Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  21-01-10   113  
0
A kíváló francia politikai publicista könyvét 30-évvel keletkezése után is érdekes elolvasni. Sorman 1989-1990-ben végigutazta Kelet-Közép-Európa országait, a Szovjetuniót és Kínát. Találkozott tisztségviselőkkel és értelmiségiekkel egyaránt, de feljegyezte az utca emberének viselkedését és véleményét is. Írásában beszámol találkozásairól és élményeiröl. Vizsgálja mennyire adottak a sikeres kibontakozás lehetőségei az egyes országokban. Szegedi tartózkodása alkalmával felfigyel a vidéki fiatalok értékválságára és müveletlenségére. Elörevetíti a populista népmozgalom megjelenését és kétharmados térhódítását. Megjelöli a rekvizitumait is - az agresszív retorikát, bünbakkeresést, antiszemitizmust, cigányellenességet, stb. Guy Sorman éleslátását néhány rövid részlettel ilusztráljuk. Befejezésül Sorman szocializmus-kronológiáját mutatjuk be.  

Az Aurora cirkáló

Az Aurora megváltoztatta a világ arcát. 1917 októberében tisztjei, akik a bolsevikokhoz húztak, az ágyúkat a Téli Palotára irányították, ahol Kerenszkij szociáldemokrata kormánya ülésezett; így juttatták hatalomra Lenint. Manapság egy marék kopejka ellenében lehet feljutni a cirkálóra, amelyet mindörökre kikötöttek az egyik leningrádi rakpart mellett. A múzeummá átalakított hajót oly gyakran átfestették, hogy papír- masé-hamisítványnak látszik. Hogyan hajózhatott valaha is ez a tengeri tank, melynek minden felszerelése három hatalmas kéményből és tizenkét nehézágyúból áll?

Az Aurora beavatkozása látszólag nem volt több, mint jelentéktelen átállás, az esemény önmagában nem volt nagy horderejű. Lenin és propagandistái azonban marxista retorikával körítették katonai államcsínyüket. így lett ebből a történe tecskéből a Történelem menete, a puccsból pedig Nagy Forradalom. Az Aurora epizódja csupán egy anekdota a szentpétervári polgárháborúból, a hírneves cirkáló azonban nélkülözhetetlen eszközzé vált egy szükségszerű eseménysorban: az emberiség menetelésében a szocializmus felé. A kép olyan erőteljes volt, a retorika oly meggyőző, a daloló holnap reménye olyannyira magával ragadó, hogy egész népek akartak hinni abban: „Keletről jön a fény”, ők az új idők messia- nisztikus előjelének szemtanúi.
Nem jött-e hát el az ideje, hogy újraértékeljük az orosz   forradalom történetét, úgy, ahogyan ez a francia forradaloméval történt?

Hetven-egynéhány év múltán a szocialista retorika összeomlása csupán a kezdeti illúziókhoz mérten látványos. A szakítás kevésbé lenne meglepő, ha beletörődnénk abba, hogy másként minősítsük az eseményeket, s valódi arányaikra csökkentsük őket: az Aurora tisztjei egyszerű puccsisták voltak, Lenin pedig diktátor. 1917 februárjában zendülés zajlott le, októberben szakszerű államcsíny, amelyet értelmiségiek hajtottak végre, néhány tizedes segítségével; a tömegek mindkét esetben távol maradtak. Az ezután bekövetkező polgárháborúban a parasztok mindvégig közönyös szemlélők. 1918-ban az a csekély számú munkás, aki egyáltalán véleményt nyilváníthatott, eltávolította a bolsevikokat minden népi gyűlésből. Amikor pedig 1921-ben, Kronstadtban a munkások ismét közvetlenül beavatkoznak a történelembe, azért teszik, hogy fellázadjanak a kommunista kormány ellen.

Ettől kezdve a Szovjetunió története egyszerűen a katonai diktatúrák szokásos keretei között folyik: agresszió kifelé, belül a természeti kincsekkel folytatott rablógazdálkodás; a hatalom áttételes érvényesítésének módszere az erőszak, s mindezt kiegészíti valamiféle „gengsztermorál”. A „gengszter” kifejezést egyébként Friedrich Engels használta 1890-ben, hogy ezzel a cárizmus uralkodó osztályát jelölje! Mindez világosabbá vált azóta, hogy a közép-európai kommunista rendszerek összeomlása felszínre hozta valódi természetüket. Óvakodjunk azonban attól, hogy túlságosan kidomborítsuk a régi rend és a leninizmus közötti folyamatosságot; így ugyanis szem elől téveszthetnénk a kommunista rendszer mélyenható eredetiségét. Ez az eredetiség ideológiai törekvésében rejlik: abban a rendkívüli szándékban, amellyel a Történelem értelmét akarta megtestesíteni. Ez bűvöl el és visz tévútra három nemzedéket - elsősorban az értelmiséget, jóval inkább, mint az egyszerű embereket.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy az Aurora csak véletlenül vetődött oda, hogy ágyúi csütörtököt mondtak, hogy tehát a forradalom nem kerül a Történelem napirendjére... Hogyan értelmezzük hát a kommunista rendszerek összeomlását napjainkban? Vigyáznunk kell, nehogy a marxistákéhoz hasonló hibát kövessünk el, s a szovjet birodalom liberalizálásában valami történelmi szükségszerűséget mutassunk ki! Semmiféle bizonyítékunk sincs arra, hogy a Szovjetunió, Közép-Európa vagy Kína feltétlenül a politikai szabadság és a piacgazdaság útjára lép. Vegyük figyelembe Algéria példáját, amely a szovjet típusú szocializmusból a muzulmán integrizmusba lép át, s ezzel talán azt az irányulást jelzi, amelyet a harmadik világ legnagyobb része választ. A történelem demokratikus „irányvonala” semmivel sem szükségszerűbb, mint a másik, amelyik a forradalmat és az osztály nélküli társadalmat tűzte ki céljául. A történelemnek valószínűleg semmiféle iránya sincs, vagy ha van is, annak törvényei meghaladják felfogásunkat.
Ne higgyünk bizonyos szovjetológusok túlzásainak sem, akik szerint a peresztrojka és a glasznoszty csupán a Nyugat átejtésére szánt manipuláció!

Az ilyenfajta elemzés csaknem természetfeletti képességet tulajdonít a Kremlnek, melynek révén kénye-kedve szerint irányíthatná a népek történelmét; miközben valójában azt sem képes elérni, hogy a telefonok rendeltetésszerűen működjenek Oroszországban. Mindent egybevéve a peresztrojka épp olyan jelentékeny, mint amennyire előreláthatatlan. Egyetlen dolog biztos - amint erre a lengyel filozófus, Leszek Kola- kowski figyelmeztet a peresztrojka végső következményei bizonyára nem azok lesznek, amiket kezdeményezői elvártak volna. Csakis ez az esetlegességi tényező bizonyos.

Ebben a könyvben nem kínálom fel a Történelem újabb irányát; utazásra hívom az Olvasót. A szertefoszló szocializmus világában való utazásra, amely 1988 júniusában kezdődik és 1990 novemberében fejeződik be, a berlini fal leomlásának első évfordulóján. Az itt következő lapok tehát nem adnak összefoglaló ismertetést a posztkommunista világról. Nem törekszem teljességre. A hajdani szocialista tábor bizonyos országait szándékosan figyelmen kívül hagyom; főként a Balkánt csak utalásszerűén említem, mert úgy vélem, a román, bolgár, albán vagy szerb rendszer inkább a keleti despotizmus- ból ered, mintsem a marxizmusból. Úgy vélem, egy Ceau9escu mindenekelőtt egyfajta mai legitimitás bizonyítására vallotta magát szocialistának. Kelet-Németországot, amely önálló téma lehet, szintén csak annyiban érintem, amennyiben az a sajátos gyakorlat, ami a szocializmusból való kilábalását jellemzi, érdekes lehet a többi kelet-európai állam számára. Végül pedig a szigorú értelemben vett harmadik világ szocializmusát sem tárgyalom itt, egész egyszerűen azért, mert ennek a kérdésnek már egy teljes könyvet szenteltem, s mert az összeomlás nem érte még el például az afrikai szocializmust. Összességében, az itt olvasható leírás főképpen a szocialista rendszer magját tekinti át: Oroszországot, Lengyelországot, Közép-Európát (főként Magyarországot) és Kínát. Tervem szerint mindenekelőtt a népek és eszmék történetének egy rendkívüli pillanatáról számolok be, s arra teszek ajánlatot, hogy - ha lehetséges - vegyünk részt együtt az új szabadság e közös, nagy kitörésében.
Nem térek vissza arra, ami volt, hanem ahhoz kötődöm, ami most történik, annak a jelenségnek a gondolataihoz és stratégiáihoz, amelyet mindezekben az országokban a szocializmusból való „átmenetnek” neveznek. A kilábalás a szocializmusból inkább kérdés, mint tény. Az országok többsége, ahová ellátogatunk, még jócskán benne van a régiben: hivatalosan, mint Kína és a Szovjetunió, vagy csak nehezen szabadulva ettől a Nessus-ingtől, mint a Cseh és Szlovák Köztársaság vagy Magyarország. Ki lehet-e lábalni belőle egyáltalán, és mi módon, hiszen erre nincsen történelmi példa. Azt tudják csupán, miből lábalnak ki, anélkül hogy pontosan látnák, mibe is lépnek bele.

