Grendel Lajos
Előszó
Husák elvtárs országlásának tizenötödik esztendejében néhány fiatal szlovákiai magyar tollforgató szövetkezett, hogy Iródia néven irodalmi műhelyt hozzon létre. Hodossy Gyula és Bállá Kálmán bábáskodott a szervezésnél. Bo- hó ötlet volt az Iródia és nem is veszélytelen. 1983 tavaszán Csehszlovákiában vágni lehetett a sötétséget. A szlovákiai magyar irodalom előző nemzedékében éppen akkortájt vágott rendet a hatalom, jobb sorsra érdemes írók asz- szisztálásával. Az Irodalmi Szemle élén Duba Gyulát Varga Erzsébet készült felváltani, aki aztán sokunk meglepetésére rugalmasabb főszerkesztőnek bizonyult elődjénél. A magyarországi hatalom a Mozgó Világ fölszámolására készülődött. Duray Miklóst éppen kiengedték a börtönből, de csak ideiglenesen fektették el az iskolareformnak elkeresztelt asszimilációs för- medvényt, amelyet tíz évvel később a DSZM-mé transzformálódott kommunisták, akik ragacsos mancsukkal újra rátenyereltek az országra, megint megpróbálnak fölmelegíteni. A Madách Könyvkiadóban néhány lektornak kinevezett janicsár megpróbálta gleichschaltolni azt a kevéske igazi irodalmat és írót, amelyet s akit a szerkesztőség átpréselt az általános félelem szitáján. Nagy adag naivitás kellett tehát ahhoz, hogy fiatal, még szinte ismeretlen írók az önszerveződés útját válasszák egy olyan időpontban, amikor a széljárás számukra a lehető legkedvezőtlenebb.
Paradox módon azonban az Iródia ereje éppen résztvevőinek politikai naivitásából és spontaneitásából származott. Ezzel a tudatosan alulszervezett és anarchisztikus zsinatolással sokáig a hatalom sem tudott mihez kezdeni. Nem tudta eldönteni, veszélyes-e vagy veszélytelen a számára, s amikor Sáling elvtárs 1986-ban megbélyegezte, már elkésett.
Tíz év telt el az indulás óta, én mégsem szeretném, ha most, 1993-ban mítoszt kreálnánk akkori nyomorúságunkból. Az Iródia legfőbb érdemének azt tartom, hogy keretet teremtett tehetséges fiatal írók számára az irodalmi érvényesüléshez. Az iródiások már az induláskor is aránytalanul sokan voltak, s a végére még többen lettek. Ám eddig talán, ha tíz százalékuk bizonyította tehetségét. Ez persze nem kis arány. Mivel sokan voltak, az Iródia nem lehetett egységes szemléletű mozgalom. Hizsnyai Zoltán és Fambauer Gábor vagy Hogya György és Talamon Alfonz egészen eltérő temperamentumú alkotók (hogy csak néhány nevet ragadjak ki azok közül, akik valóban bizonyították tehetségüket). Korunknak nincs egységes világképe, az irodalomban ma sokféle stílus, poétika, közelítés lehet egyidejűleg hiteles. Azt hiszem, ezt minden iró- diás tudatosította. Ha valami igazán jellemző a posztmodern korra, az az eklekticizmus és a szkepszis, az origó hiánya.
Az iródiások negyedévi találkozói tudatosították résztvevőikben az ideológiák és normák ellehetetlenülését. Ez válthatta ki a hatalom rosszallását, majd haragját is ellenük. A hatalommal nem cimboráló szlovákiai magyar írók nagy része is idegenkedve figyelte tevékenységüket. Az iródiások nem az ő nótájukat fújták. Ugyanakkor igazságtalan dolog lenne elhallgatni, hogy a hatalom felől érkező támadások élét igyekeztek tompítani, s ha talán kissé kelletlenül is, de 1986-ban, az Iródia legnehezebb hónapjaiban végül is szolidaritást vállaltak a fiatal írókkal. Ez még akkor is tisztességes cselekedet volt, ha nem volt mentes attól a hátsó gondolattól, hogy az írószövetség kebelében majd fokozatosan pacifikálják őket. 1986-tól a Madách Könyvkiadó — nem kis mértékben a szerkesztőségi részleg nyomására és a főszerkesztő egyetértésével — megnyitotta kapuit az iródiások előtt. Némi huzavona után Próbaút címen megjelenhetett antológiájuk (az Iródia címet a kiadó igazgatója nem engedélyezte) és legjobbjaik első kötete.
Peresztrojkás happy end? Egyáltalán nem. 1986-87-ben végre az írószövetség magyar tagozatában is megváltoztak az erőviszonyok, különösen a tagozat 1987. márciusi közgyűlése után. Ám az írószövetség megmenteni nem, legfeljebb átmenteni tudta az Iródiát. A szlovákiai magyar irodalom arra hivatott búvárai (ugyan hová tűntek 1989 után?) egyszer talán kiderítik, hogy a hatalom miért éppen 1986 nyarán határozta el magát arra, hogy adminisztratív eszközökkel véget vet ennek a politikailag de facto ártalmatlan irodalmi mozgalomnak. Lehet, hogy az Iródia-füzetek utolsó száma irritálta az elvtársakat. Az ugyanis már színvonalában is, kivitelében is nagyon folyóiratszerű volt. Márpedig új irodalmi folyóiratot, amely ráadásul az ő engedélyük nélkül jelenik meg, ezek az elvtársak nem tűrtek el. De az is lehet, hogy az Iródia fölszámolását a szlovákiai magyar irodalmi establishment kuloárjaiban határozták el. Az Iródia nem tisztelte a díjakkal elhalmozott szocreál tekintélyeket. Akkoriban városszerte rebesgették Pozsonyban, hogy az Iródia meg- regulázását „magyar elvtársak” kezdeményezték. Persze lehet, ez is csak de- zinformáció volt, egy a sok közül. Mindenesetre 1986 júniusában, az Iródia utolsó találkozása alkalmával, a pozsonyi titkosrendőrség valósággal megszállta Somorját, a találkozó színhelyét, mintha legalábbis Duray Miklós készült volna bevonulni fehér lovon a csallóközi kisvárosba.
Féléves csönd következett, amelyet Hodossy Gyula immár rendszeressé váló zaklatása töltött ki. Az írószövetség magyar tagozata vállalta a mozgalom átmentését, és saját kebelében, elsősorban a volt iródiásokra építve, 1986 decemberében létrehozta a Fiatal írók Köréi. De ez már egy másik történet. Igaz, a magyar tagozat vezetősége nemigen szólt bele a FÍK dolgaiba, azokban az években már egyre inkább a saját belső konfliktusaival volt elfoglalva. Ám a FÍK-ké átalakult Iródia sokat veszített spontaneitásából, és a csoport tehetségesebb alkotói a saját útjukat kezdték járni. A mozgalom megkomolyodott és szép lassan kifulladt. A mozgalomhoz tartozó vagy később odacsapódó történészeket akkoriban már a politikai cselekvés lehetőségei érdekelték inkább. Én az Iródia végét 1989 februárjára tenném, amikor a Talamon Alfonz kötetéről szervezett vita szinte érdektelenségbe fulladt.
Az Iródia tehát már 1989 novembere előtt elvesztette jelentőségét. Nem volt rá többé szükség. Senkinek sem jutott eszébe föltámasztani a novemberi fordulat után sem. Nagy a gyanúm, hogy ha Sáling elvtárs és a párt más harso- násai nem csapnak akkora lármát körülötte, az Iródia akkor is felbomlik vagy átalakul. Hiszen 1986-ban már láthatók voltak a mozgalomban a szemléleti és minőségi differenciálódás és a felbomlás igen markáns jelei. Juhászék már szervezgették a Stúdió rt-1, a történészek és a néprajzosok gazdagították, de egyszersmind oldották is a kezdetben zárt irodalmár közösséget. Ha a párt őrmesterei hagyják, hamarosan valami egészen más lett volna az Iródiából. Lehet, hogy éppen ezért fújtak riadót. Mert azt el kell ismerni és napjaink politikai történései is igazolják, hogy ezeknek az amőbaszerű lényeknek kiváló szimatuk volt mindig.
Mindez azonban semmit sem von le az Iródia jelentőségéből. Végül is a szlovákiai magyar irodalom teljes szemléleti megújulása számára egyengette az utat, s legalább féltucat, ha nem több tehetséges fiatalember nevével ismertette meg az irodalmunk iránt érdeklődő közönséget. Kimozdította tespedtsé- géből a szlovákiai magyar irodalmat, s szorosabb szálakkal fűzte hozzá a korszerű irodalmi áramlatokhoz. Ne nosztalgiázzunk és ne sajnáljuk, hogy elmúlt — az irodalmi csoportosulásoknak, alkalmi érdekszövetségeknek vagy mozgalmaknak ez a sorsuk. Örüljünk annak, hogy volt.
1993
Tóth Károly
Autonómia-kísértet
1986 szeptemberében, közvetlenül az Iródia tevékenységének a felfüggesztése után Érsekújváron egy magánlakásban összeült az Iródia törzsgárdája, hogy lét és nem lét kérdésében, az Iródia sorsát érintő kérdésben közös nevezőre jusson. Nagyjából három lehetőség rajzolódott ki a társaság előtt: 1. Az Iródia vegye tudomásul felfüggesztésének tényét, s mintegy mentve a menthetőt, fogadja el a hivatalos szervek által felajánlott lehetőséget s a továbbiakban a Szlovák írószövetség magyar tagozata mellett működjék, más név alatt, de ugyanabban a szellemben, mint előtte; 2. Az Iródia, tekintettel arra, hogy fennállása idején sose kívánt politizálni és sose volt hajlandó holmi hivatali kötélhúzásba belemenni, eredeti elképzeléseihez méltón, mintegy addigi intellektuális fölényét demostrálandó, a felfüggesztésre, illetve a felajánlott lehetőségre akképp reagáljon, hogy önmaga mondja ki megszűntét, kimondva ezzel azt is, hogy eredeti elképzeléseinek az új viszonyok közöt nem képes eleget tenni, gyakorlatilag teljesültnek tekinti célkitűzéseit, utolsó fanyar gesztusával a felfüggesztés és az előtte lezajlott hivatali (rendőri) huzavona felett mond ítéletet; 3. Az Iródia mindazon tagjai, akik vállalják ennek kockázatát, a felfüggesztés ellenére is közösen folytassák deklaráltan apolitikus irodalmi tevékenységüket, és tegyék ezt bármi áron, annak kockázatával is, hogy a hivatalos irodalmi életből kirekesztődnek, ugyanakkor egy alternatív kultúra alapjait teremthetik meg kisebbségi közegben, amire eddig nem volt példa.
Mind a három lehetőség reális lehetőségként merült fel, bár igaz, a másodikat és harmadikat senki sem vette nagyon komolyan, részben mert az első lehetőség (a mézesmadzag) tényleg adott volt és csupán a fejbólintás hiányzott hozzá, részben azért, mert a másik kettő kiszámíthatatlan következményekkel járt volna, amelyekre igazából senki sem volt felkészülve; s mert benne rejlett annak a kockázata is, hogy esetleg a publikációs lehetőségek befagyasztódásával, illetve az egyenlőtlen küzdelemben egy újabb nemzedék esik áldozatául a konszolidációs időszaknak, végképp elrekesztve az utat az irodalom megújhodása előtt.
