Neue Zürcher Zeitung: Veľkorysosť ako nedostatkový tovar na Slovensku (28. 10. 2009) / A nagyvonalúság hiánycikk Szlovákiában (2009. 10. 28)

Maďarský prezident László Sólyom oznamuje na moste, že jeho plánovaná návšteva pri príležitosti odhalenia sochy sv. Štefana sa nevbude konať.
Foto: SZILARD KOSZTICSAK
Novelizáciu pôvodného jazykového zákona z roku 1995 presadzovaného ľavicovo-nacionálnou koalíciou na čele s premiérom Ficom považuje Bastrnák rovnako ako aj šéf SMK Pál Csáky, za zlú a škodlivú. Vytvárajúcu len napätie a neistotu. Zákon umožňuje pokutovanie organizácií (nie však súkromných osôb), ktoré porušujú predpísané použitie štátneho jazyka, napríklad v oblasti úradných oznamov, úradných stykov, alebo pri kultúrnych podujatiach.
Na ministerstve kultúry je možnosť udeľovania sankcií povazovana za nevyhnutný nástroj k dodržiavaniu zákona o štátnom jazyku. Marek Mihálik (vedúci oddelenia pre legislatívne otázky) a Elena Kačalová (šéfka oddelenia pre kultúru, knižnú kultúru, a štátny jazyk) vysvetľujú, že na základe doterajsej praxe sa dospelo k záveru, že len samotnym ohrozenim následkov, sa ucinok zakona vytrati. Preto je potrebné, aby sa výstrahy dali presadiť aj v praxi. Zákon o štátnom jazyku bol vysokým komisárom pre otázky národnostných menšín Knutom Vollebaekom označený za zodpovedajuci medzinárodným normám.

Maďarská menšina na Slovensku
Priestor pre interpretáciu
Vollebaek sám prehlásil po rokovaniach v Budapešti a Bratislave, že zákon nie je v rozpore s tým, čo je v oblasti medzinárodnej možné a bežné, avšak obsahuje ešte niekoľko nejasností a sankcií, ktoré on osobne nepokladá za najlepší spôsob na presadenie normy. Keď teda predseda SMK Csáky hovori o Vollebaekovej vyhlaseniach, tak prirodzene podčiarkuje práve tieto jeho výhrady.
Okrem toho tvrdí Csáky aj to, že až vykonne znenia zakona zúžia široké interpretačné možnosti. Ale zatial nie su vydane. O pokutách sa vraj budú rozhodovať uradnici ministerstiev. Pokuty by sa mali zaplatiť aj v pripade, keď sa proti nim poda sudne odvolanie. To by mohlo znamenať koniec pre spolky a zväzy – a vzhľadom na notorickú pomalosť justície, si ľudia dvakrát premyslia takýto krok. V dalsom by ministerstvo bolo odkazane na získavanie informácii o porušení jazykového zákona na udaje z obyvateľstva, cim by sa posilnovala mentalita udávačstva.

Csáky rovnako ako Bastrnák upozorňujú na fakt že príslušníci maďarskej menšiny v žiadnom prípade svoju  príslušnosť k štátu nespochybňujú, a vyzadovanie úpravy autonómie v rámci nimi obývanej oblasti nie je pre nich žiadnou témou. Zároveň však nechcú byť pokladaní za občanov druhej kategórie, ktorí sa musia ďakovať za priznanie práv štátu a národnostnej väčšine, ktoré by mali byť samozrejmosťou. Preto sa len bránia proti nátlaku, ktorý neustále pociťujú. Lojalita sa nedá vymôcť nátlakom. Elena Kacalová z Ministerstva kultúry má naopak pocit, že slovenskí Maďari požadujú stále viac, napriek tomu, že ona snad nepozná štát, ktorý by poskytoval národnostnej menšine lepšie práva ako Slovensko. Pokrocit dalej v tomto smere, ako ze uznat Madarcinu za statny jazyk, nie je mozne.
Chýbajúca politická vôľa

