Slávnostné prejavy k odhaleniu pamätnej tabule Adamovi Forgáchovi / Ünnepi beszédek Forgách Ádám emléktáblájának ünnepélyes leleplezésénél
Práznovszky Miklós 
11-09-28 
5,980 
24. septembra 2011 bola na Kalvárii v Nových Zámkoch odhalená pamätná tabuľa Adamovi Forgáchovi, kapitánovi novozámockej pevnosti v r. 1643-1663. Na slávnosti sa zúčastnili predstavitelia cirvkvi, spoločenských organizácií a občania mesta. Pri tejto príležitosti odzneli prejavy, ktoré uverejňujeme.
2011. szeptember 24-én gróf Forgách Ádám (1601 – 1681) érsekújvári várkapitány emléktáblájának ünnepélyes leleplezésére került sor Érsekújvárott. Az allábbiakban az elhangzott ünnepi beszédeket közöljük.
Homília Mons. Mgr. Zoltána Ďurča na svätej omši konanej z príležitosti odhalenia pamätnej tabule grófovi Adamovi Forgáchovi
Drahí bratia a sestry!
Jednou z najkrajších vlastností človeka je to, že sa vieme poďakovať našim ľudským bratom a sestrám za dobrodenia, ktoré nám sprostredkujú, ktoré nám dávajú.
Keď pouvažujeme nad touto skvelou ľudskou vlastnosťou, musíme konštatovať, že dnešný človek sa správa tak, ako keby iba on sám bol strojcom svojho osudu, že všetko to, s čím disponuje, za to všetko môže ďakovať len sebe a nikomu inému.
Je veľmi potrebné, aby sme s otvoreným a vnímavým srdcom hodnotili náš život, vnímali život okolo seba, hodnotili našu minulosť a naše dejiny, a aby sme si uvedomili, že za našu slobodu, našu vlasť a za naše kultúrne a intelektuálne bohatstvo často vďačíme tým generáciám, ktoré žili pred nami.
Medzi tých, ktorým sme zaviazaní a ktorým sme vďační, patrí aj ten, na pamiatku ktorého dnes odhalíme pamätnú tabuľu: gróf Adam Forgáč, hradný kapitán pevnosti Nové Zámky. Ale zaiste nie je to len on, na ktorého si dnes spomíname a ďakujeme, veď brániť takéto mesto proti výbojom Osmanskej ríše bolo osudom a úlohou aj pospolitého ľudu. Dá sa povedať, že oni všetci bojovali v mene celej vtedajšej kresťanskej Európy.
Keď takto uvažujeme nad tým, komu všetkému musíme alebo máme ďakovať v našom živote a za aké hodnoty máme ďakovať, tak sa dostaneme v podstate k najkrajšiemu odkazu svätej omše, ktorá je ďakovným obradom.
A za čo ďakujeme v obrade svätej omše? No práve za to, čo tak krásne vyjadruje odkaz Písma Svätého, že Boh tak miloval svet, že obetoval svojho jednorodeného syna a ten syn tak miloval svet, že obetoval seba samého z lásky za nás, aby sme mali bohatší, aby sme mali krajší život. Zachránil nás dá sa povedať, pred záhubou, pred najväčším nepriateľom.
A tu vidíme súvislosť medzi obeťou Ježiša Krista a velikánmi našich národných dejín. Preto sme vďační bez ohľadu na to, či to boli Slováci, Maďari, alebo príslušníci iných národností, lebo naši predkovia dokázali z lásky k ostatným obetovať to najvzácnejšie: svoje schopnosti, svoje danosti, a ak bolo potrebné, dokázali mnohokrát obetovať aj svoje životy. To je najkrajší odkaz dnešnej svätej omše.
Mladá generácia nevie pochopiť, čo svätá omša znamená. Neuvedomujú si, že keď kňaz drží hostiu a hovorí slová Ježiša Krista: „toto je moje telo, ktoré sa obetuje za Teba, za Vás,“ že tieto slová vlastne môžeme aplikovať aj na našich drahých, ktorých odprevádzame na poslednú cestu svojho života Veď oni sa obetovali za nás. Ale práve v tom spočíva deficit nášho ľudského vnímania, nášho ľudského života, že sa domnievame, že za všetko si môžeme sami a ďakovať si môžeme len sebe.
Je potrebné, aby sme konali v mene odkazu Ježiša Krista. Aby sme si všímali najbližšiu rodinu. Aby sme si uvedomili, že sú tu naši rodičia, sú tu naši učitelia, vychovávatelia a priatelia, ktorým sme tak isto zaviazaní vďakou. Prísť na svätú omšu, spomenúť si na nich a poďakovať sa im, lebo iba tak môžeme zachovať ich odkaz a odovzdať ich dedičstvo budúcim generáciám.
Je to krásna chvíľa, keď sme sa tu stretli pri príležitosti odhalenia pamätnej tabule. Je krásne pripomenúť si veľkosť a veľkodušnosť velikánov našich dejín a spoločne odovzdať ich odkaz budúcim generáciám, ktorí ich potom budú ďalej zveľaďovať a s rovnakou vďačnosťou budú spomínať na nás, ako mi teraz spomíname na nich.
Amen.
