Magyarnak lenni a nagyvilágban: Óvári Óss Enikő színésznő
Telek Lajos 
26-03-15 
714 
Mai történetem régen kezdődött. Főszereplője Kolozsváron született, tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte, majd Budapesten, a Színművészeti Akadémián folytatta 1962 és 1964 között, végül a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián szerzett diplomát. Ezt követően 1965-től 1977-ig a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának tagja volt. Egy szép napon Nagyváradról az Egyesült Államokba emigrált. Férjével, Varga Tiborral együtt alapította meg és működtette huszonöt éven át a Los Angeles-i Thália Stúdiót. Aztán, mint minden színházi előadás, ez is véget ért: legördült a függöny. Az élet azonban új felvonást nyitott számára. Budapestre települt haza, és megírta saját élete, valamint színháza különleges történetét Életem, Thália címmel, amely a Los Angeles-i magyar színház huszonöt évét örökíti meg. A könyv 2019-ben jelent meg. Tollából további két kötet is napvilágot látott. Amerikai éveinek végén írta meg első könyvét, a Zárszámadás című, önéletrajzi ihletésű regényt, amely 2009-ben jelent meg. Útravaló címmel 2015-ben közreadta édesapja, Óvári Óss József újságíró közel száz írását és versét. Az írónő könyveinek címoldalán szereplő előnevet is édesapja iránti tiszteletből használja Magyarországon. Interjúm főszereplője ma már hosszú évek óta Budapesten él családjával. Ismerjék meg a Thália Stúdió egykori igazgatónőjét, első számú sztárját, az írónő-színésznőt, Óvári Óss Enikőt, akivel regénybe illő életútjáról beszélgettem. Köszönöm neki, hogy elfogadta felkérésemet, és bízom benne, hogy az olvasók is örömmel ismerik meg e különleges pályát, valamint betekintést kapnak a Los Angeles-i Thália Stúdió történetébe.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Gyermekkoromban a kolozsvári úrilányok életét éltem. Sokat olvastam, nyáron úszni jártam, télen pedig korcsolyázni a Sétatéri tóra. Már tizenöt éves koromban színésznőnek készültem. Sokat tanultam Fekete Mihály bácsinál, aki színigazgató volt, később pedig Senkálszky Endre készített fel a főiskolára.
Marosvásárhelyen kezdte színészi tanulmányait, két évig ott járt a színi főiskolára. Édesapja azonban Budapesten élt, és édesanyja előrelátóan kiküldte Önt Magyarországra. Hogyan fogadta ezt a nem mindennapi döntést?
Boldogan mentem Budapestre. Akkor talán nem is értékeltem eléggé a lehetőséget, hogy felvettek a Budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
Budapesten a Színművészeti Akadémián folytatta tanulmányait. Kikre emlékszik vissza az osztálytársai közül?
Osztálytársaim voltak többek között Szilágyi Tibor, Szabó Éva, Danil Vali, Almási Éva, akihez barátság is fűzött, valamint Szersény Gyula. Ő később fellépett az általam a MOM-ban rendezett Erdélyi Helikon-előadáson is, amelyet már a hazatérésem után rendeztem.
Budapesten egy év után otthagyta a főiskolát. Szerelmes lett egy román férfiba, akihez férjhez is ment, és ebből komoly családi konfliktus támadt. Miért nem fogadták el a szülei a választottját?
Édesanyám igazából nem ellenezte a házasságot, hiszen még szó sem volt róla. Egyszerűen csak elküldött Magyarországra, abban bízva, hogy majd az idő mindent megold. Apám viszont megmondta, hogy tőle ne várjak semmit. Óriási családi botrány lett belőle, és gyakorlatilag kitagadott. Amikor Duszi – így hívták az első férjemet – elment hozzá megkérni a kezemet, apám csak annyit mondott: elvi alapon nem egyezik bele a házasságba, mert nem híve a vegyes házasságnak. Igaza volt. Ma már én is így gondolom.
