Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  21-01-19   126  
0
Kemény G. Gábor 1977-ben megjelent kis kötete a szerzö szlovák-magyar vonatkozású tanulmányait közli. Három közülük 1951 és 1973 között íródott és a szlovák-magyar kapcsolatok történetét dolgozza fel a reformkortól a századfordulóig. Kemény G. kutatója és kíváló ismeröje volt Mocsáry Lajos tevékenységének, számos érdekes adatot közöl Andrej Kmeť-el való kapcsolatairól is.  

A reformkori magyar—szlovák kulturális kapcsolatok jobb megértése ügyében
(Štúr-szimpozion, Smolenice — 1966) [84]

Engedjék meg, hogy az új elméleti és módszertani megállapítások közül, amelyekről a szerző [85] előadásában beszámolt, és amelyeket most kellő idő hiányában nem tárgyalhatok részletesen, mégis kiemeljek legalább kettőt. Az egyik az az állítás, hogy mostani témánkat eddig még nem dolgozták fel közelebbről és teljességében, jóllehet a részletekről, a részkérdésekről úgy a szlovák, mint a magyar történészek tartalmas és széles körű kutatómunkát folytattak. Feltételezem, hogy Július Mesá- ros kollégám referátumában hangsúlyozni kívánta ezzel azt a tényt, hogy kutatásait nem zárta le, s következtetései sem véglegesek. Lehetségesnek tartja, hogy a további kutatások egyes részletéket tekintve helyesbíthetők. Ezzel kapcsolatban a korszak nacionalizmusa elleni harc egyes jelenségeire gondolok, magyar és szlovák részről egyaránt.

A referátum szerzőjének másik megállapítása az — s úgy vélem, ez esetben nagyon is elvi megállapításról van szó —, hogy az úgynevezett natio hungarica képviselői a tárgyalt időszakban kizárólag a feudális rendek, a rendi rendszer képviselői voltak, akik fölötte álltak az akkori Magyarország (Uhorsko!) minden nemzetiségének, beleértve a magyar népet magát is. Ebből az igen helyes megállapításból arra következtetek, hogy a szerző a gyakorlott történész szemével felismerte a „feudális jogrend" döntő szerepét, amely hatalmi és közjogi szervezetének és az abból fakadó ideológiának a lakosság széles nem nemes rétegeit nemzetiségi különbség nélkül alávetette. Ez az állítás eleve kizár mindennemű hamis általánosítást. Ha volt akkoriban törekvés nemzeti szupre- máciára, és ha fennállottak rendelkezések, amelyek sértették, üldözték és elnyomták egyes szláv nemzetiségek nyelvhasználati és kulturális törekvéseit és politikai jogait, akkor ezért az esetek túlnyomó többségében a feudális uralkodó köröket kell felelőssé tennünk. Ha elismerjük ezt a tényt, akkor letérünk a vonzóan egyszerűsítő, következményeiben azonban veszélyes általánosítások útjáról. Az utóbbi időben nálunk is, Önöknél is mindjobban észlelhetők a törekvések a vizsgált jelenségek differenciáltabb, finomabban árnyalt szemléletére; ezeknek a jelenségeknek alapos elemzése, helyes elméleti alapon, persze meggyorsítaná a kölcsönös megismerés és a nemzeteink közti mélyebb baráti kapcsolat létrejöttét.

Ha (most tárgyiunkat követve szemügyre vesszük a szláv irodalmi és politikai kölcsönösség kérdését mint oly problémát, mely nemzeti mozgalmaink viszonyát a kölcsönös ellenségeskedésig kiélezte, készséggel elismerem a probléma kölcsönös kutatásának szükségességét. Hangsúlyozom azonban, hogyha itt a szláv kölcsönösség eszméjét mint irodalmi forrásokból táplálkozó eszmét jelöljük meg kiindulópontként, és nem a nagyszláv mozgalmakon alapuló politikai gondolatot vagy akár a „pánszlávizmus" üres jelszavát, akkor sikerrel megközelítjük a fogalom lényegét. Mert nem valami ködös, rejtélyes „pánszláv" mozgalom fordította szembe az 1848 tavaszáig békében együttélő népeket, t. i. a magyarokat és a szlávokat. Nem ezek a fejlődés folyamán régen túlhaladott, és az idő múlásával közömbösített tervek és elképzelések határozták meg a dolgok folyását és alakították az egy hazában élő nemzetiségek egymás közti kapcsolatát. Sokkal inkább az a tény, hogy itt aktív erők hatottak, szlovák, szerb, horvát és más nemzetiségű irodalmárok és hírlapírók tudatos vágya a szláv népek irodalmának, kulturális értékéinek és néprajzának kölcsönös megismerésére. Természetesen figyelembe veendő, hogy az a mozgalom, amelyet Safárik és Kollár indított el, és Stúr zárt le, a nyelvi tekintetben fennálló eltérő nézetek ellenére mindinkább politikai jellegűvé vált. Meg kell mondanunk, hogy a szláv kölcsönösség eszméje nem tűzte ki céljául, hogy európai viszonylatban valamilyen „nagyszláv" mozgalom lángját lobbantsa fel: ilyen mozgalomhoz amúgy sem voltak kedvezőek a feltételek a kis szláv népek fokozatos nyelvi és nemzeti újjászületése keretében. Ellenkezőleg: az egyes magyarországi szláv népeknél a szláv kölcsönösség eszméje meggyorsította a nyelvi-nemzeti függetlenségükre irányuló folyamatot.

Magyarország akkori uralkodó körei, aggódva rendi társadalmuk és privilegizált osztályhelyzetük jövője miatt, közvetlenül fenyegető veszélyt láttak ebben a tudatébresztő folyamatban, hiszen a szláv népek nemzeti öntudatra ébredésének, nyelvi és irodalmi újjászületésének is megszületett a radikális, sőt mind forradalmibb avantgarde-ja. Érzékelték és tapasztalták ezt az uralkodó körök a diéta politikai arénájában a magyar ellenzékkel folytatott harcukban, és a diétán kívül az irodalomban és a sajtóban. Ez okból használták fel Magyarország feudális uralkodó körei a harmincas évek közepén eszközül a „pánszlávizmus" meddő, üres jelszavát, és akarták ezzel a szláv nemzetiségeknek az országban kibontakozó nemzeti mozgalmát leszerelni, és a szláv veszély látszatának ez eszközével kifogni a szelet a negyvenes évek kezdetétől egyre gyorsuló ütemben radikalizálódó magyar nemzeti mozgalomnak vitorláiból.

A magyarországi uralkodó körök törekvéseit egy sor külső és belső esemény segítette. Említsük csupán a hatásosabbakat: Herder koncepcióját a magyar nemzet közeli hanyatlásáról, romlásáról, sőt pusztulásáról; továbbá a nyílt nemzetiségi súrlódások kirobbanása előtti úgynevezett nyelvi harc („Sprachkampf") keretében a jelentős német kultúrközpontok, mint Augsburg, Lipcse, Halle és más egyetemi városok sajtójában kialakult vitát, és a magyar és a nem magyar résztvevők közötti „vitairatháborút". Azonkívül hathatós propagandisztikus szerepe volt a horvát, akkori szóhasználat szerint az „illír" nemzeti mozgalomnak a többi szláv nemzeti mozgalom viszonylatában. Nem hagyhatjuk említés nélkül a bécsi udvar „nemzetiségi" politikáját sem, amelyet a bevált „divide et impera" elv vezérelt, és amely végső hatásában a maga javára hasznosította az összes említett körülményeket. És végül megemlítendő s nem másodrendű fontosságú az a körülmény sem, hogy az eredetileg irodalmi megalapozottságú szláv kölcsönösségi eszme éppen a szlovák nemzeti mozgalomban politikai erőtényezővé változott, amelyről az előadó a többi között a következőképp is nyilatkozik: „Megállapítható ebből, hogy a szláv kölcsönösség eszméje a szlovák újjáéledési mozgalomban bizonyos veszély lehetőségét rejtette, amely magyar részről aggodalomra adhatott okot, annál is inkább, mert Magyarországon és a Monarchiában még más szláv nemzetiségek is hajlamosak voltak hasonló mozgalmakra, miközben e mozgalom hátterében egy akkori európai nagyhatalom, vagyis a cári Oroszország állt."

Csak kevesen voltak az akkori magyar politikai élet vezető tényezői között, akik tudatára ébredtek annak, milyen lelkiismeretlen játékot űznek az uralkodó körök a „pánszlávizmus", a „pánszláv veszély" politikai-közigazgatási visszaélésekre alkalmas hangoztatásával. Még akik tisztában voltak is ezzel, csupán részleges összetevőit látták az egész bonyolult jelenségsorozatnak. Így Széchenyi István 1842-ben tartott híres akadémiai beszédében és Teleki László országgyűlési nyilatkozataiban. Széchenyi az államnyelv és a nyelvhasználat vitájában békés megoldást támogatott. Teleki László véleménye szerint a szláv nemzeti mozgalmak irányító ereje Horvátországban fészkelt; a nemzetiségi béke érdekében pártolta a Horvátországnak adandó, legszélesebb értelemben vett közjogi, önkormányzati függetlenséget. Az ifjú Mo- csáry Lajos volt az egyedüli, aki — igaz már az önkényuralom korában — teljesen felismerte és leleplezte a napi politikában a „pánszlávizmus" cégére alatt űzött becstelen játékot. Nemzetiség című könyvében 1858-ban, tehát még a Bach-korszakban, így ír: „A pánszlávizmus végre is nem más, mint egy borzasztó rémalak, rémbáb, mely mögött markába nevet, aki csinálta.“ (Pest, 1858. Ráth M. 99.).

Befejezésül utalni szeretnék még az egyes magyarországi szláv nemzetiségi mozgalmak 1848 tavaszáig tartó fejlődésének egyik komoly kísérőjelenségére, éspedig a nacionalizmus elleni harcra. Hozzászólásom korlátozott időtartamára való tekintettel most a szóban forgó időszak szlovák-magyar kapcsolatainak csak néhány olyan mozzanatát említem, amelyekkel talán hozzájárulhatok tárgyunk vizsgált anyagának differenciáltabb elemzéséhez. Nem érdektelen például az a tény, hogy Magda Pál soproni evangélikus rektor, majd karlócai gimnáziumi igazgató 1819-ben Magyarországról és határőrvidékről kiadott munkájában már azokról a káros következményekről beszél, amelyeket az éleződő nacionalizmus a jövőben okozhat. Továbbá, hogy Székács József, a szerb népköltészet korai magyar tolmácsolója fordításai kiadásakor (1836) több szláv íróval, feltehetően Kollárral is kapcsolatban állhatott; hogy a Szepességből származó Rumy Károly György a húszas évektől kezdve nemcsak egyik legtevékenyebb közvetítője a különböző magyarországi nemzetiségek kultúrájának, hanem — amint arról maga Stúr számol be egyik 1845-ben kelt levelében — lelkes propagátora is volt a szlovák irodalomnak és kultúrának.

Még egy jelenségét szeretném megemlíteni az úgynevezett nemzetiségi ellentét irodalmi-történeti torzulásának. Az adat maga nyilván ismert, de nem tudom, hogy a szlovák szakemberek — Mária Vyvijalován kívül — tudnak-e annak további összefüggéseiről. Gaál József Szvatopluk-drámájáról van szó. Mindenesetre kérdéses, hogy egyáltalán az irodalom kategóriájába sorolható-e ez a vérszegény, bárgyú, nemzetiségi gyűlölséggel átitatott fércmű, de mint korabeli antagonista jelenség figyelmet érdemel. Csató Pál a pozsonyi Hírnökben idézi a pesti Rajzolatok című lap egyik kritikusát, aki annak a véleménynek ad kifejezést, hogy üdvös lenne, ha az ilyen nemzetiségi gyűlölséget terjesztő színjátékok végleg eltűnnének. A Spiegel és a Pester Zeitung című pesti lapokból ugyanakkor tudjuk, hogy a szlávellenes „rém- dráma“ már bemutatásakor megbukott, mert a közönség az egész előadás alatt hangosan társalgóit, és az eredetileg „tragédiának" szánt darabot kinevette. Az Országos Széchényi Könyvtárban található a békéscsabai Haán Lajos kézirata, amelyből az elmondottakkal egy időben kitűnik, hogy az eperjesi irodalmi körhöz tartozó ifjú diák, Sárosi Gyula akkor fordítja éppen Kollár Slávy Dcérájának Előénekét; az a Sárosi Gyula, aki később a forradalmi idők ismert költője lett, és akit Arany Trombita című költeményéért 1849 után bebörtönöztek. Ugyancsak ebben az időben, 1839 őszén Kazinczy Gábor a pesti Athamaeumban közölt levéltöredékében (1839. II. 245—247.) a szlovák nép és kulturális törekvéseinek tiszteletére szólít. Bírálatával azokhoz fordul, akik a pánszláv propaganda frázisainak hangoztatásával nem egészen önzetlenül hírnévre akarnak szert tenni, s akiket a fogalom mai értelmében üres törtetőknek nevezhetünk. „Mit tevénk mi — kérdi —, hogy oly nevetséges gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttük? Politicai jelentőségben? Literaturában? Népműveltségben? Szabadságban? A felelet nem sok: semmiben."

