Társadalmi izgatások hálójában

Schulverein

A német Schulverein[38] aláírta és megpecsételte a bizottság által készített manifestu- mot. Ez okmány valóban ritkítja párját a nemzetközi érintkezésben. Magyarországon néhány szász kolompos zajt üt a németség állítólagos elnyomatása miatt. Hazug hírekkel alarmírozza nagy Németországot. S a német Schulverein nemcsak hitelt ád e hazugságoknak, hanem actiót indít meg a magyarországi németek védelmére a magyarság által reájuk gyakorolt nyomás ellen. Sőt, hogy Tisza Kálmán a parlamentben nyilatkozott a Németországban Magyarország ellen kifejtett, még most csak „társadalmi” izgatás felől, a Schulverein tiszteletre méltó professorai polémiába bocsátkoznak a magyar kormányelnökkel, s mert ők azt hiszik, hogy a német alaposság csalhatatlan,

Németországból akarják megigazítani a tényeket, melyeket mi el nem ferdítettünk soha, s igazolni azon tényeket, melyeket a nagy németséget segélyül hívó szász elégedetlenek valóban elferdítettek.
Ha méltó választ akarnánk adni a német Schulverein manifestumára, ez csak leczke lehetne a tudós urak számára a nemzetközi jogból. Vádolhatnék őket, hogy e jog szabályai ellen vétenek, midőn egy idegen állam belügyeibe avatkoznak, annak polgárai közt izgatottságot támasztanak, a nemzetiségi agitatió üszkét vetik közénk. [...]

De hát a németekkel nem akarunk gyűlölködni, hanem azt akarjuk, hogy megértsük egymást. Politikai érdekközösség csatol bennünket a német nemzethez. Németországnak szüksége van ránk, s nekünk szükségünk van Németországra. Mi Németországot és civilisatióját háromszáz esztendeig védtük a török ellen. S viszont német fegyverek segítettek megtörni a félhold uralmát Magyarországon. Egymásnak adósai és hitelezői vagyunk. Az érdeksolidaritás összeköt bennünket jövőre is. A szláv világ háborog. Egy távolabbi jövőben nemcsak Magyarországot, de Németországot is fenyegetni fogja. A németség csak úgy tarthatja meg közép-európai befolyását, s a Duna völgyében elhelyezett érdekeit, ha a Közép-Duna felett őrt álló hatalom iránta barátságos. Viszont Magyarországnak nagy szüksége lehet német rokonszenvre, német támogatásra. Sokkal nagyobb érdekekről van tehát szó, hogy sem a Schulvereinnak megengedhetnők, hogy elrontsa ez érdekek megóvásának első feltételét, a németség és magyarság közti jó egyetértést. Igaz, hogy a politikusok Németországban sem gondolkoznak a Schulverein derék professorainak fejével; de mi nemcsak Németország politikusaival, de népével is békével akarunk élni.
[...]

Legújabb statistikai adatainkat a németek már ismerik. De ha a kölcsönös felvilágosítás ez adatok közzététele előtt megtörténik, a német nemzet, s a Schulverein derék professorai meggyőződtek volna, hogy Magyarországon nincs és nem is lehet német kérdés. Még azon esetben sem lehetne, ha a haza derék németajkú polgárai hajlandók volnának a Schulverein izgatására hallgatni. A németség az ország többi, különösen magyarnyelvű lakói közt szét van szórva. Míg a több mint 2 millió román, s a közel kétmillió tót nagy tömbben, csaknem terület-folytonosságban lakik, addig az 1.798.000 németség majd egyenlően oszlik fel az ország különböző vidékein. A Dunántúl lakik legtöbb, több mint félmillió, s vájjon hiszik-e a német Schulverein tudósai, hogy e félmillió német lakosság már nyelvére nézve is túlnyomólag magyar, érzelmeire nézve pedig annyira magyar, hogy nem akadna közte egyetlen egy, ki az ő véleményüket osztaná? Ugyanezt mondhatjuk a grammatika kérdésétől eltekintve, a többi németségről is, magukról a 200 ezer lélekszámot alig meghaladó szászokról, kiknek csak néhány toliforgatójuk hűtlenkedik a nagy német eszmével.
A magyarországi németség tehát nem köszöni meg a Schulverein fogadatlan próká- toroskodását. Magyar érzelmeire nézve, magyar akar lenni nyelvére is. [...]

Hiszen mi nem csak nem nyomjuk el a német nyelvet, hanem iskoláinkban kötelező tantárgy gyanánt tanítjuk, a magyar ifjakat is kényszerítjük, hogy a tudománynak és műveltségnek ez eszközét magukévá tegyék. A Schulverein vádja tehát nevetséges egyátalán, nevetséges különösen a magyarországi németség előtt, mely tudja, hogy mi mennyire megbecsüljük a német nyelvet.

De természetesen a magyar nyelv érdekeiről sem feledkezhetünk meg. Nemcsak jogunk, de kötelességünk az állam hivatalos nyelvét mindenkire nézve hozzáférhetővé tenni, az iskolákban tanítani. Kötelességünk nemcsak a magyar állameszme, hanem a haza idegenajkú polgárainak érdeke miatt. E kötelességünk teljesítésétől még a Schul- vereinénál hatalmasabb szó sem fog elriasztani bennünket. [...]
Ha a német iskolák fogynak Magyarországon, ez nem a magyarok zsarnokságát, hanem azon törvény nyilatkozatát jelenti, mely törvény kényszeríti a német kivándorlókat, hogy levetkőzzék nemzetiségüket, s azon nép nemzetiségét öltsék fel, melynek kebelén élnek. A Schulverein tudós professorai tehát ne minket vádoljanak, hanem vádolják ezt a kérlelhetlen törvényt, mely érvényesül minden fajnál, de különösen a németnél, s mely egy-két emberöltő alatt felidézendi, hogy Magyarországon a németség be fog olvadni a magyar nemzetbe nyelvileg is, miután érzelmeire nézve abba már rég beolvadt. A természetes processus e végeredményét pedig nem fogják elhárítani sem mérges röpiratok, sem a Schulvereinéhez hasonló manifestumok.
(Ellenőr, 1881. 116. sz. március 3. 2.)

---

 

Antiszemitizmus

Az ipar és kereskedelem magyarosodása előmozdítható iparos és kereskedelmi tanodák által, államilag és társadalmilag egyaránt. Előmozdítható a magyar ipar pártolása által, ami kihat a városok fejlesztésére is. És ha a magyar ipar termékei ép oly jók, ép oly olcsók, mint a külföldié, a hazafias czél még áldozatokat sem igényel a társadalomtól. Egyszerűen csak le kell szokni arról a balhitről, hogy a külföldi áru szükségkép jobb a hazainál. Különösen a magasabb társadalmi osztályokban otthonos ez a hit. Ép azért megrendeléseiket akkor is külföldön teszik, ha itthon ép oly jó, vagy tán jobb vásárt csinálhatnának.
Keleti Károly [39] jeles könyvében olvastam, hogy a zsidók e tekintetben inkább előmozdítják a nemzeti ügyet. Bármiként van ez, az antisemitismus legnagyobb bűnének tartom, ami őrjöngéseiből a nemzeti eszme, a magyar politika ellen irányul.