Budapesten egy év után leszerződött a Kis Színpadhoz, majd Kecskemétre került. Később azonban olyan helyzetbe került, hogy vagy elválik, vagy visszamegy Erdélybe. Mi történt pontosan?
Behívtak a rendőrségre, és azt mondták, vagy elválok, vagy visszamegyek Erdélybe. Ennek az lett a következménye, hogy hazatértem Marosvásárhelyre, és ott fejeztem be a főiskolát.
A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián szerzett diplomát, majd a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának tagja lett. Gondolom, sok szép előadást élt meg ott. Elmesélne egy-két emlékezetes történetet?
Tizenkét évig voltam a Nagyváradi Állami Színház színésznője. Minden nekem való szerepet eljátszhattam, ráadásul jó kritikákat kaptam. A Csongor és Tündében Tündét alakítottam, ez az egyik kiemelkedő szerepem volt, és ezért közönségdíjat is kaptam. Titkos szavazás döntött, Kelemen István, az irodalmi titkár mondta el nekem nagy titoktartás mellett, hogy én nyertem. Amerikában a Fatornyok című Zilahy-darabban játszottam főszerepet, de felléptem például Örkény Kulcskeresőkjében, Herczeg Ferenc Kék rókájában és még sok más előadásban is. Egyszer, még a Ceaușescu-rendszer alatt, Az ember tragédiáját játszottuk a régi kolozsvári Nemzeti Színházban. A nézőtér zsúfolásig megtelt. Másnapra várták a Conducător érkezését, az egész város fel volt lobogózva. Amikor az Ádámot játszó Miske Laci kimondta: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”, fergeteges taps tört ki. Abban a helyzetben ezek a szavak különös erőt kaptak.
Időközben elvált, majd találkozott Varga Tibor színésszel, aki később a második férje lett. Hogyan ismerkedtek meg? Szerelem volt első látásra?
Varga Tibort úgy ismertem meg, hogy egy rossz román darabban szerelmespárt játszottunk. Kis szállásokra jártunk, egymás mellett ültünk, és sokat beszélgettünk az életről, a születendő gyerekekről, a terveinkről. Ez a beszélgetés döntött el mindent.
Korábban egy interjúban azt mondta, hogy hívták filmezni Magyarországra, de a Szekuritáté csak azzal a feltétellel adott volna útlevelet, ha visszatér és jelent. A román állam titkosrendőrsége tehát megpróbálta beszervezni, Ön azonban ezt nem vállalta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elhagyják az országot?
Igen. A román állam próbált beszervezni, de nem vállaltam. Tibi már rég elhatározta, hogy kimegy a bátyjához Amerikába, csak rám várt. Előbb összeházasodtunk a nagyváradi Szent László-templomban – Tibi bocskai öltözetben, én magyar ruhában, mindezt a Ceaușescu-rendszer alatt –, aztán beadtuk a kivándorlási papírokat. Másfél évig vártunk, ezalatt én csak statisztaszerepeket kaptam, végül azonban megkaptuk az útlevelet.
Mivel Magyarországra nem tudtak jönni, Romániában pedig kibírhatatlan volt a légkör, végül családegyesítési alapon Los Angelesbe mentek. Mit szóltak ehhez a szülei?
Már szinte senki sem élt. Édesanyám 1974-ben meghalt, Tibi édesanyja is, a nagymamám is. Nem tartott vissza semmi, szabadok voltunk. Megpróbáltam ismét Magyarországra jönni, de apám visszautasított. Azt mondta, egyszer már adott meghívást, én pedig visszaéltem vele, többé nem ad. Amikor viszont megtudta, hogy Amerikába megyünk, azt mondta: „Hála Istennek, ennek legalább van értelme.”
Mondok egy dátumot: 1978. január 28. Miért lett fontos ez a nap az Önök számára?
Ez volt a Los Angelesbe való megérkezésünk napja.
Édesanyjától, Grieger Ibolyától megtanulta a kozmetikusi mesterséget, és ez Dél-Kaliforniában biztos megélhetést jelentett. Férje előbb pincérként, majd a borok világában épített karriert. Hol volt az első munkahelye Amerikában?