Még utólag is nehéz okosnak lenni, hogy vajon melyik lehetőség volt az, amelyik egyaránt szolgálta volna az irodalmi kibontakozás, illetve egy frissen megfogalmazott (s gyakorlatilag az Iródiában következetesen képviselt) újszerű magatartás lehetőségét. A kettő (és a külső beavatkozásával a hivatal erre rendkívüli módon ráérzett) egyik alternatívában sem volt összeegyeztethető, következésképpen bármelyik választása komoly hátrányokkal járhatott mind irodalmi, mind pedig kisebbségpolitikai tekintetben. A kérdés mármost úgy fogalmazható meg, melyiknek van prioritása: az irodalmi kiteljesedésnek (ami természetesen magatartásformát is jelent), illetve a magatartásnak (ami egyaránt jelent irodalmi kibontakozást is)? Ennek megválaszolása azért okoz nehézséget, mert míg az alternatívák meglehetős pontossággal körülírhatók, s megválaszolható az is, melyik fontosabb, a zárójelezett oldala a kérdésnek mindig kétséges marad, hiszen (még utólag is) kiszámíthatatlan, hogy egyik vagy másik választása esetén az miként alakult volna. Mégis a „mi lett volna, ha...” hamisnak vélhető kérdésének a felvetése, az elért eredményeken végigtekintve korántsem tűnik hamisnak, ha benne rejlik a „mi lenne, ha..." kérdése is. És ennek a felvetése talán még ma sem késő.
Tekintsük át az iródia történetének főbb állomásait.
Az Iródia 1983 tavaszán alakult Érsekújváron néhány fiatal irodalmár laza szervezettségű alkotó műhelyeként, hogy a kezdő irodalmároknak megszólalási fórumot teremtsen. A negyedévenkénti összejövetelek egy év leforgása alatt mozgalommá növesztették e műhelyt, s gyakorlatilag olyan szellemi központtá avatták Érsekújvárt, amely ha alternatív kultúra központjaként nem is, de egy „árnyékkultúra" központjaként kezdett létezni a szellemi életen belül.
Műhely jellegét sose veszítette el (az Iródiában részt vevő írók az Iródia Fórum létrehozásával minden találkozón alkalmat teremtettek erre a munkára) és nagyjából két tucat alkotót kapcsolt be a munkájába. Mert vidéken szerveződött, meglehetősen sokáig élvezhette a hivatalos irodalom és a hivatalos szervek oda nem figyelését, hogy azután úgy 1985—86 táján annál inkább lecsapjon rá az a bizonyos „bizalmatlanság légköre”, amely máig körülleng minden, nem a megszokott hivatalos elvárásokhoz igazodó kezdeményezést. A kötélhúzás odáig ment, hogy pártvonalon az Iródia tevékenységét ellenségesnek, szocialistaellenesnek és nacionalistának bélyegezték, teljesen hivatalos és engedélyezett kiadványát, az Iródia-füzeteket pedig illegális kiadvánnyá nyilvánították, majd amikor az Iródia ezen ádáz lépésekkel mit sem törődve tovább kívánta folytatni tevékenységét, egy rutinos aláírás szentesítette tevékenységének a felfüggesztését. Az Iródia ennél fogva máig létezik, csak 1986 szeptemberében tevékenységét felfüggesztették.
Az Iródián belül az irodalmi tevékenység mellett különböző szekciók alakultak, így a történelmi, a néprajzi és a természettudományi szekció. Az Iródia-füzeteknek 17 száma jelent meg.
A felfüggesztéssel párhuzamosan, talán mert a hivatal hamar belátta elhamarkodott (de immár visszavonhatatlan) lépésének hibás voltát, mert vagy félt, hogy a két-háromszáz támogatóval (közönséggel-olvasóval) rendelkező mozgalom árnyékkultúrából alternatívba megy át, megkezdte hivatalosítását — felnőtté avatását. Ez azt jelentette, hogy nagyon gyorsan felkínálta az Iródia alkotóinak a lehetőséget, hogy immár az írószövetség magyar tagozatához kötődve (és Pozsonyban!) kapcsolódjanak be az irodalmi életbe, egy Fiatal írók Körének (FÍK) nevezett szervezeti forma keretében, melynek belső életét, cserében az általuk is elfogadott függőségért, továbbra is maguk alakíthatják és irányíthatják.
1986 decemberében kedélyes, családias hangulatban megalakult a FÍK az írószövetség székházában, és aztán ment minden, mint a karikacsapás. Próbaút címen (Iródia cím helyett) megjelent az első antológia, s ezzel az iródiások értékelhetősége előtt is megnyílt az út. Ez nem is váratott sokáig magára. Sorra láttak napvilágot az immár „próbautasok” vagy „fíkesek” kötetei, néhányuk azóta már két kötettel is rendelkezik (Hizsnyai, Farnbauer), sőt az írószövetségbe való belépésre is jogosult lett.
A FÍK közben elveszítette támogatói nagy részét, az Iródia mozgalmi jellegét ugyanis képtelen volt átmenteni az új keretbe. Megszűntek a szekciói, csupán a történelmi szekció tudta még egy évig folytatni tevékenységét az egyetemi kollégiumban, amolyan önképző- körszerűen. A FÍK vidéken nem tudott számottevő tevékenységet kifejteni, a járási hivatali szervek éberségük folytán minden ilyen kísérletkor átláttak a szitán, mondván: „Fíkesek, persze fíkesek, de valójában iródiások!” A beszüntetett Iródia-füzetek helyett az Irodalmi Szemle egy ívnyi terjedelemben Holnap címen egy mellékletet kapott, amely teljes mértékben a fiatalok rendelkezésére állt, külön szerkesztővel stb. Bár erre lett volna hivatott, ez a szűk terjedelmi keret nem volt elegendő ahhoz, hogy az új törekvéseket reprezentálni tudja, ráadásul eleve megosztotta az irodalmat: fiatalok, illetve „öregek” (értsd felnőttek) irodalmára, tovább mélyítve azt a hamis (nemzedéki) tagolódást, amely az Iródia kapcsán is már megfigyelhető volt.
Ehhez az utóélethez kapcsolódik a FÍK-en belüli differenciálódás is. Ez a belső tagolódás részben irodalmi felfogások, részben pedig a belső szervezeti élet szerint jött létre. Ho- dossy Gyula kezdeményezésére Somorján egy bibliográfus társaság alakult (Rosta néven), amely egyetemisták bevonásával dokumentációs munkával kívánt foglalkozni, illetve a volt Iródia könyvtárára alapozva létrehozni a csehszlovákiai magyar irodalom könyvtárát, ahol minden Csehszlovákiában megjelent magyar mű, illetve erről az irodalomról szóló publikáció fellelhető lett volna. A munka el is kezdődött, de sajnos Hodossy személye akkor még annyira érzékeny pontja volt e kezdeményezésnek, hogy (bár ő megpróbált a háttérben maradni) a hivatal lehetetlenné tette a kör működését, dacára annak, hogy a FÍK égisze alatt működött volna az.
A másik kezdeményezés életképesebbnek bizonyult. Érsekújvárott Juhász R. József vezetésével megalakult az ERTÉ-STÚDIÓ, amely a kísérleti művészet és irodalom meghonosítását és propagálását tűzte ki feladatául. Máig érthetetlen, hogy ugyanaz a város, amely egy évvel korábban még kiátkozta az Iródiát, hogyan adhatott helyet egy ennyire „szélsőséges” (az Iródiához képest feltétlenül az volt) irodalmi kezdeményezésnek. A stúdió máig létezik, havonta tartja rendezvényeit, tavaly (1988) júniusban egy országos, ez év júniusában pedig egy nemzetközi fesztivált rendezve meg, amely csehszlovákiai méretekben is egyedülálló teljesítményként értelmezhető, hiszen a konszolidációs években ilyenre nem kerülhetett sor. Nem véletlenül vett rajta részt annyi cseh és szlovák előadó.
A csehszlovákiai magyar kultúra egyik legérzékenyebb pontja a hagyomány kérdése, nem abban az értelmezésben, hogy mi is tekinthető úgymond „élő” hagyománynak, vagy hogy mi is valójában a hagyomány, ennek higgadt és felelősségteljes mérlegelésére és elemzésére ez idáig nem került sor, hanem a hagyomány kultikus értelmében, hagyománykultusz értelmében. Amikor komolyabban vetődött fel e kultusz kérdése a FÍK-en belül, a hozzá fűződő viszony adekvát kifejeződését egy ellenkultusz kialakításában látta a kör, ezért előhalászva a meglehetősen félreállított és elfeledett Tsúszó Sándor hagyatékát, Tsú- szó személye köré próbált meg az előbbihez nagyon hasonlatos kultuszt kialakítani, a FÍK- en belül létrehozott díjat is róla, Tsúszó-segélynek nevezve el.
A FÍK-en belül egyre inkább tért hódított az a felismerés, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom rákfenéje valahol lokális jellegében és differenciálatlanságában rejlik, hogy évtizedeken keresztül más tagolódást nem volt képes megemészteni (ezt se problémamentesen és összeütközések nélkül), mint a nemzedékit, és ahhoz, hogy normálisabb szellemi és irodalmi élet alakulhasson ki, a különböző irányzatoknak, felfogásoknak is helyet kell biztosítani egy fórum keretében, egy másik, kifejezetten irodalmi folyóirat létrehozásával. Erre alkalom is kínálkozott. A szlovák és a cseh írók részéről a csehszlovákiai átépítés szellemében megfogalmazódott az igény az 1969-ben betiltott irodalmi hetilapok, illetve nemzedéki lapok újraindítására. A peresztrojkát frissen meghirdető hatalom, ha nem is azonnal, de helyt adott ezeknek az igényeknek. Ezen felbuzdulva a FÍK is elkészítette a maga folyóirattervét, amely annyiban különbözött az előbbiektől, hogy nem nemzedéki alapon kívánt irodalmi folyóiratot indítani, hanem az előbb említett irodalmi differenciálódás szellemében. Jelenleg a folyóirat a végső jóváhagyásra vár, s ha minden igaz, a jövő évben elkezdheti működését.
Nagyjából így összegezhetők az elmúlt hat év történései. Ezzel természetesen korántsem jellemeztem azt a szellemi hozadékot, amit az Iródia a csehszlovákiai magyar kultúrán belül képviselt, sem pedig azt az irodalmi teljesítményt, amelyet a kör tagjai külön-külön produkáltak.
Nehéz feladat felmérni, miben is rejlik az Iródia szellemiségének az értéke a kisebbségi kultúrán belül. Nehéz, mert az iródiás társaság soha nem tett kísérletet arra, hogy ezt a helyet valamennyire is értelmezze önmaga számára. Egyénileg, azt hiszem, mindenkinek megvolt a maga motivációja és tapasztalata, e kultúráról alkotott képe, amely kiindulópontul szolgált irodalmi önreflexiójához, magán az Iródián belül azonban ez nem artikulálódott, főleg nem közösségi ítéletként. Vagy ha mégis, amolyan negatív ítéletként élt csupán, mint olyan kérdés, amivel nem kell különösebben foglalkozni, ennél lényegesebb, hogy minél előítéletmentesebben közelítsünk az egy és oszthatatlan irodalomhoz. Nem elfordulás volt ez, mint ezt a későbbiekben és máig is magyarázzák, a csehszlovákiai magyar irodalomtól, hanem az irodalmon keresztüli közelítés hozzá, ellentétben a kisebbségi megközelítéssel. Ha tehát a továbbiakban én mégis e szellemiséget próbálom behatárolni a kisebbségi kultúrán és irodalmon belül, azt ennek a negatív képnek a kivetítésével, amolyan utólagos rekonstruált kép felvázolásával tehetem meg. Ennek az elvégzése azonban nagyon fontos, hiszen ezáltal válhat láthatóvá az a bizonyos autonómia-kísérlet, illetve a fentebb említett alternatívák mérlegelése.
Csehszlovákiában kialakulásának körülményei folytán az irodalom a kisebbségi kultúra legfontosabb elemévé vált. Hivatalosan elismertetett, létezéséhez szükséges eszközökkel rendelkezett, amennyire szükséges volt, intézményesült, szinte egymaga képviselte a kultúrát (a népies kultúra mellett, amely azonban máig amatőr kultúraként kezelődik). Másra nem nyílott lehetőség, erre is csak sokak önfeláldozó munkája révén.