Tény, hogy kereskedelmünk roppant túlnyomó része a zsidók kezében van. Iparunk nagy részben szintén, s a kereskedelmi közvetítést e téren is a zsidók végzik. Tény az is, hogy iparunk és kereskedelmünk magyarságát, amennyire magyar, a zsidók magyarosodásának köszönjük. A magyar az iparral még foglalkozik, de kereskedelemmel csak a legkivételesebb esetben. S ha kereskedelmünk 54 százaléka mégis magyar, ez az érdem elvitathatlanul a zsidóké. A magyar kereskedők zsidók. S a zsidó tömegesen magyarosodik. Csekély perczent nem tud még magyarul. Ha valamennyi tudni fog, sőt magyar lesz az anyanyelve — a legközelebbi nemzedéknek már ez leend — iparunk, kereskedelmünk is magyarrá változik. A nemzetiségek csekély száztólit [40] képeznek az ipar és kereskedelem terén. Egyedül a németség mutat tekintélyes számot, s ez is azért, mert a még el nem magyarosodott zsidó, az ipar és kereskedelem nyelvére vonatkozó kimutatásban, a németség mellett szerepel. De sokkal előbb meg fog magya- rosodni, mint a német, vagy bármelyik ipart és kereskedelmet űző nemzetiség; mert a zsidók magyarosodása legszebben folyt, mikor betört az antisemitismus ragálya. Az izgatás ép azon elemre támadt, mely a magyar fajnak legfeltétlenebb szövetségese, a magyarosításnak leghatalmasabb eszköze, mert túlnyomólag a városokban lakik. Az ipar és kereskedelem nyelve mindenütt a világon hódító nyelv. S a zsidóság a magyart fogja tenni a magyar ipar és kereskedelem nyelvévé.

Az antisemitismus talán ép ezt a proczessust akasztotta meg. Talán egyelőre feltartóztatja a zsidók, így az ipar s a kereskedelem magyarosodását. Ez volna a természetes
tünet, mert az akczió mindig reakcziót szokott szülni. Az antisemitismus vad rohama azt a 62 S ezer zsidót idegenítheti el tőlünk, ki nélkül nem volnánk még 6 milliómon sem!

De erősen hiszem, hogy a zsidóság, bár méltó elkeseredést érezhet az izgatás miatt, nem szűnik meg magyar hazafinak lenni. Amikor pedig az antisemitismus fojtó gőze elpárolog s Magyarország társadalmi békéje helyreáll — és már is azon ponton van, hogy helyreálljon — a zsidók magyarosodása hatványozott mérvben fog előre haladni. Az anti- semitismust mi sem irthatja ki, visszatérését, mint a chronikus betegségét, mi sem gátolhatja meg annyira, mint ha a zsidók egészen beleolvadnak a magyar társadalomba.
(Magyarosodás, 56—58.)
 

---

 

Anarchia és a szocializmus. Az anarchia és a socialismus istentagadók.

Akik fel akarják forgatni a társadalmi rendet, először is megtámadnak minden positív vallást. Lerombolják a hitet, hogy lerombolhassák a rendet. Széttörik az oltárt, hogy széttörhessék a társadalmi kapcsokat. Hogy detronizálhassák [41] a földi hatalmasságokat, detronisálják az istent.

A franczia forradalom gyakorlatilag mutatta meg, amit elméletileg terveznek a modern anarchisták. A párisi commune napjainkban utalt rá, mily veszélyeket rejtenek a társadalom mélyei az egyházra nézve. A communismusnak nincs hite, a socialismus katekizmusában nincsenek hitágazatok. Az anarchia egyáltalán megtámadja az egyházat éppúgy, mint az államot, mert le kell döntenie a rendnek minden oszlopát, hogy diadalmaskodhassék.

A modern társadalom kétségkívül válság előtt áll. Az anarchia európailag szervezkedik. A titkos hatalmat fegyelmezi és fegyverzi a tényleges hatalommal vívandó harczra. Az anarchicus mozgalmak megrázzák Európa talaját, mint a mélyben dolgozó vulcani- cus erő megrázza a földet. A többé kevésbé erőszakos lökések a spanyol félszigettől egész a jeges tengerig jelentkeznek. Nem kétkedünk, hogy az európai társadalmak talapzata sokkal szilárdabb, semhogy általános kitörésre kerülhetne a dolog; de a részleges eruptiók [42] leküzdésétől függ, mily fejlődést vesz a harcz. Ebben a harczban nagy szerepe lesz az egyháznak. A társadalmi rendet védve, védenie kell önmagát is. Szerepe nem az lesz többé, ami volt a középkorban. Nem a kiegyenlítésé és békítésé. Nem kell a harczoló felek fegyverei közé állnia. Ellenkezőleg. A felfegyverzett rend élén keresztesháborúra kell kivonulnia az anarchia ellen. A fegyver anyagi hatalma mellett egyszersmind a vallás erkölcsi hatalmával kell sújtania azokat, kik megtámadják a rendet, mert rend, a vagyont, mert vagyon, a társadalmat, mert társadalom, [sic!]

Az egyház akkor is visszautasította az anarchiával való azonosulást, mikor talán saját pillanatnyi előnyére vált volna a zavar elemeinek eszközül használása. Az ír agrárius mozgalmaknak kétségkívül katholikus jellegük volt; de Róma soha sem tanácsolta, sőt nem is helyeselte az agrárius gyilkosságokat és dynamit-háborúkat. Angliának még Kanzel-paragraphusokra11 sem volt szüksége az ír kath. papság ellen; a kivételes törvények megrendszabályozták a sajtót, a gyülekezési és egyéni jogot, de nem a szószéket.

Annál kevésbé nézheti szenvedőlegesen az egyház az anarchiának bármely más viharát, mely betör a társadalomba. Az antisemita zavargás egy húron pendül a socialista zavargásokkal. Az anarchiának minden fajtája megtámadja a rendet, üszköt vet az épületek tetőjére, elragadja a magán vagyont. Közvetlenül a zsidók ellen irányuló zavargás semmi egyéb, mint a socialismus úttörője. Egyelőre a zsidó tőkét támadja, de meg fogja támadni általában a tőkét. Egyelőre a zsidó vagyonra akarja tenni kezét, de ha sikert arathat, elkobozna csakhamar minden vagyont. Egyelőre csak zsidók ellen emeli fel kezét: de megfenyegeti az összes társadalmat. A felizgatott szenvedélyek nem különböztetnek. A felbátorított hírvágy ott akar harácsolni, ahol lehet. Az őrjöngésnek ha van logicája, ez rettenetes logica.
(Nemzet 1883. 250. sz. szeptember 12. 2.)
 

---

 

A szláv reneszánsz

Az egységes szláv birodalom agyrém. Megvalósítását lehetetlennek kell, hogy tartsa maga Akszakov [44] is.
Tiltakozik ellene a történelem, a geographia, az ethnographia és grammatika egyaránt.
Akkora birodalom, minőt az egységes szlavismus képezne, még soha sem létezett. A kelet-római császárság természetes határa volt észak felé a Duna. Julius Caesar monarchiájának három folyam: az Eufrates, a Rajna és a Duna képezte határát, de mégis volt határa, melyen túl nem terjedtek a koronátlan nagy császár vágyai sem. Nagy Károly birodalma a Lajtától és a Balatontól az északi s a közép-tengerig terjedt, ennek félhosszúságában. A római után, a történelemben, ez volt legnagyobb állam.
Oroszország határait már is keleten az Oxus [45] és a Himalaya, nyugaton a Visztula, északon a jeges tenger, délen a fekete tenger és a Balkán képezik.