Jednym z prikladov pre problem mensin,  ktory slovenske urady posudzuju podozrivo, je príklad Kosova. Práve teraz Slovensko dorazne znovu zamietlo uznanie tejto krajiny. Aj keď paralela medzi týmito krajinami je vzdialena a nie úplné opravnena, napriek tomu v niečom existuje: Najväčším nedostatkom vo vzťahu Bratislavy a Budapešti rovnako ako aj vo vzťahu slovenskej väcsiny a madarskej menšiny, je veľkorysosť dobrých susedov.
Oficiálne Slovensko by ju rado uvítalo najmä tam, kde má pocit, že sa na ňu maďarská strana pozerá ponižujúcim spôsobom, teda hlavne v neustalej spojitosti s históriou a ked pociťuje niekedy takmer nezastreté ambície vmiešovania sa do záležitostí na druhej strane hranic.
Na druhej  strane by mala aj slovenska vnútornaj politika upustit od kurzu, ktory madarskej strane casto dava najavo, „ze teraz sme my panmi“. Na druhej strane by si mohli niektorí vodcovia madarskych Slovakov, prave vo vedomi historicky zatazeneho pomeru, upustit od podpichovania, ktore dosta radi vykonavaju.
Ale to by na oboch stranách bolo zapotreby politickej vole. Zdá sa však, že sa nacionalistickymi hrozbami da doraznejsie politizovat. Na oboch stranach je politicky kapital, ktorý sa dá udrziavanim tejto  kontroverznej   témy vytlst ovela atraktivnesi, nez Perspektiva urcitej dohody, ktorá by odnala extrémistom na oboch stranách.

A hídon, amelyik Komáromot Komárnoval összeköti, Sólyom László magyar államelnök kijenti, hogy nem látogat Szlovákiába
Ez a véletlen tapasztalat és ennek ismétlődő változatai arra engednek következtetni, hogy a szlovák nyelvhasználat a magyarlakta területeken nem okoz problémát. Pedig  Pozsonyban, a kultuszminisztériumban előre figyelmeztetnek minket, micsoda állapotokat fogunk ott találni: egyik-másik  szlovákiai magyar tisztviselő  nem hajlandó az állam nyelvét beszélni, mondván, hogy az másodrangú nyelv. Ez hátrányt okoz a vidék azon lakosainak, akik nem tudnak magyarul, mert fontos információk nem jutnak el hozzájuk. Ezért azok a szlovákok, akik etnikai magyar többségű községekben élnek, megengedhetetlen asszimilációs kényszernek vannak alávetve. Ezért is van Szlovákiának szüksége nyelvtörvényre, amely a szlováknak, mint egyetlen államnyelvnek szerez érvényt. Biztosítani kell, hogy minden szlovák a saját országában bármikor és bárhol saját nyelvén tudjon kommunikálni.
Nyomás és ellennyomás
Az aggályoknak, amelyekről nemcsak a kultuszminisztériumban, hanem politikusoktól és a lakosság körében is lehet hallani, van reális, érthető alapja. A közép-európai térségben évszázadok óta együtt élő szlovákok és magyarok közös történelme nyomás és ellennyomás sorozata, míg a megegyezés és kölcsönös megértés messzemenően hiányzik. A szlovákok a 19. század második felében, mint Európa többi népei is, nemzetállami öntudatra ébredtek, akár a Habsburg Monarchia magyar részének lakói. Könyörtelen magyarosítás következett. Szlovákia nem létezett, lakóterületük „Felsőmagyarország” „Felvidék” volt.
Az első világháború után megalakult Csehszlovákia, és a trianoni békeszerződés etnikai magyarlakta területek feladására is kényszerítette Magyarországot. A második világháború előtt ezek a területek újból gazdát cseréltek, a háború után azonban megint Csehszlovákiához kerültek; a vesztes népcsoportokkal leszámoltak, sokakat megfosztottak jogaiktól, vagyonukat elkobozták.  
Ez volt az a talaj, amelyből a két Duna-menti szomszéd közötti bonyolult kapcsolat kibontakozott. Mindkettőt, a Szovjetunió vette igája alá. A Szovjetunió internacionalista békepropagandája nem tűrt blokkon belüli konflktusokat. Mivel ezeket csak elhallgatták, de meg nem oldották, annál nagyobb erővel törtek elő megint, amint felszabadultak a szocialista iga alól, Csehszlovákia pedig ráadásul még fel is oszlott. A fiatal szlovák államnak, amely Csehszlovákiához képest veszített nemzetközi súlyából, az egyre öntudatosabban fellépő szomszéd Magyarországgal szemben kellett állnia a sarat. Ezenközben a hangulatot mindkét oldalon elsősorban nacionalista elemek szították – és szítják továbbra is.
Révkomárom, a közvetlen a Duna mentén fekvő dél-szlovákiai kisváros a szlovák nacionalista felbújtók szemében egyike azoknak a kísérteties fészkeknek, ahonnan honfitársaik egész lakóterükkel inkább ma, mint holnap csatlakoznának Magyarországhoz. Egy néhány héttel korábbi esemény, amely nemzetközi feltűnést keltett, ezt mintha még alá is támasztaná. Bár előre belentették, hogy Sólyom László magyar államelnök magánlátogatást tervez Szlovákiába, hogy részt vegyen a magyar Szent István emlékmű leleplezésén, a szlovák kormány mégis nemkívánatos személynek nyilvánította. Komáromból, Révkomáromnak a Duna másik oldalán fekvő ikervárosából Sólyom drámai léptekkel megindult a két várost összekötő Erzsébet hídon, de a híd közepén, pontosan a határon megállt.

