Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  20-08-28   133  
0
1997-ben a Komáromi Napok keretében tudományos konferenciát rendeztek "A kisebbségek helyzete Köpzép-Kelet-Európában és Magyarországon" címmel. A rendezvényt két évvel a Horn-Mečiar féle államközi alapszerzödés aláírása után tartották. Az alábbiakban három, a konferencián elhangzott elöadást ajánlunk olvasóink figyelmébe 23 év távlatából.  


A konferencia programja:
KRAJCZÁR GYULA: Köszöntő
MARKÓ LÁSZLÓ: Megnyitó
REFERÁTUMOK
GLATZ FERENC: Kisebbségek Közép-Európában-tegnap és ma. A jövő esélyei
POMOGÁTS BÉLA: A kisebbségek helyzete Közép-Európában és Magyarországon
TÖRZSÖK ERIKA: Kisebbségek és stabilitás
ZIELBAUER GYÖRGY: A magyarországi németség szülőföldjéről való elűzésének demográfai    hatása
KORREFERÁTUMOK

I.    SZEKCIÓ (Globalizáció, nemzeti identitás, nacionalizmus)
BESZTERI BÉLA: Etnikai reneszánsz a globalizálódó világban
BORBÉLY JÓZSEF: A globalizáció és a nemzeti identitás Közép-Kelet-Európában
SÁNDORÉI GYÖRGY: A képi médiumok szerepe a nemzeti kohézió fenntartásában
KOROGNAI LÁSZLÓ: Demokrácia és idegengyűlölet Európában
BODÁCS EMIL: Az orosz nacionalista radikalizmus hatása térségünk nemzetállami kísérleteire
A. GERGELY ANDRÁS : Etnikumok az állam ellen

II.    SZEKCIÓ (Kisebbségpolitika)
TARR GYÖRGY: A Kárpát-medence speciális kisebbségi kérdéseinek történeti vázlata
STIPKOVITS FERENC: Kisebbségi politika, nemzetiségi politika Szlovéniában
SZAKÁLL GYULA: Hatalmi manipulációk a szlovákiai magyarság körében
GERGŐ ZSUZSANNA: Örmény kisebbségi lét történelmi metszetben
TÖLGYESI JÓZSEF: Egy magyarországi község, Városlőd német nemzeti identitása

III.    SZEKCIÓ (Kisebbségi oktatás)
KOVÁCS GÉZA: A nemzeti tudat és nacionalizmus, mint korunk pedagógiai és nevelésfilozófiai problémái
FÜLE TIBOR: Kétnyelvű középiskolai oktatás a szlovéniai magyarság körében
VÍZI LÁSZLÓ TAMÁS: Egy szlovák történelmi atlasz margójára
HERVAINÉ SZABÓ GYÖNGYVÉR: A társadalomfiilozófai változások hatása a kisebbségi képzésre és oktatásra
NAGY ALPÁR: A Sopron térségében élő nemzeti kisebbségek kulturális helyzete

IV.    SZEKCIÓ (Kisebbségi problémák kezelése)
JÓZSA LÁSZLÓ: A gazdaság szerepe és lehetőségei a kisebbségi problémák kezelésében
ALBERT JÓZSEF: Cigány munkanélküliség és cigány életstratégiák egy dunántúli faluban
LEVELEKI MAGDOLNA: Az elektronikai ipar átalakulásának munkaerő-piaci hatása Székesfehérváron és vonzáskörzetében
BERTALAN PÉTER: A cigányság politikai érdekérvényesítésének lehetőségei és korlátái Magyarországon
SOMOGYI FERENC : Döntési-cselekvési attitűdök etnikumi sajátosságai
SÍPOS ANDRÁS: Kisebbségi politika a lokalitás szintjén
 
PLENÁRIS ZÁRÓÍI FS SZEKCIÓVEZETŐK BESZÁMOLÓJA
I.    Szekció: BESZTERI BÉLA: Globalizáció, nemzeti identitás, nacionalizmus
II.    Szekció: TARR GYÖRGY: Kisebbségpolitika
III.    Szekció: KOVÁTSNÉ NÉMETH MÁRIA: Kisebbségi oktatás
IV.    Szekció: MIKOLASEK SÁNDOR: A kisebbségi problémák kezelése
VÁRHELYI ISTVÁN: Zárszó előtt
SUNYOVSZKY KÁROLY: Zárszó


A kötet szerzői:
 
Dr. ALBERT JÓZSEF, a szociológiatudomány kandidátusa, egyetemi docens, Veszprémi Egyetem
BERTALAN PÉTER, főiskolai adjunktus, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, Kaposvár
Dr. BESZTERI BÉLA, a politikatudomány kandidátusa, az MTA Veszprémi Területi Bizottságának szakbizottsági alelnöke, Veszprém
Dr. BODACS EMIL, a Pannon Agrártudományi Egyetem adjunktusa, Mosonmagyaróvár
Dr. BORBÉLY JÓZSEF, egyetemi adjunktus, Soproni Egyetem
FÜLE TIBOR, középiskolai igazgató, Kétnyelvű Középiskola, Lendva (Szlovén Köztársaság)
Dr. A. GERGELY ANDRÁS, kandidátus, Euroregionális Kutatóközpont, Budapest
Dr. GERGÓ ZSUZSANNA, a történelemtudomány kandidátusa, egyetemi docens, Veszprémi Egyetem    *
Dr. GLATZ FERENC, akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke
HERVAINÉ dr. SZABÓ GYÖNGYVÉR, a politikatudomány kandidátusa, SE Földmérési és Földrendezői Kar, Székesfehérvár
Dr. JÓZSA LÁSZLÓ, a közgazdaságtudomány kandidátusa, tanszékvezet egyetemi docens, Veszprémi Egyetem
Dr. KOROGNAI LÁSZLÓ, a Pannon Agrártudományi Egyetem adjunktusa, Mosonmagyaróvár
Dr. KOVÁCS GÉZA, tanár, Vörösmarty Általános Iskola és Gimnázium, Ajka
KOVÁTSNÉ dr. NÉMETH MÁRIA, a neveléstudomány kandidátusa, az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola főigazgató-helyettese, Győr
Dr. KRAJCZÁR GYULA, Komárom város polgármestere
Dr. LEVELEKI MAGDOLNA, egyetemi adjunktus, Veszprémi Egyetem
Dr. MARKÓ LÁSZLÓ, akadémikus, az MTA Veszprémi Területi Bizottságának elnöke, Veszprém
Dr. MIKOLASEK SÁNDOR, a Komárom-Esztergom Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője
NAGY ALPÁR, tanszékvezető főiskolai docens, Benedek Elek Pedagógiai Főiskola, Sopron
Dr. POMOGÁTS BÉLA, az irodalomtudomány doktora, a Magyar írószövetség elnöke, Budapest
Dr. SÁNDORÉI GYÖRGY, a Hungária Televízió Közalapítvány (Duna TV) Kuratóriuma, ellenőrző testületi elnök, Budapest
SÍPOS ANDRÁS, politológus, referens, Székesfehérvár
Dr. SOMOGYI FERENC, a közgazdaságtudomány kandidátusa, egyetemi docens, Veszprémi Egyetem
Dr. STIPKOVITS FERENC, főiskolai adjunktus, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely
Dr. SUNYOVSZKY KÁROLY, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Közgyűlésének alelnöke, Tatabánya
Dr. SZAKÁLL GYULA, főiskolai adjunktus, a MŰHELY c. folyóirat szerkesztője, Győr
Dr. TARR GYÖRGY, a jogtudomány kandidátusa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Budapest
Dr. TÖLGYESI JÓZSEF, egyetemi adjunktus, Veszprémi Egyetem
Dr. TÖRZSÖK ERIKA, szociológus, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke
Dr. VÁRHELYI ISTVÁN, a közgazdaságtudomány kandidátusa, ny. egyetemi tanár, az MTA Veszprémi Területi Bizottság szakbizottsági elnöke, Sopron
Dr. VÍZI LÁSZLÓ TAMÁS, tanár, Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár
Dr. ZIELBAUER GYÖRGY, a szociológiatudomány doktora, ny. főiskolai tanár, Szombathely, az MTA Veszprémi Területi Bizottságának munkabizottsági elnöke


TARR GYÖRGY
A KÁRPÁT-MEDENCE SPECIÁLIS KISEBBSÉGI KÉRDÉSEINEK TÖRTÉNETI VÁZLATA


Kisebbségnek mondjuk valamely állam területén élő állampolgárok olyan népcsoportját, amely az állam nemzeti jellegét meghatározó és ennélfogva uralkodónak tekinthető nemzetiségtől (nemzetiségénél, vallásánál vagy faji hovatartozásánál fogva) különbözik.

