Magyarnak lenni a nagyvilágban. Egy magyar történet Kenya szívéből

Telek Lajos

26-09-12

247

Ma egy különleges utazásra hívom Önöket. Úti célunk Kenya, Kelet-Afrika egyik legizgalmasabb országa. Amikor elindítottam a Magyarnak lenni a nagyvilágban című sorozatomat, sokan biztattak. Mások talán egy kicsit mosolyogtak is az ötleten. Hiszen nem kis vállalkozás a világ különböző pontjain élő magyarokat megtalálni, megismerni, majd arra kérni őket, hogy meséljenek az életükről. Én azonban úgy voltam vele, mint a kártyajátékos, aki mindent egy lapra tesz fel. Elkészült az első interjú, aztán jött a következő, majd még egy. Az olvasóktól érkező visszajelzések pedig megerősítettek abban, hogy érdemes folytatni. Afrika azonban különleges helyet foglal el ebben a történetben.
Hány magyar él Kenyában? Nem tudom pontosan. És mekkora az esélye annak, hogy az ember találkozik valakivel, aki Magyarországról indult, majd több ezer kilométerrel távolabb nemcsak új életet, hanem otthont és sikeres vállalkozást is épített magának?

Nemrég rátaláltam egy írásra. Már az első néhány sor után tudtam, hogy megtaláltam a következő beszélgetőtársamat. Az írás így kezdődött: „Több mint tíz évig éltem abban a hitben, hogy utazási irodát vezetek. Nemrég döbbentem rá, hogy valójában nem utakat szervezek, hanem emlékeket.” A mondatok szerzője Pamlényi Miklós, a Diani Beachen működő Jambo Rafiki Sailing & Travel Ltd. – Kenyai Magyarok Utazási Irodája vezetője. Egy korábbi írásában így fogalmazott: „A Jambo Rafiki számunkra a személyes kapcsolatról, az átláthatóságról és mindenekelőtt a bizalomról szól. Nem egyszerűen szafarit, szállást vagy repülőjegyet adunk. Biztonságot. Nyugalmat. Élményeket. És azt a megnyugtató érzést, hogy Kenyában van valaki, akire lehet számítani.” De hogyan jut el valaki Magyarországról idáig? Hogyan válik egy idegen földrész otthonná? Hogyan születik egy gondolatból utazási iroda? Erről beszélgettünk Pamlényi Miklóssal.

– Magyarországon született, majd nyolc Kaliforniában töltött év után az élete végül egészen Afrikáig vezette. Hogyan kezdődött ez a történet? Mikor érkezett először Kenyába, és mikor érezte először azt, hogy ez az ország talán több lesz az életében egy egzotikus úti célnál?

Először 1999 decemberében érkeztem Kenyába. Tulajdonképpen az ezredfordulóra jöttem. Akkor ért véget egy nagy beruházásom Magyarországon, fáradt voltam, és őszintén szólva nagyon vágytam egy nagy bulira. Nos, abból nem volt hiány. Diani Beach közel húsz kilométeres partszakasza azon az éjszakán szinte végig tűzijátékban úszott, alatta pedig egyetlen hatalmas fieszta zajlott. Olyan élmény volt, amit, amíg élek, nem felejtek el. De talán még ennél is jobban megfogott az emberek szeretete és közvetlensége. Valahogy az egész utazásomat beszínezte. Négy évvel később visszajöttem. Akkor már nem az ünneplés érdekelt. Arra voltam kíváncsi, milyen is Kenya akkor, amikor nincs tűzijáték, nincs szilveszter, csak egyszerűen telnek a hétköznapok. És élveztem. Jó volt. Aztán megint visszajöttem. Majd megint. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban jövök Kenyába, és egyre ritkábban megyek haza. Talán valahol ott kezdődött minden.

– Egy idegen országban mindent az alapoktól kellett felépítenie. Hogyan született meg a Jambo Rafiki Sailing & Travel Ltd.? Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy döntött: itt, Kenyában szeretne utazási vállalkozást létrehozni?