Édesanyám megtanított a kozmetikusi mesterségre, mondván: soha nem lehet tudni. Oklevelet is kaptam róla. Ezzel a papírral mentem ki Los Angelesbe, ott honosíttattam, és négy hét alatt, egy vizsga letételével meg is szereztem a működési engedélyt. Nagy csodálkozás volt a sógoromék részéről, mert azt hitték, egy ünnepelt színésznő majd eltartatja magát. Közben ne feledjük, korábban filmeztem is: egy nagyjátékfilmben főszerepet játszottam a Simpaticul Domn R. című alkotásban, és tévésorozatokban is szerepeltem, még Tibor előtt.
Ott áll egy művészházaspár bőröndökkel egy ismeretlen országban. Nagy bátorság kellett ehhez az újrakezdéshez, nem igaz?
Tibi testvére leültetett bennünket, és megszabta a feltételeket. Hat hetünk volt arra, hogy lakást béreljünk, jogosítványt szerezzünk, és munkánk legyen. Addig segítettek, utána már nem. Semmiféle segélyt nem kértünk. Szerencsénk volt: én tudtam angolul, édesanyám már hétéves koromtól taníttatott. Tibinek nehezebb volt, mert pincérként, felszolgálóként kezdett, amíg meg nem tanult angolul. Ez három évébe telt. Utána rögtön borpincér lett, később pedig ő lett Los Angeles Sommelier of the Year díjazottja. Nyolc hónap után már házat is vettünk; akkoriban ez még lehetséges volt.
Közben megszületett két fiuk, Árpád és Zoltán. Ezek nem tipikusan amerikai nevek. Hogyan tudtak a gyerekek azonosulni velük?
Ez valóban nehéz kérdés volt. Amikor megszülettek, nekünk, erdélyieknek az volt a fontos, hogy a nevüket ne lehessen könnyen lefordítani. Azért óvatosságból kaptak egy-egy második nevet is: Zoltán a József, Árpád az István nevet. Az elemi iskolában azonban sok csúfolódást kellett elviselniük. Amikor középiskolába készültek, leültek elém, és azt mondták: Joe és Steve néven szeretnének továbbmenni. Megkérdeztem tőlük: Abdullahot sem zavarja a neve? Azt felelték: „De igen, csak rajta látszik.” Az én fiaim szőke, kék szemű gyerekek voltak, mint az angolszász fiúk, csak éppen a nevük volt más. Azt mondtam nekik: rendben van, de ha egyszer elég erősek lesztek, vállaljátok újra a saját neveteket. Így is történt. A rendszerváltozás után hazaküldtük őket egyetemre. Ma mindketten Magyarországon élnek, és a nevük ismét Zoltán és Árpád. Arra is emlékszem, amikor 1993-ban átmentünk az Árpád hídon, a fiam megszólalt: „Most már érzem, hogy vagyok valaki.” Ez volt a fordulópont. Akkor mindketten azt mondták, Magyarországon akarnak élni, mert itt mindenki kedves hozzájuk.
Azt mondják, a magyar megtalálja a magyart. Az Önök történetére is igaz ez. Borvető János, az Operettszínház egykori bonvivánja egyszer csak felhívta, és felkérte Melinda szerepére a Bánk bánban. Ez indította újra a színház felé?
Igen. Borvető János meghívása döntő volt a színpadra való visszatérésben. Az előadás inkább amatőr jellegű volt, de ott találkoztam ismét a színházzal, és ott ismertem meg a későbbi Thália alaptagjait is: Alpár Mucit, Alpár Évát, Szemethy Pétert és Máriát, valamint Gábor Jenőt.
Azelőtt nem létezett állandó magyar társulat Los Angelesben?
Nem. Addig sem állandó magyar társulat, sem profi színész nem volt. Borvető János már belefáradt, készülődött haza. A férjem akkor még sokat dolgozott és tanult, nem vett részt ilyen munkában. Később azonban sikerült vele a főszerepben színpadra állítani a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, és ezzel 1987-ben elkezdődött a Thália története.
