok egyik emigrált tagja, az egykori Huszadik Század munkatársa szerkeszt. Itt kerül közelebbi kap­csolatba a sarlósokkal és nyomban melléjük áll. A Mi Lapunk 1929 októberi száma Kodolányi írásával (Köszöntöm a testvért) nyitja meg anyagát, a Vetés 4. száma pedig, mely főleg a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, Kodo­lányi vezércikkét közli. De már ebből a számból is kitetszik, milyen határon túli körökkel teremtett a Sarló rövid idő alatt kapcsolatot. Erdélyben az Erdélyi Fiatalok köré tömörült gárda, Budapesten a Bartha Miklós Társaság, Kassák Munka-köre, Szegeden a Bethlen Gábor Kör érdeklődik a Sarló munkája iránt. Ez a széles kör természetesen nem jelent semmiféle ideoló­giai egységet, mindössze az köti őket egybe, hogy valamilyen úton-módon mind a magyar társadalom akut kérdéseit vizsgálgatja és a jövő útjait szeretné kitapintani. A kisebbségi keretben élő ifjúság számára maga a kisebbségi sors kezd elsőrendűen fontos problémává válni, az anyaországi mozgalmak, szervezetek a parasztkérdést helyezik első helyre. Kivétel Kassák köre, mely a munkásosztály irodalmát propagálja.

1929-ben, egy évvel a gombaszögi program kitűzése után ez a hallat­lan ütemben fejlődő mozgalom nagymértékben kitágította a kérdések körét s úgyszólván a magyar társadalom minden alapvető problémája helyet kapott a fiatalság eszmélkedésében. A Sarló nézetei még ekkor nem tekint­hetők kiforrottaknak, még a legtöbbet tárgyalt parasztkérdésben is erős torzító üvegen át nézik pl. a szovjetunióbeli viszonyokat, úgy látják, hogy ami ott folyik, az lényegében a marxizmus revíziója és a paraszti magán­tulajdon felkarolása.²⁰ Az új nemzedék szocializmusa inkább lírai, mint tudományos jellegű, s alapja az általános humánum, mely elítél mindenfajta kizsákmányolást. A legdöntőbb lépés azonban 1930 elejére már megtörtént, s ez abban áll, hogy a sarlósok felismerik a kelet-európai parasztság ki­zsákmányolt, elnyomott jellegét, és ezzel együtt szétoszlik mindaz az illúzió, amely az egészséges falu, a paraszti őserő köré szövődött. Az 1930. évi nyári sarlós vándorlások a szlovákiai magyar tájon már ennek a felismerésnek az általános érvényre jutását segítik elő. A paraszti elmaradottság felismerése nyomban konkrét formákat ad a fiatalok segítőkészségének. A népegész­ségügy, a falusi építkezés, a szövetkezeti kérdés, a paraszti életforma fel­emelése foglalkoztatja a szlovákiai egyetemi hallgatóság élcsapatát.

A magyar irodalom is elsősorban a szociális kérdések felvetése szem­szögéből kap további helyet a fiatalok életében. A haladó írók sorát Eötvös­sel nyitják meg, benne látva ,,a polgári művészet avantgardistáját", de míg Eötvös harcosan írt, addig Mikszáth látszólag cinikusan, adomák mögé dugva írta meg a feudalizmus végrendeletét. Mellette Jókai volt az, aki „hosszú türelmes munkával polgárosította, nyugatosította át ennek az országnak az arcát, s csinálta meg a magyar burzsoázia kultúrforradalmát, egészen addig, míg a táblabíró figurák mögül előbújik az ipari kapitalizmus gépezete, a gyár, a munkás." Velük szemben Gárdonyi és Herczeg igyekez­nek a kapitalizmus betöréséről elterelni a figyelmet. A másik pólust Móricz képviseli, de ettől a sarlósok irodalomtörténete éppen a megbízható paraszti életképet kéri számon s hibáztatja, hogy a Sárarany „hatalmas szociális potenciái" végül is belefulladnak a paraszti erotikába. „A Turi Dani szekszu-ális tragédiája nem élete azoknak a millióknak, akik a bérek legkisebbi­kéért nyűvik el életüket a világkapitalizmus magyar mezőin. Mert ezeknek problémája a holnapi kenyér, a beomló viskó, a teljes kiszolgáltatottság, a tüdőbaj, az anyagi és emberi felemésztődés kérdése, s így értékelődik át a Móricz Zsigmond parasztja, aki az első pillanatra nála emberségének leg-gyökerén látszott megfogva lenni, sujtásos múzeumi figurává. Az a heroiz­mus, amivel Móricz a parasztot látta, az az istenszerűség, az a nagyság és bőség, a nagygazdaparaszt embertelen zsugoriságába s a földproletár lázas nyomorúságába változott."²¹

Ha meggondoljuk, radikális hadüzenet ez annak a Móricznak, akiért még röviddel ezelőtt a fiatalság egy emberként lelkesedett. A bírálat két­ségtelenül túlhajtott és igazságtalan, hiszen a Sárarany erotikája semmit sem von le Móricz társadalmi valóságábrázoló művészetéből, de ha elrugasz­kodott is e bírálat, mégis van egy nagy pozitívuma: jele annak, hogy a fiatalok nem rekedtek meg egy helyben, a paraszt istenítése még akkor is ellenkezésre ragadja őket, ha legkedvesebb mesterüket kell is megtagadniuk, így lép előtérbe Móricz nem annyira mint a falu hiteles megörökítője, mint inkább a kisváros írója. És a kritika most már számon is kér: számon kéri a háború és a forradalmak regényeit a magyar irodalomtól, súlyos mulasztásnak tekinti, hogy senki sem írta meg az ellenforradalom regényét, és a mai Magyarország három millió koldusáról, aki „a leghihetetlenebb, legfantasztikusabb életkörülmények között él ... . egy konzervatív újság­író riportján (Milotay István !) kívül sehol sincs szó az új magyar irodalom­ban." Végigtekintve a magyar próza helyzetén, a Sarló kritikusa Babits Mihály Halálfiai c. regényével illusztrálja a polgári epika menekülő vonalát. Babitsot azért ítéli el, mert nem a magyar kispolgárság halálbaroskadását írta meg a Halálfiaih&n, nem azt mutatta meg, hogyan igazítja a társadalom sorsát egy magasabb erő. Nem osztály, hanem egyén áll Babits regényének központjában s valami furcsa predesztináltság okozza a hősök pusztulását, valamiféle titkos metafizikai erőkomponensek jutnak szóhoz benne s ezek egy huszadik századbeli írásműbe sehogysem illenek bele. Babitstól nem is várja a kritikus, hogy egy társadalmi réteg halálba züllését megörökítse, mert erre csak olyan alkotó képes, aki hisz a parasztság és a munkásság jövő­jében és szerepében. A polgári epika menekülési formáiként tekintik ekkori­ban Kosztolányi Édes Annáját, ahol a szerelmi szekszuális konfliktus jelenti a menekülési formát, ide tartozik Márai Bébi]e, mely lényegében szintén mellébeszél, mint a többi.

