A DUNA MENTI ALFÖLDRŐL NYÍREGYHÁZÁRA. GAZDASÁGI ADATOK A SZLOVÁKIAI MAGYAROK LETELEPÍTÉSÉHEZ NYÍREGYHÁZÁN ÉS KÖRNYÉKÉN, 1947 - 1948
Bánszki Hajnalka

Župný archív Szabolcs - Szatmár - Beregskej župy Maďarského národného archívu v Níreďháze

Abstract: The Danube Lowland and ihe Nyírség region are relatively distant from each other, and the two regions merged two generations back, during the relocation periód. Between 1946 and 1948,4508 Slovaks living in Hungary moved írom Nyíregyháza and the surrounding settlements to Czechoslovakia. These inhabitants were placed in the town of Levice and its surroundings. According to the records, 1533 Ilungarians from the 38 settlements in Slovakia moved to the vicinity ofNyíregyháza, arriving there either by controlled transport or as refugees. Of these, 1258 people were relocated by local authorities. The largest resettlement communities came from the villages of Andovce, Matúškovo and Sládkovičovo. The resettled inhabitants had to adapt to local cultural and economic customs, different from the customs they used in their originál horne.
Kľúčové slová: Podunajská nížina, vysídľovanie. transport, výmena obyvateľstva, kultúra
Keywords: Danube Lowland. resettlement, transport, population exchange, culture

A Nyírség és a Kisalföld (Podunajská nížina) egymástól távol eső régiók, mégis alig két emberöltővel ezelőtt összekötötte őket a lakosságcsere és a csehszlovákiai magyarok kényszertelepítése, amelyeknek máig tartó hatása van. A rendszerváltozás óta a kényszertelepítések számos aspektusával többen is foglalkoztak. Annak ellenére, hogy a dél-alföldi szlovák tömbök, Békéscsaba és Tótkomlós után Nyíregyházáról távozott a harmadik legnagyobb csoport [1],  a lakosságcsere-kutatás kevés hangsúlyt helyez a városra, csupán érintőlegesen említik az összefoglaló müvek, csak Bukovszky László foglalkozott vele korábban [2].

Nyíregyházát földesura a 18. század közepén Békés vármegyéből továbbköltözö, evangélikus vallású, tót nyelven beszélő, szabad menetelü jobbágyokkal telepítette újra. Az itt élő szlovákok a 20. század elejére a statisztikákat tekintve ugyan elmagyarosodtak, de szlovák (tirpák, szlovákul: tirpák/tirpáci adj.: tirpácky) kultúrájukat megőrizték a tanyabokrokban (bokry) és vallásgyakorlásukban is. A 20. század első felében pedig a vallásos ébredési mozgalmak, a városba érkező szlovák prédikátorok révén találkozhattak a születő csehszlovák nemzeteszmékkel és anyanyelvűk használatában is megerősödtek [3]. A propagandamunkát végző Csehszlovák Áttelepítési Bizottság így nemcsak a jobb életre vágyó szegényebb néprétegek körében volt sikeres, hanem Márkus József András [4] prédikátoron keresztül a metodista gyülekezetét is rávette a jelentkezésre. Nyíregyházán és a környező anyabokrokban a korábbi csehszlovák számításokat is túlszárnyaló sikereket értek el. Az előzetes csehszlovák becslések négy és félezer jelentkezővel számoltak, ezzel szemben 6036 fö jelentkezett áttelepedésre [5].  Bár a jelentkezések egy részét a következő hetekben érvénytelenítették és sokan visszavonták szándékukat, 1946-tól 1948-ig a városból 4508 fő települt át Csehszlovákiába, akiket Léván és környékén helyeztek el.


A lakosságcsere nyíregyházi számadatai

1947. április 13-án a pitvarosi és a nyíregyházi körzetekből futottak ki az első szlo-vák kitelepülőket szállító szerelvények. Két nappal korábban pedig megindult a csehszlovákiai magyarok szervezett áttelepítése is. A lakosságcsere gyakorlati megvalósításának, korabeli szóhasználattal, a „telephelyek cseréjének”, az ún. ikresítési ívek alapján kellett volna történnie, de mert már 1946-ban is egyértelmű volt, hogy a magyarországi szlovákok után megfelelő mennyiségű és minőségű ingatlan nem fog maradni, más rendelkezésre álló lehetőséget is számba kellett venni. A minisztertanácsi üléseken egyébiránt még az is felvetődött, hogy az elhagyott birtokok mennyisége és minősége miatt egyáltalán ne történjen telepítés a szlovák ingatlanokba [6].  A másik fő érv, amelyet Rákosi Mátyás államminiszter is képviselt, hogy az áttelepített magyarok ne kerüljenek szlovák közegbe, mert az politikai feszültséget kelthet [7]. 
 
Legelőször a svábok által elhagyott ingatlanokba indult meg a letelepítés és végül is ezeken a területeken sikerült a legtöbb csehszlovákiai magyart elhelyezni. 1947 májusától kezdődően a dél-magyarországi telephelyek lassan beteltek, a svábok nagy része pedig még helyben volt, így a magyarországi szlovákok házainak felhasználását is meg kellett kezdeni. Az 1946-ban az ún. nyolcas transzportokkal áttelepített 576 vagyontalan, ikerpár nélküli áttelepülő után, nem maradt telepítésre használható ingatlan. De minthogy Nyíregyházáról az 1947 tavasz eleji transzportokkal már mintegy 250 család elment, akik már földet és házat is birtokoltak, a városba is irányítottak szerelvényeket.