Magyarországról akkoriban alig jöttek művészek, Amerikában lényegében csak az volt, amit mi adtunk a közönségnek. A Thália működtetése minden szabadidőnket felemésztette. Évente egy vagy két előadást tartani a mindennapi munka mellett hallatlan erőfeszítést jelentett. Tibi egy nagy cégnek bort árult, én pedig kozmetikai szalon tulajdonosa voltam. Napi nyolc órát dolgoztunk, utána három hónapon át készültünk az előadásokra. Munka és gyereknevelés után minden este autóba ültünk, és 45–50 kilométert vezettünk a próbahelyre, a Magyar Házba vagy a református egyházhoz. Ott három órát próbáltunk, majd este tizenegy körül értünk haza. A többi színész is munka után érkezett. Fizetség nélkül. Hivatástudatból. Az ügyért. Az én feladatom volt a darabválasztás, a jelmez- és díszlettervezés, a közönségszervezés, a jegyeladás, a teremfoglalás. A férjem rendezett. És természetesen mindketten játszottunk is, mert nélkülünk nem volt előadás. Tibinek csodálatos bariton hangja volt, a közönség azt mondta: reggelig elhallgatnák.
Melyik előadásra emlékszik vissza a legszívesebben?
Nagyon kedves emlékem Zilahy Lajos Fatornyok című darabja, amelyet a volt váradi rendezőm, Szombati Gille Ottó rendezett. Hargitai Mariska is eljött az előadásra. Fontos számomra Herczeg Ferenc Kék rókája is, amelyben Cecilét alakítottam pályám harmincötödik évfordulóján. Ekkor kitüntetést is kaptam a magyar államtól: dr. Fekszy Horváth Márta főkonzul feljött a színpadra és ott adta át. Megható volt, hogy a haza észrevette, amit a magyar kultúra megmaradásáért tettünk. Mindig az volt fontos számunkra, hogy valódi magyar darabokat vigyünk színre. Volt varietéműsorunk is, és a nemzeti nagy pillanatokról is megemlékeztünk. Ilyen volt a Szabadság, szerelem 1848 a forradalom 150. évfordulójára, 2000-ben a honfoglalás ünnepe, az És mégis élünk című műsor, amelyet az államalapítás 1100. évfordulójára készítettünk, a Gloria Victis a háború 50. évfordulójára, valamint a Szent Láng az 1956-os forradalom emlékére.
Meséljen kicsit az Életem, Thália című könyvről. Kik segítették a megszületését?
A könyvet Medgyessy Éva lektorálta. Össze voltak gyűjtve a színikritikák és a plakátok, de nagy segítségemre volt Földes Tamás, aranytollú újságíró barátom is, aki Las Vegasban él. A férje 2006-ban elhunyt. Ez a veszteség nyilván nemcsak emberileg, hanem a színház életében is fordulópontot jelentett.
Ez vezetett végül a hazaköltözéshez?
Igen. A férjem elvesztése a Thália Stúdió végét is jelentette. Ezt az ügyet igazán csak ketten tudtuk szolgálni. Rám szakadt minden: a rendezés, a konferálás, az egész szervezés. És nem volt partnerem. Egy előadás erejéig kihozattam Hajdú Gézát, volt nagyváradi kollégámat, de ez nem jelentett hosszú távú megoldást. Profi színész nem volt. Három évig még próbáltam megmaradni Los Angelesben, de mivel Budapesten már volt lakásom, és Árpád fiam is itt élt, úgy döntöttem, hazaköltözöm. Nyugdíjas éveimre haza akartam jönni. Később a másik fiam is csatlakozott hozzánk, 2015-ben.
Magyarországról még rendezett két előadást, 2012-ben volt a 25. évad. Ez jelentette a végső búcsút Amerikától?