A polgári regény kritikája Lukács György emigrációban megjelent írásaiból merít érveket: Lukács mutatott rá, hogy „a mai író, a mai polgári író nem érez maga alatt egy olyan talajt, amiről kritizálhat. Minek a nevé­ben szálljon szembe társadalmával? A feltörekvő osztályokhoz semmi köze. Dübörgő soraikat nem érzi. Magában áll, az egyéniség veszedelmes egyedüli-ségében és elveszettségében. Tulajdonképpen nem is szállhat harcba társa­dalmával: mert mást nem tud akarni. A polgári demokrácia nevében már nem szólhat, mint Eötvös korában. Már tudni kell neki, hogy a polgári demokrácia és fasiszta diktatúra között nincs ég és föld különbség. Mit csinál a polgári író: részletkérdésekbe fullad . . ." Kétségtelenül ez a leg­fontosabb és legsúlyosabb oka a polgári regényirodalom csődjének. A hazai viszonyokat érintve a cikkíró példákat hoz a magyar írók teljes anyagi ki­szolgáltatottságára és az uralkodó osztály által gyakorolt cenzúrára.

Móricz mellett hadat üzen az új sarlós irodalomtörténet-szemlélet a másik körülrajongott mesternek, Szabó Dezsőnek is, akinek kezében a regény „társadalmi toiztükör és társadalmi faktor lett." Az Elsodort falu nem korképe a magyar falunak, csak szép líra, de nem epikai realizmus; amit mégis becsülni kell az íróban, az az őszinte kétségbeesés, a talajtalan vergődés „az uralkodó rend elleni monumentális gyűlölet." Amit pedig Szabó Dezső a Segítségben megírt, ahhoz a magyar tömegeknek semmi közük, ez Boór Bálint egyéni tragédiája, Szabó Dezső önvallomása. Boór Bálintnak azért kell öngyilkosságba menekülnie, mert Szabó Dezsőből hiány­zik a világnézeti bázis, nem bízik az új erőkben, a világkrízisben csak magyar tragédiát lát, és az író végső soron kiesett a világ fejlődéséből.

A polgári regény válságával szemben a munkásosztály irodalma jelenti a jövő útját. A magyar ipari munkásság első legjelentősebb íróját Kassák Lajosban látják, mellette Gergely Sándorban kiemelve az írónak Béke és Szú c. munkáját. A munkásosztály íróinak sorát Illés Béla folytatja, akinél már fellép az osztálytudatos proletár, „hogy megírja első nagy lépésének törté­nelmét." (Die Generalprobe c. regényében). Ugyanakkor a kritikus pálcát tör az utópisztikus kísérletek fölött, mint amilyen Barta Sándor Csodálatos története, ami lényegében utópia keretébe illesztett vezércikkekből áll. A leg­több bizalommal Barta Lajosnak A sötét ujj c. regényét fogadta a sarlós kritika. A regényt egyenesen Zola Germináljáiioz mérte.

A magyar irodalomnak ezt a seregszemléjét kiegészítette az egyetemi körökben folyó vita, melynek során a Sarló képviselője a leghatározottabb harcot folytatta az öncélú irodalom ellen, hangsúlyozva az irodalomnak mint propagandának hallatlan jelentőségét. Itt már világosan megfogalmazódik a törekvés: eljutni a történelmi materializmus irodalomszemlé­letéig. Hogy a Sarló legöntudatosabb vezetői ilyen hamar eljutottak a népies irodalom kritikátlan kultuszától a szocialista irodalom felismeréséig, abban nagy szerepet játszottak olvasmányaik és határokon túli kapcsolataik. Magyarországon is kiéleződtek már ekkor a viszonyok: harc, s méghozzá elvi harc dúlt magán a munkásmozgalmon belül is, s ezekben a vitákban az irodalmi kérdések előtérben álltak. Nagy jelentősége lett rövidesen az erdélyi Korunknak, melynek minden egyes számát izgalommal tanulmá­nyozták a Sarló tagjai. Itt különösen Gaál Gábor és Fábry Zoltán cikkei tűntek ki, s ez utóbbi, maga is csehszlovákiai lakos lévén, minden elvonult-sága mellett is a legszorgalmasabb figyelője és kritikusa volt a magyar irodalomnak. De hatott a cseh irodalmi élet példája és Berlinből is meg­érkeztek az új könyvek, mint ahogy Párizsból is. Az új nemzedék világ­irodalmi tájékozottsága széles volt és a haladó irodalomra összpontosult. A szovjet írók közül hamar eljutottak a fiatalsághoz a Korunk hasábjain ismertetett írók, köztük Hja Ehrenburg, Nyikolaj Ognyev, Nyeverov, Taraszov Eodinov és mások. Éreztette hatását a bécsi és a párizsi magyar emigráció is. Könyvek, folyóiratok szinte akadálytalanul ömlöttek be Cseh­szlovákiába. A fiatalság mohón nyúlt utánuk.

Ennek a friss szemléletnek volt köszönhető, hogy a magyarországi diákegyesületek haladó tagjai felfigyeltek a határon túli mozgalomra és az itteni ifjúsági sajtóban sűrűn lehetett olvasni olyan megnyilatkozásokat, melyek a Sarlót állították oda követendő mozgalomként az anyaországi fiataljaink szeme elé. A Sarló bevonult a magyar közéletbe, helyet kapott a sajtóban, és megindult körülötte a vita, mely 1930 tavaszáig többnyire a mozgalom jó oldalait domborította ki, de 1930 márciusától kezdve a közben radikális irányba fejlődött Sarló már nemcsak lelkesedést, de vak gyűlöletet is vált ki Magyarországon.

7.
1930. március 15-ét figyelemre méltó nyilatkozatok és kezdeménye" zések tették a Sarló történetének jelentős állomásává. A Sarló pozsony¹ helyiségében Balogh Edgár, a mozgalom vezetője az 1848-as forradalom két fő hiányosságát: a parasztság földkérdésének és a nemzetiségekkel való együttműködésének az elmaradását tárta fel. Összehasonlítást tett a mai új nemzedék és a márciusi ifjúság közt, kijelentette, hogy az új nemzedék­nek a 48-as forradalom két elmaradt kérdéséből, a parasztság polgári köve­teléseiből és a kelet-európai népek egymásrautaltságából kell kiindulnia, de ugyanakkor meg kell érteni, hogy mindez az elkésett polgári követel­mény is csak a szocializmus társadalomszemléletében oldható meg. Az 1848. évi események értékelésénél Szabó Ervin nézeteit boncolgatták az ünnepi ülés előadói. Boross Zoltán Kossuth Duna-konföderációját ismertette nagyobb tanulmányában, összehasonlította a kossuthi tervet az új nemze­dék hasonló elképzeléseivel, különösen hangsúlyozva, hogy ma már nem a Habsburg-dinasztikus feudalizmus, hanem a nyugati kapitalizmus az a veszély, mely ellen Kelet-Európa kis nemzeteinek össze kell fogniok. Ebben a munkában közvetítő szerep vár a magyar kisebbségekre, melyek nemzet¹ önvédelmükön keresztül tulajdonképpen az új, egységes Kelet-Európáért küzdenek.²²

A parasztság esedékes földhöz juttatása és az elnyomott kelet-európai népek összefogása lett a Sarló programjának fő követelése. Ez jutott szóhoz az 1930. március 15-én Budapesten kitört koszorú-botrányban is, melytől nemsokára hangos lett a levegő Prágában, Budapesten és Erdély­ben egyaránt. Mi történt 1930. március idusán Budapesten? Megjelent a Sarló két kiküldöttje és koszorút akart elhelyezni Petőfi szobrán. A koszorút a kelet-európai kisnépek: magyarok, szlovákok, csehek, románok, szerbek és horvátok nemzeti színeit tartalmazó szalagok díszítették. A kisnépek nemzeti színű szalagjai Petőfi szobrán: az 1848-ban oly tragikusan elmaradt összefogás szükségességét voltak hivatva jelképezni, és hasonló értelemben kívánt felszólalni a delegáció vezetője is a március 15-i szabadságünnepé­lyen. Közbeléptek azonban a hatóságok. Andréka budapesti főkapitány­helyettes letiltatta a koszorú elhelyezését és a beszédet, mire a sarlósok a koszorút Táncsics Mihály sírjára helyezték el. Ez olyan demonstratív tett volt, aminek értelmét nem lehetett félremagyarázni.

