- Hogyan kerültél kerekesszékbe?
- Nyitott gerinccel születtem, így tulajdonképpen egész életemben mozgássérült voltam. Sokáig segédeszköz nélkül közlekedtem, aztán tizenéves koromban járókerettel, 16 körül megtanultam két könyökmankóval járni, majd huszonévesen elkezdtem kerekesszéket használni hosszabb távokra, ám ekkor még a lakásban jártam mankóval is.
28 voltam, amikor egy súlyos fertőzés következtében összeomlott a keringésem. Intenzív osztályra kerültem, amit nagyjából 6 hónapos kórházi tartózkodás és rehabilitálás követett. Ezután ugyan komoly munkával még lábra tudtam volna állni, sőt, ha akarnék talán ma is tudnék, de számomra sokkal élhetőbb az élet kerekesszékben. Mankóval folyton estem-keltem, arról nem is beszélve, hogy a legapróbb dolgok is nehézséget okoznak, ha két bottal van tele az ember keze.

- Mozgáskorlátozottként hogyan sikerül helytállnod? Gyakran szorulsz mások segitségére?
- Természetesen előfordul, hogy segítségre van szükségem, de alapvetően önállóan élek. Nekem csak a lábaim nem működnek, minden másra ott a kezem. Tulajdonképpen mindent meg tudok oldani egyedül, akár még egy nagybevásárlást is, de tény, hogy könnyebb, ha ebben van mellettem valaki. Mivel szerencsére igen nagy a családom, és sok barát, ismerős vesz körül, akik kérés nélkül is jönnek, mert nekik ez a természetes, így arra a lehető legritkább esetben szorulok, hogy idegenektől kérjek szívességet.

- Sok intézmény lépcsőkkel van ellátva - illetve estünkben inkább elzárva. Hogyan tud ezzel egy kerekesszékes megküzdeni?
- Ez valóban így van, de egyre több helyen próbálnak kitalálni ilyen-olyan megoldásokat rá. Van ahol csak egy fából készült rámpát tudnak odatenni, máshol lépcsőjárót - azt hiszem, így hívják azt a liftet, amibe csak be kell állnia a kerekesszékesnek -, a lényeg, hogy próbálkoznak. Én hiszem, hogy az emberekben megvan a jóindulat, csak időnként kicsit figyelmetlenek, vagy éppen nincs kerekesszékes ismerősük, ezért még csak eszükbe se jut egy ilyen élethelyzet. És fontos, hogy tudjuk használni a szánkat. Igen, mint minden sérült embernek, így nekem is ez a legnehezebb: segítséget kérni, de mára megtanultam, hogy időnként másképp nem megy. Egyébként pedig minden reggel valahogy lefut a fejemben egy napi tervező. Észre se veszem, de ilyenkor végiggondolom másodpercek alatt magamban, hogy hova kell mennem, és kitalálom, hogy hogy jutok oda. Ha idegen hely, és tudom, hogy nem lesz velem senki, akkor előre telefonálok, érdeklődök, és ha kell, kérek segítséget. De ez nálam már olyan automatikus, hogy fel se tűnik.

- Olvastam egy cikket arról a vak lányról, aki az év embere lett. Gondolod, hogy sokan nehéz sorsa miatt szavasztak éppen rá?
- Csak azt tudom mondani, hogy azért, mert ő bizony mosolyogva küzd. Az embereknek pedig rengeteg nyomoruk van manapság, ezért szeretik az olyan történeteket, amelyekben a jó elnyeri méltó jutalmát. Márpedig Niki éppen a jutalmát éli, ahogy látom, amit nagyon is megérdemel. És ha a betegségén nem is tudunk segíteni, és ez a díj sem gyógyítja meg, mégis úgy érzem, hogy annyit adott neki, amivel hetekre, vagy akár hónapokra feltöltődött.

- Mostanában egyre több műsor foglalkozik a sérült emberek életével, mint például a Másképpen, vagy a Hidemberek. Mi erről a véleményed?
- Őszintén szólva ezeket a műsorokat nem ismerem. Azt persze tudom, hogy vannak esélyegyenlőségi műsorok. Volt már, hogy elkaptam belőlük pár percet, de általában nem tudtak a TV-hez szegezni, és mint mondtam, még a címükre sem emlékszem. Egyetlen műsor van, amit én esélyegyenlőséginek gondolok, pedig nem csupán ez volt a célja, és nem a hagyományos értelemben vett műsor: Ég föld férfi nő. Egy sorozat, amely bemutatja országunk különböző értékes térségeit, és számomra attól esélyegyenlőségi, hogy a műsorvezetője Nagy Sándor, valamint Weisz Fanni siket szépségkirálynő, modell. Szórakoztató, de nem szájba rágós, egyszerűen csak a világ legtermészetesebb módján mutatja be a fogyatékosságot. Nem arra fókuszál, mégis csomó mindent megtudhat belőle az ember a siketek életéből is. Ennél komolyabb integrációs törekvést még nem igen láttam.