Beszélhetünk tehát:nemzetiségi, vallási és faji kisebbségekről. A kisebbségek helyzetét meghatározó nemzetközi jogi szabályok összessége alkotja a kisebbségi jogot. Jelen esetben a nemzeti kisebbségi kérdésekkel foglalkozván a Kárpát - medence speciális kisebbségi kérdéseire szeretném irányítani a figyelmet, nagyon vázlatosan. Ehhez viszont - bár csak főbb vonásokra szorítkozóan hazánk történelmi fejlődésének főbb elemeire, s a politikai fejlődésnek is csak a karcolatét adva - szükségszerűen ki kell térnünk hazánk ezeregyszázéves állami fejlődésére.

A./ A Kárpát-medencében a magyar államot Szent István király hozta létre. Az állam alkatelemei : az embertömeg, melyet az állam egységbe foglal, a nemzet, az államterület és a hatalom, István uralkodása alatt léteztek Magyarország a Kárpátmedencében - mint meghatározott^erületen - fennállott államszervezet volt területtel, a földterület méhében rejlett természeti kincsekkel, az építményekkel és a lakossággal együtt

I.    Az államalapításkor a Kárpát-medencében élt egy embertömeg, amelynek egy része a 896-ban lezajlott honfoglaláskor is itt volt, s itt volt a már nemzetté vált magyar nép is. Kristóf Gyula ezt tagadja, s azt állapítja meg: a magyar nemzet a XIII. században - nem előbb és nem később - született meg. A honfoglalást megelőző időkben az összehasonlító török és szláv nyelvészet kutatási eredményei szerint a római kultúra megsemmisülése után a török-bolgár eredetű avarok voltak itt, akiket a Frank birodalom sepert el. Ez a birodalom a Dunántúl nagy részét magában foglalta. Nagy Károly halála után ez a birodalom is felbomlott. Ekkor már a növekvő szláv tenger alig észrevehetően öntötte el Közép-Európát. így tehát az itt volt frankok is eltűntek. Már a honfoglalás előtt is lehetett Nyitra és Trencsén vidékén találni szlovák lakosokat, a Garam mentén pedig germán kvád törzseket, sőt illír nyelvű töredékeket délen. A Tiszántúlon és Erdélyben elszlávosodott bolgárok és bolgár-törökök voltak. Ám sem a szláv, sem a török ittlakóknak a honfoglaláskor már nem volt a Kárpát-medencében politikai szervezetük. Szvatopluk birodalmát csak az ő erős kezű személyisége tartotta össze, hiszen halála után birodalma felbomlott, s a honfoglaláskor e birodalomnak csak a romjai voltak. Ezen népek maradványai voltak a Kárpát-medencében Szent István államalapításakor is.

II.    Ha a Kárpát-medencét a honfoglaló magyarok idejébe helyezve a mai politikai földrajz tudományos alaptételeire alapítottan vizsgáljuk, akkor tulajdonképpen az államalapításra alkalmas magyarság s a felszínalakító földrajzi tényezők kapcsolatát látjuk, illetve láthatjuk kibontakozni egy államalapítás lehetőség irányában. Mai szemlélettel tehát, az emberföldrajz és az államtudomány kapcsolatának keletkezését fedezhetjük fel.

1.)    Földrajzi alapként azt a tényt kell elfogadnunk, hogy & Kárpát-medence olyan természeti területen fekszik, ahol Európáinak három nagy szerkezeti darabja találkozik, mégpedig: az alacsonyra kopott nyugat-európai ősrégi eredetű föld, a fiatal magas hegységekkel borított dél-európai terület és a táblás szerkezetű kelet-európai sík vidék. Helyzetére nézve tehát az átmeneti jelleg jellemző. A Kárpát-medence ezen helyzetének óriási előnye az, hogy a maga természetes földrajzi egységével egész Európa legnagyobb medencerendszere. Oda ékelődik be, ahol Európának három nagy népcsaládja: a latin, a germán és a szláv népcsaládok érintkező területei voltak. Ez az átmeneti helyzet nagyon alkalmas volt az államalapításra. Amikor pedig Szent István itt megalapította a magyar államot, ez a helyzet az államnak is nagyon előnyös volt, mert a gazdasági élet részére igen sokoldalú lehetőséget nyújtott. A körülötte elhelyezkedett államterületek szintén nagyban - egészben - ugyancsak egy-egy zárt területegységet foglaltak el, mégpedig Csehország, a Cseh-medencén belül, Oroszország a nagy kelet-európai síkságnak a Don és Közép-Európa közötti részén, Románia pedig a Kárpátok, a Fekete-tenger és az Alduna között terült el. Ausztria keleti határa az Alpok keleti lábainál húzódott. Szerbia pedig a balkáni hegyvidéken terült el. A megalapított Magyar Állam tehát igen kedvező helyen volt. Magyarországnak ez a kedvező helyzete nem változott lényegesen a trianoni békediktátummal történt szét- darabolásáig.

2.)    Ez a Kárpát-medence és az itt élt nép alkotta a magyar államot. Az állam ugyanis nem egy gyökértelen, elvont politikai fogalom, hanem - ahogy Krisztics Sándor professzor meghatározta - egy embertömeg, az államterület és a hatalom egysége. Ratzel német politikai-földrajztudós szerint pedig az állam egy darabka föld és egy darabka emberiség. A svéd Rudolf Kjellen (Csellen) történettudós pedig az államot mint élő organizmust fogta fel és azt vizsgálta, hogy életjelenségei és az állam tere milyen harmóniában vagy diszharmóniában van egymással, mivel maga az állam is, mint a földnek és a népnek szimbiózisa, szintén az élet jelenségeit mutatja.
Ebben a felfogásban az állam a legnagyobb élő organizmus.

III.    Az előzőkben meghatározott, s a Kárpátok koszorújával határolt magyar állam természetes határait nem azonnal érte el magyar népünk - vagyis a Kárpátok bérceit délen pedig a Duna és Száva vonalát -, hanem csak a 13.század közepén.

1.)    Ennek egyik oka az Árpádkori uralkodók bölcs telepítési politikája volt. Közvetlenül a határok közelében nem telepedtek le. A honfoglaláskor a letelepedésüket úgy szervezték, hogy letelepedésük határait óriási erdőségek vették körül, vagy ahol nem volt erdő, mocsaras területek szolgáltak védelmül, mesterséges akadályok és járhatatlan mesterséges elöntések. Ezen védelmi körön túl - amit gyepűnek neveztek - vagyis a gyepűelvén, többnapi járásra lakatlan terület volt, ahol nem volt megengedett védelmi szempontból letelepedni.

2.) A nyugati határok fokozott védelmére all. században királyaink a rokon török eredetű besenyőket telepítették le a Rába vidékére. Ugyancsak a befogadott besenyők egy részét Tolna megyébe, sőt délre egészen Eszékig költöztették, de kerültek a Maros torkolatának környékére is. Ők beolvadtak a magyarságba.

3.) A 13. században a szlovákok a Nyitra-vidékéröl húzódtak a liptói és a túróéi fennsíkra. Szándékosan telepítettek le a földesurak még a 15. században is szlávokat.
 
4.) Nyugat-Magyarországon élő német lakosság egyrészt a 15.században, de többségében a mohácsi vész után vándorolt be, s itt ők nem magyarosodtak el. A nagy német népvándorlás kelet felé azonban már korábban a 12.században megindult. Ennek a német népvándorlásnak a hulláma hazánkat is elérete, sőt II.Géza hívta is őket a Szepességbe, s ennek eredményeként Felső-Magyarország városainak egy részét ők alapították. Eljutottak Erdélybe is, ahol szászoknak nevezték el a német telepeseket.