Igen. Még visszahívtak a Hyppolit, a lakáj megrendezésére, mert nélkülem nem ment, és visszamentem az utolsó jubileumi műsor megrendezésére is. Ez volt a 25. évad, ezzel végleg befejeztem.
Kinevelt egy új generációt az amerikai magyar közönségnek. Lát esélyt arra, hogy lesz, aki továbbviszi a magyar színjátszást Los Angelesben?
Egy generációt kineveltem, de az egész szétesett. Van ugyan egy színház, ahol évente egy nagyobb produkciót csinálnak, és magyarországi színészeket visznek ki, de nincs meg az a profi vezetés sem színészi, sem színházi téren, ami hosszú távon fenntartaná ezt.
Los Angeles a filmipar városa, sok magyar letette ott a névjegyét. Milyennek ismerte meg a Los Angeles-i magyarságot?
Nagyon sokrétű közösség. Van, aki részt vesz a magyar életben, és van, aki nem. A mai kivándorlók reményekkel mennek, keresnek valamennyi pénzt, de bármikor hazajöhetnek. Nekünk akkor nem volt hova hazajönni. Be kellett illeszkedni, ott kellett felépíteni az életünket. Mi nappal angolul éltünk, de hétvégén magyarul szórakoztunk. Otthon mindig magyarul beszéltünk. Este hét után már nem is tudtam angolul. Sok emberrel találkoztam. Nagy társadalmi életet éltünk: bálokba jártunk, rendezvényekre, egy kis Magyarországon éltünk. Hogy jó volt-e vagy rossz? Az eredmény magáért beszél. Ma Magyarországon élek a családommal, három unokám van. Ők viszont egymás között angolul beszélnek, hogy azt a nyelvet is jól tudják. Ez is fontos. De én boldogan élek itt, ahol végre nem vagyok nemzeti kisebbség.
Meséljen egy kicsit az Angyalok városáról. Ha valaki az olvasóink közül úgy dönt, hogy ellátogat Los Angelesbe, mit érdemes mindenképpen megnéznie?
Los Angeles egy tízmilliós város, sok kisebb városrészből áll össze. Mi ötven kilométerre laktunk a központtól, az akkor még élhetőbb volt. Tömegközlekedés alig van, inkább csak a belvárosban, ezért mindenki autóval jár, már tizenhat éves kortól. A közlekedés rettenetes. A férjem reggel kilenctől este nyolcig autóban ült, hogy egyik vendéglőből a másikba eljusson, hiszen bort árult. Aki odalátogat, nézze meg Hollywoodot a csillagok miatt, Beverly Hillst, Bel Airt, valamint a Downtownt. Igaz, utóbbi környéket mára nagyrészt ellepték a hajléktalansátrak.
Az interjú elején szóba került az a hír is, hogy Ön Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Mit jelent ez az elismerés az Ön számára?
Nagy megtiszteltetésnek tartom, de nem ezért tettem, amit tettem. Meghat, hogy a magyar haza elfogadott és megtisztelt ezzel, és igyekszem továbbra is méltó maradni rá.
Egyetlen kérdés maradt még hátra. Meg tud bocsátani az ember egy országnak azért, mert elűzte őt? Vagy nem az ország volt a hibás, hanem azok az emberek, akik abban a rendszerben uralkodtak?
Egy országnak nem lehet megbocsátani. Mindennek Trianon az oka. De Ceaușescu, aki akkor uralmon volt, a saját románjait is elnyomta. Volt azonban egy célja: a román nemzetállam megteremtése, a magyarok beolvasztása vagy elüldözése. Én beolvadni nem tudtam, ezért a kivándorlást választottam. Amerikában egy kis Magyarországon éltünk: angolul dolgoztunk, de magyarul éltünk.
A minap ismét telefonon beszéltem Enikővel. Szóba került egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés lehetősége is, remélem, találunk hozzá megfelelő időpontot és helyszínt. A művésznő, túl a nyolcvanon is, ma is rendkívüli kisugárzással rendelkezik. Köszönöm az interjút.
Telek Lajos
Fotók: Óvári Óss Enikő fotóalbumából