Ennek alapján azonnal nekiláttak a még német megszállás alatt levő Dunántúlon és Felvidéken a 14-15 éves fiúk, leventék összegyűjtéséhez. Össze­sen 110 ezer gyereket szedtek össze (több helység­ből, például a Révkomáromhoz közeli Hetényből még lányokat is), és elhurcolták őket erőszakkal Né­metországba, ahol az SS alakulataihoz beosztva fő­leg légvédelmi tüzéreket kívántak belőlük kiképez­ni. Barbár, embertelen és értelmetlen cselekedet volt. A világháború már a végéhez közeledett. Ki gondol­hatta, hogy éppen ez a szerencsétlen gyereksereg volna képes Németország végzetét föltartóztatni?
A mi környékünkön, Esztergommal szemben, a Duna bal partján némi késéssel indult az „akció". Ugyanis ide 1945. január 6-án megérkezett a szovjet hadsereg, amelyet a németek csak február 18-án tud­tak a Garamhoz visszaszorítani egy erős páncélos rohammal. Ezután azonban itt is összeszedték Köbölkútról, Párkányból, Muzsláról, Ebedről, Nánáról és több más faluból is a 14-15 éves fiúkat. Teherva­gonokban, viszontagságos út után érkeztünk meg a Kassel mellett található rorwesteni repülőtérre, ahol egy fekete egyenruhás SS-hadosztályhoz sorolva be­lőlünk is légvédelmi tüzéreket szándékoztak kiké­pezni. Ez a képzés azonban már nem fejeződött be. Az amerikaiak elől menekülő németek magukkal hur­coltak minket is. A Németországba kényszerített 110 ezer szerencsétlen magyar gyerek közül majd 15 ezer ottveszett. A 48 köbölkúti gyerek közül 12.

A képre kattintva a cikk az eredeti méretben nyílik meg
Csak egy órát idéznék föl a menekülés sok hason­ló órája közül: Rotwestenből eljövet, majd 100 kilo­méteres gyaloglás után vonatra raktak bennünket. Altenburg vasútállomásán voltunk azon a délutá­non, amikor több tucat amerikai vadászbombázó tá­madta meg az állomást. Az állomás alatt keresztben egy hosszú, néhány helyen megszakított alagút hú­zódott. Rengetegen az alá futottak. Az egyik nyílás­ba egy bomba esett, az odamenekült sok száz ember mind meghalt. Köztük a 14 éves köbölkúti Tégen Imre barátom is. Mi a Barusz testvérekkel csak az alagút bejáratát értük el, így a légnyomás kifújt on­nan bennünket. Azonkívül, hogy két hétre szinte megsüketültünk, más bajunk nem esett. Tégen Laci, Imre testvére a vagonok közt álló bádogkalyibába bújt a légitámadás elől. A bódét Lacival együtt szitá­vá lőtték a repülők. Másik diáktársam, Bircsák Pityu egy vagon alá bújt. A közelében becsapódó bomba robbanásától felrepült kő fenéken találta. Ettől meg­rémült, kiugrott a vagon alól, és a sűrű bombarobba­nások között a gyilkos géppuskatűzben vagy fél ki­lométert rohant valahová, maga sem tudta, hogy ho­va. A két Tégen fiút a szülők a háború után megtalál­ták a helyi temetőben, és hazahozták őket Köbölkútra. Csak ebben az egy órában, amit fölidéztem, majd félszáz fiú vesztette életét. Az életben maradt gyere­kek a háború végeztével hosszú hónapok, sokan csak néhány év múlva kerültek haza, testileg, lelki­leg meggyötörve, megkínozva. A magyar történetírásból az elhurcolt gyerekek tragikus története szinte teljesen kimaradt. Persze, ennek a jelentősége távolról sem akkora, mint a Don­kanyaré, a holokauszté vagy a málenkij roboté, de azért ez a 110 ezer magyar levente is megérdemelné, hogy néha megemlítsék őket a történelemkönyvek­ben, a tévében, a sajtóban.
Egyszer volt még 2000 augusztusában a Kossuth rádióban egy egyórás igen szép műsor az elhurcolt leventékről. Fél évszázad alatt 60 perc. Egyik szer­kesztő ismerősömnek említettem, hogy szerintem azért ez a sok ezer gyerekáldozat is megérdemelné, hogy a rádióban legalább annyiszor megemlítsék őket, mint például Horn Gytúa pufajkáját. Megma­gyarázta: azért a pufajkáért fizetnek. Vajon kinek, hová és mennyit kellene fizetni azért, hogy ezeknek a szerencsétlen magyar fiataloknak a második világ­háborús tragédiája ne maradjon ki teljesen és örökre a magyar történelemből? 2001 tavaszán Szlovákiában az a hír járta, hogy a második világháború során erőszakkal Németor­szágba hurcolt személyek kártérítést kaphatnak, ezt számukra a genfi IOM (International Organization for Migration) biztosítja. Ez a szervezet Pozsonyban irodát is nyitott, ahová beadhattuk kérvényeinket. Megígérték, hogy ügyünket megfelelően intézni fogják. Három évig intézték, mígnem az idén nyáron értesítést kaptunk - most nem Genfből, hanem Ka­nadából! -, miszerint: Minket egy a tengelyhatal­makkal szövetséges országból hurcoltak el, ezért ne­künk semmiféle kártérítés nem jár. A sorok közül azt olvassuk ki, és egyéb információink is azt erősítik meg, hogy a Nyugat az akkori magyar leventemoz­galmat a Hitler Jugend valamiféle változatának tart­ja. Ezek szerint nem kártérítésre jogosult személyek, hanem inkább háborús bűnösök lennénk... Lettünk volna 14-15 éves fejjel...? Nem a kártérítés itt a lényeg. Ha hatvan évig meg­voltunk nélküle, a hátralévő, bizonyára már nem túl hosszú életünkben is megleszünk. Az a fontos, hogy ne merüljön feledésbe és ne torzuljon el a mi történe­tünk. Az a 15 ezer gyerek, akit idegen földbe temet­tek el, kiknek sírjára azóta se tett senki egy szál virá­got, akikről fél évszázadon át említés sem eshetett, talán megérdemelnék, hogy a szülőhazájukban né­ha-néha megemlékezzenek róluk.
Kovács Ferenc, a Csemadok köbölkúti szervezetének elnöke
Megjelent: Népszabadság, 2004. dec. 7.