A negyvenes évek elején, az oly dicstelen nyelvi harcok tetőzésének időszakában, egymás után jelennek meg magyar nyelvű vitairatok, amelyeknek szerzői elítélik a nyelvi ellentéteket. Ilyen például a besztercebányai Mel- cer József: Szózat a szláv nyelv védelmében, azonkívül a lőcsei diákok ügyében üldözött Békesy-Tomasek Pál iráta: A nyelvbéke Magyarországon. Ennek érdekessége, hogy következtetései összefoglalásául három barát beszélgetését írja le: a szlovák Verny, a német Ernst és a magyar Igaz kiállnak a nyelvbéke létrehozásáért és a magyarországi nemzetiségek közötti közeledésért.

Az említett vitairatok már azelőtt megjelentek, midőn Széchenyi 1842. november 7-én nevezetes akadémiai beszédét tartotta, és élesen elítélte a nemzetiségi türelmetlenséget minit nemkívánatos jelenséget. Talán az a tény sem jelentéktelen, hogy a Hronka című folyóirat már 1837-ben közli Frantisek Skorpík morva szerző cikkét, amelyben őszinte nagyrabecsülését fejezte ki Széchenyi István iránt. A cikket a szerző azzal a költeménnyel vezeti be, valószínűleg a Hronka ekkori szerkesztője, Karol Kuzmány fordításában, amellyel a Duna-szabályozási ünnepségen Széchenyit köszöntötték: „Népeknek hozok és viszek áradon áldást."
Hosszú volna végigsorolni a nacionalizmus elleni harc minden, akár magyar, akár szlovák eredetű dokumentumát 1820-tól kezdve, amikor Rohony György kéziratos verses üzenetében megénekli az egyetemes művelődésnek szentelt pesti Nemzeti Múzeumot egészen 1848. január 15-ig, amidőn Ľudovít Stúr a pozsonyi országgyűlésen Zólyom város küldötteként hangoztatta, hogy művelődés nélkül nem lehet kivívni a szabadságot. A diadalmas márciusi napokban egymást követik az el nem múló értékű szlovák irodalmi-politikai megnyilatkozások. Ilyen Andrej Sládkovié költeménye: Spievam piesen o slobod- nej vlasti (A szabad hazáról zengek dalt), Ján Chalupka verse: Udri na zvon (Verd félre a harangot!) majd Jankó Kráfé: Slovo (A szó). Ezt követi a márciusi pontoknak Gheorghe Baritiu modorán kifejtett elemzése Viliam Paulíny-Tóth tollából. (Szövegét elsőként Dániel Rapant közli forrásgyűjteményében.)

Sajnos azonban a közelítő mozzanatok sora rövidesen megszakad. Karol Kuzmány 1848. április 4-i felhívása az Orol tatranskiban, Kellner-Hostinskyé egy héttel később a Stúr szerkesztette Slovenskje Národnje Noviniban (a felhívások szövegét 1948 centenáriumán mi is közöltük az 1848—49. évi Iratok a nemzetiségi megbékélésről című gyűjteményben, 22—28, ill. 42—43.) viszont már azt bizonyítják, hogy az együtt élő és egymásra utalt nemzetek mozgalmai tragikus okokból egymás ellen fordultak. S a népek sem akkor, sem a későbbi súlyos megpróbáltatások idején nem voltak képesek ezeknek az ellentéteknek a leküzdésére. Mégis e kezdeti, reményt keltő mozzanatok is beletartoznak 1848 tavaszának megértőbb vizsgálatába.
Éppen ezért a Stúr—Hodza—Hurban-triász vezette szlovák nemzetiségi mozgalmat értékelve, napjaink történészének múlhatatlanul értékelnie kell ezeket a nem is a „túlsó parton" elhangzott nyilatkozatokat és lezajlott történésaket is.


 

Adalékok a kiegyezés korabeli magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatokhoz

A magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatok történetének a szabadságharc leverésétől az első világháborúig terjedő korszaka mindmáig megíraitűan és részben feltáratlan. Vonatkozik ez elsősorban azokra a haladó kapcsolatokra, melyek a kiéleződő nemzetiségi ellentétek korszakában a közeledés és megértés gondolatát hirdették a magyar és a szlovák nép között. Tanulmányunk [174] keretében ezeknek a közeledési kapcsolatoknak eddig ismeretlen vagy összefüggésükben kevésbé ismert adalékait mutatjuk be, melyek — meggyőződésünk szerint — bizonyára hozzájárulnak majd a magyar—szlovák kapcsolatok későbbi értékeléséhez.

1. „KIEGYEZŐK" ÉS FORRADALMÁROK A MAGYARSZLOVÁK VISZONY ŰJJÁRENDEZÉSÉÉRT

A szabadságharc idején megszakadt magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatok újrafelvétele aránylag későn, a hatvanas évek fordulóján kezdődött. Míg román vagy szerb vonatkozásban már az ötvenes évek második felében sűrűbb irodalmi érintkezés indult meg, szlovák viszonylatban csak a Bach-korszak után találkozunk a kölcsönös érdeklődés irodalmi és politikai nyomaival. Ennek oka az volt, hogy a szlovák irodalmi élet és közművelődés új alapjainak letétele a hatvanas évekkel kezdődött, tehát ilyen természetű kapcsolatok az abszolutizmus korának első felében nem keletkezhettek. Nem véletlen, hogy a szlovák irodalmi élet és közművelődés alapvetése az Októberi Diplomától a kiegyezésig eltelt esztendőkre esik, arra a rövid időszakra, amikor az osztrák önkényuralom szorítása felenged, s a kiegyezést megkötő uralkodó osztályok nemzetiségellenes uralma még nem érezteti hatását. Ezekben az években keletkeznek az első irodalmi-művelődési folyóiratok, ekkor alapítják a Matioa slovenská közművelődési egyesületet (1863), ekkor nyílnak meg a szlovák középiskolák kapui. A kor szlovák írója és publicistája bizalommal és reménykedéssel fordult a magyar írótársak és a haladó nemzetiségi politika magyar képviselői felé, akik a maguk részéről hasonló őszinteséggel és megértéssel foglalkoztak a szlovák nép irodalmi és művelődési kérdéseivel. 1860 nyarán az akkor Bécsben megjelenő Magyar Sajtó elismeréssel üdvözli Jozef K. Viktorin szlovák író Pesten kiadott német nyelvű szlovák nyelvtanát (Gram- matik dér slowakischen Sprache), s a szívélyes ismertetést a kor szlovák irodalmi-nevelési folyóirata, a Práter skoly a literatúry (Az Iskola és az Irodalom Barátja) örömmel kommentálja. A Pesti Napló fontosnak tartja, hogy részletesen ismertesse, sőt idézze a szlovák folyóirat kommentárját. „Mikor írtak a magyarok rólunk s nyelvünkről ily kedvezőleg — olvassuk. — Jól tudjuk, hogy azelőtt soha. De midőn most a magyarok... őszintén kezdenek irányunkban érezni, midőn ők a magunk s nyelvünk jogait elismerik: szent kötelességünk nekünk is, hogy feledve a régi rövidségeket... minden előítéletet félretegyünk. [175]

Még határozottabban csendül ki ez a bizakodás a nemzetiségi kérdés rendezésének szükséges voltát megállapító Eötvös-nyilatkozat ütán, mely 1860. november 22-én egész oldalas vezércikk alakjában jelent meg a Pesti Naplóban. Érdemes nyomon kísérni a nyilatkozat irodalmi és publicisztikai visszhangját a korabeli szlovák sajtóban. A Priateľ školy a literatúryban Ján Palárik pest-terézvárosi káplán, ismert magyarbarát demokrata szlovák író üdvözli Eötvös József nyilatkozatát. Cikkét verses üdvözlettel zárja: a Tátrától a Dunáig megkondult a kibékülés harangszava, a baráti közeledés nyomán felvirrad a szabadság napja a szlovák népre.[176] A Priateľ ľudu a nagy epikus költőt, Hollyt idézve megállapítja, hogy az egyenetlenségnek soha nincs jó vége, tehát a megegyezést kell keresni, s erre Eötvös jó példát mutatott. A cikkben verses választ közöl Eudovít Kubáni tollából a szabadságot biztosító nemzeti jogokról. [177] 1861 elején Dobsimsky folyóiratában újabb verses szózatot olvasunk Eötvös nyilatkozatával és a nemzeti megbékéléssel kapcsolatban.[178] A folyóiratban — a nemzeti öntudat jeleként — csakhamar jelentkezik a versengés hangja. Két jellegzetes példát is idézhetünk erre. Ctibor Zooh költő, a folyóirat munkatársa szabad átdolgozásban, szlovák környezetbe átültetve, közli a Magyar Néplapban korábban megjelent Magyar legény című verset, annak bizonyításául, hogy „szlovákul is lehet úgy verselni, mint magyarul. [179] Amikor Michal Máčay, a Priateľ ľudu szerkesztője szlovákra fordítja Vörösmarty Szózatát, a folyóiratban Ohlas na Ohlas (Szózat a Szózatra) címmel buzdító költeményt intéznek a szlovák néphez.[180] A költészet a nemzetiségi érzület kifejezője lesz Pavel Dob- sinky folyóiratában. A magyar irodalom rendszeres ismertetésére pedig először Viliam Pauliny-Tóth, a kiegyezés korának vezető szlovák politikusa gondol a hatvanas évek elején indított folyóiratában, a Sokolban.

A magyar—szlovák kapcsolatok gyorsuló fejlődésére utal az a kölcsönös érdeklődés, mely az 1868 elején Pesten, független baloldali programmal induló szlovák hírlap, a Slovenské noviny és a szélsőbaloldali Magyar Újság hasábjain nyilvánult meg a két népet közösen érdeklő ügyek iránt. A szlovák lapvezér, Ján Bobula és a lapban cikkező Szilágyi Virgil, az emigrációban élő forradalmár közíró kapcsolata vezeti be a Slovenské noviny hasábjain a magyar vonatkozású irodalmi és művelődési érdeklődést. Ez a kapcsolat a kiegyezés évében szövődött, és 1868-ban mélyült el Szilágyi Virgil és a pesti szlovák lap között. A kapcsolat létrehozója Böszörményi László, a Magyar Újság szerkesztője lehetett. Baráti viszonyban volt Bobulával, a fővárosban élő szlovák építőmesterrel és publicistával, és a száműzetéséből hazatérő Szilágyival, Táncsics egykori védőjével Nem érdektelen tudnunk, hogy a Magyar Újság kezdettől rendelkezésére állott a szlovák levelezőknek, kik sérelmeiket és kívánságaikat nyíltan feltárták a lapban. 1867. augusztus közepén hosszabb, folytatásos cikket olvasunk Böszörményi lapjában egy szlovák munkatárs tollából, melyben a nemzeti igények kielégítését követően forradalmi erejű „democrata" párt szervezését sürgeti a népelnyomó rendszerrel szemben.[181]

Szilágyi Virgil két Berlinből keltezett levelet közöl a szlovák lap 1868. január 4-i és 28-i számában. Az első levélben, melynek szerkesztői jegyzetében Kossuthnak Bobulához intézett üzenetéről értesülünk, örömmel üdvözli a „független, szabadgondolkozó és ellenzéki" szlovák hírlapot és olvasóit, a másodikban pedig — melyet 1868. január 31-én a Magyar Újság is közölt — kifejti a szélsőbal véleményét a nemzetiségi kérdésben. „... A magyar demokrácia — üzeni a szlovák népnek Szilágyi Virgil — a szabadságnak, jogegyenlőségnek és az országos gyámolításnak ugyanegy mértékét kívánja alkalmazni Magyarország minden nemzetiségi lakosára."

