Holota 1890. január 27-én parasztcsaládban született. Az elemi iskolát és a gimnáziumot Érsekújváron végezte el, jogi doktorátust a budapesti Pázmány Péter Egyetemen szerzett. Sporttevékenységét az 1907-ben alakult Érsekújvári Sport Egyesületben (ÉSE) kezdte, nevelője Czárán Dániel gimnáziumi tornatanár és klubvezető volt. Több sportágban: diszkoszvetésben, rövidtávfutásban és futballban versenyzett, s a legnagyobb sikert a diszkosszal érte el. Egyetemi évei alatt megnyerte Észak-Magyarország bajnokságát, s 1912-ben ő képviselte Magyarországot az osztrák—magyar atlétikai viadalon. Sportszeretete városbírói és parlamenti képviselői pályája idején is megnyilvánult: nemcsak az ÉSE-nek volt hosszú éveken át vezetőségi tagja, hanem a kisebbségi magyar sportéletet önállóan szervező és irányító Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetségnek is, s parlamenti képviselőként sportügyekben is többször fölszólalt.
Az egyetem elvégzése után az érsekújvári városi rendőrségen lett fogalmazó, de a világháború kitörése miatt megszakadt a pályája. Részt vett a szerb, orosz és olasz frontok harcaiban, s 1918-ban tartalékos főhadnagyként szerelt le.
A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után aktívan bekapcsolódott az ellenzéki magyar pártok szervezésébe. Az apróbb csoportokat nem számítva 1919-től két jelentős párt lépett fel: az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Kisgazda-, Földműves- és Kisiparos Párt. Holota a Szent-Ivány József által vezetett kisgazdapártban tevékenykedett, s ottani tekintélyét bizonyítja, hogy ő dolgozta ki az alapszabályokat.
Ismeretes, hogy az első csehszlovák országgyűlés 1918. november 14-én nem választás útján jött létre, hanem kizárólag cseh és szlovák képviselők kijelölésével. Ez az antidemokratikusan kialakított gyülekezet hozta létre az alkotmányt és a nemzetiségekkel szemben diszkriminatív alkotmánytörvényeket: az állampolgársági törvényt és a nyelvtörvényt. Az első alkotmányos parlamenti választások aztán Kárpátalja kivételével 1920. áprilisában zajlottak le. Szlovákiában hét választókerület volt, s közülük a keresztényszocialisták kettőben (a kassaiban és az érsekújváriban), a kisgazdák pedig egyben (az érsekújváriban) léptek fel. A keresztényszocialisták négy képviselői és két szenátori, a kisgazdák pedig két képviselői és egy szenátori mandátumot szereztek.
A két magyar párt között az első években eléggé rossz viszony, féltékenykedés és gyakori veszekedés volt. Szent-Ivány József a biztosabb és nagyobb választási eredmények érdekében nemzeti alapon álló egységes pártszervezetet javasolt, de ilyen megoldást a keresztényszocialisták csak másfél évtizeddel később, 1936-ban fogadtak el. Korábbi ellenkezésük fő oka az volt, hogy ők német és szlovák választók szerzésére is törekedtek, s egy ideig szlovák alosztálya és sajtója is volt pártjuknak. Mivel aztán ezt a törekvést az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt illuzórikussá tette, a két magyar párt között 1920 decemberében koalíciós kapcsolat alakult ki. Fontos tudni még, hogy a magyar kisgazdapárt 1925-ben 2-3 parlamenten kívüli pártocskát magába olvasztva a Magyar Nemzeti Párt nevet vette fel, s a párt vezetője, Szent-Ivány József akkoriban a csehszlovák kormánnyal való együttműködéssel is megpróbálkozott, de az általa megfogalmazott kisebbségi követeléseket nem fogadták el. Mivel a kormány a csehországi németek iránt engedékenyebb volt, három német aktivista párt is létrejött, egyszer-kétszer német miniszter is működött, államtitkár pedig többször is.
Meg kell említenünk, hogy a húszas évek első felében Szent-Ivány József becsületes aktivista kísérletén kívül még két próbálkozás volt, de azok nem nevezhetők becsületeseknek. Az egyiket Csánki Aladár egykori felvidéki főispán kezdeményezte, ő a Köztársasági Földműves- és Kisgazda Párt nevet viselő csehszlovák agrárpárttal egyezkedve Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége néven alapított teljesen szervilis pártot, mely aztán nemcsak az 1923. évi szlovákiai megyei képviselőtestületi választásokon, hanem az 1924. március 16-án megtartott első kárpátaljai országgyűlési választásokon is csúfosan megbukott. Csánki akkor visszavonult, de „alvezérei", Csomor István és Békeffy Sándor az agrárpárt demagóg csatlósai maradtak, s Csomor később a parlamentbe is bejutott. A másik aktivista kísérletező dr. Lelley Jenő ügyvéd, az Országos Keresztényszocialista Párt első elnöke volt. Kiváló képességekkel rendelkező, de hiú politikus, akit a pártjában és a koalícióban elharapózott viszályok coriolanusi tettre késztettek. Mikor nem sokkal az 1925. évi parlamenti választások előtt a keresztényszocialista párt rendkívüli közgyűlése kizárta őt és csoportját, Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt néven új pártot létesített, s kapcsolatot teremtett a kormánypárti cseh katolikus néppárttal. Pártja a választáson 17 285 szavazatot szerzett, de mandátum nélkül maradt. Ezek után Lelley kiesett a kisebbségi magyar politikából.
Ami Holota Jánost illeti, ő 1920-tól már a magyar kisgazdapárt elismert szervezőjének számított, de városi politikai tisztséghez nem juthatott, mert Csehszlovákia megalakulásakor az önkormányzati tevékenységet általánosan felfüggesztették; a megyei, járási és községi-városi képviselőtestületeket feloszlatták, s helyükre kinevezett tanácsokat és biztosokat állítottak. Érsekújvárban is ez volt a helyzet, a várost a kormány által kinevezett biztos vezette.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy az államfordulat előtt a Szlovákiának és Kárpátaljának megfelelő területen 35 rendezett tanácsú város volt. A csehszlovák rendszer a magyarlakta városok közül csak négyet: Pozsonyt, Kassát, Ungvárt és Munkácsot hagyta meg városnak, a többit nagyközséggé fokozta le. Szlovákiában a régi megyei beosztást is megváltoztatták, s hat nagy megyét (Zupát) szerveztek: a pozsonyit Pozsony székhellyel, a nyitrait Nyitra, a turócit Turócszentmárton, a Tátra-aljit Liptószentmiklós, a Garam-mentit Zólyom és a kelet-szlovákiait Kassa székhellyel. 1927-től egy újabb közigazgatási formát: a tartományt vezették be, s 1928-ban tartották az első tartományi választásokat az öt tartományban: Csehországban, Morvaországban, Sziléziában, Szlovákiában és Kárpátalján. Ezt az autonómiát követelő Szlovák Néppárt leszerelésére hozták létre. Autonómia nem lett, de Pozsonyban szűk hatáskörű tartománygyűlés működött, és Országos Hivatal (Krajinsky Úrad) is létrejött, élén Szlovákia országos elnökével. Érdekes, hogy az egyik országos elnök Jozef Országh volt; vezetékneve Hviezdoslav eredeti vezetéknevéhez hasonlóan magyar sz-szel és a végén gh-val íródott, s ami ma elképzelhetetlen: az elnök úr a sajtóban keményen tiltakozott, mikor a nevét szlovákosan írták.
