Magyarnak lenni a nagyvilágban: Hules Endre színész, forgatókönyvíró és rendező
Több hónapba telt, mire sikerült időpontot egyeztetnem mai interjúalanyommal. Méltánytalanul keveset tudunk azokról a magyarokról, akik Hollywoodban is megállták a helyüket, pedig van mire büszkének lennünk. Mai vendégem színész, forgatókönyvíró és rendező. A sokoldalú filmművész 1980-ban hagyta el Magyarországot, azóta szinte valamennyi kontinenst bejárta. Végül a filmezés fellegvárában, Hollywoodban kötött ki, ahol karakterszínészként több mint hetven filmben szerepelt. Rendezőként A lyukas zászló és A halálba táncoltatott lány fűződik a nevéhez; utóbbi filmen az Oscar-díjas operatőrrel, Zsigmond Vilmossal dolgozott együtt. A Los Angelesben élő filmrendezőt színészként és forgatókönyvíróként is megismerhette a közönség. Következzen az interjú Hules Endrével, aki több mint negyven éve él Amerikában, és akit Hollywoodban értem utol.
– Ön Magyarországon született és nőtt fel. Fiatalon zenét és színészetet tanult a budapesti Pinceszínházban, majd tizenhét évesen kezdett színdarabokat írni, komponálni és rendezni. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– Az amatőr színházak fénykora volt ez – mi színházi mozgalomnak hívtuk –, amely az elkövetkező évtizedek számos kiváló rendezőjét és színészét nevelte ki világszerte. Ezek a csoportok – a Pinceszínház, a Stúdió K, a Szkéné, valamint Halász Péter és Paál István társulatai – gyakran politikailag is nagy vihart kavartak, és bejárták a világ fesztiváljait. Iszonyúan izgalmas és termékeny időszak volt, ennél jobb indulást el sem tudnék képzelni.
Rendszeresen látogattam Jerzy Grotowski Laboratórium Színházát Lengyelországban és Eugenio Barba Nemzetközi Színházi Antropológiai Iskoláját Németországban. Rendezőként végeztem a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amely ma már egyetem. Rendeztem a Pécsi és a Szegedi Nemzeti Színházban, valamint a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban, majd Párizsba, később pedig New Yorkba költöztem. Színházakban rendeztem, emellett színészetet, írást és rendezést tanítottam Európa-szerte, Észak-Amerikában és Ázsiában, többek között a New York Universityn, a párizsi Espace Acteurben, a Smith College-ban, a Bard College-ban, a University of Southern Californián és különböző műhelyekben.
Nagyon szerencsés voltam, mert rendkívül változatos képzésben részesültem: megismerhettem a hagyományos, az avantgárd és a keleti színház elméletét és gyakorlatát is. Ugyanakkor a nagyszínházi rendezéseimnek is kiváló visszhangjuk és sajtójuk volt, ezért nem volt nehéz meggyőznöm a legnevesebb intézményeket sem arról, hogy alkalmazzanak tanárként. A tanítás mindig is lételemem volt. A fiatal tehetségek segítése és kibontakoztatása a saját munkámat is inspirálja, és mindig visszavezet az alapokhoz.
– Volt olyan diákja, aki ma híres, elismert színész vagy színésznő, esetleg filmrendező vagy forgatókönyvíró?
– Nagyon sok egykori növendékem dolgozik New Yorkban és Los Angelesben, sőt Magyarországon is. A legsikeresebb talán John Singleton író-rendező, aki első filmjét, a Boyz n the Hood című alkotást az én osztályomban írta, és két Oscar-jelölést is kapott érte. Később még számos filmet rendezett, és producerként is dolgozott. Sajnos fiatalon, agyvérzés következtében halt meg.
– Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre és színházi rendezéseire?
– Elsősorban mindig is rendezőnek tartottam magam. Úgy jár az eszem, mint egy rendezőnek, akkor is, amikor írok vagy játszom, ami persze nem mindig jó. Szerencsés voltam, hogy tanúja és részese lehettem a hidegháború végén kibontakozó színházi forradalomnak, és sok kimagasló alakját személyesen is ismertem.
Rendezői repertoárom a klasszikusoktól a musicalekig, az eredeti és kísérleti projektektől az improvizációkig terjedt. Shakespeare, Molière, Calderón, Goldoni, Csehov, Stoppard, Brecht, Pinter, Orton, Ibsen és Miller darabjait rendeztem többek között a Párizsi Biennálén, a Williamstown Színházi Fesztiválon, a New York-i La MaMában, a Los Angeles-i Színházi Központban és a Shakespeare Világkongresszuson.