Egy elirodalmasított kultúra volt tehát ez, és ebből logikusan következik, hogy az irodalom egyedüli megnyilatkozási fórumává lett mindannak, ami a kisebbséget érintette. Az irodalom vállalta magára más egyebek mellett a kisebbségi politizálás és ideologizálás, tehát egy kisebbségi politikai kultúra, illetve egy kisebbségi önreflexió megalkotásának a terheit is. Hogy ez mennyire sikerült, egyelőre nem fontos. Az azonban nagyon fontos, hogy helyzete a kisebbségi életen belül mértéktelenül felértékelődött, a szellemi életen belül olyan monopóliumot vívott ki magának, melynek terhei és következményei máig érezhetőek a kisebbségi kulturális szemléletben. Ugyanakkortársadalmi meghatározottsága, tehát a külső körülmények folytán meglehetősen centralizált képződmény lett, ami ezt a monopóliumát csak elmélyítette. Mindenkor egységes, amolyan „ütőképes” irodalomnak kellett legalább látszania, mint ahogyan a kultúrának is egy és oszthatatlannak kellett lennie, hogy a kisebbség megmaradását szolgálhassa.
így az irodalom mértéktelenül átpolitizálódott és átideologizálódott (bár klasszikus értelemben sose volt politikus irodalom), ami talán még nem lett volna baj, ha mindez nem ment volna magának az irodalomnak a rovására.
Ennek az ideologikusságának és politikusságának érdekes módon nem volt egyértelműen negatív jelentése (mint pl. a nemzeti irodalmakban az elmúlt negyven év folyamán). Nem volt negatív jelentése, mert kisebbségi, amolyan megmaradási ideológiát képviselt, ami — vélték sokan akkor és ma is — a lehető legtöbb volt kisebbségi környezetben. A létezés felmutatásával és demonstratív felvállalásával volt egyenlő az irodalom (ill. a kultúra), s ebben a szerepben egyfajta ellenállást is jelentett a hivatalos politikával és ideológiákkal (azért használom többes számban, mert nemcsak a marxista-leninista, hanem a nemzeti ideológiával) szemben is, amelyek a kisebbségi kérdést végérvényesen (olykor túlzottan is) megoldottnak tekintették. Amolyan „ellenzéki” szerep volt ez, amit a közösség is elvár az önmagára valamit is adó írótól. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepét az irodalom betölthesse, a leglojálisabbnak kellett látszania a lojálisok között, és a képviselőik esetében sokszor nemcsak formális, hanem tartalmi lojalitást is jelentett. Furcsa embertípust és magatartásmintákat termelt ki ez a helyzet. Lojális ellenzékiség — erre is csak e kusza nemzetiségi viszonyok között kerülhetett sor. Ez az irodalom a maga rafinált eszközeivel olyan témákat, erkölcsiséget, véleményeket és nézeteket tudott a közösség elé vinni (és az ezt értette is), amelyekre egyébként nem nyílt lehetőség. Csempész-irodalom, mondhatnánk ma, ha ma más lenne a helyzet.
Mivel az irodalmat átitatta mindez, az irodalom önreflexiója se lehetett más. Megszülettek az elméletek a valóságközpontú, az emberközpontú, a történelemközpontú irodalomról, és ezeknek talán nem is az volt az elsődleges bajuk, hogy önmagukkal és hát az irodalommal keveredtek feloldhatatlanul ellentmondásba, hanem hogy ezek az elméletek programszerűen kaptak hangot, úgy. mintha felfedezésszámba mennének, mintha az, hogy az irodalomnak az emberrel kellene foglalkoznia, vagy a valósággal, azt itt és most fedezték volna fel (ebben talán volt is igazság). Tehát amikor ezek követelményként, köve tendőként fogalmazódtak meg, olyan kizárólagosságba (zsákutcába) kergették az irodalmat, amely bizony nem esett távol ama bizonyos sematizmus fájától, amit egyébként épp meghaladni kívánt.
Ez a kizárólagosság azonban sokáig és mindenáron nem volt fenntartható. Hamar jelentkezett ennek az ellenreakciója (az ellenreakciónak az ellenreakciója), amely meghirdette az én- (a szubjektum-), az értékközpontú irodalom nem kevésbé ellentmondó képletét. Még az Iródia is (pedig ez már a harmadik generáció volt, amely ezt zászlajára tűzte) az apolitikusság, az énközpontúság, az irodalomközpontúság jegyében indult útjára. El kell mondani, hogy egy lényeges prekoncepciós elemet sikerült ezeknek a törekvéseknek kiiktatniuk, vagy legalábbis átértelmezniük, nevezetesen az ideológia, a kisebbségi önreflexió elemét. Ki is jutott nekik a „nemzetietlen”, a ,,1’art pour Tart” jelzőkből. Ők voltak azok, kik nem vagy csak nagyon keveset foglalkoztak a kisebbséggel, gyakorlatilag ugye, cserbenhagyták azt.
Felesleges magyarázni, hogy nem volt szó ilyenről. Pusztán egy prekoncepció átértelmezése kezdődött meg, egy, meg kell mondjam, nagyképű prekoncepcióé, mely szerint vannak az egyik oldalon az írók, a szellem emberei és van a másik oldalon a „nemzetiség” mint egész. Az énközpontúság magában rejtette azt a lehetőséget, hogy mindennemű érték létezése a kisebbségi kultúrát gazdagítja, következésképp az egyén (főleg ha még író is) legalább annyira kisebbség, mint az az elképzelt kisebbség. Az író jogot formált arra, hogy elsősorban a művével foglalkozzék.
Az idők során, főleg a hetvenes évek meglehetősen eseménytelen időszakában ez a két koncepció közelített egymáshoz, az egyéni pályákon belül is megfigyelhetők voltak módosulások, így a kép kuszább is lett, s ma már csak egy-egy konkrét ügy derít fényt arra, hogy az adott kérdésben ki melyik felfogást is képviseli.
Ilyen konkrét ügynek bizonyult az Iródia. Ráadásul volt annyira pimasz ez a társaság, hogy ezekről az ellentétekről, mint sok más egyébről (köztük a személyes ellentétekről is) tudomást se vett, épp ellenkezőleg, úgy tett, mintha nem is léteznének, vagy legalábbis álproblémák lennének. Azt hiszem, ebből ered, hogy egyik fél se tudta vállalni ezt a társaságot, illetve hogy mindkét fél az általa létrehozott értékek ellen irányulónak tekintette az Iródiát. Míg az indulásakor az Iródia is az irodalomközpontú irodalom mellett voksolt, a későbbiekben mintha erről is megfeledkezett volna, s az egyéniséget, az elemi tehetséget helyezte mint értékmérő kritériumot a középpontba.
A nemzetietlenség vádjából neki is kijutott, esetében ugyanis nem csak ideológiamentességről volt szó, egyszerűen kivonta magát minden előítélet, prekoncepció alól, pontosabban bele se került. Ez pedig a minden tagadásával volt egyenlő.
A kisebbségi ideologikus szemlélet egyszerűen nem vont határvonalat ideológia és irodalom közé, így az irodalom mindenfajta másként értelmezésében a kisebbségi eszme- rendszer és végső soron a kisebbség megkérdőjelezését látta. Az ezzel szemben létrejött irodalomközpontú szemlélet látta a határvonalat, de hogy erről legegyszerűbb tudomást se venni, tehát a másikat egyszerűen feledni, eszébe se jutott. Az Iródiának sokféle elképzelése volt sok mindenről, de hogy a kisebbségi létezésről másfajta elkézelése lett volna, tehát valami olyan, ami tagadta volna az előzőt, bizton állíthatom, hogy nem igaz, az iródiások- nak ebben a kérdésben semmilyen álláspontjuk sem volt. Bár adott esetben ez nagyobb véteknek bizonyult, mint az előbbi.
Az irodalomról azonban igen. Az irodalmat egyetemes, egy és oszthatatlan magyar irodalomként értelmezték, sőt csak így: egyetemes irodalom. Olyan, hogy magyar, illetve csehszlovákiai magyar irodalom, mint más valami fel sem merült bennük.
Mindebben csak az érdekes, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi hagyománynak a Sarló, illetve Fábry óta szerves része volt az egyetemesség, ez volt az, amit egy kisebbségi írónak illő volt elérnie, ahhoz hogy a kisebbség értékeit a világnak felmutassa, létezésének ez volt az alfája és az ómegája. Ennek a feladatnak a gyakorlati konzekvenciáit azonban maradéktalanul sose vonta le senki, talán nem is volt rá mód, 1969 után pedig lehetőség sem, igazából magatartásmintaként sose tudott létjogosultságot szerezni magának (maradt jelszónak), vagy a kitörni vágyás amolyan lehetőségének (Tőzsér Árpád, Cselényi László), vagy egyenesen menekülésre kényszerült (Varga Imre, Tóth László).
Az iródiások számára az a kérdés, hogy a kisebbségit és az egyetemest megkíséreljük összeegyeztetni, hogy a kultúrák között vagy egy kultúrán belül az államhatárt realitásként vagy valami irodalomformáló tényezőként fogadják el, fel sem merült. Gondoljunk csak Krauszra, Hizsnyaira, Juhászra, vagy teszem azt Farnbauerra, Talamonra, Hogyára, ha meg is jelenik írásaikban a kisebbségi probléma, akár mint probléma, akár mint tény, gu- nyoros, ironikus stb. élcelődések formájában történik csak, mindenkor alárendelve az írás tartalmi és formai megoldásainak. Hadd idézzem (tényleg csak szemléltetésképpen) Farn- bauer Gábornak Czakó Józsefhez, a Párizsba „szökött” iródiáshoz írt remek négysoros sóhaját:
És mondd csak, ha már... ha már élemmel álltam fénybe, mondd csak, sokat látott barátom,
Párizs... tényleg van?!
(Kondenzációs kísérlet)
Soha ennél keserűbb megfogalmazását akisebbségiségnek, vagy kelet-európaiságnak, vagy amit akarok. Vagy például Krausz Újra otthon avagy valami bűzlik Dániában című versének utolsó sorai:
(...)
be szép is a dalom irigyli tőlem
a csehszlovákiai magyar irodalom
bableves fújja a régi dalt békéseketszellenthetsz otthon vagy már otthon vagy
ez egy privát birodalom
Ha létezhet tiszta, abszolút ideológiamentesség, az csak akkor válhat megvalósíthatóvá, ha nemcsak a körülöttem burjánzó ideológiákat vetem el, hanem a saját felfogásomnak is minduntalan ellentmondók, pontosabban beleérzésszerűen képes vagyok bármily felfogás reprodukálására és vállalására. Mindez természetesen csak az irodalmon belül lehetséges, de hát éppen ez a cél, az irodalmat feloldozni minden külső kötöttség alól, főként a kisebbségi irodalomra annyira jellemző erkölcsi követelmények alól. Az erkölcs alapja a következetesség, ha ehhez a következetlenségemhez következetes leszek, erkölcsileg sem lehetek elmarasztalható—természetesen mindezt írásaimban láthatóvá kell tennem.
(így már természetesnek kell tekintenünk azt, hogy ha kisebbségi írók köteteiként lapozzuk az iródiások köteteit, a kisebbségi létélményre, vonásokra is számtalan példát találhatunk — ez ugyanúgy részét képezi élményanyaguknak, mint bármi más [nem is lehet ez másként], csak éppen a fentiek szellemében.
Mint ahogy az is igaz, hogy ha tisztán, amolyan „öncélú” irodalmi kritériumoknak vetjük alá az írásokat, kénytelenek leszünk megállapítani, hogy nem egyértelműen elkötelezetlen, esztétizáló irodalom ez.)
Nem törődve a megítéléssel, tenni azt, amit a költői én és tudat, az intuíció diktál, s ha már mindenképpen arra kényszerülök, hogy kisebbségi íróként határozzam meg önmagam, az csak egy módon történjék, az értékteremtés üres, közhelyszerű igénylése, illetve hangoztatása helyett az értékek tényleges megteremtéseként. Az értékközpontúság így válhat meredeken kisebbségivé, ugyanakkor egyetemes érvényűvé.