Szilágyi Virgil és a Slovenské noviny kapcsolata serkentőleg ihatott a Magyar Újság és a szlovák demokraták közti viszony megerősödésére. A pesti szlovák lap szerkesztősége a Magyar Újságban 1868. április 22-én közzétett nyílt levelében így juttatja kifejezésre Böszörményi László és sajtója iránti elismerését: „Az egész világ szeme láttára egyedül (az) ön lapja az, mely a testvér magyar nemzettel meg akarja értetni..., hogy hazánk és a magyar nemzet jövője csak a nem magyar nemzetekke- li bárátságos és békés együttlét és egyetértés alapján lehetséges."

Bobula lapja és a köréje csoportosult „Üj szlovák iskola“ mérsékelt irányvonala 1875 elejéig, a Matica slovens- ká elleni hatósági vizsgálat idejéig teljesítette fáradságos hivatását. A lap és a szélsőbaloldal kapcsolata azonban még 1868 folyamán, Böszörményi elfogatása után megszakadt. A változás okát egyrészt abban kell keresnünk, hogy a polgári szélsőbaloldal vezetői, Madarász József és Irányi Dániel nem folytatták Böszörményi haladó nemzetiségi politikáját. De nem kevésbé abban is, hogy a Slovenské noviny és köre a „politikai nemzet11 elvére helyezett 1868. évi nemzetiségi törvény meghozatala után fokozatosan veszít ellenzéki arculatából, s az 1872. október 23-án tartott pesti szlovák konferencián elismeri a kiegyezési törvénycikket. A következő években az „Üj szlovák iskola" végképp elszigetelődött, s a szlovák gimnáziumok megszüntetése után 1875 januárjában elhallgatott.

Az „Üj szlovák iskola" érdeklődése a magyar irodalom iránt az említett hírlapban és a csoport rövid életű folyóiratában, a Dunajban is megmaradt. A Slovenské noviny magyar irodalmi vonatkozásai közül A magyar forradalmi költészet szelleme című cikksorozatot kell kiemelnünk, mely Koioman Ransell tollából 1874 júliusában jelent meg a lapban.[182] A tanulmányjellegű, nem kevés fenntartással élő problematikus cikksorozat szerzője a magyar forradalmi költészetből vett szemelvényekkel figyelmezteti a magyar népet, ne engedje elsodortatni magát az egyre erősbödő nemzetiségellenes áramlattal. A Dunaj (alcíme szerint a „pest-budai szlovák egyesület lapja") ismételten közöl műfordításokat. Miloslav Dumny [183] Jókai egyik elbeszélését,[184] majd Kiss József versét,[185] Boleslav Tesnoskalsky[186] Arany Ágnes asszonyát, Svátopluk Qsvald [187] Petőfi Megy a juhász szamáron című versét fordítja. A folyóirat folytatólagosan közli Jozef Skultéty történeti elbeszélését,[188] és lapjain Pavol Országh Hviezdoslav nevével is találkozunk. [189] Irodalomtörténeti érdekessége, hogy utolsó számában közli Gáspár Imrének a Zólyom megyei Hajnikról 1874. május 17-én keltezett levelét a szerkesztőhöz, melyben beszámol a hazai irodalmak készülő antológiájáról. [190] Az 1873 novemberéitől működő pest-budai szlovák egyesületben a jelek szerint eleven irodalmi élet folyhatott, a jó szándékú kezdeményezést azonban csakhamar elnémította a szlovák iskolák és a Matica slovenská ellen indított kíméletlen kormányzati akció.

A magyar—szlovák irodalmi kapcsolatok ápolását a Slovenské noviny és a Dunaj megszűnte után az Óról irodalmi folyóirat vette át. [191] Ennek hasábjain maradt fenn az élete alkonyán levő nagy szlovák költő, Andrej Sládkovic és az ifjú Gáspár Imre irodalmi barátsága.

2.    SLÁDKOVIC MAGYAR TANÍTVÁNYA
„Kisdiák voltam, s hazajöttem szünidőre. Könyvtárunkban szerény könyvre bukkantam, melyen Sládkovic neve ötlött szemembe. A könyvet felütve, ahol a »Marína« annyi-annyi reményt tükröző, gyönyörű utolsó fejezete olvasható, nem tettem le többé kezemből, és megtaláltam költőmet. Már akkor, életem 17—18. évében felébredt bennem a vágy, hogy személyesen megkeressem a költőt, aki alig félmérföldnyi távolságban lakott. Már az ajtaja előtt állottam, de nem tudom miért, valami szív- szorongató félelem fogott el...
A költő illatos hársfa alatt, udvarán fogadott... Szavaimra, hogy ez alkalommal köszönöm meg néki a fényt, mely költői dicsőségének sugaraiból rám is vetődött, [192] így válaszolt: »A szlovák költőnek nincsen dicsősége" ... Beszélgetésünk az irodalomról folyt. Nyomban kitűnt nyelvbeli és irodalmi jártassága. Idézi Shakespeare-t, Petrarcát, Honaitiust és Petőfit...

Látogatásaim egyre gyakoribbá váltak. Ö Puskinból és Chomiakovból fordított nekem, akit nagy tisztelettel emlegetett, én viszont igyekeztem megismertetni őt Petőfivel, Arannyal, Szász Károllyal.. .
Megmagyarázta nekem a szlovák nép lélektanát... és  nemegyszer hangoztatta azt a reményét, hogy a magyar és a szlovák elem egyszer mégiscsak találkozik valamely síkon. És hol is találkozhatnánk másutt, mint az irodalom terén. Megegyeztünk abban, hogy ezt a célt csakis magyar és szlovák műfordítói alkotásokkal érhetjük el. Így mindkét részről alkalmas anyag szivárogna a szívekbe, mely kölcsönösen felébresztené az egymás iránti sze- retetet és tiszteletet, melyet a társadalmi élet hullámverése nem lenne képes többé megzavarni.

Életem szép napjai voltak ezek ...“ így emlékezik a Marina halhatatlan költőjével való találkozásra az Orolban 1873 májusának végén írt cikkében Gáspár Imre, „Sládkovic magyar tanítványa''.
Ebből a regényes és ihletett kapcsolatból, mely a rajongó 18 éves fiatalt a nagy szlovák költőhöz fűzte, a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok két gyöngyszeme fakadt. Az egyik Gáspár Imre verse Sládkovichoz, mely Sládkovic szlovák tolmácsolásában lát napvilágot az Orol 1873. évi márciusi számában. A másik Sládkovic már említett költői válasza: Az ifjú költőnek, mely a folyóirat az évi áprilisi számában jelent meg. A Sládkovichoz intézett versben az ifjú Gáspár kéri a szlovák költőt, ne vegye rossz néven, hogy ismeretlen emberként fordul hozzá. Műve, a Marina poézise áthatotta őt. Kéri, szálljon le a Helikonról, hallgassa meg szavát. Sládkovic szélesen áradó képekben válaszol. A természet egyszerű embereihez, a halászokhoz és erdészekhez fordul: hallották-e az ifjú poétát, aki meglátta Marinát a Garam tükrében, aki megértette az ő költészetét.

„Íme, a szeretett béke s a homlok csendes verítéke, * Kéz a becsületes tenyérben és kar ta karon . . .“ [193] Ha az ifjú Gáspár megmarad az élményforrásnál, és Sládkovic útmutatása szerint csupán a két nép irodalmi kapcsolatának ápolására szorítkozik, mint erre jó példát mutatott a hetvenes évek elején elszórtan megjelenő műfordításaiban és ismertetéseiben, talán kezdeményezője lehetett volna a magyar ^szlovák irodalmi kapcsolatok szorosabbra fűzésének. A hetvenes évek folyamán azonban Gáspár, akárcsak író kortársai többsége, alkalmazkodik a kor türelmetlen nemzetiségpolitikájához. Csakis így történhetett, hogy az ifjú költő és szerkesztő, aki a hetvenes évek első felében még szlovák, illetve nemzetiségi lírai antológia összeállítására gondol, s 1875 elején a magyar sajtóban bátran szót emel a támadott Ma- tica mellett [194], 1879-ben kiadott könyvében, a Hazánk tót népe című munkájában már felszínesen, helyenként elfogultan foglalkozik a szlovák irodalom és művelődés kérdéseivel, s ezért Vajamsky élesen bírálja a Národnie noviny hasábjain.[195]

Erről az antológiáról, Gáspár közvetlen szlovák kapcsolatainak utolsó jelentős adalékáról, a Sládkovic halálát követő években ismételten olvasunk a szlovák és a magyar sajtóban. Gáspár már a Sládkovicról szóló megemlékezésében [196] jelzi, hogy szlovák lírai antológiája Sládkovic hőskölteményének, a Marinának fordítását leszámítva (melybe éppen belekezdett), teljesen elkészült. Az év őszén a Národnie novinyban köszönetét mond az antológiát támogató szlovák íróknak. [197] Belejenti, hogy a szlovák versek magyarra fordításával elkészült, és reméli, hogy az antológia a következő évben megjelenik. 1874 tavaszán a Vasárnapi Újságban [198] ezeket írja a készülő antológiáról:
„A közlőnek szándékában áll a tót költői irodalomból anthológiát adni fordításban, melyhez fölkérésre az élő költők maguk válogatták ki legjobb darabjaikat, a megholtakéiból pedig Sládkovic, Tóth-Pauliny Vilmos (sic!) és mások. Oly nevek lesznek benne, kik valóban megérdemlik a bemutatásit."

Az antológia tehát már 1872-ben, Sládkovic halála előtt foglalkoztatta Gáspárt. A terv viszont rövidesen módosult. A Národnie noviny nehány nappal az idézett bejelentés után közli,[199] hogy Gáspár lírai gyűjteménye 12 szlovák, 7 horvát, 11 szerb és 9 román költőtől közöl majd versfordításokat. Végül 1874. május 17-én Hajnikról közli Gáspár a pesti szlovák egylet folyóirata, a Dunaj szerkesztőjével: a Hazai irodalmak antológia új fordításokkal bővül: Tors Kálmánt, Csalomjait (Pajor Lsltván álneve), Moldován Gergelyt és Pavlovics Jenőt említi. Minden nyelvre 8—10 nyomtatott ív jut, a fordításokat Eudovít Grossmann, Ľudovít Turzo, August Krc- méry és Villám Pauliny-Tóth ellenőrzik.[200]

Ez az utolsó, eddig ismert híradás Gáspár Imre tervezett antológiájáról. Nyilvánvaló, hogy a szlovák gimnáziumok és a Matica slovenská bezáratása után a szerkesztő feladta tervét, s az 1879. évi nemzetiségellenes népiskolai törvény után végleg elhallgatott szlovák vonatkozásban .[201]

3.    MOCSÁRY ÉS A SZLOVÁK MÜZEUM EGYLET

A Národnie noviny 1879. május 1-i számában, ugyanott, ahol Vaj ansky bírálja Gáspár Imre könyvét, Pestről keltezett táviratot olvasunk. A távirat szövege a következő:
„Ma bátran és nagyvonalúan beszélt a Házban Mocsá- ry Lajos a Trefart-féle törvényjavaslat ellen, amellyel kiérdemli Magyarország nemzetiségeinek háláját..

Ezzel a távirattal kerül a szlovák közvélemény érdeklődésének homlokterébe Mocsáry Lajos, a kor vezető függetlenségi politikusa és közírója, aki a kiegyezés korában megalkuvás nélküli, önfeláldozó küzdelmet vív a „nemzetiségi egyenjogúság" eszméjéért, a magyar és más ajkú nemzetek megbékélésének, tartós összefogásának gondolatáért.