5.)    A11.században jöttek ide, települtek Nagyvárad és Eger vidékére, majd a Szepességbe, sőt Székesfehérvárra, Zágrábba, Budára, Esztergom vidékére is. A vallonok a francia nyelv egyik nyelvjárását beszélő nép volt, ugyancsak eljutottak hazánkba.

6.) A 12-13. században kezdett beszivárogni Erdélybe a Kárpátok hágóin keresztül - a balkáni eredeti hazájukban vlahoknak nevezett, - később már románoknak mondott pásztomép. Bár saját történetírásuk szerint ők Erdély őslakói, de Karéi Kadler cseh jogtörténész írja, hogy Erdély a románoknak nem őshazája, hanem ellenkezőleg, viszonylag csak későn vándoroltak be a Balkán félszigetről. (Kadlec Karéi: Válási a valasské právo, Prága,1916.442.1.)

7.)    Ami Horvátországot illeti, a Dráva-Száva közének keleti része már a honfoglalás óta magyar területhez tartozott.

8.)    A betelepítések idegen befolyása Magyarország népének műveltségét emelte nemzeti jellegének befolyásolása nélkül. A betelepítettek - különösen a német telepesek - javára szolgáltak hazánknak. Kultúrájukkal színesítették és gazdagították hazánk kultúráját. Ezek a betelepültek Magyarországon laknak, de nemzetiségük nem magyar. Kulturálisan más nemzethez tartoznak.
A nemzetiségi eh szerint a nemzetiség lényege ugyanis a nyelv, kultúra, szokások lelki közösségének fenntartása. A nemzeti kisebbségi kérdés ebből következően az államba tartozás és egy néphez való tartozás közötti ellentétből ered.

B. A kezdetben “idegeneknek” mondott, s csak jóval később nemzetiségnek nevezett, idegen nyelvű állampolgárok hazánk által való megbecsülése a vizsgálódásunk további tárgya:

I. 1. Szent István A dekrétumai első könyve 6. fejezetében a külföldiek befogadásáról és a vendégek tartásáról úgy rendelkezik, hogy őket megkell becsülni, mert “a vendég és jövevény népekben. . . nagy haszon vagyon. . . mert a mint különb-különb- féle tartományok széléről jőnek a vendégek, különb-különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magokkal, ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá”, vagyis minden ország ékességére szolgál.

2. Szent László Dekrétiumai második könyvének 18. fejezetében a jövevény kereskedőket is pártfogóan rendeli fogadni mondván: “ha más ország tájáról jövevény ember érkezik a végekbe, lovat venni, vagy egyéb áruval való kereskedés okáért, menjen azon végbeli ispán követével a király eleibe, és vásároljon a király engedelméből, annyit és amennyit engedni fog neki a király poroszlója előtt.

3.    Mátyás király az utolsó nemzeti királyunk, aki olyan rangra emelte a királyságot, amely alkalmas volt a nemzet érdekeinek megvédésére. Célul tűzte, hogy Kö- zép-Európában létrehoz egy nagy dunai birodalmat, amely magában foglalta volna az osztrák tartományok mellett a magyar és a cseh, korona országait. Ez nem sikerült neki, viszont Franciaországtól Perzsiáig terjedt diplomáciai tevékenységet folytatott, smeghonosította udvarában a klasszikus műveltséget, megbecsülte a művelt külföldieket, különösen az olaszokat.

4.    Werbőczy István Hármaskönyve Ill.része 3. címébe foglalva azt tiszteletben tartva fogadja el, “hogy slavon - és erdélyországi nemesek számos ügyre nézve külön szokásokat követelnek és olyanokkal élnek.” (ez pedig íratott 1514-ben!).

5.    A mohácsi vész 1526-ban bekövetkezett nagy csapása nemcsak II.Lajos királyunk elvesztését jelentette, hanem az ország egységének elvesztését is. Az ország három részre szakadt. 1526-ban a fellázadó székelyek - véres leverése után - elvesztették privilégiumukat, velük szemben a szászok megtartották privilégiumaikat, sőt azok általánossá váltak. Mivel már Mátyástól megkapták azt a lehetőséget, hogy grófokat maguk választhassák meg, a Mohácsi vész előtt megszerezték az egyházi függetlenséget is, a privilégiumuk ezen időben történt megtartásával létrejött a mai meghatározással jelölhető, “nemzeti kisebbség”. Tehát jelen korunk egyre inkább sürgetett eszméje, a nemzeti kisebbségi autonómia ezen korban és időben valósult meg először.

6.    A török uralom igen nagy változást eredményez hazánk lakosságának nemzetiségi összetételében, mivel rengeteg magyart hurcolt el rabszolgának, más részüket kiirtották. Ezért egész országrészek váltak lakatlanná. A Szamos és Kőrös vidékére az elhagyott lakásokba az erdélyi hegyekből románok szivárogtak be. A délvidékről eltűnt magyarok helyébe rácok szállingóztak be, s a valaha színtiszta magyar lakosságú Zentán, Zomborban, Újvidéken telepedtek le. A Marostól délre pedig a szerb községek gomba módra kezdtek szaporodni. Az észak-keleti hegyvidékre pedig a rutének települtek be. Hazánk magyar lakossága tehát erősen keveredett betelepedett népekkel, s már az 1590-es évek végére az ország nemzetiségi képe erősen megváltozott.

Később a bécsi udvar - a magyarokkal szemben nem éppen a legnagyobb jóakarattal - irányított betelepítési politikája folytán a Balkánról egyre nagyobb tömegben vándoroltak be a szerbek. Az ipeki pátriárka vezetésével 36.000 szerb család telepedett be az ország déli részébe eredetileg azzal a szándékkal, hogy majd visszatérnek hazájukba. I. Lipót azonban egyházi autonómiával zuházta fel őket, sőt a bécsi kormányszékek a szerbekből 1702-ben a déli határvonalnál külön közigazgatási területet szerveztek.
Erdélyben is folytatódott a románok betelepedése a Maros, a hármas Kőrös, a Szamos és a Tisza mellékfolyói vidékére, ahol azelőtt színmagyarság lakott.
A felvidéki Szlovákság már az 1830-as években felvidéki iskolákban szlovák önképző és olvasóköröket alakít, a magyarok mellett. Majd megszületett a szlávok nemzeti ideálja, a pánszlávizmus. Az 1840-es évekre pedig a politika eredményeként nemzeti gyűlöletük érzése választotta el a szlovák ifjúságot a magyaroktól. Ez már komoly nemzetiségi problémát indukált.

II.    Törvényhozásunk igyekezett mind közjogi; mind egyéb kérdésekben olyan rendelkezéseket hozni, amelyekkel egyrészt a Szent Koronához tartozó országoknak autonómiát biztosítson, másrészt a betelepült nemzetiségeknek biztosítsa a nemzetiségi egyenjogúságot.

1. A Magyarország, s Horvát-Szlavon és Dalmát országok között fennforgóit közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény becikkelyezéséről szóló 1868. évi XXX. Törvénycikk a 47.§-ában kimondja, hogy: “Horvát-Szlavon és Dalmátországokat mind a törvényhozás, mind a végrehajtás körében teljes önkormányzati jog (autonómia) illeti.” A 48.§. pedig úgy rendelkezik, hogy: “Horvát-Szlavon- és Dalmátországok önkormányzati joga ez okból mind törvényhozási, mind kormányzati tekintetben kiterjed ezen országok beligazgatási, vallási és közigazgatási ügyeire s az igazságügyre, ide értve a tengerészeti jog kiszolgáltatásán kívül a törvénykezést is, minden fokozatán.”

2.    A népiskolai közoktatás tárgyában kiadott 1868. évi XXXVIII. Törvénycikk az elemi népiskolákra vonatkozó rendelkezési között az 58. §-ban foglaltak szerint biztosította a nemzetiségek részére is az anyanyelvi oktatást kimondván, hogy: “Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból olyan tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak. “
A felsőbb népiskolákba sorolt polgári iskolákra nézve a 75. §-ában úgy rendelkezik, hogy a “tanítási nyelvre. .. nézve a polgári iskolákban a jelen törvény.... 58. §-ainak szabályai érvényesek. “

3.    A nemzeti egyenjogúság tárgyában kiadott 1868. XLIV. Törvénycikk a bevezető soraiban rögzítette ezt az alaptételt: “Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bárinely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja. “
Ezt kővetően az l.§-ban kimondta, hogy “a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar, lévén a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve, ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hitelesforditásban kiadandók; az ország kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.”