A községi és megyei önkormányzati jogok rendezésére, visszaállítására 1923-ban került sor. Szeptember 10-én a községi képviseleti testületeket választották meg, szeptember 30-án pedig a megyeieket. A magyar ellenzéki pártok a magyarlakta területeken mindkét viszonylatban nagyszerű eredményeket értek el. A legbeszédesebb példa Pozsony, ahol a kilenc párt közül a magyar keresztényszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, s a 42 tagú városi képviselő-testületben 12 képviselő magyar volt.
Holota mindkét választáson eredményesen lépett fel, s nemcsak a városi és a Nyitra megyei képviselő-testületnek lett tagja, hanem polgármesternek is őt választották meg. Érsekújvárban ennek az első tisztségnek a hagyományos elnevezése a városbíró volt. Ez a választás hat hónapig elhúzódott, s döntés csak 1924. március 15-én született. Az első városbíró-helyettes a Hlinka-párti dr. Blaskovits István, a második pedig a keresztényszocialista Néder János kereskedő lett, aki 1918 előtt egy ideig a városbírói tisztséget is betöltötte. Az összes újvári városbíró közül Holota volt a legkitartóbb; e tisztséget 14 évig, 1924 márciusától 1938 novemberéig viselte.
Fellépésekor Érsekújvár általános helyzete magyar szempontból siralmas volt. Az új impérium az állampolgársági jog rendezését igazságtalanul kemény feltételekhez kötötte; ennek folytán országosan hatalmas számú magyar lakos lett hontalanná, s 1930-ig százezernél több személy — felnőttek és gyerekeik — jutottak a kiutasítás sorsára. Ezt az országos helyzetet a nagy vasúti városnak számító Érsekújvárban még az is súlyosbította, hogy az 1919 februárjában lezajlott nagy felvidéki vasutas- és postássztrájk megtorlásaként a magyar nemzetiségű vasutasok zömét elbocsájtották: egy részük kiutasított lett, a többi bizonytalan szociális helyzetű állampolgár maradt. A nagy sztrájk fő oka, előidézője pedig az volt, hogy a prágai csehszlovák kormány által kinevezett szlovák teljhatalmú miniszter, Vavro Šrobár 1919. február 4-én Zsolnáról tüntető módon Pozsonyba helyezte át székhelyét, noha a békeszerződéseket előkészítő-diktáló antanthatalmak ekkor még nem határozták meg véglegesen a Magyarországtól elszakítandó területek mértékét, s a szlovák lakosság nagyrésze is csak a Štúrék és memorandisták által „okolie„-nek nevezett töményen szlovák területre gondolt. Egyébként Pozsonyt a cseh legionáriusok csak 1919 januárjában szállták meg.
A már 1918. október 28-án kikiáltott, de ténylegesen csak lassan formálódó, összeigazodó államban az új hatóságok számos olyan gazdasági intézkedést vezettek be — a vagyon-dézsmát, előnytelen pénzbeváltást, a bankbetétek és hadikölcsönök leértékelését —, amelyek a bizonytalan helyzetű nemzetiségi lakosokat érintették a legérzékenyebben. Mindezt az érsekújváriak is átélték, s a német- és magyarellenes földreform azért nem érintette őket különösebben, mert a városban kevés földbirtokos volt.
Ami a város lakosságának nemzeti megoszlását illeti, e téren már az államfordulatot követő harmadik évben nagy változás állt be. Amíg az utolsó magyarországi népszámláláskor, 1910-ben 14 838 magyart, 964 szlovákot és 377 németet mutattak ki, addig az 1921-es első hivatalos csehszlovák népszámlálás eredménye a következő volt: 9378 magyar, 7686 csehszlovák, 235 német és 1445 zsidó. A Két kor mezsgyéjén című könyvemben azt írtam, hogy az 1910-es népszámlálást az 1867-től elharapózó magyarosítás miatt nem lehet megbízhatónak tekinteni. így látom ma is, s az érsekújvári magyarság számának 1910 és 1921 közötti 5460-nal való csökkenését azzal magyarázom, hogy az 1910-es számban igen sok olyan szlovák eredetű asszimiláns volt, aki a XIX. század utolsó harmadától jelentős vasúti csomóponttá váló város egzisztenciális előnyei miatt adta fel nemzetiségét. Ezek aztán 1921-ig nagyrészt visszaszlovákosodtak; a magyarság nagyméretű apadásához a folyamatos kiutasítások és a népszámlálásnál elkövetett súlyos visszaélések mellett az is hozzájárult, hogy a város 2087 zsidó lakosából 1455 már nem magyarnak, hanem zsidónak vallotta magát. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy 1910-ben nemcsak az érsekújvári, hanem — jelentéktelen kivétellel — az egész felvidéki zsidóság magyarnak vallotta magát. Az 1918 utáni nagyarányú disszimilációnak két fő oka volt: 1. A csehszlovák kormány a németség és magyarság apasztása céljából a népszámláláskor nemzetiségként kezelte a zsidókat, 2. Magyarországon akkoriban numerus clausust vezettek be ellenük, a masaryki rendszer viszont maximális megértést tanúsított irántuk. Harmadik nyomós okként azt lehet felhozni, hogy a világgá szóródott s nagyobbára kereskedésből élő zsidóság évszázadokon át üldözésnek volt kitéve, s nagy mértékben alkalmazkodott a mindenkori hatalom elvárásaihoz.
Érsekújvárban a zsidóság disszimilációja magyar szempontból érzékeny veszteséget jelentett, de nem tartozott a legsúlyosabb problémák közé; a magyar és zsidó lakosság közti jó viszonyt a városbíró családi helyzete is elősegítette. Holota 1919-ben nősült, s felesége, Schwarz Friderika tekintélyes helyi zsidó kereskedőcsalád lánya volt. A magyar ellenzéki pártok politikáját a magyarnak maradt zsidókon kívül sok zsidó nemzetiségű is támogatta. A pártlapnak tekinthető Érsekújvár és Vidéke című színvonalas hetilapot a Winter (Vadász) nyomdában állították elő, s szerkesztői közül a sokoldalú és kitűnő tollú Sándor Dezső főszerkesztő és a sportrovatot évtizedeken keresztül vezető Weisz Károly emelkedtek ki. Sándor a lap munkatársai közé a helyi középiskolásokat is igyekezett bekapcsolni. Új Nemzedék címmel rovatot nyitott, s abban a Dobossy-testvérek mellett valószínűleg Berecz Kálmán és Horváth Ferenc is fellépett.
A középiskolás és egyetemista fiatalsággal Holota városbíró főleg országos viszonylatban tartott jó kapcsolatot. A Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetsége nevet viselő országos egyetemista érdekvédelmi szervezet többször Érsekújvárban tartotta összejöveteleit, az ideológiai egyesületként működő Sarló pedig Pozsonyban vagy Érsekújvárban készítette elő legjelentősebb akcióit: a regösvándorlásokat és a szociográfiai kutató utakat. Az Irodalmi Szemlében 1988 júniusában megjelent Érsekújvár és a Sarló című terjedelmes tanulmányomban nemcsak Balogh Edgár hálával telt szavait idéztem fel a népbarát és népszerű Holota János polgármesterről, aki egyenesen a városháza tanácstermét biztosította a sarlósok számára, de idéztem a neves emigráns publicistának, Barta Lajosnak Menjünk Újvárba című cikkét is. Ebben kiemelte azt a nagy kezdeményező szerepet, melyet a város a szlovákiai magyarság kulturális és kultúrpolitikai törekvéseiben játszott. 1936 áprilisában itt tartották meg a magyar társadalmi és kulturális egyesületek antifasiszta összejövetelét, a Tavaszi Parlamentet, mely napjainkban ösztönző például szolgált az 1992. évi lévai értelmiségi konferenciához, ahol a magyar pártkoalíció ügye alapozódott meg, és az 1995 és 1998 közötti ipolysági és csölösztői találkozókhoz, melyeken a humán és műszaki értelmiségünk folyamatos közéleti aktivitását elősegítő fórum jött létre.