Tanulmányunk keretében nincs módunk részletesen kifejteni Mocsáry Lajos szlovák politikai kapcsolatait. [202] Ez alkalommal csupán egyetlen művelődéstörténetileg fontos mozzanatról számolunk be. Arról, hogyan igyekezett támogatni Mocsáry Lajos az 1895-ben végül is engedélyezett szlovák kulturális és tudományos intézmény, a Szlovák Múzeum Egylet révén a szlovák nép művelődési érdekét. Ennek történetét a turócszentmártoni Múzeum Egylet alapító elnökével, Andrej Kmeftyel folytatott levelezése őrzi. [203]

Mocsáry Lajos, a levelek tanúsága szerint, a kilencvenes évek elején ismételten közbenjárt a Szlovák Múzeum Egylet alapszabályainak megerősítése érdekében, és 1895-től Kmef 1908-ban bekövetkezett haláláig állandó érdeklődést tanúsított a szlovák nép korabeli tudományos és művelődési intézménye iránt. Mocsáry közvetítésének jelentőségét alátámasztja az a körülmény is, hogy 1875-től, a Maticia slovenská betiltásától 1895-ig, a Szlovák Múzeum Egylet alapításáig eltelt két évtizedben a szlovákságnak tudományos vagy közművelődési egyesülete egyáltalán nem volt. Mocsáry és a Szlovák Múzeum Egylet kapcsolata a nagy függetlenségi politikus önkéntes száműzetésének idejére esik, azokra az évekre, amikor Moasáry, a karánsebesi román nemzetiségi kerület egykori képviselője már végleg visszavonult a közéleti szerepléstől.
Andrej Kmef 1895 elején levelet intézett Mocsáryhoz a Múzeum Egylet alapszabályai ügyében. Mocsáry az év február elején válaszolt, és közli, hogy a kérést továbbította Hermán Ottóhoz. 1895. április 8-án arról értesíti Kmetet, hogy a Múzeum Egylet alapszabályainak jóváhagyása érdekében hosszan tárgyalt Zsilinszky Mihály közoktatásügyi államtitkárral. Végül 1895. május 9-én örömmel közli: „Van szerencsém értesíteni, hogy a Múzeum Egylet alapszabályai meg vannak erősítve ... Szívemből gratulálok." A későbbi levélváltásból kitűnik, hogy Mocsáry továbbra is figyelemmel kísérte a szlovák kulturális intézmény fejlődését. 1896. január 4-én érdeklődik a Múzeum Egylet új eredményeiről. 1897. augusztus 27-én kelt levelében örömének ad kifejezést, hogy Kmef fáradhatatlan buzgalmú működését siker koronázza.

Mocsáry és Andrej Kmef levelezésére ez idő tájt már a hatóságok is felfigyeltek. Kmef egyes levelek eltűnéséről tudósította Mocsáryt. Mocsáry 1898. október 4-én így válaszol: „Azt hiszem, célszerű volna a levelek elkobzásáért panaszt emelni." 1899. augusztus 31-én Párádról írja Kmeínek: „Nagyon jellemzőek azok a nyomorúságos, majdnem gyerekes »Plaokerei-ek«, amelyekkel a Múzeum Egyletet üldözik." Számom tartja az Egylet gyűjteményének gyarapodását is. 1903. május 4-én egy sikeres ásatással kapcsolatban üzeni: „Gratulálok a nagyszerű lelethez. Képzelem, milyen contentuma van benne." 1905. augusztus 6-án arra kéri Kmefet, küldje meg neki a szlovák lapok listáját, hogy készülő röpiratát [204] eljuttathassa a szerkesztőségekhez. 1906. augusztus 30-án örömének ad kifejezést a Szlovák Nemzeti Múzeum újabb gyarapodása felett, és hálásan venné, ha fényképet kaphatna az intézményekről. 1907. január 3-án Kmef újévi üdvözletét megköszönve így nyilatkozik a helyzetről szlovák barátjának:
„Én októberben betöltöttem a 80-as életkort. Irkálnék még, de nincs hova. Olyan a honi sajtó ez idő szerint, hogy a farkasokkal üvölteni nem tudok. Ki kellett vándorolnom nekem is. Egy párisi hetilapba [205] írok néha."
A Mocsáry—Kmef-levelezés utolsó darabja 1908. január 4-én kelt. Ebben Mocsáry megküldi egy cikkét Kmefinek. És 1908. február 21-én már részvétlevelet intéz a Szlovák Múzeum Egylet igazgatóságához.
„Megrendített — írja — szegény Kmef halálának szomorú híre. Évekkel ezelőtt volt szerencsém őt is házamnál tisztelni; akkor, s azóta meg nem szakadt levelezésünkből volt alkalmam ennek a kiváló elmének és meleg szívnek kohójába beletekinteni. Csodálatos ember volt, kiűlthatatlan szomj hajtotta, hogy nemzetének emelésére minden lehetőt megtegyen."

Bizonyos, hogy Mocsáry Lajos és Andrej Kmef baráfi levelezése nem hatott ki lényegesen a magyar-szlovák művelődési kapcsolatok alakulására. Mocsáry ekkor már csupán szemlélője a közéletben folyó harcoknak, Andrej Kmef, a történész és kultúrpolitikus pedig nem játszott közéleti szerepet. A Mocsáry—Kmef-levelezés mégis fontos láncszeme a két nép művelődési kapcsolatainak a századforduló táján, hiszen közel egy évtizedes hallgatás után ismét megélénkül a szlovák irodalmi körök érdeklődése a magyar irodalom alkotásai iránt.

4.    A SLOVENSKÉ POHLADY ÉS A MAGYAR IRODALOM

Amikor 1880-ban Andrej Truchly-Sitniansky irodalmi folyóirata, az Orol megszűnt, ezt a szintén Turócszent- mártonban kiadott Slovenské pohüady követi. Az új folyóirat, Svetozár Húrban Vajansky szerkesztésében, 1881 elején indult. A folyóirat [206] megjelenési helye meghatározta jellegét, szerkesztője politikai irányvonalát. A Pohľady a szlovák nemzeti mozgalom irodalmi folyóirata lett, s mint ilyen, a századfordulóig mereven elzárkózott a magyar irodalmi élettől és művelődéstől. A középiskoláitól és közművelődési intézményeitől megfosztott szlovák értelmiség irodalmi téren is passzivitásba vonult, s ez a magatartás csak a századfordulón enged fel némiképp. A magyar irodalmi élet figyelője a folyóiratban Jozef Skultéty. 1891-től a Pohľady szerkesztője. Magyar vonatkozású történeti tanulmányokat Frantisek V. Sasinek, majd Július Botto, J. L. Holuby és Michal Matu- nák tollából közölt a folyóirat. A történész szerzők közül Botto egy ízben irodalmi fordítással is szerepel, 1902-ben lefordítja és a szlovák ifjúságnak ajánlja Kölcsey Pa- rainesisét.[207] A szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok tényleges újrafelvétele a kor legnagyobb szlovák költőjének, Pavol Országh Hviezdoslavnak köszönhető, aki Petőfi, Madách és Arany művészi tolmácsolásával újból megteremti a közvetlen kapcsolatot a két irodalom között.

A folyóirat magyar vonatkozásainak vizsgálatakor két körülményt kell alaposabban szemügyre vennünk. Figyelmet kell szentelnünk mindenekelőtt annak, miként látta a kor szlovák írója, szerkesztője, irodalomtörténésze az egykorú magyar irodalom útját, problémáit. A másik megvizsgálandó körülmény a közvetlen kapcsolatok, illetve ezek híján a fordítások jellege.

Az első kérdés vizsgálatát a folyóirat első világháború előtti két szerkesztőjének, Vajanskynak és Skultétynek rövid jellemzésével közelíthetjük meg. Vajansky, a folyóirat első évtizedének szerkesztője, a PoMadyt a szlovák irodalmi és politikai élet szemléjeként indította el. „Irodalmi életünknek gyorsabbnak, még lüktetőbbnek kell lennie, mert ez a mi jelenlegi egyetlen életünk" — írja szerkesztői beköszöntőjében, 1880 decemberében. [208] Ennek az irodalmi életnek, szerinte, mindenekelőtt a szláv irodalmak nagy családjára kell tekintettel lennie, [209] s a társadalmi kérdésekkel csak mint nemzetiségi kérdéssel szabad foglalkoznia. Vajamsky konzervatizmusával és nacionalizmusával szemben Skultéty több ponton tágított a Pohľady látókörén. Az új szerkesztő álláspontja demokratikus. Történeti felfogásában a múlt szlovák- magyar kapcsolatainak vizsgálója, [210] mint irodalomtörténész pedig a magyar irodalmi élet problémáinak éles szemű figyelője. A magyar irodalommal kívüle nem is foglalkozott más a folyóirat hasábjain. A Pohľady nemzetiségpolitikai álláspontja eleve meghatározta az irodalomtörténész szerkesztő érdeklődésének irányát is. Időnként rámutatott a magyar irodalmi élet válságtüneteire, belső ellentmondásaira. Tárgyalási módja: többnyire magyar szerzők bírálatát közli, kommentárral vagy anélkül. A világháborúig eltelt évtizedekben így is mindössze három fontosabb cikket közöl magyar irodalmi kérdésekről és néhány kisebb beszámolót. Az első fontosabb tudósítás 1896 elején lát napvilágot Skultéty tollából a folyóiratban. [211] A cikkben Beöthy irodalomtörténetére, illetve Erdélyi Pálnak a Hazánkban megjelent kritikai közleményére [212] hivatkozva a magyar prózairodalom hanyatlásának okaival foglalkozik. „A magyar széppróza — állapítja meg Erdélyi Pállal egyetértőleg — az utóbbi időben egyenetlen képet mutat. Magyartalanságok, a műértő kritika hiánya, a kiadók hozzá nem értése és a fordítások túltengése jellemzik ezt a hanyatlási folyamatot." De más oka is van a magyar irodalmi élet belső válságának: a „bürokrata irodalom", helyesebben az „elbürokratizált magyar irodalom" kóros jelensége. Skultéty remek helyzetképet rajzol az irodalmi bürokraták elefántcsontitomyává lett Kisfaludy Társaságról, [213] ahol a „méltóságos" Gyulai Pál elnököl, a másodelnök, Szász
Károly főrendi címére büszkébb, mint tollára, és Beöthy Zsolt, a Társaság titkára tudományos munkáját a kiadóvállalati igazgatósági tagsággal cserélte fel. Heinrich Gusztávnak sem kell a szürke egyetemi tanárság, inkább minisztériumi babérokra vágyik. A Társaságba látogató vidéki író idegenül érzi magát a bürokratairodalom központjában. Kétségtelen, hogy Skultéty bírálata a Kisfaludy Társaság új irányzata ellen íródott, mely a 80-as évektől elhanyagolta a hazai más nyelvű irodalmak ápolását. Egy másik közleményben az „öregek" és „ifjak" vetélkedéséről ír Rákosi Jenő és a Világ 1911. évi vitája kapcsán, helyesebben: kommentár nélkül közli a szembenálló táborok nyilatkozatait. [214] A szlovák irodalomtörténész tehát megelégszik az irodalmi és művelődési válság tüneteinek megállapításával, a társadalmi kérdések vizsgálatába nem bocsátkozik.

A magyar vonatkozású kisebb irodalmi beszámolók közül két érdekes adalékot kell feljegyeznünk. Mikszáth Tót atyafiak című elbeszélésgyűjteményét tartózkodással fogadja a Pohľady. Alakjait nem tartja jellegzetes szlovák alakoknak, a szlovák népiélek leírását elrajzoltnak, helyenként a szlovák népre sértőnek mondja. [215] Majd két évtizeddel később újabb Mikszáth-adalékna bukkanunk a folyóiratban. Skultéty jóízű, adomázó írásban közli, hogy bizony ő jobban tudja Mikszáth házasságának időpontját, minit egyes magyar irodalmárok. [216] A kisebb beszámolókhoz tartozik megemlítenünk, hogy a Pohl’ady szerkesztő kritikusa általában kedvezően fogadta Szinnyei József úttörő vállalkozását, a Magyar írók élete és munkáit, ha olykor kifogásolta is egyes szlovák irodalmi adatok hiányosságait. [217]

A kor szlovák olvasója aligha alkotott volna átfogó képet a magyar irodalmi életről, ha csupán a Pohľady szerkesztőjére lett volna utalva. Szerencsére a század elejétől egyre gyakoribb műfordítások által betekinthet a magyar irodalom java termésébe.

Az első világháború előtti korszakban a magyar irodalomnak, pontosabban a magyar költészetnek voltakép
pen csak egyetlen jelentős tolmácsolója volt a Pohľady hasábjain. De ez a műfordító Pavol Országh Hviezdoslav, kora legnagyobb szlovák epikus költője. Magyar műfordításaihoz [218] csupán egyetlen más ajkú akkori magyarországi költő, a szerb Jovan Zmaj-Jovanovic fordításai mérhetők. [219] A nagy szlovák költő kiválóan ismerte a magyar irodalmat (első verseit magyarul írta), [220] és akárcsak Jovanovic ő is költői hivatása tartozékának tekintette a magyar irodalom alkotásainak fordítását.

