- Hogyan emlékszel vissza szülővárosodra, Párkányra?-A legcsodálatosabb emlékeim nagy része Párkányhoz kötődik, de ami a legfontosabb kapocs, a családom. Ők Párkányban élnek, így lehetek a világ bármely pontján, félig mindig Párkány lesz az otthonom.
- Milyen kislány voltál és ki volt a legjobb barátnőd?-Anyukám szerint nagyon kedves kislány voltam, aki kifejezetten nem szerette, ha színpadra állították. Ehhez képest mindig ott kötöttem ki! Már egészen fiatal koromban is több dologgal foglalkoztam egyszerre, hiszen zeneiskolába jártam, színjátszó szakkörre, kórusban énekeltem, társas táncoltam, szavaló versenyeken vettem részt. Rengeteg dolog érdekelt és sokszor észre sem vettem, hogy pihennem is kéne. Ezt azóta sem sikerült kinőnöm. Gyerekkoromban és tini koromban is születtek olyan barátságok, amelyek azóta is tartanak. Sőt a gimnazista években is kialakult egy szoros baráti társaságunk. Boldog és szerencsés vagyok, hogy ilyen értékes kapcsolataim lehetnek, amik túlélik a felnőttkor állomásait és feltétel nélkül kitartanak egymás mellett.
- Mikor kezdtél el a zenével foglalkozni és hogyan emlékszel vissza az első színpadi szereplésedre?- Anyukám felfigyelt arra, hogy már 3 éves koromban kristálytisztán énekelem vissza a dallamokat. Először azt gondolta, biztosan elfogult, de aztán kiderült, hogy valóban nagyon tiszta hallásom van, így hát beírattak zeneiskolába. A lehető legjobb kezekbe kerültem, hiszen Papp Katalin tanító néni szárnyai alá vett és 9 évig csellóztam. Az éneklés természetesen jött és mivel „jól ment”, nem éreztem benne akkora kihívást. Ellenben a táncban nem voltam annyira tehetséges, így minden vágyam az volt, hogy táncos lehessek. Végül aztán felvettek a Budapesti Táncművészeti Főiskolára és ezzel egy időben a jogi egyetemre is. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy énekesnő leszek. Egészen követhető, nem?
- Fogalmazhatok úgy, hogy a zene már gyermekkorodban adott valami pluszt számodra, amely az évek alatt még jobban megerősítette benned azt, hogy neked a színpadon a helyed?
- Amikor 18 évesen eldöntöttem, hogy az énekléssel komolyan, hivatásszerűen szeretnék foglalkozni, újra elkezdem énektanárhoz járni és mindent az alapoktól kezdtem. Ami előtte ösztönösség volt, szép lassan tudatossá vált és lélekben is készültem a pályára. Végigjártam a lépcsőfokokat és a legaljáról indultam. A vendéglátásban tanultam meg „spórolni” a hangommal, hogy megkímélve azt, akár egy teljes nyarat végig tudjak énekelni a párkányi strandon esténként, ebből fizetve utána a jogi egyetem tandíját. Tudtam hová tartok és kész voltam dolgozni érte.
- Hogyan kerültél kapcsolatba a swing világával és ez a zenei stílus - amely egyfajta időutazás a múltba - mit adott neked? Esetleg zenei kiforrottságot, ahol ennyi úriember társaságában a hölgy egy díva?
- Mindig is vonzott a 20-as, 30-as évek zenei világa és az a miliő, ami ezt a kort jellemezte. Dédnagymamám igazi társasági lény volt és rengeteg ruhája, kiegészítője maradt ránk, és imádtam hallgatni a történeteit. Sőt van egy két ruhadarab, ami a mai napig megvan és egy-egy koncertre fel is veszem! Szeretem ennek a zenei stílusnak a kifinomultságát és eleganciáját.
- Hogyan lettél a Group’n’Swing zenekar tagja?
- A csapat 2009-ben készített el első saját nagylemezét, melynek Pély Barnabás, az United zenekar frontembere volt az egyik zeneszerzője és zenei vezetője. Barna régi jó barátom, így amikor megtudta, hogy a zenekar új énekeseket keres, azonnal nekem szólt. Mivel Barna nem csak barátom, de tanárom is volt egyben, így pontosan tudta, hogy tökéletes lesz számomra ez a stílus. Bevallom én először szkeptikus voltam, hiszen előtte sosem énekeltem swing zenét. De aztán mikor először elmentem a zenekar próbájára, tudtam, hogy jó helyen vagyok és ez az a zenei stílus, amit mindvégig kerestem.
- Te vagy az első felvidéki énekesnő, aki Gramofon díjat kapott. Gondolom, nehéz szavakban is leírni azt, hogy amikor ott álltál a csapattal a színpadon és kézbe vettétek a díjat. A színészek az Oscar-díj átvételekor is mindenkinek köszönetet mondanak azért, hogy egy ilyen díj birtokosai lehetnek. Te kinek mondanál köszönetet?- Leírhatatlan érzés, amikor az ember akár a közönsége, akár a szakma szemében látja az elismerést! A Fonogram Díjat a második Botrány című nagylemezünkért kaptuk. Ez volt az első olyan díj, amit a szakma ítél oda, éppen ezért nagy becsben emlékszünk rá. A díj kapcsán Romhányi Áronnak (jazz zongorista, zeneszerző, hangszerelő) jár a legnagyobb köszönet és elismerés, hiszen ő volt ennek az albumnak a zenei vezetője és javarészben dalszerzője is. Egy új irányt adott a zenekarnak, ami tökéletes zenei felüdülés volt mind nekünk, mind a közönségünknek.