Ismét meg kell valamit jegyezni. Az 1920-as és 1930-as évek említett mozgalmaiban és rendezvényein a kommunista, népfrontos kommunista szellemiség is jelen volt. De azért az érsekújvári Tavaszi Parlamenten a jobboldali ellenzéki pártok olyan reprezentánsai is részt vettek és konstruktívan közreműködtek, mint gróf Révay István tudós demográfus — s mellesleg a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség egyik főszervezője és első elnöke —, továbbá Schubert Tódor lévai polgármester, aki a SZEMKE keretében állami pénzen jelentős kisebbségi tudományos előadás-sorozatot szervezett, és oroszlánrésze volt a János vitéz lévai szabadtéri előadásának megrendezésében. Megjelent a Parlamenten Esterházy János nővére, a kitűnő kultúrpolitikus Lujza is.
Nyitottsága, toleranciája Holota Jánosnak is dicséretére válik. Ezeket a tulajdonságait (házassága mellett) pártvezetőjének, Szent-Ivány Józsefnek a példája is elősegítette. Szent-Ivány országos formátumú politikus volt. Megpróbálkozott a becsületes magyar aktivizmus megvalósításával, s akkoriban Ivan Dérer igazságügyi miniszterrel együtt a megszorított állampolgársági jog terén enyhítő szabályozást értek el, melyet aztán a sajtóban Lex Dérer et Szent-Ivány-nak neveztek. A kisebbségi irodalom, irodalmi élet is szívügye volt, s megszervezésére, fellendítésére nagy erőfeszítéseket tett.
Másfél évvel a városbírói tisztség elnyerése után Holota parlamenti képviselő lett. 1925 novemberében történt ez, amikor a Magyar Nemzeti Párt öt képviselői és három szenátori mandátumot szerzett, a keresztényszocialista párt pedig négy képviselőit és két szenátorit. Holota lelkiismeretesen részt vett a parlamenti munkában, de az országos jellegű személyes fellépéseket nem ambicionálta, s továbbra is a választókerülete és városa ügyeire koncentráló regionális politikus maradt. Főleg a gazdasági problémák érdekelték, melyek a húszas évek második felében is súlyosak voltak.
Meglepő, hogy Érsekújvár gyáripara a jelentős vasúti várossá válás idejében, 1890 és 1918 között sem bontakozott ki erőteljesebben. Az 1910-es években hat irányból érkezve és távozva naponta 240 vonat haladt keresztül a városon. Ezt megközelítő vasúti forgalmat az akkori magyarlakta felvidéki városok közül Losonc bonyolított le, s ennek a gyáripara is fejlett volt. Amíg Újvárban — az első világháború alatti nagyarányú katonabakancs-gyártáson kívül — csak kisszámú és nagyrészt kis kapacitású hagyományos üzem: téglagyár, szeszfőzde, dohánygyár, gázgyár, bőrgyár és cipőfelsőrész-készítő üzem létezett, addig Losoncon a nagyszámú hagyományos üzemen kívül két zománcgyár, egy mezőgazdasági gépgyár és nagy posztógyár működött. Az országhatárok változása aztán Losoncot sújtotta erősebben. Nemcsak vasúti forgalma csappant meg, hanem jelentős gyárait is tönkretette a déli piacok elvesztése és a cseh ipar konkurenciája. A régi típusú és többnyire helyi szükségleteket kielégítő érsekújvári üzemek nem álltak annyira a cseh gyáripar útjában. A munkanélküliség aránya kisebb volt a losoncinál, az összetétele is más jellegű, de egyébként súlyosan számottevő. Az általános szlovákiai iparkrízis miatt itt sem lehetett új munkahelyeket létesíteni, s a helyzet enyhítését a városvezetés alkalmi szociális akciókkal (Vöröskereszt-segélyek, iskolai tejakciók és ruhasegélyek) és népkonyha-létesítéssel igyekezett elősegíteni. A népkonyha fenntartása a város költségvetésében folyamatosan komoly tételnek számított.
A parasztvárosnak, parasztmetropolisnak is gyakran nevezett Újvárban a mezőgazdaság már a méretei miatt is jelentős volt. A magántulajdonban lévő 9500 katasztrális holdnyi mezőgazdasági területet a tárgyalt időszakban kb. 1100 család birtokolta. A nagybirtokosok száma korábban is csekély volt, s a 150 hektár fölötti földbirtokokat és 250 hektár fölötti erdőbirtokokat a meghatározott limit fölött kisajátító csehszlovák földreform végrehajtása után Újvárban igazi, tényleges nagybirtokos nem is akadt.
Az érsekújvári mezőgazdaság hosszú időn át a hagyományos szemtermelésre koncentrálódott. Jelentősebb változások — dohány-, len- és cukorrépa-termesztés — csak a XX.század elején álltak be, s a nyomukban dohánygyár és lengyár is létesült. A cukorrépa-termelés szervező központja a surányi cukorgyár lett, a termelők érdekvédelmi egyesülete: a Nyitra-megyei Répatermelők Szövetsége viszont 1913-ban Érsekújvárban alakult meg. A termelési mód radikálisabb változásai Holota városbírói működése idején következtek be. Az addig jelentéktelen szőlőtermelés fokozódott, a zöldség- és gyümölcstermesztés pedig hatalmas mértékben kibontakozott. A zöldségtermesztésben főleg a paprika és fokhagyma, a gyümölcstermesztésben pedig a barack, eper és dinnye álltak az élen. Az újvári parasztok nemcsak a bolgárkertészek és a Szlovákiába idénymunkára járó Fejér megyei és Heves megyei dinnyések kertésztudományát sajátították el, hanem az üzleti életben is helytálltak, s a Délszlovenszkői Gazdasági Egyesület segítségét is igénybe véve nagy sikereket értek el a csehországi piacokon. A közülük jött Holota intenzíven támogatta törekvéseiket, a helyi Magyar Gazdakör elnöke volt, s hivatalának ajtaja a parasztok előtt mindig nyitva állt.
A város mezőgazdasági sikerei az országos sajtóban is hangot kaptak. A kiváló irodalmár és szerkesztő Szvatkó Pál a Prágai Magyar Hírlapban szlovákiai Kecskemétnek nevezte Újvárt, mások pedig a paprikatermelő Szegeddel és a hagymás Makóval vetették össze. A mezőgazdasági fellendülésnek ipari eredményei is lettek: szeszfőzdék és paprikamalmok létesültek, de a konjunktúrát az újváriak nem tudták úgy kihasználni, mint a kecskemétiek a világhírűvé vált barackpálinkájukkal, melynek VII. Edgár személyében királyi kedvelője, népszerűsítője is akadt.