A kölcsönös megértés hiánya
Balul ütött ki a dolog, talán nem is mérlegelték helyesen a körülményeket, mondja BastrnákTibor, Révkomárom polgármestere, miközben részletesen elmagyarázza, mi is volt a háttere az utóbbi idők talán legfeltűnőbb botrányának a szlovák-magyar bonyodalmak sorában. A kommunikáció félresikerült, talán létre sem jött. A  hivatalos közegek, amelyeknek végeredményben éppen az lett volna a dolguk, hogy ezt biztosítsák, a protokolláris előírásokat betartsák, és a bonyodalmakat elkerüljék, talán ezek akadályozták a kommunikációt.  
Nem úgy tűnik, mintha Bastrnák mentségeket keresne, vagy fondorlatoskodna. Már csak azért sem, mert ő nem a szlovák-magyar problémakör forrófejű izgatóihoz, hanem éppen ellenkezőleg, azok közé tartozik, akik a politikától mentesíteni, a dolgok élét elvenni kívánják. Ezért is csatlakozott a nemrég született Most-Híd párthoz, amelyik mérsékeltebb politikai vonalon kívánja érvényre juttatni a magyar kisebbség érdekeit Szlovákiában, mint amilyet a Magyar Koalíció (SMK) jelenleg követ.
Mindenesetre Bastrnák az 1995 óta érvényes nyelvtörvénynek azt a kiegészítését, amit Fico miniszterelnök balnacionalista koalíciós kormánya kierőszakolt, Csáky Pállal, az SMK elnökével teljes egyetérésben rossznak és károsnak tartja. Csak feszültséget és bizonytalanságot fog okozni. A törvény pénzbírsággal sújthat szervezeteket (magánszemélyeket nem), amelyek az államnyelv előírásszerű használatára vonatkozó rendelkezéseket megszegik – például hivatalos közlemények, hivatalos ügyfélforgalom vagy kulturális rendezvények estében.
A kultuszminisztériumban azonban szükséges eszköznek tartják, hogy kihágásokért büntetést lehessen kiszabni. Marek Mihalik, a Jogrend és Törvényhozás osztályának vezetője, valamint Elena Kačalová, az Irodalom, Könyvkultúra és Államnyelv osztályvezetője szerint az eddigi gyakorlat megmutatta, hogy a következményekkel való puszta fenyegetődzés hatástalan lett. Ezért elengedhetetlen, hogy a fenyegetéseknek érvényt is lehessen szerezni. A nyelvtörvényt, mint olyat, Knut Vollebaek, az EBESZ kisebbségi biztosa a nemzetközi normákkal összhangban lévőnek minősítette.