Mons. Mag. Gyurcso Zoltán homíliája a gróf Forgács Ádám érsekújvári várkapitány emléktáblájának leleplezése alkalmából tartott szentmisén
Krisztusban kedves testvérek!
Az egyik legszebb emberi tulajdonságok közé tartozik az, hogy képesek vagyunk megköszönni embertársainknak a nekünk juttatott adományokat, ajándékokat. Sajnos hozzá kell tennünk ezzel kapcsolatban, hogy olyan világot élünk, amokor a mai kor embere úgy gondolja, hogy életnek a saját kovácsmestere, hogy amit megalkot, azt csak önmagának köszönheti és nem másnak.
Nagyon fontos tehát, hogy szélesebb összfüggésekben szemléljük az életet, hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel járjunk és keljünk az emberek között, hogy értékeljük a múltat, a történelmet, mert tulajdonképpen ott fedezhetjük fel azt, hogy sokszor az életünket, olykor a szabadságunkat vagy a hazánkat köszönhetjük azoknak a nemzedékeknek, amelyek előttünk éltek.
Gróf Forgács Ádámra emlékezve el kell azonban mondani, hogy ezzel a szentmisével rajta kívül mindazon ebben a régióban élő egyszerű emberre és számos népre, nemzetiségre is emlékezünk hálás szívvel és mondunk nekik köszönetet, akik a történelem adott pillanatában védték ezt a várost és általa az egész keresztény Európát. Hiszen amikor Bécsben győzelemre jutott a keresztény hadsereg, akkor tulajdonképpen egy nagy összefogásnak lehettünk tanúi.
Milyen összefüggésekben elmélkedünk, Krisztusban kedves testvérek, milyen hálával tartozunk azoknak, akik a nemzet oltárán feláldozták önmagukat, olykor életüket értünk, a mi szabadságunkért, a keresztény értékekért? És miert adunk hálát a szentmisében?
Azért mondunk köszönetet e szentmise által, amit a Szentírás oly szépen fejez ki azokkal a szavakkal, hogy: „Úgy szerette ezt a világot, hogy odaadta egyszülött fiát, és ez a fiú úgy szerette ezt a világot, hogy odaadta életét és ez a fiú az utolsó vacsorán azt mondta, hogy senki nem tanúsít nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért.
És itt látjuk a szép összefüggést Krisztus áldozata között és történelmünk nagyjai között, akik nem csak azért hallgattak szívükre, mert nemesi családból származtak, hanem azért is, mert tudtak másokért élni és halni, tudták magukat szeretetből másokért feláldozni, és ha kellett, akár az életük árán is.
Sokan azt mondják, hogy a szentmise áldozata nem vonz engem, mert egy passzív szertartás, amely nem tud megszólítani. Ez olyan, mint amikor a gyászszentmisére eljönnek a családtagok és amikor a pap kezébe veszi a kenyeret és azt mondja: „ez az én testem, mely értetek adatik,” és a családtag, az a fiatalember nem tudja megérteni, hogy ez volt az én apám, édesanyám, nagymamám, akitől most búcsúzunk, aki mindenét odaajándékozta szeretetből, értem is.
Nagyon fontos, hogy őszinte szívvel jöjjünk a szentmisére Krisztus szeretetét, áldozatát ünnepelni. Hogy vegyük észre a család legközelebbi környezetét. Hogy a szüleink mellett ott vannak a tanítóink, nevelők, jóbarátok, kiknek mindannyiuknak kellene köszönetet mondani. Eljönni a szentmisére és odahelyezni életünk áldozatát. Hálát adni és köszönni és emlékezni, mert csakis így tudjuk gyarapítani, megőrizni és átadni hagyatékunkat a következő nemzedékeknek.
Egymással összefogva csak a jó ügyért harcoljunk, hogy az örökséget gyarapítva tudjuk átadni az elkövetkező nemzedékeknek, akik majd szintén hálás szívvel fognak gondolni ránk.
Ammen.
JUDr. Ing. Mikuláš Práznovszky, CSc., predseda občianskeho združenia Nobilitas Carpathiae
Vysokodôstojný Pán Biskupský Vikár!
Veľadôstojný Pán Dr. Róbert Horka!
Vážení občania Nových Zámkov, drahí prítomní!
V minulosti panovalo heslo „Noblesse oblige - šľachtictvo zaväzuje.“ Áno vážení priatelia, šľachtictvo neznamenalo len užívať si darovaný majetok za hrdinské činy vykonané v prospech vlasti, ale obdarovaného – šľachtica zaväzovalo aj k tomu, aby svoj majetok užíval nielen vo svoj prospech, ale aj v prospech celej Svätoštefanskej koruny.