A saját munkámban mindig a változatosságra törekedtem, és ha valami sikerült, megpróbáltam az ellenkezőjét: klasszikus darab után kísérletit, musical után utcaszínházat vagy improvizációt. Sosem érdekelt a rutin, és a kudarctól sem féltem. Ehhez ma is tartom magam.
– Több tucat hollywoodi filmben és televíziós sorozatban szerepelt színészként, például az Angyalok és démonok, a Hetedik, az Apollo 13 és a Bűvölet című alkotásokban. A legnagyobb amerikai világsztárokkal dolgozott együtt, többek között Tom Hanksszel, Morgan Freemannel és Brad Pitt-tel. Milyen volt velük dolgozni? Milyenek a világsztárok közelről?
– A sztárok nem véletlenül sztárok. Nemcsak tehetségesek és tökéletesen képzettek, hanem az is hozzátartozik a sikerükhöz, hogy jó velük dolgozni. Ez a forgatáson mindenkire hat, és a filmvásznon is megmutatkozik. A filmekben ábrázolt „sztárkodás” rendkívül ritka, és az ilyen színész nem is marad sokáig sztár. A filmipar végül is ipar: az idő pénz, méghozzá nagyon sok pénz. Aki ezt személyes nagyjelenetekre pazarolja, annak nincs helye a pályán.
– Filmjeit az Eurimages, a MEDIA program, valamint filmalapok és magáncégek támogatták az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Szlovéniában, Bulgáriában, Hollandiában és Ausztriában. Mit nehezebb: megírni egy jó forgatókönyvet, vagy eladni és tőkét szerezni a megvalósításához?
– Mindkettő nehéz, mert – ahogy Hollywoodban mondják – különben mindenki ezt csinálná. Rengeteg jó forgatókönyv készül, amely különböző okokból sosem lát napvilágot – nekem is van néhány –, és még a legnagyobb nevek, sőt a leggazdagabb alkotók is állandóan pénz után hajtanak. Ha nincs rá vevő, Spielberg sem tud elkészíteni egy filmet, mert a tétek óriásiak, és senki sem akar veszíteni.
– Zsigmond Vilmos és Kovács László, a világ filmművészetének kimagasló operatőrei, óriási tudással és nagylelkűséggel segítették filmjei megvalósítását. Milyennek ismerte meg őket, és mit tanult tőlük?
– Mindketten zseniális alkotók és nagyszerű példaképek számomra, és nagyon hálás vagyok nekik. A lyukas zászló volt Kovács László utolsó filmje. Már nagyon beteg volt, de befejezte, és egy héttel később meghalt. Az utolsó pillanatig dolgozott és segítette a filmet.
Vilmostól többet tanultam, mint amennyit bármelyik iskolában tanulhattam volna. A kisujjában volt a szakma, és mindent megtett a filmért. Nyolcvanévesen begyömöszölte magát egy autó csomagtartójába, hogy pontosan azt a képet kapja, amelyet elképzelt. Amikor a kanadai producerünk elfelejtett engedélyt kérni a montreali repülőtéren való forgatáshoz, „gerillataktikához” folyamodott, és egy ágyúcső méretű objektívvel készítette el a szükséges felvételeket a parkolóház tetejéről. Soha nem állt le, soha nem késett, és soha nem adta fel.
– A lyukas zászló című, az 1956-os forradalomról szóló film bekerült az amerikai oktatásba, így az amerikaiak is megismerhetik a magyar forradalom történetét. Számítottak ekkora sikerre?
– A lyukas zászló szenvedélyből született. Producerünk, Kovács Klaudia szinte csodával határos módon teremtette elő a költségvetést, mozgósította a magyar közösséget, önkénteseket szervezett, mindent ő irányított, kiállt a filmért, és minden külső befolyással szemben megőrizte annak integritását. Öt évbe telt elkészíteni, és pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Ez nagyon ritka. Ezért volt számunkra annyira örömteli a sikere. Különösen büszke vagyok azokra a közönségdíjakra, amelyeket nagyjátékfilmeket is felvonultató fesztiválokon nyertünk.
– A halálba táncoltatott lány fő motívuma a tánc. Elmesélné, honnan származott a film alapötlete?
– A forgatókönyvet eredetileg megrendelésre írtam, de amikor a megrendelő visszalépett, visszavettem, és a saját ízlésem szerint átírtam. Természetesen teljesen megváltozott a téma, a szereplők és a hangnem; csak a ballada maradt. És a tánc.
– A filmben szerepel a kanadai színésznő, Deborah Kara Unger is. Hogyan sikerült megnyerni a szerepre?