Magyar kisebbség Szlovákiában. Magyar etnikumu lakosság
Tág tér a többféle értelmezésnek
Vollebaek maga a Budapesten és Pozsonyban folytatott beszélgetések során úgy nyilatkozott, hogy a nyelvtörvény nincs ellentmondásban mindazzal, ami ebben a vonatkozásban nemzetközileg lehetséges és szokásos. Ha van is benne még néhány pontatlanság és büntetőszankció, nem hiszi, hogy ez lenne a szabályok betartatásának legjobb eszköze. Ezért, amikor Csáky, az SMK elnöke, beszél Vollebaek kijelentéseiről, a biztos véleményének ezekre az aspektusaira fekteti a hangsúlyt.
Csáky azt is leszögezi, hogy majd csak a végrehajtási utasítások fogják beszűkíteni az értelmezés tág határait. Csakhogy éppen ezekről nincs még döntés. Akkor pedig minisztériumi tisztviselők szabnák ki az esetleges büntetéseket. Büntetést pedig akkor is kellene fizetni, ha bíróság előtt fellebbezéssel élnének. Ez egyesületek és csoportok megszünését jelenthetné. Az ilyen lépést, tekintettel az igazságszolgáltatás notórius lassúságára, különben kétszer is meg kellene fontolni. Miután a minisztérium a nyelvtörvény megszegését a lakosság köréből érkező bejelentésekre alapozná, ez a besúgó mentalitást mozdítaná elő.
Mind Csáky, mind Bastrnák rámutat arra, hogy a szlovákiai magyarok előtt pillanatig sem kétséges állampolgári hovatartozásuk, területük autonómiájának követelése pedig nem téma számukra. Ne kezeljék őket azonban állandóan  mint másodosztályú állampolgárokat, akiknek minduntalan meg kelljen köszönniük, ha az állam és a többségi társadalom olyan jogaikat ismeri el, amelyeknek magától értetődőknek kellene lenniük. A nyomás ellen, amit éreznek, tiltakoznak. Hűségre kényszeríteni nem lehet. Elena Kačalovának, a kultuszminisztérium osztályvezetőjének viszont az az érzése, hogy a szlovákiai magyarok egyre többet akarnak, holott alig ismer más országot, amelyik több jogot biztosítana kisebbségeinek, mint Szlovákia. Ennél tovább menni nem lehet. Nem lehet például a magyart az állam nyelvének elismerni.
A politikai akarat hiánya
Van a kisebbségi problémák között egy példa, amire a szlovák hivatalokban összeráncolják a homlokukat: Koszovo. Jellemző módon a szlovák kormány a minap megint megerősítette, hogy nem ismeri el Koszovo önállóságát. Koszovo távol eső érvnek tűnhet, egy tekintetben azonban jogos a párhuzam: a szlovák-magyar vitákban leginkább hiányzik, méghozzá mind Pozsony és Budapest, mind a szlovák többség és a magyar kisebbség viszonyában, a jószomszédi nagyvonalúság.
A hivatalos Szlovákia ott szeretne ilyet látni, ahol magyar részről ehelyett vállveregető leereszkedést tapasztal,  minduntalan visszapillantást a múltba. Olykor érzi azt az alig palástolt becsvágyat is, hogy a határon túlról beavatkozzanak belügyeibe.
Legfőbb ideje azonban, hogy ennek fejében a szlovák belpolitika is felhagyjon a „most mi vagyunk az urak”
-gyakorlatával, amit a magyar kisebbséggel sajnos túl gyakran éreztet. Ugyanakkor a szlovákiai magyarok egyes politikai vezetői is – éppen azért, mert ismerik a történelem terhelő súlyát – felhagyhatnának a csipkelődésekkel, bármennyire kedvüket lelik is benne.
Ehhez azonban minden oldalon politikai akaratra lenne szükség. Csakhogy nacionalista aggályokkal nagy-szerűen lehet politizálni. Minden oldalon sokkal attraktívabb a politikai tőke, amit az ellentétek további megmaradásából lehet kovácsolni, mint a megegyezés persektívája, ami a szélsőséges forrófejűek alól kihúzná a talajt.

Der ungarische Präsident Laszlo Solyom gibt auf der Brücke, die Komarom mit Komarno verbindet, die Absage seines Besuchs in der Slowakei bekannt.
Foto:  SZILARD KOSZTICSAK
Die von der linksnationalen Koalitionsregierung Ministerpräsident Ficos durchgesetzte Novellierung des seit 1995 bestehenden Sprachgesetzes erachtet Bastrnak allerdings, genau gleich wie der Chef der SMK, Pal Csaky, als schlecht und schädlich. Sie schaffe Spannungen und Unsicherheit. Das Gesetz ermöglicht die Verhängung von Geldbussen gegenüber Organisationen (aber nicht Privatpersonen), die die Bestimmungen über die vorschriftsgemässe Anwendung der Staatssprache verletzen, beispielsweise im Bereich von amtlichen Bekannt-machungen, im amtlichen Verkehr oder bei kulturellen Veranstaltungen.
Im Kulturministerium wird hingegen die Möglichkeit der Sanktionierung von Verfehlungen als notwendiges Instrument bezeichnet. Marek Mihalik, der Abteilungsleiter für Rechtsfragen und Legislative, und Elena Kacalova, die Chefin der Abteilung für Literatur, Buchkultur und Staatssprache, erklären, dass man durch die bisherige Praxis erkannt habe, dass allein die Androhung von Konsequenzen ihre Wirksamkeit verloren habe. Deshalb müsse eine Drohung auch umsetzbar sein. Das Sprachgesetz als solches sei vom OSZE-Hochkommissar für Minderheitenfragen, Knut Vollebaek, als konform mit internationalen Normen bezeichnet worden.