Je pravdou, že šľachtici boli v minulosti oslobodení od platení daní, ale pravdou je aj to, že v čase vojnového ohrozenia boli povinní zo svojho majetku financovať postavenie primeraného vojska a na jeho čele sa postaviť na obranu krajiny. Je pravdou, že šľachtici stavali hrady a opevnenia a že cirkev stavala opevnené kláštory, ale pravdou je aj to, že v čase ohrozenia krajiny tieto slúžili ako útočisko aj pre obyvateľov okolitých usadlostí. Je pravdou, že šľachtici stavali kaštiele, ale pravdou je aj to, že zo svojho majetku zriaďovali aj školy, nemocnice, knižnice a iné kultúrne ustanovizne, ako aj biskupstvá a kostoly. Je pravdou, že šľachtici sa zabávali na noblesných plesoch a iných spoločenských podujatiach, ale pravdou je aj to, že zároveň podporovali umenie a boli mecenášmi mnohých známych výtvarných a hudobných umelcov, ktorých diela dodnes obdivujeme v múzeách a s obľubou počúvame na koncertoch ako súčasť celonárodného kultúrneho dedičstva. A nakoniec pravdou je aj to, že šľachtici na svojich statkoch pestovali obilie, vinič a iné poľnohospodárske plodiny, ale plody svojej práce nekonzumovali len oni sami, ale poskytovali z nich obživu aj tým, ktorí boli v núdzi, najmä chudobným, starým a bezvládnym. Skrátka: šľachtictvo zaväzovalo.
My, členovia občianskeho združenia Nobilitas Carpathiae sme sa rozhodli, že budeme kráčať v šľapajach našich slávnych predkov. Rozhodli sme sa tak napriek tomu, že šľachtictvo bolo u nás zrušené dodnes platným zákonom ešte z roku 1918. Presvedčenie, ideály a oddanosť k vlasti však nemožno zrušiť nijakým umelo vytvoreným právnym predpisom: pre nás sú to trvalé a nemenné hodnoty, ktoré sme zdedili od našich otcov a starých otcov, a ktoré sme odhodlaní ďalej odovzdávať našim deťom a vnukom. Tak nám Pán Boh pomáhaj!
Nezanevreli sme na mocných, ktorí nás zbavili spoločenského postavenia, rodnej vlasti, a zbavili nás aj hmotného základu našej existencie. Nesúdime ich, aby sme sa nedopostili rovnakých krívd a omylov, akých sa dopustili oni. Naša kresťanská viera nám káže odpúšťať tak, ako nám to ukázal Ježiš Kristus, keď za nás umieral na kríži. Držíme sa zásady, že kto súdi, môže sa mýliť; kto odpúšťa, nemýli sa nikdy.
Dôkazom našich snažení je aj dnešné odhalenie pamätnej tabule grófovi Adamovi Forgáčovi. Žil v 17. storočí a bol županom Novohradskej stolice, krajinským sudcom, taverníkom, kráľovským radcom, a v rokoch 1643 až 1663 kapitánom pevnosti Nové Zámky.
Na výrobu pamätnej tabule a na zorganizovanie dnešnej slávnosti sme nedostali žiadnu podporu ani od vlády Slovenskej republiky, hoci sme o to požiadali, ani od mesta a jeho volených predstaviteľov, hoci sme ich za týmto účelom oslovili. To nás však od našich cieľov neodradilo a rozhodli sme sa, že dielo zrealizujeme a dotiahneme do konca aj bez pomoci orgánov verejnej správy.
Pamätnú tabuľu novozámockému hradnému kapitánovi grófovi Adamovi Forgáčovi sme financovali z vlastných finančných prostriedkov tak, ako to kedysi robili naši predkovia. S radosťou môžem povedať, že prispeli nielen členovia nášho občianskeho združenia mimoriadnymi finančnými darmi, ale aj niektorí občania nášho mesta. Prispeli dokonca aj občania iných miest, ktorí s pamiatkou grófa Adama Forgáča možno ani nie sú až tak úzko spätí ako my Novozámčania.
Boli takí, ktorí zo svojho skromného dôchodku poskytli značnú finančnú čiastku, no boli aj takí, ktorí z majetku, ktorý nám po vojne skonfiškovali na základe Benešových dekrétov a ktorý teraz z titulu svojej verejnej funkcie spravujú, nedali ani cent. Tým prvým patrí naša nesmierna vďaka, tým druhým naše hlboké poľutovanie.
Vážení občania mesta Nové Zámky! Prijmite prosím od nás tento skromný dar, ktorý onedlho spoločne odhalíme. Ak pôjdete okolo, nech Vám pripomenie, že boli medzi nami takí, ktorí celý svoj život nezištne zasvätili službe vlasti.
Ďakujem za Vašu pozornosť.
Dr. jur. Dr.-Ing. vitéz Práznovszky Miklós, a Nobilitas Carpathiae országos elnöke
Főtisztelendő püspöki Helynök Úr!
Tisztelt érsekújvári polgárok, kedves ünneplő közösség!
A múltban az a mondás uralkodott, hogy „Noblesse obligat – a nemesség kötelez.“ Igen, kedves barátaim, a nemesség nem csak a hősi cselekedetek után adományozott javak élvezését jelentette, hanem a megadományozott nemest arra is kötelezte, hogy javait ne csak saját hasznára élvezze, hanem a Szent Korona hasznára.
