Kiss József: 1956 a kisebbségi önazonosság tükrében / Povstanie r. 1956 v zrkadle menšinovej identity
Oto Psenak 
11-10-22 
2,075 
Megvannak a szlovákiai magyar vonatkozásai is, s ezek nem csupán alkalmi publicisztikai reflexiókat igényelnek. S eközben mintha teljesen figyelmen kívül rekednének a cseh és szlovák szerzőktől származó feldolgozások. Talán nem érdektelen számba venni azokat a legfontosabb csomópontokat, ahol cseh, szlovák és szlovákiai magyar megközelítések egymásba fonódásának lehetőségei és szükségletei mutatkoznak.
Az 1956 őszének szlovákiai magyar vonatkozásai iránti érdeklődés főként az ellenállás és a szolidaritás egyéni és csoportos megnyilvánulásaira korlátozódik. S e tekintetben mind ez ideig inkább csak a publicisztikai igyekezetre és az egykori résztvevők megszólaltatására támaszkodó emlékidézés hozott értékes, de korántsem kimerítő eredményeket. A korábbi évtizedek propagandája folytán sokkalta ismertebbé vált, hogy a csehszlovákiai vezetés milyen úton-módon igyekezett bevonni az úgynevezett internacionalista segítségnyújtásba a szlovákiai magyar közép- és alsóbb szintű funkcionáriusokat is. Közismert, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága pártmunkásokból, biztonsági emberekből és a karhatalom képviselőiből operatív testületet hozott létre, mely összehangolta a terepen folyó munkát, tehát a sajtó, a párt- és a társadalmi szervezetek munkatársaiból szervezett aktívák tevékenységét. A szlovákiai pártközpont több mint félszáz, magyarul tudó szlovákiai személyből propagandaosztagot hozott létre, mely szlovákiai magyarok részvételével a határ menti magyar járásokban szinte naponta szervezett gyűléseket és összejöveteleket, hogy azok, egy korabeli dokumentumból vett idézet szerint, „egyetértésüket fejezzék ki a párt- és állami szervek intézkedéseivel". A Salgótarján vidékével szomszédos szlovákiai területekről a felkelés leverői a népi milícia készleteiből származó fegyverküldeményeket is kaptak. Az Új Szó akkori különszámait katonai repülőgépek igénybevételével szállították a csehszlovák-magyar határ különböző pontjaira, ahonnan aktivisták átjuttatták azokat Magyarország területére. E propagandatevékenység mindmáig nélkülözi a tárgyszerű feldolgozást.
A korabeli szlovákiai magyar részvétel árnyoldalainak vannak azonban olyan vonatkozásai és mozzanatai is, amelyek túlmutatnak, s nemcsak szándékaikban, a propaganda-hadjárat keretein. Meglepő, hogy teljesen elkerülte a szlovákiai magyar közösség figyelmét egy olyan, ugyancsak sokat sejtető tény, mely a prágai hadtörténeti intézet gondozásában, 1993-ban megjelent dokumentumkötetben szerepel. Ebből kiderül, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának legfelsőbb szerve, az akkori „politbüró", a politikai iroda már a felkelés kirobbanásának napján csehszlovákiai magyarokból álló úgynevezett önkéntes egységek szervezésének és bevetésének gondolatával foglalkozott. Ismeretes, hogy az akkori csehszlovákiai politikai vezetés kétszer is, október 26-án, majd november 2-án felkínálta, buzgóságában nem ismerve határt, a katonai részvételt. Ezt a szovjetek azonban visszautasították, így nyilván az október 23-i kezdeményezés is, amelyet egyébként a kurta feljegyzés szerint a szovjet belügyi szervekkel történő konzultálástól tettek függővé, módosult. A feljegyzésből ugyanis nem világos, hogy milyen alakulatra gondoltak, mai szóhasználat szerint fegyveres kommandóra, vagy hírszerző csoportok bevetésére. Ez utóbbiak létrehozására valószínűleg sor került, amit nemcsak egyes szlovákiai magyar funkcionáriusoknak a rendszerváltás előtti elszólásai látszanak alátámasztani, hanem az a dokumentált tény is, hogy a hadsereg erősen támaszkodott mind a saját hírszerzésének, mind pedig a belügyi szerveknek a Magyarországról származó helyzetjelentéseire. Sajnos, a hadtörténeti kutatások csak az akkori csehszlovák-magyar határon foganatosított katonai intézkedésekre terjednek ki, állítva, hogy a katonai egységek csupán határvédelmi és rendfenntartó feladatokat láttak el. De vajon megfordultak-e Magyarországon különleges küldetésű katonai és belügyi egységek - ez még ugyancsak tisztázásra vár, feltehetően a hírszerzési források részletesebb vizsgálata alapján.
Tágabb összefüggésekben mozgó aprólékos tényfeltárást és oknyomozást kívánna annak figyelemmel kísérése is, hogyan reagált a magyar felkelésre a dél-szlovákiai lakosság, miként jutott kifejezésre az ellenállás szelleme. E probléma megközelítése nem nélkülözheti az akkori egész csehszlovákiai, mindmáig kellően fel nem tárt helyzet alaposabb megvilágítását. E téren a mai ismeretek még meglehetősen hézagosak.