A nyíregyházi szlovákok házaiba 1947 és 1948 folyamán a levéltári források szerint legalább 38 felvidéki településről telepítettek magyarokat. Legtöbben Andódról érkeztek, 388 fő, Taksonyfalváról 189 fő, Diószegről pedig 184 fő. Számos családot telepítettek még át Rétéről, Naszvadról, Fábiánkáról is. Az alábbi táblázatból kitűnik, hogy legtöbben a Duna menti alföldről (Podunajská nížina) származtak.

 
A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság nyíregyházi körzetébe irányított felvidéki magyarok száma csehszlovákiai lakhelyük szerint [8]

A kényszertelepítés éveiben Nyíregyházára érkezett magyarok pontos számát nem ismerjük: bár rendelkezésünkre állnak különféle statisztikák és névsorok, azokon a szervezett lakosságcsere keretében a körzetbe irányított családokat vették nyilvántartásba, valamint azokat a menekült családokat, akiket a lakosságcsere transzportok után még el tudtak a körzetben helyezni. A cseretranszportok előtt érkezett menekültekről nagyon kevés adatunk van, 1947. április 12-ig, a polgármesteri hivatal jelentése alapján, 67 menekült személy érkezett a városba [9].  A nyíregyházi köztudatban korábban legalább két és félezer, sőt háromezer városban megtelepedett felvidéki magyar maradt fenn, azonban ezt már Bukovszky László is cáfolta [10].  A levéltári források és a későbbi statisztikai adatok alapján úgy vélem, hogy ez a szám jóval kevesebbre tehető. A kényszertelepítés éveiben mintegy 1533 személyt (vagyis 402 családot) regisztráltak menekültként vagy lakosságcsere transzporttal a városba irányítottként, közülük pedig 1258 főt (321 családot) telepítettek le biztosan a nyíregyházi körzetben [11].  Az 1949. évi népszámlálás 1595 főt talált a vármegyében, akik 1938 előtt csehszlovákiai lakhellyel rendelkeztek.

A nyíregyházi szlovákokat Léván és környékén telepítették le. Léván a magyarországi szlovák áttelepülőknek egyfajta szellemi központja alakult ki, számos propaganda-eseményre is éppen itt kerített sort a csehszlovák vezetés, többször megfordullak köztük a legmagasabb vezetők, mint Edvard Beneš, Dániel Okáli vagy Ján Čech. Nyíregyháza ugyanakkor nem számított vonzó telepítési helynek. Nemcsak az ingatlanok alacsony minősége, hanem a város infrastrukturális fejletlensége, a tanyabokrok központtól való távolsága, a nyírségi homok a felvidéki városoknál rosszabb életlehetőségeket kínált. Ráadásul ezek a bokortanyák alapvetően zárt homogén közösségek voltak: szlovák nyelven beszélő, evangélikus családok lakták, nem evangélikusok nagyobb számban csak a várostól délre fekvő újabb tanyákon élnek.

A Magyarországról önként költöző szlovákok már a cserére való felkészülés idején tudták azt, hogy hová kerülnek. Sőt, a közösségek vezetőit vendégül látták Csehszlovákiában, néhányan pedig próbamunkákon és tanulmányúton vehettek részt, akik a propaganda-eseményeken azután lelkesen számoltak be a Csehszlovákiában szerzett tapasztalataikról, az odaát őket váró bőségről. A nyár folyamán a magyarországi szlovák gyerekeket (nemcsak a lakosságcserére jelentkezett családok gyermekeit) táborozni vitték és a középiskolások közül sokan 1946 őszén áttelepültek, hogy tanulmányaikat az új tanévben már szlovák iskolában kezdhessék meg. A leglényegesebb pedig, hogy a közösségek (nagycsaládok) továbbra is számíthattak arra, hogy egy helyen telepítik le őket.

Ugyanezt Magyarország nem tudta biztosítani a kényszertelepítésre kijelölt felvidéki magyaroknak. A háborúból vesztesként kikerülő anyaországban hatalmas károkat okoztak a harcok, jóvátételi kötelezettséggel tartozott, a Vörös Hadsereg elszállásolásáról is gondoskodnia kellett, óriási szociális gondok voltak (jegyrendszer, lakáshiány, földéhség, stb.), a lakosság nagy része valamiféle ellátásra szorult, a belföldi és külföldi segélyezési akciók nélkülözhetetlenek voltak a legelesettebb csoportok alapvető igényeinek kielégítésére és csaknem valamennyi határ felől menekültek érkeztek, akik ellátása ugyancsak terhet jelentett. A svábok kiköltöztetése nyomán kiürülő telephelyeket 1946-tól országon belüli telepítéssel próbálták feltölteni: a földosztásból kimaradt, vagy elegendő megélhetéshez nem jutott szegény parasztok és munkáscsaládok jelentkeztek dél-dunántúli áttelepítésre.