A koszorú-ügy felkavarta a magyar politikai életet. Budapesten, március 19-én a parlamentben Farkas szociáldemokrata képviselő intézett interpellációt Szcitovszky belügyminiszterhez, de már az interpelláció el­hangzása heves jelenetekre adott okot. Az egyik képviselő ezt kiáltotta: „Tűrnék-e a csenek, hogy magyar koszorút helyezzenek el Masaryk szob­rára?" (Masaryk ekkor még természetesen élt.) Szcitovszky kijelentette, hogy nem betiltásról volt szó, a főkapitány a csehszlovákiai küldötteket csak arra figyelmeztette, hogy eljárásuknak ellentüntetések lehetnek a következményei. Abban a beszédben, melyet a sarlósok képviselője a szo­bornál el akart mondani, volt egy mondat, mely szerint a Duna mellett élő népek jövőjét csak a demokratikus dunai konföderációval lehet megoldani, Szcitovszky szerint az egész akció a csehszlovák propaganda műve, mivel ez minden eszközzel be akarja bizonyítani, hogy a magyar ifjúság bizonyos rétegei hűtlenek lettek nemzetükhöz. Az a mód, ahogyan a koszorút a Petőfi szoborra el akarták helyezni, megsértette volna a magyar nemzet pietását. A képviselőház tudomásul vette a belügyminiszter nyilatkozatát, de ezzel a kínos ügynek távolról sem lett vége.

Az első akció magától a Sarlótól indult ki. A pozsonyi, prágai, brünni Sarló nevében Asztélyi Sándor, Balogh Edgár, Boross Zoltán, Berecz Kálmán, Hodina Lajos, Pál Ferenc, Horváth Ferenc, Sinkovits Béla és Dobossy Imre memorandumot jelentettek meg a Pesti Napló vasárnapi számában, ismertették a Sarló mozgalmát, a koszorúelhelyezés szabatos történetét, s megokolták, miért szerepeltek a koszorún a dunamedencei népek nemzeti színei. „A megoldatlan földkérdés és az elmaradt együttműködés a szlávok-kal és a románokkal mindezideig felkísértő tragédiája a magyarságnak," mondja a Pesti Naplóban megjelent memorandum.²³

A Sarló koszorú-akciója vízválasztó szerepet töltött be az anyaországi ifjúsági mozgalmakban. A Bajtársi Egyesületek erélyesen visszautasították a Sarló programját, és a Sarló vezéreit hazaárulóknak nyilvánították. Buda­pest utcáin is tüntettek a Sarló ellen. A Wesselényi Reform Klub monstre-gyűlésen foglalkozott a sarlósok akciójával, hatalmas tömegben tüntettek az összes Bajtársi Szövetségek. Ott volt a Magyar Nemzeti Diákszövetség, a MEFHOSZ és a Széchenyi Szövetség. Valamennyien tiltakozó határozatot nyújtottak át a nagygyűlésnek a Sarló ellen. Felszólalt Oláh György is, a Magyarság munkatársa. Elfogadtak egy határozatot, melyben visszauta­sítják a sarlósok mozgalmát, mely mögött cseh imperialista törekvéseket látnak. De csakhamar kiderült, hogy nem az egész fiatalság fordult szembe a Sarlóval, szerte az országban mindenütt lelkes hívei voltak a koszorú­akcióban kifejezésre jutó új kezdeményezésnek. Miskolcon az akadémikusok nyíltan zászlót bontottak a Sarló programjával. Egy 50 főnyi diákcsoport röpiratot adott ki Kőtörő címen s ennek programja erősen tükrözte a sarlósok álláspontját. A lapot a hatóság elkobozta, nyolc diákot letartóztattak.²⁴ A magyarországi visszhang között hasztalan keressük a Sarló programjához egy időben legközelebb álló Barta Miklós Társaság vezetőinek megnyilat­kozásait. Ennek oka az, hogy éppen abban az időben került a Társaság súlyos válságba, a vezetők egy része nyíltan átállt a nemzeti szocialista moz­galom oldalára, aminek következtében a kör haladó elemei — köztük Fábián Dániel, Olt Károly, József Attila, Hamvas Béla — kiváltak a Társaságból, s nyilatkozatot jelentettek meg a szlovákiai magyar sajtó­ban is.

A koszorú-affér után a Sarló — mozgalmi jellegéhez híven! — szen­vedélyes sajtó-polémiákban határolta el magát a magyar társadalom egyes köreitől és igyekezett levonni a márciusi eset következtetéseit.

A magyarországi reakcióval a Sarló nem vette fel a harcot, hiszen ez a haladó magyarországi mozgalmak feladata volt. De a Magyar Diákszemle egy cikke gyilkos szatírával ismertette a Bajtársi Egyesületek „program­ját", saját „Táborozási rend"-jük paragrafusaival teszi lehetetlenné e Baj­társi Egyesületek ostoba, nacionalista, vérgőzös romantikáját. „Az eltor­zult magyar forradalom óta tíz év telt el. Ebben a tíz évben benne foglal­tatik az anyaország népének heroikus vonaglása a gazdasági krízis, a test-vértelenség és Európát rengető világválságok között. Ennek a tíz évnek történetébe beletartozik a három millió alföldi koldus nyomora, a közép­osztály lerongyolódása ... Es az ifjúság ennek a történelmi szenvedésnek tizedik évében kiadja a magasivás legfőbb vezéri szabályzatát. Az az ifjú­ság, melyről a tíz év alatt mást sem hallottunk, csakhogy kivonultak foko­sokkal, botokkal tüntetni a Conti utcába a Népszava ellen, az egyetemek kapujában a zsidók ellen, a Nemzeti Színházban Szomori Dezső ellen, Keszt­helyen Simon Böske ellen, az üllői klinikák előtt Ádám professzor ellen, a március 15-én békésen felvonuló munkások ellen ... A karhatalmi alakula­toktól a bajtársi magasivásig jutott ifjúság, egy mérhetetlen csőd szim­bóluma."²⁵