- Riporterként milyen szempontok alapján döntöd el, hogy kiről szeretnél irni, kit szeretnél bemutatni az olvasóknak?
- Én nem szociális vagy fogyatékos témákra vagyok szakosodva, és nem is speciális orgánumokba írok. Jelenleg a hetente megjelenő női magazin, a Fanny szerkesztő-újságírója vagyok. Igyekszem azoknak a nőknek - mint a magazin elsődleges célcsoportjának - a helyébe képzelni magam, akik a magazint olvassák és olyan témákat, interjúalanyokat választani, amik vagy akik őket érdekelheti. Természetesen nem egyedül, hanem egy egész szerkesztőség dolgozik ezen. Én az újságíró iskolában még azt tanultam, hogy a téma az utcán hever, és én igyekszem eszerint dolgozni: nyitott szemmel, és főleg nyitott szívvel jövök-megyek a világban, és lecsapok azokra a témákra, vagy éppen emberekre, akik számomra érdekesek, akiktől tanulhatok, akik valami különlegeset tesznek a világban, vagy akik egyszerűen így vagy úgy, de megérintenek. -

Mesélj kicsit a munkádról. Gondolom, sokszor találkozol érdekes történetekkel. Voltak esetleg kedvenceid?
- Imádom a munkámat, 16 éves korom óta készültem újságírónak, így számomra már az felért a csodával, amikor gyakornokként első nap egy női magazin szerkesztőségében üldögéltem 6 órán keresztül és semmi más dolgom nem volt, csak átnézni a lapokat, hogy lássam azoknak az újságoknak a rovatszerkezetét, stílusát, amiket ráadásul jól ismertem, mert rendszeres olvasójuk voltam, éppen ezért akartam hozzájuk menni gyakornoknak.
7 éve dolgozom újságíróként és ezalatt rengeteg embert megismertem. Voltak köztük sztárok és civilek, vagy éppen számomra nagyra tartott újságírók. Nagy élmény volt, amikor Vass Virág írónővel - aki az Elle magazin alapító főszerkesztője volt Magyarországon - az első könyve kapcsán kellett interjút készítenem. Azt hittem, hogy egy darab kérdést se fogok tudni feltenni neki, annyira zavarban voltam, de a vége az lett, hogy nekem, a kis kezdő újságírónak Vass Virág az interjú jóváhagyásakor azt írta levélben: "Téged a jóisten is női újságírónak teremtett, csak így tovább!" Azután pár éve volt egy család, akiket az egyik szerkesztő-riporter barátnőm ajánlott a figyelmembe: Bögös Heniéknek három csodaszép kislánya van, ikrek, akik közül ketten sérültek. A házukban láttak vendégül, ott készítettem az életükről egy riportot. Úgy jöttem el, hogy sírni tudtam volna a fájdalomtól és a boldogságtól egyszerre.
De eddigi pályafutásom talán legnagyobb „hozadéka” a legjobb barátom, Siklósi Gábor, akivel szintén interjút kellett készítenem, mert 8 éve ő volt az ország hőse, aki megmentette motoron egy kislány életét, aztán elindította a mentőrobogó szolgálatot Budapesten. És ahogy az lenni szokott: egyáltalán nem volt szimpatikus, mikor készültem az interjúra, és semmi kedvem nem volt találkozni vele. Életem leghosszabb interjúra lett belőle…