Ezt kővetően a 17-20., valamint a 24-26.§-aiban biztosította a nemzetiségek részére a saját nyelvük “tanítási” nyelvként való használata mellett feltétel nélkül nemzeti nyelvük használatát mind a közéletben, mind a hivatalokban sőt egyházi és magántársaságok magánintézetek létesítését, ahol saját anyanyelvükön szólhattak, s művelhették azt. A magyar nyelvű hatósági eljárások esetére pedig a nemzetiségek részére hivatalos fordítás készítését és kiadását rendelte.

A nemzetiségeket azonban nem elégítette ki ez a Deák-párt alkotta nemzetiségi törvény sem, noha minden állampolgárnak biztosította nyelve használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban is. A nemzetiségek ugyanis az egész alsóbb fokú közigazgatásban egyénként a többség nyelvének használatát, a központi kormányzásban is nyelvük szabad érvényesülését kívánták. Felütötték fejüket pánszláv irredenta törekvések, amelyek nagymértékben jóvátehetetlenül elrontották, sőt ellenségessé tették a nemzetiségi kérdést és a nemzetiségi viszonyt.

id.gr.Andrássy Gyula csatlakozott Deák Ferenchez, s tulajdonképpen ö vitte keresztül - az előbbiekben már idézett - nemzetiségi törvényt és ugyanúgy, erős kézzel a megegyezést Horvátországgal.

4.    Az egyre jobban terjedő függetlenségi törekvésekkel szemben Tisza Kálmán igen szigorú uralommal tudott másfél évtizeden át válságoktól mentes és békés fejlődést biztosítani. Mégis, az ő kormányzata ideje alatt is a nemzetiségi kérdés hamu alatt lappangó parázs maradt. Az őt követő kormányok és a magyar parlament tevékenységét az Ausztriával való közösségből eredt közjogi harcok töltötték be.
 
5.    A századforduló után a nemzeti önállósági törekvések folytatódtak. Elsősorban Horvátországban hoztak létre mozgalmakat. 1901-ben a románok kezdtek aktivizálódni. Csehországban a cseh-szlovák egység szükségességét hirdette Masaiyk egyetemi tanár, különösen az ifjúságba plántálva bele elgondolásait.

6.    Ferenc Ferdinánd trónörökösnek 1914. június 18-án Szarajevóban a “nagyszerb mozgalom” fanatikus hívei által történt meggyilkolása a világháború kitörésének közvetlen okává vált. Magyarországon senki sem akart háborút, legkevésbé gr. Tisza István miniszterelnök, s minden erejével a háború elhárításán dolgozott. Mikor pedig a háború mégis kitört, biztos és erős kézzel vezette a háborús ország ügyeit. Az I. világháborúban a magyar csapatok az Osztrák - Magyar Monarchia népei közül a legtöbb vért áldozták. Végül is, Ausztria-Magyarország a német, bolgár és török szövetségeseivel együtt elvesztette a háborút.

C. A trianoni békediktátumot a Párizs melletti Trianon-kastélyban hozták létre a “Szövetséges és társult hatalmak” s kényszerítették azt Magyarországra “Szerződésnek” nevezve, s 1920. június 4- én történt aláírással és a magyar fél képviselőjének aláírásra kényszerítésével. Az 1921. évi XXXIII. Törvénycikkel ratifikálta a magyar törvényhozás. A történeti Magyarország (Horvárország nélküli) 232.000 km2 területéből Magyarországnak meghagytak 93.000 km2 nagyságú területet, s a 18 millió lakosból maradt 7.6 millió. A békeszerződés értelmében mintegy 3-3.5 millió magyar került át Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához.

I. A “nemzetiségi elv ” alapján történt döntési jogcím azonban önmagát cáfolta, s cáfoja még ma is.

1.    Az előző fejtegetések “A” részében rögzítettek szerint a trianoni diktátum előtti történelmi Magyarország egy ideális geológiai, valamint gazdaságföldrajzi egység, szervesen összefüggő, rendezett egységet alkotóan zárt termelő és fogyasztó terület volt, amely területet a honfoglaláskor a magyar nép birtokba vett, s fokozatosan benépesített.

2.    Ámde a honfoglaláskor itt volt államot nem alkotó - szintén az előzőekben megírt - népek, valamint a történelmünk során később betelepült vagy bevándorolt népek befogadása által Magyarország poliglott, - azaz több nyelvű - országgá vált. Történelmi tény ez, mint az is, hogy a Kárpát-medence nem magyar nemzetiségi népeinek egyike sem állíthatja történelmi tényként azt, hogy e területnek őslakói voltak. Ugyanis:
-    a románok beszivárgása a XIII. században kezdődött, a tömeges bevándorlásuk pedig a XVIII. században kezdődött;
-    a szerbek tömegesen a XVI. század végén és a XVII. század elején kezdtek bevándorolni;
-    a szlovákok - a nyugati szlávok egyik csoportja, a honfoglaláskori morva-szlávok utódai. A népvándorlás korában a germánok egyre keletebbre vonultak, s eljutottak az Odera középső részéig. Itt volt az összlávokszálláshelye, melyet a Szudéták, a Beszkidek és a Kárpátok hegylánca határolt. A IX.században kialakult a Nagy Morva Birodalom, amely magába foglalta a mai morva és cseh területeket és a mai Szlovákiából egy darabot. Az itt élt szláv lakosságból alakultak ki a szlovákok. A honfoglaláskor azonban korántsem lakták azokat a területeket mint ma, hiszen a morva-szláv birodalom keleti határa is csak a Garamig teijedt. A Morva folyótól a Garamig teijedő részén a szláv lakosság főtömege még a Xl.században is a Nagyszombat-Galga-Nyitra-Aranyosmarót vonaltól északra helyezkedett el. Az ettől délre eső terület tiszta magyar volt. De ezen területre is úgy származtak be, miértis őslakosoknak nem mondhatók.
 
II.    Ha az elcsatolt területek lakosságának számát vesszük figyelembe, a következő képet kapjuk:
-    a csehek jogigénye az elvett területeken élt szlovákságra volt alapítva - mint “fajrokon” népre.

Az elcsatoláskor átkerültek számaránya a következő volt:
= szlovák:    1.680.000
= magyar:    1.085.000
= német:    202.000
= rutén    124.000

Utóbbi három együtt: 1.411.000
= csehek: nem voltak ezen a területen Tehát: csak 269.000 személlyel volt több a szlovák, mint a többi együtt!

-    a románok igénye alapján elszakított területen:
= román:    2.940.000
= magyar:    2.430.000
= német:    742.600
3.172. 600

Tehát: a román lakosság 232.600 személlyel kevesebb volt, mint a magyar és a német együtt!
-    a szerbek igényére elcsatolt területen
= szerbek:    526.000
= magyar:    782.100
= német:    639.900
A két utóbbi együtt:    1.422.000

A mai modem hazai történeti irodalom vitatja a fenti adatokat: 10.4 millió lakos elcsatolását állapítja meg, akik között 3 millió volt a magyar (Magyarország története. 1918-1919, 1919-1945. Főszerkesztő: Ránki György, szerkesztő: Hajdú tibor és Tilkovszky Lóránt, 423. o.).

Pomogáts Béla szerint közel három és félmillió magyar került kisebbségi sorba: Romániába 1.8 millió, Csehszlovákiába 1.1 millió, Jugoszláviába közel félmillió magyar (lásd kötetünkben Pomogáts Béla referátumát).

Mindezekből látható, hogy a nemzetiségi elvre való hivatkozás valótlan állítás. Ugyanakkor ez azt is bizonyítja, hogy az ún. Nagy-Magyarországból az egy vegyes nemzetiségű állam helyett három új vegyes nemzetiségű állam jött létre.

A trianoni békeszerződésnek egyik erkölcsi csőd-mutatója ez a tény, a másik az pedig, hogy nagylelkűen megajándékozták'Bmgzrúz.náá&X azt az Ausztriát, amely hatalom az első világháborút megindította, vagyis a világháború megindításában vétkest!

