A török hódítás magyarországi bázisait az elfoglalt várak jelentették, a kereszténység védelmét pedig a végvárrendszer látta el. Mivel a várak birtoklása nagy területek felett biztosította az uralmat, elfoglalásuk, megtartásuk és visszavívásuk a kor legfontosabb hadicéljai közé tartozott. Nyitó képünk a Buda visszafoglalása előtti ostromelőkészületeket ábrázolja. Ám addig számtalan véres erőpróba zajlott le a másfél évszázad alatt. Most néhány példa segítségével azt kívánjuk szemléltetni, hogy milyen volt a várépítészet, az ostromtechnika és a tüzérség színvonala a török korban.
A lőpor feltalálása (13. század közepe) előtt, sőt egészen a 15. század második feléig a várvédő szinte mindig nyugodtan tekinthetett az ostromlókra, mivel azok csak akkor lehettek biztosak a sikerben, ha elég pénzzel és idővel rendelkeztek a bentlévők kiéheztetésére. Az ostrom, vagyis a magas várfalak áttörése, megmászása sok vesződséggel és véráldozattal járt. A 14–15. századi tüzérség még csak hangerejét tekintve nevezhető erősnek. Ágyúik – hatalmas méreteik ellenére – csekély hatásfokkal döntögették a falakat. Az akkor használt kőgolyó sok esetben darabokra tört a várfalon, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozta volna. Az 1450-es évektől kezdve Franciaországban és Burgundiban az egyre mozgékonyabb ostromtüzérség mind több eredménnyel használta a vasgolyót, többek között ennek is köszönhető, hogy a franciák kiverték országukból az angolokat (1450–1453), s később VIII. Károly francia király 1494–1495-ben szó szerint lerohanta Itáliát.

A mobil ostromüzérség képviselte kihívásra nem sokáig késett a válasz. A találékony itáliai hadmérnökök gyorsan megértették, hogy a lovagvárak magas falai az ágyútűzben a védők fejére dőlnek, tehát azokat tanácsos alacsonyabbra építeni. Az addigi kerek tornyok, rondellák körül holtterek keletkeztek a védőtüzérség számára, így csak egyenes falszakaszokból lehetett építkezni. Végül rájöttek, hogy ha rugalmas földtöltéssel támasztják meg a kőfalat, az tovább állja az ágyúlövéseket, ráadásul a földtöltések tetején elférnek a védők ágyúi is. Ezen elvek együttes alkalmazásából kialakult az ún. bástyás rendszer, amelynek első típusát olasz rendszernek nevezték.

Az ostromtechnika is sokat fejlődött. Egyik nagy hatású eszközét, a lőporos aknát a spanyol Pedro Navarro tette igazán használhatóvá. Emellett tökéletesedett az árkolás technikája, amit az kényszerített ki, hogy a várvédelem is alkalmazni kezdte a tűzfegyvereket. A gyalogságot védeni kellett, hogy a falrések közelébe jusson, az árkok tehát egyre mélyebbek és szélesebbek lettek, továbbá egyre zegzugosabbak, nehogy a védők hosszában végiglőjék a benne rejtőzőket.

A módszeres ostromok többnyire a következő sémát követték: a támadók körülzárták az erődítményt, elvágva az utánpótlást és a kitörési lehetőségeket, majd árkokkal megközelítették a falakat, miközben ágyúkkal vagy aknákkal rést ütöttek a falakon, végül a rések ellen rohamokat intéztek. Ez az alapséma a 16–17. század során nem változott, a módszerek, eljárások viszont sokat finomodtak, ésszerűsödtek, különösen az árkok elrendezése, a tüzérség harceljárásai és a fegyvernemek együttműködése terén.

A szép várépítészeti és védelmi elvekből azonban Buda elvesztéséig nagyon kevés honosodott meg Magyarországon. A török tüzérség és ostromtechnika ellenben a kor színvonalán állt, ezért az 1541–1566 közti várharcokban túlnyomórészt török sikerek születtek.

Érsekújvár, 1685

A 17. század végi törökellenes felszabadító háborúk egyik legjelentősebb várostroma Érsekújvár 1685. évi visszafoglalása volt. Magyarország egyik legkorszerűbb, legjobban kiépített erődítményét a korabeli legmodernebb várharcászati elvek szerint támadták. A vár vizesárokkal övezett falai szabályos hatszöget alkottak, melynek minden sarkán egy-egy fülesbástya állt. A török őrség kb. 3000 katonájával a Lotharingiai Károly herceg vezette keresztény sereg 43 000 harcosa állt szemben.