A Pohľady hasábjain először Petőfi három költeményének fordítását közli Hviezdoslav, 1903-ban. [221] Az időpontot érdemes megjegyeznünk, egybeesik az akkori magyarországi nemzetiségek politikai aktivitásának megindulásával. De más szempontból is fordulópont ez az év a Pohľadyban. Vajansky szerkesztői évtizedében (1881— 1890) a folyóirat légmentesen elzárkózik a magyar irodalom és irodalmi élet vizsgálatától. Skultóty szerkesztői működését viszont — éppen a magyar vonatkozások mérlegén — két külön időszakra oszthatjuk. Az első 1891-től 1902-ig, a második időszak innen a világháborúig tart. Az elsőben Skultéty, a szerkesztő, időnként kritikai híradásokat közöl a magyar életről. A második időszakban Hviezdoslav műfordítói fellépésével megkezdődik a magyar irodalom tolmácsolásának ideje.

Az első Petőfi-fordítások közül az Egy gondolat bánt engemet (Myálienka trápi jedna ma . ..) a legmegkapóbb az eredeti lendületének, izzó szabadságszeretetének hű kifejezésével. Legszínvonalasabb a költemény befejező sorainak mesteri fordítása:

Tam moje kosti neah sú sobrané, ked pohrabu den vefky nastane, kde pri sviatoőnej truchlo-hudbe tichej, v sprievode zástav, flórom ovitych, hej, hrdinov v spolny dajú hrob, ichz őata ti v obef padla, vsesvobodo svátá!
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Két évvel később a költő újabb Petőfi-fordításokat mutat be, köztük a Téli világ, A puszta télen és a Minek nevezzelek című költményeket. [222] Nem tekintjük feladatunknak e tanulmány keretében Hviezdoslav műfordítói munkásságának méltatását. Számunkra ezek a fordítások azért jelentősek, irodalmi becsükön túlmenő művelődéstörténeti jelentőségük az, hogy éppen itt, a szlovák irodalmi és kulturális élet korabeli vezető folyóiratában áttörték a mesterséges válaszfalat, amelyet a nemzetiségi viszály állított a magyar és szlovák irodalom, Petőfi és a szlovák nép közé. Ezekkel a versekkel a magyar költő, Hviezdoslav ifjúkori poétája, [223] valóban elérkezett a szlovák olvasóhoz.

Hviezdoslav műfordítói pályájának újabb állomása Madách drámai költeményének lefordítása. A Pohľady 1905 júniusától az év végéig folytatásokban közli Az ember tragédiája fordítását. [224] A folyóirat hasábjain a konstantinápolyi színig jut el a költő, többet nem közölt a Pohľady, sem akkor, sem a későbbi években.
Hviezdoslav választása nem véletlenül esett Madách művére. Közel érezte magához a madáchi művet, mely az egykori liptói kisnemes Madáchok kései leszármazottjának tollából abban a sztregovai udvarházban íródott, ahol nap minit nap közvetlen kapcsolata lehetett a szlovák néppel. [225]

A Slovenské pohľady hasábjain Az ember tragédiája fordítását követő évben, 1906-ban jelent meg Hviezdoslav néhány Arany-fordítása. [226] 1 907-ben pedig szinte egész kötetre való Arany-fordítást közölt a folyóiratban. Az 1906. évi fordítások Arany bölcseleti verseit szólaltatják meg (V jaseni — ősszel, Diefa a dúha — A gyermek és a szivárvány stb.). 1907-ben az elbeszélő költőt és a balladák költőjét mutatja be Hviezdoslav. [227] Ebben az évben jelent meg a legtöbb magyar műfordítás a Pohl’adyban. A folyóirat ez idő tájt közel járt ahhoz, hogy közleményeivel tevékenyen hozzájáruljon a kulturális közeledéshez. A nemzetiségi viszály azonban csakhamar erősebbnek bizonyult a költő szándékánál. A magyar tárgyú irodalmi közlések ismét elmaradnak.

A világháborúig eltelt időben csupán egyetlen fontos magyar vonatkozásra bukkanunk a Pohľady lapjain. Ez a Dozvuky (Utóhangok)-ciklus Petőfihez, illetve Adyhoz intézett két, önálló költeményként is vizsgálható része.
Az ifjúkori emlékekből fogant Petőfi-verssel szemben a Magyar jakobinus dalára válaszként íródott, Adyhoz szóló költeménye Hviezdoslav forradalmi lírájának kimagasló alkotása. A szlovák költő válasza élén mottóként Adyt idézi:
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz végül egy erős akarat? ...
És így válaszol:
Bo, áno, dlhy zial nás totozny je, mién rőznych len ten isty zármutok.
I ked' nám okovy jak prsá sviera, ked’ ako zemov zohyna nám síje: ci sútrpnych táz nemá spojif viera sta v cirkev tychze spasnych pohnútok?
Trpíme krivdou vsetci, nyjúc vsetci, dnu vykúpenia zreme v ústrety, od vekov v óval zatlacené plema.
Nuz spolcme uz ráz vőlu, v spolnej veci vykrnime: cfalej strádaf nebudeme, nie: vácsino, vzkric biedy obre ty!
Mert tényleg közös bánat tép bennünket, nyomorúságunknak csak neve más; mert ugyanaz az iga töri hátunk
s közös bilincs szorítja dúlt keblünket.
Mert ha mi szenvedők egymásra nem találunk, kit váltson meg az üdvös akarás?
Mindnyájan szenvedünk, titokban, várva, hogy mégis lesz még hajnalhasadás és földerül az elnyomottak napja.
Közös ügyünkben egyesüljünk valahára, és mondjuk ki: nem leszünk mások rabja ... kiálts, többség, zúgj föl, te nyomor-óriás! [228]

A nemzetiségi elnyomás hullámverésében elhallgat a szlovák költő, a Pohľady hasábjain a világháborúig eltelt években nem találunk több említésre érdemes magyar vonatkozást. Ez idő tájt azonban már a szlovák nemzetiségi munkássajtóban is találkozunk magyar irodalmi vonatkozásokkal, [229] sőt olyan megnyilatkozással is, mely az általános, egyenlő és titkos választójogért folyó küzdelemben a haladó erők szövetségének tervét veti fel. A Pozsonyban megjelenő Robotnícke noviny, a szlovák munkásmozgalom lapja, 1912 tavaszán a függetlenségi Justh-pártban véli felismerni azt az ellenzéki erőt, mely a demokratikus választójogért folyó országos küzdelem vezetésére alkalmas. [230] Ekkor valóban alkalom nyílt volna arra az ellenzéki összefogásra, melyben a magyar és nemzetiségi munkásmozgalom a haladó függetlenségiekkel szövetségre lép. A Justh- és Kossuth Ferenc-féle függetlenségi frakciók megegyezése, az 1913. évi függetlenségi fúzió után (azonban erre többé nem került sor. Ezzel az akkorddal zárul az utolsó említésre méltó magyar- szlovák közeledési kísérlet az első világháború küszöbén.
(1951, 1953)
 
 

 

 

A múlt század hetvenes éveinek magyar—szlovák kapcsolatairól

A Magyarországon élő nemzetek közötti kapcsolat, [231] elsősorban a magyar—szlovák, a szlovák—magyar viszony vizsgálata nem térít el bennünket kutatásunk tárgyától. Ellenkezőleg: ezzel lesz teljesebb és differenciáltabb a független baloldal és az egykorú munkásmozgalom között kialakuló kapcsolatok kutatása. Annál is inkább, mivel a nemzetek közötti kapcsolatok részei a demokratikus (értsd: a függetlenségi) baloldal és a még fejletlen magyarországi munkásmozgalom közötti kapcsolatoknak is. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a hetvenes évek elején a nemzetiségi kapcsolatok a magyar baloldal eléggé lehangoló helyzetében alakulnak ki. Hiszen 1870 őszén a magyar és a nem magyar politikusok tárgyalása a két évvel korábban hozott nemzetiségi törvény első bekezdésének kiigazításáról többek között azért sem valósult meg, mert a prágai Correspondance Slave című folyóirat idő előtt publikálta a tárgyalások szövegét. A nemzetiségi képviselők országgyűlési klubja és a magyar baloldali képviselők ugyanis hamar megállapodtak az új nemzetiségi törvény alapjainak elfogadásában. Az új törvényjavaslatban a „magyar politikai nemzet11 helyett már a „magyarországi történeti nemzetek" meghatározás szerepelt, amikor a prágai folyóirat elsietett szö-^ vegközlése elvágta a kedvezően alakuló további tárgyalások útját. Nem vezettek sikerre az ún. függetlenségi nemzetiségi törvényről folytatott tárgyalások sem. [232] És ezen az sem változtat, hogy a tárgyalás résztvevőinek indiszkréciójával kapcsolatban ugyanígy elítélhetők a 48-as Párt egyes képviselői, akik később is türelmetlenül nyúltak a nemzeti kérdéshez, mint Madarász József és Irányi Dániel. A prágai szövegközlők, trialista érdekekből (osztrák—cseh—magyar államközösség), Madarászék a „magyar saupremácia" fikcióját féltve igyekeztek korlátozni a magyarországi nemzetek bárminemű megegyezését ebben az időben.

Figyelemre méltó, hogy a Correspondance Slave-bán közölt szöveget, a megállapodást a magyarok és nemzetiségek között, magyar részről egyedül a Jókai Mór által szerkesztett, mérsékelt baloldali (balközép) lap, A Hon vette át, hogy legalább ezúton tájékoztassa a tárgyalásokról az akkori haladó közvéleményt. Jókai személye, részvétele a nagyszabású békéltető-közelítő politika sür- gétésében nem véletlenül emelkedik ki az egykorú kapcsolatok történetéből. Indokolt tehát, hogy a független baloldal és a korai munkásmozgalom kapcsolatairól szólva mind személyével, mind működésével s fellépésének a szlovák közvélemény körében kiváltott visszhangjával mi is foglalkozzunk.

Jókai haladó nemzetiségi politikájának kezdetei 1848-49-re nyúlnak vissza. Debrecenben az általa szerkesztett Esti Lapok-ban jelenik meg Eudovít Seberíni Prjateľ ľudujának rokonszenvező értékelése Jókainak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjáról. [233] Jókai 1849 májusában, a Pesti Hírlapban teljes nemzeti egyenjogúságot követel. „Az alkotmányos jogok kiterjesztésében — írta — senkinek, semmi pártnak, semmi felekezetnek a másik felett bitorlóit előjogokat nem adunk. Azoktól, akik törvényeink jótékonyságában részesülnek, nem kívánunk egyéb teherviselést, mint mit e törvények általánosan mindenkire szabtak. Nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk."[234]

Jókai a kiegyezés után is töretlenül megőrizte ezt a felvilágosult nemzetiségpolitikai programot. Az 1875-ös szabadelvű fúzió [235] előtti és utáni években több nemzetiségbarát nyilatkozatot tett.
Itt csak két cikket említünk, mindkettő publicisztikai mestermű. A cikkek A Honban jelentek meg. Az elsőben Jókai felhívást intéz az ország összes nemzetiségének íróihoz a nemzetiségi ellentétek békés megoldása érdekében. „Miért nem kptnek a társadalom nemesebb szívei szinte egy ligát maguk között, mely ama. másik által ütött sebeket gyógyítani tegye feladatául...“ — olvassuk az 1870 őszén közölt felhívásban [236], amelyet több mint két évvel később látnoki jóslattal egészít ki. 1873 februárjában ugyanis újabb felhívást tesz közzé, amelyben a nemzetiségi kérdés jelentőségére figyelmezteti kortársait: „Amit társadalmi, önkormányzati és jogos, alkotmányos úton a nemzet érdekében tenni lehet, mindazt meg kell tenni, de mit ez úton tenni nem lehet: azt más úton tenni sem szabad. Mert ha nemzetiségünket nem művelődés és alkotmányos jogainknak teljes élvezete és megvédése által akarjuk erősíteni, ha ehelyett alkotmányunkat rontjuk meg, önkormányzatunkat öljük ki... akkor elveszítjük a biztos alapot: a jogegyenlőséget és alkotmányos intézményeinket lábaink alól; magunk ellen ingereljük nemcsak a nemzetiségeket, sőt az európai közvéleményt is: anélkül, hogy bármi maradandó előnyt, nevekedést és erősbödést biztosítanánk nemzetiségünknek. Ne engedjük magunkat félrevezetni a chauvinisták által: tegyünk meg mindent nemzetiségünkért alkotmányos, jogos úton. Elég erőnk van ahhoz, hogy igaz és alkotmányos úton is megéljünk. Aki ellenkezőt hisz és hirdet, az vagy kishitű, vagy bizonyos érdekből ámít. [237]