És itt egy kis kitérőt kell tennem. Hiba lenne az összes iródiást egy kalap alá venni. Már a Próbaút antológiában is megfigyelhető, hogy egyesek a felvázolt gondolatkörtől, felfogástól különböznek. Gondolok itt elsősorban Ravasz Józsefre, aki a maga cigányköltészetével gyakorlatilag a kisebbségi (ráadásul többszörösen kisebbségi) önreflexió hagyományos formakincsét és tartalmi vonásait reprodukálja. Kötetében (amely nemsokára megjelenik) ez teljes mértékben nyilvánvalóvá válik, a népért aggódás, a megmaradás, a túlélés, a nemzetébresztő, amolyan riadót fúvó, népét és önmagát ostorozó magatartás szinte minden összetevője megjelenik verseiben. Paradox, hogy cigányként ő a legkisebbségibb magyar az iródiások között.
A másik példa Hodossy Gyula, akinek szövegszerű verseiben a politikum, a „hivatalosság" embert őrlő tényén túl, a kisebbségi létezéssel összefüggő kérdések is fontos szerepet kapnak, és mindez hagyományos értelemben. Csak fanyar hangja menti meg őt attól, hogy ne búsmagyarkodjék, ne szenvedjen emiatt.
Mindkettőjüknél fellelhető egyfajta görbetükör (Hodossynál a fanyarság, Ravasznál a kettős kisebbségiség), amely nemcsak távol tartja őket a hagyományos kisebbségi felfogástól, hanem közelíti is őket ahhoz a másik irányhoz.
Fontos megjegyezni tehát, hogy a hagyományos kisebbségi felfogás csak lenyomatokban jelentkezik az iródiásoknál, és ez legalább annyira köszönhető az egyéniségnek, mint annak a közösségi ítéletformálásnak és nemegyszer közösségi nyomásnak, amely az Iródi- át jellemezte.
A legfontosabb mégis az volt, hogy egyénileg mindenki leszámolt az irodalom olyannyira közkedvelt és egyedüli kisebbségi értelmezésével. Egyébként is elmondható, hogy a belterjes, prekoncepcjókhoz mereven ragaszkodó írói magatartás elsősorban azok jellemzője, akik nem rendelkeznek kellő tehetséggel, s irodalmi értelemben mankóra van szükségük az alkotáshoz, vagy a tehetségüket külső (és belső) okoknál fogva nem tudják kellőképpen kiteljesíteni (ez utóbbi azonban, a tehetség szempontjait tartva szem előtt, kétségesnek is mondható).
Az Iródiának, azt hiszem, fontos szerepe volt abban, hogy a tehetség elfogulatlan és előítéletmentes kibontakozására lehetőséget teremtett, az irodalomhoz vezető hagyományos utak megkerülésével pedig még a veszélyét, a lehetőségét is kiiktatta ebből a folyamatból. Ilyen szempontból az Iródia nem volt egyedüli kísérlet, de mindenképpen olyan volt, amely sikeresnek bizonyult.
A másik fontos kérdés a magatartás kérdése. Ebben a vonatkozásban még az eddigieknél is homályosabb, megfoghatatlanabb szálakba kell kapaszkodnom, ez ugyanis szövegi- leg nem bizonyítható, vagy csak nagyon áttételesen, s csak az önmagam által felállított követelmények jelenthetnek eligazodást a kérdésben.
Magatartáson ilyen értelemben azt a fajta alapállást értem, amely jelentésében több, mint ami belőle önmagában adódna, többletjelentését a közegből, a kontextusból meríti, és bizonyos esetekben ez több lehet annál is, amit egyébként szándéka szerint képviselni kíván. Nem tisztán irodalmi összetevő, de olyan, ami az irodalmi tényezőktől elválaszthatatlan, és sok esetben az irodalom megközelíthetőségének a legfontosabb kritériumává válik.
A kisebbségi létezés szempontjából a magatartás még ennél is többet jelenthet, ötvözete mindazon cselekvési normáknak, amelyek az eligazodást, kiállást szolgálják, sokszor még a tartalmi tényezőktől is függetlenül, puszta létével van jelen, és így válik követendő példává.
Az autonomitás demonstrálása szempontjából a magatartásnak rendkívül fontos szerepe van. Mégha nem is tudatos, mégha nem is oly látványos, maga a létezése (potenciálisan) tartalmi hordozó, fókusza mindannak, amit az egyén vagy egy csoport létezésével kifejezni kíván.
Az irodalom nemcsak a kisebbségi kultúrán belül tett szert monopolisztikus szerepre Csehszlovákiában, maga az irodalom is monopolisztikus formát öltött (mint ahogy a kultúra egésze is általában). Ez már önmagában sokféle magatartásmintát rejtett magában. Nehéz lenne ennek a monopolizmusnak az összes okát felsorolni. Annyi bizonyos, hogy fontos szerepet játszott ebben a társadalmi-politikai háttér, a pártállam mindent maga alá gyűrő, mindent a saját képére formáló hatása (gondoljunk csak arra, hogy minden intézménynek belső szervezeti felépítése, döntéshozatali mechanizmusa stb. a párt alapszabályához igazgatott). Az intézményrendszer kialakulásával és sérthetetlenségével és függőségi viszonyaival eleve meghatározódott a hely, ahová bármely újonnan létrejövő intézmény, alintézmény stb. tagolódhatott, s mintegy meghatározódott az is, hogy a hatásköre meddig terjed. A magatartás szempontjából nem lényegtelen az a tény, hogy ezek a játékszabályok kijátszhatóknak bizonyultak, a kiskapuk léte olyan életstratégiák kialakítására adott alkalmat, amelyek a hivatalosságon belül (lelket nyugtató hatással) az ellenkezés kifejezői lehettek.
Számomra azonban még ennél is fontosabb mozzanat, ami a kisebbségi eszmekörből gyakorlatilag az előzővel mintegy harmonizálva adódott. A megmaradás jegyében összpontosított erők nemzeti értelemben mindig hajlamosnak bizonyultak centralisztikus elemek elfogadására. Abból a létalapból, amiből 1949 után a kisebbségi kultúra kinőtt, ténylegesen a meglévő erők mozgósításával és összpontosításával tudott csak önmagára találni. Bár a hivatalos szervek minduntalan hangoztatták, hogy immár nincs mitől félni, a kisebbség reflexei és hát tapasztalatai is azt diktálták, hogy azért jobb félni..., pontosabban, hogy van mitől félni. Az összefogás, az együvétartozás mítosza így szerves részét képezte önreflexiójának, sőt nem egy esetben azt is tapasztalnia kellett, hogy az összefogás hatékony erő az állami törekvésekkel szemben. Tanulságos, hogy a rendkívül elkötelezett, a kommunista eszmékkel feltételek nélkül azonosuló elit (mert ilyen volt) mennyire hasonlatos reflexekre tett szert, mint a tőle különböző, bizonyos mértékben vele szembehelyezkedő másik oldal.
A hiba, szerintem, akkor következett be, amikor ez az összefogástudat mindenre kiter- jesztődött, és az ügyek kezelésében mind a kisebbségi elit, mind a kisebbség egésze szelektív képességét elveszítette, és ezen az összefogáson túl más cselekvési és magatartásnormát nem tudott kialakítani, sőt respektálni sem. Épp ellenkezőleg, minden olyan kezdeményezést, amely ezt az együvétartozást megkérdőjelezte volna, megpróbálta (legtöbbször sikerrel) a maga körébe vonni, vagy ha ez reménytelennek bizonyult, lejáratni, kiátkozni.
Másfajta magatartásminták természetesen azért kialakultak. A legtöbb természetesen egyéni magatartás volt, hatása elenyésző, hiszen csak magán/négyszemközti beszélgetések közben tudott megnyilvánulni, akkor is csak óvatosan, mértéktartóan. Az egyéni stratégiák. mint másutt is, a magán- és a hivatalos szféra kettéválasztásában találtak önmagukra, sejtetve, hogy ez lényegében a kivárás stratégiája, csak legyünk túl mindezen, akkor majd minden másképp lesz. Az irodalmi életben ilyen magánszférába sorolható az író—olvasó találkozókon tanúsított magatartás, amikor a könyv, a meghívás csak ürügyül szolgált ahhoz, hogy szűk körben, legtöbbször csak a protokolláris teendők után, immár „nyíltan" legyen szó „mindenről".
Egyfajta magatartásmintának bizonyult az is, ha valaki hivatalos rendezvényen felállt és elmondta a magáét, immár tényleg nyíltan, vállalva fellépésének a következményeit. Ezek az egyszeri alkalmak azonban csak amolyan virtuskodásszámba mentek, esélye sem volt annak, hogy a következő, a mondottakból következő lépések megtörténjenek.
Másfajta magatartásnormát csak egy-egy tudósember tudott kialakítani tisztán a tudományos etikához való szilárd és következetes ragaszkodásával. Általános mintává ez sem válhatott, hiszen ez legtöbbször a dolgozószobán belül maradt, mégis erkölcsi tartás tekintetében példaadó lehetett és tiszteletnek örvendett.
Komoly változást jelentett ezen a téren a polgárjogi mozgalmak megjelenése. Ez ugyan rendkívül nagy áldozatvállalást követelt, sokszor az egész addigi életforma megváltoztatásával járt együtt, mégis a politizálás egy egészen újszerű, független lehetőségét vetette fel, amely kilépett az addigi kényszerű taktikázások köréből. Mint ahogy mindenütt, egyben az érett állampolgári magatartás kifejezője is volt, egy csapásra semmissé téve azt a másod- rendűségi érzést, amely a kisebbségi magatartást mindig is jellemezte. De mégsem véletlen, hogy az értelmiség egy jelentős része, bár szimpatizált vele, minden tekintetben, végső következményeiben vállalni nem tudta. Ebben szerepet játszott az, hogy az értelmiség nagy része az addigi gyakorlat folytán nagyon szorosan kötődött az addig kialakult, az általa kialakított intézményi formákhoz, s képtelen volt azokat elhagyni, de az is, hogy mint említettem, kisebbségiként egyébként is állandóan egyfajta ellenzékiségben tudta magát, ez a kihívás pedig már meghaladta energiáit.
Az irodalom monopolisztikus jellegének és a felsorolt magatartásmintáknak a fényében az Iródia komoly előrelépést jelentett. Azzal, szerveződött és vidéken tudott országos rendezvénnyé válni, már önmagában egy ellenpólusát képviselte az irodalmi életnek, valami olyat, amiről kívülállóként nem lehetett tudni hogy, mi lehet majd még belőle, de azt pontosan tudni lehetett, hogy már így is a kialakult és az egyedüli lehetségesnek vélt mintát kérdőjelezi meg. Autonomitása tehát nemcsak szellemileg értendő, függetlenedésével a „hivatalos”-nak tekinthető kisebbségi irodalmi élettől szervezeti autonomitást is jelentett ez. Hogy mennyire benne volt ez, arra hadd hozzak fel egy példát.
Már az Iródia utolsó hónapjaiban, tehát még a felfüggesztése előtt nagyon komolyan felmerült annak a kérdése, hogy az Iródián belül hangadónak számító, és a „fiatal" jelzőt már meglehetősen nyűgösnek találó, kialakult profillal rendelkező írók kiválnak az Iródiá- ból, és önálló írócsoportosulásként fognak a továbbiakban tevékenykedni. Ennek a körvonalai nem rajzolódtak ki igazán, valami laza csoportosulást véltek elfogadhatónak, de mindenképpen olyat, ami a szellemi autonomitásukat kifejezni képes. Az Iródia felfüggesztése azután gyökeresen új helyzetet teremtett, de mint látni fogjuk, szándékáról azután sem mondott le a társaság.
Természetesen ez a függetlenségtudat a magatartásban is jelentkezett. Mindenáron megtartani a személyes szabadságot, a személyiség szabadságát, még azon az áron is, ha esetleg az ember kirekesztődik a hivatalosság kereteiből. Szembehelyezkedni mindazokkal a követelményekkel, amelyek bár elérhetők lennének, elérésük folytán a személyiség fokozatos feladására kényszerülnének (így pl. iskolai végzettség stb.).
Paradox, és itt kanyarodnék vissza az eredeti kérdésemhez, hogy éppen ez a magatartás 1986 szeptemberében oly könnyedén elfogadta a hivatalosítás lehetőségét, és nem vállalta ennek a függetlenségnek az adekvát kifejeződését, az alternatív kultúra művelését. Ez a lehetőség ugyanis abban az időben nagyon is adott volt, és csak kévésén múlott, hogy nem az lett belőle.