A lakosságcsere gyakorlati kérdéseinek kidolgozásáért felelős csehszlovák-magyar vegyes bizottság 24. véghatározata alapján 1947 tavaszán az áttelepülök sorából 150 fő bizalmi engedélyt kaphatott arra, hogy a telepítés megkezdése előtt az áttelepítési terv végrehajtása céljából a másik országba 30 napos tartózkodási engedélyt kapjon, amelyből 10 napot a letelepülési község elöljáróságával igazoltatnia kellett. A bizalmiak feladata volt, hogy a magyarországi tartózkodás alatt községe részére kijelölt letelepülési helyen terepszemlét tartson, és tapasztalati adatokat gyűjtsön, amely elégséges lesz arra, hogy visszatérése után áttelepülésre kijelölt sorstársai részére mindent felölelő tájékoztatást tudjon adni. A pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal 1947. április 10-én az andódi Nagy Gyulát értesítette arról, hogy bizalmi személynek jelölték ki. és hamarosan kiállítják részére a szükséges úti okmányt és közük a letelepítés helyét [12].  Azonban arról, hogy Nagy Gyula megérkezett-e előzetesen Nyíregyházára, nem található adat sem a polgármesteri hivatal, sem a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) területi kirendeltségének iratanyagában, a család az 1947. május 30-i transzporttal lett a városba irányítva.

A szlovákiai községek kedvezőtlenül fogadták a nyíregyházi letelepítés tényét. Vámosladány és kilenc másik, Garam-menti község lakói 1947. március 31-én, vagyis a szervezett lakosságcsere megkezdése előtt, tiltakozással fordultak Jócsik Lajos kormánybiztoshoz [13].  Beadványukban a nyíregyházi földek másfajta jellegére, az állattartás nehézkességére és a térség alacsony lakáskultúrájára hivatkoztak. Mivel a szervezett csere nagy bizonytalanságok között indult, a telepítési helyekről nem álltak rendelkezésre precíz kimutatások, nem volt telepítési terv, a kérésnek helyet adtak. Az ehhez hasonló esetek gyakoriak voltak a csere első heteiben, de követhetetlenné tette a telepítési helyzetet, így ezt a gyakorlatot a MÁK hamar megtiltotta. Az andódiak MA. 74. számú szerelvénye már hiába tiltakozott, a telepítési oszlopot a városba irányították [14].  Az egyéni telephelycserék még a tavasz végéig igen gyakoriak maradtak, ugyanakkor feltételeit megszigorították. A Nyíregyházára irányított magyarok között általános elégedetlenség volt tapasztalható, amelynek oka, hogy általában véve sokkal rosszabb körülmények közé kerültek. Ugyanakkor a betelepítési lehetőségek a városban korlátozottak voltak.

Egyrészt, ahogyan az ország más részén, úgy itt is jellemző volt, hogy sok gyenge minőségű, düledező ingatlan maradt az elköltözöttek után. 1947 őszén a Magyar. Áttelepítési Kormánybiztosság egy akció keretében alapvető javításokat végeztetett el ezeken a sokszor ajtó- és ablaknélküli házakon, hogy lakhatóvá tegye azokat. Ezek nélkül a halaszthatatlan javítások nélkül félő volt, hogy még többen kérik átirányításukat az ország más részébe.

Az ingatlanokat igyekeztek úgy kiosztani, hogy a Felvidéken nagyobb vagyonnal bíró családok kapták a jobb házakat - a lakosságcsere kezdeti heteiben az is előfordult, hogy a „tirpák szokásoknak” megfelelően kettőt: egy tanyai és egy városi házat. Számos visszaemlékezés és levéltári forrás is szól arról, hogy a szlovákiai magyarok bútorai az ajtón sem fértek be, állataikat a szűkös istállókban elhelyezni nem tudták. Visszatérő panasz, hogy az elköltöző szlovákok egyezményellenesen megpróbálták itt maradó családtagjaikra átruházni ingatlanaikat, szándékosan kárt tettek házaikban, kivágták az udvaron álló fákat, az ablakokat kiütötték. A szétszórt tanyavilágban a tanyabírák felelőssége volt az átmenetileg lakatlan házakat megóvni a fosztogatóktól, ez azonban nem sikerült nekik. Gondot jelentett a telephelyek fekvése. A Nyíregyházára irányított felvidéki magyarok többnyire kisvárosokban, nagyobb községekben éltek, infrastrukturálisan fejlettebb környezetben, ahol a templom, a hivatalok, az iskola, az üzletek elérhető közelségben voltak. A szlovákok által hátrahagyott házak viszont leginkább a Nyíregyháza környéki bokortanyákon voltak, a város belterületén csak kevés ingatlan állt rendelkezésre. A földhivatal 1948. augusztus 24-én kelt kimutatása szerint az áttelepülök után Nyíregyházán és a vármegyében összesen 716 ház maradt, ebből 354 lett elvileg juttatva, 362 nem [15].  A 321 tartósan letelepített család közül csak 36 kapott városi elhelyezést (35 Nyíregyházán, 1 patikus család pedig Debrecenben). Városi elhelyezést ugyanakkor csak olyan telepesnek biztosíthattak, akinek a megélhetését a tanya nem biztosíthatta volna.