A várat július 7-én zárták körül. A haditanács 11-én döntötte el a támadás irányát (Forgách- és Cseh-bástya), s rögtön hozzá is fogtak a vívóárkok megnyitásához. Ezek az új típusú árkok már nemcsak az erődítmény védett megközelítését tették lehetővé. A közelítő árkok között, a falakkal párhuzamosan futó összekötő árkok megkönnyítették a csapatok mozgását, befogadták a tüzérséget és tökéletesen lezárták a védők kitöréseinek útját. Az árokrendszert kétfelől, megkerülés és oldaltámadás ellen fa-föld erődökkel (redoute) biztosították. A munkálatok fedezésére és a kitörések elhárítására 13-án három üteget építettek. Szükség is volt ezekre, mert a védők többször megpróbálták az ostromműveket szétrombolni. 15-én megkezdődött a Forgách-, 18-án a Cseh-bástya töretése. Az ágyúkkal együtt telepített mozsarakból megindult a vár belterületének bombázása is. 23-án hozzáfogtak a várárok vizének lecsapolásához, 25-én pedig az árkon át a bástyákhoz vezető két töltés építéséhez. Július végén a török felmentő sereg körülzárta Esztergomot, hogy Érsekújvár ostromának félbehagyására kényszerítse a keresztény sereget. Ezért augusztus 7-én Károly herceg főseregével ellenük vonult, és 16-án a táti csatában megsemmisítő győzelmet aratott, felmentve egyben Esztergomot is. A visszamaradt 16 000 fős ostromlő sereg ezalatt augusztus 17-ére befejezte a vizesárok lecsapolását és a töltések építését, jóllehet a védők e munkálatokat minden eszközzel: kitörésekkel, tüzes szerszámokkal, ágyú- és puskatűzzel akadályozták. A sikert elősegítette, hogy a tüzérség előbb elnémította a török lövegeket, majd elűzte a védőket a falakról, végül járható réseket lőtt. A kitűnő előkészítésnek köszönhetően az augusztus 19-én megindított első és egyetlen roham két óra alatt döntő győzelmet hozott.

Érsekújvár visszavívását az ostromlók az újfajta, könyörtelenül szisztematikus ostromtechnikának köszönhették. A jól kiépített és célszerűen elrendezett árokrendszer s a gyalogsággal szorosan együttműködő, azt fedező tüzérség a kitartó és bátor török védősereg minden ellenakcióját képes volt megállítani, egyben lehetővé tette, hogy az erődítményt a keresztény gyalogság egyetlen rohammal bevehesse.

A felvonultatott példák alapján tehát megállapítható, hogy a várak a felmentő sereg elmaradása vagy annak legyőzése, elűzése esetén előbb-utóbb elestek. Ennek magyarázata a védők korlátozott erőtartalékaiban keresendő. Míg a gyalogság korábbi, tömeges bevetését a keresztény oldalon egyre inkább rendszerszerű, szervezett alkalmazás (árkászmunkák!) váltotta fel, a török ostromokat továbbra is a tömegrohamok jellemezték. A keresztények sikereiben nagy szerepet játszott a császári seregnek a törökökkel szemben megmutatkozó, egyre növekvő minőségi fölénye. A csapatok kiképzése, fegyelme javult, a gyalogságnál mind nagyobb arányban rendszeresítették a tűzfegyvereket. A tüzérséget a 17. századtól a jobb minőség és típusösszetétel jellemezte. Ezzel együtt nőtt a harcászati fölény. Ugyanakkor az utánpótlás tekintetében a hagyományosan kiváló teljesítményt nyújtó törökök előnye megmaradt. Nyilvánvaló persze, hogy a megtámadott vár földrajzi fekvése, az időjárás és más fontos körülmények döntő hatást gyakorolhattak, ha nem is az ostrom kimenetelére, de annak időtartamára mindenképpen.

A haditechnika azonban tovább fejlődött. A 17. századi Európában a várostromok mellett mind nagyobb szerepet kaptak a nyílt ütközetek. Ez történt Magyarországon is, hiszen a 17. század végi törökellenes felszabadító háborúkban elért győzelmek egy része már nem a várak alatt, hanem a csatákban született (Szalánkemén, Zenta). Ezért, valamint a hódoltság korát követően megváltozott katonai és politikai helyzet következtében Magyarországon a várak gyorsan elvesztették korábbi jelentőségüket.