Csakis a „létező szocializmusról” fogok szólni, azaz azokról a rendszerekről, amelyek önmagukat szocialistának minősítik. Szavukon fogom hát őket anélkül, hogy kutatni kezdeném, milyen különbségek bújhatnak meg az egységes elnevezés mögött. Mi a közös például a kínai és a magyar szocializmusban? Annyi bizonyosan, hogy mindkét esetben ez a kormány hivatkozási alapja. Ehhez az önmeghatározáshoz járul még néhány objektív feltétel is, ezek minden szocialista rendszerre érvényesek : a kommunista pártmonopólium, az állam és a párt vegyü- lése; a gazdaság, a politika és a kultúra központosítása és uniformizálása, a magántulajdon csaknem teljes hiánya, s az a törekvés, hogy belátható időn belül felépítsék a Marx által meghatározott kommunista társadalmat. A kiindulás egyformasága a magyarázat arra a kérdésre, miért közel azonos mindenütt a szocializmustól való eltávolodás problematikája napjainkban.
A nevek és helyszínek sokaságában útját veszített olvasó meglelheti az események fonalát a mű végén található - a szocializmus történetét felvázoló - kronológia és a névjegyzék segítségével.
Most azonban induljunk Leningrádba, ahol mindez elkezdődött!
...

Lesz-e még 2000-ben Szovjetunió?

Andrej Amalrik disszidens orosz történész 1972-ben Lesz-e még 1984-ben Szovjetunió?címmel adott ki könyvet. Oroszország, amely a múltban bővében volt a társadalmi utópiáknak, ma csak hiányukat látja. 1917-ben az orosz értelmiségben régóta érlelődő kommunizmus a cári és ortodox misztikától vette át a stafétabotot. A második világháború idején Sztálin fel tudta éleszteni és be tudta vetni a múlt hős eszményeit. Napjainkban - az orosz történelemben kétségkívül először - a népi képzelőerőnek nincs letéteményese: megfosztották a vallásos metafizikától és minden társadalmi metafizikától is. A marxizmus ma is az elemzés eszközét jelenti néhány appa- rátcsiknak, a kommunizmus mint népi mítosz azonban kimúlt. A vodka ideig-óráig bizonyára elfedheti a közös depressziót, de - még ha hajnaltól kezdik is inni - nem helyettesítheti a végtelenségig a társadalmi terveket.

Szolzsenyicin vallásos ébredésről prófétái. Az ortodox hierarchia azonban elveszítette hitelét a kommunista rendszerrel való tagadhatatlan szövetsége miatt; a baptista vagy a katolikus „szekták” jelentéktelen csoportocskák csupán. Néhány templom helyreállítása se ejtsen tévedésbe: nagyjából-egészé- ben az oroszok kivetkőztek kereszténységükből. Záros határidőn belül elkerülhetetlennek látszik, hogy valami új ideológia - utópia, világértelmezés, közös indulat - úrrá legyen az orosz nép lelkén. Az orosz lélek borzad az ürességtől. A marxizmus  
az ortodox egyház örökébe lépett, átvéve tőle szertartásait és ikonográfiáját. Miféle egyház helyettesíti majd a marxizmust? A demokrácia?
Attól félek azonban, hogy az egyetlen orosz demokratát már eltemették: őt Andrej Szaharovnak hívták.
A szláv megoldás

A kicsi és gömbölyded, ötven körüli, fakókék szemű Szta- nyiszlasz Kunyajev - kockás inge szélesen nyitva a mellkasán - elmehetne Oroszország belső vidékei kolhozparasztjának, azonban ő a SZU egyik legolvasottabb kulturális folyóirata, a Szovremennyik élén áll, amelyet hajdan Gorkij alapított, s ma havi ötszázezer példányban jelenik meg, háromszáz sűrűn szedett oldalon, papírtakarékosan. Csakis a papírkorlátozás fogja vissza a példányszámot. Az olvasók kezdeti lelke- sültsége az olyan klasszikus, peresztrojkista kiadványok iránt, mint amilyen a Moszkovszkije Novosztyi, visszaesett. Alapjában véve - mondogatják a szovjet polgárok - az is csak egyfajta kormánysajtó. A Szovremennyik viszont folyamatosan fejlődik. Ez a folyóirat közölte először a SZU-ban Szolzsenyi- cin A vörös kerék című írását. „Szolzsenyicin igazi orosz, ismeri a népet, ő a leghíresebb tudósítónk” - mondja Sztanyiszlasz.

„A kapitalizmus bevezetése Oroszországban - véli Kunya- jev - elkerülhetetlenül katasztrófához vezetne. A nyugatimádók azt képzelik, hogy ha átállunk a kapitalista gazdálkodásra, országunk olyan lesz, mint az Egyesült Államok; a kapitalizmus átültetése azonban egy olyan társadalomba, mint amilyen a miénk, egészen más eredményre vezethet. Előfordulhat -    sőt, ez a valószínűbb -, hogy egy latin-amerikai típusú társadalomba hajlik: katonai diktatúrába, pénzuralomba és társadalmi nyomorba. Brazília is kapitalista ország, mi pedig nem akarunk Brazíliához hasonlítani!”

Mi a szlavofilek javaslata? Mindenekelőtt az, hogy vissza kell adni a földet az oroszoknak! De nem a magántulajdon klasszikus formájában. Minden családnak vissza kellene juttatni egy darab földet, amelyet nem adhatna el, nem adhatna bérbe, hanem neki kellene megművelnie és átörökítenie. Valójában a hajdani Oroszország „faluközösségeinek” visszaállításáról lenne szó. Vajon az ilyenfajta gazdaság nem lenne-e merev, nem válna-e lehetetlenné a foglalkozásváltoztatás? Ez nem sokat számít Sztanyiszlasznak! O nem fejlesztésre törekszik, hanem az orosz lélek újjászületésére. Az ipar mindenképpen gyűlöletes: a kapitalizmus elsorvasztja a lelket, a nyugatiakban már nincs semmiféle szellemiség; ebbe fognak belepusztulni. Mivel az oroszok megőrizték szellemiségük szikráját, ők hivatottak arra, hogy az emberiség élére álljanak, s mindenekelőtt a SZU különböző népeinek élére. A nyugati birodalmak -    értékeli Kunyajev - azért buktak el, mert alapjuk a tiszta imperializmus volt. Az orosz módszer, ezzel szemben, nem imperialista: az oroszok nem gyarmatosítók, hanem ők a „Nagy Testvér”, a védelmezők. Hogy erre mi a bizonyíték? Az örmények orosz gyámság alá helyezték magukat, hogy megmeneküljenek a törökök népirtása elől, az ukránok szintén, hogy védelmet kapjanak a lengyelekkel szemben, a grúzok azért, hogy megszabaduljanak a perzsáktól. A SZU népeinek egyesülése egy csöppet sem erőltetett, inkább nagyon is tér- mészetes. „Oroszország - ez Sztanyiszlasz Kunyajev végkövetkeztetése - nem engedheti meg magának, hogy önző legyen.”
Mindezek után vajon miért akasztott ki irodájában Kunyajev egy Lenin-képet? Persze tudom, hogy Lenin mindenütt otthonos Oroszországban, de hogy itt! „Lenin is hozzátartozik Oroszország történelméhez” - feleli Kunyajev. De nem merülhet-e fel bennünk egy másik feltételezés is: a szlavofilek és a kommunista párt konzervatívjainak szövetségéé, annak érdekében, hogy megmentsék a birodalmat? Ez a szövetség nem lenne ésszerűtlen: a bálványimádat két formáját egyesítené, mind a kettő szemben áll mindenféle politikai vitával, a pluralizmussal és a piacgazdasággal. Az orosz nép életében a lehetetlen gazdasági reform helyébe a nacionalizmus lépne, amely a pangásnak egyfajta kulturális legitimitást adna.