III.    Ezen “átcsatolt” őslakosság egy része tehát idegen nemzetiségű, egy része pedig magyar nemzetiségű volt. így válhattak a trianoni politikai jog zsonglőrködésével a szülőföldjükön élt és élő magyarok idegen államok nemzeti kisebbségeivé. Korunk Közép-Európán belüli - Kárpát-medencei - kisebbségi viszályainak és problémámak magva tehát Trianonban vettetett el, ott sarjadt a gyökér, a fa viszont a Kárpát edencében termi mérgező gyümölcsét.
 
Források
1.    Krisztics Sándor : Politika. - Franklin Társulat, Budapest, 1931.
2.    Echardt Ferenc: Magyarország története. - Renaissance Könyvkiadó. Budapest, 1940.
3.    Hóman Bálint: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése. - A magyar nyelvtudomány kézikönyve. Budapest, 1923.
4.    Kadlec, Karéi: Válási a valasské právo. - Prága, 1916.
5.    Fodor Ferenc: A trianoni szerződés földrajzi megvilágításban. Tanulmány - Magyar Külügyi Társaság kiadása. Budapest, 1928.
6.    Corpus Juris hungarici I, II és XV.k. Franklin Társulat, Budapest, 1912, 1912 és 1922.
7.    Magyarország története 1918-1919. 1919-1945 . Főszerkesztő: Ránki György, szerkesztő: Hajdú Tibor, Tilkovszky Lóránt. Akadémia Kiadó. Budapest, 1976.
8.    Kristó Gyula: A magyar nemzet megszületése. Szegedi Középkorász Műhely, 1997.
9.    Pomogáts Béla: A kisebbségek helyzete Közép-Európában és Magyarországon. (E kötetben található a szerző referátuma).


SZAKÁLL GYULA
HATALMI MANIPULÁCIÓK A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG KÖRÉBEN


Az emberi civilizáció sajátossága, hogy nyelvében tárja fel és éli meg saját problémáit. A modem társadalomtudományban legmélyebben és legnagyobb hatással Her- bert Marcuse kísérelte meg a nyelvi közeg felépítésén keresztül elemezni a társadalom működését. Marcuse - még eléggé szkeptikusan - a társadalom stabilitásának biztosítékát, az “egydimenziós ember” kialakításának eszközét látta a nyelvben. A későbbi empirikus elemzések, közöttük az általunk végzett vizsgálatok is kimutatták, hogy még a legnagyobb nyelvi terror idején is van lehetőség a nyelvhasználati autonómiára.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelv nemcsak információt rögzít és közvetít a társadalomról, hanem funkciója ennél jóval összetettebb. Az uralkodó politikai értékek és kívánatos magatartásformák mellett a nyelvi kommunikáció olyan mértékben épül be az emberek tudatába, amennyire már “eleve beprogramozott előzetes döntéseket tartalmaz”. Érthető ez, hiszen a politikai kategóriák, attitűdök, sztereotípiák már jóelőre meghatározzák az információk felvételét, amelyekre döntéseinket építjük. így fordulhat elő az a képtelen helyzet, hogy az emberek nem hiszik el, vagy nem veszik komolyan a hivatalos nyelvet, mégis annak iránymutatásai alapján viselkednek. Az ember pszichikai sajátossága, hogy a jele* észlelésén és a múltra való emlékezésen túl a valóságot mindig a saját képére formálja. Nem létezik két ember számára pontosan azonos valóság. Sőt, mindenki akkor érzi igazán jól magát, ha autonóm véleményt mondhat. Ugyanakkor a politikai nyelv univerzumának technikai felépítése olyan image-eleme- ket rögzít az emberben, amellyel az autonómiatörekvéseket igen nagy hatásfokkal képes kisajátítani. Azok az emberek, akik öntudatlanul elfogadtak és használnak egy nyelvet, szinte korlátlan mértékben irányíthatók.
A német kutatók igen plasztikusan írták le azokat az eseteket, mikor még azok sem tudták magukat elhatárolni az uralkodó nyelvhasználattól, akik szembeszálltak vele.

Az eddigi kutatások kizárólag a hivatalos nyelvre és azok hatásmechanizmusára koncentráltak. Azonban - mint már jeleztük - a nyelv bámulatos gazdagsága minden időkben lehetséget ad az “ellenállásra”. A konfliktusok nemcsak problémahelyzetté rögzülnek, hanem a sémák egyben megfogalmazzák a konfliktusok megoldási módját is. A diktatúrák különösen ügyelnek a nyelvi mechanizmus egészének a monopolizá- lására. A politikai integrációs tér, az emberi magatartás ellenőrzése hihetetlenül erős. Minden társadalmi tapasztalat csak a hatalom által felépített, és működtetett fogalmi rendszerben ismerhető meg és összegezhető. A következtetések levonása is egy nagyon zárt és kulcsszavakkal körülhatárolt ok-okozati összefüggésben volt lehetséges.

A szándékok, a gyakorlat és eddigi ismereteink nagyon komor világot festettek elénk. A kisebbségi léthelyzet, ha lehet, még nehezebb és kilátástalanabb volt. A nemzeti, nemzetiségi élniakarás és az emberi találékonyság azonban hihetetlenül erős és ügyes. A szlovákiai magyar sajtó szép bizonysága annak, hogy még a kemény presszió éveiben is. a sematikus felszín alatt milyen ádáz verbális küzdelem folyt a nemzetiségi túlélésért. A szavak, mondatok mindig valamilyen társadalmi gyakorlatot, emberi magatartásformát rögzítettek. Még akkor is igaz ez, ha ezek a magatartások marginálisak, és a cselekvések sokszor csak a lehetőségek, elképzelésének a szintjén éltek. Hatásukat semmiképp nem szabad lebecsülni. Atársadalom konfliktusai, a kisebbségi helyzet feszültségei sohasem a maguk egészében válnak problématikussá a társadalom tagjai és azok intézményei előtt. A legkülönfélébb érdekütközésekből, csak az által lehet megoldandó probléma, ha a legitim intézményi rendszer - igy pl. a sajtó - problémaként definiálja.
A megoldási módozatok, hatékony cselekvési eljárások sem válnak tudatossá és még kevésbé mintajellegű magatartássá. A társadalmi nyilvánosság különböző alrendszerei jelenítik meg ezeket a mintákat, a kollektív tapasztalat minősíti őket és a stabil kommunikációs rítusok teszik őket “közfogyasztásra alkalmassá “.Az írott szónak - sajtó, regény, novella - különösen nagy a jelentősége, hiszen tárgyiasultságánál - az állandó visszaolvasás lehetőségénél - fogva alkalmas az árnyalt üzenetek megfejtésére. Csak ismerni kell a módszert; amellyel az újságban megfogalmazott gondolatok megfej thetők.

Társadalmi nyilvánosság, nyelv, emberi karakterek
Minden emberi közösség, különösen a kisebbségek egészséges énképének kialakulásához és megérzéséhez hozzátartozik a csoport autonóm kommunikációs csatornáinak kiépülése, ahol a közösség története, traumái, énképe, értékei tárolódnak, és a változó világgal ütközve módosulnak. A csoportra vonatkozó külső információkat egy jól működő belső önreflexiós mechanizmus szűri meg és építi magába. Természetes ugyanis, hogy énképünk (énképük) kialakításakor - tudatosan és öntudatlanul - igen erőteljesen építjük be mások véleményét.

A rendszerváltás előtti évtizedekben a szlovákiai sajtónak kitüntetett szerepe volt a magyar nemzetiség életében. Az egyéb médiák (rádió, TV) szűkös lehetőségei miatt az újságok szerepe felértékelődött. Jól tudjuk, hogy a sajtó önmagában nem képes kialakítani egy elvárt (felülről) és hatékony (alulról) viselkedésformát. Szerepét azonban koránsem érdemes lebecsülni. Elemzésünk három olyan területet bontott ki, ahol az emberek befolyásolása kitapintható volt.