A nagyobb számú letelepítés harmadik akadálya Nyíregyházán az volt, hogy csaknem kizárólag földműves családoknak tudott megélhetést biztosítani. Azokat a városba irányított kereskedő és iparos családokat, akiknek eredeti foglalkozásuknak megfelelő megélhetést biztosítani nem tudtak, az átmeneti szálláson helyezték el. Mivel a korábbi iparos mesterséget vagy kereskedelmi tevékenységet a bokortanyavilágban nem tudták gyakorolni, fontos volt, hogy városi házat kapjanak és üzlethelyiséget is biztosítani kellett részükre. A MÁK hivatalnokai többször is kérvényt intéztek a polgármesteri hivatalhoz, hogy az üzletek kiosztásánál tartsanak fent a szlovákiai magyaroknak is lehetőséget. A MÁK központi szenei pedig ugyancsak többször felhívták a törvényhatóságok figyelmét arra, hogy a Csehszlovákiából áttelepített vagy menekült magyarok között tisztviselők, agronómusok, tanerő és más szakemberek vannak, tudásukat érdemes hasznosítani.
Csak elvétve van tudomásunk egy-egy tanárról, iparosról vagy egyéb foglalkozásúról, aki folytatni tudta volna hivatását. Nyíregyháza város vezetése egy akcióval 1947/1948 fordulóján megkísérelt a városba vonzani iparosokat, célja volt valamilyen nagyobb feldolgozóüzem (pl. textil vagy élelmiszer-feldolgozó üzem) megtelepítése [16].l Egy felvidéki tímár jelentkezett a felhívásra, de nem jött létre a megállapodás. A megélhetés érdekében a nem földműves családok közül sokan kérték átminősítésüket, így földjuttatásban részesülhettek, mások a továbbköltözés mellett döntöttek.
 

Nyíregyháza város térképe [17]
 
A városba irányított családok több mint háromnegyedének volt Csehszlovákiában földbirtoka, de nem mindannyian voltak földműves foglalkozásúak. A hivatalos nyilvántartás szerint a kényszertelepítés éveiben Nyíregyházán megfordult 402 felvidéki család Szlovákiában összesen 3175 kh. földdel rendelkezett. Ebben a számban azonban csak olyan birtokok szerepelnek, amelyeket igazolni tudtak. A Nyíregyházáról az 1947 tavaszi és nyári transzportokkal távozó szlovákok vagyonát 3677 kh. 425 ölre becsülte a MÁK [18l],  ugyanakkor ennek a földmennyiségnek még a harmadát sem, csak 1138 kh-t tudtak első körben telepítésre felhasználni, mert számos gond akadt a földbirtokok kiosztásával is. Először is gyakori volt, hogy az előzetes összeírok olyan földvagyont vettek nyilvántartásba, amellyel vagyonjogi probléma volt (pl. haszonbér miatt nem volt juttatható). Másrészt az egy-egy családhoz tartozó földek sokszor egymástól távol, kis darabokban helyezkedtek el. Harmadrészt Nyíregyháza határa igen kiterjedt volt. így a földek akár sok kilométeres távolságban feküdhettek az elhelyezési lehetőségektől. Ezeken kívül más gyakorlati problémák is adódlak, amelyek miatt a területeket teljes egészében nem lehetett a szlovákiai magyarok birtokba helyezésére felhasználni. A Kormánybiztosság helyi tisztviselői igyekeztek észszerű föld-cserékkel növelni a telepítés hatékonyságát, de már 1947 végén kérték a MÁK központjának hozzájárulását az adás-vétel engedélyezéséhez.

A szlovákiai magyarok hátrahagyott földvagyonáról hivatalos összeíró ívek alapján tudunk meg többet, ezeken azonban csak olyan ingatlanokat tüntettek fel, amelyeket az áttelepített igazolni tudott. Ezek az adatok szolgáltak a birtokba helyezés alapjául. A földjuttatásnál a földosztásnál [19l]  alkalmazott 15 holdas juttatási korlátot kellett tartani, efelett csak abban az esetben lehetett birtokba helyezni, ha a megélhetés már valamennyi körzetbe irányított család számára biztosítva volt. Igazoltan 61 gazdasági egységnek volt ennél több hátrahagyott vagyona. Ahol tudtak, ott családtagok (felnőtt korú gyermekek, idős szülök) önálló gazdasági egységként történt leválasztásával igyekeztek kárpótolni a családokat. Szinte teljesen elestek a kárpótlástól azok, akik nem földműves foglalkozásúak voltak és földvagyont hagytak a Felvidéken.

 
A Nyíregyházára irányított felvidéki magyar földbirtokosok megoszlása birtoknagyság szerint.
 
A vármegyei földhivatal telepítési Osztálya állal vezetett nyilvántartásban adatokai rögzítettek a transzportokkal átszállított ingóságokról is. Minden család átlagban 2-3 szobás bútorzattal érkezett a városba, hozták állatállományukat, a földek megműveléséhez szükséges felszereléseiket, az iparos és kereskedőcsaládok magukkal hozták üzletberendezéseiket is. Sajnos a csehszlovákiai pénzintézetekben maradt bankbetétekről és biztosításokról nem vettek fel adatokat az összeírok.