Kell-e félni a szlavofilek tői?

Teljes egészében a társadalmi reakció és műveltségellenesség poklára kellene vetnünk Kunyajevet és az orosz nacionalistákat? Mert a peresztrojka mozgatói persze ezt teszik. A nacionalizmus kísérletével riogatva, a szlavofilek képviselte állítólagos veszélyt eltúlozva ők ugyanis, az ellenhatás révén, józannak és haladónak látszanak. A nacionalizmussal való ijesztgetést kórusban visszhangozzák a Nyugat hangadói, akik ezzel szólítanak fel a peresztrojka támogatására, mint olyan bástyáéra, amely megvéd valami, ki tudja, milyen orosz fasizmus ellen. Közelebbről szemlélve a szlavofilek jó része - nem a Pamjaty-mozgalomról beszélek, amely annyira szélsőséges, hogy az ember elgondolkodik, nem a KGB müve-e - nem rémületesebb, mint jó néhány peresztrojkista.

Ennek az ördögűzésnek egyik áldozata a Szolzsenyicin köréhez tartozó matematikus, Igor Safarovics, akit a peresztrojka sajtója nacionalista és antiszemita szörnynek állított be. Személyes találkozásunkkor, legnagyobb meglepetésemre, kiderült, hogy Safarovics Hayek követője; ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a peresztrojka szükségszerűen kudarcra ítéltetett, mert nem egyéb, mint egy materialista elképzelés mesterséges beavatkozása egy élő társadalomba. Safarovics amellett érvel, hogy hagyni kell egyfajta „spontán rendet” kifejlődni, s szerinte ez majd korábban ismeretlen gazdasági és társadalmi formákra vezethet. Ezt az evolucionista gondolkodásmódot, amely túlságosan árnyalt vagy túlságosan veszélyes a kormánypárti - ám Nyugaton kritikusnak hitt - peresztrojkis- ta sajtóban uralkodó nagy szellemek számára, fajvédő és szla- vofil jellege miatt közösítik ki.

Valójában a peresztrojka sikerei nem olyan nagyok, hogy eleve el kellene vitatnunk a nacionalistáktól azt a jogot, hogy a maguk módján ők is részt vállaljanak az orosz nép megújhodásában. Ebben a társadalomban, amelyben az egyéni kapcsolatok gyakran kegyetlenek, az ortodox Egyház olyan, 1917 óta elavult és kárhoztatott fogalmakat támaszt fel, mint a felebaráti szeretet és a könyörületesség. S vajon az önmegtartóztatást hirdető óhitüek nem tesznek-e többet azért, hogy megóvják az orosz népet a kulturális, gazdasági és egészségügyi hanyatlástól, mint a peresztrojka jó néhány közgazdásza?
Ugyancsak az olyannyira kárhoztatott szlavofileknek köszönhetik az oroszok azt is, hogy fogékonnyá váltak a természet védelmére; a szintén szlavofil író, Valentyin Raszputyin volt az, aki - kezdetben egyedül - harcba fogott a Bajkál-tó megmentéséért.

Emlékeztessünk arra is, hogy e század elején nem kevés nacionalista és hívő támogatta - a korabeli értelmiségiek és szocialisták ellenében - Pjotr Sztolipin liberális reformjait és a földosztást.
Végül pedig, miért szólnánk le az orosz nacionalizmust, amikor nem győzzük csodálni a nemzeti szellem feléledését Közép-Európában:    Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és a balti államokban? Márpedig Lengyel- ország éppen az egyház és a nemzet nevében vívta ki függetlenségét; a közvélemény pedig egyhangúlag a jó táborába sorolja ezt az új Lengyelországot. Ha viszont Oroszországban támad fel ugyanilyen mozgalom, azonnal a rossz bélyegét ütjük rá!

Nem számolhatunk-e azzal, hogy az orosz újjászületés sokkal inkább vezethet a leigázott népek függetlenné válásához, mint a peresztrojka? Szolzsenyicin már réges-régen összekapcsolta ezt a két ügyet: „Önmagát mentve - írta 1990 szeptemberében -, az orosz nép meg fogja menteni a többieket is.”

Demokrata-e Szolzsenyicin ?

Szolzsenyicinnek már a neve is gyűlöletet vált ki az „emberi jogokért küzdő” értelmiség táborában, Oroszországban éppúgy, mint Nyugaton. Nem is igazi demokrata - mondják. Szolzsenyicin valóban nem hódol a demokrácia kultuszának; még a „haladásban” sem hisz. Nem kíván egyebet, mint megmenteni az orosz népet, megmenteni a kultúráját vagy egyszerűen csak biológiai létét. Meg tudják-e bocsátani az „emberjogi harcosok” Szolzsenyicinnek, hogy egyes-egyedül, egyszer s mindenkorra megtörte a kommunista bálványimádást? S valóban elolvasták politikai tervezetét?

Az eredetileg a moszkvai Literaturnaja Gazetábán, 1990 szeptemberében közölt kiáltványában, a „Hogyan mentsük meg Oroszországot?” címűben Szolzsenyicin, Tocqueville módjára tudomásul veszi, hogy a népeknek kikerülhetetlenül a demokrácia útjára kell lépniük. De az általános választásoktól a szerző nem vár semmi jót vagy jelentősei, ha nem korlátozzák felülről és alulról is. Felülről úgy, hogy a hatalmat egy olyan elnök kezében összpontosítja, akit a lehető leghosszabb időszakokra választanak, s akit egyfajta „bölcsek tanácsa” javasol a jelöltségre. Alulról úgy, hogy „helyi demokráciát” tervez községi szinten. Szolzsenyicin szerint az országgyűlést nem közvetlenül kellene megválasztani, hanem egy szovjet közbeiktatásával, amely az alapszintű falugyűlések, a zemszt- vők kisugárzása lenne. Szolzsenyicin nem a néppel bizalmatlan, hanem a pártokkal; olyan kisebbségeknek látja őket, amelyek megpróbálják a népre erőltetni nézeteiket. A pártok ellenében a szerző inkább hajlik a svájci vagy olasz típusú, népi kezdeményezésen alapuló népszavazásra.

A demokrácia reprezentatív intézményeinek - de nem a demokrácia elvének - ilyen bírálata Szolzsenyicint, a többé nem létező falusi Oroszország újraálmodóját a liberális, utópista Hayekhez közelíti. Az utóbbi szintén úgy véli, hogy jó lenne bevezetni az effajta bölcsek tanácsát és a közvetett választást, annak érdekében, hogy a demokrácia ne fajuljon demagógiává. Bármilyen utópikus jellegű legyen is Szolzsenyicin vagy Hayek gondolkodása, a Nyugat utánzásának torz hatásairól feltett kérdés bizony jogos, hiszen ez a Nyugaton használatos demokratikus intézményrendszer módszeres „ösz- szefabrikálása” lenne a liberális hagyományokat nélkülöző keleti társadalmakkal. Nyugaton ez a gyakorlat bizonyos „demokratikus középszerűséghez” vezet: átlagos emberek hajtanak végre átlagos terveket, ami igazán elfogadható az érett társadalmakban. Oroszországban - s mint látni fogjuk, ugyanez érvényes Közép-Európára is - a demokratizálás ugyan valamiféle „középszerüsítés” felé halad; de vajon erre van-e szüksége ezeknek a nemzeteknek? Nyilvánvalóan nem. A demokratikus középszerűség ezeket a népeket egy felvilágosult uralkodóba vetett, csaknem messianisztikus és valószerűtlen reménykedésbe taszítja. Jobb lenne azonban a demokrácia intézményrendszerén gondolkodni. Az ilyesfajta töprengés még nem bontakozott ki; Szolzsenyicin terve talán ennek a kiindulópontja lehetne. Mindenesetre fénysugarat jelent Oroszország éjszakájában, s egyben egy lehetséges - félig már síron túli - megbékélés felvázolását is Szaharov és Szolzsenyi- cin, a „nyugatbarát” és a szlavofil között. Mindketten úgy vélik, hogy a szabadság intézményei jelentik a szabadsághoz magához vezető utat, mindketten úgy ítélik, hogy a szocializmus ellentéte egy igazi Alkotmány törvényes rendje, amely a pártokra éppúgy kötelező lenne, mint az egyénekre.