A Sarló ezzel befejezettnek és lezártnak tekintette a magyarországi reakciós ifjúsági mozgalmakkal való vitáját. De csakhamar megmutatko­zott, hogy nem hajlandó vitákba bocsátkozni a magyarországi feudál-kapitalista rendszer ifjúsági mozgalmakon kívül álló politikai képviselőivel szemben sem. A Sarlónak ebben a kérdésben tanúsított kitérő magatartása nem folyt szervesen az eddigi programból, és ez volt az oka annak is, hogy heves közéleti csatározások közben forrt ki az álláspontja. A harc egyrészt a csehszlovák kormány magyar exponensei — köztük legelső helyen a kor­mány Pozsonyban megjelenő magyar nyelvű napilapja, A Reggel — ellen folyt. A Reggel, a kormány intencióihoz híven, kezdettől fogva felkarolta a sarlósok mozgalmát, helyet adott cikkeiknek s ezt nyilván azzal a céllal tette, hogy a mozgalmat végső soron a kormánypártok valamelyikébe fut­tassa be. A Reggel körül csoportosult az októberi forradalom Bécsben, Pozsonyban és egyéb helyeken élő emigráns publicisztikai tábora, név szerint Jászi Oszkár, Szende Pál, Kéry Pál és A Reggel politikai szerkesztője, Paál Ferenc. A koszorú-affér után az emigráció messzemenően védelmébe vette a magyarországi reakció támadásaival szemben a Sarlót, és az októberi forradalom vezetői a legnagyobb reménykedéssel tekintettek a mozgalom további útja elé.²⁶ Az emigráció publicisztikája azonban csak a magyar­országi oldal felé mért szigorúan a demokrácia mértékével, Csehszlovákia felé soha sem hallatta kritikai szavát. El akarták hitetni a világgal, hogy Csehszlovákia ideálisan oldotta meg a nemzetiségi kérdést, Masaryk lénye­gében az októberi forradalom elveit váltja valóra. Semmiféle erő sem volt képes arra, hogy rábírja ezeket a makacs októbristákat a csehszlovákiai helyzet analitikus szemléletére. Balogh Edgár, aki szinte egymaga vívta ezt a harcot az októberi emigrációval, a pozsonyi A Nap 1930. április 6-i számában leszögezte, hogy az ifjúság ugyan vállalja a magyar októberi forradalom írá­sait s az értük járó ütlegeket, de az emigrációval nem kíván együttműködni. „Addig nem lehet hozzájuk közünk, amíg észre nem veszik az emberi hala­dás nagy erőforrásait a világháború utáni Kelet-Európában és szenilis kihasználhatóságukban a kisebbségi magyar intelligenciát elszöktetik az itteni problémák érzékelése, az itteni progresszív felsorakozás elől." Az októbristák unszolásával szemben a sarlósok kijelentik, hogy mindenfajta nacionalizmus (és nem csupán a magyarországi!) ellen küzdeni akarnak. Az emigrációval szemben Balogh Edgár azt a vádat emelte, hogy még min­dig a magyar Glóbuszon él, viszont a csehszlovákiai magyar fiatalság a saját államkeretei között akarja felvenni a küzdelmet „a Duna körüli népek egye­temes kibontakozása és a szocializmusa felé." Az októberi program — Balogh szerint — „nagyobbára konzervatívnak számít Csehszlovákiában", GS ,,r'lZ épülő Oroszország iránt érdeklődő diákok nem hallgatnak ma már Jászi Oszkárra sem, ha a szocializmus végső konzekvenciájáról van szó." Ezzel a Sarló akkori vezetője nyíltan utalt arra, hogy a Sarló nem az októ­beri forradalom szellemét óhajtja tovább vinni, hanem levonta a koszorú ügyből adódó elvi következtetéseket s mind a két alapvetőnek elismert kér­désben (parasztkérdés, nemzetiségi kérdés) a lenini forradalmi utat ismeri el az egyedüli helyes útnak. Egy év múlva a megtett út elemzésekor ugyan­az a Balogh Edgár már finom analízissel mutatja meg a Sarló pozsonyi kongresszusán, hogy mi változott a fiatal agyakban: már nem arról van szó, hogy az értelmiség vegye kezébea munkásmozgalom irányítását, hanem egye­nesen és kertelés nélkül arról, hogy az intelligenciának csatlakoznia kell a proletariátus osztályharcos világfrontjához. „Eleddig szokatlan és külö­nösnek tetsző út volt ez a marxizmushoz: a leninizmuson keresztül. De ma egyedül lehetséges, konkrét materialista út." Ezzel a Sarló elhatárolta magát azoktól a konföderációs törekvésektől, melyek a 30-as évek elejétől kezdve (pl. a Tardieu terv) a francia-kisentente imperialista vonalán keresztül próbálták Kelet-Európa népeit szervezetileg jobban hozzácsatolni a nyugati imperializmushoz, elhatárolta magát mind a csehszlovák kormánypártok, mind az októberi emigráció politikájától. Hogy hová jutott el ezen az úton, azt a Sarló kongresszusán Balogh Edgár világította meg:

„A fiatalság az orosz forradalom tanulmányozásában, Lenin tanításai­ban fedezte fel azt a konkrét sztratégiai tényt, hogy győzelmes népforra­dalmat csakis a proletariátus vezethet, mégpedig úgy, hogy magáévá teszi a megoldásra váró összes történelmi feladatot, így az utópolgári követel­ményeket is, és ezzel az átmeneti rétegek, a legszélesebb tömegek szövetségét biztosítja a maga forradalmi zászlaja alatt."

A pozsonyi A Reggelben az októberi emigráció tagjai a legélesebben támadták a Sarlót, nem riadva vissza a rágalmazásoktól és denunciálások-tól sem.²⁷ Ebben a durva hangzavarban a legszerényebb megnyilatkozás mindenesetre a Jászi Oszkáré volt. Jászi az Oberlin Collegéből küldött 1930. évi májusi levelében már teljes szkepszissel tekint az októberi emigrációra, elismeri, hogy ennek az emigrációnak a lábát még mindig a magyar csizma nyomja és indokoltnak tartja, hogy a fiatalok továbblépnek. E békülé­keny hang sem hozta közelebb egymáshoz a két tábort. A Sarló túllépett az októberi emigráción.

8.

A koszorú-affér és a kelet-európai kérdéseknek szocialista szellemben való felvetése után azonban nemcsak a hivatalos Magyarország zárta be kapuit a Sarló tagjai előtt, nemcsak a csehszlovák kormányszervek számára vált ellenséggé az ifjúsági avantgárdé, hanem a magyar nacionalista-revizionista politika csehszlovákiai képviselői is szembekerültek az ifjúsági mozgalommal. Korábbi években a Sarló az országos diákkongresszuson igyekezett tekintettel lenni az ifjúság elmaradottabb csoportjaira, a csendben mozgolódó katolikus szervekre, és nem erőszakolta a törést, a szakítást. De éppen ez az engedékenysége adott nemsokára kényes támadási felületet azoknak a politikai csoportoknak, melyek a maguk táborába szerették volna vonni a sokat ígérő mozgalmat.

Az ellenzéki pártok korifeusaival való szakítás s az ezt megelőző ideológiai harc nem annyira politikai, mint inkább kulturális síkon zajlott le. Itt ismét irodalmi kérdések léptek előtérbe.