A kereskedelmi életet röviden említem meg. Nagyon telített volt, s a nagykereskedők száma is jelentékeny. A kereskedők nagyobbik része zsidó volt. Az itt is jelenlévő Baťa negatív és pozitív szerepet játszott. A kisiparos cipészeket, csizmadiákat tönkretette, de olcsó áruihoz a szociálisan gyenge rétegek is hozzájutottak.
Holota városbírói működése idején Érsekújvár városi attribútumai is fölerősödtek: az utcák gázvilágítását a villany váltotta fel, s a villamosítás általánossá vált; az utcák kőburkolatai megduplázódtak, s a csatornázási és vízvezetési feladatok jelentékeny méretben valósultak meg. Fontos építkezések is történtek: az állami iskolák korszerűbb épületeket kaptak, pénzügyi palota épült, s új tűzoltószertár is modern felszereléssel.
Arról a jelentős szerepről, melyet Érsekújvár a kisebbségi értelmiségi mozgalmakban és országos kultúrpolitikai kezdeményezésekben játszott, fentebb már szóltam. Ezt a szerepet olyan híres itteni sarlósok (Berecz Kálmán, Balázs András, Dobossy Imre, Dobossy László, Forgách Béla, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos, Kardos Ferenc) alapozták meg, akik a Sarló országos vezetőségének a felét alkották, már középiskolás korukban rendkívül aktívak voltak, egyetemi éveik alatt folyóiratok szerkesztőiként szerepeltek, s néhányan közülük (Berecz, Dobossy László, Horváth, Jócsik) íróként, tudósként, publicistaként kiemelkedő eredményeket értek el.
A húszas évek végén és a harmincas évek folyamán a helyi kulturális életnek két szervező központja volt; a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesület (SZEMKE) szervezete és a szociáldemokrata párt Munkásakadémiája. A SZEMKÉ-ben a kulturális munkát a városi tisztviselőként működő Berecz Kálmán irányította; folyamatosan színvonalas előadás-sorozatokat szervezett, melyekbe a gimnázium néhány tanárát (Krammer Jenőt, Noszkay Ödönt, Szeglethy Istvánt, Rédey Jenőt, Dobossyné Szporni Anikót és Thain Jánost) is bevonta. A volt sarlósok közül Horváth Ferenc a város társadalmi életének átalakulását ismertette, a jogász Dobossy Imre pedig egy Náthán nevű zsidó orvossal Az anyaság védelme jogi és orvosi szempontból címmel folytatott érdekes párbeszédet. Hasonló példájú előadása Az újságíró és olvasója címen Sándor Dezsőnek és dr. Weinbergernek volt. Az előadás-sorozatba Holota városbíró is frappáns módon kapcsolódott be. Két társával, Tatarik Emillel és Frank Árpáddal az aktuális helyi sportéletet vitatta meg.
A szociáldemokrata munkásakadémiák a húszas évek elejétől működtek, s a harmincas évek második felében több helyen, így Újvárban is, önálló magyar munkásakadémia is volt. Ez főleg külső előadókat léptetett fel, s a legnagyobb sikert a város hírneves szülöttjének, Kassák Lajosnak a meghívásaival érte el. 1933 és 1938 közötti érsekújvári gimnáziumi éveim legnagyobb irodalmi élménye egy Kassák-rendezvény volt, melyen az író felesége által vezetett munkás-szavalókórus is fellépett. Meghatódottan emlékszem vissza egy erdélyi írócsoportnak és a magyarországi Szép Szó folyóirat szerkesztőinek vendégeskedéseire. A Szép Szó csehszlovákiai körútjába József Attila is be volt tervezve, de betegsége miatt nem jöhetett el, s ezt a közönség Újvárban is nagyon fájlalta.
Ami a város politikai életét illeti, abban a magyar ellenzéki koalíciónak az 1923. évi községi választásoktól kezdve mindig többsége volt, s a legtöbb szavazatot a Magyar Nemzeti Párt kapta. A keresztényszocialista párt helyi vezetői közül Holota a szintén jogász Turchányi Imrével tartott bizalmas baráti kapcsolatot. A Divékradnón 1889-ben született Turchányi a turchányi- és terestyénfalvi előnevet használó nemesi család leszármazottja volt. 1928-ban tartománygyűlési képviselővé, 1935-ben pedig parlamenti szenátorrá választották, s politikai munkája mellett ügyvédi gyakorlatot is folytatott. A bécsi döntés után a budapesti parlament tagjává kooptálták, s e tisztséget 1944-ig megtartotta. A Rákosi-rezsim alatt egzisztenciális tönkretétellel járó üldözést szenvedett, s fordítói munkával tartotta el magát és családját.
A csehszlovák pártok közül Újvárban a szociáldemokratáknak volt a legrendezettebb szervezetük. Az agrárpártnak a parasztfi Holota nagy tekintélye miatt nem volt komolyabb esélye, s az autonómiáért harcoló csehellenes szlovák néppárt szavazótábora sem volt jelentős. Az államilag megtűrt kommunista párt híveinek többsége a Péróból került ki, s a május 1-jei felvonulásokon az ő csapzott, zilált csoportjuk a szocdemek rendezett sorai mellett szomorú képet nyújtott.
A Magyar Nemzeti Párt Érsekújvár környéki politikusai közül Holota igen jó kapcsolatban volt a földbirtokos Jaross Andorral, aki a húszas évek elején szintén a kisgazdapárt fiatal szervezői közé tartozott. Politikai pályája Turchányiéhoz hasonlóan alakult ki, de aztán az 1936-os pártgyűlésen, melyet Újvárban hirdettek ki, ő az ellenzék első embere, országos elnök lett. Az előző két vezető ember közül a nemzetközi politikai életben is ismert keresztényszocialista Szüllő Géza azért szorult háttérbe, mert az egyesülés az ő pártja miatt lett késedelmes. Szent-Ivány József pedig, aki az egyesülést kezdettől hirdette, valószínűleg (betegeskedése miatt) önként hátrált meg; de az is lehetséges, hogy az ő esetében az aktivizmussal való régi próbálkozását vették még mindig rossz néven. Persze a természetes nemzedékváltás és az akkoriban programszerűvé lett fiatalítási tendencia is közrejátszott, s így lett az új országos elnök mellett a másik fiatal, a keresztényszocialista gróf Esterházy János az egyesült párt ügyvezető elnöke.
Holota városbírói tisztsége Dél-Szlovákia Magyarországhoz való visszacsatolásakor, 1938 novemberében szűnt meg, s utódja az öreg Ölvedi János lett. Az Egyesült Magyar Párt 1939-ben a Felvidéki Magyar Párt nevet vette fel; képviselőit és szenátorait felvették a magyar országgyűlésbe, és Jaross Andort tárca nélküli felvidéki miniszterként beemelték a kormányba. Feladata a visszacsatolt terület unifikálásának, azaz a magyar közigazgatási és jogi rendszerbe való beillesztésének megszervezése volt; ebbe a munkába a közigazgatásban és közjogban járatos Holotát is bevonta. 1940 márciusában aztán a felvidéki párt beolvadt a Magyar Élet Pártjába, s a felvidéki minisztérium megszűnt.