Egy kulcsszavakkal és panelmondatokkal lezárt “beszéd-univerzum” nemcsak ideiglenesen hat ránk, hanem az által, hogy igen hatékonyan irányítja információfelvételünket, megerősíthet bizonyos viselkedésformákat, vagy lazíthat a társadalmi-nemzetiségi - kötelékeken. A szavak mágikus, autoritárius és rituális hatása, az ezekre épülő zárt politikai formanyelv mechanizmusa képes megfosztani a nyelvet megismerő és értékelő funkcióitól. A lényeget felváltja a létezés, az igazságot a kinyilatkoztatás, az ésszerűséget pedig a politikai akarat. A nyelv félreérthetetlenül fejezi ki a politika elvárásait az egyén magatartásával kapcsolatban. A szavakból sablon lesz, amelynek kimondása, leírása utal a működésének módjára is (magyar nemzetiségű dolgozók, magyar haladó hagyományok stb). Az ellentmondás nem a közlés folyamatában válik nyilvánvalóvá , hanem a szavakban marad bezárva (a békeharc katonái, őrködjék ébren a barátság fölött stb). Marcuse szerint az ellentétek egyesítésének ez a módja a hallgatót immunissá teheti a tiltakozásra.

A szavak mágiájához tartozik a jelzős szerkezetek eluralkodása. A kapcsola- tok örökös ismétlődése és túltengése teszi ezt a nyelvet rituálissá és hatásában hipnotikussá (csehszlovákiai magyar dolgozó, haladó hagyományok, az állam szerves, megbonthatatlan egysége, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül stb). A kapcsolatok bizonyos helyzetekben rögzíthetik a jelentést az olvasóban, aki nem is gondol az esetleges valóságtartalomra. Ezeket nevezzük rögzített imázsoknak, amelyek adott esetben igen jó hatásfokkal tapadnak meg az emberek tudatában. Természetesen ennek ellenkezője is igaz. Ha a mindennapok létélménye és a politikai nyelv valósága szétválik egymástól, a hatás csökken. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a szlovákiai magyarok évtizedekig az alternatíva teljes hiányában éltek. Sokan, talán többségükben nem is fogadták el ezt a nyelvet, de tudták, hogy a sorsokat az a hatalom határozza meg, amelyet leváltani, sőt megreformálni is lehetetlen. Azok az emberek, akik valamilyen okból elfogadták ezt a nyelvet, mindenre immunisak, ami kívül esik a nyelv univerzumán, és “mindenre kaphatók” (Marcuse), amit a nyelv előír számukra. Számukra a társadalmi nyilvánosságot a politikai diskurzus imázsai helyettesítik, amelyben csak egység és harmónia létezhet.

A nyelv másik jellegzetessége kisebbségi helyzetben még hangsúlyosabb. A rögzített imázsok úgy módosítják a közlések normatív szemantikáját, hogy szinte észrevétlenül kezdenek működni a pszichikum tudat alatti rétegeiben. Ilvmódon a gondolkodás és az információ-felvétel mindennapi szintién elfogadhatóvá teszik azt, ami valójában elfogadhatatlan. Ezért kerülik a jelző nélküli magyar szót és beszélnek szerves kétnyelvűségről. Ezt a mechanizmust azért tartjuk veszélyesnek, mert elaltatja a nemzetiség egészséges védekező reflexét. Igaz, hogy megkönnyíti a beilleszkedést, eltűnnek a mindennapi neurózisok, de hosszabb távon igen nagy hatékonysággal segítik elő az asszimilációt.

Végül a sajtó igen jó hatásfokkal képes megjeleníteni azokat a karaktereket, amelyekre a hatalomnak és a nemzetiségnek szüksége van. A társadalmi nyilvánosság igen hatásosan képes racionalizálj és kommunikálni azokat a viselkedési modelleket, amelyek megmutatják, hogy az adott történelmi korszakban melyek a valóban hatékony kisebbségi magatartásformák. A piac és a gazdaság vezérelte társadalmakban a sajtó az üzleti életre az anyagi boldogulás “trükkjeire” akarja a megtanítani az olvaókat. Ugyanez a mechanizmus él és működik a szocializmus politika vezérelte viszonyai között is. Itt azonban a hivatalos nyilvánosság nyelve rendkívül szimbolikus: a szlovák és magyar nép megbonthatatlan barátságának, a lenini nemzetiségi politikának, az életszínvonal állandó növekedésének semmilyen valódi tartalma nem volt. Ezeket a szimbólumokat és változásaikat meg lehetett érteni, és le lehetett fordítani a realitás világára. A szimbólumoknak egy másik jelentősége is volt. Magyarázatukkal, értelmezésükkel és az értelmezések ütköztetésével ki lehetett tapogatni a lehetőségek határait, sőt meg lehetett próbálkozni bővítésükkel.
Vitatott kérdés, hogy létezik-e nemzeti vagy kisebbségi karakter, de kétségkívül igaz, hogy a társadalmi tapasztalatok, a csoport életmódja, egyéni és kollektív érvényesülési lehetőségei kialakítják a viselkedési sajátosságokat. Minden hatalom kísérletet tesz arra, hogy állampolgárai vágyait, cselekedeteit az általa felépített keretekbe - karakter - illessze. A társadalmi karakter funkciója, hogy az emberek belső energiáit a hatalom szolgálatába állítsa. A diktatúrában a karakterszervezés igen egyértelmű (Új ember kovácsa, az úttörők 12 pontja stb.). Világos továbbá , hogy az emberek nem kis hányada a tanultaknak megfelelően cselekszik - bármily ellenszenves vagy korlátolt is ez -, ha erre valamilyen előny (anyagi, presztízs-, pszichés) ösztönzi őket.

Az emberek magatartását azonban korántsem lehet ilyen egyszerűen megítélni. Vannak, akik tudati szinten elfogadják ugyan a hatalom ideológiáját, de társadalmi karakterükbe mégsem épül be. Az eszmék elterjedése tehát koránsem áll arányban a súlyukkal. Ugyanakkor ennek fordítottja is igaz. Idegennek, sőt ellenszenvesnek tartanak egy ideológiát, ennek elemei azonban jelen vannak mindennapi magatartásukban. E. Fromm meggyőző erővel bizonyította, hogy a vallási tanítások akkor érnek el valódi sikereket, ha ki tudják fejezni az emberek szükségleteit és szorongásait, és megoldási javaslatot kínálnak. A politikai eszmék szempontjából is legalább ilyen fontos, hogy a társadalmi karakterek viselkedésstruktúrája pszichikai kielégülést is nyújtson.

Az általunk vizsgált években a hatalom egyértelműen kijelölte a kívánatosnak tartott nemzetiségi magatartási modellt. A társadalmi nyilvánosság szintjén világosan tudatták, hogy melyek a nyereséges viselkedési minták, és szinte didaktikus módon szolgáltattak információkat arról, hogy miként kell követni a példákat.
Az írott sajtó azonban jellegénél fogva kiválóan alkalmas volt a tudatos és öntudatlan védekezésre. A választás körét úgy bővítették, hogy a hatalom által nyereségesnek tartott magatartással szemben alternatívákat állítottak fel. A távlatilag vonzónak tekintett nemzetiségi jellemvonások felvillantásával azt a dogmaabroncsot próbálták szétfeszíteni, amely ellentmondást nem tűrően nehezedett rájuk. A diktatúra nyelve kettészakadt. A hivatalos és iránytmutató kommunikáció mellett ugyanabban a diszkurzusban jelen van a második társadalom tapasztalatának és védekezésének nyelvi formája is.