Csehszlovákiában a szovjet kommunista párt fellélegzést hozó XX. kongresszusa után bekövetkezett egyfajta felélénkülés, jelentkeztek ellenzéki hangok, főleg az írók körében, de a politikai vezetés úrrá tudott lenni a helyzeten. Többek között az 1953 utáni életszínvonal-javítási intézkedéseknek köszönhetően, amelyek lehetőséget adtak a munkásság körében értelmiségellenes hangulatok szítására. A politikai vezetés magatartásából nem hiányzott a ravaszság: egyfajta „húzd meg, ereszd meg" taktikával igyekezett marginalizálni az ellenzéki megnyilatkozásokat, mintegy jelentékteleneknek tekintve azokat, ugyanakkor félelmet is keltve a lakosságban. A kényszerű engedékenység és a megtorlás egyszerre volt jelen. Talán beszédesen jellemző mozzanat, hogy az akkori légkörben, egy tavalyi visszaemlékezés tanúsága szerint, a pozsonyi Duna utcai diákok október 23-a után kokárdát, majd a felkelés leverését követően gyászszalagot viselve jelenhettek meg az iskolában. Ugyanakkor november 5-ig - a CSKP 1956-os decemberi ülése szerint - országosan több mint 600 bűnvádi eljárás volt folyamatban. A tényleges megtorlások azonban később vették - a szlovákiai magyarokat is sújtva - kezdetüket.
A köztudatban az ellenállás és a szolidaritás, a szlovákiai magyar közegben is, főként a főiskolások fellépéseihez kapcsolódik. A felkelés iránti
szimpátiának adtak hangot a pozsonyi pedagógiai fó'iskola magyar hallgatói, a szolidaritás azonban a vidéki közegben is kifejezésre jutott. A CSKP legfelsőbb szerve számára készült egyik rendőrségi jelentésben szerepelt, hogy a somorjai Csemadok-gyűlés a magyar felkelést támogató manifesz-tációvá vált. Magyarországi forrásokból derült fény arra, hogy a Szepsi járás november elején 100 millió egység penicillininjekciót, sebvarró tűket, jódot, kötszereket és egyéb gyógyszereket adományozott a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei munkástanácsnak.
A segítőkészségnek ez a kétségkívül nemes megnyilatkozása azonban, mint az 1956-os események számos mozzanata, alaposabb, visszaemlékezésekkel is szembesített forráskritikát igényelhet, hisz a történések akkori forgatagában összemosódik az időrend, s nem tudni, vajon a segítség valójában nem az úgynevezett konszolidáció támogatására meghirdetett hivatalos csehszlovákiai gyűjtési akcióval fonódott-e össze.
Összességében, a cseh és a szlovák kutatási eredmények alapján elmondható, hogy az ellenállás nyíltabb kifejezésre juttatása elszigetelt jelenségnek számított. Alighanem volt alapja annak a helyzetjelentésnek, mely a legfelsőbb szlovákiai kommunista pártszerv ülésén hangzott el. E szerint a szlovákiai magyarság körében még elevenen éltek az 1945 utáni meghur-colások és hányattatások emlékei, és erős lehetett az irredentizmus vádjától való félelem is. A pártvezetés a felkelés iránti rokonszenvét lefojtó szlovákiai magyarságnak a hivatalos összejövetelek kikényszerített légkörét is magán viselő magatartását helytállásként, akkori szóhasználat szerint a csehszlovák dolgozó nép erkölcsi-politikai egységének fényes megnyilatkozásaként értékelte. Az akkori helyzet azonban volt annyira ellentmondásos, a rendszer megrögzött híveinek magatartását is beleértve, hogy elmélyültebb, ha még egyáltalán lehetséges, társadalom-lélektani megközelítést és érzékenységet követelne. Annál is inkább, minthogy szlovák történészek részéről mutatkoznak leplezetlen kételyek, korabeli jelentések alapján, az ellenállás dél-szlovákiai szellemének dimenzióit illetően.