1930. május 11 — 14. között Liptószentiván fürdőn Szentiványi József, a Nemzeti Párt ismert politikusa és Szüllő Géza, a Keresztényszocialista Párt képviselője vendégül látták az írók egy csoportját. Az erdélyi Kemény János marosvécsi helikonjainak példájára a hazai irodalom ápolását vitat­ták meg. Arról a csehszlovákiai magyar irodalomról volt szó, melynek irá­nyítása nagyrészben az ellenzéki politika kezébe volt letéve s ez természe­tesen a maga szájaíze szerint igyekezett a meglehetősen gyenge színvonalon mozgó irodalmat fenntartani. A szentiváni kúrián megjelent Móricz Zsig­mond is, aki abban az időben mint az átszervezett Nyugat egyik szerkesztője afféle nemzeti összefogást szeretett volna megvalósítani és számított a határokon túl élő tehetséges alkotókra is. Megjelentek ezen az ankéten a sarlósok is, mintegy annak bizonyítására, hogy a csehszlovákiai magyar kultúra nekik is van annyira szívügyük, mint a földbirtokosoknak. Az ankétezés gyakorlati eredményt nem hozott, a kormánysajtó kezdettől fogva élesen támadta kétségbe vonva, hogy egyáltalán Csehszlovákiában lehetséges-e magyar irodalom. Magán az uralkodó körön belül is mély szakadék húzódott meg. Szvatkó Pál, a Prágai Magyar Hírlap szerkesztője jobb és baloldali erők összefogását tervezte és Uj Munka címen készítette elő folyóiratát, melyben kellő teret kívánt biztosítani a Sarló publicista gárdájának is. Rövid idő alatt megmutatkozott, hogy ez öngyilkos kezde­ményezés volt; ilyen egységet nemcsak Csehszlovákiában, de másutt sem lehetett volna tető alá hozni. AzUj Munka egyetlen megjelent száma való­ban a jobb és baloldali erők seregszemléjét tartalmazta, de ezzel meg is szűnt. A lap szerkesztője a folyóiratok történelmében bizonnyal egyedül álló fintorral vezette be az új vállalkozást, amikor vezércikkének a „Mori-turi te salutant" címet adta s ezzel szinte megjósolta a jobb és baloldal összefogásának várható csődjét. A lapban Komlós Aladár írt cikket az új, magyar irodalomról, egy nagy tanulmány a szovjet irodalmat ismertette, de a legnagyobb megrökönyödést Győry Dezső új versei jelezték. Győryt a hivatalos kultúra-vezetés egy időre eltávolította az országból, megpró­bálta fasisztává átnevelni Mussolini Olaszországában, de a költő, aki életét tette fel az új nemzedék reálisnak tartott programjára, visszatérve a legtragikusabb helyzetben találta magát: kenyéradói szemében ő volt az új mozgalom sugalmazója, veszélyes költő, akit féken kellett tartani, a sarlós mozgalom pedig éppen ezekben az időkben lépett olyan nagyot előre, hogy oda már Győry nem tudta követni.

Az Uj Munkában közreadott Győry versek a teljes kétségbeesés állapotát tükrözték. Testvér, mi ez? című versében az ellenzéki politiká­ ban teljesen csalódott ember tanácstalansága ad fel válaszolatlan kérdése­ket, ilyenformán:

Itt tenni kéne valamit,
nézd: a gonoszság s vakság hahotázik,
szemed s szemem csak szúrós könnyben ázik.
Itt tenni kéne valamit;
Tudod. Tudom. Te ülsz, én hallgatok.
Tiszta vagyok: tehetetlen vagyok.

Talán ez a Győry vers fejezi ki a legtömörebben a költő megrekedt­séget, mely ugyan nem volt végleges magatartás, de az út a továbbiakban már nem a Sarlóval együtt folytatódik, hanem politikailag: az ún. aktiviz­mus (tehát a kormánnyal való együttműködés) síkján. Győry költészete pedig ezek után is a polgári humanizmus egyik igen tiszta dokumentuma.

Győry megrekedésével, számos jól induló prózaíró (Tamás Mihály, Darkó István) ellaposodásával elszakadtak azok a szálak, melyek a sarlós fiatalságot az ún. csehszlovákiai magyar irodalomhoz fűzték. Ettől az iro­dalomtól nem lehetett azt remélni, hogy kifejezője lesz a művészet nyelvén azoknak a nagy belső forrongásoknak, melyek a fiatalságot áthatják.

A Sarló részvétele a szentiváni kúrián semmiféle jelentőséggel sem bírt ennek a mozgalomnak az életében, mégis ez adta az okot ahhoz, hogy a kormánysajtó újból támadásba lendüljön a Sarló ellen, de most már egészen más érvekkel. Míg nemrégiben az októberi forradalom exponensei afelett sajnálkoztak, hogy a Sarló hűtlen lett az őszirózsás forradalom hagyományai­hoz és a Szovjetunióval kacérkodik, hogy kommunista-gyanússá téve magát gyengítse a szocializmus csehszlovákiai frontját, most a radikalizmus oldalá­ról támadják a Sarlót és szemére vetik megalkuvásait. Ez a sajtókampány, mely 1930 őszén indul meg, nem hasonlítható Fábry Zoltánnak a Korunk 1929. évfolyamában megjelent támadásához; azt ugyanis a kommunista publicista harcos őszintesége fűtötte; olyan hibákat vetett a sarlósok szemére, melyek valóban a mozgalom zavaros vonásai közé tartoztak, mint pl. a szabódezsői faji gondolat terjesztése, a szocializmusuk etnográfiai jellege stb.²⁸

A Sarló elleni támadásokat Kodolányi János vezette be A Sarló zsák­utcában ! című szenvedélyes pamfletjével.²⁹ Kodolányi csehszlovákiai le. telepedési tervei nem valósultak meg, nem tudott megegyezni A Nap kiadó­jával (helyette rövidesen Persian Ádámot alkalmazták) és így került össze­köttetésbe A Reggellel, melynek egy időn át pesti cikkírója lett. Kodolányi a Sarlóval kapcsolatban a radikalizmus szélső álláspontjára helyezkedett és a vádak légióját vágta a mozgalomhoz. Véleménye szerint a Sarlónak tömegmozgalommá kellett volna lennie s nem begubóznia Szlovenszkón. Szemére veti a mozgalom vezetőinek, hogy megalkudtak a polgári körök irányában, nem folytatnak következetes harcot a szocializmusért. A cikk éppen akkor íródott, amikor a Sarlón belül a legradikálisabb érlelődés folyt ; csakhogy erről Kodolányinak fogalma sem lehetett. Paál Ferenc cikkeiben azután e vádak még jobban kiéleződnek és a Sarló úgy jelentkezik e képben, mint a fasizmus csehszlovákiai élcsapata.³⁰ A kormánysajtó képviselőinek fő törekvése arra irányult, hogy vádjainak személyi élt adjon és Balogh Edgárt, a Sarló vezetőjét elmozdítsák helyéről, elválasszák egymástól a mozgalmat és Balogh Edgárt. Ez a törekvésük azonban eleve halálra volt ítélve, már csak azért is, mivel az egész Sarló legaktívabb, legdinamikusabb tagja akkoriban Balogh Edgár volt. A mozgalom az ő elvesztésével a motor­járól mondott volna le.

