A hét könyve: Gereben Ágnes, A Posztszovjet forgatókönyvek – Utódállamok az ezredforduló után (Helikon Bp. 2014)
Oto Psenak 
25-11-23 
638 
Gereben Ágnes, a posztszovjet térség történetének, politikájának és külkapcsolatainak elismert magyar kutatója a kötetben azt vizsgálta, hogyan reagáltak az egykori tagköztársaságok a birodalmi centrum összeomlására, milyen politikai és gazdasági modelleket alakítottak ki, és miként használja Oroszország az energiapiacot, az elitkapcsolatokat és a „befagyott konfliktusokat” befolyási eszközként. A könyvben külön fejezetek szólnak Oroszországról, Ukrajnáról, a Baltikumról, a Kaukázusról, Közép-Ázsiáról és Moldováról, így az olvasó teljes képet kap a posztszovjet térség szerkezetéről és dinamikáját meghatározó törésvonalakról. A kötet jelentősége abban rejlik, hogy egymás mellé illeszti a régió országainak látszólag elszigetelt folyamatait, és bemutatja, hogyan formálódik a posztszovjet térség új geopolitikai rendje az energetikai útvonalakért, hatalmi struktúrákért és befolyási övezetekért folyó versenyben. A szerző – hosszú évtizedes kutatására és korábbi tanulmányaira támaszkodva – világossá teszi, hogy a közép-ázsiai, kaukázusi, baltikumi és ukrajnai fejlemények mögött közös minták húzódnak meg, amelyek a mai európai biztonságpolitikát is meghatározzák.
|
 |
Az előszó bemutatja, hogy a szerző milyen gyorsan változó geopolitikai közegben írta meg könyvét, és arra is rámutat, mennyire nehéz ilyen körülmények között tartós érvényű elemzést adni. A kézirat sorsa is ezt a kiszámíthatatlan világot tükrözte, hiszen miközben a könyv a kiadónál várt, a 2013 nyarán kezdődő és 2014 elejére kiteljesedő ukrajnai válság alapjaiban rajzolta át a posztszovjet térség helyzetét, és a szerzőnek „élőben”, napi információk alapján kellett beépítenie ezeket az eseményeket a szövegbe. A könyv célja, hogy a gyors hírfogyasztás helyett átfogó, strukturált értelmezést adjon Oroszország és a fontos utódállamok politikai, gazdasági és társadalmi folyamatairól.
Az első fejezet azt mutatja be, hogyan váltotta fel a jelcini korszak széteső, instabil elitjét egy új, szervezett, szentpétervári hátterű kör, amelyhez Vlagyimir Putyin is tartozott. A szerző szerint ez a csoport nem csupán földrajzi eredetében különült el, hanem sajátos mentalitásában is, amelyet fegyelmezettség, technokrata szemlélet és a biztonsági szolgálatokhoz fűződő kötődés jellemzett. A Gazprom feletti ellenőrzés megszerzése e hatalomátvétel egyik első lépése lett, és a vállalat a rendszer pénzügyi gerincévé vált. A fejezet bemutatja, hogyan alakult ki az úgynevezett „hálózati elit”, amely informális kapcsolatok és kölcsönös lojalitás alapján tartotta kezében a döntéshozatalt, és miként sikerült a péterváriaknak stabilizálniuk hatalmukat, különösen a 2011-es tömegtüntetések során.
A második fejezet az orosz privatizáció hullámait elemzi, és azt mutatja be, hogy az 1990-es évek kaotikus és sokszor igazságtalan privatizációja miként teremtett meg egy olyan oligarcharéteget, amely politikai befolyást szerzett, és hogyan vált Putyin egyik legfontosabb céljává e csoport megtörése. A szerző részletesen feltárja a kuponos privatizáció visszásságait, az oligarchák felemelkedését és belső háborúikat, majd bemutatja a putyini korszakban kibontakozó „ellen-privatizációt”, amely egyszerre jelentett állami visszaszerzést és szelektív újraelosztást. Külön hangsúlyt kap az energetikai szektor, a külföldi tőkebevonás dilemmái, valamint a gazdaságpolitikai kísérletek, amelyek időnként visszatértek a szovjet logikákhoz. A fejezet végkövetkeztetése, hogy Oroszország gazdasági rendszere hibrid módon ötvözte a kaotikus liberalizációt és a központosító állami visszarendeződést.