Ez a kevés pedig a már felsorolt hagyományok és felkészültség hiányán túl az a csábító lehetőség volt, hogy majd a FÍK-en belül sikerül kialakítani azt az alkotóközösséget, amely az Iródia felfüggesztése előtt már nem jöhetett létre. Azt hiszem, ez játszotta a legfontosabb szerepet abban, hogy annyi fenntartása mellett a társaság a FÍK-be végül is belement.
A FÍK azonban, és ez már hároméves távlatból jól látható, nem volt a legmegfelelőbb keret erre. Azzal, hogy szervezetileg betagolódott egy nagyobb sztálinista struktúrába, már önmagában lehetetlenné tette a kör működését, megfosztotta önmagát ugyanis attól a spontaneitástól, ami minden független kezdeményezésnek a legfontosabb hajtóereje, attól a rögtönzésre épülő cselekvéstől, amelyet mindenkor a produkció irányít. Az ilyen keret mindenfajta kényszer és tiltás nélkül, pusztán a belső rendjével hatni képes, és aki részt vesz benne, ezt a hatást hosszú távon nem tudja kivédeni. Az „az lesz, amivé formáljuk” jelszó (mert ez minden ilyen struktúrában megjelenik), az „az van, amivé formálódtunk” fanyar beismerésévé módosul. A nemzedék megmentődött, csak egy lehetőség végérvényesen elúszott.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy valami „öldöklés” folyt volna, ellenkezőleg, az iródiásoknak megjelentek a kötetei, gyakorlatilag utólagos igazolást nyert mindaz, ami az Iródiában három év alatt történt, markáns egyéniségek jelentek meg az irodalomban, rendkívül nagy produktivitással, irodalmi értékek keletkeztek és keletkeznek, s jelenlétük jótékony hatással van az egész irodalomra. Maga a szellemi függetlenség sem tűnt el, sőt még csak át sem alakult, csak, úgy érzem, komoly energiákat emésztett fel az elmúlt három év, és törést szenvedett mindaz, ami az Iródiában elkezdődött.
Az alternatív kultúra létrejöttének a meghiúsulása azért jelent fájdalmas veszteséget, mert újra meghiúsult egy kísérlet arra, hogy kiszolgáltatottságmentesen, önállóan, a maga belső törvényeit követve, ne valamivel szemben, hanem önmagáért létezhessen az irodalom, egyben olyan struktúrát is létrehozva, amely a kultúra differenciálódásának is fontos elemévé válhatott volna.
Az Iródia mind a hivatalos kulturális közegen belül, mind a kisebbségi irodalmon belül autonómia-kísértetnek bizonyult, amitől talán a kelleténél is jobban megijedtek az arra illetékesek, valójában azonban csak önkísértés volt, s csak kísérlet maradt.
Végezetül talán nem haszontalan néhány szóban jellemezni azokat az írókat az iródiá- sok közül, akiknek már kötetei jelentek meg, vagy köteteik vannak előkészületben. Hadd hívjam fel a figyelmet Zalabai Zsigmond Próbaút a Parnasszusra című írására (Irodalmi Szemle, 1987/7.), amely részletes elemzést nyújt a Próbaút című antológiáról, illetve az ehhez kapcsolódó vitaanyagra, amely az Irodalmi Szemle 1978/8. számában jelent meg.
Először Hizsnyai Zoltánnak jelent meg önálló kötete Rondó címen még 1986-ban (Főnix Füzetek, Madách Könyvkiadó. Pozsony 1986). Hizsnyai költészetében egyfajta plebejus magatartás van jelen, nem lázadásszerűen, ez számára túlságosan felszínes lenne, hanem a lendület erejeként. E lendület útjában nincs megverselhetetlen, ugyanakkor, ahogy erre már Zalabai is figyelmeztetett, Hizsnyai nem valamiről, hanem valamit versel, minden alkalmassá válik a kezében arra, hogy átlényegítse azt, s verseiben Toldi Miklós lépteihez hasonlatos súlyt adjon nekik a költészet, a szó törékeny fordulataival és eszközeivel. Célja a diszharmónia újrateremtése, a termtőerő feltartóztathatatlan lendületével, amely még a hibákat is képes áthidalni, elfedni a szemünk elől. (Hizsnyai másik kötete az elmúlt hetekben jelent meg Tolatás címen.)
Hasonló erő jelenik meg Krausz Tivadar kötetében is (Szövetségek. Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1987), bár ez inkább Ady vitalitásához hasonlatos, semmint Toldi lépteihez. Jobban ráérez a nyelvre is, nemcsak a szavak belső tereit vonja be a költészetébe, hanem azok lehetséges kiterjedéseit is, egy szójáték, egy szó többet elmond, mint maga a vers egésze, s ezeket álatalában sikerül is olyan helyre rejtenie a versben, ahol ezek a jelentések felszakadhatnak. Másik fontos tényező, hogy az erő nála nem nyers erőként létezik, hanem az Istennel lesz azonos. Az istenit olyan széppé akarja tenni, hogy megengedhetetlen legyen a benne való kételkedés. A kötet egy kis túlzással kísérlet az Istenné válásra. De mert tudja, hogy más választása nincs is, a célként előtte lebegő isteni tökéletesség elveszíti értelmét. A költői én semmitől sem retteg jobban, mint a széptől, a harmóniától, a jótól, a szabadságtól, a megszabadulástól, a végső szövetségtől.
Sorrendben a harmadik Farnbauer Gábor A hiány szorítása című kötete (Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1987). (Azóta megjelent a második kötete is A magány illemtana címen.) Már a kötet címe is jelzi, a borítón levő idézet pedig ezt félreérthetetlenné teszi, hogy az én hiányának, illetve lehetőségének vagy egyszerűen voltának a kérdései foglalkoztatják. Az én megközelíthetőségét a fogalmi rendszerének kialakításában látja. Az én hiánya azért kínzó, mert megvan a lehetősége, hogy megszűnjék egyszer, hogy az én én lesz, csak erről nem lesz tudomásunk. Az én fogalmi rendszerének, mert az én egyetemes és kozmikus, túl kell lépnie a hagyományos művészetek és tudományok határait, és ezek előítéletmentes egyesítő újrafogalmazása az egyetlen lehetőség önazonosságunk megfogalmazására, az egzisztencia értelmezésére.
Talamon Alfonz novellái A képzelet szertartásai címen jelentek meg önálló kötetben (Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1988). Talamon elsősorban kompozíciós készségével tűnt fel, megalkotott szituációit a végletekig próbálva meg kiaknázni, és ez sikerül is neki. A képzelet olyan matavalóság megalkotására teszi őt képessé, amelynek belső törvényeibe be sem kell avatkoznia, szinte önmagától bontja ki jelentéseit. Tudatos, kiművelt nyelvezete (néhány novellájában csak a ragok utalnak a szereplőkre s a cselekményre) atmoszférateremtő hatással bír, s a novellák dinamikájának a legfontosabb forrása.
Juhász R. József Korszerű szendvics című kötete (Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1989) a Kassák által művelt szabadvers hagyományait követi, de nem egyszerű folytatása annak. Juhász számára a lényegi kérdés az, hogy milyen kritériumok alapján írható körül a költészet, egyáltalán léteznek-e kritériumok erre vonatkozólag. Költészete a költészet határeseteit veszi célba, így jut el a vizuális (kötetbe technikai okokból csak egy ilyen költemény kerülhetett), az akusztikus és egyéb kísérleti költészeti ágakhoz, amelyeket egyéni teljesítményein túl a már említett ÉRTÉ-STÚDIÓ által is prezentálni kíván.
Ez persze korántsem minden. Előkészületben van Hogya György Metszéspontok című növelláskötete, M. Csepécz Szilvia Történések küszöbén és Ravasz József Idegen kézműves című kötete. Kiadásra várnak még Hodossy Gyula, Feliinger Károly, Mészáros Ottó kötetei.
1989 nyara
MIÉRT IRÓDIA?
Az alábbi szöveg az 1986-ban megjelent Próbaút című antológia fülszövege: pontosabban az akkor még Iródia címmel szerkesztett antológiáé. A könyv megjelent -de az akkori hatalom tiltása miatt Próbaút címmel, s értelemszerűen az itt közreadott fülszöveg első bekezdése nélkül
Ezt a szóötvözetet alkották és fogadták el a résztvevők annak a találkozónak a megnevezésére, amelyet a pályakezdő irodalmárok 1983 júniusától tartanak meg rendszeresen Érsekújvá- rott. „A szlovákiai magyar irodalom folytonosságának fenntartása és az irodalmi utánpótlás biztosítása” céljával és két szervezet (a Csemadok helyi szervezete és a járási könyvtár) aktív támogatásával rendezett találkozók alkalmából — ugyancsak IRÓDIA címmel — füzetsorozat is indult a több tucatnyi fiatal írásaiból (két év alatt tizenegy száma jelent meg). Az IRÓDIÁt több okból is irodalmunk egyik legbiztatóbb jelenségének kell tartanunk: meglepetés volt, ahogy — spontánul, öntevékenyen—megszerveződött, hogy önszervező működési formáját kialakítva állandósult, és hogy viszonylag rövid idő alatt jó néhány ígéretet és tehetséget mutatott fel. Éppen rájuk, illetve egy csoportjukra támaszkodva születhetett meg a fiatal szlovákiai magyar költők és írók legújabb antológiája.
S miért éppen rájuk támaszkodtunk?
Antológiánk szerzői, azaz itt szereplő írásaik többek ígéretnél: eredmények, amelyekkel ki lehet lépni a közönség elé. Az „iródiások” közül azok kerültek kötetünkbe, akiknek megkülönböztethető írói arcéle, sajátos esztétikai és stílusbeli felfogása és iránya, valamint egyéni gondolatvilága, körülírható világképe van. Úgy véljük, mindez joggal állítható Csepécz Szilvia egyszerűségükkel megragadó, áttetszőén tiszta szövegeiről, Farnbauer Gábor időnként szédítő- en magasra törő gondolati versépítményeiről, Feliinger Károly végletesen sűrített, folytonosan a hallgatással szembesülő képalkotásáról, Hodossy Gyula keserűen groteszk clown-monológjai- ról, Hizsnyai Zoltán szintetizáló hajlamú sokirányú, és sokszólamú lírájáról, Juhász Józsefnek avantgarde hagyományokat is felhasználó, de a humort sem nélkülöző verseiről és szatirikus írásáról, Krausz Tivadar kihívóan ironikus, az ötleteket mély értelmű költészetté varázsoló versmutatványairól (és maró gúnnyal megírt prózájáról), Ravasz József érzelmi hangoltságú, egy tragikusan lírai atmoszférájú világot képekbe foglaló vallomásairól. Ami a prózaírókatilleti, ugyanez vonatkozik Hogya György gondolatokkal átszőtt realizmusára, Szentandrási Tibor lélektani érzékére és megjelenítő készségére, valamint Talamon Alfonz gazdagon árnyalt stílusára, magabiztos szerkesztésmódjára.
A szerkesztők
Balla Kálmán
ELŐHANG
Az irodalom tétfontosságú szükséglet. Egyénnek és társadalomnak egyaránt életfeltétele, noha mindig sokan voltak, akik tagadták ezt a szerepét. Bennünket azonban ne tévesszen meg rövidlátó haszonelvű érvelésük. Közvetlenül ugyan nem az irodalom teszi lehetővé az életet, áttételesen ható és érezhető jelenléte és munkája annál fontosabb. Az irodalom teremti életünk alapját: értékeinket és nyelvünket. Egy és ugyanazon aktussal nemzi és hívja életre őket — bennünk és belőlünk. Az így születő emberi értékek állandóan jelen vannak a történelemben, módosulnak, de meg nem haladhatók, ellentétben a tudomány eredményeivel. Az irodalom által teremtett nyelv pedig a beszélt nyelvnek, legelemibb megszólalásunk lehetőségeinek forrása. Érték és nyelv: az egyénnek életfeltétele, de a társadalmi és nemzeti létnek is állandó (konstans) tényezője.
