Úvod / Nyitóoldal
   
 
Zilizi Kristóf  20-01-20   253  
0
November 22-24. között egy felejthetetlen, egész életre szóló, élménydús hétvégét tölthettem a délvidéki vendégszerető keresztény magyarok közösségében. Az ismeretség 2018. december 8-ához vezethető vissza, amikor is Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának főünnepén egy fél napot eltölthettem a Pozsony melletti ősi magyar pálos kegyhelyen, Máriavölgyben a bácskai és bánáti egyházmegyék különböző egyházközségeiből érkezett zarándokcsoporttal egy adventi lelki nap keretében. Németh Rezső főtisztelendő egy emlékezetes, tartalmas adventi lelki programmal szolgált nekik, előtte szentmisét mutatott be a zarándokokkal érkező Zélity Mihály bezdáni plébánossal egyetemben. Már akkor meghívtak engem erre, a legutóbbi hétvégén, Kúlán megrendezett alkalmukra.  


Érdekes volt maga az utazás, egyenesen Pozsonyligetfaluból történt végig vasúton. Öt átszálással értem el a megközelítőleg 400 km-re fekvő gyönyörű, pompás építményekben nagyon is dús, mára 100 000-et meghaladó lélekszámú (ebből 36%-nyi magyar - 2011-es népszámlálási adat) hangulatos, kedves várost, a bácskai Szabadkát, egykor a történelmi Magyarország 1920-ban elvett és elveszett városát, akárcsak Pozsonyt, koronázó városomat. Itt kell megjegyeznem, hogy Rajkától Győrig sikertelen volt a kalauznő többszöri próbálkozása ellenére a jegykiadás Kelebiáig, így hát az automatában próbáltam megvenni Győrött. Itt viszont a kiírás ellenére, miszerint bevesz érméket, minden apró forintomat visszadobta. Végül egy kedves, csinos diáklány segítségemre volt, s kártyával kifizette nekem. Természetesen készpénzben megadtam neki az útiköltséget. Ő volt a megmentőm, mert két perc múlva indult a vonatom. Erre vidáman megjegyeztük ugyanazzal a kalauznővel, aki Tatabányáig jött tovább, hogy a rosszul működő gépének hála megismerkedtem egy kedves leányzóval. Az már csak hab volt a tortán, hogy megkért, majd az esküvőmre egyszer őt is hívjam meg, szeretne lenni a koszorúslány, mert az még sohasem volt. A 9 óra utazás után, szinte az átszállásokra a minimális időt várva, négy órakor az Ágyas házaspár, Ilonka és Attila vártak engem a szabadkai vasútállomáson. Kiadós, tartalmas, bő egy órás városnézésen vettem részt velük, felelevenítve az ott jártamkor,  11 évvel ezelőtti emlékeket, ismereteket, új információkkal, adatokkal is kibővítve.

Vendéglátóim a Miasszonyunkról Nevezett Bácskai Nővérek voltak szabadkai rendházukban, köztük elsőrorban Varga Erika, szerzetesi nevén Melánia nővér, aki tavaly decemberben, a délvidéki ötven fős zarándokcsoportot kísérte Pozsonyba. Rendjük 1597-ben Franciaországban alakult, 1860-ban költözött át Münchenbe, 1960-ban Csehországba, ők pedig korábban 24 helyen is, jelenleg immáron csak 4 rendházban és 7 plébánián működnek Délvidék-szerte. Vannak, élnek, aktívak, adnak, szerveznek, hitoktatnak, felkészítenek gyermekeket elsőáldozásra, bérmálkozásra, zarándoklatokat, lelki napokat, kirándulásokat szerveznek, ámulatos az aktivitásuk, pedig ők is csak 24 órából álló nappal rendelkeznek...Igazán határtalan szeretettel fogadtak, az ottani körülményeknek, nehéz sorsuk ellenére tudnak szívből, viszonozás elvárása nélkül adni, ajándékozni, óriási szeretettel, ami szinte páratlan. További vendégük volt rajtam kívül dr. Sipos Dávid Kolozsvárról, aki már több alkalommal vezette zarándokcsoportjukat Erdély-szerte, hét éve idegenvezető, jelenleg pedig a Házsongárdi temetőben dolgozik, ahol nagy, igényes munkát végeznek kollégáival, hiszen írják össze egy jegyzékbe, továbbá digitális változatban teszik elérhetővé az ott nyugvó nemzeti nagyjainkat, kezdve Szenczi Molnár Alberttől Dsida Jenőn, Reményik Sándoron át egészen Kós Károlyig. A mostani alkalom a sorrendben 8.-szor megrendezett zarándoktalálkozó, mások által keresztény bálként is meghatározott egész napos esemény volt. Ez alkalommal a Szabadkától megközelítőleg 60 km-re délre fekvő Kúlán.