Jókainak a nemzetiségek íróihoz intézett 1870. évi felhívására Viliam Pauliny-Tóth, a Národnie noviny akkori szerkesztője, a Szlovák Nemzeti Párt egyetlen, a Bács megyei Kulpinban megválasztott képviselője, a Matica slovenská alelnöke válaszolt. Válaszát, tekintettel a szlovák közéletben betöltött akkori szerepére, az egykorú szlovák nemzeti mozgalom félhivatalos megnyilvánulásának tarthatjuk. A cikk írója ott veszi fel a kérdés fonalát, ahol az a Correspondance Slave indiszkréciója következtében megszakadt. Űjabb nemzetiségi törvényjavaslatot közöl, és kéri a Neuer Freier Lloydbán az egyenjogúság mellett állást foglaló Jókai, Horn Ede és Mocsá- ry Lajos véleményét ebben a kérdésben. Egyebek között ezt írja: „íme, itt egy, a nemzetiségek egyenjogúságára vonatkozó, csak főbb vonásaiban megfogalmazott javaslatot teszek közzé, amelyet egyszer tavaly megvitattam volt magyarok és szlovákok baráti körében anélkül, hogy közelebbről megadnám keletkezésének genezisét, vagy pedig saját nézeteimet elmondanám róla; közlöm azzal a Jókai, Horn és Mocsáry urakhoz intézett tiszteletteljes kérdéssel: mit gondolnak ők róla?" [238]

Mocsáry válaszát a magyar baloldal másik hírlapjában, A Honnál baloldalibb Ellenőrben mindhármuk válaszának tarthatjuk. Mocsáry ebben kijelenti, hogy egyes részletkérdésekben mutatkozó fenntartások ellenére „kész elfogadni Pauliny-Tóth törvényjavaslatát általános alapnak" a tárgyalásokhoz. A cikket az alábbi megállapítással zárja: „Én is azt hiszem, hogy annál inkább szükséges komolyan gondolkoznunk és beszélnünk egymással, minél inkább közelít hozzánk az idő, hol komolyan kell szeme közé nézni jövendőbeli közös sorsunknak."[239]

Több mint száz év telt el azóta, hogy a fent jelzett kapcsolatok Jókai és a vele egyetértő magyar politikusok illetve szlovák kulturális tényezők, a magyar és a szlovák sajtóorgánumok között fejlődésnek indultak. Világos, hogy e kapcsolatok alakulásában problematikus jegyek is voltak. Ez a kapcsolat nem pótolhatta a reális erők érvényesülését, nem tudta érvényesíteni a nemzetiségi kérdésben akkor már létező feszültséget. Ennek ellenére azonban a nemzetiségek közeledési kísérletének fontos motívuma. Nézzük például csupán azokat a finom jeleket, fonalakat, politikai-publicisztikai hajszálereket, amelyek abban az időben a munkásmozgalmi kapcsolatok terén keletkeztek. Természetesen ezek a kapcsolatok elszórtak, fejletlenek, de az akkori magyarországi munkásmozgalom helyzetét tekintve így is figyelemre méltók,
Ezen a szálon a nyomok az itteni magyar, szlovák és cseh munkásmozgalmi kapcsolatokhoz vezetnek.
A Pesten élő szlovákok: munkások, iparosok és kispolgári elemek sajtója a kiegyezés utáni években, 1868-ban indult. Ez a Ján Bobula szerkesztette Slovenské noviny volt. A lapnak az egész útja, akárcsak az általa képviselt „Űj szlovák iskola" nemzetiségpolitikai kezdeményezése problematikus volt. A szerkesztő állásfoglalása is. Bobula, az ismert pesti építész akadályokkal és fékező erőkkel teli feladatra vállalkozott a szlovák nemzetiségi és munkásmozgalomban. A kormány bizalmatlanul fogadta közeledését. Mégis, ezeknek a két nemzet munkásmozgalmának peremén kifejlődő kapcsolatoknak volt egy-két megjegyzést érdemlő mozzanata.

A pesti Slovenské noviny kezdettől fogva jó viszonyban volt a szélsőbal lapjával, a Magyar Újsággal, amelyet Böszörményi László szerkesztett. A berlini emigrációból visszatért Szilágyi Virgil, Táncsics Mihály egykori védője, ez idő tájt két hírlapban is kifejti „a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásáról" [240] vallott nézeteit. „A magyar demokrata — üzeni a szlovák népnek Szilágyi Virgil a Magyar Újságban 1868. január 31-én — a szabadságnak, jogegyenlőségnek és más országos gyámolításnak ugyanegy mértékét kívánja alkalmazni Magyarország minden nemzetiségű lakosára".

Nem érdektelen, hogy a Magyar Újság Böszörményi szerkesztése idején, tehát 1867 áprilisától 1868 májusáig rendelkezésére állt a szlovák levelezőknek, s ők nyíltan beszámoltak a lapban sérelmeikről és kívánságaikról. Jó érzéssel írhatjuk le, hogy a magyar és az osztrák uralkodó osztályok népellenes kiegyezésének évében, 1867 nyarán Böszörményi lapjában több folytatásban publikált cikket olvasunk egy szlovák levelező tollából, amelyben a nemzeti igények kölcsönös teljesítésének alapján a cikk írója sürgeti egy a népelnyomó renddel szembeni forradalmi jellegű ,,democrat“(ikus) párt megalapítását.

A pesti Slovenské noviny szerkesztősége a Magyar Újságban 1868. április 22-én közölt nyílt levelében [241] így fejezte ki elismerését a szélsőbal sajtójának és Böszörményinek: „Az egész világ szeme láttára egyedül az ön lapja az, mely a testvér magyar nemzettel meg akarja értetni, hogy hazánk és a magyar nemzet jövője csak a nem magyar nemzetiségekkel barátságos és békés együtt- lét és egyetértés alapján lehetséges." A Slovenské noviny állásfoglalása annál fontosabb, mivel már a szélsőbaloldali sajtó lapvezére ellen folyó tragikus sajtóper időszakára esik. Andrássy kormánya pörbe fogatta Böszörményit Kossuthnak a kiegyezés ellen tiltakozó, a váci választókhoz intézett, s a Magyar Újságban közölt nyílt levelének közzététele miatt. A szerkesztőt egyévi fogházra ítélték, és még 1868-ban be is börtönözték. A tüdőbeteg Böszörményi 1869 márciusában a sajtószabadság, a forradalmi mozgalom, a függetlenség és a kiegyezéssel szembeni mozgalom vértanújaként halt meg börtönében.

Böszörményi halála után a pesti szlovák forradalmi demokraták a munkásmozgalom felé orientálódtak. Ezt a kérdést, amellyel ma már nem csupán a magyar irodalom foglalkozik, annak bizonyítására érintjük, hogy mindez, ami a magyar függetlenségiek és a munkás- mozgalom közötti kapcsolatok további alakulásában történt, nem érdektelen szlovák szempontból sem.

A pesti szlovák, illetve cseh és szlovák munkásszervezkedés kezdeteiről ismét a Slovenské noviny közöl adatokat, elsőként a Pesti Cseh—szláv Munkásegyletről 1870. december 14-én.[242] Eszerint a cseh és szlovák munkások néhány nappal ezelőtt a Dob utcai Prága városához címzett vendéglőben elhatározták, hogy cseh—szláv munkás- egyletet alapítanak Pest-Budán. Három nappal ezután a lap hírt ad a cseh és szlovák munkások első gyűléséről.[243] Ezen a szervező gyűlésen két hatósági küldött is megjelent, [244] „hogy ne lehessen szó pánszláv dologról", jegyzi meg ironikusan a tájékoztató. A gyűlés érdekessége az, hogy a szónokok: Fr. Sláma, az ifjúcsehek későbbi képviselője a Reichstagban, Kossuth cseh kérdésről írt cikkeinek a fordítója (a fordítás a pesti Minerva[245] nyomdában jelent meg, de Prágában terjesztették), to-
vábbá K. Cech, Mencl, illetve Duska, Vecko, Bobula és Ivanovic a munkásságot érintő kulturális és szociális kérdések mellett a nemzetiségi kérdéssel is foglalkoztak. Ivanovic, akit később az alakuló egylet alelnökévé választottak, rámutatott például arra, hogy a szlovákok nem akarnak egyetlen magyart és németet sem asszimilálni, és ezt kívánják másoktól is.

A szervezés 1871 elején is folyt. A Slovenské noviny tudósításából [246] ismerjük egy gyűlés lefolyását, amelyen a megjelentek megvitatták az alakuló egylet alapszabályait, és megválasztották az első vezetőséget. Ez alkalommal csak két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet, amelyek bizonyára érdekelni fogják a szlovák kutatást. Először is arra, hogy a jelenlevők elfogadták a szlovák Balazovic javaslatát, hogy az egyletet ne „cseh—szlávnak", hanem a szlovákok részvételét kifejező „cseh-szlováknak“ nevezzék, mert az előbbi elnevezésre majd azután is sor kerülhet, ha a csehek és a szlovákok mellett más szláv nemzetiségek is képviseltetik magukat. A másik fontosabb mozzanat az alakuló egylet első vezetőségválasztásával kapcsolatos. A cseh és szlovák képviselet, valamint a munkások és értelmiségiek arányosan vettek részt a vezetőségben. Elnökké Jankovicot, alelnökké a szlovák Ivanovicot és Bobulát, titkárrá a cseh Kitűnt, pénztárosnak a szintén cseh nemzetiségű Poduskát választották. A taglétszám ezen a gyűlésen elérte a 120-at. Néhány nap múlva a lap rövid hírekben közli [247], hogy az egylet könyveket szerez be, és gondoskodni akar tagjainak további művelődéséről.

Ilyen előkészületek után váratlanul ér a Slovenské noviny újabb híre, mely szerint Rajner Pál belügyminiszter 6.916/1871. sz. alatt visszaküldte az egyletnek az alapszabályokat azzal, hogy az alapszabály-tervezetet nem fogadja el. Az elutasító intézkedés egyebek között olyan formai kifogással is érvel, miszerint az egylet nem érte el az előírt 200-as taglétszámot.[248] Az egylet vezetése ekkor 1871. április 27-ére rendkívüli bizottsági ülést hívott össze, amelyen elfogadták Bobula javaslatát, hogy a minisztérium megjegyzéseit tekintetbe véve az eredeti alapszabályokat terjesszék ismét elő.[249] Közlik egyben, hogy 150 tagjuk van már, és csakhamar 200 lesz. A Slovenské novinyban még egy hírt olvashatunk — már a párizsi kommün bukása után, a „hűtlenségi per“ idején — arról, hogy az egylet alapszabályait valószínűleg végleg el fogják utasítani.[250]

A tervezett pesti cseh és szlovák munkásegylet akciója mégsem maradt sikertelen. Vitathatatlan, hogy ez a szervezet csak a korabeli viszonyoknál kedvezőbb feltételek között jöhetett volna létre. Világos az is, hogy a cseh és szlovák egylet szervezése, az első „nemzetiségi munkás- egyleté" felkeltette az ország figyelmét. Tovább fejlődött, elmélyült és differenciálódott a magyar független baloldal és korai munkásmozgalom közötti kapcsolat.
(1973)
 
 
 

 

 