A lakosságcserét végrehajtó szervek iratanyaga százával őriz panaszos beadványokat, amelyek alapján rekonstruálni lehet a felvidéki magyarok letelepítésének átmeneti és tartós nehézségeit, és rápillantást nyújt a velük szemben tanúsított magatartásra is. Az áttelepítés során, a be- és kirakodások alkalmával az ingóságok sokszor megsérültek, a rakományok közelében fosztogatók jelentek meg és a jószágok közül számos elpusztult. A kiutalt tanyák minősége elkeserítő volt. Az andódi Juhász Béla így emlékszik vissza a család érkezésére: „Irány Halmosbokor, egy tanya, ahol más nem volt, csak sár és sár, villany nélkül, omladozó házak, mert olyat csinált a kiköltöző, hogy minden második gerendát a padláson kifűrészelt, így összedőlt a ház. A beköltözéskor derült ki. hogy a szobák belseje olyan alacsony, hogy nem lehet felállítani a szekrényeket.”  Az első évben a Nyíregyházára telepített gazdák gondjait a földjeiket ért súlyos aszály- és jégkárok tetézték. Úgy a városi, mint a tanyai lakosság újaktól és ismeretlenektől való félelmét, a félelmet attól, hogy az újabb rászorulók miatt hátrány éri őket, a „kenyéririgységet”, a politikai erők hatékonyan használták ki. Ugyanakkor a szolidaritásra, az egyszerű ember természetes segíteni akarására is találunk példát. A felvidéki áttelepültnek lerakodni segítő szomszéd nemcsak a korabeli híradásokban jelenik meg, hanem a későbbi elbeszélésekben többen megemlítik a helyi lakosság támogatását.

Visszatérő elem a nyíregyházi visszaemlékezésekben is, hogy néhányan bíztak a helyzet megváltoztathatóságában, a szülőföldre való visszatérés lehetőségében és ezért ki sem csomagoltak. Akiknek lehetőségük adódott a szétszóródott rokonokhoz való közelebb költözésre, éltek vele, mások viszont, főképpen az idősek, nem tudták megszokni az új otthont. A bokortanyavilágban nem volt villany, a házakat földből döngölték, náddal fedték, a termőterület a megszokottól gyengébb volt, alapvetően homokos, amelyet nehezebb volt megmunkálni és gyengébben termelt, mint a hazai. De a családok többsége számára nem volt más választás, mint megszokni az új körülményeket és folytatni az élet: „Parasztemberek voltak, akik megszokták, hogy a természettel és a hatalommal nem lehet szembeszállni. Tudták, hogy nehéz helyzetekben is fel kell találniuk magukat, tenni kell a dolgukat. Nem lehetett tétlenkedni, sajnáltatni magukat, mert a jószág azonnal enni
 

„A mi házunk Andódon”. Andódról áttelepített család háza. A kép vélhetően néhány nappal a család kitelepítése előtt készült, 1947. május 28-án [22]