Ahogy egyre gyakrabban jártam ki, elkezdtem kóstolgatni az itteni életet. Egy dolgot azonban biztosan tudtam: nem akartam egyszerűen felélni Kenyában azt a pénzt, amit Magyarországon megkerestem. Valamit csinálni akartam. Kitaláltam, hogy mosógépet fogok árulni. Akkoriban errefelé még nagyon sokan kézzel mostak, így került a látóterembe a Hajdúsági Iparművek klasszikus forgótárcsás mosógépe. Belevágtunk, és szép sikereket értünk el vele. Eleinte még kifejezetten élveztem is. Mintamosásokat tartottam az utca emberének, mutattam, hogyan működik a gép. Ma már mosolygok rajta, de akkor ez valódi üzlet és egyben kaland volt. Csakhogy az akkori Kenya egészen más volt. Sok helyen alig voltak utak, a közlekedés nehézkes volt, az internet pedig szinte kincsnek számított. Egész nap mentünk, kerestük a helyeket, intéztük a dolgokat. Két év után belefáradtam. Közben viszont egyre több barátom és ismerősöm lett kíváncsi arra, hol élek, és milyen valójában Kenya. Eljöttek hozzám, én pedig megszerveztem nekik az utazást: hová menjenek, mit nézzenek meg, hol szálljanak meg, hogyan éljék át igazán ezt az országot. Ma is tisztán emlékszem Feri bácsira. Ő volt az első barátom, akivel hét teljes napot szafariztam. Együtt jártuk Kenyát, és talán akkor éreztem meg először igazán, mennyire szeretem másoknak megmutatni ezt az országot. Feri bácsi ma már nincs közöttünk. A telefonszáma azonban még mindig ott van a telefonomban. Soha nem töröltem ki. Talán furcsán hangzik, de nekem ez a tiszteletadás egy apró formája. Vannak emberek, akik elmennek, de az ember valahogy mégsem szeretné őket kitörölni az életéből. Mert hiányoznak. Mert részei voltak annak, akik lettünk. És mert egy kicsit ők is formálták az életünket. És azt vettem észre, hogy ezt szeretem. Különösen azt a pillanatot, amikor az út végén láttam rajtuk: jól sikerült. Boldogok. Olyan élményt kaptak, amit hazavisznek magukkal. Tulajdonképpen így, minden nagy üzleti terv nélkül született meg a Jambo Rafiki.

– Azt írta egyszer, hogy aki többször járt már Kenyában, egy idő után úgy érkezik vissza, mintha hazatérne. Mi az, amit Kenya ad az embernek, amit talán Európában már nehezebb megtalálni?

Ezt nagyon nehéz pontosan megfogalmazni. Kenya valahogy megtartja az embert. Megfog, és nem nagyon akar elengedni. Itt sok minden egyszerűbben működik. Sok minden egyáltalán nem „európai kompatibilis”, néha az ember csak néz, máskor bosszankodik rajta – és mégis elképesztően élvezhető itt az élet. Talán azért, mert közben rengeteg olyan pillanatot kap az ember, amikor egyszerűen jól érzi magát. Az emberek, a természet, az óceán, a fények, Afrika illata és az egész élet közvetlensége miatt néha tényleg úgy érzi az ember, hogy csordultig van boldogsághormonokkal.  Persze nem szeretném Kenyát rózsaszínre festeni. Itt is mindenért meg kell küzdeni. Néha talán még jobban is, mint Európában. Kenya nem mindig könnyű. De valamiért nagyon könnyű szeretni. Talán ez a titka.

– Ön hosszú ideje Kenyában él. Hogyan változott az ország azóta, hogy először ideérkezett? Mit tart Kenya legnagyobb fejlődésének, és miben látja még a jövő nagy lehetőségeit?

Kenya óriásit változott az elmúlt tizenöt-húsz évben. Néha azt szoktam mondani, hogy ha Nairobi bizonyos részein este, sötétben egyszerűen letennének az utcán, lehet, hogy első pillanatban azt sem tudnám, hol vagyok. Toronyházak, modern lakónegyedek, gyorsforgalmi utak, bevásárlóközpontok, új irodaházak – egészen más város épült körénk. Én már nem is nagyon szeretek saját autóval felmenni Nairobiba, mert lassan eltévedek. Inkább hívok egy Ubert. Ő mindent tud. De a változás nemcsak Nairobiban látható. Az infrastruktúra, a kommunikáció, az internet, a szolgáltatások és a turizmus – rengeteg minden fejlődött.  Ha visszagondolok arra a Kenyára, ahol annak idején egész nap jártuk az utakat egy-egy üzleti lehetőséget vagy helyszínt keresve, és összehasonlítom a maival, néha nehéz elhinni, hogy ugyanarról az országról beszélünk.  És szerintem még messze nincs vége. Adjunk Kenyának még tíz évet. Sok részére rá sem fogunk ismerni. Én legalábbis nagyon kíváncsi vagyok arra a Kenyára.