„A kommunizmus órája - írja Szolzsenyicin - utolsót ütött. De a betonépítmény nem omlott még össze.
Az pedig nem lenne jó, ha, ahelyett hogy kiszabadulnánk belőle, ott zúzódnánk halálra a romok alatt.”
 

 

Buda és Pest között

Budapest úgy tárja a nyilvánosság elé háborús sérüléseit, mint egyetlen más európai város sem: 1945-ből, a fasiszta és a szovjet seregek harcaiból, 1956-ból, az oroszok és magyarok közöttiböl származókat. A homlokzatok követ utánzó stukkói szilánkokra zúzódtak, a téglákat lemeztelenítve; később, az idő múlása egyformára feketítette az egészet. Minden úgy maradt, mintha a csaták csak tegnap értek volna véget. Ezek az épületek az 1948-as államosítás óta nem tartoztak senkihez, így nem is újították fel őket. De vajon valóban a szocializmus a bűnös ebben, vagy a magyarok mutogatják tetszelegve történelmük stigmáit, különösen azért, mert ez a történelem annyira tragikus volt? Török, majd osztrák hódoltság, 1848 elbukott forradalma, a terület megcsonkítása az 1920-as trianoni szerződés után (ezért a magyarok máig is haraggal gondolnak Clemenceau-ra); német, majd orosz megszállás, eredménytelen felkelés a szovjetekkel szemben...

Keljünk át a Lánchídon, és induljunk Budára. A híd fémpillérein Magyarország régi, koronával díszített címere ékeskedik, amely ellenállt a moszkvai hódítók vésőjének. Ugyancsak e híd jobb oldalán, a hajdani Habsburg-palotához vezető alagút bejáratánál a kőbe vésett szovjet csillag viszont túlélte az oroszok távozását. A sors túlságosan gyakran ismétli önmagát errefelé; a magyarok pedig hagyják, hadd gyűljenek a nyomok és rétegek. „Mindenben középszerűen, passzívan, inkább tárgyként, mint alanyként - írja Konrád György - a lebombázott és felégetett, sokféle érdek metszéspontjában álló Budapest megtanulta az ostromlókat kenyérrel és sóval fogadni, történelmet és zászlót, szobrokat és bűnbakokat váltani; kijárta a túlélés ősi művészetének általános iskoláját.”

Amikor a magyar fővárosban átkelünk a Duna egyik partjáról a másikra, jelképesen egyik Magyarországból a másikba utazunk, s egyben egyik Európából a másikba. A keleti parton mögöttünk marad Pest, melyet a múlt század végén az osztrák-magyar császárság zsidó polgársága épített ki. Ők Pestet „Közép-Európa Chicagójává” akarták tenni, a kereskedelem és az ipar fővárosává. Ezek a polgárok az újgazdagok lázas igyekezetével olyan építészeti képzelgésbe merültek, melyet a szecesszió és az eklektika stílusa ihletett.
Ahogyan a keleten fekvő Pest a burzsoá kapitalizmus utánzási vágyát testesíti meg, úgy maradt meg Buda kissé törökös- nek: dombok és kis, girbegurba utcák összevisszasága, a hajdani magyar nemesség barokk palotái, középkori, halvány festésű homlokzatok. Egészen a helynevekig menően - például Rózsadomb amelyek az ottomán birodalmat idézik.

Budát és Pestet egy évszázada már hidak sokasága köti össze; a két város eggyé vált, de azóta is a magyar történelem két pólusát jelképezi: a polgárit és nyugatit, illetve a zsarnokit és keletit. Azóta, hogy 1990-ben a kommunisták elpárologtak, a kétféle hagyomány ma is azonos az 1930-as évekével: az egyik oldalon az „urbánusok”, a budapesti, liberális értelmiség; szemben velük a „populisták”, konzervatívan, provinciálisán, nacionalistán. Magyarország keleti részeiben gyökerezve. A Budapestté egybeolvadt Buda és Pest között a Duna egyesíti és szétválasztja Közép-Európa e két arcát. A folyam medre ennek a köztes Európának a törésvonalát követi, amely „Keletre született és Nyugatra néz”, a konzervatív író, Csurka István meghatározása szerint. Buda és Pest között ott tétovázik Közép-Európa.

A nem létező, harmadik út

A magyar kommunisták azt hitték, feltalálták a szocializmus hatékony fajtáját, valamiféle „piacszocializmust”, amely összhangba hozza az állami tulajdont, a tervgazdálkodást és az egyéni kezdeményezést. A külvilág népei is hittek ebben. Márpedig ez az 1968-ban, a Kádár-kormány által létrehozott modell valójában alig létezett: a magyar gazdaság tetőtől talpig szocialista volt, és nehezen működött. A szocializmus alacsony termelékenysége és káros hatásai mindenütt bámulatosan egyformák.
Harminc éven át azonban a kádárizmust mégiscsak komolyan vették a nyugati közgazdászok és kormányok, mely utóbbiak tekintélyes hiteleket is juttattak Magyarországnak; jó néhány kommunista rendszer pedig utánozni akarta: főként Teng-Hsziao-Ping Kínája. Az irónia csúcsaként a magyar modell volt a peresztrojka ihletője is; ám tudják-e vajon a rá hivatkozó szovjet vezetők, hogy ez a modell valójában sosem állta ki a próbát?

A dolgozói önkizsákmányolás

Honnan ered hát a „magyar piacszocializmus” és mesés sikereinek legendája? Két magyarázata is van: a második gazdaság és a nyugati hitelek. A szocializmus kádári reformja lénye
gében abból állt, hogy a magyaroknak - kimondatlanul - engedélyezték a hivatalos állásuk mellett űzött mellékfoglalkozásokat.

Először minden magyar az államnak dolgozik - gyárakban, termelőszövetkezetben, államigazgatásban -, s ezért gyengécske fizetést kap. Mint a szocialista világban mindenütt, ezt az elsődleges, állami gazdálkodást központi terv irányítja, amely kiváltságosként kezeli a nehézipart, a vasfeldolgozást, a fegyvergyártást és a Szovjetunió szükségleteinek kielégítését. Lengyelországhoz és Oroszországhoz hasonlóan tehát Magyarországnak is megvannak a maga omladozó, a környezetszennyezés sürü felhőjébe burkolózó ipari katedrálisai: itt is megtekinthető egy minden szempontból a lengyel Nowa Hutához hasonlítható együttes - a neve Miskolc. Az állami alkalmazottak itteni tevékenységükbe a lehető legkevesebb energiát fektetik, mint azt minden más szocialista sorstársuk is teszi. Az államnak dolgozni Magyarországon lenézésre méltó, a túlbuzgóság pedig egyenesen gyanús.

Amikor pedig megadták az államnak, ami neki jár, a magyarok megkezdik második műszakjukat, mint kereskedők, kistermelők, vendéglősök, taxisofőrök, szerelők. Ha ezzel a másodállással inkább dollárt lehet keresni, mint forintot, annál jobb.

Magyarországon - mint máshol is - a szocializmus lényegében a dolgozó állami kizsákmányolását jelenti. Kádár azonban kiegészítette ezt a dolgozók önkizsákmányolásával, ami a mezőgazdaságra éppúgy érvényes, mint az iparra, hiszen a „közösben” ledolgozott első műszak után a tsz-paraszt a másodikat is teljesíti saját földecskéjén. Ez hát a „magyar modell”, vagy ahogy pontosabban nevezik, a „magyar kompromisszum”, amelyet Konrád György egyfajta erkölcsi lemondásnak ítél: „Háború és forradalom nem döngetik már a kapukat: magyar honfitársam hát a dolgok jobbik oldalát látja, és a hivatalos jelöltre szavaz: ha a hatóságok kifaggatják, majdnem mindenkiről elmondja azt, amit tud, s még ki is egészíti tulajdon önbírálatával.