A találkozók eddigi helyszíneiül szolgáltak már Szabadka, majd Kanizsa, Péterréve, Ada, következett ismét 2x szabadka, tavaly pedig Zenta.

A rendezvényre két nagy és egy kis mikrobusszal érkeztek a Bácska és Bánság különböző helyszíneiről. 150-en voltunk. A program szentmisével kezdődött, fél tizenegykor a kúlai szent György plébániatemplomban. Juhász György kerületi esperesplébános a mise előtt bemutatta a templomot, kitérve a vitrázsok közül a bánsági, feketetói szrámazású boldog Bogdánffy Szilárdéra és a Kassához köthető boldog Salkaházi Sáráéra. Tartalmas beszámolójából megtudtuk, hogy jövőre fogja a templomuk ünnepelni felépítésének 250. évfordulóját.

A mise alatt a gyerekeket gyóntatta, Zélity Mihály bezdáni plébános, zarándoklatunk lellki kísérője pedig bemutatta a legszentebb áldozatot. Homíliájában elmondta, megszokott, hogy a pap az evangéliumról prédikál, de ő inkább mégis ettől eltérne, és a zarándoklatokról szólna. Nagyon emlékezetesek, olykor kisebb-nagyobb bökkenőkkel járóak is tudnak lenni a rövidebb-hosszabb útra történő indulások. Említette, hogy némelykor a határon való átlépésnél, ami esetükben a miénkkel összehasonlíthatatlan, bizony jól meg is várakoztatják őket. Egy esetben, amikor a határőr értesült róla, hogy a buszon zarándokcsoport van, és ráaadásul még pap is van velük, ez mindjárt plusz pontot jelentett nekik, s előnyben részesítette őket. Habár fárasztóak, kimerítőek tudnak lenni ezek az utak, de a tudat, hogy útra kelünk, nekivágunk, ha elbotlunk, majd felállunk, megérkezünk, buzdítjuk, erősítjük egymást, jót szórakozunk, nevetünk, hiszen az is a része, lelkileg feltöltekezünk, az vonz minket, hogy újra és újra menjünk. Valaki saját magáért, valaki családtagja, barátai, ismerősei gyógyulásáért, megint mások hálaadásképp, kérésük teljesítéséért, boldog, megértő házasságért, jó családapai és –anyai szerep betöltéséért, egészséges gyermekáldásért zarándokol, vagyis sok-sok oka lehet elszántságának.

A délután folyamán fél négytől bekapcsolódtak a kúlai hívek a világviszonylatban megrendezett egy órás szentségimádásra a jövőre esedékes 52. Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszura hangolódva.
A szentmisén Lakatos Zsolt kántor játszott Kishegyesről, felcsendült kivonulásra a „Lelkem tiszta lánggal ég“ kezdetű Mária ének is a végén. A mise után közös fotó készült az oltár előtt. Utána déli tizenkét órára átvonultunk a közeli vendéglőbe, ahol következett a báli része a napnak egészen este hatig. Melánia nővér bevezetőjében köszöntötte a meghívott vendégeket, köztük dr. Sipos Dávid idegenvezetőt Kolozsvárról, Ozsvár Róbert urat és feleségét, Zsuzsannát, a Molprevoz autóbuszvállalat tulajdonosait, sofőrüket, továbbá állandó sofőrüket, Sosić Radovant; Nerađić Deniszt, a harmadik sofőrt. A mindig velük lévő, semmelyik útjukon őket el nem hagyó Radovan emlékül „A legjobb sofőr 2019.XI.23.“ feliratú bögrét kapta ajándékba. Felköszöntésre kerültek a napokban jubilálók, továbbá az Erzsébetekről (13-an), Katalinokról (3-an a csoportból) sem feledkeztek meg.

A talpalávalót a kiváló Szabadkai Dáridó Együttes húzta, jobbnál jobb magyar dalok, nóták, énekek csendültek fel, melyre fiatal, idős (legidősebb 92 éves néni), röptében táncra is perdült s koptatta a táncparkettet.
A zarándokok a Délvidék következő pontjairól érkeztek: Szabadka, Hajdukovo, Bácsszőlős, Horgos, Topolya, Moravica, Kishegyes, Újvidék, Feketics, Kanizsa, Adorján, Felsőhegy, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Becse, Földvár, Csantavér, Orahovo, Bezdán, Kelebia, Padé; továbbá az anyaországból Nagybaracska és Baja.
Esteledve előkerült a finom diós-kakaós torta is, melyet ízletesen fogyasztottak el a bálozók a finom, kiadós, kétfogásos főétel és leves után. Hat órakor volt az utolsó felvonása a táncolós résznek, a „Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el...“ kezdetű énekkel búcsúztak a résztvevők. Mindenki nagyon jó hangulatban, sajnálkozva, hogy az idő oly gyorsan elszállt, de nagy-nagy élményekben gazdagodva tért haza hajlékába. Mi Szabadkára fél nyolc magasságában érkeztünk vissza, utána még Melánia és a főnök Lívia nővérekkel folytattunk beszélgetést, ismerkedve a rendjükkel, a délvidéki magyarok nehéz életével, sok kihívásával, hányatott sorsával, ami ennek ellenére sem töri meg őket, optimisták, és igazán szívből tudnak szeretni, ahogy fogadtak minket is Dáviddal az ott eltöltött, felejthetetlen három nap során.