Igaz, hogy a nemesek fel voltak mentve az adófizetés alól, de igaz az is, hogy amikor a hazát veszély fenyegette, kötelesek voltak a saját költségükre felállított sereg élén hadba szállni a haza védelmére. Igaz, hogy a nemesek várakat építettek maguknak, de igaz az is, hogy amikor az ország veszélybe került, ezek menedékül szolgáltak a környező települések lakosainak is. Igaz, hogy a nemesek kastélyokat építettek maguknak, de igaz az is, hogy az adományba kapott birtokukból iskolákat, kórházakat, könyvtárakat és egyébb intézményeket, valamint püspökségeket és templomokat létesítettek. Igaz, hogy a nemesek fényűző bálokon és egyébb társasági rendezvényeken szórakoztak, de igaz az is, hogy egyúttal támogatták a művészetet és számos közismert képző- és zeneművész mecénásai voltak, akiknek műveit mindmáig csodálhatjuk a múzeumokban és képtárakban, illetve élvezettel hallgathatjuk a koncerteken mint nemzetünk kulturális örökségének részét. És végezetül igaz az is, hogy a nemesek földjeiken gabonát, szőllőt és egyébb mezőgazdasági növényeket termesztettek, de munkájuk gyümölcsét nem csak ők maguk fogyasztották el, hanem megosztoztak vele a rászorulókkal is, jelesül a szegényekkel, idősekkel és magatehetetlenekkel. Egy szóval a nemesség kötelezett.
Mi, a Nobilitas Carpathiae civil szervezet tagjai úgy határoztunk, hogy dicső felmenőink nyomdokaiba lépünk. Erre az elhatározásra annak ellenére jutottunk, hogy minálunk a nemességet egy 1918. évi máig hatályos törvénnyel megszüntették. Csakhogy a meggyőződést, az eszméket és a haza iránti elkötelezettséget nem lehet megszüntetni semmilyen mesterségesen kialkotott jogszabállyal. Számunkra ezek maradandó értékeket jelentenek, amelyeket apáinktól és nagyapáinktól örököltünk és amelyeket tovább szándékozunk adni fiainknak és unokáinknak. Isten minket úgy segítsen!
Nem neheztelünk a hatalmasokra, akik megfosztottak bennünket társadalmi pozíciónktól, szülő hazánktól, és megfosztottak bennünket létünk anyagi bázisától. Nem ítélkezünk felettük, nehogy ugyan azokat a sérelmeket és hibákat kövessük el, mint ők. A keresztény/keresztyén hitünk arra vezet bennünket, hogy megbocsássunk, ahogy Krisztus Urunk megbocsátott, amikor mindannyiunkért meghalt a kereszten. Mi azt valljuk, hogy aki ítélkezik, az tévedhet; aki megbocsát, nem téved soha.
Törekvéseink bizonyítékául szolgál a mai emléktábla-avatás is gróf Forgács Ádám tiszteletére. A 17. században élt, Nógrád vármegye főispánja volt, továbbá országbíró, tárnokmester és királyi tanácsos, 1643 és 1663 között az érsekújvári erőd főkapitánya.
Az emléktábla elkésítésére és a mai ünnepség megszervezésére nem kaptunk semminemű támogatást sem a Szlovák Köztársaság kormányától, noha beadtunk pályázatot, sem a várostól és annak választott képviselőitől, noha ez iránt megszólítottuk őket. Ez a tény nem térített el bennünket szándékunktól és elhatároztuk, hogy elgondolásunkat megvalósítjuk a közigazgatási közegek támogatása nélkül is.
Gróf Forgács Ádám érsekújvári főkapitány emléktáblájának elkészítését önerőnkből finanszíroztuk úgy, ahogy azt hajdan őseink tették. Örömmel közölhetem, hogy nem csak civil szervezetünk tagjai járultak hozzá különleges adományaikkal, hanem városunk néhány polgára is. Sőt, más városok polgárai is adakoztak. Olyanok, akik számára gróf Forgács Ádám személye talán nem is jelent annyit, mint amennyit számunkra, érsekújváriakra.
Voltak olyanok, akik szerény nyugdíjukból jelentős összeget adományoztak, de voltak olyanok is, akik abból a vagyonból, amelyet tőlünk a Beneši dekrétumok alapján kisajátítottak és amelyet most közhivatalnoki tisztségük révén kezelnek, nem adtak egy centet sem. Az előzőknek végtelen köszönetünket fejezzük ki, az utóbbiaknak mély sajnálatunkat.
Érsekújvár tisztelt Polgárai! Kérem, fogadják tőlünk ezt a szerény ajándékot, amelyet hamarosan közösen leleplezünk. Ha majdan erre vezet útjuk, álljanak meg egy rövid időre és jusson eszükbe, hogy voltak, akik egész életüket a haza iránti szolgálatnak szentelték.
Köszönöm szíves figyelmüket.
Alexander Strba, miestny historik, autor publikácií o Nových ZámkochVážené Dámy, vážení Páni, milí Novozámčania!
„ Históriu treba písať čisto, podľa potrebného
poriadku…jasne…bez dvojzmyselnosti…,
aby história bola majstrom života, jasom pravdy.”
/János Zsámboky v liste cisárovi Maximiliánovi II. 1567/
Citované Zsámbokyho myšlienky napovedajú, že hľadanie pravdy v dejinách, je možné jedine prostredníctvom odkrývanie minulosti jasne a autentickým spôsobom.