A harmadik fejezet bemutatja az orosz energetikai expanzió logikáját, amelyben a külpolitika kulcseszköze nem a diplomácia, hanem a gáz- és olajvezetékek hálózata lett. A Déli Áramlat és a Nabucco közötti versengést a szerző nem technikai projektként, hanem geopolitikai ütközetként ábrázolja, ahol Moszkva célja az volt, hogy Európát saját infrastruktúrájához kösse, és megakadályozza az alternatív keleti források belépését. Részletesen megjelenik a Gazprom stratégiája, a balkáni államok energetikai bekapcsolása, az olasz–orosz együttműködés és a Roszatom szerepe a nukleáris energiában. A fejezet bemutatja, miként használta az orosz állam az energetikai kommunikációt belpolitikai kampányok részeként, és hogyan alakult ki az európai interkonnektorhálózat válaszként az orosz dominancia ellensúlyozására.
A negyedik fejezet az Európai Unió és a Gazprom közötti konfliktust írja le mint hosszú, jogi és politikai eszközökkel vívott küzdelmet. Az EU energiapiaci szabályozásai, különösen a harmadik energiacsomag, súlyos csapást mértek a Gazprom integrált működésére, mert megtiltották a termelés és az infrastruktúra egy kézben tartását. A fejezet bemutatja Litvánia és Lengyelország kemény fellépését, az ukrán visszairányú gázimport modelljét, és azt, hogy az EU válasza az integráció, a szabályozás és az interkonnektorhálózatok fejlesztése volt. A szerző szerint ez a konfliktus Európa energiabiztonságának egyik döntő terepe lett, ahol az orosz gyors politika és az uniós lassú jogalkotás folyamatosan ütközött egymással.
Az ötödik fejezet Ukrajna geopolitikai kettősségét elemzi, amelyet a szovjet kori elit fennmaradása, a regionális megosztottság és az energetikai kiszolgáltatottság alakított. A szerző részletesen bemutatja az orosz–ukrán gázháborúk politikai természetét, és azt, hogy Moszkva miként használta a szállítási feltételeket és az árképzést Ukrajna külpolitikai orientációjának befolyásolására. A Nyugat felé való közeledés soha nem volt egyértelmű, mert az ukrán elit gyakran ellenállt a reformoknak. A fejezet kitér Janukovics ingadozó politikájára, amely végül a 2013–2014-es válságba torkollott, és megmutatja, hogy Ukrajna a posztszovjet térség egyik legkritikusabb ütközőállamává vált.
A hatodik fejezet a balti államok történelmi mintáit tárja fel, amelyek megmagyarázzák gyors nyugati integrációjuk sikerét. A szerző bemutatja, hogyan épültek ezek az országok már évszázadokkal korábban nyugati típusú közigazgatási és jogi struktúrákra, és miként alakítottak ki a függetlenség után következetes államnyelvi, állampolgársági és intézményi politikát. A gazdasági modellváltás radikális volt, különösen Észtország esetében, ahol a digitalizáció új államműködési mintát hozott létre. A fejezet részletesen tárgyalja Oroszország reakcióit, az energetikai nyomásgyakorlást és a NATO-csatlakozás jelentőségét, valamint a balti energiafüggetlenség hosszú távú programját.
A hetedik fejezet a Kaukázust mutatja be mint egyszerre etnikailag, vallásilag és geopolitikailag összetett térséget, amely a posztszovjet időszakban az orosz birodalmi politika egyik legnehezebb terepévé vált. A csecsen háborúk bemutatása mellett a szerző elemzi a 2008-as grúziai háborút, azerbajdzsáni manőverezést, a Baku–Tbiliszi–Ceyhan vezetéket és Karabah szerepét Oroszország stratégiájában. A fejezet szerint a régió befagyott konfliktusai Moszkva geopolitikai eszköztárának szerves részei, amelyekkel megakadályozza a nyugati integrációt és fenntartja katonai jelenlétét.
A nyolcadik fejezet Közép-Ázsia autoriter stabilizációját mutatja be, ahol az államok a nyersanyagbevételekre, a személyi hatalomra és a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásra építették rendszerüket. A szerző részletesen ismerteti Kazahsztán többvektorú politikáját, Türkmenisztán fordulatát a kínai export felé, Üzbegisztán zártságát és a kisebb államok belső instabilitását. A fejezet központi témája az EU reménye a közép-ázsiai gáz elérésére, valamint annak kudarca, amelyet Moszkva politikai és gazdasági eszközei döntően meghatároztak.