- Egy ismerősöm azt mondta: a médiának hatalma van, csak jó kell vele bánni. A napi bulvár tele van hihetetlen történetekkel, ám a másik oldalon ott állnak az ismeretlen mindennapi hősök, akiket csak nagyon kevés újságiró mer "felvállalni". Szerinted mi ennek a fő oka?
- Én inkább úgy mondanám, hogy akinek lehetősége van a médiában hallatni a hangját, annak bizony egy olyan szócső kerül a kezébe, ami nem mindenkinek adatik meg. Ha pedig ezt jól használjuk, akkor igen, hegyeket lehet megmozgatni. Én már kétszer megéreztem ennek felelősségét, és mindkettő a kerekesszékes léthez köthető. 2013-ban részt vettem a Budapest-Bamako Rallin, amely köré egy olyan kommunikációt sikerült felépítenünk, amelynek elképesztő visszhangja volt, és a csapatomat és engem is meglepett, hogy mennyire befogadóak voltak a fogyatékos témára az emberek. De ennél talán még nagyobbat „ütött” a tavaly decemberi villámakciónk, amit Kovács Barbival csináltunk. Kiállítottunk 10 darab kerekesszéket Budapest egyik forgalmas utcájának parkolójába, ezzel érzékeltetve, hogy milyen érzés, amikor olyanok foglalják el a mozgássérült parkolóhelyeket, akiknek nincs rá szükségük. Ennek a kis gerillakampánynak szintén olyan pozitív volt a fogadtatása, hogy a kreativ.hu olvasói megszavazták nekünk a 2013-as év legkreatívabb megoldása címet.
És hogy miért mesélem el ezeket? Mert meggyőződésem, hogy azért sikerültek ezek az akciók ilyen jól, mert van a kezemben egy már említett szócső, amit nagyon jóra lehet használni. Azzal pedig egyáltalán nem értek egyet, hogy kevés újságíró meri felvállalni a mindennapi hősöket. Ahogy Nikinél is írtam: az embereknek igényük van az ilyen történetekre, ezeket olvassák, ezekre kattintanak, az újságírónak pedig az a dolga, hogy ezt kiszolgálja. Ugyanakkor talán pont a nehézségek miatt, sokan olyan bulvár témákra vágynak, amik kirántják őket a mindennapokból, és nem kell rajtuk sokat elmélkedni. Már főiskolán is mindenki fintorgott a bulvárra, én viszont nem voltam rest, és elmentem egy minőségi bulvár képzésre, majd a szakdolgozatomat is ebből írtam. Egyáltalán nem könnyű szakma, és ugyan én nem dolgoztam benne, és egyelőre nem is szerepel a terveim közt, de maximális elismerésem azoknak, akik azt minőségi szinten tudják csinálni. És igen, erre is szükség, sőt igény van… lehet erről vitatkozni, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, a lényeg, hogy van, és ha ezt a helyén tudja kezelni az embert, akkor igenis színesíti a mindennapokat.

- Azt szokták mondani, hogy igazán jó kapcsolatrendszerrel a médiában tevékenykedők rendelkeznek...
- Nem gondolom, hogy ezt ennyire kategorikusan ki lehet jelenteni. Tény, hogy mivel nekünk „munkaköri kötelességünk” nyitottnak lenni mindenre, és mindenkire, ezért talán szerteágazóbbak a kapcsolataink, mint egy átlagembernek. Nem tagadom, kezdetben ez is vonzott a szakmámban. Ma pedig már teljesen normális, hogy én könnyebben eljutok egy ismert emberhez, vagy egy nagyobb szervezethez, ahogy például egy szobafestő könnyebben szerez nekem burkolót, mert ő meg ebben a körben tevékenykedik.

- Ha egy jótündér teljesitene három kivánságodat mit kivánnál?
- Nálam ezek az álmok folyton megújulnak, már csak azért is, mert igyekszem megvalósítani őket, ill. mert minden életszakaszomban más a fontos. Most ha csak hármat kérhetnék, akkor elsőként egy számomra tökéletes párkapcsolatot kérnék, egy sikeres könyv megírását – ami, persze, csak a kezdet –, és pár hónap munka az amerikai Elle magazinnál…

- Ha kapnál egy rádióműsort kötetlen beszélgetésre, kiket hívnál meg az első müsorodba?
- Horvát Niki, az év embere, mert most nagyon élénken él bennem a beszélgetésünk, és hihetetlenül nagy erőt ad az embernek, mindemellett pedig szórakoztató teremtés. Domonyai András, a mon jardin blog szerzője, aki már másodszorra van Kenyában annak érdekében, hogy a helyiekkel együtt zöldségeket, növényeket termesszen, persze ezáltal segítve az ott élők életét. Rendkívül izgalmas kalandjai vannak, és csodálom azért az elszántságért, ahogyan ezt a „munkát” végzi. Novák András riporter, aki mindenhol ott van, ahol lőnek… egyszerűen elragad az ő világa, a világlátottsága, és világlátása, imádom hallgatni a történeteit. Feller Adrienne, az illóolajok nagyasszonya, aki itthon valami elképesztő elhivatottsággal készíti csodakencéit Panarom néven… és emellett valami hihetetlen kisugárzása van Ha bárkit hívhatnék, akkor Angelina Jolie, mert egyszerűen imádom, mert kíváncsi vagyok, hogy miként megy haza a gyerekeihez, és a gyönyörű férjéhez, miután a világ legborzasztóbb helyein járt segíteni. És vele karöltve meghívnám George Clooney feleségét, Amalt, mert szeretném tőle megkérdezni, hogy amikor összejött George-dzsal, akkor sikítozva hívta fel a barátnőit, totál extázisban, hogy ő bizony összejött Mr. Clooneyval?