Poznanie histórie znamená v určitom zmysle aj zodpovednosť a zároveň aj zaviazanosť, pretože len tak môžeme hľadieť v ústrety budúcnosti. Zachovanie a uctenie si vznešeného odkazu minulosti je zároveň aj motívom pre poznanie prítomnosti a vytváranie si správneho vzťahu k budúcnosti.
Zhromaždili sme sa tu dnes pri príležitosti odhalenia pamätnej tabule grófa Adama Forgácha.
Kto bol vlastne gróf Adam Forgách?
Predtým, ako by som zodpovedal túto otázku, pokladám za dôležité si pripomenúť, že Forgáchova-bašta nie je pomenovaná podľa grófa Adama Forgácha, ale nesie meno podľa jedného z najchýrnejších protitureckých bojovníkov 16. storočia, grófa Šimona Forgácha I.-ho, ktorý sa zúčastnil poslednej fázy stavebných prác novozámockého hradu, bol prvým hradným kapitánom a menoval aj nového hradného kapitána v osobe Andrása Kielmanna.
A teraz sa vráťme k osobe grófa Adama Forgácha: Narodil sa v roku 1601. V roku 1640 získal grófsky titul. Bol trikrát ženatý, mal 7 detí, medzi nimi Šimona IV-ho, ktorý sa v roku 1704 pridal k povstaniu Františka Rákócziho II-ho. Gróf Adam Forgách od roku 1643 zastával funkciu hlavného kapitána novozámockého hradu.
A teraz v myšlienkach prekročme dve desaťročia v histórii. Píše sa rok 1662. Vysoká porta rozhodla, že zaháji vojenskú výpravu proti viedenskému cisárovi pod vedením veľkovezíra Ahmeda Köprülüduho. Začiatkom augusta 1663 osmansko-turecké vojsko prekročilo pri Ostrihome Dunaj. Na ceste k Viedni stáli proti osmánskemu vojsku tri mocné hrady: Győr, Komárno a Nové Zámky. Po dlhších úvahách sa veľkovezír napokon rozhodol zaútočiť najprv na Nové Zámky, lebo bohaté okolie sľubovalo veľkú korisť a navyše obsadením hradu by sa uvoľnila cesta smerom na Viedeň.
Turci 16. augusta 1663 začali obliehanie hradu. Veľkovezír napísal list grófovi Adamovi Forgáchovi, v ktorom vyzval kapitána, aby odovzdal hrad behom dvoch dní. Gróf Adam Forgách odpovedal nasledovne: ”Nehovorte, že ste zničili moje vojsko. V pevnosti mám 20 tisíc kresťanov. Hrad patrí kráľovi, nemôžem ho vydať. Všetko je v Božích rukách. Panna Mária nám pomôže.”
23. septembra turecké vojsko sústredene zaútočilo na Fridrichovu-baštu. 24. septembra vztýčili bielu zástavu naznak, že posádka hradu pristúpi na vyjednávanie. 26. septembra obrana opustila hrad. Osud Nových Zámkov bol spečatený na 22 rokov.
Gróf Adam Forgách bol postavený pred súd a jeden rok väznený v Győri. Preukázala sa však jeho nevina a za jeho hrdinské bránenie Nových Zámkov bol prepustený. Zomrel v roku 1681 a je pochovaný v Trnave.
Každý národ meria svoju kultúrnu úroveň vlastnou históriou. Napriek tomu, že novozámocký hrad v roku 1663 padol, gróf Adam Forgách sa zapísal do histórie ako vynikajúci kapitán novozámockého hradu a významný protiturecký bojovník. Jeho život i jeho bohatá činnosť sú vzorom hodným nasledovania, z ktorého každý môže čerpať silu a odvahu. Gróf Adam Forgách si právom zaslúži uznanie mesta Nové Zámky a tu dnes odhalená pamätná tabuľa bude úctou nasledujúcej generácie.
Strba Sándor érsekújvári helytörténész
Főtisztelendő püspöki Helynök Úr!
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves újváriak!
„Históriát tisztán, szükség szerinti
rendben,…világosan,…kétértelműség
nélkül kell írni, …hogy a történelem
az élet mestere, az igazság fénye legyen.
(Zsámboky János II. Miksa császárhoz, Bécs, 1567.)
Az imént idézett Zsámboky gondolatok azt sugallják, hogy a történetírás mozgató rugója, az igazság keresése csakis a múlt minél hitelesebb és pontosabb feltárásával képzelhető el.
Az emlékezés felelősség s egyben elkötelezettség is, hiszen felelősségünk teljes tudatában csak úgy tekinthetünk jövőnkre, ha megőrizzük és számon tartjuk múltunk jeles évfordulóit, neves személyiségeit. A múlt dicső hagyományainak ápolása egyben jelentéstétel is a jelen és számadás a jövő előtt.
Ma gróf Forgách Ádám országbíró, főispán, az érsekújvári várkapitány emléktáblájának a leleplezése alkalmából gyűltünk össze. De ki is volt tulajdonképpen gróf Forgách Ádám?