Az 1930. évi őszi sajtókampány semmiféle belső ellentétet nem idézett elő a Sarlóban. Az 1930 nyarán megindított falujárás már teljesen más fel­tételekkel kezdődött meg, mint a korábbi regősjárások. A falura induló fia­talok magukkal vitték a Sarló társadalomtudományi kérdőívét és szocio­gráfiai módszerekkel közeledtek a falu szociális problematikájához. Tehát éppen akkor, amikor Kodolányi János azzal vádolta meg a mozgalmat, hogy elszakadt a néptömegektől és a nacionalista, fasiszta körökkel kacér­kodik, folyik a sarlósok belső radikalizálódása a társadalmi valóság leg­közvetlenebb élményeinek alapján. Az 1930. évi vándorlások eredménye­képpen állapítják meg, hogy a kapitalizmus „uralkodó módszereivel" roha­mos gazdasági és társadalmi eltolódásokat idéz elő és kiváltja a maga ellen­téteként a proletariátus harcát a szocializmusért, mely az osztályokat meg­szüntetve az egész dolgozó emberiséget egy tervszerűen felépített harmoni­kus társadalmi rendbe foglalja össze. Az eltolódó néprétegek lázasan keresik a valóságuk megoldását, de közben a nyomor növekszik s egyre szélesebb rétegeket von magával a proletariátusnak a bajokat okozó kapitalizmus elleni frontba állása, a megoldást adó szocializmus felé törekvő osztály­harc."³¹

A sarlósoknak a proletár osztályharc szellemében történő radikali­zálódása imponálóan nyilvánult meg a következő esztendőben, 1931-ben a Sarló országos kongresszusán.

Kifejezte a politikai radikalizálódást A Mi Lapunk is a maga erősen balra forduló irodalomszemléletével. A lap szerkesztése ellen a konzervatív körök már régtől fogva hadat viseltek. De nem nyerte el a szerkesztő maga­tartása a kormánykörök tetszését sem, Scherer Lajostól megvonták a nyug­díjat, aminek az lett a következménye, hogy a Sarló küldöttsége még 1930 elején felkereste Prágában a köztársasági elnököt, támogatást kért Scherer Lajos számára és feltárta Masaryknak az új nemzedék programját.³² A Mi Lapunk helyzete ezzel nem könnyebbedett meg s továbbra is két tűz között végezte fontos misszióját. Ebben a lapban oktatta ki Balogh Edgár Molnár Gyulát, a losonci hittanárt arról, hogy ki volt Marx Károly,³³ itt találkoz­hatott a felnövő ifjúság a sarlósok nyári vándorlásainak újfajta tapasztalataival, melyekből megtudhatta, hogy a szlovákiai zsellérek azon az úton vannak, hogy osztályöntudatra tegyenek szert s hogy a falun osztályharc dúl, melynek jelenségeit a vándorló diákok sorra feljegyzik.³⁴ A Mi Lapunk 1930. évi decemberi számában már a szovjet irodalom közvetlen hatása is lemérhető. Nyikolaj Ognyevnek Kosztja Rjabcev naplója c. műve nyomán magyar diákregény indul, mely a szovjet műhöz hasonlóan a középiskolá­sok valódi életéről ad tükröt. A lap könyvrovata kiváltja a reakciós körök legmélyebb felháborodását. 1930 novemberében nemcsak ismerteti Szilágyi András Ú j pásztor c. nagy feltűnést keltő regényét, hanem szemelvényt is közöl belőle a lap. Taraszov Rodinov Csokoládé c. regénye, Kassák Egy ember élete, Jaroslav Hasek Svejk]e és Gorkij Anyája szerepelnek a könyv­rovatban mint ajánlott művek. Kassák Lajos Munka című folyóiratában Egy nap életemből címen munkások számoltak be hétköznapjaikról, most ugyanezt a rovatot bevezeti A Mi Lapunk is. Mindez kiváltja a konzervatív tanárság felháborodását, amit csak növel a középiskolások 10 pontba foglalt követeléseinek közreadása. Ebben a diákok a Sarló ösztönzésére kérik az osztályozás és buktatás eltörlését, a tehetségek szerinti irányítást, a játék és tornaórák számának fölemelését, a sport, könyvtár, laboratóriu­mok, múzeumok, diákönkormányzat erősítését. Kérik hogy a diákok ön­kormányzati szervük útján megbírálhassák a tanárok működését.³⁵ E me­részeknek tűnő követelések nyomán megindul a lap elleni támadás; hasz­talan védekezik Scherer Lajos azzal, hogy az angliai Dalton-rendszer pontjai megegyeznek a magyar diákok pontjaival, az összpontosított támadás súlya alatt 1932 elejére a lap összeomlik.

A Mi Lapunk több mint tíz esztendős fennállása alatt az új magyar irodalom legjobb törekvéseit tükrözte. 1925 után a lap a Sarlóval párhuza­mosan fejlődik, és így érthető, hogy amikor az ijfúsági mozgalom elhagyja a romantikus, misztikus szakaszát, szakít a fellengzős népies kultusszal és helyét az osztályharcát vívó munkásság és parasztság oldalán jelöli ki, ennek a változásnak meg kellett nyilvánulnia a sajtójában is. A Mi Lapunk elhallgattatásával ós több időszaki lap kimúlásával a Sarlónak nem állt többé folyóirat rendelkezésére. így jut fontosabb szerephez az erdélyi Korunk, mely félpolgári jellegét mindinkább levetve a kommunista értelmi­ség orgánumává válik.

9.

A Sarló 1931 szeptemberében Pozsonyban megrendezett országos kongresszusa teljes kibontakozásában mutatta meg a népiességtől a szocia­lizmus elvi és gyakorlati programjához eljutott mozgalmat. A mozgalom­nak volt egy igen nagy erénye: az, hogy nem az elmélet felől jutott el a szocializmus vállalásáig, hanem fordított utat tett meg: a gyakorlati tapasz­talatok útját járva, közvetlen, lírai élmények hevületében fogalmazta meg elméleti felismeréseit és vonta le ezek gyakorlati következményeit. Azok a beszámolók, melyek az 1931. évi nyári vándorlások megfigyeléseit rögzítették, felölelték a csehszlovákiai magyarság helyzetét, melyen belii foglalkoztak a szlovákiai gyarmati kizsákmányolás jelenségeivel, a kapi­talista gazdaságpolitika nyomában járó társadalmi változásokkal, a népmozgalmakkal és a földkérdés alakulásával. Mai szemmel nézve nem mennek felfedezésszámba ezek a megállapítások, de abban az időben, amikor sem a kormányzat, sem az ellenzéki pártok nem tárták fel a csehszlovákiai magyar dolgozó tömegek életkörülményeiknek teljes igazságát, amikor min­den egyes adatot fáradsággal kellett megszerezni, e helyzetképnek a jelen­tősége vitán felüli volt. De még fontosabbnak kell tartanunk azokat az eredményeket, melyeket a társadalmi helyzet elemzéséből a Sarló 1931-ben leszűrt. A Sarló vezetősége ugyanis nem érte be annyival, hogy egy-egy területen felmérte a társadalmi helyzet alakulását, hanem tovább is ment, amikor megjelölte a jövő várható útját és szervezett kereteket kívánt lét­rehozni az értelmiség számára, melyek segítségével bekapcsolódhatok a nép jövőjének alakításába. A csehszlovákiai magyar szakértelmiség megszerve­zése a kongresszus legfontosabb követelései közé tartozott. Az egyes szak­mák (építészek, orvosok, pedagógusok stb.) a maguk területének legégetőbb kérdéseit tárták fel és mindenütt a korszerű megoldásokra irányították a figyelmet.³⁶

A kongresszus azonban sokkal nagyobb igényű elvi kérdéseket is tar­talmazott, mint a szakértelmiség gyakorlati irányú programja, melyben könnyen egyet lehetett érteni. így felvetette a csehszlovákiai magyarság kultúrájának problémáját és a legtöbb érzékenységet sértő kelet-európai kérdést. Anélkül, hogy részletesebben foglalkoznánk ehelyütt a sarlósok nyári vándorlásaiból egybeszövődő társadalmi képpel vagy a szakértelmiség szervezkedésével, fordítsuk figyelmünket a kultúra irányába.