Mily kiterjedésű birodalommá lenne, ha szlavismus nevében tovább terjeszkednék Konstantinápolyig, az Adriáig, Salonikiig, Tirolig, a cseh Óriás hegységig, s eldis- putálná [46] Poroszországtól Posent [47] konfiskálná [48] Magyarországot és Ausztriát!

A római birodalom 75 ezer mértföld kiterjedésű volt, 120 millió lakossal. A brit uralom 400 ezer négyszög mértföldre terjed ki; de gyarmataitól Óceánok választják el.
Az orosz birodalom megközelítené a jel millió négyszög mértföld kiterjedést.
A legtúlfeszítettebb képzelet soha sem alkotott még Bábelt, mely vakmerőbben tört volna az égbe, s melynek építése biztosabban befejezetlen marad vala, mint az ily értelemben vett panszlavismusé. Megváltoznék a világrend, ha ez a Bábel felépülne, Nyugatról kelne a nap és keleten nyugodnék le.
A latin, germán, magyar világból ó-világ lenne a szlavismus új világa mellett. A latin, germán és magyar nemzetek története ó-kort képezne a szláv újkor mögött.
Valóban a panszlavismust így értelmezték. Amit Fadejew [49] álmodott, az jelent meg, mint rémes árny a keleti láthatáron.

A ki a jövőre figyelt, kozák lovak dobogását vélte hallani. Az aggodalom a kelő nap sugarában a kozák dárdát látta megvillanni.
Mint katonai hatalom: így volt félelmes Európa előtt Oroszország. A népek gyűlölték a carismust, mert fehér palástjában a despotismus szimbólumát pillantották meg. A kormányok, még az abszolút kormányok is féltek tőle.

Oroszországnak soha sem voltak barátai, mert még ezek is titkos ellenség gyanánt szövetkeztek vele.
A század elején, mikor Oroszország mint katonai hatalom először lépett fel, minden állam kormánya megdöbbent. Oroszország az előtt nem volt másodrangú katonai hatalom sem. I. Sándor alatt elsőrangú katonaállammá lett.
Napóleon orosz hadjáratának katastrófája a valónál magasabbra fokozta Oroszország hadi jelentőségét. Legnagyobb kiterjedésű birodalom volt már akkor, melyről Beresina s a világhódítónak bukása demonstrálta, hogy védelmi háborúban legyőzhetetlen.

A megdöbbent Európa előtt a kelet ködéből egy nyakig felfegyverzett állam bontakozott ki, melyet természeti viszonyai biztosítanak minden hódítás, sőt minden megtorlás ellen.
Nagy Péter legendájával párhuzamosan kifejlődött Európában a gyanú Oroszország ellen. A russophobia [50] és az aggodalom.

Volt valami szilárd és nagyúri a czárok politikájában. I. Sándor, mint Európa meg- mentője viselte magát és fogadta el a hódolatot. A század második nagy rázkódásának a 48-diki népforradalmaknak idején, ismét az orosz czár, a büszke Miklós, ment a fenyegetett trónok segítségére és lépett fel az európai rend megmentője gyanánt.

A koronás fők nem csoda, hogy titkos idegenkedést, a népek gyűlöletet tápláltak Oroszország iránt.
Erre vezethető vissza az, hogy III. Napóleon könnyen megcsinálhatta a coalícziót Oroszország ellen, s hogy ez a coalíczió Európaszerte népszerű volt.
Ez magyarázza meg, hogy Oroszország nem volt képes ellencoalícziót szervezni. Még jó barátai, sőt szövetségesei: Poroszország és Ausztria is szívesen látták vereségét.
Az orosz védelmi és támadó erő hírét a krími hadjárat megerősítette.
Kaukázus meghódítása és eloroszosítása végleg nagygyá tette Oroszország hadi prestigejét.
A legutóbbi török hadjárat pillanatokra megtörte az orosz fegyverek varázsát.
Plevná és Ozmán [51] pillanatra bámulatba ejtették a világot.
De végre is győzött a tömeg. Csakis két nagy hatalom: Ausztria-Magyarország és Anglia kivont kardja állíthatta meg a kozák csapatokat Konstantinápoly kapui előtt.
Az északi koloszszus katonai prestigeje a plevnai köd eloszlása után kiújult.
Száz millió nép valóban nagy hadsereget állíthat ki. Amely államnak 20 millió lova van, szinte ellenállhatatlan lovas tömegekkel áraszthatja el Európát. Oroszországnak már most 200 ezer lovasa van, tehát annyi, mint az összes többi hatalmaknak.
Egy genialis fő, mely lelket tudna lehelni e rengeteg tömegekbe: mit volna az képes végrehajtani...?
És — ismétlem — Oroszország még sem mint katonai hatalom félelmes.

Vagy nem mint ilyen félelmes leginkább.
A barbár tömegek végre sem gyilkolhatják le a szellemet. Az ész végre is hatalmasabb eszköz a kozák lónál.
A szláv egység kérdése nem dőlhet el csak a harcztéren. Az a panszlavismus, mely kozák dárdát tart kezében, nem felettébb ijesztő.

Sokkal veszélyesebb az a panszlavismus, mely a kard helyett a tollat forgatja. Mely ágyú helyett eszmével lő. Es mely a nyugati czivilizációval szembe szláv czivilizácziót akar állítani.
A modern polgáriasultságot letipró barbár Oroszország, a Tamerlánok [52] és Dzsin- gisz-Khánok Oroszországa popáncz [53] melytől csak az ijedősek félhetnek.
A műveltség szálai által összekötött szlavismus veszedelmes.
A szláv renaissance jobban fenyegeti Európát és különösen Magyarországot, mint a czár minden hadserege.
Ennek a renaissancenak vannak torzképei is.
A szláv Florencz [54] melyet Strossmayer [55] Zágrábban akar megvalósítani, komikus hatást tesz. Horvátország, mint Toscana, nevetséges alak.
Horvátország a szláv kultúrmissióban mi részt sem vehet már azért sem, mert katholikus, míg a szlavizmus az orthodox egyház alapján akarja felépíteni műveltségét. Ez az alapfeltétel.
A panszlavismus alapja a vallási és kultúrái egység. így támadt az orthodox szláv műveltség első rezgésével a panszlavismus.

A mily mértékben öntudatra ébreszti ez a kultúrái irány a szláv népeket, oly mérvben keresik egymással a szellemi érintkezést.
A legveszedelmesebb panszlavismus az, mely azt akarja véghez vinni, hogy a szlávok- nak egy lelkűk legyen, s ez egyet gondoljon.
A hol a szlávok művelődéstörténete kezdődik, ott veszi egyszersmind eredetét közös eszmei kapcsolatra való törekvésük.

Már Kollár [56] kimondta a szlávok irodalmi kölcsönösségét. Még a bolgároknál is az első művelődési mozzanat — Paissij [57] történelmi műve — ébresztette fel a közösség gondolatát.
A szlavismus eszmei közösségét Csehországban egy fejlett irodalom közvetíti. Oroszországban egész pánszláv sajtó tartja fenn.

A különböző szláv fajok individualitásukat nem adják fel.
Rieger [58] kimondta már a moszkvai kongressuson, hogy a szláv egységet a szlávság erkölcsi és kultúrái felemelésének, s a szláv törzsek összhangzó szellemi műveltségének alakjában tartja csak lehetségesnek.
A szláv egységet még Stur [59] is a „Szlávság és a jövendő világ” czímű művében csak a foederatió és nem az egységes orosz birodalom alakjában képzeli. Maga Szerbia és Bulgária visszautasítja az orosz nemzetben való felovadást; de kész a szláv kultúra közösségben való részvételre.
A szlavismus azon hivatásának megvalósulta képezne veszélyt, melyet Odojefski herceg [60] rajzolt: Magasabb győzelem várakozik ránk, úgymond. A tudománynak, a művészetnek és hitnek győzelme az ingadozó Európa romjain.