Mielőtt azonban e kérdést megválaszolnám, engedjék meg, hogy a bevezetőben idézett Zsámboky gondolatokat szó szerint értelmezve: ”mi szerint históriát tisztán, világosan kétértelműség nélkül kell írni”– elmondjam, hogy az előttünk látható Forgách-bástya nevét nem gr. Forgách Ádámról kapta, hanem ghymesi gróf Forgách Simon dunáninneni főkapitányról, a vár első kapitányáról, az egyik leghíresebb törökellenes harcosról a 16. században, aki részt vett a vár építésének utolsó szakaszában és az új várkapitányt is Kielmann András személyében ő nevezte ki.
E kétértelműség rövid tisztázását követően térjünk vissza gróf Forgách Ádám személyéhez, életének és ténykedésének ismertetéséhez.
1601-ben született és 1681 őszén hunyt el. A Forgách család már korán két főágra, a ghymesi és a gácsi ágra szakadt. Ez utóbbihoz tartozott Forgách Ádám, aki 1640-ben grófi címet kapott elsőként ebből az ágból. Háromszor nősült, 7 gyermeke volt, köztük Simon országos szerepet játszott a Rákóczi szabadságharcban. Gróf Forgách Ádám 1643 májusától érsekújvári főkapitány és dunáninneni kapitány
1652-ben részt vett a nagyvezekényi csatában, ahol a török feletti győzelem azért volt jelentős, mert például szolgált ahhoz, hogy a török nem legyőzhetetlen és nincs joga más nemzeteket rabigába taszítani.
Számunkra, érsekújváriaknak gróf Forgách Ádám személye elsősorban azért fontos, mert 1643-tól viselte az érsekújvári várkapitányi rangot.
És most ugorjunk egy-két évtizedet a történelemben. 1662-őt irunk, amikor is a Magas Porta (török szultán kormánya) úgy döntött, hogy hadjáratot indít a bécsi császár ellen. A törökhad vezetőjévé a szultán Köprülüzádé Ahmed Fazilt nevezte ki, aki 1663. III. 18-án indult el kíséretével Isztanbulból. Bécs előtt három erős vár állott: Győr, Komárom és Érsekújvár. A nagyvezér úgy döntött, hogy először Érsekújvárt foglalja el, mert gazdag környéke nagy hadizsákmánnyal kecsegtetett, és a vár bevételével szabaddá vált az út Bécs felé. Augusztus 11-én az Újvár környékén felgyújtott falvak már jelezték a kb. 52 000 fős török sereg közeledtét.
A nagyvezér levélben üzenetet küldött Forgách Ádám várkapitánynak, hogy a várat két napon belül adja át. Forgách Ádám erre a levélre a következőket válaszolta: „Ne mondjátok, hogy az én hadseregem megtöretett, a várban húszezer harcedzett keresztényem van. A vár a királyé és én nem adhatom át. Akármit lássak is a parancs Istené. Mária erőnk nekünk, segítőnk lesz.”
Szeptember 23-án az ostromló török sereg heves támadást indított a Frigyes bástya ellen. Szeptember 24-én kitűzték a megadást jelentő fehér zászlót, IX. 26-án a várőrség teljes fegyverzetével elhagyta a várat. Érsekújvár sorsa 22 évre megpecsételődött.
Forgách Ádámot Győr várába zárták, ahol egy esztendeig raboskodott annak ellenére, hogy a nagyvezér bizonyságot adott Forgáchnak, miszerint ő a vár feladásával eleget tett minden kötelezettségének. Amikor sikerült a haditörvényszék előtt tisztáznia magát a vád alól, felmentették.
1668-ban ismét nádorjelölt, 1670-ben országbíró, 1681-ben hunyt el. Nagyszombatban van eltemetve.
Egy nemzet kulturális szintjét saját történelmével méri. Bár az érsekújvári vár 1663-ban elesett, nevét Forgách Ádám a történelemben érsekújvári várkapitányként és jeles törökellenes harcosként írta be.
Személye alkotja azoknak a szellemi elődöknek a sorát, akikre utódaik büszkén hivatkozhatnak, és akiknek példájából bátorságot és erőt meríthetnek.
Forgách Ádám méltán kiérdemli Érsekújvár városának elismerését, és az itt ma elhelyézre kerülő emléktáblája az utókor kegyeletének biztosítéka.
RNDr. Miroslav Eliáš, správca Mestského múzea Šurany, rodový historik a autor knihy o Forgáchovcoch
Vážení prítomní, som rád, že mám tú česť, predstúpiť pred Vás, aby som vás pri tejto príležitosti v krátkosti oboznámil s Forgáchovcami v našich dejinách so zreteľom na náš región, pretože tento rod, ktorého pôvod sa odvodzuje od slovanského veľmožského rodu Hont - Poznanovcov sa hlboko zapísal do našich dejín. Potomkovia niekoľkých rodových vetiev dodnes žijú, jedna rodová vetva stále na Slovensku a aj stáli pri zrode rodového múzea v jeleneckom kaštieli.
Bolo to v roku 1241, keď Andrej z tohto rodu Hont-Poznanovcov zachránil kráľovi Belovi IV. život v bitke s Tatármi pri rieke Slaná, tým, že mu daroval koňa. On je zakladateľom Forgáchovského rodu a akoby bol poznačil celé svoje potomstvo hrdinstvom a bojovnosťou. Od kráľa získal zem Gýmeš (dnešný Jelenec) medzi Nitrou a Zlatými Moravcami, kde vybudoval hrad a ten stal ich rodovým sídlom na niekoľko storočí. Od toho sa odvodzuje aj prídomok – predikát „de Ghymes“ – z Gýmeša.