Jegyzetek:
[1] Békéscsabáról 11.743 fő. Tótkomlósról 10.832 fő, Nyíregyházáról pedig 4.508 fő települt át a szervezett lakosságcsere keretében.
[2] Bukovszky László: A szlovák - magyar lakosságcsere iratai a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat levéltárában. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 11. |Szerk.: Nagy Ferenc]. Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár: Nyíregyháza 1995. 229-241. o.,  Bukovszky László: A nyíregyházi tirpákság áttelepülésének levéltári forrásai Szlovákiában. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 12. [Szerk.: Nagy Ferenc]. Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár: Nyíregyháza 1997. 367-382. o. Bukovszky László: A nyíregyházi tirpákság áttelepülésére vonatkozó adatok a Sloboda című lapban. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 12. [Szerk.: Galambos Sándor, Kujbusné Mécséi Éva, Jánosik Zoltán]. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár: Nyíregyháza 1999. 85-97. o., Bukovszky László: A magyar-szlovák lakosságcsere párhuzamai a Galántai járás és Nyíregyháza között. In: Levéltár és helytörténet. [Szerk.: Csombor Erzsébet, Tóth Krisztina] KEMÖL: Esztergom 2005. 329-344. o.
[3] Bővebben Id. Bánszki. Hajnalka: Ébredési mozgalmak a nyíregyházi evangélikus gyülekezetben a 20. század első felében. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 22. [Szerk.: Kujbusné Mécséi Éva]. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára Nyíregyháza 2021.363-374. o.
[4] Márkus József András (Nyíregyháza. 1901 - Léva, 1993), metodista lelkész. Jómódú evangélikus szlovák családban született, szülei elsőként csatlakoztak a 20. század első éveiben kezdődő vallásos ébredési mozgalmakhoz, amelynek | aktív közösségi vezetői voltak. A fiatal Márkus J. András tagja volt a nyíregyházi gyülekezet 1920-ban Pestre delegált | küldöttségének, akik egykori vezetőjük. Ján Roháček bebörtönzése, majd Csehszlovákiába költözése után kérték felvételüket a metodista egyházba. Teológiát tanult Frankfurtban, illetve Angliában. Visszatérve a metodista egyház felvette lelkészei közé és Gyököny községben szolgált. Nyíregyházára 1931 -ben került vissza. Működési ideje a gyülekezet prosperáló időszaka: tagjai létszáma folyamatosan nőtt, missziós területe a szomszédos megyéken túl, 1938 után Kárpátaljára is kiterjedt, filiákat alapított. A közösség lélekszáma a magyarországi metodisták egyharmadát tette ki. Márkus karizmatikus személyiségével rendkívül erős befolyással bírt közössége tagjaira.
[5] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: HU MNL OL) X1X-A-15-a. Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság iratai. Elnöki iratok. 1946-1949. 67.tétel Eln. 183/1946. A Magyarországról Csehszlovákiába jelentkezettek összesítő kimutatása. A szlovák levéltári források 6065 fő jelentkezéséről írnak vö. Szlovák Nemzeti Levéltár (Slovenský nárdoný archív tovább SNA) Fond Povereníctvo Financií S/6-1957. 1957. április 30. Zpráva o skončení majetkového uspokojenia presídlencov z Maďarska a o stave usporiadania dohodového majetku. Príloha č. 5.
[6] Szűcs László (szerk.): Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22-1947. május 31. AB kötet. Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest 2008. (Továbbiakban: Minisztertanácsi jegyzőkönyvek) [22.] 171. jkv. (1947. április 10.) 65. napirendi pont.
[7] Minisztertanácsi jegyzőkönyvek [23.] 172. jkv. (1947. április 17.) 49. naprendi pont.
[8] Az adatok forrása...: Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (HU MNL SZSZBML) XXIV.l. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság 2. számú (nyíregyházi) kirendeltségének iratai. 1946-1947. Ili c. Nyilvántartás a Csehszlovákiából áttelepített magyarokról.
[9] A szám véleményem szerint 67 személy és családtagjait jelenti. HU MNL SZSZBML V. 11.c. Nyíregyháza r.t.v. Polgármesterének iratai. Igazgatási iratok, 1873-1949. XI. 35/1948.
[10] Bukovszky, 1995. 236. o.
[11] Számításaim alapjául több levéltári forrás szolgált. Elsősorban a MÁK, majd később a Földhivatal tisztviselői által vezetett regisztrációs íveket használtam. Ld. HU MNL SZSZBML XXIV.l. Ill/c. Nyilvántartás a Csehszlovákiából áttelepített magyarokról.
[12] Nagy Gyula megbízólevele személyi hagyatékkal együtt bekerült a nyíregyházi Jósa András Múzeum Történeti Dokumentumtárába (JAM TörtDok 99.2.13.).
[13] HU MNL OL XlX-A-15-a. 1/46. tétel. Eln. 1508/1947.
[14] HU MNL OL XlX-A-15-a. 1/46. tétel. Eln. 1734/1947.
[15] A juttatás ténye nem jelentene azt, hogy a ház költözhető állapotban volt: egyfelől sok lakhatatlan volt, másfelől pedig voltak olyan felvidéki telepesnek juttatott házak, amelyekben valamilyen jogon vagy jogtalanul még laktak. így egy-egy családnak akár több házat is juttattak. Adatok forrása: HU SZSZBML XXIV. 201 /d. Szabolcs Vármegyei Földhivatal iratai. Telepítési Osztály, 1945-1950. 1948. sz.n. Kimutatás a Szabolcs Vármegye területén megüresedett és visszamaradt lakóházakról.
[16] HU MNL SZSZBML V.77/C. 111. 188/1947.
[17] HU MNL SZSZBML XV.l. Kéziratos térképek gyűjteménye. T359 Nyíregyháza városhatárbeli térképe (20. sz.első fele).
[18] HU MNL SZSZBML XXIV. 1.465/II-K/l947.
[19] Az ideiglenes nemzeti kormány 600/1945. M. E. számú rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról (1945. március 15.).
[20] Fazekas Árpád: Szlovákok közül tirpákok közé. Felvidék 1947 Egyesület: Nyíregyháza, 2001.277. o.
[21] Bosák, 2009. 25. o. Dr. Bosák Nándor (Taksonyfalva, 1939) római katolikus pap, a Dcbrecen-Nyíregyházi Egyházmegye nyugalmazott püspöke. Családját 1947-ben a szervezett lakosságcsere keretében telepítették a Felvidékről Kálmánházára. Szemináriumi tanulmányait Egerben végezte, első miséjét Kálmánházán tartotta, 1993-ban szentelték püspökké, 2015-ben lemondott elöljáróságáról. Az 1998-ban alapított Felvidék 1947 Egyesület elnöke. 2006-ban szülőfalujában, Taksonyfalván celebrált misét.
[22] JAM TörtDok. 99.2.11.
 

---

Z PODUNAJSKEJ NÍŽINY DO NYÍREĎHÁZY. PRÍCHOD SLOVENSKÝCH MAĎAROV DO NÍREĎHÁZY VO SVETLE HOSPODÁRSKYCH PRAMEŇOV 1947 - 1948
Hajnalka Bánszki

Podunajská nížina a región Níršég sú od seba pomerne vzdialené, predsa sa dve generácie pred nami tieto dva regióny podarilo spojiť. Výmena obyvateľstva a nútené presídľovanie československých Maďarov patria medzi také udalosti, ktoré nás ovplyvňujú dodnes. Výskumu problematiky presídľovania obyvateľstva na území Níreďházy sa kládol menší dôraz, doposiaľ sa tejto téme venoval Ladislav Bukovszky.