- Nehéz egy kerekesszékes lánynak párkapcsolatot létesiteni családot alapitani, bulizni szórakozni?
- Szerintem egy kerekesszékes nőnek talán a nőiességét nehezebb megtalálni, mert nem tud élni olyan tipikus női trükkökkel, mint pl. a ringó csípő, vagy egy miniszoknya, amiben kivillantja formás, magassarkúba bújtatott lábait. De ha sikerül ezeken felülemelkedni, elfogadni, hogy ettől még igazi nő lehet, akkor a párkapcsolatai is működni fognak. Innentől kezdve pedig családot alapítani sem nehezebb, mint bárki másnak. Szerintem nem lehet egy kérdésbe venni ezzel a szórakozást, mert ott egészen más akadályok vannak. Ugyan az egyik szakomon a főiskolán a fogyatékossággal élők szórakozási lehetőségéből írtam a szakdolgozatomat, melynek során úgy tűnt, hogy kicsit nehézkesebb bulizni, vagy kulturális programokra járni kerekesszékkel, mint két lábon, én mégis azt hiszem, hogy mindent meg lehet oldani. Persze, ehhez kellenek a jóbarátok, vagy éppen a jóakaró idegenek, és nem mondom, hogy mindig könnyű, mert nekem például a szívem szakad meg, amikor egy hosszú csigalépcsőn egy pincébe cipelnek le-fel, de közben tudom, hogy aki ebbe beleáll, az szívesen teszi. Összességében pedig azt gondolom, hogy valami nem azért nehéz vagy épp nem az az életben, legyen szó magánéletről, munkáról, vagy szórakozásról, mert kerekesszékes az ember, vagy mert két lábon jár, minden csak fejben dől el, és persze személyiség kérdése…

Szerző: Telek Lajos
Fotók:Kis Andi fotóalbum fotó: Czabán Máté

A minap olvastam egy megjegyzést egy számomra ismeretlen embertől aki azt kérdezte, hogy a cikkek miért nincsenek szlovákul vagy miért nincs fordítás... A válasz egyszerű mint a pofon, nincs aki lefordítsa ha hivatalos fordító irodába lefordítatnánk az anyagokat, akkor olyan plusz költségek lennének amelyeket nincs aki kifizet,így hát maradok a régi bevált módszernél - amíg nincs aki fordítson, addig magyarul írok. De hogy szlovák ismerőseimnek is egy kis jó hírrel szolgáljak a közeljövőbben egy két cikk még is lesz szlovákul is. Addig is megköszönöm megjegyzését ismeretlen levélírómnak. Mert azt szokták mondani a negatív kritika vagy megjegyzés is jó valamire, ha kap az ember vissza jelzést legalább azzal lehet tisztába hogy olvassák, egyesek azt kérdezték miért nincs feltéve egy számláló amely ha a cikkre valaki rákattint jegyezné hányan olvassák így láthatna az ember, hogy egyes cikket hányan olvastak el,jó ötletnek tartom. Mások azt kérdezték mi alapján választom ki, hogy kivel készíttek interjút,.?

A válaszom egyszerű... Sok esetben hónapokig eltart, máskor pedig egyik napról a másikra sikerül tető alá hozni egy egy riportot. Nem régiben Szlovákiában járt Talmácsi Gábor motor versenyző világbajnok. Amikor kitaláltam ezt a rovatot a Watson.sk portál szerkesztője azt mondta meg lássuk hogy milyen lesz. Egy kezdeményezés amely Érsekújvárból indult el, azóta egyre több helyen jelenik meg az Egy csésze kávé rovat, a minap sikerült a kávézom oldal tulajdonosával is egyeztetnem. Egyre több független kezdeményezés kezdi a városokban bontogatni szárnyait, . Sok művész barátom fotós, képzőművész keresett meg segítsek nekik kiállítások megszervezésében. Én azt szeretném ha akikről írok azokkal az emberekkel Önök is találkozhatnának Érsekújvárban.

Üdvözlettel Telek Lajos