Interpretationsspielraum
Vollebaek selber erklärte nach Gesprächen in Budapest und Bratislava, das Gesetz sei nicht im Widerspruch zu dem, was in diesem Bereich international möglich oder üblich sei, es enthalte jedoch noch einige Unklarheiten und Sanktionen, wiewohl möglich, halte er nicht für das beste Mittel zur Durchsetzung der Norm. Wenn der SMK-Vorsitzende Csaky über Vollebaeks Ausführungen spricht, sind es deshalb diese Aspekte der Beurteilung, die unterstrichen werden.
Ausserdem hält Csaky fest, dass es erst die Ausführungsbestimmungen seien, die den beträchtlichen Interpre-tationsspielraum einschränken würden. Nur seien diese noch nicht erlassen. Und es seien Ministerialbeamte, die über allfällige Sanktionen befinden würden. Bussen müssten dabei auch dann bezahlt werden, wenn man sie vor Gericht anfechten wolle. Das könne für Vereine oder Gruppen ihr Ende bedeuten - und angesichts der notori-schen Langsamkeit der Justiz werde man sich einen solchen Schritt ohnehin zweimal überlegen. Indem ferner das Ministerium auf Hinweise aus der Bevölkerung über Verletzungen des Sprachgesetzes abstellen wolle, werde dadurch das Denunziantentum gefördert.

Csaky wie Bastrnak weisen darauf hin, dass die ethnisch ungarischen Slowaken ihre Zugehörigkeit zum Staat in keiner Weise in Frage stellten und die Forderung nach einer Autonomieregelung für ihr Gebiet kein Thema sei. Doch wolle man nicht ständig wie Bürger zweiter Klasse behandelt werden, die danke schön zu sagen hätten, wenn sie vom Staat und von der Mehrheitsgesellschaft Rechte zugestanden erhielten, die selbstverständlich sein sollten. Und man wehre sich gegen den Druck, den man verspüre. Loyalität könne nicht durch Zwang geschaffen werden. Elena Kacalova vom Kulturministerium wiederum hat das Gefühl, die slowakischen Ungarn verlangten immer nach mehr, obwohl sie kaum einen Staat kenne, der seinen Minderheiten bessere Rechte einräume als die Slowakei. Noch weiter gehen könne man nicht, etwa das Ungarische als Landessprache anerkennen.
Fehlender politischer Wille
Ein Beispiel eines Minderheitenproblems, auf das man aus den Amtsstuben der Slowakei ein argwöhnisches Auge wirft, ist Kosovo. Bezeichnenderweise hat die slowakische Regierung erst gerade wieder bekräftigt, eine Anerkennung des Gebiets abzulehnen. Das Stichwort Kosovo mag weit hergeholt erscheinen, doch in einer Hinsicht ist es als Parallele berechtigt: Woran es in der slowakisch-ungarischen Auseinandersetzung am meisten mangelt, und zwar sowohl im Verhältnis von Bratislava und Budapest wie auch zwischen der slowakischen Mehrheitsbevölkerung und der ungarischen Minderheit, ist eine gutnachbarliche Grosszügigkeit.
Die offizielle Slowakei sähe solche gern dort, wo man von Ungarns Seite stattdessen Herablassung erfahre, den ständigen Blick auf die Vergangenheit und manchmal eine kaum verhüllte Ambition spüre, sich in die Verhältnisse jenseits der Grenze einzumischen.
Doch müsste im Gegenzug auch die slowakische Innenpolitik den leider allzu oft der ungarischen Minderheit zu erkennen gegebenen Kurs des «jetzt sind wir die Chefs» endlich verlassen. Und einige politische Führer der ungarischen Slowaken wiederum sollten - gerade weil sie um das historisch belastete Verhältnis wissen - auf gewisse Nadelstiche, die sie manchmal nur allzu gern setzen, verzichten.
Doch dazu müsste auf allen Seiten politischer Wille bestehen. Nur lässt es sich mit nationalistischen Ängsten eben trefflich politisieren. Auf allen Seiten ist das politische Kapital, das man aus einem Fortbestand der Kontroverse schlagen kann, viel attraktiver als die Perspektive einer Einigung, die den Hitzköpfen an den Extrempunkten des Spektrums ihren politischen Nährboden entzöge.