A következő választásokon Holota már nem lépett fel. 1939-től — újvári házát és kertjét megtartva — családjával együtt Budapesten élt; az 1940-es pártbeolvadás után a Belügyminisztériumban miniszteri tanácsosként működött, s a Gyáriparosok Országos Szövetsége felvidéki fiókjának is elnöke lett. Az utóbbi funkció révén a nagytőkés körökkel is kapcsolatba került, s ennek megfelelően a Holota család a Benczúr utcai fényűzően berendezett lakásban mozgalmas társasági életet élt. A házigazda már családi helyzeténél fogva is nyugatbarát volt, s az angol hadsereg Churchill által tervezett balkáni partra szállásában bízott, amely megmentette volna Magyarországot a szovjet megszállástól. A Holota család középső leánya, Daisy a Nemzetközi Vöröskeresztben dolgozott, s apja az ő közreműködésével sok nyugati hírhez jutott, s titkos politikai ügyekbe is beavatódott.
A nyilas időkig szoros kapcsolatot tartott szülővárosával. Az Érsekújvár és Vidéke szerkesztősége az ő házában volt, de a zsidó főszerkesztőt, Sándor Dezsőt felsőbb nyomásra már 1939-ben le kellett váltani. Az új szerkesztő a bécsi döntés után Pozsonyból Újvárba költözött Kovács Endre lett. Jaross segítségével Holota a nyilas időkig védettséget biztosított Sándornak és a nyomdatulajdonos Vadásznak, s másoknak is segített.
A visszacsatolt területen jelentős közigazgatási változások történtek. Ezek közé tartozott a nyugati új megye, melyet „Nyitra-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye" néven alakítottak ki. Három járásból: az Érsekújváriból, Vágsellyeiből és Galántaiból állt, s székhelye Érsekújvár lett. A városban törvényszék is alakult, s a köztisztviselői réteg jelentékenyen megnövekedett. A megye főispánja Jaross Andor közeli rokona, Jaross Vilmos Móritz császári és királyi kamarás és a máltai lovagrend tagja lett, de őt betegeskedése miatt 1940 júliusában a nyitrai Thúróczy Károly váltotta fel. Alispánná Szent-Ivány József vejét, a demokratikusan gondolkodó és szociális érzésű báró Majtényi Józsefet választották meg.
Ölvedi János nyugalomba vonulása után egy anyaországi jövevény, Rézler Gábor lett a város első embere, s ő már a hagyományos városbíró helyett a polgármester címet használta. A városi, megyei és járási tisztikarban is sok anyaországi működött, s közöttük a szélsőjobboldaliak, antiszemiták aránya is számottevő volt. Az antiszemitizmus régi helyi szócsöve az 1932-ben indult Érsekújvár című hetilap volt, mely 1933 és 1938 között Érsekújvár és Magyar Vidéke címen jelent meg, s kis példányszámban fogyott. A bécsi döntés utáni években megerősödött; a régi szerkesztő, Schneider Ede irányította, s főmunkatársa Janson Jenő megyei főlevéltáros volt. ő a húszas években rövid ideig a helyi gimnáziumban tanított, később Pozsonyban az ellenzéki magyar pártok által fenntartott egyetemista diákmenza ügyeit intézte. A sarlósokkal nagyon rossz viszonyban volt.
A közigazgatási változásokkal kapcsolatban megemlítem, hogy 1939 és 1942 között A Felvidék városai és vármegyéi címmel huszonkét kötetes sorozatot adtak ki. A tizenegy város (Érsekújvár, Rimaszombat, Komárom, Kassa, Léva, Ungvár, Rozsnyó, Beregszász, Munkács, Losonc, Ipolyság) közül elsőként Érsekújvár kötete, helyesebben mondva füzete jelent meg, s Kassa két kötetet kapott. A tíz vármegye (Nyitra-Pozsony, Gömör-Kishont, Komárom, Abaúj-Torna, Ung, Bars és Hont, Esztergom, Bereg, Zemplén, Ugocsa) közül is az Érsekújvár székhelyű Nyitra-Pozsony vármegyéé volt az elsőség. A sorozat szerkesztője (és társszerzője) K Thury György volt. A kompilációszerű kiadványok sok hasznos adatot tartalmaztak, de a színvonaluk nagyon gyenge volt, és sok tárgyi tévedés fordult elő bennük. Az érsekújvári vonatkozású Nyitra-Pozsony kötetet az Érsekújvár és Vidékében Szőke Béla tanár keményen megbírálta, s tudománytalannak nevezte. Mikor a szerkesztő-szerző az Érsekújvár és Magyar Vidékében érvek helyett csak „benesi szellemű támadást" emlegetett, akkor az Érsekújvár és Vidéke szerkesztőségi cikke a tudományos életben ismeretlen Thuryt olyan alkalmi szerzőnek minősítette, akinek egyetlen célja van: a pénzszerzés.
Érsekújvár 1939 és 1944 közötti gazdasági viszonyairól röviden szólok.
A mezőgazdaságban a zöldség- és gyümölcstermesztés előző nagy konjunktúrája az ellenkezőjére fordult, s ennek fő oka a cseh piacok elesése és az anyaországi piac döntő fölénye volt. A nemcsak a városra, hanem az egész megyére jellemző dekonjunktúrát a megye gazdasági felügyelője is így értelmezte, de az általa javasolt növénytermesztési átállások és állattenyésztési reformok nem voltak meggyőzőek. (Lásd: Vitéz Simonfalvy Ferenc: Vármegyénk 1939. évi gazdasági mérlege és az új év gazdasági kilátásai, Érsekújvár és Vidéke, 1940. január 7.)
Ami a gyáripart illeti, az a visszacsatoltság idején főleg a Cikta cipőgyárral bővült. Ez a zlíni Baťa-cég keretéből maradt vissza, és átalakult magyar céggé; 1940-ben 900 munkás dolgozott benne, s számuk az ország háborúba lépése után emelkedett. Messinger Cipőgyár néven minőségi lábbelit gyártó és főleg a budapesti piacra bazírozó közepes nagyságú gyár létesült, s évi termelése 1940-ben már hatvanezer pár cipő volt. A többi nagyüzem közül a korszerűsített Érsekújvári Kender- és Lengyárat, a Popper gépgyárat és vasöntödét, a Klein Testvérek Henger- és Műmalmát, és Udvaros Ferenc hentesáru- és húskonzervgyárát említem meg; az utóbbi a Felvidék legnagyobb ilyen üzeme volt, és számottevő exportot is elért. Az ipar és a kereskedelem terén 1940 és 1944 között sok „árjásítás" történt.
A kulturális élet Érsekújvárott 1938 után is nagyon aktív és színvonalas maradt. Három központja is volt: 1. a Pázmány Péter Gimnázium, 2. a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesület utódjaként működő s a régi rövidítéses SZEMKE nevet is megtartó Széchenyi Magyar Közművelődési Egyesület, 3. az Érsekújvár és Vidéke hetilap.
A Mrenna József igazgatása alatt működő és reálgimnáziumból klasszikus intézetté átalakult Pázmány Péter Gimnáziumban a régi humán tanárok közül az 1928-tól ott tanító Krammer Jenő emelkedett ki. Az előző csehszlovák évek alatt nemcsak pedagógiai és pszichológiai tanulmányíróként s a szlovák gimnáziumokban is használt pompás francia és német nyelvtankönyvek szerzőjeként szerzett hírnevet, hanem finom tollú és európai horizontú esztétaként, irodalom- és kultúr-publicistaként is nagy hatást gyakorolt a kisebbségi értelmiségi mozgalmakra; a sarlós ifjúságról nagyszerű könyvet írt, a losonci középiskolások vitakiadványában pedig társszerzőként szerepelt. Mikor a visszacsatoltság idején átmenetileg a Szegedi Pedagógiai Főiskolára távozott, hiányát többen felpanaszolták, pedig ő továbbra is kapcsolatot tartott a megszeretett várossal, s újvári nosztalgiáját szép cikkekben mutatta fel.