Dnes si tu pripomíname grófa Adama Forgácha, ale chcem spomenúť aspoň niekoľko jeho významných predkov a potomkov. Jeho pra..pradedo Peter I. bol nitrianskym županom, v roku 1408 začal stavať vodný hrad v Komjaticiach, ktoré sa stali jedným z ich významnejších majetkov. Jeho rodina mala pohrebné miesto v kláštornom kostole v Horných Lefantovciach. Županom bol aj Petrov vnuk Gregor a Gregorov syn Žigmund I. – Adamov pradedo zasa kráľovským pokladníkom – taverníkom. Žigmund získal v roku 1560 od cisára Ferdinanda dedičný titul baróna. A tu vstupuje na bojovú scénu proti Turkom – Osmanom, jeho syn Šimon I. - starý otec dnes pripomínaného Adama – najslávnejší bojovník 16. storočia. V jednej z bitiek s Turkami mu dokonca odťali nos. Z jeho pôsobísk spomeniem aspoň Šurany a Šuriansky hrad, kde 19 rokov vykonával funkciu preddunajského kapitána, ktorý sa vojensky zodpovedal za dnešné územie od Komárna až po Muráň. V tom čase sa budovala táto 6-uholníková pevnosť Nové Zámky, práve táto bašta nesie meno práve po ňom. Šimon túžil byť novozámockým kapitánom a napokon aj pre svoj vek sa vzdal uvedenej funkcie a svoj život dožil vo svojom kaštieli v Hertníku na Šariši, ďaleko od bojísk, kde ho aj pochovali a zachoval sa tam jeho náhrobník.
Šimonov prvorodený syn Žigmund II. sa stal významným štátnikom, diplomatom, sudcom a spomeniem aspoň významné vyjednávania s povstalcami Š. Bocskaya v Krupine 1605. Napokon ho v r. 1618 zvolili za palatína. Keď vypuklo povstane G. Bethlena a Nové Zámky získali povstalci, cisárske vojsko v ktorom bol aj Žigmund chcelo pevnosť získať späť. Bolo to v máji 1621. Žigmund však natoľko zoslabol až sa dal previesť do Trnavy, kde o mesiac zomrel.
Žigmundovi a jeho druhej manželke Zuzane Thurzovej sa v r. 1601 narodil prvorodený syn Adam, ktorý sa po štúdiách stal v r. 1622 novohradským županom a túto funkciu vykonával až do svojej smrti v roku 1681. Jeho sídlom bol Haličský zámok (Gáč, Gács) pri Lučenci. Bojoval nielen proti Turkom ale aj proti povstalcom Juraja I. Rákocziho, kde vo víre bojov zahynul aj jeho brat Žigmund III. Veľkú slávu zažil keď v roku 1652 porazil rabujúce turecké vojsko pri Veľkých Vozokanoch. Bola to prvá bitka s Turkami na našom území, keď boli Turci porazení, ibaže zo stratou štyroch mladých mužov z rodu Esterházy. Po strate Nových Zámkov, a všetkých strastiach, ktoré si vytrpel, že vydal pevnosť Turkom, od neho napokon cisár a Kráľovská komora odkúpila časť panstva Hlohovec, na výstavbu pevnosti Leopoldov. A v roku 1670 sa stal krajinským sudcom, a túto úlohu vykonával ozaj prísne. Ale čomu sa venoval tento muž ak si našiel čas mimo bojov a úradu? Mal rád prírodné vedy a v jeho spoločnosti sa pohyboval prírodovedec Ján Bonanus, ktorého Adam Forgách spolu s arcibiskupom Lippayom poverili k zriadeniu botanických záhrad v Bratislave a Banskej Bystrici. Svoje životné skúsenosti vydal knižne v dielach: Opis bitky o Nové Zámky a vo Zväzku citátov a pojednaní. Keď zomrel, pochovali k otcovi a strýkovi kardinálovi Františkovi, do krypty v trnavskej bazilike sv. Mikuláša.
Jeho sestra Eva bola manželkou spišského župana Štefana Csákyho. Z jeho potomkov spomeniem aspoň vnuka - generála Františka IX., ktorý sa vyznamenal v službách Márie Terézie a pochovaný je kostole v Komjaticiach. Adamov pravnuk Mikuláš XI. ako nitriansky župan dal postaviť budovu župného úradu v Nitre, kde i dnes sídli predseda Nitrianskeho kraja.
Taký je v skratke prínos Forgáchovcov do našich dejín, len škoda že priamo na mieste jeho posledného odpočinku v trnavskej bazilike sa nezachoval žiadny pamätník. A preto môžem povedať, že táto pamätná tabuľa je jedinou pripomienkou grófovi a generálovi Adamovi Forgáchovi. Môj príspevok ukončím úryvkom historickej piesne, ktorá sa zachovala v šurianskom prostredí a viaže sa na spomínanú bitku pri veľkých Vozokanoch:
Ty gróf Forgách Adam,
hlavný vítaz zámsky,
bude ta spomínat
večne lud uherský.