[84]    Eredeti címe és lelőhelye: Ungarische liberale Politiker und die Slowaken, Kurzreferat (Korreferátum), Ludovít Stúr und die slawische Wechselseitigkeit, Bratislava 1969, SAV Historicky ústav, 241-247.
[85]    Július Mésáros. A korreferátum J. Mésáros előadásához, referátumához kapcsolódóan hangzott el 1966. jún. 28-án, a Smolenicén (Szomolányban) rendezett Stúr-szimpózium tudományos ülésszakának keretében.
[174]    A tanulmány részlete Príspevky k vyvoju slovensko-ma- darského sblizovania (Adalékok a szlovák—magyar közeledés fejlődéséhez) címmel a turócszentmártoni Slovensko folyóiratban (XV., 1950, 154-158., 170-174.) jelent meg. Kapcsolattörténeti érdekessége, hogy ez volt 1945 után az első, szlovák folyóiratban magyarországi szerzőtől meg
jelent tanulmány a fenti tárgykörben. A teljes, itt közölt magyar szöveg címe és lelőhelye: Adalékok a kiegyezés korabeli magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatokhoz, Világirodalmi Évkönyv. Szerk. Kardos László, Tankönyvkiadó, Bp. 1953, 169—189.
[175]    Pesti Napló, 1860. aug. 19., 192. sz. Itt említjük meg, hogy a szlovák—magyar nagyszótár terve szlovák részről két ízben is felmerült a század utolsó harmadában. A Matica éveiben (1863—75) megkezdték, de csakhamar abbahagyták a munkát. A kilencvenes évek elején Samo Czambel neves szlovák nyelvész intéz felhívást az érdekeltekhez ez ügyben. Potreba nového slovníka slovenského a madar- ského, Slov. pohfady, 1886, 636.
[176]    Otázka národnosti pri növöm politickom preporodení Uhorska, Priateľ školy a literatúry 1860, 48. sz., 377—379.
[177]    Priateľ ľudu, 1861, 1. sz., 2.
[178]    Básnicky Ohlas na slovo VeXmozného Pánu B. J őse ja Eötvöse povedano v Pesti Napló-ve dfía 22. Nov. 1860 v otáz- ke národnosti, Sokol, 1861, 9.
[179]   Suhaj slovensky, Sokol, 1860, 129.
[180]   Ohlas, Preklad Vörösmartyho „Szózat“-u od Michala Má- cay, dia madarskych novín, és Ohlas na Ohlas, Sokol, 1860, 165-166.
[181]   Nemzetiségi kérdés, Magyar Újság 1867. aug. 14., 111. sz. Ebben a cikkben mondja el az ismeretlen szlovák tudósító az 1861. évi turócszentmártoni szlovák nemzeti gyűlés emlékiratát a magyar országgyűlésnek beterjesztő szlovák küldöttség kedvezőtlen pesti fogadtatása körülményeit.
[182]   Duch madarskej revoluénej poesije, Slovenské noviny, 1874, 103—108. Bansell a cikket névrövidítéssel (-11) jelzi.
[183]   Dániel Bachat műfordító, pesti ev. lelkész írói álneve.
[184]   Pusnoprachová návstéva (Puskaporos találkozás), Dunaj, 1874, 121-124.
[185]   Podvecer (Alkony), Dunaj, 1874. 203—204.
[186]   Dunaj, 1874, 59—63. Tesnoskalsky (polgári nevén: Belő Klein) volt a folyóirat szerkesztője. A szerkesztő évtizedekkel később a Slov. pohradyban közölt emlékezéseiben (Rozpomienky, Slov. pohf., 1931, 710—716.) részletesen beszámolt a folyóirat és a pest-budai szlovák egyesület fennállása idején történt eseményekről. Az adatra Szaiatnai Resző hívta fel a szerző figyelmét.
[187]   Jazdi ovíiar na oslu, Dunaj, 1874, 160.
[188]   Mikulás. Povest z casov rákocovskych, Dunaj, 1874, 209 - 216., 257-267.
[189]   Lastovicky, Dunaj, 1874, 195—196.
[190]   Dunaj, 1874, 286-287.
[191]  Az Orol már 1870-ben folytatásokban közli Szigligeti Két pisztoly című vígjátékának fordítását Rozmarin M. (Pauliny-Tóth álneve) tollából. 1872 márciusában itt jelenik meg Gáspár Imre Sládkovichoz intézett verse: Sládkovicovi, Orol, 1872, 83., az utóbbi fordításában, majd Slád- kovié verse Gáspárhoz: Mladému poetovi (Az ifjú költőnek), Orol, 1872, 97—98., végül Gáspár emlékezése Sládko- vicra: Rozpomienka na Sládkovica, Orol, 1873, 105—107. A folyóirat ismételten közöl Petőfi-fordításokat. így 1874- ben részletet olvashatunk Petőfi naplójából: Jako chcel byt Petőfi poslancom? (Hogyan akart Petőfi képviselő lenni?) címmel (uo. 1874,    11—14.), a folyóirat ekkori szerkesztője, Andrej Sytniansky tollából. 1875-ben Divi- kov-Svedernicky (polgári nevén: Martin Mednansky) fordítását: Nerozumie ma svet (Nem ért engem a világ), uo. 1875, 184. és 1878-ban Cyrill Gallay átültetését: Poetom XIX. storocia (A XIX. század költői), uo. 1878, 277.
[192]    Az első látogatási kísérlet és a tényleges látogatás közötti időben Gáspár Imre több Sládkovic-verset fordít. A Vasárnapi Újság 1871. jún. 4-i, 23. száma közli Sládkovic Csillagos ég című versét, Gáspár fordításában. A fordítást továbbiak követték, majd a fenti találkozás.
[193] Az ifjú Gáspár így köszönti a Marina költőjét:
„Nemaj sa zle, ze clovek neznámy Siel som pol’om tvojej krajiny,
Ja mám spevca, — on neprizná sa mi,
Cujem, chápem, piesen Maríny,
Inou recou znejí moje zalmy,
Piesen moja tisko povieva;
Ty závodís s búrkou a prívalmi A v blesky sa spev tvoj odieva...
Tebe spievam — zostup z Helikona,
Zostup, prosím, cuj moje hlasy .,
(Sládkovicovi, Orol, 1872. 83.)
Ne haragudj, hogy mint ismeretlen Jöttem hazád szép rétjein át,
Hol bátor, új énekesre leltem:
Hallom, értem Marina dalát,
Zsoltáraim más nyelven dalolnak,
Az én dalom csak halkan regél:
A tieid mennydörgésként szólnak,
Mint a zúgó áradat zenél.
Hozzád szólok, jöjj a Helikonról,
Szállj le, kérlek, halld meg hangomat ...
„Hla, spevce, mlady ty videl sí vílu,
Vílu Marínu v zrkadlinách Hrona Plamennym okom vatru uslachtilú
V utrobách tvojich rozozala ona.
Tys’ zhasil poziar na malicku chvílu Sajúc dychtive z cista rieky lona Poskácúc na vrch, horúcavu rany Ochladit zelals v zriedla blbotaní Hla lubeznjr mier a tichá kropaj cela
V dlani dián svorná a rameno v rameni..
(Mladému poetovi, Orol, 1872, 97—98.)
Lám, ifjú dalnok, megláttad a tündért,
Tündér Marinát a Garam tükrében,
Bensődben erre nemes, tiszta tűz kélt,
Szemed lobog a szerelem tüzében.
Pillantásra eloltod a tűzvészt,
A szűz folyóból oltva szomjúságod,
A hegyre hágtál sebgyógyító hűsért,
Hol frissen csobog üdítő forrásod ...
Íme, a szeretett béke s a homlok csendes verítéke, Kéz a becsületes tenyérben és kar a karon ...
Sziklay László fordítása
[194]    A Matica, Vasárnapi Ujs., 1875, 74.
[195]   Národnie noviny, 1879. máj. 1., 50. sz.
[196]   Rozpomienka na Sládkovica, Orol, 1873, 106.
[197]   Národnie noviny, 1873. okt. 7., 119. sz.
[198]   A tót irodalomból; Vasárnapi Újság, 1874. ápr. 19., 16. sz.
[199]   Národnie noviny, 1874. ápr. 24., 46. sz.
[200]   Dunaj, 1874, 287.
[201]   Gáspár szlovák kapcsolatainak és irodalmi pályafutásának története — írtuk a tanulmány 1951. évi fogalmazásakor — önálló feldolgozást igényel. Kritikai életrajzát, munkásságának és szlovák vonatkozásainak részletes feldolgozását, értesülésünk szerint, a közeljövőben fejezi be Sziklay László. Az 1954-ben elkészült és a következő évben megjelent monográfia: A századvég ellenzéki irodalmának történetéből: Gáspár Imre (1854—1910) Athe- naeum ny. Bp. 1955; Művelt Nép (Irodalomtörténeti tanulmányok 5. A szerző 1975. évi jegyzete).
[202]   Mocsáry szlovák kapcsolatait híven tükrözi az egykorú
szlovák sajtó. A Národnie noviny már 1870 őszén vezércikkben foglalkozik Mocsáry személyével: K otázke ná- rodnej (A nemzeti kérdéshez), Nár. nov. 1870, 95. sz. Az 1886. évi költségvetési és 1887. évi közoktatási-költségvetési vitákban elhangzott nemzetiségvédő beszédeit és irodalmi munkásságát a lap további vezércikkekben mél- « tatja: Mocsárymu (M.-nak), uo. 1886. 197. sz. és Mocsáry, uo. 1887, 72. sz. Amikor Mocsáry visszavonult a nyilvános szerepléstől, a Národnie noviny vezető helyen búcsúztatta: Biely havran (Fehér holló), uo. 1892, 3. sz. Mocsáry későbbi irodalmi munkásságának és életművének méltatását a lap 1900. évi 43.: Mocsáry a jeho pravda (Mocsáry és igaza), 1905. évi 115. Aristides spravedlivy (Az igazságos Arisztidesz) és 1908. évi 6. számainak Uznanie zazna- ného Mocsáryho (A félreismert Mocsáry elismerése) vezércikkeiben olvashatjuk.
[203]   Mocsáry Lajos Andrej Kmeftyel váltott leveleire Ján Ti- bensky történész hívta fel a szerző figyelmét. Az ő szíves támogatásával sikerült a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Múzeumban őrzött levelekről fényképmásolatokat szerezni, melyekből ismeretessé vált Mocsáry és a Szlovák Múzeum Egylet kapcsolata.
[204] A válság. Vezényszó-politika. Nemzetiségi kérdés, Bp. 1905, 24.
[205]   Mocsáry 1904 és 1908 között magyarországi főmunkatársa volt a Bj. Björnson szerkesztésében Párizsban megjelenő Le Courrier Európáén című politikai szemlének, melynek szerkesztő bizottságában Tolsztoj, Jaurés, Plehanov és mások társaságában vett részt, s a folyóiratban a magyar- országi nemzetiségi kérdésről több cikket közölt.
[206]   Alcíme szerint: Irodalmi, tudományos, művészeti és politikai folyóirat.
[207]   Paranesa Kölcseyho, Slov. pohlady, 1902, 149—166.
[208]   Slovensko a jeho literárny zivot, Slov. pohlady, 1881, 4.
[209]   L. Ríznernek a folyóiratban közölt bibliográfiájából kitűnik, milyen döntő jelentőségű Vajansky szerkesztői működése a Národnie noviny, illetőleg a Slovenské pohlady élén a szláv (orosz, lengyel, szerb, horvát és bolgár) irodalmak szlovák nyelvű ismertetése terén. Vö. Prehlad slovenskych prekladov z literatúr slovanskych do konca roku 1897, Slov. pohL, 1898, 168-172., 233-240., 301-304., 354-457. és 423-426.
[210]   Skultéty szerkesztése idején számos, a két nép közös történeti múltjával foglalkozó tanulmány jelent meg a Po- hradyban. Olyan tanulmánnyal is találkozunk, mely a közös történeti múlt gazdasági vonatkozásaival foglalkozik.
Pl. Stopy tureckého hospodarenia v Trenciansku v XVI. a XVII. storocí, Slov. pohf., 1894. 11. sz. 653—674. Skultéty maga is elevenen ápolta a szlovák irodalomnak a többi szláv irodalommal való kapcsolatát. L. Puskin-tanulmá- nyát a költő születésének századik évfordulóján, Slov. pohf., 1899, 345—351., de ezek mellett figyelemmel kísérte a magyar irodalmi életet és a magyar irodalom alkotásait is.
[211]   Nova madarská literatúra, Slov. pohf., 1896, 60—63.
[212]   Szépprózánk, Hazánk, 1895, 313. és 352. sz.
