Benkő Timea: Kaland (részlet a hamarosan megjelenő ifjúsági regényből)
Benkő Timea 
25-09-10 
1,586 
Benkő Timea (Érsekújvár, 1973) Egyetemi diplomáját a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte magyar – szlovák szakon. Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium tanára, a Huncutka Kalandtábor szervezője, hosszú évekig a Vasárnap hetilap külső munkatársaként is tevékenykedett. Nagyon kevés fontosabb dolog van az életében, mint az írás és olvasás. Ezek közé tartozik a családja. Lányával és férjével Tardoskedden él. 2022-ben jelent meg első regénye, a Tanári
Vacsora után a srácok szobájában Luca kiborította eléjük táskája tartalmát: a bokáig érő fehér lepleket és hátborzongató maszkokat.
– Penge – ismerte el Ádám látva a felhozatalt.
Választhattak a démoni apáca, a hátborzongató zombi, az irtózatos koponya, a rémisztő bohóc és a csuklyás szellem között.
– Még egy kis hamis vér, és már nem is kell semmi extrát csinálni, csak közelíteni némán a sötétben, annyira félelmetesek – méltatta a kínálatot Fruzsi, és lestoppolta a zombi maszkot. Emma lett a sikító csuklyás szellem, Ádám a démoni apáca, Szabi a rémísztő bohóc és Andris az irtózatos koponya. Amikor beöltöztek, velőtrázóan élethű volt a hatás.
– Ha valamelyiktek elém ugrik, én bepisilek. Nem vihetjük ki a kicsiket, egy életre szóló traumát okoznánk nekik – méregette őket Orsi.
– Nem fognak megállni a fejlődésben, nyugi, kisanyám – gyönyörködött magában a falitükörben Fruzsi.
– Húszból tíz eleve nem vállalja be, a maradék tízből kettő a sarokról fog visszafordulni, a nyolcból kettőnek fogod majd a kezét. Hat vagány csak akad köztük is – matekozta ki Szabi.
– Én indítom majd a csapatokat – ismertette a tervet Luca. – Az elsők ti lesztek, Orsi. Velük csak kíméletesen, aprócskák még – fordult a maszkokhoz. – Utánuk mennek majd tízesével a többiek. Az utolsók lesznek a legidősebbek. Vissza mind közösen érkeztek majd. Barni kivisz benneteket a labirintusba kocsival, ott fogtok várakozni. Fél tizenegykor kezdünk, akkor már kellően sűrű a sötétség. Minden világos?
– Honnan fogom tudni a helyes utat az útvesztőben? – kérdezte Orsi.
– Sehonnan. Ez a lényeg – reagált Luca.
Hát ez az élmény most pont annyira hiányzik neki, mint üvegestótnak a hanyatt esés.
– Mi van? Hagytok bolyongani? – tudakolta most már rémülten.
– Majd ez az irtózatos zombi útbaigazít – dobolt Fruzsi a mellkasán, mint egy gorilla.
– Mi? Én félek – vallotta be Orsi.
– Betojtál, igen, azt látjuk – konstatálta Ádám.
– Hozz majd fonalat, Ariadné – javasolta kárörvendve Szabi.
– Köszi. Marha vicces. Tényleg.
– Minden rendben lesz – próbálta nyugtatni Luca. – Ez csak játék. Táborozóként nem voltál éjszakai kalandtúrán?
– De. Akkor jópofa borzongásnak tűnt. Most viszont szorongok.
– Figyelj, akkor majd legfeljebb cserélünk – javasolta Luca. – Te indítod a csapatokat és én megyek a legkisebbekkel.
Ebben maradtak.
Este tízre azonban átértékelte magában a szituációt. Nem menekülhet behúzott farokkal, mint egy kutya. Szabinak abban teljesen igaza volt, hogy a fele kicsi eleve feladta, mire indulni kellett volna. Tízzel indult útnak. Amíg lakott területen haladtak, volt közvilágítás, csak laza esti sétának tűnt a kiruccanás. A gyerekek egymás szemét vakították elemlámpáikkal, a fiúk hangosan szólongatták a szellemeket, hogy mutatkozzanak végre. Amikor azonban lekanyarodtak a kukoricás felé a földútra, mintegy varázsütésre elnémult a társaság, mindkét keze után automatikusan kapott egy-egy pici tenyér, és valaki hátulról csimpaszkodott a pulcsijába. Hiába kérte, hogy ne húzzák, rángassák jobbra-balra, mert így nem tudnak haladni. Amikor odaértek a labirintushoz, a lányok egyik fele pityeregni, a másik fele minden ok nélkül visongani kezdett.
