---

Előszó (Borsody István, Pittsburgh)
A magyarok számát tekintve, kisebbségeink közül a román uralom alatt élők sorsa a legaggasztóbb. Viszont a fennmaradás jövőjét mérlegelve, a szlovák uralom alatt élőké tűnhet a legsötétebbnek. Már földrajzi fekvésük­nél fogva is a délszlovákiai magyarok vannak a legked­vezőtlenebb helyzetben. Többi kisebbségünknek - az erdélyinek, vajdaságinak és kárpátaljainak - van köz­ponti magja, amely köré szerveződhet a magyar lét. Szlovákiában viszont - a csallóközi tömböt kivéve - a magyarok többsége szétszórtan, egymástól elszigetelve él, s így az elnemzetlenítő nyomásnak nehezebben áll­hat ellent. Márpedig ez a nyomás állandó.
Ne felejtsük, hogy a magyar kisebbségek fölött ural­kodó szomszédaink közül egyedül Csehszlovákia köve­telte a második világháború után a magyarok teljes el­távolítását a „homogén szláv nemzeti állam" programja szerint. Az erőszakos eltávolítás ötlete Edvard Benestől származott. Viszont maga a cél, hogy vegyes-nemzetiségű államból egy nemzetiségű államot csináljanak, csöppet sem új. A nyugati eredetű nemzetállam eszménye kez­dettől fogva az egyöntetűséget tűzte ki céljául úgy nyelvi-kulturális mint általános társadalmi tekintetben, így aztán a Rajnától keletre élő s a középkor óta állami fejlődésükben elakadt népek a modern nyugati nacio­nalizmus hatása alatt egymással össze nem egyeztethető nemzeti törekvések tömegével találták szembe magukat. Fejletlen nemzeti-állami helyzetüket a nyugatihoz viszo­nyítva történelmi balszerencséjüknek vélték. És ezt kor­rigálandó, Benes új módszerét megelőzőleg, két eszköz­höz folyamodtak: az egyik nemzeti államhatáraik egy­más kárára való kitolása, a másik nemzeti államaikon belül élő nyelvi kisebbségeik beolvasztása volt. Ez volt az eredete és formája a közép-kelet- és dél-kelet-európai kisnépek imperializmusának, amely a tragédiák egész sorát zúdította nemcsak reánk, hanem szomszédainkra is - avval a különbséggel, hogy mi magyarok ebben az imperialista versengésben alul maradtunk.
Ebben az áldatlan helyzetben (amit Bibó István oly találóan a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának" nevezett), Benes a második világháború alatt precedens nélkül álló fegyverhez folyamodott a közép-európai na­cionalizmus korában: a nemzeti kisebbségek erőszakos kiűzéséhez. A machiavellista államférfi kitűnő ösztöné­vel megérezte, hogy a történelmi alkalmat megragad­hatja a kisebbségi kérdés gyökeres és gyors megoldására. A náci embertelenség által keltett világraszóló német­ellenes hangulatot Benesnek sikerült kisebbségellenes irányba terelnie. Kapóra jött, hogy a Münchenben Hitler előtt 1938-ban behódoló nyugati hatalmak rossz lelki­ismeretük megnyugtatására szívesen fogadták Benes ér­vét, miszerint a csehszlovákiai bajok kútforrása a hitleris­tává vált szudétanémet kisebbség volt. Ettől Benešt már csak egy lépés választotta el, hogy a nemzeti kisebbségek puszta létét kiáltsa ki a háborúk okozójának és kitele­pítésüket követelje az európai és világbéke érdekében. Először csak a németek eltávolításáért kilincselt a nagy­hatalmaknál, s miután ezt többé-kevésbé sikerült jóvá­hagyatnia, követelését a magyarokra is kiterjesztette.
A szlovákok kapva kaptak a Beneš által propagált ho­mogén csehszlovák nemzeti állam programján - akár­csak Benes egyéb nacionalista dogmáin, amelyek fel­mentették a szlovákokat a Hitlerrel kötött szövetségük összes következményei alól. A szlovákiai magyarok ki­űzését viszont nem sikerült elérniök. A németek eltá­volításába Kelet és Nyugat beleegyezett. A nyugati de­mokráciák azonban - a csehszlovákok nagy bánatára -nem látták be, miért is fenyegetné a magyar kisebbség a világ békéjét. A szovjet vezetők a háború idején virágzó „szláv szolidaritás" jegyében helyeselték ugyan Cseh­szlovákia megtisztítását a magyaroktól, de csak addig, amíg ez megfelelt háború utáni hódító politikájuk cél­jainak. Amikor 1948 februárjában Csehszlovákia, a kelet-európai szovjet érdekszféra utolsó államaként, kommunista egyeduralom alá került, a Szovjetunió tá­mogatása megszűnt. Az azt megelőző időszakban vi­szont főleg az amerikaiak ellenállásának köszönhető, hogy Csehszlovákiából a magyar kisebbség eltávolítása nem sikerült.
A magyarok kitelepítését célzó politika 1948-ban véget ért, de „a hontalanság éveiben" - hogy Janics Kálmán kitűnő könyvének címét idézzem - Szlovákiá­ban szokássá vált magyarellenes uszítás nem szűnt meg. És aminek 1948 óta tanúi vagyunk Szlovákiában, az tulajdonképp a magyarok felszámolására irányuló po­litika .folytatásának" nevezhető (Clausewitz híres sza­vaival élve) „más eszközökkel.