Csak a kutúrának van összeolvasztó hatása. A roppant szláv tömegek anyagilag soha sem egyesülhetnek. De a kultúra megteheti, hogy egyesülnek az eszmékben, a fejlődésben, a haladásban. Sőt akkor nincs végleg kizárva a lehetőség, hogy legalább a főbb szláv törzsek, melyek önálló nemzettesteket képeznek, egyesülni fognak anyagilag is.

A német és az olasz egység soha sem jött volna létre a német és olasz műveltség közössége nélkül. A kultúra még grammatikánál is fontosabb.
Ha a nyugati műveltség mellett a keleti szláv műveltség képes kifejlődni, akkor lesz meg a valódi antagonismus a Kelet és a Nyugat között.
S azon lázas sietségű kultúrái mozgalom, mely a szláv világban észlelhető, ez antagonismus felé látszik a keleti szlávokat vinni.
Tán már nem is a messze távoli jövőben a vén nyugati kultúra egy ifjú szláv renais- sance-val fog szemben állni.

A magyar társadalomnak erről nincs sejtelme sem. Az eszmék magaslatára nem emelkedik, s onnét nem tekint szét a láthatáron.
Miért is tenné, mikor megmagasztalják ahelyett, hogy a haza szent nevében korholnák.
Mikor megdicsérik, hogy nála nincs erősebb, előrelátóbb, lelkesebb társadalom, ahelyett, hogy hibáit, gyöngeségeit feltárnák.
A nyugati germán-latin kultúra a most születő szláv kultúrával Magyarország határain fog mérkőzni, s e mérkőzéstől több függ, mint ha Galíczia síkjain, Románia és Erdély bérczei közt a legnagyobb hadseregek vívnák a döntő ütközetet.

A Duna völgyéről, a Balkán-félszigetről, sőt a magyarországi szlávokról, tehát Magyar- országról van szó.
Hogy kié legyen a Duna völgye, kié legyen a Balkán-félsziget, ez kevésbé a fegyverek, mint inkább a művelődés kérdése. A Duna a történelem minden korszakában védvonala volt a czivilizácziónak; az alacsonyabb műveltség most sem szakíthatja el a magasabb műveltségtől.
A Balkán-félsziget felett az fog uralkodni, aki felsőbb műveltség nevében fog parancsolni ott.
De közvetlenebb érdekű ránk nézve, hogy a magyarországi szlávokat kivonjuk a keleti szláv művelődés árjából.
Ha ez a művelődés forgataggá lesz, mely magával ragadja szlávjainkat és romá- nainkat: akkor nagyobb szakadás támad köztünk minden nemzetiségi ellentétnél.

Társadalmunk kezében tehát szinte Magyarország létkérdése van.
Ha Magyarországon egységes műveltség, a nyugatira támaszkodó magyar kultúra lesz; ha a most támadó keleti kultúra nem fog nemzetiségeink közepett a magyartól idegen művelődési központokat teremteni;
ha Magyarországon csak nyugati értelemben vett intelligenczia lesz, s a nemzet értelmi egységét nem töri keresztül a nemzetiségek közegén át a keleti szláv kultúra;
akkor a magyar jövendő örökre biztosítva van.

A keleti szlávságra többé aligha hathatunk. A nyugati kultúrában a mi kultúránk még csak egy athomot képez, s még a nagy és hatalmas nyugati kultúra alól is kezdi magát emanczipálni Oroszország.
Nekünk egyelőre csak az lehet feladatunk, hogy a magyar állam területén, a magyar culturai missió körébe eső szlávokat és románokat tartsuk vissza a szláv kultúra közösségébe való olvadástól.
Nemzetiségeinket saját kultúránkkal kell megkötnünk. Csak így szíhatjuk fel, csak így assimilálhatjuk azokat.
Csak így tehetünk eleget azon kettős missiónak, hogy megtartsuk azokat először a magunk, másod sorban a nyugati czivilizáczió számára.

Vak-e a magyar társadalom, hogy e lángbetűkkel eléje írt missiót nem látja, s az összes kultúrái feladat teljesítését az államra bízza?
Oly teljes garancziát lát-e a történelmi múltban, a magyar faj hegemóniájában, hogy a különböző fajok külön fejlődésében és az ország 40%-jének a támadó keleti kultúrához való csatlakozásában sem látna veszélyt?
Nem látná a magyar állameszme és a magyar faj legnagyobb veszedelmét abban, ha a magyar mellett támadhatna Oroszországéval kapcsolatos tót, román, ruthén, stb. kultúra, mint támadt Horvátországban önálló kultúrái törekvés.

Nem rendül meg a magyar társadalom az osztrák példa szemléletén?
Ha a német kultúra mellett nem támadhat Csehországban cseh kultúra, az osztrák németség még mindig uralkodnék és Ausztria nem gurulna lefelé a foederalismus lejtőjén?
A magyar faj kizárólagos fölényének oka eddig sem pusztán a történelmi múltban, nem is a magyar középosztálynak fejlett politikai iskolázottságában, hanem a magasabb műveltség, a magyar kultúrának kizárólagosságában rejlett.

Jövőre is csak kultúránk feltétlen uralma által tarthatjuk meg politikai uralmunkat.
Gondol-e erre a magyar társadalom, mikor a tótság, románság, szerbség közepett új művelődési központok támadását pillanthatja meg?

Gondol-e erre, mikor látja, hogy a Drávántúli viszonyok jelen tüneteinek okát igen messze a múltban, ott található fel, a hol Horvátország kultúrailag kezdett külön válni Magyarországtól ?
Megdöbbentő, hogy minderre nem gondol, a jövőbe egyátalán nem tekint a magyar társadalom, mely egykor oly tiszta tudatával bírt nemzeti czéljainknak.

Az állam legjobb igyekezete sem pótolhatja a társadalom mulasztását.
Ez meg fog lepetni az események által, az osztozni fog a meglepetés gyászos következményeiben.
(Társadalmunk, 11—18.)
 

---

 

Politikai divatok szövetségben

Európaszerte a vörös rémet üldözik. Ez ellen védi magát állam és társadalom.
A socialismus az, amivel rémítgetik az ijedőseket. Tény is, hogy a socialismus létezik. Tüzes kohója dolgozik, dübörög a föld mélyében. Egy-egy merénylet, egy-egy gyalázatos bűn pedig jelzi, hogy már a felszínre is ellátogat.

Ez a rém azonban még sokkal inkább le van bilincselve az államot és társadalmat tartó szikla-oszlophoz, hogysem lánczait elszakíthatná és egész hatalmával törhetne elő. S az állam és társadalom törvénye, kardja mindig elég hatalmas lesz, hogy leverje. Közvetlenebb fenyegetést intéz a társadalmak ellen a másik két kísértet.

A vörös rém lángköpenye mögött meglebben a fekete és a fehér köpeny. Az ultra- montanismus és a feudalismus köpenye. E lebbenés által felidézett szélroham kiolthatja a liberalismus és a democratia világosságát.