Na územie Níreďházy boli v 18. storočí presídlení slovensky hovoriaci poddaní evanjelického vierovyznania pochádzajúci z Békešskej župy. Presídlení Slováci sa začiatkom 20. storočia podľa štatistických údajov značne zmaďarizovali, ale slovenskú (tirpác- ku) kultúru si zachovali v bokroch (samoty, salaše - skupiny, kde stálo 10 - 15, niekedy až 50 domov), a taktiež aj vo svojom vierovyznaní. Agitačná práca Československej presíd- ľovacej komisie mala vplyv hlavne na chudobnejšie vrstvy, ale k definitívnemu rozhodnutiu presídliť sa dopomohla práca kazateľa Jozefa Ondreja Márkusa, ktorý prehovoril k presídľovaniu metodistickú cirkevnú obec. V Níreďháze a v okolitých bokroch už skoršie ovplyvnili presídľovanie československá propagácia, prihlásilo sa tu viac ako 6000 osôb. Prihlasovanie sa uskutočnilo v nasledujúcich týždňoch, od roku 1946 - 1948 sa z mesta do Československa presídlilo 4508 osôb, tieto osoby boli umiestnené v Leviciach a ich okolí.

Prvé presídľovacie vagóny z pitvarošských a níreďházskych okresov prichádzali 13. apríla 1947. Dva dni predtým sa zas začalo presídľovanie Československých Maďarov. Už v roku 1946 bolo jednoznačné, že Slováci pochádzajúci z Maďarska nebudú disponovať rovnakým množstvom nehnuteľností a rovnakej kvality ako Maďari odchádzajúci zo Slovenska, preto sa začalo premýšľať aj nad inými možnosťami. Najprv sa osídľovali ne-hnuteľnosti, ktoré zanechali nemeckí kolonisti (Švábi), nakoniec práve na tieto územia sa podarilo presídliť najviac československých Maďarov. Počnúc májom 1947 sa postupne naplnili maďarské kolónie na juhu. Keďže väčšina Švábov bola ešte na pôvodnom mieste, tak sa pre osídlenie museli využiť aj domy maďarských Slovákov. Keďže v prvých dvoch aprílových týždňoch opustilo Níreďházu asi 250 rodín, mohli byť odvtedy transporty sme-rované aj priamo do tohto mesta.

V rokoch 1947 a 1948 sa do domov níreďházskych Slovákov presídlili Maďari pochádzajúci minimálne z 38 homozemských usadlostí. Najviac pochádzalo z Andoviec (388 osôb), z Matúškova (189 osôb) a zo Sládkovičova (184 osôb). Mnohé rodiny boli presídlené z Rece, z Nesvád a z Fabianky (časť Lučenca). Počas rokov núteného presídlenia bolo asi 1533 osôb (t. j. 402 rodín) evidovaných ako utečenci alebo ako osoby prevezené do mesta výmenným transportom, z toho 1258 (321 rodín) bolo presídlených do okresu Níreďháza. Sčítanie ľudu v roku 1949 zistilo v okrese 1 595 ľudí, ktorí žili v Československu pred rokom 1938. Níreďházski Slováci boli presídlení do Levíc a ich okolia, podľa myšlienok ich vodcu, Ondreja J. Márkusa to bolo veľmi výhodné, nakoľko cieľom bolo to, aby sa dostali do blízkosti nejakého mesta. Levice sa stali tzv. duchovným centrom presídlených Slovákov prichádzajúcich z Maďarska. Naopak, Níreďháza sa neukazovala veľmi príťažlivým miestom pre presídlených. Nielen nízka kvalita nehnuteľností, ale aj infrastruktúra samotného mesta bola nevýhodná.

Dobrovoľne sťahujúci sa Slováci už počas príprav výmeny obyvateľstva vedeli, kam sa presťahujú. Dokonca niektorí vedúci spoločenstiev a vybraní robotníci mohli vyskúšať prácu robotníka v cieľovom mieste a zúčastniť sa na študijných cestách po krajine. Medzi deťmi boli aj také, ktoré sa presídlili tzv. osmičkovými transportmi (osmičkári - nemajetní obyvatelia) a tak na jeseň 1946 mohli tieto deti nastúpiť už do slovenských škôl. Najdôležitejšie bolo to, že jedna ucelená komunita bola presídlená na jedno územie.

Takéto možnosti však presídlenci zo Slovenska nemali. Zmiešaná českosloven- sko-maďarská komisia vypracovala na jar roku 1947 podklady k problematike realizácie presídľovania a z presídľovaných osôb získalo povolenie na odcestovanie do cieľovej krajiny ešte pred uskutočnením presídľovania 150 osôb. Títo dôverníci získali povolenie pobytu na 30 dní. 10 dní pobytu museli potvrdiť miestne úrady budúcej krajiny. Úlohou dôverníkov bolo, aby počas návštevy svojej budúcej krajiny spoznávali vybrané územie, získavali skúsenosti a poznatky, aby s nimi vedeli po uskutočnení presídlenia oboznámiť aj ostatných presídlených.

Maďarské spoločenstvo nepriaznivo vnímalo presídlenie sa do Níreďházy. Obec Mýtne Ludany a ďalších 9 pohronských obcí sa 31. marca, čiže ešte pred začatím riadeného presídľovania, obrátili na vládneho komisára Ľudovíta Jócsika s požiadavkami. Poukazovali na odlišný charakter a druh níreďházskej pôdy, ťažkosti pri chove zvierat a taktiež na nízku kultúru bývania. Samotná výmena obyvateľstva začala s veľkými neistotami a miesta presídlenia nemali najlepšie ukazovatele pre presídlených. Ich požiadavkám bolo nakoniec vyhovené, no presídlenci v transportnom vagóne č. 74 z Andoviec už nemali možnosť zmeny a automaticky boli nasmerovaní do mesta Níreďháza. Do konca jari sa však často objavili prípady, keď jednotlivé rodiny zmeny lokalitu usadenia sa.