A költő nem születik, hanem lesz. Az író különösen. És nem csupán a megtanulandó nyelvi mesterség meg a szükséges gyakorlat mondatja ezt velem. Az irodalmi alkotás ugyan minden ízében egyéni (szubjektív) eredetű, megszületésének és irodalomként való létezésének feltételei azonban túlterjednek alkotója lehetőségeinek határain. Az alkalmas közegre, azaz irodalmi életre, valamint a közönségre, a befogadókra gondolok. Mindkettőnek az őssejtje, a csírája pedig maguknak az íróknak a bármilyen kicsiny közössége.
Ez a közösség az irodalom létezésének szervezhető mozzanata. Bizonyítékom: az első — s remélem, később a többi — „Iródia” találkozó, amely nélkül ez a füzet nem állhatott volna ösz- sze. Ez a füzet pedig — amely, remélem, első a sorban, és amelynek a lehető legszerényebb köntös jutott csupán — irodalmat tartalmaz, és nem csak szándékában. Czíria Attila, Juhász József, Simon Attila, Tóth Károly, Zsemberi Etelka és a többiek versei, Hogya György, Talamon Alfonz és mások prózája figyelmet érdemlő jelentkezése egy új írónemzedéknek. Munkáik — amelyekből füzetünk szemelvényeket tartalmaz — nem csupán jelzik, hanem bizonyítják is kötődésüket a modern európai és magyar irodalom egyes irányzataihoz, alakjaihoz. A kötődés pedig igényt is jelent: a megmunkálásbeli színvonal és a szemléletbeli elmélyülés igényét. Azt, hogy fiataljaink tisztán akarnak látni világunk dolgaiban, a világlátásukat korszerűen, következetesen, a saját hangjukon kívánják kifejezni.
1983 szeptembere
Csajka Gábor
ÜDÍTŐK MELLETT ÜLDÖGÉLVE
Ez év májusában levelet kaptunk Csehszlovákiából, a Magyar írók Szövetsége KlSZ-alap- szervezetének címezve. Érsekújváron (Nővé Zámky) adta postára az IRÓDIA irodalmi csoport vezetője, pontosabban „főszervezője”, Hodossy Gyula. „Szlovákiában a kezdő toliforgatókat csoportosító IRÓDIA másfél éves tevékenysége után szükségesnek érezzük, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi élet folytonossága érdekében mélyebben megismerjük a mai magyar kulturális életet... Valljuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom a magyar kultúra része. Ennek szellemében kívánjuk szorosabbá, leendő közös programokkal gazdagabbá, közvetlenebbé tenni művelődési kapcsolatainkat” — szólt a levél, mely nem egymagában, hanem két karcsú füzetkével, az iródiások műhelykiadványának színvonalas második és harmadik számával együtt érkezett. A napokban Budapesten találkoztam Hodossy Gyulával, az IRÓDIA másfél éves működéséről és az előzményekről beszélgettünk, abból az alkalomból is, hogy az írószövetség KISZ-szervezetének meghívására ez év novemberében huszonöt iródiás érkezik Budapestre. Műsoros estet fognak tartani, szakmai beszélgetéseken és baráti találkozókon vesznek majd részt.
— Miért jött létre az IRÓDIA-csoport; mivel jellemezné a csehszlovákiai pályakezdő magyar írók helyzetét és törekvéseit?
— Valamikor a hetvenes évek közepén Dunaszerdahelyen, egy Tejbár nevezetű kávéházban élénk irodalmi élet zajlott. Pozsonytól Kassáig az egész országból szinte minden akkori fiatal író megfordult ott; én talán tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor bekerültem ebbe a társaságba. Üdítők vagy két deci bor mellett üldögélve beszélgettünk az irodalomról, felolvastuk az írásainkat, megkritizáltuk, megbeszéltük őket, s nekem, tapasztalatlannak ez nagyon sokat adott. Könyvek, folyóiratok jártak kézről kézre; volt úgy, hogy egy könyvet megkaptam este, és reggel már vissza kellett vinnem, egész éjszaka olvastam, akár egy vizsga előtt, kávét iszogatva, a tarkómat hidegvízzel mosogatva. A Tejbárban ismertem meg többek között Tóth Lászlót, Varga Imrét, Szigeti Lászlót, Bereck Józsefet, Mészáros Károlyt, Tóth Károlyt és Kulcsár Ferencet. A hetvenes évek végére azonban ez a társaság szétszéledt, felmorzsolódott, amikor pedig 1981- ben leszereltem a katonaságtól, hiába mentem a Tejbárba, már se a régieket, se az újakat nem találtam. Körülbelül ezzel egyidőben jelentősen beszűkültek nemzedékem publikációs lehetőségei is. Megszűnt az Új Sző Vetés rovata, amely havonta egyszer a pályakezdők verseit mutatta be; az Irodalmi Szemlében mostanság indult újra Holnap címmel az egykori Műhely rovat; a Csallóköz című lap is manapság inkább csak a járásban élők írásait közli irodalmi oldalain.Úgy gondoltam, hogy ilyen körülmények között érdemes lenne összefogni a szétszórtan működő vagy éppen csak létező csoportokat, és amikor Érsekújvárra kerülve a CSEMADOK helyi szervezetének kultúrházvezetője lettem, az objektív körülményeket figyelembe véve, lehetőséget láttam egy országos fórum létrehozására.
— Hogyan kezdett hozzá a szervezéshez?
— Hasonló típusú alkotóműhelyek megteremtésére és fenntartására voltak már helyi kísérletek például Pozsonyban, Galántán... Címeket kértem és kaptam tőlük, végigleveleztem és végigutaztam egész Szlovákiát, kérdezősködtem-informálódtam községi klubokban és kultúrházakban. Sokunk véleménye megegyezett abban, hogy a leendő szervezet „székhelye” ne Pozsony vagy valamelyik nagyobb város legyen — nehezebb szállást, helyiséget biztosítani, nagyobbak a költségek; közlekedési, földrajzi szempontokra is gondolnunk kellett —, hanem például Érsekújvár, ahol minden szempontból kedvezőbbek a feltételek. Ezért itt rendeztük meg 1983 júniusában a kezdő irodalmárok első országos találkozóját, rövidebb nevén: azIRÓDIÁ-t.
— Ki lehel IRÓDIA-tag, egyáltalán, milyen az IRÓDIA szervezeti konstrukciója?
— A tagság egyetlen feltétele: az írás. Egyszerűen az, hogy a leendő IRÓDIA-tag elküldje nekünk írásait. Itt tehát még nincsenek minőségi követelmények; szeretnénk tájékozódási, kulturálódási lehetőséget teremteni bárkinek, akit az irodalom „közelebbről” érint. A szervezet irányító magja az IRÓDIA-fórum. Ennek viszont csak az lehet a tagja, aki írásainak minőségével is kitűnik. Felkérésünkre létrejött egy értékelő bizottság—tagjai közt van Grendel Lajos, Roncsol László, Tóth László és Tőzsér Árpád is —, amely a beérkezett munkák alapján javaslatot tesz arra, hogy kik legyenek a fórum tagjai, illetve hogy mely írások jelenjenek meg az IRÓDIA- füzetekben.
—Hány példányban jelennek meg a füzetek, hová és kiknek jut belőlük?
— Füzeteink az Érsekújvári Járási Könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezete közös kiadványaként jelennek meg, kétszáz példányban és hatvanoldalnyi terjedelemben. Ez nem sok, de elég, hogy jusson minden iródiásnak, ezenkívül a Madách Kiadónak, a folyóirat-szerkesztőségeknek és azoknak az íróknak, akik figyelemmel kísérik a tevékenységünket. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a szerkesztőségek és a „szakma” felfigyeljen a tehetségekre.
—Közelebbi és távolabbi terveikről mondjon valamit...
—Elsősorban is: szeretnénk szorosabb kapcsolatokat kiépíteni szlovák és más nemzetiségű, más nyelven — és több nyelven — író nemzedéktársainkkal. Éppen ezért, hatos számú füzetünkben kizárólag műfordításokat közlünk majd, főként szlovák fiatalok írásait, természetesen iródiások tolmácsolásában. Ami pedig a távolabbi terveket illeti: szeretnénk egy antológiát megjelentetni a Madáchnál, esetleg a Főnix könyvsorozatban. És ahogy egyik füzetünk bevezetőjében megfogalmaztuk: „a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, együttgondolkodás iskolája szeretnénk lenni” — ez a legfontosabb célunk.
Csanda Gábor
A STÍLUS MINT TÉMA
Krausz Tivadar: Apácapác
Nem könnyű a dolga az embernek, ha Krausz Tivadar prózakötetéről kíván szólni, vagy: megkísérli értékelni a Pannon Könyvkiadó által 1990-ben megjelentetett Apácapác című vékonyka könyvecskét. Nincs könnyű dolga az olvasónak, ismétlem, s ezzel nem Krausz potenciális olvasótáborát kívánom elriasztani; ha van ilyen tábor, ezért fogja elolvasni az alig 130 oldalnyi Krausz-termést. A kötetben közzétett írások ugyanis rendkívül különbözőek: terjedelemben, stílusban, témában, megformálásban, elképzelésben és megvalósításban — persze, ez a felsorolás korántsem teljes, s az is nyilvánvaló, hogy mindezektől az olvasónak nem kell éppen megrettennie; mást ne mondjak: több prózakötetünknek előnyére válnék, ha ilyen „sokféleséggel” büszkélkedhetne. Nem feltétlenül szükséges esztétikai vagy más (irodalmi, filozófiai...) kategóriákban gondolkodni, hogy megállapítsam: a Krausz-próza befogadása többszörösen nehezebb Krausz lírájának befogadásánál. Azt is leszögezhetem, hogy Krausz lírai és epikai vénája nem ugyanazon vérkeringés része. Vagy ha igen, körülbelül annyi közük van egymáshoz, mint két testvérnek. Nem segíti tehát az olvasót, mondjuk, ha ismeri Krausz verseit. Egy ironikus fintor, egy sziporka ötlet megvalósítása (általában ugyanis erről van szó az Apácapácban) láthatóan Krausz számára is elérhetőbb és sikerültebb versben, mint prózában. Ez a kötet legalábbis erről tanúskodik.
Az se reménykedjen felhőtlen élményekben vagy rendkívüli szellemi izgalmakban, aki ismeri szerzőnk korábbi prózai műveit — az Iródia-füzetekből, az Irodalmi Szemlébői vagy a Próbaút című antológiából. Az Apostolok cseleinél (ISZ, 1987/6) vagy a Zrínyi úr kilovagol (Próbaút, 1986,175. o.) című írásnál jobbat (jobban kidolgozottat), felhőtlenebbet, izgalmasabbat... nem sokat talál. Legfeljebb kettőt-hármat — a kötet harminchárom darabja közt. Ebbe a harminc- három szövegbe egyébként Krausz felvette az említett kettőt is: többszörösen is jól tette. Először is azért, mert mindkettő kitűnő írás; emlékszem az Iródia-mozgalom prózahozadékára: Krausz két szövege bombaként robbant, s az addig ismeretlen szerzőt azóta tartják/tartjuk költőként és prózaíróként egyaránt számon. A prózaíró Krausz Tivadar bennem azóta él olyan epikusként, aki gigászi erővel úgy hányja-veti a szavakat, hogy azok a nekik legmegfelelőbb helyre kerüljenek. Aki — a jó szakácshoz hasonlóan — úgy készül el művével, hogy abból semmi nem hiányzik, s ami szerintem még fontosabb: nincs benne semmi nem belevaló. Erről a két írásról biztosan tudtam: Krausz nem (csak) azt tartotta fontosnak, mit írjon meg, hanem (talán elsősorban) azt, mit ne írjon meg. Ez a két írás nemcsak szerzőnk tehetségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy Krausz kiforrott epikus: a nyomtatásban először napvilágot látott írások mögött (írásokban) érződik az a többi is, mely valahol a szemétkosárban köthetett ki. (Nem mondható el ugyanez az Apácapácxól, melyben érződik a szemétkosár is.) A kötetbe történő besorolásukat azért is tartom szerencsésnek, mert korábban mindkét írás egy kicsit „máshogy” jelent meg (az egyikből egy csúnya szó maradt ki, s került a helyére választékosabb, de nem jobb, továbbá a bizonyos nyelvek fölösleges oktatásáról szóló mondat; a másikban „meg lettek szerkesztve” a káromkodások — egy ismertetés, gondoltam, tartozik ennyi filológiával a szerzőnek). Az Apácapác megszerkesztéséről viszont kár beszélni: ritkán találkozik az ember ennyire hanyagul összeállított könyvvel, a kötet a rengeteg nyomdahibát leszámítva is hemzseg a (durva) helyesírási hibáktól, a vesszők „alkalmazása” némelyik szövegben olyan következetlen, mintha tudatos lenne.