– Az elmúlt években rengeteg magyar vendég érkezett Önökhöz Magyarországról és a világ más országaiból is. Mit keres ma egy magyar utazó Afrikában? És mi az, amit végül megtalál itt?

Szerintem elsősorban a természet közelségét. A pole pole érzést. A szavannát, az Oroszlánkirály világát, az afrikai szelet, az óceánt, azt az egész semmihez sem hasonlítható hangulatot. Itt valahogy minden közvetlenebb. Barátságosabb. Melegebb. És nemcsak az időjárásra gondolok.  Az emberekre is. Itt előfordul, hogy valakinek szinte semmije nincs, de ha van egy kókuszdiója, kettévágja, és a felét odaadja neked. Nem azért, mert sok van neki. Hanem azért, mert úgy gondolja, hogy ha neki van, akkor neked is jusson. Ezt nehéz elmagyarázni annak, aki még nem érezte.
– Afrika sokáig elsősorban a kalandorok, felfedezők és vadászok világaként élt az európai ember képzeletében. Ma már családok, párok és idősebb utazók is egyre bátrabban választják. Ön szerint mi változott?

Szerintem az emberek egy kicsit belefáradtak a világ nagyvárosaiba és abba a fajta luxusba, ahol minden tökéletesen csillog, de közben minden perc be van osztva. Afrikában más az idő. Az itteni embereknek talán éppen abból van a legtöbb, amiből nekünk Európában a legkevesebb: időből.  Mi tele vagyunk órákkal, naptárakkal, határidőkkel, mégis állandóan rohanunk. Itt meg sokszor senkit nem érdekel, hány óra van.  Fehér ember vagyok, de órám nekem sincs. És egyáltalán nem hiányzik.

– Aki még soha nem járt Afrikában, annak milyen Kenyát mutatna meg először? Mi az, amit semmilyen fénykép vagy film nem képes visszaadni abból, amit az ember itt személyesen átél?

Én nagyon szeretem a vendégeimet olyan helyekre is elvinni, ahová általában nem jár turista. Mombasa óvárosába, Ukunda belső piacára, kis utcákba, sikátorokba. Volt, hogy béreltünk egy tuk-tukot, és egyszerűen elindultunk. Megálltunk ott, ahol érdekesnek tűnt valami, leültünk az emberek közé, beszélgettünk, nevettünk. Ezek az emberek sokszor hihetetlenül nyitottak. Mosolyognak, kíváncsiak rád, szeretnének beszélgetni. Eszünk helyi ételt, veszünk egy ananászt, amit a nap már kellemesen felmelegített, és ott helyben esszük meg. Ezek apró dolgok. Mégis sokszor ezek maradnak meg a legjobban az emberben. Nem lehet mindent ötcsillagos hotelből megismerni.

– A szafari természetesen Kenya egyik legnagyobb vonzereje, de az ország ennél jóval többet kínál. Ha valaki a Jambo Rafikivel érkezik, milyen élményeket szeretnének megmutatni neki az állatvilágon túl?

Azt szeretném, ha egy kicsit megérezné, hogyan lehet mosolyogva élni úgy is, hogy a boldogságnak nem feltétlenül része a vagyon. Európában sokszor túlértékeljük a versenyfutást. Ki hol tart. Kinek milyen autója van. Kinek mekkora háza van. Ki mit ért el. Itt sokszor egészen más számít. Hogy ránézel-e a másik emberre. Hogy köszönsz-e neki. Hogy mosolyogsz-e. Én azt szeretném, ha a vendégeink úgy mennének haza, hogy egy kicsit másképp néznek az emberekre. Úgy, hogy a másik embernek kedve legyen visszamosolyogni rájuk.