Valami homály terjed, valami zizegés hallatszik a levegőben, mintha alkonyodnék, s a denevérek kiszálltak volna a sekrestyék padlásáról, a templomok és a romba dőlt lovag-várak tornyaiból.
A liberalismus napja nyugszik?
Nagy és fontos jelenségek mutatnak erre.
Tény, hogy az ultramontanismus egész Európában támadó háborúba indult, sőt részben már harczait vívja. Francziaországban, Németországban kultúrharcz folyik. Ausztriában csak azért nincs kultúrharcz, mert az állam nem védi magát. A feudalis- clerikalis aera megváltoztathatta a szabadelvű iskolatörvényt is a nélkül, hogy az ultramontanismus támadása az osztrák-német liberális sajtó jajveszéklésén kívül egyéb ellenhatást idézett volna fel.

Nálunk az ultramontanismus szintén megmozdult. S a közvélemény nem tiltakozott ellene.
De nem csak egyes államokban észlelhető e tünet. Az ultramontanismus világ-jelentőségében lépett fel. Nyíltan kimondja, hogy visszaköveteli a kath. egyház elkobzott jogait a családra, a nevelésre, az államra és társadalomra.

Az ultramontán sajtó világszerte hirdeti a pápa legfőbb souverainitásának középkori tanát, az egyházi törvénynek a világi törvény, az egyháznak az állam felett való elsőbbségét.
Máskor az ily fejtegetések csak kaczajt, vagy kicsinylő mosolyt idéztek volna fel. Most hívőkre találnak.
Világszerte növekedett a hitbuzgalom. A teljes apáthiát, vagy atheistaságot a bigott- ság kezdi felváltani.
Ilyenek az emberi szellem haladásai és visszaesései. A komoly, nemes vallásosság szűk körre szorul. A nagy tömegek csak végleteket ismernek: a közöny és túlbuzgóság végleteit.
S az egyház hatalma osztja e peripetiákat. [61]
Másfél század óta, mióta a franczia encyclopedisták megmérgezték az emberiség lelkét, a kath. egyház csillaga nem volt ily emelkedőben, mint jelenleg.
Minden jel arra mutat, hogy az emelkedés soká fog tartani, hisz csak az imént kezdődött.
[...]

A Gergelyek kora kezd visszatérni a Gergelyek nélkül? [62]
Hol van az ó-katholicismus? Hol van Döllinger [63] hol vannak az anti-pápák, a schizma [64] tervezői?
Ott vannak, a hová a többi schizmatikusok jutottak; sőt ott sem, mert ezek legalább szektákat alapítottak. Eltűntek nyomtalanul, alámerültek a feledésbe, a pápaság és a kath. egyház ellenben nagyobb és hatalmasabb mint régen. Legyőzte minden ellenségét, a legújabbakat szétszórta. Felébresztette a vallási szellemet. A jezuitismus, a katholika egyház ez ecclesia militánsa [65] ismét elfoglalta a sánczokat. Fel vannak ezeken állítva a kath. világ-sajtó lövegei.
És löveti az ultramontanismus ismét az államot. Az állam visszalő, s folyik a kulturharcz.
[•••]

Mikor tehát az ultramontanismus, az egyház új fellendülése következtében, világszerte megindította támadó háborúját, küzdhet-e másért, mint a hatalomért?
Hatalomért a törvényhozásban.
Hatalomért a családban.
Hatalomért a népnevelésben, egyátalán a közoktatásban.
Hatalomért a bíráskodásban.
Hatalomért szóval a társadalom és az állam felett.
Ezért küzd és kell küzdenie, ha érvényesülni akar.

És ha ez eszközöket megszerezte, akkor folytatná hódító missióját a nem kath. vallások rovására. Minden engedményt, melyet kicsikartak tőle, vissza venne. Üldözni fogná a felekezeteket.
S tehetné.

Mert a hatalmat nem szerezhetné meg másként, mint ha megnyeri saját számára a hatalmi tényezőket. Mint ha a fanatismust és türelmedenséget felkelti a hívekben. Ha a vegyes vallású államokban a kath. többség el akarja nyomni a protestáns kisebbséget.

Láttuk a protestantismus elleni reactiót nemcsak a középkorban, hanem a negyvenes években is, s pedig vallási türelméről híres hazánkban.

A történelem tehát ismételné magát. És ismételni fogja, ha a közvélemény Európában és Magyarországon nem lesz figyelmes a veszélyre. Ha a felvilágosodott középosztály indolens marad, vagy épen eszközévé lesz az ultramontanismusnak.

Nem a vallásosság terjedése ellen beszélünk mi. Ennek inkább örvendünk. De nem csak erről van szó, hanem az ultramontanismus fenyegető előre hatolásáról. S ez már többé nem vallási, hanem politikai kérdés. Egy későbbi stádiumában hatalmi kérdéssé lesz ez.

Az egyház hatalmi kérdésévé az állam felett. S ez nem lehet közönyös a felvilágoso- dottság, a szabadelvűség és haladás embereire nézve.

Nem lehet közönyös az, hogy az egyház vissza szerezze-e régi befolyását a köznevelési ügyre.
Nem lehet közönyös: vájjon az egyház érdekei az állami érdekek fölé kerekedjenek-e.
Nem lehet közönyös a papi uralom, az egyház terjeszkedése az állam rovására.
A modern államnak és társadalomnak feladata a fejlődés, a felvilágosodottság terjesztése, a haladás, a közszabadságoknak még további kifejtése.

Az ultramontanismus azonban a 19. és 20-dik század határán a jövő és a múlt közé fog állni. Ha diadalokat arat, a haladás gátja lesz, sőt visszafelé löki a társadalmakat. Fekete köpenyével eltakarja az emberiséget, hogy a 20-dik századnak a 19-dik század felvilágosodottságánál még fényesebb napja rá ne süthessen.
Vigyázzanak a kormányok, a törvényhozások. Vigyázzon különösen a középosztály, mely a kultúra és felvilágosodás élén halad; mely a liberalismus, a kultúrának és felvi- lágosodottságnak köszöni társadalmi és politikai vezérszerepét; melynek tehát érdekei solidárisok a liberalismus, a kultúra és a felvilágosodottság érdekeivel.

Vigyázzon annál inkább, mert az ultramontanismussal megmozdult annak természetes szövetségese, a feudalismus is.

A fekete és a fehér jelvény egyszerre lépett fel. A palást és a lovagköpeny.
A kettő együtt harczolta végig a keresztes háborúktól kezdve a felvilágosodottság ellen viselt összes harczokat.

Egy czélra csörögtek annyiszor a kard és az olvasó.

Egy czélra haladt minden korban csoszogó papucs és a dobogó léptű lovagcsizma.
A mezítelen barátláb és a sarkantyú. A régi jó barátok, bajtársak és szövetségesek felismerték egymást. Nem véletlenségből történt az, hogy az ultramontán és a feudális reactió egyszerre lépett actióba.
Németországban ezt a szövetséget félreismerte az állam. Csak az ultramontanismus ellen visel elkeseredett harczot; ellenben a feudalismust elősegíti; mert fél a harmadik rémtől, a verestől.
Pedig ha a feudalismusnak szabad keze van, akkor az ultramontanismus legyőzhetlen. A feudális tábor éjjel kijavítja az ultramontanismus várfalain az állam által lőtt réseket. Paralizálja [66] a támadást. Élelmi szerekkel látja el a klerikálisok cernírozott [67] várát.
így ezt Bismarck ki sem éheztetheti az által, hogy elvonja a renitens papoktól a javadalmakat. Moltke sem éheztethette volna ki Metzet és Párist, ha megengedi vala, hogy oda a respektált szövetségesek hosszú vonatokon szállítsák az élelmiszereket. [68]
Ausztriában és nálunk a két szövetséges benső viszonyát félre nem ismerheti senki. Csakhogy Ausztriában még harmadik szövetséges is csatlakozott hozzájuk.