Az általunk vizsgált években két stabil és két változó időszak nyelve jelent meg előttünk. A stabilitás idején (1957, 1977) a szavak és a mondatok a társadalom létformáját az alternatívák teljes kirekesztésével határozták meg. Ennek legfontosabb elemei a szocializmus szükségszerűsége és magasabbrendűsége volt. “Népünk áldozatos munkája nyomán s a cseh munkásosztály segítségével szinte szemünk előtt változik át a valaha elmaradt Szlovákia hazánk fejlett iparral és mezőgazdasággal rendelkező népévé... Jászó, a régi humanizmus egyik fellegvára felett a győzedelmes munkásosztály magasabb rendű humanizmusa győzedelmesedik”. (1957) “Az élet által igazolt út az, nemzeteink és nemzetiségeink szocialista fejlődésének és egész hazánk felvirágoztatásának az élet által igazolt, bevált útja.” (1977)

Ehhez a nyelvi mechanizmushoz tartozik a rendszert legitimáló funkció is. “...tudatosítani kell, hogy a jelenlegi, állandóan emelkedő életszínvonalunkat csak azért tudtuk elérni, mert kizsákmányolástól mentes, szocialista társadalmi rendet építünk, mert a jobb életért folyó munkánkat a harcokban edzett kommunista párt vezeti... ’. (1957) “A többnemzetiségű Csehszlovák Szocialista Köztársaság politikájának egyik alapvető vonása, hogy az anyagi javak létrehozása és elosztása mellett teljes egyenjogúságot biztosít a nézetek és nemzetiségek szellemi kibontakozásának, kulturális felemelkedésének is.” (1977)

A diktatúra nyelve a hatalomgyakorlás technikáját és ezzel lényegében az egyetlen helyes és célszerű társadalmi és egyéni cselekvés gyakorlati szabályait is rendszerbe foglalta. Ennek jelentősége a nemzetiségek számára különösen nagy, hiszen a túlstabilitásra törekvő nyelv a kisebbséget, annak magatartását - mint a bizonytalanság egyik lehetséges pillérét- külön is célba veszi. Az ötvenes években a mozgástér igen szűk volt. Teljesítjük a hatalom elvárásait és ezért megkapjuk cserébe a megmaradás minimumát. A védekezés lehetősége a múltra irányult (Magyar vöröskatonák. Hlinka fasiszta szlovák állama, középkori példák). Húsz év múlva a kommunikáció szerkezete igen hasonló volt, a felszín alatt azonban a hatalom és a kisebbség nem szűnő állóháborúja folyt (ma azt akarjátok, hogy internacionalista elkötelezettségünk legyen, engedjetek magyarnak maradni, szerves kétnyelvűség csak a teljesen birtokba vett anyanyelvi kultúra bázisán építhető stb.). Az ötvenes években a hivatalos nyelv mellett élt a közbeszéd, a gondolatok és a sematika nem csúszott egymásra. A hatalom véleménye teljes disszonanciával, az írások mondanivalójához mintegy odatapasztva, az utolsó sorban jelent meg. A hetvenes években igyekeztek kihasználni a formanyelv ellentmondásait. A modem ember gondolkodásának hajlama, az alternatívákra és a kommunikáció rendkívül gazdag lehetősége a sokszínű árnyalatokra még a legnagyobb presszió is a leghomogénebbnek tűnő világképek esetén is jelzéseket tud küldeni a hatalomnak, és eligazítást képes adni az egyénnek.

A változások idején (1968, 1990) a nyelv szerepe megváltozott. Az új szituációban (1968) az új magatartásmód határait igyekeztek feltérképezni. (Milyen mértékben támogassuk a dubceki vonalat ? Hogyan módosította a hatalomgyakorlás technikáját a prágai tavasz, és hol húzódnak a szükséges és lehetséges cselekvés gyakorlati szabályai ? Meddig lehet bővíteni a szocialista demokrácia határait és hogyan lehet kezelni a szlovák nacionalizmust?

A rendszerváltás évében (1990) a legitimációs funkció került előtérbe. A szocialista rendszerben a lázadás, a visszavonulás, az engedelmesség és az ügyes praktikák között választhatott a kisebbség. A rendszer bomlásakor az egyéni léttechnikák keresése megszűnt, helyébe a kollektív cselekvés lehetőségeinek kutatása lépett. A nemzetiségi boldogulás alapjait most már a polgári demokrácia keretei jelentették. A nyelv bizonytalanságát az adta, hogy az egyéni túlélési stratégiák érvényüket veszítették, az új modellek pedig nem a kívánt módon működtek. E diszkurzus legnagyobb érdeme azonban az, hogy visszatért a fogalmi gondolkodás. A beszéduniverzum minden gát és nehézség ellenére megteremti az autonóm kommunikációs rendszer lehetőségét.

Kimunkálja tovább a kollektív tapasztalatok felhalmozásának és átadásának a rendszerét, ahol a nagypolitika viselkedése és az emberléptékű világ sikeres magatartásformái egymással összhangban, egymást gazdagítva jelenhetnek meg.

(A témáról bővebben lehet tájékozódni Szakái Gyula: Túlélési stratégiák, hatalmi manipulációk a szlovákiai magyarság körében (1957-1990).

Budapest-Győr-Pozsony 1997. Kiadó: Nemzetiségi Dokumentációs Centrum Pozsony, Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézete, Műhely Kht.)


VÍZI LÁSZLÓ TAMÁS
EGY SZLOVÁK TÖRTÉNELMI ATLASZ MARGÓJÁRA


Nincsenek könnyű és irigylésre méltó helyzetben szomszédaink, amikor nemzeti történelmük megírására és tanítására vállalkoznak. Mindez érthető is, hiszen történelmük jelentős része a magyar államiság keretein belül zajlott évszázadokon keresztül, s ebből adódóan ki- és megkerülhetetlen a magyar történelmi múlttal való valamilyen szintű szembenézés.

Legszerencsésebb helyzetben talán a horvátok vannak, akik rendelkeztek önálló középkori államisággal, s a magyar államkereteken belül mindig is külön jogállással bírtak. Az ő olvasatukban, az 1091-es, I. (Szent) László magyar király által vezetett horvátországi hadjárat eredményeként ugyan “idegen, magyar uralkodó ház nyert jogot a horvát királyi koronára, Horvátország pedig államközösségre - helyesebben personálunióra lépett Magyarországgal. Ezzel (Horvátország) elvesztette állami függetlenségét, de megőrizte kiváltságos helyzetét Magyarországon belül.”' A Magyarországon élő szerb, román, ruszin etnikumokkal ellentétben a horvátoknak a magyar államkereteken kívül jelentősebb népcsoportjai nem éltek. Létük és fejlődésük így évszázadokon keresztül közös volt a magyarságéval, ami történelemkönyveik objektivitásra törekvését kellően magyarázza és alátámasztja.

A román történetírás és történelemtanítás ezzel szemben különleges kettősséggel bíró helyzetben van. Egyrészt igyekszik a saját nemzeti történelmét minél messzebbről eredeztetni, s ezáltal mintegy a történelmi jogfolytonosság és kontinuitás elvét napi értékmérővé emelni, másrészt nehezen tudja áthidalni azt a tényt, miszerint a román etnikum jelentős részei hosszú évszázadokon keresztül a magyar állam keretein belül éltek és léteztek. A román történelemtanítás azonban túlteszi magát ezeken a nehézségeken és a jelenlegi (értsd: a trianoni) határokat tekinti mérvadónak nemzeti történelme tanítása során. Úgy kezelik és úgy értelmezik az évszázadokon keresztül a magyar állam kereteihez tartozó Erdélyt, mintha az csak ideiglenesen került volna magyar uralom alá, de mindig is a román állam részét alkotta volna. Ezek után már alig meglepőek a tudatos tényanyagbeli csúsztatások, látványos képtelenségek.2

Jelen korreferátumnak nem célja és nem is lehet feladata, hogy részleteiben elemezze a szomszédos népek történelemtanításának problematikáját. A horvát és a román példa felemlítésével csupán az volt a célunk, hogy bevezetőként megjelenítsünk két, markáns álláspontot, s rámutassunk a körülöttünk létező régió történelemtanításának ellentmondásaira. Másrészt pedig a szlovák történelemtanítás térbeli tájékozódást elősegítő és képességfejlesztő eszközének, a történelmi atlasznak a bemutatása előtt jelezzük, hogy a történelem, mint a társadalmi tudatformálás egyik lényeges eszköze, mennyire meghatározhatja az egyes országok nemzeti fejlődésének és történeti tudatának adott szintjét.