1938 után a gimnázium tanári karába a Pozsonyból jött irodalmár Kovács Endre mellett három kiváló anyaországi fiatal pedagógus is bekerült: Bakos József, Kálmán Béla és Vass Károly, ők a diákok bevonásával földrajzi, néprajzi, szociográfiai és nyelvészeti kutatásokat folytattak a Kisalföldön, s gyűjtési eredményeikből néhány füzetet is kiadtak. Ilyen agilitás mellett az önképzőkör munkája is nagyon színvonalas lett, s tagjai a Sarló példája nyomán a közeli falvakban szervezett vándorgyűléseken aktív kapcsolatot teremtettek a földműves és iparos fiatalokkal. Vass Károly a gimnázium és a SZEMKE által közösen szervezett népfőiskolai tanfolyamot irányította. Ennek munkájába a malackai születésű Szőke Béla gimnáziumi tanár is buzgón bekapcsolódott, s nagy sikerű Nyitra-völgyi népi estet szervezett. A huszonéves Szőke rendkívül sokoldalú volt: történészként, néprajzosként, régészként, muzeológusként tevékenykedett, s a Thain János tanár által létrehozott értékes néprajzi és történelmi gyűjtemények rendezésében és gyarapításában is részt vett; legjelentősebb akkori régészeti eredménye a Naszvad környéki avar sírok feltárása volt.
Az érsekújvári SZEMKE-szervezet egyik fő törekvése 1938 után is a nyilvános előadások rendezése volt. Ezt a munkát továbbra is Berecz Kálmán végezte, de akkor már nem a városnál, hanem a megyénél dolgozott másodfőjegyzői állásban. Az általa beszervezett számos kiváló előadó közül kettőt említek meg: Karácsony Sándort és Weis Istvánt. Karácsony akkor már hírneves pedagógiai és pszichológiai író volt. Sajátos magyarságpszichológiát alakított ki, s könyvet írt a magyar észjárásról. Munkássága iránt mostanában is élénk az érdeklődés. A zipszer-dzsentri származású Weis István belügyminiszteri tanácsos volt, s cikkeiben, könyveiben és előadásaiban kendőzetlen képet nyújtott a magyarországi közigazgatási és szociális viszonyokról. A magyar kisebbségek problémáival is foglalkozott; én a Két kor mezsgyéjén című könyvem írásakor figyeltem föl rá, s elcsodálkoztam nyíltságán, bátorságán. Újvári előadásával és az Érsekújvár és Vidékébe írt cikkeivel is nagy rokonszenvet váltott ki. Berecz Kálmán Veres Pétert és Kodolányi Jánost is betervezte előadásokra, de az anyaországi polgármester, Rézler az ő fellépésüket meghiúsította.
Az Érsekújvár és Vidékét a legjobb anyaországi folyóiratokban is publikáló Kovács Endre főszerkesztő rövid idő alatt szinte irodalmi és kritikai orgánummá avatta. Olyan kiválóságok írtak bele, mint Szekfű Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, s Illyés és Féja az anyaországi lapokban is nagy elismeréssel méltatták a népi írói mozgalom érsekújvári felkarolását. A felvidéki munkatársak közül Pfeiffer Miklós kassai kanonok az anyaországi kasztszellem ellen írt ostorozó elemzéseket, s a „felvidéki szellem" érdekében és védelmében a fiatal Janics Kálmán is többször fellépett.
A visszacsatoltság első éveiben, 1939-ben és 1940-ben a felvidéki szellem hangoztatása és a magyarországi társadalmi életben visszamaradt feudális elemekkel való szembeállítása a szélesebb sajtóban is nagy teret kapott, de hirdetői között sok demagóg is akadt, akik megcsúfolták az eredetileg nemes és objektív elgondolást. Erre a helyzetre az Érsekújvár és Vidékében több éles reagálás történt, s azok egyikében a szerző a kompromittálódott felvidéki szellem ellenében a kisebbségi múlt húszéves, csendes, meg nem alkuvó munkájában kikristályosodott emberibb, szociálisabb magatartást mutatta fel, emelte ki: Azt az eszmét, mely a kisebbségi írók verseiben, regényeiben, szellemi hadakozásaiban kelt életre, mozgalmak, ideológiai összecsapások megtisztulásából táplálkozott tovább, s végül a SZEMKE nagy csatornáin át megtette útját azok felé, akikért megszületett: a magyar nép széles rétege felé. A valószínűleg álnéven szereplő szerző, Böjti László, Kemény Gábor akkor megjelent úttörő könyve, az így tűnt el egy gondolat—A felvidéki magyar irodalom története 1918—1938 elismerő reflexiójaként írta a cikket. Az akkor huszonéves Kemény Gábor (később Kemény G. Gábor) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról objektív képet igyekezett adni, s a hivatalos magyarországi kiadópolitika által negatívan kezelt baloldali emigráns írók legjobbjairól is elismerően írt. A könyv példányainak jelentős részét ezért a kiadóban elfektették. Böjti László erről cikke írásakor még nem tudhatott, s a kényes ügy később sem került a nyilvánosság elé. Én csak Kemény G. Gábor levelezéséből szereztem róla tudomást.
Mint már említettem, Holota János az Érsekújvár és Vidékével Budapestről is szoros kapcsolatokat tartott, s gyakran járt haza mérleget csinálni és orvosolandó sérelmeket gyűjteni. E látogatások alkalmával a lap helyi szellemi hátvédjével is gyakran érintkezett. Ezt a hátvédet olyan ifjúsági mozgalmi múltú emberek alkották, mint Berecz Kálmán, Dobossy Imre, a törvényszéken működő Bolya Lajos, s a Sarló kései adeptusának számító Drien Károly polgári iskolai igazgató. Az utolsó kettőről eddig még nem esett szó. Bolya jogot végzett, s tanulmányai vége felé két lírai kötete jelent meg. Aztán a nyitrai törvényszéken dolgozott, de a mozgalmi munkát sem hagyta abba: a Tavaszi Parlamentnek és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaságnak egyik fő szervezője volt. Drien Károlyt én érsekújvári felsős gimnazista éveimben ismertem meg. Egy osztálytársnőmnek udvarolt, s később a férje lett. Engem olyan könyvekkel és folyóiratokkal ismertetett meg, melyekhez nem tudtam volna hozzájutni. A visszacsatoltság idején kitűnt, hogy Drien nagyon élelmes ember: meg nem tagadott baloldali múltja ellenére polgári iskolai igazgató maradt és még moziengedélyt is kapott.
Magyarország 1944 áprilisában bekövetkezett német megszállása után Holota újvári látogatásai nagyon megritkultak. A nyilas uralom még eltolódott, de a zsidóság helyzete már tragikussá vált. A Sztójay-kormány idején a vidéki zsidóság nagyrészét koncentrációs táborokba hurcolták, és szomorúan kell megállapítani, hogy a kormány ez ügyekben felelős belügyminisztere a korábban sok felvidéki zsidónak segítő Jaross Andor volt. Az érsekújvári zsidóság téglagyárba való összegyűjtésére 1944. július 6-án, bevagonírozásukra pedig 11-én került sor.