[213]   Osvietenost madarskej literatúry, Slov. pohf., 1899, 125 -126.
[214]  „Starí“ a „mladí“ v dnesnej madarskej literatúre, Slov. pohf., 1911, 190-192.
[215]  Slovenské pohlady, 1885, 575.
[216]   Kedy sa zenil Mikszáth, Slovenské pohlady, 1913, 382— 384. Skultéty elmondja, hogy 1883 elején Vajanskyval a Verescsagin-kiállítás megtekintésére Pestre utazott. Meglátogatták a pesti szlovák evangélikus lelkészt, Dániel Ba- chátot, a Miloslav Dumny néven ismert költőt, a magyar irodalom buzgó műfordítóját. Bachát elmondotta, hogy előző nap eskette Mikszáthot, tehát a „nagy palóc" esküvője nem 1873-ban volt, mint az Irodalomtörténet szerkesztőségében vélik (utalás a folyóirat 1913. évi 6—7. füzetében megjelent Gyöngyössy-tanulmányra), hanem 1883 elején, pontosabban 1882. dec. 31-én. Gyöngyössy László: Mikszáth Kálmán házassága című közleményében (Irodt., 1913, 6—7. sz. 377—378.) ugyanis a Budapesti Szemle bírálójával szemben (vö. Bp. Szle, 1912, febr. sz.) fenntartja állítását, miszerint Mikszáth 1873-ban nősült. Mikszáth először valóban 1873-ban nősült, de később elvált, majd 1882 végén újra megnősült. (Mindkét esetben Mauks Ilonát vette el.) Skultéty tehát Mikszáth második házasságáról beszél.
[217]   L. Slovenské pohlady, 1890, 111—112. és 459—460., 1897 320., 1905, 712., 1910, 192. és 1915, 424. Néhány megjegyzését érdemes feljegyeznünk. Az 1890. évi első tájékoztatójában elismeréssel foglalkozik a Magyar írók első kötetével, de kifogásolja, hogy Dániel Bachát adatai nem egészen helytállóak, 1897-ben arról ír, hogy Szinnyei fontos szlovák írók adatait: Bottóét, Pavel Jesenskyét, Martin Kukucinét pontatlanul közli. 1910-ben egy négysoros feljegyzésben arról olvasunk, hogy a munka keveset foglalkozik a szlovák irodalommal. Végül 1915-ben megtudjuk, hogy a hiányos közlések okozója Karol Sebesztha, Szinnyei szlovák munkatársa volt, aki nem rendelkezett elég tárgyismerettel. Csak a munka vége felé adott némi anyagot Ludovít Rizner, a „szlovák Szinnyei" és Samo Czambel, a neves szlovák nyelvész. Az M betűből három életrajz, köztük Stefan Moyses, a Matica slovenská első elnökének adatait maga Skultéty állította össze. A mű folytatója, írja Skultéty, Gulyás Pál irodalomtörténész a Nemzeti Múzeumban, aki köszönettel vesz minden kiegészítést és pótlást.
[218]   Pavol Országh Hviezdoslav a világirodalom és ezen belül a magyar irodalom műfordítója: Shakespeare, Dante, Goethe, Schiller, de éppígy Petőfi, Madách és Arany mesteri tolmácsolója is volt. Munkásságával és magyar irodalmi-közművelődési kapcsolataival több magyar szerző foglalkozott. Vö. Sziklay László, Hviezdoslav, Egy. Phil. Közi., 1938, 352—372, Rexa Dezső, Emlékezés Országh Pálról, Szivárvány, 1922, 30—33. Szalatnai Rezső, Hviezdoslav, Kis Üjság, 1949, 265. sz. Uo. Hviezdoslav magyar verse, A mi lapunk, 1929, 77. 1912-ben a Kisfaludy Társaság levelező tagjává választotta. L. Urhegyi Emília, Hviezdoslav a Spolocnost Kisfaludyho, Studia Slavica II. tóm., 1956, 403-406.
[219]   Jovan Zmaj-Jovanovic (1833—1904) magyarországi szerb költő Arany, Petőfi és Madách fordítója, 1889-től a Kisfaludy Társaság tagja. 1858-ban lefordítja Arany Toldiját, 1860-ban a Murány ostromát, 1870-ben pedig a Toldi estéjét (Toldijina starost). 1889-ben adta ki Petőfi János vitézének (Jovano vitezo), 1890-ben Madách Az ember tragédiájának (Clovekova tragedija) első, s utóbbinak Mla- den Leskovac tolmácsolásáig (1947) egyetlen szerb fordítását. 1874-ben, írói munkásságának negyedszázados évfordulóján Arany János, Gyulai Pál és Tóth Kálmán lelkes hangú üdvözletekben méltatták.
[220]   Első irodalmi zsengéjét tizenöt éves korában, 1865-ben, a miskolci gimnáziumban írja Zrínyiről Szigetvár címmel. A hexameterben készített költeményt Albert Prazák mutatta be a Bratislava folyóiratban. Országhová madarská prvotina o Sigetu a Zrínském, Bratislava I. 1927, 538—539. 1870-ben, hat évvel később a Tanulók Közlönyében olvashatjuk Országh Pál VIII. oszt. tanuló Az ifjúsághoz című költeményét. Tanulók Közlönye, 1870., I. 5. (Urhegyi Emília hívta fel a szerző figyelmét). Érdemes egybevetnünk ezt az adatot a Matica folyóiratának későbbi közlésével. Ebből megtudjuk, hogy Sámuel Novak bényei ev. lelkész már 1867-ben figyelmezteti rózsahegyi barátját, Peter Ma- kovickyt, hogy az ifjú Országh, aki immár két „arany jutalmat" kapott magyar nyelvű verséért (nyilván a Sziget-
várért), „új Sládkovic lesz vagy felülmúlja őt“. A levélből értesülünk, hogy Hviezdoslav ekkor már szlovákul versel, Kollárt, Sládkovicot és Hollyt olvassa, amiért is Pauliny-Tóthtól az ifjú költő támogatását kéri. L. Ako sa oravskí národovci Slovenska starali o studenta Pavla Országba, ked zbadali u neho básnicky talent, Sbornik Mát. slov., 1922. I. 22-23.
[221] Z básne Alexandra Petőfiho, Slov. pohf. 1903., 728—731.
[222] Zimné vecery, Pustatina v zime, Cím pomenovat ta?, Slov. pohfady, 1905, 15—24.
[223] Dozvuky, Slov. pohf., 1910, 204. A Petőfihez intézett verset kétsoros Petőfi-mottó vezeti be. Hviezdoslav így énekli meg magyar költő társát:
Sváta pravda, poéta mőj, plamennych ty duchu krydel, milácku mi za mladosti...
Szent igazság, költőtársam, lángszellemű, szárnyas dalnok, ifjúságom nagy szerelme ...
[224] Slovenské pohrady, 1905, 358-378., 430-443., 472-483., 550-562., 605-614. és 682-695.
[225] Skultéty említi egy helyütt a költő őseit. Osvietenost ma- darskej literatúry, Slov. pohl., 1899, 125—126. Itt szól lábjegyzetben arról is, hogy Az ember tragédiájanak nyelvezetében olykor „szlovákizmusok" is előfordulnak, Ilyenekre St. Krcméry is hivatkozik: Literárne súvislosti, Sb. Mát. slov., 1928, 1—7., és felfedezni véli Madách szlovák mintáját egy XVIII. század végi cseh nyelvű szlovák kiadványban, August Dolezal szucsányi ev. lelkész 1791- ben, Szakolcán kiadott Pamětná celému swětu Tragedya etc. című munkájában, bár elismeri, nincs semmi adata arra vonatkozólag, hogy Madách ismerte volna Dolezal munkáját. A kérdés a továbbiakban — változott formában — ismét felmerül. Az új fordítás — Tragédia cloveka, Trnava 1950, 212. — utószavában a fordító (Fra Makarius azaz Valentin Beniak) annak a véleményének ad kifejezést, hogy Madách kívül állt a kor magyar irodalmi körein.
[226] Z básní Jána Aranya, Slov. pohf., 1906, 695—704.
[227] Z básní Jána Aranya, Slov. pohl., 1907, 110., 164—171., 211-212., 264-270., 333-340., 399-405. Az itt közölt jelentősebb műfordítások: Matasova matka (Mátyás anyja), Totka (Ágnes (Ágnes asszony), Ladislav V. (V. László),
Rodinny kruh (Családi kör), Klára Záchová (Zách Klára), és Dvaja panosi Sondiho (Szondi két apródja).
[228] Megjelent Igen, te heroldja.. . címmel, Petneházy Ferenc fordításában a Szlovenszkói Magyar Írók Antológiája III. kötetében. (Nyitra 1937, a Híd kiadása, 107—108.)
[229] A magyar és a szlovák munkásmozgalom kezdeti kapcsolatát, az Általános Munkás Egylet alapítása körül kell keresnünk. Az első publicisztikai kapcsolattal a pozsonyi szlovák munkások Nová dóba (Űj Kor) című lapjában találkozunk, ahol a szervezett munkásmozgalomhoz való csatlakozásra szólít Bernáth Kálmán újságíró. Felhívása miatt később perbe fogták. Chyrnik, Nová Dóba, 1898, ápr. 1., 4. sz. A „szlovák szociáldemokraták szabad szervezetének" lapja, a Slovenské robotnícke noviny 1905. és 1906. májusában első oldalon közli az akkor haladónak tekinthető Csizmadia Sándor verseit: Hybe sa zem (Mozog a föld), Na ráno (Reggelre).
[230] Národnostní ľudia, Robotnícke noviny, 1912. ápr. 4., 14. sz.
[231] A közölt részlet címe és lelőhelye: Príspevok k vzájomnym vztahom madarskej nezávislej ľavice a robotníckeho hnutia v Uhorsku v rokoch 1864—1874 (Adalék a magyar függetlenségi baloldal és a magyarországi munkás- mozgalom kölcsönös kapcsolataiból az 1864—1874. években), Historicky casopis 21, 1973, 1. sz. 100—106. A jelen közlést, miután az eredeti magyar tanulmány nem volt fellelhető, a szerző Käfer István szíves műfordítói közreműködésével rekonstruálta.
[232] L. bőv. a szerzőtől: Iratok, I. köt., Tankönyvkiadó, Bp. 1952, 225-226.
[233] Slav sympathia, Esti Lapok. 1849. márc. 7., 72. sz. A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, Tankönyv- kiadó, Bp. 1962, 361.
[234] Nemzetiségi kérdések, Pesti Hírlap, 1849. máj. 3., 279. sz. A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 361.
[235] Az akkori. Deák alapította kormánypárt és a balközép egyesülése az új Szabadelvű Pártban (1875).
[236] A nemzeti gyűlölet csinálok ellen, A Hon, 1870. szept. 2., 208. sz. A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből 362.
[237] A magyar Chauvinok, A Hon, 1873. febr. 19., 41. sz. A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 364.
[238] K otázke národnej (A nemzeti kérdéshez), Národnie noviny, 1870. okt. 23., 95. sz. Iratok, I. köt. Tankönyvkiadó, Bp. 1952, 240.
[239] Pest, oct. 26, Ellenőr, 1876. okt. 10., 42. sz. A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 440.
[240] Slovenské noviny, 1868, 2, 12. sz. Magy. Ujs., 1868, 25. sz.
[241] Nemzetiségi kérdés, Magyar Újság, 1867, 111. sz.
[242] Slovenské noviny, 1870, 117. sz., Drobnosti (Apróságok).
[243] Prvé shromazdenie robotníkov slovenskych a ceskych (sic!) v Pesti, Dopisy, Pest, 12. dec. (A szlovák és cseh munkások első gyűlése Pesten, Levelek, Pest, dec. 12.) Slovenské noviny, 1870, 179. sz.
[244] Az eredeti szövegben: Dvaja královskí komisári (Két királyi komiszár).
[245] Kosut (Kossuth) o ceské otázce (Kossuth a cseh kérdésről), Pest 1871, Minerva, 16.
[246] Pest, dna 6. jan. Shromazdenie slovenskych robotníkov (Pest, jan. 6., Szlovák munkásgyűlés).
[247] Slovenské noviny, 1871. 5. sz.
[248] Slovenské noviny, 1871, 16. sz., Drobnosti (Apróságok). Uo. 62. sz.
[249] Uo. 66. sz.
[250] Uo. 117. sz.
 
 
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,706 MODIFIED: 2021.01.22 22:13:44.MD5: f5341ba7412a090aa762cfdb4916ed98 STATUS: OK  This window is : x