Ez a magyar kompromisszum bizonyos jólét illúzióját keltette. Illúzióját, hiszen Magyarország csupán a többi szocialista országhoz mérten virágzik. Illúziót, mert a budapesti élelmiszerboltok bőséges áruválasztéka - nagyobb, mint Varsóban vagy Moszkvában - a magánkereskedelem élénkségének köszönhető. A hátország azonban romokban hever, és a parasztság jelentős része nélkülözések között él. Olyan illúzió ez, amelyet a statisztikai elemzés is bizonyít: Magyarország nemzeti jövedelme tíz év óta módszeresen csökken. Valójában a magyar szocializmus ugyanolyan okok miatt kimerült és helyrehozhatatlan, mint a szovjet. S végül illúzió azért, mert a magyar szocializmust húsz éven keresztül „doppingolták” a hiszékeny nyugati bankárok. A számla végösszege szerint Magyarország egy főre eső külföldi adóssága a legmagasabbak közé tartozik a világon. Magyarország pedig természetesen képtelen visszafizetni a hiteleket. Ha majd láthatóvá válik, hogy az ország azután is szegény marad, hogy a KP kikerült a hatalomból, akadnak jótékony apostolok, akik megmagyarázzák, hogy az ország a bankok és a Nemzetközi Valutaalap áldozata lett. Ennek a vitának bevezetéseként a magyar modellnek nyújtott hitelek krónikája megérdemel némi okfejtést vagy inkább némi illusztrációt.
 
Miért is mentek el?

„Nem Gorbacsov kért fel a távozásra, magunktól mentünk.” íme, ezért nem kommunista többé Magyarország Pozsgay Imre szerint. Pozsgay tudja, mit beszél. Ő volt az, aki az akkoriban általa is irányított Magyar Szocialista Munkáspárt nevében megegyezett a demokratikus ellenzékkel az 1990 márciusában megtartott szabad választásokról, amelyek a rendszerváltáshoz vezettek. Mindez „angol módra” zajlott - magyarázza -, a parlamenti folyosókon: ebben az óriási, furcsa neogótikus épületben, mely olyan, mint valami Walter Scott-i műemlék, Duna menti főhajtás egy olyan demokráciának, amely valójában sohasem létezett. Itt folytak három hónapon keresztül a kommunista párt és az ellenzéki pártok közötti tárgyalások annak érdekében, hogy megteremtsék a demokráciához való visszatérés feltételeit. Ellentétben azzal, ami Lengyelországban történt, csakis a politikai erők gyűltek össze ennél a kerek asztalnál, a szakszervezetek és a polgári társadalom - Magyarországon egyébként alig-alig létező - egyéb szerveződéseinek kizárásával.

Nem volt ez forradalom - állítja Pozsgay -, a nép az átállás idején nem vett részt a játszmában, és ma is kívül marad. A magyarok tömegesen maradtak távol ezektől a választásoktól, az elsőtől 1947 óta, amelyen szabadon dönthettek több párt között. A budapesti sajtó ezt az átmenetet „rosszkedvű forradalomnak” nevezi.
A forradalom kifejezés erős túlzás - véli Pozsgay. - Helyesebb lenne változást vagy átalakulást mondani. Korábban úgy gondoltuk, sikerült feltalálnunk a piacszocializmust, de tévedtünk. Erre mondja a magyar szólás, hogy fából vaskarika... valami ilyesmi történt velünk. Tapasztalatból ismertük fel, hogy a szocializmus sehogy sem „megy”, hogy privatizálni kell, a privatizáláshoz viszont le kell bontani a bürokráciát, és be kell vezetni a politikai pluralizmust. 1988 júniusától tehát megkezdtük az állami vállalatok privatizálását. Háttérbe húzódásunk a magyar kommunista párton belüli gondolkodási folyamat eredménye volt. Igaz viszont - ismeri el Pozsgay hogy legalább egy ponton súlyosan tévedtem az elemzésben; mivel szakértő irányítók voltunk, és mi magunk kezdeményeztük a liberalizálást, azt gondoltuk, a nép hálás lesz ezért, és győzni fogunk a választáson... Pozsgay abban az időben a szavazatok 35-40 százalékának megszerzésével számolt, és azzal is, hogy őt magát megválasztják köztársasági elnöknek. Az egész világ osztozott ebben az elemzésben, és ez volt minden számottevő nyugati megfigyelő előrejelzése is. A reformkommunisták ezen optimizmusa magyarázza meglepő visszavonulásukat Közép-Éurópa egyik leggyengébb demokratikus ellenzéke elől, amely nem is számított ennyire. A nép határozata: tizenkét százalék! Ilyen arányt ért el a magyar KP utódpártja 1990 áprilisában. Ez a szám közelítő pontossággal tolmácsolja Közép-Európa kommunista pártjainak befolyását mindegyik országban, ahol 1989-90-ben lezajlottak a szabad választások.

A KP átváltozása

Mi lesz valakiből, aki korábban „kompetens” kommunista volt? Pozsgay Imre például hátat fordított a kommunistáknak, hogy társaival együtt megalapítsa a Szocialista Pártot.
Programja szerint ők ellenállnak a katolikus egyház újjászülető uralmának a magyar társadalomban, harcolnak az állam vallásmentességéért, melyet a konzervatív kormány veszélyeztet.
Egy másik, még látványosabb átállás Medgyessy Péteré. Az utolsó kommunista kormány pénzügyminisztere, majd miniszterelnök-helyettese ma bankár: a Paribas magyarországi képviselője. Medgyessy ily módon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet leggyorsabb módját választotta: amellyel a párt hajdani „nómenklaturistáiból” magántulajdonosok lettek. Áz emberek ugyanazok, de egy új törvényesség díszeivel ékeskednek - olyan törvényességével, melynek pénzügyi alapjait igen gyakran az előző országlásuk idején félretett tőke adja... Nem lehetne talán ez a legrövidebb út a liberalizáláshoz? Ingemar Stahl, svéd közgazdász odáig megy, hogy egyenesen ajánlja ezt, az általa bureaucracy bribe-out-n&k nevezett módszert (melyet talán korrupciós kiszorításnak lehetne fordítani): ez a gyors eljárás nemcsak azt teszi lehetővé, hogy megszabaduljanak a nómenklatúrától, hanem azt is, hogy jó értelemben érdekeltté tegyék az új piacgazdaság sikereiben. Mivel hallottam, hogy a magyarok „ejtőernyősöknek” hívják az átcsoportosított, hajdani apparátcsikokat, megkérdeztem Medgyessyt, ő is ejtőernyős-e. Nagyon megsértődött: „Az ejtőernyősök - felelte - olyan áthelyezett »nómenklaturis- ták«, akik nem voltak szakemberek!” Miniszter korában Medgyessy vágott bele a privatizációba, főként a Tungsram eladásával a General Electricnek. Megjegyzendő, hogy a konzervatív kormány paradox módon leállította a privatizálást, amelyet önmaga kezdeményezett. Mivel felülről nem tudja a gazdasági életet liberalizálni - mondja Medgyessy -, most arra fordítja energiáit, hogy az alsó szinteken privatizáljon. Akárcsak Pozsgay, ő is meglepetésének ad hangot, amiért kiebru- dalták a hatalomból, noha „kompetens” volt.

Ugyanezzel a csodálkozással találkozom a történész Glatz kísérjem el egy nyilvános vitára, amelyet ő vezet; a téma a kötelező iskolai hittan elleni tiltakozás, amelyet az új, konzervatív kormány vissza akar állítani. 1990 júniusának végén járunk, a városiak a Balaton partjára menekülnek a nyár elől. Pedig a tét nem csekély: el kell-e fogadni a katolikus egyház erőteljes visszatérését a nagyrészt kereszténységét veszített Magyarországon? Egy heves pap azt fejtegeti, hogy vissza kell állítani a vallásoktatást, hiszen 1947 előtt is létezett, Magyar- ország eredeti állapotának visszaállítására pedig feltétlenül szükség van, minden azután hozott határozat eltörlésével. Konrád a maga módján, visszafogottan mond ellent. A hallgatóság gyér, a rendezvény hosszúra nyúlik, szenvtelen és szócséplő. Mindenki unatkozik, legfőként Konrád. Magyar- ország ezen az estén tagadhatatlanul a demokrácia felé tartott volna. Vagy kis híján...

Valóban távoztak?