Ami Holota Jánost és a Holota családot illeti, Jaross őket még a nyilasok uralomra jutása után is védeni igyekezett, de az elvaduló és ellenőrizhetetlenné váló terror akkor már mindent bizonytalanná tett. Újvárban a nyilas vezetők előszedték azokat az aktákat, melyeket még a bécsi döntést követő katonai közigazgatás alatt fektettek le a politikailag megbízhatatlanokról, köztük a sarlós Balázs Andrásról, Berecz Kálmánról, Dobossy Imréről és Horváth Ferencről. Balázs és Horváth aztán állandó rendőri felügyelet alatt álltak, de az — mint Horváth nekem később elmondta — eléggé liberális volt. Azt nem tudom, hogy Balázs és Horváth a nyilas időt hol vészelték át, de Bereczet akkor letartóztatták. Az Újvárból való csoportos elszállítás közben sikerült megszöknie, s utána Dobossy Imréhez és Bolya Lajoshoz hasonlóan rejtőzködve és bujdokolva élt. A nyilasok nagyobb méretű garázdálkodásait és likvidáló akcióit részben a kétszeres érsekújvári repülős bombázás akadályozta meg. Az első a nyilas uralom előtt három héttel, 1944. október 7-én volt, a szörnyűbb második pedig 1945. március 4-én. A bombázások utáni romvárosban a nyilasok is bizonytalanokká váltak, s csakhamar futniuk kellett.
Két hónappal később a második világháború Európában véget ért, s a Csehszlovák Köztársaság visszarendeződött, de a kollektív bűnössé nyilvánított szlovákiai magyarságnak még közel négyéves jogfosztottságot kellett elszenvednie. Ennek következményeit nem részletezem, csak annyit jegyzek meg, hogy a magyar lakosság száma országos és érsekújvári viszonylatban egyaránt nagyon lecsökkent, s az olyan brutális akciók, mint a csehországi deportáció és a reszlovakizáció a meggyötört magyarságban hosszan tartó sokkot idéztek elő. És azt sem lehet elhallgatni, hogy a csehszlovák koalíciós kormányzás az 1945 utáni években nyíltan az itteni magyarság teljes fölszámolására törekedett.
A rettenetes budapesti ostrom idején Holota még azt gondolta, hogy életben maradásuk esetén visszajönnek Csehszlovákiába, s ő visszakapcsolódik a kisebbségi politikai életbe. Ehelyett aztán azt kellett tudomásul vennie, hogy az új Csehszlovákiában magyar kollaboránsként elítélték, s vagyonát elkobozták. A Magyarországon maradás viszont bíztatónak látszott. A hivatalos igazolásokon nehézség nélkül átjutott, egy ideig még miniszteri tanácsosként dolgozott, majd nyugdíjat kapott.
1945 áprilisától a Magyarországra menekült felvidéki magyarok érdekében szívós munkát végzett. Ezt én abból az emlékirat jellegű beszámolóból ismertem meg, melyet chilei emigrációjában Küzdelmünk a felvidéki magyarságért a II. világháború után címmel írt. 1945 áprilisában a Debrecenben székelő ideiglenes magyar kormány két tagjával, Gyöngyösi János külügyminiszterrel és Balogh István tárca nélküli miniszterrel tárgyalt, akik akkor jöttek vissza a szovjet—magyar fegyverszünet moszkvai aláírásáról. Tőlük tudta meg, hogy a Szovjetunió Csehszlovákiát nemzeti államnak tekinti, s a magyar kisebbség itteni érdekképviselete, érdekvédelme nem valósulhat meg. A súlyosan csalódott, de meg nem tört Holota következő lépése a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának megalapítása és a menekültek jogi és szociális helyzetének rendezése ügyében összeállított memorandum volt. A Dalnoki Miklós Béla miniszterelnöknek átadott memorandum azzal az eredménnyel járt, hogy a menekültek ügyével az Országos Népgondozó Hivatalt bízták meg. Emellett egy pozsonyi menekültnek, dr. Stelczer Elemérnek a vezetésével speciális osztály létesült, s ennek első feladata a 20 000 körüli menekült (köztük erdélyiek is) személyi adatainak és otthoni vagyoni adatainak evidenciába vétele volt.
Később a lakosságcsere végrehajtását felügyelő államközi bizottságban egyezmény született arról, hogy a menekült családfők hazautazhassanak, s ingó vagyonukat az áttelepítés keretében Magyarországra vihessék. Sajnos, csehszlovák részről a hazautazhatok számát erősen redukálták, így az eredeti elgondolás nagyon csekély mértékben valósulhatott meg. Ho-lotát ez a kudarc elkeserítette, s a Nagy Ferenc-kormányhoz — és másolatokban a kitelepítési kormánybizottsághoz és a Veres Péter vezette Földhivatalhoz — intézett új memorandumában arra tett javaslatot, hogy a menekültek Magyarországon a hivatalosan áttelepültekéhez hasonló jogokat kapjanak, s lakóházhoz és földhöz juthassanak. Mivel ezt a fontos kívánalmat más szervek, intézmények is felkarolták, az eredmény pozitív lett.
Emlékírásában Holota azokról a tiltakozásairól és intervencióiról is beszámol, amelyekkel a győztes hatalmak által jóváhagyott lakosságcsereterv meghirdetése idején lépett fel. Nagyon elítélően ír Gyöngyösi Jánosról és Tildy Zoltánról, akik hamiskodó hitegetéssel igyekeztek őt lerázni. Erre a két politikusra mi sem tekinthetünk vissza elismerően, de tudjuk, hogy amit akkor a Szovjetunió kikényszerített és a többi nagyhatalom fogcsikorgatva elfogadott, az ellen nem volt apelláta.
A lakosságcsere ellen harcoló Holota Károlyi Mihályt is igyekezett megnyerni. Az akkoriban tért vissza hosszú emigrációjából, s a magyarországi politikai életbe való visszakapcsolódása szenzációs eseménynek számított. Mikor híre ment, hogy a kormány megbízásából Prágába készül, s ott tárgyalni fog a vele jó viszonyban lévő Benessel, Holota felkereste őt, s kérte a jogfosztott magyarok érdekében való hatékony fellépésre. A szenilisen viselkedő Károlyi megdöbbentően reagált: szerinte az itteni magyarok mind nyilasok lettek, a csehek ezért büntetik őket, s Esterházy János is megérdemli a sorsát.
Holota Nagy Ferenc miniszterelnökről ír tisztelettel és elismeréssel, ő a lakosságcsere végrehajtására alapított kormánybizottság mellett tanácsadói jogot biztosított a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának, s később ahhoz is hozzájárult, hogy Holota és az első lakosságcserés kormánybiztos, Jócsik Lajos kisebbségi szakértőkként a már Párizsban tartózkodó magyar békedelegációhoz utazhassanak. Az útlevelük is megvolt már, de a szövetséges hatalmak Budapesten székelő Ellenőrző Bizottságának mindenható szovjet tagja, Szviridov megtagadta a kiutazási vízumokat. Meg kell jegyezni, hogy a magyar békedelegációban két felvidéki kisebbségi szakértő is volt: gróf Révay István és Vájlok Sándor. Révayról már szóltam, s hozzá hasonlóan Vájlokot is nagyon pozitívan jellemezhetem: Pozsonyban és Prágában szerzett bölcsész képzettsége volt, s kiemelkedő kritikusként és tudománytörténészként működött; a visszacsatoltság idején rövid ideig a kassai szlovák gimnáziumban tanított, s utána először a Miniszterelnökség Kulturális Osztályán, majd a Külügyminisztérium Nemzetiségi Osztályán kapott rangos beosztást.