A kilencedik fejezet Moldovát tárgyalja mint identitásában megosztott, gazdaságilag sérülékeny és geopolitikai szempontból ingadozó államot, amelyet a Dnyeszter-menti befagyott konfliktus tovább gyengít. A szerző bemutatja, hogyan vált Moldova a román orientáció és az orosz befolyás közötti versengés terepévé, miként használta Moszkva az energiát politikai eszközként, és miért függ a moldovai jövő az identitási törésvonalak kezelésétől és a konfliktus rendezésétől.
A tizedik fejezet Fehéroroszország sajátos posztszovjet autoritarizmusát elemzi, ahol Lukasenka a szovjet államapparátus fenntartásával, orosz támogatásokkal és a biztonsági szolgálatok teljes kontrolljával teremtett stabil, ám fenntarthatatlan rendszert. A fejezet részletesen bemutatja az orosz gazdasági függést, az integrációs nyomásokat, a politikai elnyomást és azokat a válságokat, amelyek időről időre újrarendezték a fehérorosz külpolitikai mozgásteret.
A tizenegyedik, záró fejezet a posztszovjet térség stratégiai összefüggéseit tárja fel, és arra a következtetésre jut, hogy a Szovjetunió szétesése nem hozott valódi geopolitikai fordulatot, mert a birodalmi logikák új formákban tovább élnek. A szerző értelmezése szerint Oroszország strukturális dominanciára törekszik politikai, gazdasági, energetikai és kulturális eszközökkel, és ez magyarázza a régió konfliktusait, ingadozásait és a sikertelen integrációs kísérleteket. A fejezet különbséget tesz a balti sikeres leválás, az ingadozó államok és a stabil autoriter rendszerek között, majd rámutat arra, hogy Oroszország hatalma hosszú távon sérülékeny a gazdasági szerkezet, a demográfiai válság és Kína térnyerése miatt. A könyv végkövetkeztetése, hogy a posztszovjet térség továbbra is instabil geopolitikai laboratórium, amelyben a modernizáció és a szuverenitás lesz a jövő meghatározó kérdése.
Mennyiben bizonyultak előrelátónak Gereben Ágnes 2014-ben megjelent könyvének értelmezései a későbbi fejlemények – mindenekelőtt a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború – fényében?
Gereben Ágnes 2014-ben megjelent könyve a későbbi fejlemények tükrében nagymértékben előrelátónak bizonyult. A szerző pontosan felismerte az orosz birodalmi logika újjáépülését, amely később a Krím annektálásán túl a teljes körű ukrajnai invázióban is megmutatkozott. A könyv világosan leírta, hogy Oroszország a posztszovjet térséget különleges befolyási övezetnek tekinti, és kész kemény eszközökkel fellépni, ha ezt veszély fenyegeti. Előre jelezte, hogy Ukrajna geopolitikai helyzete robbanásveszélyes, mert egyszerre húzódik két nagyhatalmi gravitációs tér között. Látványosan megelőlegezte azt is, hogy az energetikai infrastruktúra Moszkva számára politikai fegyverré válik. A szerző által azonosított minták – a vezetékek feletti kontroll, a gázárak politikai használata, a tranzitországok fegyelmezése – mind megjelentek a 2021–2022-es energiaválságban. A könyv előre látta a „befagyott konfliktusok” stratégiai szerepét, amely később a donbaszi népköztársaságok létrehozásában is tetten érhető volt. A szerző felismerte, hogy Oroszország regionális dominanciája nem stabil, hanem folyamatosan új konfliktusokkal tartja fenn magát. Ugyanakkor a könyv nem számolt a 2022-es invázió teljes mélységével és volumenével, mert akkor még kevesen tartották reálisnak egy egész Ukrajnára kiterjedő támadást. A mű a nyugati reakció lassúságát hangsúlyozta, amelyhez képest az EU később meglepően gyorsan egységesedett az orosz energiától való leválásban. Nem vetítette előre az ukrán társadalom olyan mértékű összezárását sem, amely döntő fontosságú lett a háború első évében. A könyv viszont nagyon pontosan jellemezte azokat a struktúrákat, amelyek a konfliktushoz vezettek. Kiemelte az orosz elit motivációit és félelmeit, amelyek később meghatározták az invázió indoklását is. A szerző által felrajzolt posztszovjet erőtér teljes logikája visszaköszönt a háború előtti feszültségspirálban. A mű értelmezésében Ukrajna elvesztése Moszkva szemében rendszerszintű vereség lenne, amely megmagyarázza a háború radikalizálódását is. A könyv tehát nemcsak előre jelzett folyamatokat ragadott meg, hanem tartós mintákat azonosított. Ezek a minták döntő szerepet játszottak a 2022-ben bekövetkezett eseményekben. Mindez azt mutatja, hogy a szerző elemzése a maga korában kiemelkedően pontos volt. A kötet diagnózisai ma is érvényesek, és sok ponton megelőlegezték a háborút okozó feszültségek szerkezetét.