Altalános elvi szempontból vetette fel a Sarló a proletárkultúra meg­létének kérdését. A vita oda érkezett el, hogy a tömegek kultúrájának 3 fejlődési fázisát lehet megkülönböztetni: 1. az őstermelő társadalom szellemi felépítménye az anyagszerű, kollektív és természetes népi kultúra volt, 2. a kapitalista rendszerben a polgári értéktöbblet-kultúra csapódik le rend­szertelenül a dolgozókhoz mint áru, de ez a tömegek számára valójában csak giccskultúra, mely megakasztja a dolgozó emberben az ép érzéket, a gondolkozást és cselekvést, 3. a kapitalizmus ellentétekónt felfejlődő prole­tariátus osztályharcában új kultúrprodukcióhoz jut a tömeg s megszületik a harcos proletárkultúra. Ennek ismérve az, hogy közvetlenül a dolgozóktól származik és hordozóinak gazdasági ós társadalmi helyzetét fejezi ki. Tehát a közös munkát a modern termelésben, a közös kiszorítottságot a termelt javakból ós a közös harcot a kapitalista kizsákmányolás ellen. Ennek meg­felelően a tömeg olyan szellemi felépítményt produkál, melyben a prole­tariátus osztályszolidaritása, osztályharca és szociális célkitűzései nyernek alakot. Az osztálytudatos proletárok kultúrája tehát igazi harci kultúra, mely kifejezi azt, hogy a proletariátus önmagát nem konzerválni, hanem megszüntetni akarja az osztálytalan szocialista társadalom kivívásával.

A sarlósok úgy látták, hogy ennek a harcos proletárkultúrának Cseh­szlovákiában megvannak a feltételei. A vitagyűlós fel is állította ezzel kapcsolatban a tennivalók táblázatát. Eszerint a népi kultúra termékeit tudományos céllal kell feldolgozni, a kapitalista giccs-kultúra részben ugyancsak történeti tanulmányozására vár, részben kíméletlen harcot igé­nyel. A Sarló igazi feladata, hogy felkaroljon minden olyan kultúrmegnyil-vánulást, melyet a tömeg a maga proletár osztályszolidaritásának, harcának és szocialista célkitűzésének kifejezésére a maga erejéből produkál. E harcos proletárkultúra megnyilvánulási formái: az őszinte munkáslevelezés, a kol­lektíven szerkesztett fali újság és üzemi újság, a szavalókórus, a proletár színjáték, az osztályharcos ének- és zenekultúra.

A Sarló tehát szembeszállt Trockijnak azzal a felfogásával, mely szerint helytelen a polgári kultúrával és művészettel szembehelyezni a prole­tárkultúrát és művészetet, tekintettel arra, hogy a proletárkultúráról nem lehet beszólni, hiszen a proletáruralom csak átmeneti szakasz. A sar­lósok a kapitalista országok munkásosztályának, elsősorban a weimari Németország kommunista mozgalmának a példájára hivatkozva állítják, hogy igenis van lehetőség egy átmeneti harcos proletárkultúra kifejleszté­sére. Ugyanakkor Mehring példájára is hivatkoznak, mint aki nem egyszerű­sítette le a kultúra kérdését a barrikádharcokra, hanem a világirodalom nagy alkotásai között megtalálta azokat a műveket, melyek a szocializmus győzelmét segítik kivívni. Ha tehát konkrét csehszlovákiai viszonylatban a Sarló élesen kikelt a polgári irodalom és művészet tehetetlensége ellen, ez nem jelent egyet azzal, hogy az egész polgári irodalmat szőröstül-bőröstül szemétre kívánta hajítani. Kétségtelen azonban, hogy a proletár kultúra harcos szerepének erős hangsúlyozása mellett háttérbe szorult, szinte telje­sen elhallgatódott a klasszikusok jelentősége.

A harcos proletárkultúra mellett való határozott állásfoglalást elő­segítették azok a bomlási tünetek is, amelyek a szlovákiai magyar irodalom halódását kísérték. A Sarló szembenézett ezzel a kérdéssel még egyszer s utoljára. Ez a szembenézés a leggyökeresebb leszámolás volt nemcsak a dzsentri vezetéssel, a Szentiványi-kúriákkal, de magukkal az írókkal és köl­tőkkel is. Az irodalmi életre vetett kritikai pillantás ahhoz a megállapítás­hoz vezetett, hogy Szlovákiában a magyar polgári irodalom nem tudott megszületni (nem lévén bázisa), ami figyelemre méltó termék született, az a dolgozó értelmiség létéből és küzdelmeiből fakadt. A jövőben az értelmi­ség számára csakis egyetlen út lehetséges: ha megérzi azt a katasztrófát, ami rajta és a dolgozó népben végigmegy, és siránkozás helyett tudatosítva a katasztrófa társadalomtudományi értelmét, csatlakozik azokhoz az osztá­lyokhoz, melyekkel közös a sorsa. Igazi talaja csak a népi és proletáriro­dalomnak van, de természetesen csak akkor, ha helyzet kifejező, ha apelláló, a nyűgök és sors ellen lázadó. Ezen a szigorú, de harcos mértéken tehát Győry Dezső éppen úgy fennakadt, mint a prózaírók kis csoportja.

Nehezebb helyzetbe került a Sarló akkor, amikor azokat az írókat kellett felkutatni, akik ennek a harcos proletárirodalomnak az élharcosai lehettek. A szlovákiai magyar kommunista mozgalom élő lelkiismerete Fábry Zoltán volt, aki Stósz községből figyelte remeteként a magyar iro­dalom és a külföldi irodalmak — elsősorban a német — hullámzását, s aki ekkor igényeivel elég messze állott a sarlósoktól. Ő volt az, aki Korunkbeli cikkével szigorúan megbírálta a baloldali élcsapatot, de egyben előbbre is vitte ezzel a mozgalmat, mely csakhamar szégyenkezni kezdett az etnog­ráfiai szocializmusért. De Fábry irodalmi mértéke távol volt minden objek­tivitástól. Rendjén van, hogy a szlovákiai irodalmi dilettantizmust tűzzel-vassal irtotta, esztétikája azonban merev volt és doktriner, nem ismerte az átmeneteket, csak a végleteket. Csak barátot és ellenséget ismert, s ha vala­kiről azt gyanította, hogy ez utóbbi kategóriába tartozik, akkor kímélet­lenül letaglózta. A Korunkban keményen támadta Móriczot — s etekintet-ben az ő nyomdokain járt Bányai-Munels Pál —, támadta Kassákot, Kodo-lányit és a magyar írók szeme elé mérceként a német baloldali írókat állí­totta. Ez a determinizmus nem tette lehetővé, hogy kezdő vagy dadogó írásokban is felismerje a biztató hangokat s melléálljon egy-egy tehetség­nek. A szlovákiai magyar kommunista irodalom más képviselői túlságosan a perifériákon éltek: a komáromi Földes Sándor avantgardista verseivel, a moravska—ostravai fogorvos Forbáth Imre a maga újszerű, sokszor meg­lepő agitatív lírájával. A proletariátus felől érkező költők, írók egy része nem jutott el a szocializmusig, megállt a feleúton.