A nemzetiségi érdek.

Feudalismus, klerikalismus és szlávismus: ez a neve a Lajtán-túl a hármas szövetségnek. Ez a szövetség döntötte meg a németek és a liberalismus uralmát Ausztriában. Ez a szövetség fogja megcsinálni az osztrák foederalismust, s így megtörni az osztrák állam egységét.
A kettős szövetségből nem lesz-e nálunk is hármas szövetség? A feudalismus és klerikalismus nem fogadja-e be a szlávismust?

Ha nem is híjják, eljön ez magától is. Ennek helye azon táborban van, ahol Magyar- ország belső egységét meg akarják törni, a viszálykodások magvait el akarják hinteni, s a faj- és nemzetmentő liberalismust, a magyar faj terjeszkedését előmozdító kultúrát le akarják győzni.
S ha a feudális-klerikális szövetség behíhatta az osztrák indigenákat, miért nem fogadná el a nemzetiségek támogatását is?

Aki egy lépést tett, miért nem tehetne másodikat is?

De, ismétlem, a szlávismus felerőszakolja szövetségét, még ha a feudális-ultramon- tan liga tiltakozik is ellene, a minthogy a magyar hazafiság nevében elvárható, hogy tiltakozzék.
Horvátországot mi bátorította fel?

Magyarország belső egyenetlensége. A mint megindult a társadalmi harcz, a mint a feudalismus és ultramontanismus közvetlen, vagy közvetett érintésére megbomlott Magyarország belső békéje, Horvátországban letépték a magyar czímereket. A dunántúli zavargásokra a drávántúli lázadás volt a visszhang.

Minél inkább meggyengítik a belső küzdelmek Magyarországot, annál erősebb lesz Horvátország. Annál inkább felbátorodnak a nemzetiségi izgatok a Dráván innét is.
S a külügyi helyzetről még most nem is szólva, mi lesz a magyar belpolitikából?
Ausztria közel van hozzánk. Példája ragadós szokott lenni. Az osztrák vámon átjött hozzánk, az európai szellem hanyatlásaként, az agrarismus, antisemitismus, feudalismus, ultramontanismus. Miért nem jöhetne az osztrák hozzáadás, a szlávismus is?

El fogna jönni.

Kísérletet tennének nálunk is valami Taaffeval. [69] Ki lenne ez: Kállay [70] vagy Cziráky? [71]
Ez azután engedményt tenne a horvátoknak, mint Taaffe tett a cseheknek, lengyeleknek. Szerbeknek, románoknak, tótoknak csak mozogniok kellene, hogy szintén concessiókat kapjanak, ha egyebet nem is, mint az állam hivatalos nyelvének rovására nyelvüknek a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban való érvényesítését.

Hová lenne akkor a magyar érdek, a magyarosodás, az állameszme?
Mily visszaesése lenne a magyar politikának, a liberalismus és democratia bukásáról nem is szólva?
A mit másfél értized, sőt az utolsó félszázad alatt építettünk, romba dőlne. Recseg- ve-ropogva dőlnének le a magyar állameszme új szárnyépületei és régi oszlopai.

Hát a külpolitika?
Magyarország párt- és nemzetiségi viszály által széttépve, meggyengítve, tönkretéve menne a szlávismus elleni döntő harczába.

Igaz, hogy Ausztriával állami, Németországgal politikai és katonai szövetségben van.
De Ausztriát a nemzetiségi viszályok szintén meggyengítették.
A háborúk egész sorozata vár monarchiánkra a szlávismus, mint hajdan a török ellen. E háborúkban a súlypontnak, a monarchia sújtó öklének Magyarországon kell lennie, hogy a győzelem bizonyos legyen. Csak a magyar nemzet lelkesedése és katonai genieje [72] döntheti le az északi koloszszust.
Mi történik akkor, ha Magyarország belső viszályai miatt, Ausztria színvonala alá hanyatlik?
Még ott lesz a német. De Németország számára csak úgy leszünk becses szövetségesek, ha erősek leendünk.

Bismarck nem philantrópiából kötött velünk szövetséget, hogy tehetlenségünkben megvédjen a német kard. A franczia ellenében Oroszország és köztünk volt választása. Minket választott, mert minket tartott erősebbeknek.

De ha bebizonyul, hogy Oroszország hasznosabb szövetséges, Németországot tudja támogatni, s a német szövetség nem puszta mankó számára, hogy megállhasson: akkor Németország Oroszországgal fog szövetkezni. Visszatér történeti traditióihoz.
Ki véd meg akkor bennünket, ha két ily iszonyú tömeg, mely közveden érintkezik velünk, ránk nehezedik? Puszta súlyával agyon nyomna bennünket.
Zsákmány, osztozkodási tárgy lennénk.

A franczia nem segíthetne rajtunk, mert Svájcz és Németország geographiailag elválaszt tőle bennünket. Közösen Németország és Oroszország ellen viselendő háborúnak esetén a franczia és az osztrák-magyar hadak még csak érintkezésbe sem juthatnának. Német- és Oroszország egyesülten addig összemorzsolná Ausztriát és Magyarországot, mire Francziaország, még ha katonailag erősebb is volna, a mi nem áll, átmenne a Rajnán.
Ily perspektívákat nyit a feudalismus, ultramontanismus, s az ezekre magát szükségkép felkényszerítő szlávismus.

A liberalismus, s a középosztály veszedelme e nagy nemzeti szerencsétlenségben a legkisebb baj volna.
Ez az ország csak a liberalismus és a középosztály uralmának alapján állt meg eddig. Valahányszor nem a liberalismus volt iránytűje, mely a nemzetiségek ellen éles fegyver tudott lenni, s valahányszor nem a középosztály vezette, mindig bukó félben volt.
Legutóbb 1867-ben is a liberalismus és a középosztály szerezte vissza a hazát. A feudalismus és ultramontanismus, ha active nem, a vis inertiaevel [73] gátolta a nemzeti diadal kivívását.
Magyarország jövőre annál inkább csak a liberalismus és a középosztály uralmának alapján állhat meg.
Ha tehát az ultramontanismus és feudalismus hódítva törne előre egész Európában, Magyarországon nem volna szabad elesnie a liberalismusnak.

A nagy nemzetnek létkérdése nincs egy irányhoz és egy társadalmi osztályhoz fűzve.
S még ezek is védik magukat a retrográd irány ellen. A franczia, olasz és angol liberalismus aligha legyőzhetlen gátokat nem emel a Németországból előtört reacitona- rius áradat ellen.
De ha elborítaná is az ár a nagy nemzeteket, ezek várhatnák dum defluat amnis. [74]
Ugyanez az ár azonban nekünk magyaroknak létünk oszlopát is megingathatná.
A fehér és fekete köpeny Magyarország szemfödőjévé lehetne.
[-]

A clericalismus, feudalismus és liberalismus közt lehetnek fegyverszünetek, de a béke képtelenség. Hiszen e béke megczáfolná az egész világtörténelmet, megváltoztatná az emberiség szellemének egész természetét. A haladás eddig csak visszaesések mellett történhetett. Ha a visszahúzó elemek és a haladás rúgója, a szabadság és felvilágosodás közt béke jönne létre, akkor a liberalismus harczok és visszaesések nélkül mehetne előre útján. A visszalökő erők azonban ép oly örökké tartók, mint az emberiség fejlődésének indítói. A jó és rossz, a világosság és setétség elmúlhatadanok. Vagy egyik győz, vagy a másik. Világosság és homály váltakozik. A crepusculum [75] a kettőnek rövid fegyverszünete.
Csakis fegyverszünet.
Sőt még a fegyverszünet is csak azon feltétel alatt jöhet létre, ha a liberalismus megáll, ha egyelőre nem akar tovább haladni hódító útján. Az új haladás új ellenállásba ütközik; sőt ellenhatásra provokálja a visszalökő erőket.