Külön figyelemre tarthat számot, hogy létezett-e már akkor is úgynevezett magyar kártya, s miként élt azzal a politikai vezetés. Mint összetevő ez nem hiányzott az akkori politika fegyvertárából, de nem olyan mértékben, mint Romániában, ahol ez szabályos magyarüldözéssel, intézményleépítéssel járt együtt. A csehszlovák propaganda a magyar felkelést nacionalista, soviniszta, Csehszlovákia területi épségét veszélyeztető mozgalomnak bélyegezte. Václav Kopecky, a CSKP titkára november 7-i beszédében megpendítette, hogy a „fasiszta bandáknak" titulált magyarországi felkelők „Szlovákia bekebelezésére fenték fogukat", így természetesen rémhírként rendőrségi és titkosrendőrségi jelentésekben az irredentizmus veszélye is hangot kapott. Ennek mai értelmezése azonban összefügg a szóban forgó jelentések „forrásértékének" sajátosságaival. Az akkori felfogás szerint a magyar forradalom iránti bárminemű józanabb vélemény eleve a horthysta elemek általi bujtogatásnak számított. Jifí Pernes cseh történész önálló tanulmányban tett kísérletet a belügyminisztérium kerületi szervei által a prágai központnak naponta küldött jelentések elemzésére. Ezek nemcsak rendőrségi helyzetképekre támaszkodtak, hanem titkosrendőrségi besúgóktól és ügynököktől kapott információkat is tartalmaztak. A megfigyelések a magánlevelezések ellenőrzésére is kiterjedtek, a „gyanús" küldeményeket kivonták a postai forgalomból és az „operatív" szerveknek továbbították, ami egyet jelentett a zaklatással. Az úgynevezett irredenta törekvésekről szóló jelzések hírértékére ugyancsak jellemző az a kassai kerületből küldött jelentés, mely szerint november elejéig 43 személyt tartóztattak le azzal az indokkal, hogy „ittas állapotban olyasmiket mondtak, ami Magyarországon van divatban". Surányból azt jelentették a titkosrendőrök: a szlovák lakosság körében félelmek jelentkeznek, hogy „a magyarok majd vissza akarják szerezni Dél-Szlovákiát", s hogy a Szlovákiában élő magyarok azzal fenyegetik az áttelepülteket: rossz idők várnak rájuk, ha a magyarok elfoglalják Dél-Szlovákiát. Ilyesfajta jelentésekre támaszkodott aztán az a „nagyvonalú" összefoglaló, mely szerint „a soviniszta beállítottságú magyarok aktivizálása tapasztalható, élénk mozgolódás figyelhető meg a fasiszta Magyarország által korábban megszállt területeken a nyilasok körében." Ezek az idézetek, amelyek inkább tanúskodnak a korszellemről és rögeszmék meggyökeresedéséről, mint érdemleges valóságtartalomról, mégis, ha fenntartásokkal is, bizonyító anyagként szerepelnek egyes szlovák történészi reflexiókban. Természetesen volt korabeli hangulatkeltő erejük. De ennek azonban már tágabb, a cseh-szlovák viszonyt érintő összefüggései voltak. Csehországi hangulatjelentések szerint felerősödött a gyanú, hogy a szlovákok az akkori nemzetközi helyzetet kihasználják az elszakadásra. Ennek tápot adott a csehországi szlovákok és magyarok körében feltámadt hazaköltözési szándék. A cseh-szlovák viszonyban meglevő feszültség a legfelsőbb pártszervek szintjén is jelentkezett. Már 1956 nyarán felmerült Szlovákiának az egységes államon belüli helyzete. Szóba került a központi szlovák szervek jogkörének kibővítése, de olyan centralisztikus szellemben, amely szerint a föderáció vagy akárcsak az autonómia gondolata burzsoá nacionalizmusnak és államellenségnek minősült. 1956 őszén újabb kampány indult a szlovák értelmiség körében mutatkozó úgymond burzsoá nacionalizmus ellen. A Novotny-féle vezetés az iránta legodaadóbb szlovák tisztségviselőket sem tartotta eléggé alkalmasnak a „helytelen tendenciák" elleni harc folytatására. A szlovákiai vezetés iránti bizalmatlanság jele volt, hogy a prágai központból a kemény sztálini vonal híveként ismert Bruno Kohlért küldték ki az említett, a magyar felkelés elleni propaganda-hadjárat irányítására, de azzal, hogy „ügyeljen a szlovákiai elvtársakra". A magyarországi fejlemények azonban átmenetileg háttérbe szorították a szlovákiai értelmiségi ellenzék felszámolását. Az egység és az összefogás demonstrálására volt szükség. S innen eredt a szlovákiai magyar dolgozók általános értelemben, a „kártevők" szűk körét úgymond „kirekesztő" helytállásának kincstári tézise is.
A tágabb csehszlovákiai beágyazottság lépten-nyomon rávetül 1956 októberének szlovákiai magyar kihatására. S ez nem csupán kutatási-módszertani kérdés. A szlovákiai magyar identitás alapjait teszi érzékelhetőbbé. Csak a kisebbségi látószöget tárgyilagos és széles körű szakkutatással párosító vizsgálódás teheti lehetővé a hiteles és érdemleges szembenállást a többségi közegben jelentkező közömbösséggel, leegyszerűsítésekkel, sokszor akaratlan érzéketlenséggel. De megkívánja ezt a múlttal való szembenézés megszabadítása azoktól a gátló tényezőktől is, amelyek a kisebbségi önvédelem kényszerűségeiből adódtak.
Ne feledjük, hogy évtizedeken át ama „helytállás"-hangoztatás tette lehetővé különböző kisebbségi vívmányok kikényszerítését. 1956 szlovákiai magyar hatása nyilván nem szemlélhető önmagában. Tágabb időszelvény kisebbségi feltételrendszerének összefüggéseibe illeszkedik.
A cikk az Új Szó-ban jelent meg 1999. október 23-án, majd a Kötödések és távlatok c. gyűjteményben 2002-ben. Az közlés a szerző szíves engedélyével történik.