Možnosti osídlenia v Níreďháze boli veľmi obmedzené. Podobne ako aj v iných častiach krajiny ostali po vysídlených obyvateľoch schátrané nehnuteľnosti. Na jeseň roku 1947 Maďarská presídľovacia vládna komisia počas jednej akcie vykonala opravy týchto domov, niektoré nemali často ani okná a dvere, aby boli obývateľné.
Nehnuteľnosti sa snažili rozdeliť takým spôsobom, aby sa majetnejším obyvateľom pochádzajúcim zo Slovenska pridelili lepšie domy. V prvých týždňoch presídľovania sa podľa „lirpáckych“ zvyklostí pridelili aj dva domy: jeden statok a druhý mestský dom. Na druhej strane väčšina domov, ktoré zanechali Slováci, sa nachádzala v usadlostiach, v intraviláne mesta bolo k dispozícii len niekoľko nehnuteľností. Z 321 trvalo usadených rodín dostalo mestské ubytovanie iba 36 (35 v Nírcďháze a 1 lekárnická rodina v Debrecíne). Podľa výkazu pozemkového úradu zo dňa 24. augusta 1948 zostalo po presídlení v Níreďháze a župe celkom 716 domov, z toho 354 poskytnutých prisťahovalcom, 362 ostalo voľných. Skutočnosťou bolo, že nie všetky domy boli obytné: bolo veľa neobývateľných domov alebo v pridelených domoch ešte bývali pôvodní obyvatelia. Rodiny museli byť umiestnené v provizórnych ubytovacích zariadeniach zriadených v kasárňach kavalérie.
V    provizórnom ubytovaní boli umiestnené aj kupecké a remeselnícke rodiny nas-merované do mesta, ktoré si nemohli zabezpečiť živobytie zodpovedajúce ich pôvodnému zamestnaniu, pretože sa na ľarme nemohli venovať svojej bývalej remeselníckej alebo obchodnej činnosti. Treťou prekážkou väčšieho počtu osád bolo, že dokázala takmer výlučne poskytovať živobytie roľníckym rodinám. Viac ako tri štvrtiny rodín smerujúcich do mesta vlastnili pôdu v Československu, ale nie všetky rodiny sa živili poľnohospodárskymi prácami Aby sa uživili, mnohí požiadali o preradenie na pozíciu roľníka, iní o presťahovanie.

Podľa záznamov zo 402 rodín presídlených do Níreďházy malo na Slovensku spolu 3175 katastrálnych jutár pozemkov. Majetok Slovákov opúšťajúcich Nireďházu na jar a v lete 1947 bol odhadovaný na 3677 katastrálnych jutár a 425 štvorcových siah. Na presídlenie sa v prvom kole mohol použiť iba zlomok z tohto množstva pozemkov, a to 1138 katastrálnych jutár. Žiaľ, stali sa aj také prípady, keď boli zaevidované pozemky, ktoré neboli právne vysporiadané (nemali vysporiadané užívacie právo) alebo boli pozemky umiestnené ďaleko od seba, v malých kúskoch, a ďalšie praktické problémy, ktoré bránili tieto územia úplne využiť na presídlenie obyvateľov.

V    prípade prevodu pôdy sa musel zachovať 15 árový limit dávok platný pri roz-deľovaní pôdy, nad ktorý ho bolo možné previesť iba vtedy, ak už bolo zabezpečené ži-vobytie pre všetky rodiny v okrese. Údaje o hnuteľných veciach Maďarov na Slovensku boli zaznamenané aj v evidencii, ktorú viedol odbor osídlenia Župného pozemkového úradu. Každá rodina prichádzala do mesta väčšinou s nábytkom z 2-3 miestností, priviezla si hospodárske zvieratá, vybavenie na obrábanie pôdy, priemyselné a kupecké rodiny si so sebou priniesli aj vybavenie obchodov.

V    dokumentoch orgánov vykonávajúcich výmenu obyvateľstva sa zachovali  stovky sťažností, na základe ktorých je možné zrekonštruovať dočasné a trvalé ťažkosti s presídľovaním hornozemských Maďarov, a tiež poskytuje pohľad na postoj k nim. Vidiecke ale aj mestské obyvateľstvo sa bálo nového, doposiaľ neznámeho, báli sa toho, že príchodom ďalších chudobnejších obyvateľov sa dostanú do úzadia. Politické sily využívali túto „závisť o chlieb" na realizáciu presídľovania.

Opakujúcim sa prvkom v spomienkach pamätníkov je, že niektorí verili v zmenu situácie. Dúfali, že by sa mohli vrátiť do vlasti. Preto sa niektorí po svojom príchode ani nevybalili. Tí, ktorí mali možnosť, sa nasťahovali k bližšie bývajúcim roztrúseným prí-buzným. Ďalší, najmä starší ľudia, si vôbec nevedeli zvyknúť na nový domov. Pre väčšinu rodín ale neostávalo nič iné, ako si zvyknúť na nové okolnosti a pokračovať v živote.