Komoly politikusnak nem szabad tehát hinnie, hogy Magyarországon most egyszerre kivétel történik az erkölcsi világ feltétlenül uralkodó törvényei alól.
A liberalismus és az ultramontán-feudalismus közt csak fegyverszünet jött létre, sőt még kérdés, vájjon létre jött-e ez is? Én azt hiszem: nem.

Csak nyugpont támadt az egész harczvonalon vívott harczban, hogy a küzdelem annál hevesebben újra kezdődjék. S ez is csak úgy jöhetett létre, hogy a liberalismus megállapodott.
Próbálja meg az előrenyomulást és azonnal ki fog tűnni, hogy zárt hadvonalat talál maga előtt. Az ultramontanismus és feudalismus felfegyverzett sánczait.
Próbálja meg a liberalismus annak keresztülvitelét, a mit Irányi [76] oly régóta sürget: az átalános vallás- és lelkiismeret-szabadság proklamálását, majd meglátja, hogy hevesebben csap le rá az ultramontán-feudális liga, mint bármikor ennek előtte.

Pedig ez a követelés nem is oly túlságos, sőt természetes folyománya a modern állameszmének. A franczia forradalom ép úgy proklamálta, mint a többi emberi jogokat. Az 1793. június 24-iki alkotmány 7-ik pontja törvénybe igtatta. Azóta a művelt népek közös eszme-kincse.
Vagy próbálja meg a liberalismus a kötelező polgári házasság megvalósítását. Tehát nem valami forradalmi dolgot, hanem csak azt, a mi valamennyi nyugoti nép közös és békésen élvezett vívmánya: majd meglátja, mint kelnek fel ismét az egyházfejedelmek, hogy az egyház és a „haza” nevében tiltakozzanak. És mint kel fel velük a feudalismus, hogy megcsörtesse kardját.

Avagy próbálja meg a liberalismus a választási törvény reformját. Az 1848:V t.-cz. elavult. Újabb törvényeink nem pótolták hiányait. A polgári elem felettébb háttérbe van szorítva. Kevés választókerületet kapott már 1848-ban, s ez óta a városok lakossága majdnem megkétszereződött és ami fő, 70%-jében megmagyarosodott. S ha a liberalismus azt követelné, hogy fel kell emelni a polgári elem képviselőinek számát legalább csak megközelítő mérvben a megváltozott viszonyokhoz képest, tehát nem követelni a census további leszállítását — ezt egyelőre nem is követelheti — mit tapasztalna?
Pelkelne az olygarchia és a „haza” nevében tiltakoznék. Pelemelkednék mellette szövetséges társa és tenné ugyanezt.

Pedig ép a haza érdeke követeli ezt a reformot, mert a vidéken sem a lakosság nem növekedett, sem a nemzetiségi viszonyok lényegesen nem változtak, ellenben a városok lettek a magyarosodás központjaivá. Polgári elem ebben az országban nincs más, mint csak magyar és — szászok kivételével — a vele szövetséges német. A magyar érdek és a liberalismus érdeke tehát ismét találkozva, közösen sürgetik ezt a reformot, mely válságos időkben tán meggátolná, hogy a nemzetiségi képviselők megbontsák a parlamenti pártviszonyokat, s mindenesetre szilárdítaná a magyarság faji uralmát.

De hasztalan. Az olygarchikus gőg attól tartana, hogy Magyarország nagyon megde- mocratizáltátik. Ellenszegülne.

És ne higgye senki, hogy akár a felsőház reformja is békés úton megvalósítható lesz, feltéve, hogy ez bár „történeti” alapon álló, de beható reformot akar képezni.

A mi felsőházunk szervezetéhez fogható első kamara nincs sehol a világon. Ilyet még az angolok sem tűrtek volna meg soha. A főrangú nép tömegesen nem volt törvényhozó már III. Edvárd idejében. Nálunk a felsőházban ülhet és ül egy-egy családnak akár 20—30 tagja is.

Csak szorítanák a felsőházi szavazatjogot a főrangú családoknak egy-egy tagjára, vagy emelnék igen magasra a censust, s a mi fő, tennék ki a felsőházból a czímzetes püspököket, apátokat, perjeleket, a kik ott példátlan anachronismust képeznek, mert semmi felsőházi, vagy senatusi szervezetben elő nem fordulnak — ellenben vennék be a protestáns superintendenseket: [77] majd meghallaná a liberalismus, mint dörög ismét a tiltakozás a „haza” nevében.

Es így sorra vehetnők a reformkérdéseket, s valamennyinél kitűnnék, hogy a haladás útjában gátak vannak. Hiszen ez a felsőház még a bírói szervezetről szóló törvény- javaslatot is visszadobta az alsóháznak, mert nem akart kinevezett, független bírákat. Kényelmesebb volt a vidéken nagyhatalmú olygarcháknak az a bíróság, melyet ők választottak, tehát tőlük függött.

Vagyis a múltból, a jelenből és az előrelátható jövőből bebizonyítható tény, hogy a liberalismus, sőt egyátalán az európai szellemű reform, nem tehet egy lépést sem előre heves harczok, éles összeütközések nélkül.
Mi ebből a következtetés?

Az, hogy a liberalismus nem paktálhat az ultramontán-Jeudális iránynyal.
Hogy szabadelvű politikus nem kereshet sem szövetséget, sem támogatást a klerikálisoknál és az olygarcháknál.

Hogy kormányzati alapot, sőt tényezőt ezek nem képezhetnek, ha csak Magyarországot vissza nem akarja valaki lökni a múltba és ennek veszélyeibe.
És mert a liberalismus, mint annyiszor utaltam rá, a magyar nemzet érdekpolitikája, azon politika, mely az országot kifejlesztette, a fajt megerősítette: ennek a politikának nem szabad megállnia útján. Akarnia kell a czélokat, tehát akarnia kell az eszközöket is.
(Legújabb politikai divat, 112—122, 124—127.)