Že si tak vítazne
Nové Zámky bráneu,
aj v celom vidieku
všetkých Turkov zmárneu.
PhDr. Miroslav Eliáš családtörténész
Főtisztelendő püspöki Helynök Úr!
Tisztelt jelenlévők!
Örömömre szolgál az a megtiszteltetés, hogy ez alkalommal Önök színe elé álljak és röviden tájékoztassam Önöket a Forgách család történelmünkben lejátszott szerepéről különös tekintettel térségünkre, mert ez a nemzedék, amely eredetét a Hont-Pázmány főúri családtól vonatkoztatja, mélyem belevéste magát történelmünkbe. A család némely ágának leszármazottjai ma is élnek. Az egyik, szlovákiai ág leszármazottai jelen voltak a gimesi kastélyban található családi múzeum megszületésénél.
1241-ben történt, amikor a Hont-Pázmány családbeli András a muhi mezőn vívott tatárok elleni csatában megmentette IV. Béla király életét az által, hogy lovat adományott neki. Ő volt a Forgách nemzedék alapító tagja és utódait mintegy megbélyegezte hősiességgel és vitézséggel. A királytól a Nyitra (Nitra) és Aranyosmarót (Zlaté Moravce) között lévő Gimest (ma Jelenec) kapta adományként, ahol várat épített és néhány évszázadra ez lett családi székhelyük. Ettől a helységtől ered a „ghymesi“ nemesi előnevük.
Ma itt gróf Forgács Ádám személyére emlékezünk. Annak ellenére szeretném megemlíteni legalább néhány nevezetesebb felmenőjét és laszármazottját. Az egyik, I. Péter, Nyitra vármegye főispánja, a komjáti (Komjatice) vízimalmot kezde építeni, amely később a család legjelentősebb birtokává vállt. A család temetkezési helye a felsőelefánti (Horné Lefantovce) kolostor temlomában volt. Péter unokája Gergely és Gergely fia I. Zsigmond is főispánok voltak. Ádám dédapja pedig királyi kincstárnok volt. Zsigmond 1560-ban Ferdinánd császártól megkapta az örökös bárói rangot. Ekkor tűnik fel az ozmán – török elleni harcok során I. Simon, a ma ünnepelt Ádám nagyapja, aki a 16. század legnevezetesebb vitéze volt. A nagysurányi (Šurany) vár 19 évig szolgált székhelyéül, ahol a Komáromtól Murány vidékig terjedő Dunán inneni térség kapitányi tisztségét töltötte be. Abban az időben az érsekújvári új erődöt építették és az egyik bástyája utánna kapta elnevezését. Simon a felépült érsekújvári erőd első várkapitánya lett, de később, korára való tekintettel lemondott erről a tisztségről és élete hátralévő idejét a sárosmegyei hertneki (Hertník) kastélyában, távol a harcterektől töltötte le. Itt is temették el, ahol sírköve máig fennmaradt.
Simon elsőszülött fia II. Zsigmond jelentős államférfi, diplomata és bíró volt. 1618-ban nádorrá választották. Amikor kitört Bethlen Gábor felkelése és Érsekújvárt elfoglalták a felkelők, a császári hadsereg, amelyben Zsigmond is szolgált, vissza akarta szerezni az erődöt. Zsigmond azonban annyira legyengült állapotban volt, hogy Nagyszombatra (Trnava) vitette magát, ahol egy hónap múlva meghalt.
Ádám Forgács Zsigmondnak és második feleségének, Thurzó Zsuzsannának elsőszülött fia volt. 1601-ben született. Tanulmányai befejezése után 1622-ben megválasztották Nográdmegye főispánjává és ezt a tisztséget az 1681-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Székhelye a Losonc (Lučenec) melletti Gács (Gáč) vára volt. Nagy dicsőséget szerzett 1652-ben, amikor a nagyvezekényi csatában legyőzte a környéken portyázó török sereget. A törökök ugyan vereséget szenvedtek, de a csatában elesett négy fiatal Esterházy is.
1670-ben országbíróvá választották. Harci és hivatali feladatainak betöltése közben arra is jutott ideje, hogy a természettudománnyokkal foglalkozzon. Az ő társaságában tevékenykedett Bonanus János természettudós, akit Forgács Ádám és Lippay György érsek azzal bíztak meg, hogy Pozsonyban (Bratislava) és Besztercebányán (Banská Bystrica) botanikus kertet létesítsen. Élettapasztalait, főleg az érsekújvári csatát illetően, könyvbe foglalta. Halála utány a nagyszombati (Trnava) székesegyházba temették apja és nagybátyja, Forgács Ferenc esztergomi érsek mellé.
Ez tehát röviden a Forgách nemzedék történelmi szerepe. Csak az a kár, hogy a nagyszombati (Trnava) székesegyházban, ahol gróf Forgács Ádám el van temetve, nem maradt fenn egy emlékmú sem. Ezért kijelenthetem, hogy ez az elméktábla, amelyet rövidesen leleplezünk, az egyetlen emlékmű, amely gróf Forgács Ádám generálisnak ad tiszteletet.