M. János szakértő funkcionárius. Nem adok neki nevet, mivel arctalan, s mivel maga is szeretne a bürokrácia névtelenségébe olvadni. M. a magyar privatizáció felelőse volt a kommunisták távozása előtt. Utána is az maradt. Sőt a konzervatív kormány államtitkárrá léptette elő; azaz hivatalos helyettese lett a terület miniszterének. Amióta a konzervatív koalíció kormányozza Magyarországot, vagyis 1990 áprilisa óta, mindegyik „politikai” miniszter mellett áll egy, a régi rendszerből kikerült technokrata „szakértő”. János gőggel vállalja technokrata foglalkozását, és nem rejti véka alá a politikai nyüzsgéssel kapcsolatos, némi értetlenségét. A véget érni nem akaró viták a Parlamentben, a pártok közötti versengés, a nyilvános kritikák - tőle mindez idegen merő időveszteség. Azt sem takargatja, hogy az egypártrendszer idején az állam- igazgatás egyszerűbb és tempósabb volt. Nem mintha sajnál-
ná, hogy „azok” elmentek, de mégis... Ezt a kis mondatot ezerszer is hallottam Magyarországon!
M. János tehát folytatja azt a liberalizálási politikát, melyet Pozsgay és Medgyessy korszakának kommunistái kezdtek el. A választások? Kis hullámverés az államigazgatás áramában: a reformkommunisták programja meg sem rezdült. A privatizáció is az általuk meghatározott módon folytatódik, lépésről lépésre és állami ellenőrzés alatt - más szóval M. János ellenőrzésével... Itt azután nyoma sincs a lengyeles őrületnek, a Vaclav Klaus-féle utópiának! M. János a privatizálásnak csupán egyetlen módját ismeri: a külföldi tőkének való eladását. Ez könnyebbséget jelent a nemzeti adósságban, szakértő menedzselést vezet be, és lehetővé teszi a külpiacra való azonnali eljutást. M. János minden átruházást az általa kiválasztott partnerrel tárgyal meg.
Ezekhez a megegyezéses privatizációkhoz járulnak még az úgynevezett „spontán” privatizációk: ez a kifejezés vonatkozik a kisebb vállalatokra, ahol a privatizációt a helyi vezetés kéri. Ők maguk találnak maguknak külföldi partnert. Azt azonban M. János nem említi, hogy ezek a spontán privatizációk lehetővé teszik a régi vezetőknek, a régi rend örököseinek, hogy a helyszínen tárgyaljanak megtartásukról, előnyös személyes szerződéseket ütve nyélbe; mit számít már attól kezdve, mennyiért adják el a vállalatot a külföldieknek! A hajdani apparátcsikok így változnak át „törvényes” tőkés tulajdonosokká, ha ugyan nem vállalkozókká.
Megmentik-e az ilyen privatizációk a magyar gazdaságot? Rövid távon könnyítenek a külső adósságon - hiszen ez volt kezdettől fogva a kommunisták motivációja is, akiknek rendszere a csőd szélén állt. De középtávon ez a magyar módra zajló privatizáció fájdalmas ébredésben végződik majd. Magyarországnak valójában a vállalkozók új nemzedékére van szüksége, nem a régiek megtartására. S ha minden privatizálás a külföldnek való eladást jelent, a privatizációellenes propaganda elkerülhetetlenül a nemzeti függetlenség nevében fog zajlani. Végül pedig, ha egyszer a legjobb magyar vállalatokat elkótyavetyélték, a kormánynak nem marad más, mint ami eladhatatlan - a hanyatló iparágak ezzel tovább súlyosbítva az állami adósságot, az inflációt és a munkanélküliséget. Summa summárum, a privatizálás óvatos magyar módja nagyon is óvatlan; kizárólag a nómenklatúra érdekeit szolgálja, amely a kapitalizmus nevében örökíti át magát. Néhány magyar számára teszi csak lehetővé, hogy „átjussanak Nyugatra”, míg a népesség túlnyomó többsége magárahagyottan „Keleten marad”.
Nem támad-e majd olyan érzése ezeknek az embereknek - ha rájönnek, hogy mai uraik azonosak a tegnapiakkal, csak éppen a külföldi tőke „kiemelte” őket -, hogy a demokrácia nevében átejtették őket?

A bűnbakok

Folytassuk utunkat a Duna mentén, a jugoszláv határ irányában, át a pusztán, Szeged városáig. A magyar puszta, melyet hajdan Petőfi énekelt meg, nem hív többé ábrándozásra. A Duna-Tisza közének tágas síkságát, ahol hajdanán vadlovak vágtattak, kukoricaföldekké alakították át. A kollektivizálás ledöntötte a régi magánbirtokok kerítéseit; néha még a tanyákat is eltüntette a föld színéről, ha a kommunista elvárásokhoz képest túlságosan gazdagnak látszottak.

Ezen az 1990-es nyárvégen a pusztai kukorica rossz állagú; ennek egyik oka az aszály, a másik azonban a rendezetlen vetés, amely hatalmas közöket hagyott a sorok között. Ezek a földek kétségtelenül államiak, s ebből következően a klasszikus magatartásformákat hozzák létre.

A lepusztult földek körül szépen gondozott gyümölcsösök, melegházban gondozott primőrök virulnak, s egész libaármádiák híznak, melyeknek máját szerte a világba exportálják. A magyar paraszt, aki termelőszövetkezeti alkalmazott - tsz a kolhoz itteni neve -, minden találékonyságát ezekbe a kiegészítő tevékenységekbe öli az egy-két hektáros „egyéni” föl- decskéken, melyeket a rendszer az 1968-as reform után juttatott neki. Ezért beszélnek magyar mezőgazdasági „csodáról”. Valójában nincs itt csoda, hiszen mindezek magyarázata a magántulajdon és az egyéni földek terményeinek szabad kereskedelmi forgalmazása.
Félig csoda mégis, hiszen a magyar parasztot az állam szubvencionálja! Nem közvetlenül ugyan, hanem az állami gazdaság vagy a termelőszövetkezet közvetítésével, amelyek igen alacsony áron látják el takarmánnyal, hogy libáit hizlalhassa, gépekkel vagy trágyával...

Láttuk már, hogy Torgyán József reprivatizációs elgondolásai ezt az eredeti rendszert és ezt a viszonylagos virágzást fenyegetik. Akárcsak Lengyelországban, itt is abban a szektorban támadhat fel az erőszak, ahonnan a legkevésbé várják: a mezőgazdaságban. Annál is inkább, mivel Magyarországon nagyobb csoportosulások állnak készen arra, hogy nekivágjanak egy populista jellegű kalandnak (nem mondunk „fasisztát”, hiszen a Történelem sohasem ismétli önmagát változatlanul).

Azért mentem Szegedre, hogy felmérjem ezeknek a veszélyeknek a nagyságát. Az utazó, otthonától ennyire távol, arra számít, a világ végére érkezik. Annál nagyobb a meglepetése, amikor egy igen civilizált kisvárost fedez fel, ahol bizonyos életöröm érződik a kávéházi teraszokon, a Tisza-part menti platánsorokban. Szeged nem félreeső szöglet, hanem annak a közép-európai kultúrának fontos színhelye, melynek legfőbb állomásai Bécs, Budapest és Belgrád voltak. Mindez azelőtt történt, hogy az osztrák-magyar monarchia, majd a vasfüggöny szétzúzták ezt a barokkos kultúregyüttest, melyet a Duna kötött össze.
Itt várt rám Gábor Kálmán szociológus, aki annak a Szelé- nyi Ivánnak jeles iskolájában nevelkedett, aki a hatvanas évek közepétől e tudományág talán legnevesebb képviselője Magyarországon. Míg a populizmus egész Közép-Európában az 1930-as évek sérelmeitől táplált félelmek és szócséplő viták tárgya, addig Gábor számára tudományos kutatásának témáját jelenti. Munkáival igyekezett eljutni odáig, hogy felmérje a magyar fiatalság érzéseit és törekvéseit, illetve azok eredményét, melyek - mint látni fogjuk - még a kérdésnek szentelt irodalmi vitáknál is nyugtalanítóbbak.

Gábor szerint - aki budapesti és szegedi kamaszcsoportokat tanulmányozott - a magyar fiatalság két részre oszlott. Mintegy tizenöt százalékuk kötődik az új demokráciához és a polgári értékrendhez. Ők müveit környezetből származnak, maguk is képzettek. A többiek nagy része - mondjuk, a kétharmad - teljes érdektelenséget tanúsít a politika iránt; úgy érzik, a szocializmus lezárulása nem érinti őket. Ez a fiatalság a felnőtt világtól független értékeket fejlesztett ki; olyan jelenség ez, amely mindenhol másutt is megtalálható. Magyarországon azonban ezeket a törekvéseket és a velük járó magatartásokat erőszak, kegyetlenség jellemzi. A bandák furcsamód a proletár értékekben találják meg önmagukat; ha sajtójukat olvassuk, az bizony munkássajtó! Furcsa időbeli eltolódás alakult ki ezekben a kamaszokban, akik harminc évvel ezelőtt, a sztálinizmus idején lehettek volna divatban...