Szomszédaink közül vitathatatlanul a szlovákok vannak a legnehezebb helyzetben. Akár a szlovák történetírásról, akár történelemtanításukról essék is szó. A mai Szlovákia területe ugyanis - bármennyire is próbálkozzon az ellenkező bizonyításával, a szlovák történetírás - a történelem folyamán soha, semmilyen formában nem különült el Magyarországtól. Annak mindig is szerves részét alkotta, s ebből adódóan 1918-ig a szlovák nép története egyszerűen nem tárgyalható a magyar történelem, és annak beható tanulmányozása nélkül. Mindez nyilvánvalóan zavaróan hat és nyomasztja szlovák kollégáinkat, akik minden eszközt megragadva igyekeznek bizonyítani a maguk történeti jogát és egyben jogfolytonosságát, egyrészt a mai Szlovákia területére vonatkozóan, másrészt pedig Nagymorávia kapcsán jelenlegi magyar és szerb területekre egyaránt.3 A szlovák nemzetfejlődés tehát úgy tűnik, hogy még mindig azon a XIX. századi szinten áll, amely elv szerint egy adott nemzet csak egy másikkal szemben definiálhatja igazán önmagát. Ez a másik nemzet pedig számukra a magyar. Ezért igyekeznek történelmüket messzebbre vezetni a magyarénál, kiterjedését a jelenlegi Magyarország néhány területére is megjelölni, s a több mint ezer éves közös múltat mint a “Magyar Birodalom” megszálló politikáját és elnyomását feltüntetni. Ebből a logikából adódóan pedig természetes és érthető, hogy a szlovák történetírás és történelemtanítás szerint az I. világháborút lezáró békeszerződések végre történelmi igazságot szolgáltattak a szlovákságnak, felszabadítva őket az évszázados magyar elnyomás alól.

Mindez annyira beivódott a szlovák történelmi tudatba és történelemtanításba, hogy olyan történelmi csúsztatásokat is helyesnek és igaznak tartanak, mint amilyenek az 1974-ben Pozsonyban kiadott iskolai történelmi atlaszban egyértelműen láthatóak.4 Választásunk szándékosan esett erre az iskolai segédanyagra. Egyrészt azért, mert ezen a típusu történelmi atlaszon évtizedeken keresztül nevelkedtek és nőttek fel a történelmet az elmúlt rendszerben tanuló szlovák fiatalok tízezrei, - akik ma ugyanúgy Európai Unió felé igyekeznek mint mi - másrészt pedig azért, mert a mai szlovák történelmi, oktatási segédleteinek elemzése kapcsán nem kívánunk aktuálpolitikai kérdéseket érinteni.

Az egyébként kemény borítóval ellátott szlovák iskolai történelmi atlasz - nálunk még napjainkban sem sikerült ezt elérni, így néhány esztendő alatt teljesen elhasználódnak térképeink - 52 táblát tartalmaz, melyeket az atlasz végén 17 oldalas tömbösített kísérő -magyarázó szöveggel, valamint részletes helynévmutatóval láttak el. Az atlasz belső borítólapjain a római Colosseum és a Bastille 1789-es bevétele látható.

A földtörténeti korok áttekintését (1 tábla) őskori (1 tábla), majd ókori keleti térképek (2 tábla), illetve az ókori Hellasz és Róma térképtáblái követik. Ezek nagyjából megegyeznek a jelenleg is használatos magyar Középiskolai Történelmi Atlasz által demonstráltakkal. Van azonban egy igen jelentős különbség, mely az őskortól egészen a XX. század elejéig következetesen és tendenciózusan végigkíséri a szlovák történelmi atlaszt. Ez pedig nem más, mint Magyarország és az egykori Csehszlovákia határainak kötőiéi - pont - kötőiéi -pont    általi jelzése valamennyi történelmi térképen. Azaz, amikor az európai őskori kultúrákat, Római Birodalom és a Barbaricum területeit, a korai középkort vagy akármely későbbi évszázadot bemutató térképet nézünk is, azokon megjelennek Magyarország és Csehszlovákia határai. Megjegyzendő, hogy esetenként Románia, Lengyelország, illetve a korábbi Jugoszlávia II. világháború utáni határai is megjelölésre kerülnek. Döbbenetes dolog szembesülni tehát az egykori Habsburg Birodalom és Osztrák-Magyar Monarchia térképeivel, melyekbe a térképkészítők nem durván, hanem csak nagyon finoman, de jól észrevehetően és érzékelhetően bejelölték a trianoni határokat. Mindezzel sugallják, szinte szuggerálják az évszázados magyar elnyomás tételét és a nagy igazság 1918-as eljövetelét.

Érdemes megnézni és jobban elmélyülni egyébként a két világháború közötti Európa új határainak térképi jelzéseinél is. A trianoni határok erőteljes piros vonallal vitathatatlanul uralják a térképtáblákat. (45.oldan
Ezzel szemben az 1939-1945. közötti időszak területi változásait csak alig látható módon jelölik a térképkészítők. (46-47. oldal) A térkép rövid, tömör magyarázó szövege az 1938. november 2-i első bécsi döntést (melyet így természetesen nem közöl) elvesztett szlovák területként tünteti fel. Kárpátalját pedig a Magyarország által megszállt, Szlovákiától elragadott térségként. Jellemző módon az 1939-ben kikiáltott Tiso- féle Szlovákiáról nemes egyszerűséggel csak mint “Szlovák Köztársaság 1939-1944” tesz említést.
Jelen korreferátum időbeni és terjedelmi meghatározottsága nem teszi lehetővé a jelzett történelmi atlasz részletesebb és behatóbb elemzését, mégis szükségesnek tartjuk, hogy a bevezetőben elhangzottakkal összefüggésben az űn. Nagymorva komplexusnak a szlovák iskolai történelmi atlaszban történő megjelenését ismertessük. Az elemzett térkép az atlasz 12. táblája, s “Európa a 9-10. században” címet viseli. Nagymorávia határait az alábbiakban adják meg a térképkészítők: Északnyugaton Magdeburgtól délre húzódik a határ, mely kelet felé haladva eléri az Oderát. Innen délkeleti irányba fordulva, Krakkót Északról megkerülve éri el a mai Szlovákia keleti határait. Ezt követően délnyugati irányban aTisza völgyében halad tovább a Nagymorva gyepű, mígnem átlépve a térképen természetesen jelzett trianoni határt, egészen a Dráva dunai torkolatáig tart. Itt északnyugatnak fordul a határvonal, mely előbb a Dráva vonalát, majd a jelenlegi magyar-osztrák, szlovák-osztrák, cseh-osztrák, cseh-német határvonalat követi a Magdeburg alatti kiindulópontig. A térképen látható Nagymorávia kiterjedése vetekszik akár a Nyugati-Frank, akár a Keleti-Frank államalakulatokkal, s a korabeli Anglia kiterjedésével

A térképen erőteljes fekete nyíllal és 900-as évszámmal jelzik a magyarok kárpátmedencei behatolásának irányait. Ezzel mintegy sugallva a szemlélő tanuló számára, hogy a magyarok voltak a Nagymorva Birodalom keletről érkező szétzúzói, a hatalmas szlovák ősállam leigázói.

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a térképkészítők sajátos helységnév terminológiát használnak. Azokat a településeket, amelyek a mai Szlovákiához tartoznak, következetesen a szlovák megnevezéssel illetik, míg a jelenlegi Magyarország kiírt magyar nevei mellett a szlovák megnevezést zárójelben adják meg. Például: Székesfehérvár neve alatt zárójelben a Stolicny Belehrad formula szerepel.
Korreferátumomat szeretném annak a reményében befejezni, hogy a jelenleg forgalomban lévő szlovák történelemtanítással összefüggő segédanyagok elrendelőit és készítőit minősítik.

Jegyzetek
1. A horvát tankönyvet idézi: Szabolcs Ottó: Külföldi tankönyvek magyarságképe. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990. (továbbiakban: Szabolcs 1990.) 34-35.
2. Szabolcs 1990. 41-44.
3. Szabolcs 1990. 37-41.
Lm: Szarka László: Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedéséről. = História, 1986/1.17-18. Nagymorávia délen? Interjú Püspöki Nagy Péterrel. = História, 1986/1. 16.
Váczy Péter: Hogyan lett Moráviából “Nagy Morva”? = História, 1986/1. 14-15., 17.
Vékony Gábor: A morvák “birodalma”. = História, 1986/1. 12-13. 4
4. Skolsky ATLAS svetovych DEJIN. Slovenská Kartográfia, Bratislava, 1974.
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,591 MODIFIED: 2020.06.02 00:09:45.MD5: c6ad8206bdc603ae024c3c247da15b9c STATUS: FALSE  This window is : x