- Aztán Te vagy az első énekesnő, aki Párkányból az Eurovíziós dalfesztiválon eddig kétszer is szerencsét próbált. Az első nekifutásotok dala a Ridikül című tévéműsor címadó dala lett, tehát ez a dal országos sikert vívott ki magának. Milyen érzés nap mint nap találkozni azzal, hogy dalotok egy televíziós műsor főcímdala?- A Retikül című dalunk valóban egy új csatornát nyitott meg a zenekar előtt, hiszen a műsor kapcsán olyan családok otthonába is eljuthattunk, ahová előtte nem feltétlenül volt lehetőségünk. Nagyon sok rajongó csatlakozott a „kis családunkhoz”, ami nagy dolog, hiszen ez a zenei stílus bárhogy is nézzük, még mindig rétegzenei kategóriát képez. Nemrég Amerikában jártam és a miami Magyar Házban léptem fel, ahol kizárólag magyar dalokat énekeltem. Az est végén a Retikül című dallal búcsúztam, mikor is felkiáltott egy hölgy, hogy „Nahát, te vagy a Ridikülös lány?!” Sokan a dallal azonosítanak be, ami mindig mosolyt csal az arcomra.
- Többször jártál már Párkányban a zenekaroddal. Milyen érzés otthon fellépni a hazai közönségnek ahol gyermekként nevelkedtél?
- A leghálásabb és talán legfurcsább érzés, ugyanis sokan figyelnek, hogy vajon mi lett abból a párkányi kislányból, akit ismertek. Mindig van egy két régi tanár, szomszéd, ismerős, barát, aki hosszú évek után a színpadon lát újra, ez néha nekem is furcsa helyzet. Ugyanakkor boldogság épp ezeknek az embereknek örömet adni a zenével. Koncert után gyakran szoktam a közönséggel beszélgetni, Párkányban pedig nem tudok elszakadni, éppen ezért ilyenkor a zenekar hazamegy, én viszont itthon maradok.
- Egy ismeretlennek tűnő ház előtt vidám nevető gyermekarc. Utcák, parkok, terek üdvözölnek, rád mosolyognak a szomszédok. Nem gondoltad azt, hogy egyszer újból visszatérsz Párkányba, ismerősök üdvözölnek és azt kérik, mesélj, merre jártál. Az asztal meg van terítve, érezd jól magad, az ágy meg van vetve, érezd jól magad . Gondolom ismerősek ezek a sorok. Milyen gyakran jársz haza Párkányba ?
- Szerencsére közel van, így előfordul, hogy „csak” egy kis anyai ölelésért vagy húslevesért ugrom haza! Bár a munka mennyisége gyakran meghiúsítja a hazalátogatásomat. Húgom viszont gyakran meglátogat, ez is mindig pótolja a honvágyamat!
- Hogyan jött az ötlet, hogy gyerekeknek énekelj és készíts egy gyereklemezt?
- Nyolc éve dédelgetem ezt az álmomat. Olyannyira, hogy ez idő alatt szinte minden apró részletet kidolgoztam a lemezzel kapcsoltban. Az elkészült dalokat a megjelenés előtt édesanyám óvodásain teszteltem, így a végleges anyag, már átment egy viszonylag szigorú szűrőn! Masni és Pocó címet kapta az album, mely két karakterre épül, két bábra, így a koncert egy bábjátékkal összekötött zenei csemege mind a gyermekek, mind a felnőttek számára, hiszen nem szerettem volna lebutított zenei anyagot készíteni. Szóval a gyereklemezem tulajdonképpen egy felnőtt lemez, gyerekszövegekkel tálalva.
- Eddig sokfelé eljutottál a zenekarral, láttad fellépni magatokat Magyarország szebbnél szebb tájain. Volt e olyan része az országnak, ahol úgy érezted magad, mintha Párkányban lennél ?
- Otthon csak egy van.
- Milyen terveid vannak, mit szeretnél elérni mint énekesnő és mit mint magánember? Sikerült már megtalálnod a szerelmet vagy a párodat és milyen férfiról ábrándozik egy ilyen tündérlány?
- Hiszem, hogy jó úton haladok! Szeretnék még sokáig színpadon lenni és minőséget képviselve örömet adni a közönségnek, legyen az fiatal, idős vagy gyerek! S ha már itt tartunk, szeretném tudni, milyen érzés anyának lenni, úgyhogy a közeljövőben remélem ez lesz az egyik legnagyobb esemény az életemben!
Köszönöm a beszélgetést Telek Lajos
Fotók-Dr. Mihály Réka fotóalbumából