A Sarló irodalmi programjának megvalósítása nagyon is szűk körre várt s ez nem volt egységes. A kongresszus második vitanapján irodalmi estet rendeztek, melyen a Sarló gárdájából versekkel Kovács Endre, Morvay Gyula és Wenger János, prózával Sellyei József és Szalatnai Rezső léptek fel. Ugyanitt olvasta fel Peéry Rezső, a Sarló irodalomtörténésze a fiatal írók határozatát a marxista célkitűzéseikről. A Sarló vezetősége legtöbbet remélt Morvay Gyulától és Sellyei Józseftől. Morvay peredi tanító volt. 1930 karácsonyán a Sarló segítségével jelentette megForróra fülledt a talaj c. verskötetét, melyet a következő években elég sűrűn követtek újabb köte­tek. Morvay költészete nagyjából megfelelt annak a társadalmi igénynek, melyet a Sarló akkori esztétái a proletár követeléseket megfogalmazó költő elé állítottak. Költészete valóban harcos, valóban agitatív, szinte szavalásra írott volt, benne a paraszti lét szörnyű kilátástalansága és lázadó gesztusai. De e lírából teljesen hiányzott az egyéni ember, maga a költő is felolvadt benne, általános emberi gesztussá, akarattá, jajszóvá sűrűsödött. Plakátköltészet lett a szó igazi értelmében, s bár kétségtelenül mély szociális igazságot fejezett ki, de variálatlanul, differenciálatlanul és nyersen nyúj­totta a maga igazát. A versek egyetlen sémára készültek: a vers elején a szociális helyzet érzékeltetése nagy felületeken, utána a parasztság jajszava, majd puskagolyóként süvítő fenyegetés. Sajnos, Morvay nem jutott el oda, hogy a paraszti élet mély igazságait költői szinten, tehát egyénítve és válto­zatosan fejezze ki. Agitációs tablói előadva megfagyasztották a vért hallga­tóiban, de utána nem maradt semmilyen emlék, csak a hang emléke. íme egyik sokat szavalt verse:

Ez most örök átok lesz, mert magunk halotti torának funtos ijedtsége belénkver.

Eléállunk adósságkérő beszéddel!

Pozdorrá csavarintott az élet, nedv nincs többé,
most parasztok beszélnek századokkal!

Egymásbazúzott koponyákkal,
locesanós velővel, húhóz a szél, sivít.
Örök zúgás ez, halasztó, gyilkos halott-tor.
Föld reped, barázda törik, fölöttük sűrűszemű szél.
Csend ! Redves szavú büdös paraszt beszél!
És most, századok, halotti torok, szügyet fogó pányvák,
vigyázzatok: véresek is lehetnek a drapériák !

Kétségtelen, hogy ez a költészet akkoriban a legközvetlenebb módon fejezte ki a paraszti lét elviselhetetlenségét, s úgy tűnhetett fel, mint ami kertelés nélkül, egyenesen az élet legérzékenyebb idegeit érinti. De az ilyen­fajta kollektív líra, melyből hiányzik az egyéni sors ihletforrása, hiányzik a művészi megformálás szenvedése, küzdelme, végül is gyorsan kiapad, hiszen ugyanazokat a fogalmakat variálja. Ez lett a sorsa Morvay költészetének is.

A másik kiugró író Sellyei József, a vágsellyei parasztfiú, aki autodidak­taként kezdett írogatni riportokat az A Reggelbe. Sellyei az agrárpártnak (tehát a kormánypártnak) volt a tagja, nem járta végig a Sarló fejlődési útját, de érdeklődése egy időre közelhozta ehhez a mozgalomhoz. Nem volt szépíró, de a hétköznapi valóságot naturalista képsorozatban híven adta vissza. Előbb Móricz közölte rövid írását a Nyugatban, majd a Korunknak lett a munkatársa. Ő is azon a szinten mozgott, hogy a valóságot tárta fel, művészibb célok vagy álmok nélkül. De a Sarló kongresszusán kifejezésre juttatták, hogy a politikai mondanivaló mehet a színvonal rovására is, hiszen a nívó csak másodrendű kérdés.

Az a körülmény, hogy a Sarló irodalmi határozata teljesen elmellőzte a formai követelményeket és csak világszemléleti követelményeket állított az írók elé, kétségtelenül egyoldalúság volt. A következő években ennek a arcos, dokumentum jellegű irodalomnak a jegyében próbálkozik néhány hfjúmunkás a maga életének megörökítésével, de- természetesen az őszinte-iség egymagában nem pótolhat írói erények hiányáért.

A Sarló kongresszusa igyekezett szervezeti keretet biztosítani a diák­ság és az ifjúmunkások együttműködésének a sport és a kultúra vonalán. Kimondták, hogy szükség van olyan legális tömegmozgalmakra, melyek a munkás-sport és a harcos proletárkultúra eszközeivel az ifjúmunkások széles rétegeiben segítik elő a marxista öntudatosodást. A határozat később konkrét alakot öltött a Vörös Barátság ifjúmunkás-szervezetben, melyet ifjúmunkások és diákok közösen hívtak életre s amely — korántsem tömeg-szervezetként — néhány éven át működött. Jelentősebb irodalmi eredményt nem mutatott fel. A Vörös Barátságot 1935 márciusában tiltotta be a po­zsonyi rendőrség Komját Aladár egy Lenin-versének elszavalása miatt. A Vörös Barátságban folyó kulturális munka egyébként a csehszlovákiai magyar munkásmozgalom feltáratlan fejezetei közé tartozik.

10.

Az 1931 őszén lezajlott országos kongresszus emlékeit lapozgatva az olvasónak az lehet az érzése, hogy a magyar szocialista szakértelmiség nevelését vállaló mozgalom igen szóleskörű apparátussal rendelkezett; más­különben hogy is vállalkozhatott volna olyan hatalmas feladatra, hogy az egész fiatal magyar nemzedéket felsorakoztassa a szocializmus frontján. A valóságban a helyzet másként festett. A Sarló nem mint alapszabály-szerű szervezettséggel bíró alakulat jött létre, tagjai az értelmiség legjobb elemeiből verbuválódtak minden toborzás nélkül, pusztán a szociális lelki­ismeret szavát követve. S mint az ilyen folyékony alakulatnál lenni szokott, a nézetek sem voltak egységesek; a néhány tagú vezetőség és a rokonszen-vezők szélesebb köre között elég nagy volt a távolság. Hozzátartozott sok olyan jószándékú kispolgárfiú is a mozgalomhoz, akit a Sarló kongresszusa figyelmeztetett elsőízben arra, hogy ez a mozgalom már túllépett a polgári kereteken.