Tudatosnak tekinthető azonban az írások egymásutánisága, a kötet harminchárom szövege a súlypontokat tekintve elrendezett. Kezdetnek ott a címadó Apácapác, nem több, mint probus calami, mégis a kötet valamennyi jellemzőjét magán viseli, a kötetet záró Cápa! Cápa! c. íráshoz hasonlóan. Kétségtelen, hogy az előbbi a kötet nyitóírásaként, a másik pedig zárófejezetnekíró- dott. Az ilyesmire szokták mondani, hogy ha nem lennének, ki kellene őket találni. Végigolvasva a könyvet, majd ismét az indító írást, nyilvánvalóvá válik, hogy többé-kevésbé valamennyi szöveg olyan, mint az Apácapác. A néhány oldulas írásról egykettőre kiderül, hogy nem az az érdekes benne, amiről szól. (Ettől teljességgel függetlenül: nem érdektelen és nem unalmas a téma sem: „Jegyzőkönyv (...) Krausz Tivadar író ellen hivatalból indított, nemi erőszak ügyében lefolytatott bűnvádi eljárás"-ról.) Ami érdekes benne, s egyáltalán: ami ezt a szöveget művé emeli, az a stílusa — így, egyszerűen, mert mondhatnék stílusokat is, meg stílusok keveréséről és „eljárásokról” is beszélhetnék... Miközben a fabula szépen, lineárisan halad a maga lineáris útvesztőjén, bekezdésekként más-más a stílus; Krausz képes arra, hogy minden bekezdésben más hangot üssön meg, ezáltal természetesen bekezdésekként másak a mondatok, a hangsúlyok. A szöveg ettől válik izgalmassá, így kap külön értelmet minden szó, így kerül át a hangsúly az egyik mondatról a másikra, az egyik bekezdés a másik megvilágításában, ill. árnyékában ekként mutatja a maga külön fényét. Krausz ebben az írásban sejteni engedi, hogy igazi stílusművész, s míg az olvasó állandóan résen van, nehogy lépten-nyomon lépre menjen, végül is megelégedéssel konstatálhatja, hogy azért mégis léprement. Fentebb már egy zárójel erejéig idéztem a szerzőt, az Apácapácnak arra a szakaszaira leginkább a „jegyzőkönyvi stílus” kifejezés illik, s ezt, „pontosításként”, mégakövetkezőjelzőkkelbővíthetném: hivatalos, tudálékos, szaknyelvieske- dő, fogalmi, ironikus, groteszk. Ezt a stílust bontja a következő bekezdés stílusa (ésstilizálása!): „Nos, ezen ember nagy fölfuvalkodottságában rossz hírt terjesztett egy kommunista felől Az pedig megharagudván, harcos eszméihez híven, csicskássá fokozhatta le nímandunkat a hírügynökségnél, ahol dolgozott.” Hosszabb idézetekkel, ill. bekezdésekkel bizonyíthatnám szemléletesebben, hogy ezek a mesék, a tanmesék stílusa, a maga sajátos naivitásaival (hogy a „kommunista”, „ní- mand”, „hírügynökség” stb. szavak funkciójáról ne szóljak...). Az általam leginkább szerzői stílust — a szerző stílusát a harmadik bekezdésben vélem felfedezni. („A városban — mely a végvári harcok idején hol ide, hol meg oda se tartozott — mit sem törődve félholddal, kereszttel minden legénykét ugyanazon egy kislányért lelt a hideg. Magam is gyakran loptam a kertekből rózsái, hogy titkon ablaka alá tegyem.") Ez egyébként az elbeszélő stílusa (választékos, irodalmi nyelvi, érzelmi stb.). Merőben különbözik a főhős (K. T.) stílusától. („Amint mondottam már, az Astoria kávéházból hazafelé indultomban, ahol is szerkesztettünk ezt-azt a többi szerkesztő urakkal, és él- celődtünk kritikátlanul, a négyes osztású forgóajtóban látomásom támadt. A négy őselem kitört belőlem kerengő áradásként. Súlytalanul lebegtem, mint Gagarin. ”) Leginkább beszélt nyelvi, familiáris,gunyoros, pongyola.
Annak ellenére, hogy ennek az írásnak a bemutatásával szeretném jellemezni a többit is, azt hiszem, nem célszerű tovább idéznem a szövegből, már csak azért sem, mert ezekből a stílusokból és ötvözeteikből számos további is kimutatható lenne. Különösen „összetett” szövegrészek is akadnak (nemcsak ebben az írásban), nemcsak különböző stílusok keverése miatt; a szövegrészekből kiragadott egy-egy mondat újbóli felbukkanása egy tőle idegen szövegrészben (expresszív vagy pejoratív szavak archaizáló szövegben; groteszk, ironikus mondatok naiv, áldilettáns kontextusban stb.) még inkább aláhúzza a stílus elsődleges fontosságát; határesetben (a kötet legjobb írásaiban) pedig maga a stílus a téma.
Sajnos, ilyen írásokból kevés akad a kötetben. Ilyen az Apácapácnál lényegesen jobbra sikerült, s az általam a kötet legjobbjának tartott Forradalom című, melynek én a Bevezetés a stilisztikába alcímet adnám. Bárminemű bonyolult értelmezése és elemzése csak rontana erdetiségén. (Ennyivel könnyebb a dolga az olvasónak az értékelőnél.) Ez ay. írás már túlmutat az Apácapác „eljárásain”, olyan stációt szemléltet Krausz írásművészetének fejlődésében, mely szintézise az írást körülvevő többi kísérletnek. Nem stílusgyakorlat, nem is stílusok „mesés” szöveggyűjteménye. Vérbeli elbeszélő próza, témáját tekintve a Zrínyi úr kilovagol áll hozzá közel, kivitelezésében az Apácapác letisztult, kifinomult, tökélyre emelt változata. Elég lenne, ha néhány szavát megcserélnénk, vagy kihúznánk egy mondatát — az írásból egy csapásra csapnivaló iromány lenne. Ahhoz, hogy tökéletesen elhibázottá váljék, nem kellene más, csak néhány jelzővel kibővíteni, néhány főnevet szinonimájával helyettesíteni. Karinthy némely iskolahangulat-ábrázoló remekléséhez hasonló, Verne ifjúsági regényeinek dinamikus meseszövése pedig unalmas trak- tátumnak tűnik mellette — mégis ezekhez áll közel, ettől közelebb már csak az abszolút dilettáns akciófilm forgatókönyvéhez áll. Szerzőnk tehetségén múlott, hogy a Forradalomból sem ez, sem az nem lett.
A többi — (húsz-egynéhány) írás részben a Forradalom vázlatának, több-kevesebb sikerrel járó próbálkozásnak, útkeresésnek tekinthető, vagy még annak sem. Sokszor csak egy-egy vagy egy-két ötlet megírásáról, kiírásáról van szó. Némelyik írás jópofa, némelyik annak látszik, a többi csak kísérletezés. Krausz eteti az olvasót, láthatóan „elvan”. Néha csak ki-kiszól a műből, néha ki is lép, otthagyja, kezdjen vele az olvasó, amit akar. Egészen más Krausz Tivadar ez, mint az Apostolok cselei és a Zrínyi úr kilovagol szerzője (harmadszor is jó, hogy belevette ezeket is a kötetbe). Elképzelhető persze, hogy az itt közöltek lennének a legjobb írásai — nem hiszem. Ez lenne az összes prózai műve — szintén nem valószínű. Sokkal valószínűbb, hogy rossz válogatásról van szó. Az Apácapác néhány jő darabja minden tekintetben felülmúlja a korábban itt-ott megjelent Krausz-írásokat. Ezek jelzik egyben azt is, merre is tart szerzőnk. Nem lesz könnyű dolga.
Császár Gyöngyi
AZ IRÓDIÁRÓL
Iródia... Rímel az iróniára, kisejlik mögüle az írás, író, íródeák szó. Ám azt hiszem, jobb, ha nem próbáljuk meg visszavezetni a szó eredetét semmilyen mondvacsinált „őshöz”. Ki-ki gondoljon, amit akar, vagy amire hirtelenjében asszociálni tud. Biztosan nem fog tévedni, akármit süt is ki. Ugyanis az Iródia nem valami egységes irányvonalú, egyetlen címszó vagy jelszó alá tömöríthető mozgalom (talán már nevezhetem így). Hogy mégis micsoda? Erről szeretnék néhány gondolatot papírra vetni, főleg azok számára, akik fülében ez a szó még meglehetősen ismeretlenül cseng.
Mielőtt még belemerülnék, annyit el kell mondjak: nem tartom magamat igazi irodalmárnak, és az Iródia fogalmazásánál sem voltam jelen. Kompetenciám abban, hogy az Iródiáról írjak, csupán a közkatona kompetenciája. Remélem, hogy erre érdemesebb személyektől is hallhattok majd róluk.
Azt hiszem, nem tévedek, ha általános érvényűnek tekintem azt a csehszlovákiai magyar közhelyet, hogy „nem könnyű fiatal irodalmárnak lenni”. (Akit a helyzet bővebben érdekel, kérem olvassa el Krausz Tivadarnak ez ügyben született írását!)
S van egy másik általános közhely: az „ifjú nemzedék” tespedtsége, elszürkülése, aktivitáshiánya. Úgy vélem, egyetlen társadalom sem fogadhatja örvendetes tényként e jelenségeket.
Harmadik támpontként azt említeném meg, ami a Fábry Zoltán hitvallása volt: a nemzetiség szerepe az, hogy hídként kösse össze két nemzet tagjait.
Ez a három problémakör egyesült abban a törekvésben, amely végül 1983 tavaszán létrehozta az Iródiát, amelyet közérthetőbben a fiatal csehszlovákiai magyar írók (írópalánták) műhelyének, egyesülésének lehetne nevezni.
Az Iródia „központja” Érsekújvár, főhadiszállása a Csemadok ottani kultúrháza, „atyamestere” és szülőatyja pedig Hodossy Gyula, a kultúrház vezetője.
Tagsága változó, hiszen alkalomról alkalomra felkeresik olyanok is, akiket pusztán a kíváncsiság, vagy a sok ember vonzása hozott el. Ezenkívül az író-gárda is állandóan mozgásban van, hiszen valóban a legfiatalabb nemzedékről lévén szó (20 év) sokakat hátráltat vagy időlegesen „elrabol” a katonaság vagy a főiskola, egyetem. A törzsgárda mintegy 60-70 emberre tehető.Ők és az alkalmi vendégek alkotják magát az Iródiát. Negyedévenként találkoznak egymással Érsekújváron, egy egésznapos rendezvénysorozaton. Ezeknek az Iródia-napoknaka programja általában a következőképpen szokott alakulni: a délelőttöt egy meghívott előadó (például Zalabai Zsigmond, Bállá Kálmán, Grendel Lajos stb.) vitaindítója, ill. az ebből kialakuló vita tölti ki. A délután már kizárólag az iródiásoké: minden alkalommal egy-egy prózaíró, ill. költőtársuk munkáját elemzik. A megtárgyalandó anyagot már előre megkapja mindenki; néhányan előre felkészülnek egypár alapos kritikával, elemző írással, és ezekből kiindulva megbeszélik az olvasott műveket. A szünetekben és a vita lezárása után bőséges alkalom kínálkozik a felmerülő kérdések kisebb csoportokban történő megbeszélésére is. Esténként egy-egy verses-zenés műsor vagy táncház zárja a napot.