Ez a potenciális erőszak - magyarázza Gábor Kálmán - a magyar oktatás nyomorúságának következménye. Azt ugyan ma már mindenki tudja, hogy a szocializmus gazdasági kudarc volt, kultúrájának legendája viszont még mindig nem foszlott szét. A magyarországi iskolák olyan közintézmények, melyek bármely más szocialista létesítményhez hasonlíthatók: a középszerűség és felelőtlenség uralkodik bennük, melyet néhány hősi lélek kivételes odaadása ment csak. Kelet-Európa iskolázottsági színvonala alacsony, az oktatók megbecsülése és fizetése nyomorúságos, az egyetemekre csak a jelentkezők töredéke juthat be. Bármely kelet-európai populista mozgalom meríthet hát friss és ugrásra kész csapatokat a műveletlen fiatalságból - véli Gábor Kálmán.

Már csak vezéreket kell találni. Megfigyelőnk szerint jelöltek bőségesen akadnak: a Kisgazdapártban, de a szélsőbalon is, az 1956-os felkelés túlélői, a hívő kommunisták között, akik minden reformmozgalomban alul maradnak, s egyfolytában a forradalmi tisztaságot kutatják. Mint Rácz Sándor például. Gondoljunk csak bele egy pillanatra, hogy a gazdasági visszaesés súlyosbodik és a budapesti utcákra viszi a dolgozó osztályokat: nem válnak-e ezek azonnal veszélyessé? S kit fognak majd megtámadni? Az iskolázatlan fiatalság agresszivitása nem elméleti jellegű - mondja Gábor hanem nagyon is konkrét csoportok ellen irányul: a zsidók és a cigányság ellen.

Vissza a zsidókérdéshez

Először is a zsidókról. A háború előtti nyolcszázezerrel szemben ma már csak negyvenezren vannak Budapesten. Mi okozza hát ezt a némelykor rögeszmés antiszemitizmust a magyaroknál? Valójában mindig is megvolt bennük. Az 1930-as években a budapesti értelmiség megoszlott a „zsidó tábor” és ellenségeik között; minden más kérdés háttérbe szorult. 1938- ban Magyarországon a parlament megszavazta az első zsidó- törvényt. A háború után a kommunisták némelykor azt akarták elhitetni, hogy szinte az egész nép antifasiszta volt. Nem volt tehát közös lelkiismeret-vizsgálat, sem katarzis, sem magyarázkodás. A kérdés fel sem merült; miként az egyéb kínos kérdések a szocialista társadalmakban, ez is tabu maradt negyven évig. A kommunisták távoztával azután a zsidókérdés újra a napvilágra került.

Az antiszemitizmus egyébként, ahogy én láttam, inkább értelmiségi körökben nyilvánul meg, mint az egyszerűbb emberek között. Nem a budapesti falakon, hanem a sajtóban olvashatunk antiszemita kijelentéseket közismert szerzők tollából. Az antiszemita firkálmányok napjainkban éppúgy, mint a második világháború idején, a „magyar kultúra” harcos védelmezőinek művei.

Ehhez a szűnni nem akaró antiszemitizmushoz egyesek históriai és politikai, „objektív” érveket is találnak. A zsidó értelmiségiek hozták be a kommunizmust az országba: Kun Béla, az 1919-es Tanácsköztársaság vezére bolsevik volt és egyben zsidó; Rákosi, 1948-tól a sztálinista kormány feje, úgyszintén. Úgy alakult, hogy ma zsidó értelmiségiek - Kon- rád György, Kis János - képviselik a legkövetkezetesebb liberalizmust; ők követelik a privatizációt, még annak kockázatával is, hogy a szakképzetlen munkaerő az utcára kerül. Általában véve is jeleznünk kell itt a zsidó értelmiségnek a politikai és kulturális élet kovászaként való újbóli működését Közép- Európában.

Ez az „objektív” érvelés azonban nem elégséges. Úgy látom, azok, akik engednek az antiszemitizmusnak, annál inkább védelmezik a magyar nemzeti identitást, minél megfoghatatla- nabb annak fogalma. így adott közre Csoóri Sándor költő, akit a mai magyar irodalmárok egyik legkiválóbbikának tartanak, 1990 októberében egy hosszú szöveget, amelynek egyik részletében igyekszik meghatározni ezt a bizonyos magyar identitást. Miután elemzi a zsidók „nemzetietlen” magatartását, az egyetlen, számára vitathatatlannak látszó megkülönböztető jegyet említi: a biológiait. Csoóri kijelentései heves intellektuális vitát váltottak ki, sőt, a kommunista rendszertől örökölt intézmény, az írószövetség súlyos belső vitáihoz, megingásához vezettek. A magyar faj tisztaságának ez a rögeszméje hasonló történelmi példát idéz fel, a XV. századi spanyolokét, akik akkoriban űzték ki a mórokat. Márpedig, akárcsak az akkori spanyolok, a mai magyarok is kevert vérűek: Magyarországot több évszázadon át pusztították az ázsiai támadók, elfoglalták az ottománok (éppúgy, ahogyan az arabok Spanyolországot), gyarmatosították a németek.

A bűnbakok kitalálása minden emberi társadalomban arra szolgál - magyarázta René Girard filozófus -, hogy összekovácsolja az olyan társadalmi csoport egységét, amely enélkül szilánkjaira hullana. Ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor a zsidógyűlölet drámaian Magyarország lényegéhez tartozó lenne, hiszen nehéz dolog magyarnak lenni, bizonytalan identitás! Ez a bűnbaklogika pedig csak még jobban felerősödhetne, ha a posztkommunizmus politikai és gazdasági káoszba torkollna.

A bűnbakszerep még inkább vonatkozik a cigányokra, akik csaknem a lakosság 10 százalékát teszik ki, s akiknek többsége a XVI. század óta él Magyarországon! Korábban ők voltak az ország „indiánjai”, mára a „négerei” lettek - magyarázza Gábor Kálmán. A háború előtt erdei, erdőszéli kalyibákban éltek; a háború vége óta a városokba áramlanak, ahol a legnyomorúságosabb munkalehetőségek jutnak nekik. Csaknem mindegyikük a társadalmi ranglétra legaljára száműzött segédmunkás, aki budapesti építkezéseken dolgozik. Itt azután egymásra találnak és rivalizálnak a fiatal „fehér” proletárokkal, mivel ugyanazokat a szórakozóhelyeket, vadászterületeket és bűnözési alkalmakat használják ki.

A liberalizáció óta a cigányok megpróbálkoznak a kiskereskedelemmel és a valutázással. Ennyi elég is ahhoz, hogy felszítsák a „tyúktolvajok” és a „kártyavetők” ellen uszító legendákat és rémhíreket. 1990 elején egy népszerű regényíró, Moldo- va György bizonyos portrét adott közre a cigány közösségről; a hagyományosan cigányellenes rendőrségi jelentésekre alapozott munka szerint minden cigány bűnöző. A könyv hatalmas sikert aratott, s a közvéleményben egész mozgalom alakult, amely minden cigány bűnmegelőző bezárását követelte.

Végül pedig meg ne feledkezzünk a románokról! A romániai Erdély azt jelenti a magyarok számára, amit Elzász-Lota- ringia jelentett a franciáknak. Ott pogrom sem kell a magyar kisebbség ellen: a híre is elég. Olyan hírekből pedig, melyek olajat öntenek a tűzre, nincsen hiány a Kárpátok és a Duna között!
Minden elem együtt van hát, hogy, amennyiben a liberalizáció elbukna, az elszegényedés útját járó magyarokat a képzelt ellenségek ellen fordíthassák. Ez a kegyetlenségbe torzulás elképzelhető ugyan, de természetesen nem bizonyos. Főképp azért nem, mert Magyarországon nagy hatású ellenmérgek is találhatók.

A liberálisok ellenállása

A Nádor utcában, Budapest központjában, a pesti oldalon, a József Attila utca sarkán egy hajdan nagypolgári, mára megfeketedett épület, golyónyomokkal. A belső udvar körül a függőfolyosók romosak. Kovácsoltvas lift - legalább harminc személy szállítására alkalmas - kúszik fel köhögősen a negyedik emeletre. Itt él Tamás Gáspár Miklós urbánus filozófus, a liberális ellenzék egyik parlamenti vezéralakja. Egyetlen szobája dolgozó- és fogadóhelyiség egyben, valamint szervezetének, a Szabad Demokraták Szövetségének (melyet inkább kezdőbetűivel SZDSZ-ként ismernek) pótszékháza.