– Diani Beach egyik ikonikus szállodája a Swahili Beach Resort. A hely történetéhez magyar szál is kapcsolódik. Mit tud erről a történetről, és mit jelent Diani számára a szálloda?

A Swahili Beach szerintem Diani egyik meghatározó szállodája. Már az építészete is egészen más, mint egy klasszikus tengerparti hotelé. Van karaktere, van hangulata, és nagyon szépen hozza a szuahéli tengerpart világát. Úgy tudom, a történetéhez magyar vonatkozás is kapcsolódik, ami számomra természetesen külön érdekesség. Ami viszont biztos: a hotel sokat emelt Diani turisztikai színvonalán. Munkahelyeket ad, helyi beszállítókkal dolgozik, vendégeket hoz a környékre, és egyfajta mércét is felállított. Nekem az ilyen helyek azért fontosak, mert nemcsak szállodák. Részei annak, ahogyan Diani fejlődik.

– Ma egy vállalkozás hírnevét már nemcsak a reklámok, hanem az interneten megjelenő vendégvélemények is alakítják. A Jambo Rafikiről feltűnően sok személyes hangú értékelést lehet olvasni. Ön szerint mennyit ér ma egy őszinte vendégvélemény?

Nagyon sokat. Talán többet, mint bármilyen reklám. A reklámot én írom magamról. A véleményt viszont az írja, aki már utazott velünk, látta, hogyan dolgozunk, és megtapasztalta, mit kapott. Ennél hitelesebb ajánlás szerintem nincs.
Leírhatom százszor, hogy jók vagyunk. Sokkal többet ér, ha ezt egy vendég mondja ki helyettünk.

– Ha megengedi, az interjúban ezekből a vendégvéleményekből is idéznék néhányat. Mit érez, amikor olyan ember sorait olvassa, akinek Önök szervezték meg talán élete egyik legnagyobb utazását?

Ez az érzés semmihez sem fogható. Édesapám mindig azt mondta: ha munkát végzel, szívből csináld, és kellő alázattal. És azt is mondta, hogy lehetőleg olyan munkát keressek, amit szeretek, mert dolgozni önmagában nem túl jó dolog. Én szeretek utazni. Talán ezért is lett ez végül az én világom. Minden egyes utat úgy szervezünk, mintha Norah-val és Gifttel mi magunk utaznánk a Jambo Rafikivel. És persze én is elfáradok néha. Ilyenkor beleolvasok a vendégeink korábbi véleményeibe. Elolvasok kettőt-hármat, és máris azt érzem: rendben, jó úton járunk. Haraka haraka – gyerünk tovább, mert várnak ránk.

– Ön azonban Kenyában nemcsak vállalkozást épített. Itt talált társra, családra és otthonra is. Mit jelent ma Önnek a család, és mennyire változtatta meg az életét az, hogy két kultúra találkozik a saját otthonában?

Nagyon szeretem a családdal töltött időt. Most, 67 évesen talán még jobban, mint régebben. Kenyában a családok élete sokszor egészen más, mint amit Európában megszoktunk. Előfordul, hogy a férj több száz kilométerre dolgozik a családjától, és évente csak egyszer-kétszer jut haza. Az anya a nagyszülőkre bízza a gyerekeket, mert a városba kell mennie dolgozni, hogy pénzt tudjon küldeni haza. Éppen ezért én különösen értékelem azt, ami nekünk megadatott. Mi tényleg együtt élünk. Közösen visszük Giftet iskolába. Ő már a nevemet viseli, ami nekem nagyon sokat jelent. Este együtt vacsorázunk, és átbeszéljük a napot. Ez nálunk szinte szent dolog, szinte nincs kivétel. Együtt nyaralunk, együtt élünk, etetjük a csirkéket, szeretjük a cicákat és a kutyákat. Nem akarok ebből nagy filozófiát csinálni. Egyszerűen egy család vagyunk. És nagyon jó így.

– Kenya adott Önnek egy másfajta életszemléletet is? Van valami, amit Afrika tanított meg Önnek az időről, az emberekről, a szeretetről vagy egyszerűen arról, hogyan érdemes élni?