Másnap, Krisztus király vasárnapján, reggel hétkor a rendház melletti Karađorđev utca 89-es számú Kisboldogasszony plébániatemplomban vettünk részt a misén, melyet Szilárd atya celebrált. Nagyon felemelő volt számomra, Melánia nővér biztatására, köszönhetően, hogy előbb mentünk át, énekelve hallani a mise előtt a „Szentolvasót imádkoztunk, Máriához fohászkodtunk...“kezdetű gyönyörű éneket, ahogy ugyancsak máig fülembe cseng a zenetanár és egyben kántor úr által, a 171-es számú, „Mondj szívem dalt és magasztald“...Mária-ének dallamára énekelt Szívem első gondolatja...reggeli ima. Hát az leírhatatlanul gyönyörű volt, olyan fülbemászóan hangzott fel.

Szilárd atya Krisztus királyról beszélt, aki a többi királlyal szemben nem dicsvágyó, önző, de hozzánk lehajoló, bennünket felkaroló, amolyan „más“ király. Szót ejtett arról, milyen szép, ha hálából adunk be, nem is konkrét személyért miseszándékot. Egy alkalommal egy néni iratott nála három misét hálából egyszerre. Majd hozzátette: olyan szívesen adok be hálából szentmiséket, mert a Jóisten már annyi alkalommal megsegített engem. Majd kicsordultak a könnyei erre neki, ez Szilárd atyát is meghatotta.
Öröm volt tapasztalnom, hogy habár a helyiek elmondása szerint ez a környékben élő 2000-et megközelítő magyar katolikushoz viszonyítva nem sok, de sok gyermek, s több mint 100 hívő volt a hét órai, ún. kismisén. Majd nyolckor következtek a horvátok, tízkor pedig a nagymise magyarul, mely előtt és után Lívia rendházfőnöknő megközelítőleg 100 gyermeknek tartott elsőáldozói és bérmálkozói felkészítőt, illetve hittant.
Délelőtt szabad program keretében városnézés során volt módomban megtekinteni a szebbnél szebb, még a kiegyezés utáni és Monarchia-korabeli építményeket, így a Népszínházat, a Könyvtárat, Városházát, a felújított zsinagógát, a két, egymással szemben álló Kosztolányi-szobrot, Csáth Géza mellszobrát.

Természetesen az egyes templomokat sem hagyhattam ki: az Avilai Szent Terézről elnevezett, felúijítás alatt álló székesegyházat, ahol fél nyolckor volt a magyar mise. Sikerült üdvözöltetni az éppen 11 esztendeje meglátogatott Pénzes János 30 éve hivatalában lévő szabadkai megyéspüspök urat Beratić Stepan vikáriussal. Betekintést nyertem a ferences barátok templomába, ahol 11-kor volt a magyar mise. Ezzel a felsorolásokkal hangsúlyozni akarom azt is, hogy sajnos tájainkkal szemben ott, a Bácskában a városban és a külvárossal együtt csaknem tíz templomban van magyar mise, kis kivétellel naponta, s szép számban járnak is rá a hívek, kicsik és nagyok egyaránt. Elhaladtam a Kosztolányi Dezsőről elneveztt oktatási intézmény, a Tehetséggondozó Gimnázium mellett, ahol ugyancsak 11 éve volt szerencsénk Kuktin Erzsébet magyar szakos tanárnő jóvoltából részt venni egyik óráján.

Délben a rendházhoz közeli magyar vendéglőben vettünk részt Melánia nővér meghívására, majd fél kettőkor, fájó szívvel, de a jövőben folytatódó közös zarándoklatok reményében búcsúztunk el egymástól. A vonat nem várt, indult, megtörtént zökkenőmentesen a határellenőrzés, s hála Istennek, tiezengy óra magasságában sikerült megérkezni Pozsonyligetfaluba. Felejthetetlen élmény marad számomra ez a három nap. Kívánom, hogy a Jóisten tartsa meg erőben, egészségben ezt az össze- és kitartó magyar közösséget, és adja reájuk bőséges áldását.
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,589 MODIFIED: 2020.04.01 23:35:43.MD5: e11ca0decc8128949810a978f47debcd STATUS: FALSE  This window is : x