– Én ide nem megyek be – reszketett Lili.
– Ez csak játék. Játék – mantrázta Orsi a Lucától hallottakat. – Szorosan együtt maradunk. Megfogjuk egymás kezét, vigyázunk egymásra. Itt csakis jó szellemekkel találkozhatunk, ezt biztosan tudom.
Erre Fruzsi nagyon közelről – vagy csak az éjszaka csendjében tűnt olyan közelinek – mély, morgó hangot hallatott. A három „legbátrabbnak” több se kellett, sikítva négyfelé szaladtak elemlámpáikat eldobálva. Percekig tartott őket visszakönyörögni.
– Ez tutira medve volt – állította Lili.
– Itt nincsenek medvék. Maximum mezei nyulak. Azok meg jobban félnek, mint ti – húzta Orsi őket maga után.
Alig tíz lépés után csörtetés hallatszott a kukoricásban. Megálltak, füleltek. Lili Orsi hátára ugrott, két karjával úgy szorította torkát, hogy a lány alig kapott levegőt.
– Együtt maradunk, senki nem szalad el, mert én csak befele haladok majd, nem fordulok vissza, előre szólok. Ha elveszítelek, engem kirúgnak. És akkor mehetek egész nyáron szőlőt kapálni. Az totális katasztrófa lenne… – hadarta Orsi.
És akkor néhány lépésnyire váratlanul kilépett a rémisztő zombi. Mint egy holdkóros kinyújtva tartotta mellmagasságban maga előtt a karjait, imbolyogva közelített. A csapat megtorpant.
– Semmi baj, nem fog bántani, csak útbaigazít – bátorította Orsi a gyerekeket. Vagy magát? Fruzsi szótlanul haladt feléjük, amikor kivehető lett a maszkja, még Orsiban is meghűlt a vér. Hiába tudta, hogy ez csak a barátnője, inába szállt a bátorsága.
– Ha ez most egy film lenne, megharapna, és nekünk annyi lenne. De ez csak játék – jelentette ki higgadtan, lakonikusan Zolika.
Az ő hidegvérének köszönhetően nem rohant el a többi hanyatt-homlok, amerre látott. A zombi pedig némán balra mutatott, aztán maga jobbra ment tovább.
– Ez igazi volt? – kérdezte Vivi.
– Hát nem is egy hologram – állította hős Zolika.
– A vér is igazi volt?
– Az csak művér. Nagyon bátran viselkedtetek – dicsérte őket Orsi.
Velőt rázó sikítás hasított a sötét éjszakába. Pedig Emma azt ígérte, visszafogja magát, gondolta Orsi. De akkor már rohant is feléjük a csuklyás szellem. Mintha úszott volna pár centivel a föld felett, úgy lobogott a széles lepel alakja körül. Lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenést. Nagyon hatásos volt.
– Úristen – suttogta Lili, és végre elengedte Orsi torkát, hogy két tenyerével takarja el a szemét. Emma is csak mutatott maga mögé, nem szólalt meg, továbbsuhant.
– Mennyi lesz még? – reszketett Vivi hangja.
– Nemsokára kint vagyunk. Minél több szellem jön szembe, annál hamarább megleljük a segítségükkel a kijáratot. Akkor lennénk bajban, ha egy sem mutatkozna – hangoztatta Orsi.
És a démoni apáca, a rémísztő bohóc és az irtózatos koponya valóban kinavigálta az ijedten botladozó kölyköket. A legnehezebb feladatnak az bizonyult, hogy csendben várják a többi csapatot, miután kiértek, mert amint megkönnyebbültek, hogy túlélték a kalandot, mind egyszerre mesélték a nem mindennapi élményeket.
– Láttátok az apáca keresztjét, azt, ha megérinted, szénné ég a kezed – képzelődött Vivi.
– Ezek csak beöltözött maszkokosok – okoskodott Zolika.
– Mostantól egy hangot se – csitította őket Orsi, mert feltűntek a következő csapat elemlámpáinak fényei.
Hamarosan sikítás, csörtetés hallatszott, ezen a kicsik már jókat kuncogtak Orsi mellett lapulva. Végül ők ugrottak ki a második csapat elé jól megijesztve őket, amikor azok elérték a kijáratot.
Így várták be egyre nagyobb létszámban a többieket, immár felszabadultan, nevetve, élvezve a játékot. Mindenki egyszerre beszélt a visszafelé vezető úton, ahol már a maszkokosok is velük jöttek.
(A mű megírását alkotói ösztöndíjjal a Kisebbségi Kulturális Alap segítette. Dielo vzniklo pomocou štipendia na podporu kultúry národnostných menšín.)
Kép: Mészáros Júlia