Cseh segítség nélkül a szlovákok aligha kerülhettek volna abba a helyzetbe, hogy az uralmuk alá került ma­gyarok felszámolására gondoljanak. De a szlovákok, di­cséretesebb dolgok mellett, Benes machiavellizmusát is megtanulták a csehektől. Ma már cseh segítség nélkül nyomorgatják a magyar kisebbséget: az 1968 októberi alkotmány óta Szlovákia a csehvel teljesen egyenrangú autonóm szocialista köztársaság. Ami a múltat illeti, a szlovákok nemcsak a csehektől, a magyaroktól is tanul­tak egyet-mást. Asszimilációs politikájuk kínosan emlé­keztet arra a magyarosító politikára, amelyet egykor a történelmi Magyarország követett kisebbségeivel szem­ben.
A szlovák politika célja — saját megfogalmazása sze­rint -, hogy Szlovákia déli politikai határát szlovák etnikai határrá változtassa. A magyar etnikum felszá­molására irányuló törekvés fő fegyvere a nyelvi szlovákosítás, a magyar kultúra elsorvasztása, a magyar iskolák és kultúrintézmények számának csökkentése, színvona­lának elszegényítése. Valamikor a magyarországi szlová­kok felé hirdették a magyar „kultúrfölényt". Most a szlovákiai magyarok felé kezd érvényesülni a szlovák „kultúrfölény". A „kelet-európai kisállamok nyomorú­sága" történetében magyar-szlovák viszonylatban a kí­nos nyomorúság köre bezárul
Persze a magyar kisebbséget sújtó szlovákosító poli­tikát ma olyan körülmények is támogatják, amelyek hatásosabbak a lassúbb ütemű és körülményesebb ti­zenkilencedik századi magyarosító politika eszközeinél. Manapság a modern iparosítás az etnikai tömbök fel­bomlasztásának különösen gyors módszere - általában a technológia mindmegannyi csodája a huszadik század végefelé minden történelmi folyamatot meggyorsít -nem szólva arról, hogy a rendőrállam, ami Európa keleti felében a Szovjetunió hódításával vert gyökeret, könnyebben morzsolhatja fel a nemzeti kisebbségeket, mint a múlt század liberális és magángazdálkodó rezsimjei A totalitárius rendőrállam irányítása mellett a naciona­lista történetírás ma arra tanítja a szlovákokat, hogy a magyarság ezer évig az ő eltüntetésükön fáradozott. Ha­csak a mai nacionalista és totalitárius kurzust nem váltja fel civilizáltabb társadalmi életforma Európa keleti kommunista felében, a szlovák kísérlet a magyarok el­tüntetésére gyorsabban sikerülhet, mint a XIX. századi magyarosítás ugyanazon a területen.
Ám ne gondoljunk csak a legrosszabbra. Különösen akkor nem, amikor a Magyar Füzetek könyvsorozatában színvonalas helyi eredetű tanulmányt tehetünk közzé a magyar kisebbség helyzetéről Csehszlovákiában. A tanul­mányt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bi­zottságának munkaközössége írta. Ahol ilyen dolgozatot tud a magyar értelmiség produkálni, ott még nincs min­den veszve.
A háború utáni kitelepítési politika első felvonásaként a magyarság értelmiségi osztályát űzték ki Csehszlovákiá­ból. A kiűzési politika ravasz értelmi szerzői úgy képzel­ték, hogy akár sikerül az egész magyar kisebbség kitele­pítése, akár nem, az értelmiségétől megfosztott néppel könnyen elbánnak majd ilyen, vagy olyan módon. Az itt közreadott munka e számítás cáfolata.
A szlovákiai magyar Jogvédő Bizottság munkaközös­sége higgadt tárgyilagossággal tárja fel a történteket: a teljes jogtiprás éveit, valamint az 1948 óta állampolgári jogaiba visszahelyezett, a brutális üldözés jegyét azon­ban máig is magán viselő magyar kisebbség küzdelmes életét. Az olvasó szomorúságának ellensúlyozására vi­gasztaló gondolatot ajánlhatunk: a kiűzött értelmiség helyébe, bármilyen nehezen, de a szenvedő magyar ki­sebbség új értelmiséget tudott kitermelni magából. Akik a Jogvédő Bizottság munkaközösségének tanulmányát írták, a háború utáni fiatal nemzedékhez tartoznak Illúziók nélkül, de ügyük demokratikus igazába vetett rendíthetetlen hittel dolgoznak a magyar kisebbségi sors és a szlovák-magyar viszony javításán. Munkájuk sokkal nehezebb, mint a háború előtti kisebbségeké volt - nem utolsó sorban azért, mert a háború alatti kisebb­ségellenes propaganda következményeként nemzetközi kisebbségvédelem nem létezik többé. Olcsó szónoklás lenne dicsérni vagy biztatni a szlovákiai magyar jogvédő­ket. És még olcsóbb lenne külföldről tanácsokat oszto­gatni nekik. Ők tudják a legjobban, mit és hogyan csi­nálhatnak megalázott népük fennmaradása és felemel­kedése érdekében. Ami segítséget távolról nyújthatunk nekik, az egyszerűen az, hogy nyilvánosságra hozzuk munkájukat. S ezúttal azon sem elmélkedünk, hogy miért kell ezt nekünk Párizsban csinálni, s miért nem csinálhatják ezt Budapesten, ha már a munka nem je­lenhet meg ott, ahol írták: a szlovák szocialista köztár­saságba.

---

A Szlovákiai Magyar Kisebbség történetének Kronológiája 1944-től 1981-ig