– Ezt a kanadai producerünk intézte. Eredetileg Donald Sutherland is szerepelt volna a filmben, de végül nem sikerült egyeztetni vele.
– A magyar szerepeket magyar színészek játsszák. A főszerepekben László Zsoltot és Melkvi Beát, valamint önt és Zsigmond Emőkét láthatjuk. Hogyan sikerült megtalálni őket? Meséljen egy kicsit arról is, miről szól és kikhez szól a film.
– A magyar szereplőválogatást Garami Gábor vezető producer szervezte, és a magyar színészek színe-javát megnéztük. László Zsolt és Melkvi Bea zseniális színészek, igazi profik, és nagy öröm volt velük dolgozni. A fiatal lány szerepéhez bejártam minden színiiskolát, megnéztem valamennyi vizsgaelőadást a Színművészeti Egyetemen, és felkerestem minden tánccsoportot. Zsigmond Emőkét végül az Új Színház stúdiójában találtam meg, és ma már el sem tudnám képzelni nélküle a filmet.
Hogy miről szól a film? Ez érdekes kérdés. Kelet- és Nyugat-Európában politikai filmnek látják, de ellentétes előjellel: akit az egyik helyen hősnek éreznek, az a másikon gonosznak számít. Indiában, amelyet a hidegháború politikája nem érintett ugyanúgy, táncfilmként fogadták, és együtt táncoltak vele. Japánban családi drámának tekintették, és hiányolták, hogy nem foglalkoztunk eleget a szülőkkel. Számomra ez így a legjobb.
– Ha szeretnénk Komáromban bemutatni A halálba táncoltatott lány című filmjét, és a vetítésen az életéről is mesélne, elvállalná?
– Ha meg tudjuk szervezni, örömmel.
– Gondolom, ön is találkozott Andy Vajnával, aki számos amerikai produkciót hozott Magyarországra. Ennek köszönhetően a magyar filmesek is lehetőséget kaptak arra, hogy világsztárokkal dolgozzanak együtt. Ön szerint ez hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi években egyre több magyar film kapott Oscar-díjat?
– Mindenképpen, legalábbis közvetve. A nyugati szuperprodukciók nem adtak tehetséget, de új nézőpontokat, technikákat és megoldásokat hoztak, ami nagyban segítette az itteni tehetségek kibontakozását. Pénzt is hoztak, ami megélhetést biztosított sok kiváló filmszakembernek, akik így megengedhették maguknak, hogy a szakmában maradjanak.
– Filmjei számos fesztiváldíjat, közönség- és zsűridíjat nyertek, és operatőri, illetve színészi teljesítményükért is elismeréseket kaptak. Ezek között van egy SAG-díj, két Cine Golden Eagle-díj, egy Maverick-díj, három MEDIA-díj, valamint a Magyar Filmszemle legjobb színésznek járó díja, amelyet László Zsolt kapott. Melyik elismerésre a legbüszkébb, és miért?
– Természetesen mindegyikre. Nagy megtiszteltetés, amikor elismerik az ember munkáját, és persze a következő munka megszerzésében is segít.
– Olvastam önről egy érdekes mondatot: „Három nyelven ír és rendez, és sok más nyelven is színészkedik.” De milyen nyelven álmodik: magyarul vagy angolul?
– Általában azon a nyelven gondolkodom, amelyen éppen dolgozom. Az álmok nem követik ezt a logikát. Olykor feliratosak.
– Útja a színháztól a filmművészet felé vezetett. Nehéz volt ön számára a váltás?
– A váltás sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, és még most sem fejeződött be igazán. Sajnos időben nem lehetett összeegyeztetni a kettőt, ezért választanom kellett, de szívesen visszatérnék egy kicsit a színházhoz. Meglátjuk.
– Megtalálta a számításait?
– Nincsenek számításaim. Szeretek dolgozni, és minden új munka áldás és izgalom. Ötleteim vannak, amelyekből néha szenvedély lesz, aztán vagy sikerül megvalósítani őket, vagy nem. Közben meg is kell élni, ami mások ötleteinek megvalósítását, új tapasztalatokat és inspirációt jelent. Mindez elfoglal és gazdagít.
– Jelenleg Magyarországon tartózkodik. Min dolgozik most? Mi az, amit még mindenképpen el szeretne érni?
– Egy angol sorozatban játszottam, amelyet Magyarországon forgattak, aztán a kisebbik fiam diplomaosztóján voltam Dániában. Jelenleg egy regényen dolgozom, amelyet bárhol lehet írni, illetve a helyszínekre utazom anyagot gyűjteni. Lehet, hogy film is készül majd belőle. Ezt be akarom fejezni, aztán a következőt és az azt követőt…