A kitelepítési kormánybizottság tanácsadójaként Holota közreműködött az 1947 áprilisában megvalósított Új Otthon akcióban. Ilyen néven a Magyarországra menekült, kitelepített és kitelepítendő szlovákiai magyarok segítésére szövetkezetet és hetilapot létesítettek. A hetilap 1947 és 1949 között jelent meg, főszerkesztője Sándor Dezső volt. Mellette más újváriak: Dobossy Imre, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos és Krammer Jenő is dolgoztak a lapban. Az értékes kordokumentumnak számító lap Fábry Zoltántól, Peéry Rezsőtől és Szalatnay Rezsőtől memorandumokat vayy memorandumrészeket közölt, s a lakosságcsere keretében kitelepített szlovákiai magyarokról a lakóhelyek szerint összeállított hosszú személyi lajstromok jelentek meg benne.
Holotának a felvidéki menekültek és áttelepültek érdekében folytatott önzetlen, díjazatlan tevékenységéről a Tóth László által 1995-ben összeállított „Hívebb emlékezésül.." című dokumentumgyűjteményben is említés történik. Ennek az értékes könyvnek az alcíme: Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jog/osztottság éveiből 1945— 1948. Ebben nem esik szó Holota memorandumairól, de szerzőjük Érsekújvár egykori liberális polgármestereként és a felvidéki menekültegyesület szervezőjeként és motorjaként van kiemelve, és szervezőtársai is fel vannak sorolva.
Holota emlékírása szerint a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsa 1949-ben az áttelepítési kormánybizottság likvidálásának elrendelésével szűnt meg. Hogy ebben az időben a kommunista diktatúra már kemény kézzel bánt az osztályellenséggel, azt hamarosan Holota is megérezte. Ezt írja: Miniszteri tanácsosi nyugdíjamat megvonták, eladható ingóságaim elfogytak, s a kommunista párt központja a budapesti törvényszék népbírósága elé szándékozott állítani. Bizalmas értesülések szerint én is rákerültem a deportálandók listájára, melyet a régi rezsim közéleti szereplőiből állítottak össze. Választanom kellett az éhenhalás, deportálás és emigráció között. Én az utóbbit választottam.
Az országot 1950. augusztus 26-án hagyta el, s hogy Chilébe emigrált, annak az volt az oka, hogy elsőszülött lánya, Zsuzsa a férjével és Éva húgával már 1948-ban oda költözött, s később ott telepedett le a fentebb már említett Daisy is.
Az utolsó budapesti éveit élő Holotáról nekem személyes emlékem is van. 1948 tavaszán „Ipoly-útlevéllel" Budapesten jártam, s találkoztam Prohászka László gimnáziumi és egyetemi évfolyamtársammal. Elvitt egy eszpresszóba, ahol egykori osztálytársnőnk, Holota Zsuzsa dolgozott, s vele együtt az öreg Holotához is elmentünk. Nem volt sok időm, s csak rövid beszélgetést folytattunk. Megkérdeztem tőle, mi volt Jaross Andor negatív politikai elsodródásának oka, s ő elmondta, hogy a volt képviselőtársak igyekeztek lebeszélni Jarosst a Sztójay-kormányba való belépésről, de ő nem hallgatott rájuk, s elindult végzetes útján.
A Chilébe emigrált Holota hatvanéves volt, s politikai tevékenységét még nem hagyta abba. Erről tanúskodik az 1951. március 15-én keltezett emlékírása, melyet én gépiratként az Észak-Amerikába emigrált egykori sarlósnak s kitűnő művészettörténésznek, Brogyányi Kálmánnak a hagyatékából szereztem meg. A közvetítő családtag, a Freiburgban nyelvészkedő Brogyányi Béla sem tudja, hogy az emlékírás eredetiben vagy angol nyelven megjelent-e valahol, de ezt én valószínűnek tartom.
Birtokomban van egy angol nyelvű tanulmánygyűjtemény is, melyet a mirovi fegyházban 1957. március 8-án elhunyt Esterházy János emlékére 1959-ben Hungarians in Czechoslovakia címmel New Yorkban adtak ki. Ebben már posztumusz módon Holota is szerepel, írásának címe: The attitude ofthe Hungarians in Czechoslovakia (A csehszlovákiai magyarok magatartása).
A csehszlovákiai magyarság helyzetképét nyugati forrásművek s csehszlovákiai és magyarországi újságközlemények értékelése alapján alakította ki. Legtöbbet az 1953 és 1956 közötti Új Szóból idézett, s utolsó hivatkozásai 1956 márciusában megjelent sajtóanyagokhoz kötődtek. Azt a gyakori állítást, hogy a szlovákiai magyarság egy ideig pozitívabban viszonyult a kommunizmushoz, mint a többségi szlovák nemzet, Holota kétségbe vonta, de az ilyen feltételezések kialakulását nem magyarázta meg. A magyarázat pedig az, hogy jogrendezésünk ügye a proletár diktatúra kialakulása, 1948 februárja után vetődött fel és oldódott meg, s a kommunista propaganda ügyes mesterkedése folytán a magyar lakosságban az a hiedelem uralkodott el, hogy jogfosztásunkban a kommunisták kényszeredetten vettek részt, s a burzsoá nacionalisták fölött aratott győzelmük után siettek rendezni a problémát. Ez a hamis beállítás a sokat szenvedett magyarság körében szinte hálaáradatot idézett elő: magasztaló írások születtek a Jégtörő Februárról, s Sztálint dicsőítő versek is megjelentek. A rideg valóság pedig az volt, hogy jogfosztásunkhoz a csehszlovákiai magyar problémát „vagonkérdésnek" nevező Sztálin adott szabad utat, s az 1947—48-ban megváltozott nemzetközi körülmények között a jogi visszarendezést is ő parancsolta meg.
Hogy a sztálini machiavellisztikus politikai masinériához a „felszabadított" országok kommunista pártjainak szolgaian alkalmazkodniuk kellett, arra Holota emlékírásában érdekes utalás van. A kikényszerített lakosságcsere ellen indított kampányuk hatásáról ezt írja: Megkezdtük a sajtó megkörnyékezését. A kisgazdapárti sajtó félénkségből elzárkózott, a kommunista sajtó pedig amely addig következetesen elhallgatta a szlovákiai magyarok üldözéséről szóló híreket, nemcsak hogy elzárkózott előlünk hanem aljas módon és szinte olyan tónusban írt, hogy a cseh öklöt, mely üti a magyart, csókkal viszonozta. A jogrendezéssel kapcsolatban én említem meg, hogy Rákosi Mátyás akkor karakánkodni kezdett, s „keményen" bírálta a csehszlovák elvtársak halogató taktikáját.
Valószínű, hogy az emigráns Holota az emlékírásán és a New York-i tanulmánygyűjteményben megjelent közleményén kívül mást is írt, s talán a chilei sajtóban és az amerikai magyar nyelvű újságokban is publikált. De az is lehet, hogy 1958. október 13-án bekövetkezett halálát hosszabb betegség előzte meg.
A hiányzó kérdéses adatok nem lényegesek. Holota János politikai pályája azok nélkül is impozáns, s megérdemli, hogy a szlovákiai magyarság emlékezetében megőrződjék.