Én inkább úgy mondanám: Kenya nem tanított, hanem visszatanított. Visszatanított arra, hogy nem kell mindig rohanni. Itt van egy mondás: Haraka haraka haina baraka. A kapkodásban nincs áldás. Ez nem azt jelenti, hogy az ember legyen lusta. Hanem azt, hogy nem lehet mindent sürgetni. Európában van óránk, naptárunk, határidőnk, és közben sokszor úgy érezzük, nincs időnk semmire. Itt az embereknek sokszor kevés van, de egymásra mégis jut idejük. Kenya arra is megtanított, hogy nem lehet mindent kontrollálni. Néha elmegy az áram. Néha esik. Néha nem úgy történik valami, ahogy eltervezted. És akkor mi van? Megoldjuk. Ez itt nagyon afrikai. És egy idő után az ember rájön arra is, hogy a boldogsághoz sokkal kevesebb kell, mint amennyit korábban gondolt.

– Tartja a kapcsolatot a Kenyában vagy más afrikai országokban élő magyarokkal? Létezik az a sajátos érzés, hogy két magyar a világ másik végén egy kicsit gyorsabban találja meg egymással a közös hangot?

Igen, van ilyen. Amikor két magyar találkozik valahol a világ másik végén, nagyon gyorsan eltűnik az a kis távolságtartás, amely otthon talán természetes lenne. Van egy közös kódunk. A nyelv, a humor, az észjárás, bizonyos reakciók. Néha elég két mondat, és már értjük egymást. Ez szerintem nagyon érdekes. Minél messzebb van az ember Magyarországtól, annál jobban észreveszi azokat a dolgokat is, amelyek otthon teljesen természetesnek tűntek.

– Molnár Erik énekest, Zambia tiszteletbeli konzulját is ismeri. Milyen embernek ismerte meg őt, és mit gondol azokról a magyarokról, akik valamilyen módon hidat építenek Magyarország és Afrika között?

Erikről nem szeretnék úgy beszélni, mintha jól ismerném. Talán kétszer beszéltünk egymással, tehát a kapcsolatunk inkább felszínes. Éppen ezért nem lenne korrekt részemről személyes jellemzést adni róla. Általánosságban viszont minden olyan magyar munkáját értékesnek tartom, aki valódi kapcsolatokat épít Magyarország és Afrika között. Erre szerintem nagy szükség van.

– A sorozat címe: Magyarnak lenni a nagyvilágban. Önnek mit jelent ma magyarnak lenni Kenyában?

Érdekes kettősség. Magyar vagyok. Magyarul gondolkodom, magyarul álmodom, a humorom is magyar, és ezt soha nem veszítettem el. Közben Kenya is az otthonom lett. Talán aki hosszú ideje külföldön él, annak nem kevesebb hazája lesz, hanem több. A magyar értékeket, gondolkodást, szívósságot hoztam magammal. Kenya pedig rengeteget hozzátett ahhoz, aki ma vagyok. Én ezt nem érzem ellentmondásnak. Amikor Magyarországra utazom, azt mondom: hazamegyek. Amikor visszaérkezem Kenyába, azt mondom: hazajöttem. Talán ennél jobban nem is tudom megfogalmazni.

– És végül: ha most egyetlen mondatot üzenhetne annak az embernek, aki régóta álmodik Afrikáról, de valamiért még mindig nem mer elindulni – mit mondana neki?

Azt mondanám: ne várd meg, amíg minden kérdésedre választ kapsz, mert akkor talán soha nem indulsz el. Gyere el egyszer. Afrika majd elvégzi a többit. Pamlényi Miklós története talán éppen azért érdekes, mert nem egyszerűen arról szól, hogyan kerül egy magyar ember Afrikába. Hanem arról, hogyan válhat egy távoli ország lassan ismerőssé, majd otthonná. Hogyan lesz egy vállalkozásból hivatás, a vendégből barát, egy utazásból pedig olyan emlék, amelyet évtizedek múlva is magunkkal viszünk. Talán Afrika egyik titka éppen ez: az ember azt gondolja, azért indul el, hogy megismerjen egy másik világot. Aztán egyszer csak észreveszi, hogy közben egy kicsit saját magát is jobban megismerte.

Köszönöm az interjút!
Telek Lajos

Fotók: Pamlényi Miklós és a Jambo Rafiki Sailing & Travel Ltd. albumából