JEGYZETEK

[38]    Schulverein: 1881-ben Berlinben megalakult szervezet, az Altgemeiner Deutscher Schulverein zűr Erhal- tung des Deutschtums im Auslande, azaz a német iskolaegylet, amely a külföldi németség népi védelmét és öntudatosítását tűzte ki céljának. Egyik első feladatának a magyarországi németség érdekeiért való fellépést tekintette, így 1882-ben valóságos röpiratháború zajlott német és magyar szerzők között az országban élő németek helyzetéről (anyanyelvi iskolák száma, magyarosodás). A képviselőház is foglalkozott a Schulverein agitációjával.
[39]    Keleti Károly (1833—1892) statisztikus. Jelentős szerepet játszott az Országos Statisztikai Hivatal megszervezésében (1871), amelynek első igazgatója volt haláláig. Számos kézikönyv és elemző munka szerzője, így például: Hazánk és népe. Pest, 1871; A gyakorlati statisztika kézikönyve. Bp., 1875; Nemzetiségi viszonyok Magyarországon az 1880. évi népszámlálás alapján. Bp., 1881.
[40]    Száztóli: százalék.
[41]    Detronizálás: trónfosztás.
[42]    Eruptio: vulkánkitörés.
[43]    Kanzel-paragrafus: a német birodalmi bűntető törvénykönyv 130. §-ának közkeletű elnevezése, mely büntetés alá vonta a lelkészt, aki hivatásának gyakorlatában, vagy annak alkalmából gyülekezetben, templomban, vallási összejövetelekre rendelt más helyen többek előtt államügyeket, a közbékét veszélyeztető módon hirdetés, vagy fejtegetés tárgyává tett, illetve ilyen tartalmú iratokat kibocsátott, terjesztett. Magyarországon az országgyűlési képviselőválasztások felett való bíráskodásról szóló 1899. XV. t.c. 170. és 171. §-ai foglaltak magukban ilyennemű rendelkezést.
[44]    Szergej Tyimofejevics Akszakov (1791—1859) orosz regényíró. Kormányzati tisztségeket töltött be, majd az irodalom felé irányította érdeklődését. Művei, köztük a Hóvihar (1834) és a Családi krónika (1846—1856), a vidéki élet és a természet iránti szeretetéről tanúskodtak.
[45]    Oxus: az Amu-Darja folyó régi neve.
[46]    Eldisputál: elkér, elvitat.
[47]    Ma Poznan.
[48]    Konfiskál: elkoboz.
[49]    Rosztiszlav Andrejevics Fadejev (1826—1884) orosz tábornok és katonai író. Nevezetes munkája a Vosztocs- nij vaprosz (Keleti kérdés). Szentpétervár 1870, melyben igyekezett kimutatni, hogy a keleti kérdést csak Ausztria megsemmisítésével lehet megoldani.
[50]    Russophobia: oroszgyűlölet.
[51]    Plevnánál 1877-ben heves harcok folytak az Oszmán pasa által vezetett törökök, illetve az oroszok, valamint a velük szövetséges románok közt.
[52]    Tamerlan, vagy más néven Timur-Lenk (1336—1405) mongol hódító.
[53]    Popánc mumus (a német dér popanz’ után)
[54]    Firenze.
[55]    Josip Juraj Strossmayer (1815—1905) djakovári püspök, honát politikus. A honát nacionalista mozgalom és kulturális törekvések egyik vezéralakja.
[56]    Jan Kollár (1793-1852) szlovák költő és politikus. Igen nagy hatása volt a szlovák nemzetiségi öntudat ébredésére, a többi szláv néppel való közösségi érzésre, sőt még a délszláv mozgalmakra is. O adta meg a magyarországi szlovák nemzetiségi mozgalmak kiinduló eszméit és irodalmi ideáljait.
[57]    Paissii (1722—1789) a bolgár Hilendar kolostor szerzetese. Fő műve, az 1762-ben megjelent Szláv-Bolgár történelem nagyban hozzájárult az Ottomán Birodalommal szembeni bolgár nemzeti ideológia és mozgalom megszületéséhez.
[58]    Frantisek Rieger (1818—1903) cseh—osztrák politikus. 1861-ben megalapította az első cseh politikai napilapot, a Narodny Listy-1. A csehek érvényesülésének kemény előharcosa volt, ennek érdekében hozta létre az ó-csehek pártját, de a radikális ifjú-csehek nemsokára ellene fordultak. 1891-ben pártjával együtt kibukott az osztrák képviselőházból.
[59]    Ludevit Stur (1815—1856) szlovák hírlapíró. A szlovák nemzeti mozgalom meghatározó személyisége.
1849-ig Slovenskje Národnje Novini szerkesztője.
[60]    Vlagyimir Fjodorovics Odojevszkij (1804 v. 1803—1869) orosz író, zenetudós. Régi nemesi család sarja, feltétlen híve volt az Oroszország polgári fejlődését segítő, 1860-as években végrehajtott reformoknak. Fő műve, az 1844-ben megjelent Kusszkije nocsit (Orosz éjszakák) elbeszélésciklus, a század eleji orosz szabadgondolkodás összefoglalásának tekinthető. Epilógusa, amelyben Oroszország történelmi küldetéséről beszélt, a szlavofil messianizmus egyik első megfogalmazása.
[61]    Peripetia: sorsfordulat.
[62]    Utalás VII. Gergely pápának (1020k—1085) és utódainak a német-római császárokkal folytatott küzdelmeire.
[63]    Ignaz Döllinger (1799—1890) német katolikus teológus. Határozottan állást foglalt a pápa csalatkozhatat- lanságának tana ellen, emiatt 1871-ben kizárták a katolikus egyházból. Ezt követően az általa alapított ókatolikus mozgalom kiépítésén fáradozott.
[64]    Schisma: egyházszakadás.
[65]    Értsd: harcra kész egyházi gyülekezet.
[66]    Paralizál: megbénít.
[67]    Cernírozott: ostromzár alá vett.
[68]    Utalás Ottó von Bismarck (1815-1898) kancellársága idején (1871-1890) a római katolikus egyházzal szemben folytatott ún. Kulturkampfra, amely az egyház elleni jogi diszkriminációkhoz vezetett, illetve
Helmuth von Moltke (1800—1891) porosz altábornagy, vezérkari főnök által vezényelt 1870—1871-es francia hadjáratra.
[69]    Eduard Taaffe (1833—1895) osztrák államférfi. 1868 és 1870 között miniszterelnök, majd egy évig a belügyminiszteri tárcát vezette, azután Tirol helytartója lett. 1879 és 1893 között ismét miniszterelnök.
[70]    Kállay Béni (1839—1903) politikus, történetíró. 1867-ben Andrássy belgrádi főkonzulnak és diplomáciai ügyvivőnek nevezte ki, majd 1875-ben állásáról lemondott és képviselőként a Sennyey-párthoz csatlakozott. 1879-ben visszatért a diplomáciai pályára, kinevezték a Külügyminisztérium első osztályfőnökének, 1882- ben a király közös pénzügyminiszterré nevezte ki; ez állásában feladata volt az okkupáit Bosznia-Hercegovina kormányzása. Lásd még a 44. oldal lábjegyzetét.
[71]    Cziráky Béla (1852—191 1) főudvamagy, a főrendiház tagja. 1880-tól cs. és kir. kamarás, majd Fejér vármegye főispánja, 1885-től titkos tanácsos, 1891-től osztályfőnök a közös Külügyminisztériumban.
[72]    Génié: zseni.
[73]    Vis inertiae: tehetetlenségi erő.
[74]    Dum defluat amnis: amíg a folyó elfolyik. Idézet Horatiustól (Episztolák I. könyv 2.42.).
[75]    Crepusculum: esti szürkület.
[76]    Irányi Dániel (1822—1892) politikus és publicista. Részt vett a szabadságharcban, a Felvidék egyik kormánybiztosa volt. Világos után a magyar emigráció legbuzgóbb tagja. A kiegyezést követő években a Szélsőbal, majd a Függetlenségi Párt mértékadó képviselője. Politikai programjának kiemelt területei az egyházpolitika és a választójog voltak. Szinte évről-évre megismételte indítványát a polgári házasság törvénybe iktatására.
[77]    Superintendens: protestáns püspök.