Miért Ukrajina lett Putyin célponta és nem Kazachsztán?
Gereben Ágnes könyve több szempontból is megmagyarázza, miért vált Ukrajna az orosz agresszió elsődleges célpontjává, és miért nem Kazahsztán. A szerző Ukrajnát történelmi és identitásbeli szempontból Oroszország számára kulcsfontosságú térnek tekinti, amelynek elvesztése a Kreml szemében a birodalmi önkép súlyos sérülése lenne. Ukrajna nyugati orientációja, különösen a NATO- és EU-közeledés, Moszkva számára közvetlen fenyegetést jelentett. A könyv azt is hangsúlyozza, hogy Ukrajna politikai rendszere ingadozó, elitje megosztott, és emiatt az ország könnyebben vált beavatkozás célpontjává. Energetikai szempontból Ukrajna évtizedeken át az orosz gáztranzit fő útvonala volt, ami stratégiai jelentőséget adott neki. A szerző részletesen bemutatja, hogy a gázviták és a vezetékek körüli konfliktusok miként járultak hozzá a feszültségek felhalmozódásához. Ezzel szemben Kazahsztán stabil, koherens, autoriter elitvezérelt államként jelent meg, amely nem törekedett radikális nyugati integrációra. A könyv nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Kazahsztán többvektorú külpolitikát folytatott, amelyben a Moszkvához való lojalitás látszatát is fenntartotta. Emellett Kazahsztán gazdaságilag és energetikailag egyre szorosabban kapcsolódott Kínához. A szerző bemutatja, hogy Peking komoly infrastruktúrákat épített ki a közép-ázsiai térségben, és ez Kazahsztánt részben kivonta az orosz egyoldalú befolyás alól. A Kína felé irányuló vezetékek és befektetések olyan stratégiai kitettséget hoztak létre, amely mellett Oroszország nem léphetett fel ugyanolyan szabadon katonai eszközökkel, mint Ukrajnában. A könyv szerint Kazahsztánnal szemben a Kremlnek gazdasági és diplomáciai eszközök álltak rendelkezésre, míg Ukrajna elvesztése valódi geopolitikai vereséget jelentett volna. A szerző azt is jelzi, hogy Ukrajna kulturálisan és politikailag sokkal inkább megosztott volt a 2010-es években, mint Kazahsztán, ami növelte a beavatkozás esélyét. A posztszovjet befagyott konfliktusok logikája Ukrajnában könnyebben alkalmazható volt, mint egy olyan államban, ahol Kína is jelentős szereplő. A könyv több ponton utal arra, hogy Ukrajna kulcspozíciója miatt orosz szemszögből nem egyszerűen egy szomszédos államról, hanem a birodalmi tér központi eleméről van szó. Kazahsztán ezzel szemben nem jelentett közvetlen biztonságpolitikai fenyegetést azzal, hogy távol tartotta magát a NATO-tól. A szerző elemzése tehát arra a következtetésre vezet, hogy Ukrajna a történelmi, identitási, energetikai és geopolitikai tényezők sajátos együttállása miatt vált a Kreml első számú célpontjává. Kazahsztán esetében e tényezők egyike sem mutatta ugyanazt a kritikus kombinációt, és a kínai jelenlét külön fékező erőt is jelentett. A könyv így közvetve előre jelzi, hogy a konfliktus logikája Ukrajna esetében sokkal hamarabb élesedhet, mint bármely közép-ázsiai államban.