A szakállas, lázasan tevékeny Tamás Gáspár Miklós a zsidó értelmiségi karikatúrájára emlékeztet, jóllehet, Erdélyből származik és katolikus. Fizimiskája és konoksága miatt - magyarázza - jelentős mennyiségű antiszemita levelet kap, ami az idevágó magyar hagyományok állhatatosságáról tanúskodik. Az 1990-es választási kampányon a kommunisták ellenében Tamás Gáspár Miklós az „Aki nincs velünk, az velük van” jelszót választotta - kissé ügyetlenül visszhangozva az 1948-as, kommunista Magyarország megalapozójának, Rákosinak kinyilatkoztatását, az „Aki nincs velünk, az ellenünk van”-t. Ez pedig csak arra volt jó, hogy Tamás Gáspár Miklóst ellenfelei a liberális ideológia szolgálatába állított bolsevik módszerek alkalmazásával vádolják. Főként rá gondolva jelentette ki Csurka, hogy a magyar liberálisok „Lenin-fiúk”. De talán valóban van Tamás Gáspár Miklósban némi örökség az „urbánus” meg nem alkuvás hagyományaiból.
Lengyelországban, Oroszországban, illetve a Cseh és Szlovák Köztársaságban - magyarázza Tamás Gáspár Miklós - a liberálisok jelentéktelen csoportocskákat alkotnak; Magyar- országon viszont valódi társadalmi bázissal rendelkeznek. Mi több, a magyarság az egyedüli kelet-európai nemzet, amelynek nagy liberális pártja van, egy igazi középosztály kifejezője, íme, ez magyarázza az SZDSZ választási sikerét: a szavazatok csaknem egyharmadát az 1990-es országgyűlési választásokon, és a többség megszerzését a budapesti helyhatósági választáson. Ez a középosztály ellentmondásos módon a kommunizmusból született. A korábbi feudális elit lerombolásával, majd az egyéni meggazdagodás lehetővé tételével a magyar KP egy modern, individualista társadalmi réteget hozott létre, amelyet közvetlenül érint a demokráciára, illetve a piac- gazdaságra való átállás.

Ez az új középosztály azonban kisebbségben van. Képes lesz-e hatalomra jutni, vagy arra ítéltettek a liberálisok, hogy ellenzékben maradnak?

Örök vita ez - feleli Tamás Gáspár Miklós - az ideológusok és a szociológusok között, amely a magyar liberálisokat is megosztja. A szociológia logikáját követve: a közép-európai és még inkább a SZU-beli liberalizáció bukásra lenne ítélve, mivel társadalmilag megalapozatlan. De nem jelentené-e ez a liberális eszme erejének és az európai liberalizmus nemzetközi „fertőzésének” alábecsülését? Igaz, hogy a már meglévő középosztályok megkönnyítik az átmenetet egy szabad társadalomba. De fordítva is kérdezhetünk: a gyakorlati liberalizmus nem hoz-e létre maga is középosztályokat?

A szociológusok szerint Közép-Európa sorsát a szociológia fogja diktálni. Ebben az esetben a legvalószínűbb jövő Magyarország - és a fortiori Közép-Európa többi része - számára is egy nacionalista és önkényuralmi modell lesz: a pesti oldalé. E forgatókönyv szerint - mondja Tamás Gáspár Miklós - „Attila fiai” monopolizálnák az államot, és nem privatizálnának semmit, vagy csak fiktív módon, azt állítva, hogy így védik meg a magyarokat a külföldi tőkétől. A nemzeti jelképek, a hazafias ünnepségek hatékonyabban mozgósítják a tömegeket, mint a parlamenti viták. A magyarok szegényen élnek majd, de együtt. Kilábalnak a szocializmusból, hogy egy törzsi államba lépjenek át; a marxista katekizmust és a kommunista internacionálét felváltja majd a dicső múlt kultusza és a területi terjeszkedés ábrándja. A nyugatiak elégedettek lesznek ezzel az „átmenettel”, hiszen Magyarország hivatalosan nem lesz többé kommunista. A látszatot megmentik, a rendszer viszont változatlan marad. Mindazt, amit korábban vörösre pingáltak, most Magyarország piros-fehér-zöldjére mázolják át. Minden megváltozik majd, és semmi sem változik.
Ennek a szociológiai forgatókönyvnek azonban van egy alternatívája: a budai oldal.

A forradalom még hátra van

Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a keleti forradalom még épp csak elkezdődött, s hogy nem csupán formailag, de valóságosan is ezután kell megszabadulni a szocializmustól - mondja Tamás Gáspár Miklós. - Vegyük észre, hogy az anti- kommunista forradalom nem volt forradalmi. Következésképp mindaz, amit Lengyelországban a „kommunistákkal kötött szerződés árán létrejött forradalomnak”, Prágában „bársonyos forradalomnak”, Budapesten „rosszkedvű forradalomnak” neveznek, annyit ért el csupán, hogy érintetlen bürokráciát és meg nem tisztított államigazgatást adott át a kommunisták konzervatív utódainak. Ennek a bürokráciának és szokásainak szétzúzására egyetlen eszköz van: a privatizáció. Ezért követelik hát a liberálisok az egész gazdaság teljes és azonnali privatizációját, míg a konzervatív kormány azt javasolja, hogy hosszabb idő alatt valósítsák meg a privatizációt az állam szigorú, minden esetre kiterjedő ellenőrzésével.
Nem ésszerűbb dolog-e mégis megkímélni az embereket a sokkos állapottól, és óvatosan végrehajtani a társadalmi átállást?

„Nem bizony, egyáltalán nem ésszerűbb - vág vissza Tamás Gáspár Miklós. - A tétlenség révén a korábbi nómenklatúra meggyökerezhet a rendszerben, a spekulációs gazdaság pedig a termelő gazdaság terhére fejlődhet.” Tamás Gáspár Miklós szerint nincs jó alternatíva az azonnali és teljes körű privatizációra. Hogyan válaszol hát a klasszikus kifogásokra?

A tőke hiánya? „Hívjuk be a külföldi tőkét, úgyis ez a magyar hagyomány, a külföldiek munkalehetőséget teremtenek majd Magyarországon, és ami lényeges, itt fognak adózni.”
A munkanélküliség veszélye? „Álprobléma, mivel a magyarok nagy részének már így is van második szakmája, így legalább majd inkább magántevékenységüknek szentelhetik magukat.”
Nem túlzott-e kissé Tamás Gáspár Miklós heves kormány- ellenessége? Végül is a pillanatnyilag hatalmon lévő MDF és a pillanatnyilag ellenzéki SZDSZ programja rendkívül hasonló: liberalizáció, privatizáció, a külföldi tőke behívása. Nem valami kétoldalú ördögűzés zajlik-e a szemünk előtt, ahhoz hasonló, amit Lengyelországban láttunk, s amely az elkülönülés, a különbözőség egyazon igényéből támadt azok után, hogy oly hosszú ideig uniformizáltságra kényszerültek? Valójában a két tábort elválasztó igazi törésvonal nem csupán a privatizáció kétféle módszerét különíti el, hanem kétféle vér- mérsékletet is: urbánusokat és populistákat, konzervatívokat és anarchistákat, hívőket és hitetleneket, jobboldaliakat és baloldaliakat, Budát és Pestet. Megjegyzendő, hogy a legkövetkezetesebb liberalizmus Magyarországon a baloldalhoz sorolható.
Ez a történelmileg kijelölt helye mindenütt, ahol a baloldal többé nem szocialista.

Végül pedig, ha egy végső vonással kellene kimutatnunk, hogy bizony van különbség, méghozzá megingathatatlan, konzervatívok és liberálisok között: az a cigánykérdésben kialakított álláspontjuk. A cigányok a liberális, „kozmopolita” ellenzékben találják meg a helyüket, nem pedig a „nemzeti centrista”, konzervatív kormányban. Ők hát különbséget tesznek...
 
 

 

Guy Sorman szocializmus kronológiája a Watson.sk-n


 
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,593 MODIFIED: 2021.01.18 06:41:18.MD5: 692520d66ccfc8e289cef303fcd56767 STATUS: FALSE  This window is : x