Az Iródia rendelkezik egy saját kiadású füzetecskével (melyet a Csemadok helyi, érsekújvári szervezete ad ki), amelyben negyedévenként válogatást nyújt az előző időszak „terméséből”. A füzet válogatásában, szerkesztésében nagy segítségünkre vannak a Madách Könyvkiadó munkatársai.
A beérkezett írások egy ún. értékelő bizottság elé kerülnek. Ennek tagjai irodalmi és kulturális életünk tekintélyes képviselői (Bettes István költő, Simkó Tibor költő, Grendel Lajos író stb.) Az általuk kiemelten tehetségesnek ítélt emberek bekerülnek az ún. Iródia-fórumba. A fórum kb. 15 tagú, a tagság kritériuma az értékelő bizottság bírálata, ill. az intenzív munka. Aki fél évnél hosszabb ideig nem jelentkezik, automatikusan kiesik a fórum tagságából, s helyette valaki mást választunk.
A fórum gyakrabban ül össze, mint az Iródia. Tehetségükhöz mérten munkatempójuk is nagyobb (kell, hogy legyen), ők azok, akik képviselik az Iródiát más rendezvényeken. Ezen a nyáron pl. részt vettek a kelet-szlovákiai, Csemadok által megrendezett somodi művelődési táborban, ill. a gombaszögi országos művelődési táborban, ahol egy-egy Iródia-nap keretében beszámoltak munkájukról, céljaikról, felolvastak legjobb írásaikból, vitát rendeztek néhány vers és próza ürügyén.
Visszatérve a három kiragadott ponthoz: az Iródia lényegesen megkönnyíti (legalábbis szeretné) a kezdő írók-költők helyzetét, egyrészt azzal, hogy közönséget és kritikusokat teremt a számukra, másrészt védőszárnyai alól talán könnyebb (bár alig) a betörés a középkorúak uralta „irodalmi berkekbe”.
Az, hogy az Iródia kisebb-nagyobb mértékben és intenzitással ennyi embert megmozgat, cselekvésre késztet, mindenképpen pozitívum. Tény, hogy kb. tíz ember az, aki apait-anyait belead, és a többség elég passzív, de azt hiszem, van rá remény, hogy ez a helyzet idővel javuljon.
S végül, de nem utolsósorban, a hídszerep: szeretnénk minél szorosabb kapcsolatba kerülni a fiatal ukrán írókkal, műveiket magyarul tolmácsolni, saját írásainkat a szlovák (és cseh) nyelvű közönséggel megismertetni.
Az első Iródiák egyikén elhangzott mondat érvényes minden tekintetben: az Iródia az együtt gondolkodás iskolája szeretne lenni.
Sok ez, vagy kevés?...
Elek Tibor
BIZTATÓ PRÓBAÚT
Végre egy valóban fiatalokat bemutató antológia (Próbaút. Madách, 1986)! A kötet tizenegy szerzője közül a megjelenés időpontjában tíz harminc, hat pedig huszonöt év alatti.
A csehszlovákiai magyar irodalom legfiatalabbjainak, pályakezdőinek 1983-tól volt egy alulról induló, önálló szerveződése, az Iródia. Az Iródia-kört és találkozóit az Érsekújvári Járási Könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezete tartotta fenn, ezek adták ki az Iródia-füzeteket is. Az Iródia megszerveződésével nagyjából egy időben indult az Irodalmi Szemle fiatalokat, az Iródia legtehetségesebbjeit bemutató Holnap rovata. Az Iródia-kör és a füzetek 1986-os felszámolása idején már készült a Próbául címen megjelent antológia, melynek szerzői gárdája azonos az említett fórumok állandó résztvevőivel. Még ha a kötet szerkesztői, Bállá Kálmán (vers), Grendel Lajos (próza) a fülszövegben az Iródia nevet nem is írhatták le, nekem semmi okom nincs jelentőségének elhallgatására.
A Próbaút mégsem egyetlen egységes irodalmi nemzedék antológiája. (Még életkori szempontból sem, hiszen Csepécz Szilvia és Talamon Alfonz alig múlt húszéves, Farnbauer és Ho- gya viszont már a harmincadikat tapossa, Ravasz Józzsef pedig a negyven közelében jár.) Nincs olyan közös nemzedéki arcélük — mint például az 1970-es Egyszemű éjszakásoknak volt —, ami valami újat jelentene a szlovákiai magyar irodalomban. A hagyományos nemzetiségi patriotizmussal való szakítás, és az egyetemesebb távlatokra, általánosabb érvényű fogalmazásmódra való törekvés például már az előző nemzedékre is jellemző volt. Ezen a téren az eredeti az lett volna, ha az. új nézőpont másfajta megközelítési módot, látásmódot, problémafelvetést eredményez az úgynevezett sorskérdésekben, nemzetiségi ügyekben is. Ez azonban szinte teljesen hiányzik, pedig a merev hátatfordítás, a tudomásul nem vétel nem jelent egyúttal választ is az ez irányból érkező kihívásokra. Szemléleti, világképi, előadásmódbeli rokonságról is csak egy-két szerzőnél beszélhetünk. Az, hogy az iróniára, a groteszkre, a játékosságra való hajlam háromnégy alkotó műveiben megfigyelhető, s hogy a többség a szabadvers hagyományosabb formái között keresi a lírai kifejezésmód lehetőségeit, még nem karakterizálja a „nemzedéket”. Tagadhatatlanul vannak viszont a kötetben egyéniségek, olyan sajátos esztétikai, stílusbeli felfogással, egyéni gondolatvilággal rendelkező szerzők, akik a továbbiakban a szlovákiai magyar irodalom színesebbé, gazdagabbá tételéhez nagymértékben hozzájárulhatnak (Farnbauer, Hizsnyai, Hogya, Juhász, Talamon).
A kötet egyik meglepetése Farnbauer Gábor iróniával, játékkal fűszerezett, intellektuális lételemző lírája. Szinte csak egyetlen témája, problémája van, de az maga a lét, lehetetlen lehetőségeivel. Legtöbb verse ezen belül az emberi, költői identitás kérdését járja körül. A játékos formák, a pökhendi verszárlatok, önironikus reflexiók nem tudják elleplezni, hogy milyen keserű küzdelmet folytat itt a költő önnön léte és verse definiálásáért a maga teremtette kozmikus tágasságban. Költészetének külön értéke, hogy a szellemi frissesség, a fogalmi pontosságra törekvés racionális versépítkezéssel és szemléletes képi megjelenítő nyelvvel társul. A szégyenlős- ség metafizikája és az Egy másik élményről című szövegei rövid filozófikus esszéremekek.
Juhász József verseit az avantgarde hagyományok továbbélő hatása és a történelmi-társadalmi érzékenység formálja. Érdekes kísérletek hosszabb kompozíciói. A Közép-európai idő például egy nap története, de szokatlan előadásmódban. A hétköznapi valóság és az atomkatasztrófa előterében kavargó őrült világ „valósága” által indukált belső látomásvilág töredékei mosódnak össze, tűnnek át egymásba, az automatikus írásmódra emlékeztetve. Társai közül ő képes a leginkább szép vers írására, és az azon belül lehetséges teljesség megvalósítására is {Nagyapa, Kártyavár, Termékeny poétika /.).
A többieknél, még a nem kevés tehetséget eláruló Hizsnyai Zoltánnál és Krausz Tivadarnál is sok az ötletszerűség, a végig nem gondolt, végig nem írt vers, annak ellenére, hogy Hizsnyai például még kedveli is a körkörös, lezárt szerkezeteket. Kettejük lírájának közös értékeiviszont a sokszínűség, a változatos kifejezésformák, a nyelvi játékosság, az (ön)ironikus és a groteszk hangvétel. Emögött Hizsnyai verseiben látszik egy kiforrottabb, egységesebb világkép, mélyebben feldolgozott létélmény, s ő ezt általában elegendő hittel tudja közvetíteni az olvasónak. Néhány verse az antológia legjobb teljesítményei között van {Halál fia vagyok, A tanítónéni). Krausz Tivadar költői attitűdje mozgásban lévő, de úgy is mondhatnám, hogy kialakulatlan még. Zavaros képtársításai, következetlen gondolatugratásai olykor követhetetlenek. Láthatóan eredeti és modern akar lenni, de ez gyakran az érthetőség, a befogadhatóság rovására megy.
Ravasz József élményeit, megrendültségét letisztult hangon, szép látomásos-metaforikus képekben fejezi ki. Kár, hogy ezek elég egysíkúak, ismétlődők, variálódók. Egy-egy verse reménykeltőbbnek látszik, mint itt közölt költészetének összessége. Nem találok magyarázatot arra például, miért kell szinte minden versében egy-egy hasonló szem- vagy arc-metaforát szerepeltetnie.
Hodossy Gyula kevés verséből annyi látható, hogy nem csupán azért került a kötetbe, mert ő volt az Iródia-találkozók megszervezője. Hajlama és tehetsége líráját létezésünk tragikus és groteszk hangvételű, elvontabb látleletei felé vonzzák.
Feliinger Károly műveinek két fő jellegzetessége van: rövidségük (ami akár erény is lehetne), és hogy általában valakihez szólnak, valakinek az emlékére íródtak (ez sem feltétlenül hátrány). E rövid, a megidézettekére hasonlító versekben nehéz azonban felfedezni magát a költőt, az ő saját, egyéni hangját.
„Sóhajtásodba belepusztult az ég is” — így kezdi Csepécz Szilvia kötetnyitó versét {Fájdalom), kissé nagyot kanyarítva ezzel a mindenségből. A túlfűtött érzelmek romantikus képekben való láttatása további verseit is jellemzi, saját világán belül mégis tiszta, egynemű költészet ez — csak nem hagy különösebb nyomot olvasójában.
Az Iródia-nemzedék prózaírót keveset vonultat föl, folytatva a csehszlovákiai magyar irodalom ezen rossz hagyományát. Szentandrási Tibor egyetlen elbeszéléssel mutatkozik be {Egy pap története). Maga az írás egyenetlen, a mesteri indítás után elszürkül. A narráció bonyolítása, az új nézőpontok felvétele nem funkciótlan, de nem eléggé kidolgozott, indokolatlanul homályt keltő. A jobb részletek, a megjelenítő készség mindenesetre tehetségről tanúskodik.
Még árulkodóbbak ebből a szempontból Hogya György és Talamon Alfonz művei. Hogya Györgyöt magabiztos íráskészsége és szerkesztésmódja mellett rokonszenvessé teszi írói magatartása is. Mindkét írás a kizárólagossággal, a csalhatatlansággal, a feltétlen hittel szembeni egészséges szkepszisre szólítja fel az olvasót, még akkor is, ha „Nyűgös dolog a szabadságvállalás!” A Malum sikerültebb és értékesebb volna azonban, ha ezt az üzenetet nem a főhős fogalmazná meg, hanem magából a történetből és az előadásmódból olvashatnánk ki..
Az antológia legfiatalabb alkotója, Talamon Alfonz (1966.), a legnagyobb meglepetés. Szinte mindent tud már, ami a nagy íróvá váláshoz szükséges. A mesterségbeli tudás pedig kivételes prózaírói erényekkel társul, könnyed, hajlékony stílussal, ritka nyelvi gazdagsággal, fantáziadús költői képalkotással, mítoszteremtő képességgel, filozófikus hajlammal. Itt közölt alkotásai is oly gazdagon árnyalt, többrétegű művek (A nap, amelyen ledőli az első kiszáradt eperfa, Az utolsó író memoárja), hogy külön elemzést érdemelnének.
Nagy eredmény az antológia létrejötte és megjelenése, de kár lenne értékeit eltúlozni, és a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki. Annyiban is jellegzetesen „ifjúsági”, hogy az útkeresés állapotát tükrözi, jórészt kiforratlan hangú és mondanivalójú alkotók egyenetlen kísérleteit mutatja be. Hodossy Gyula Le az iróniával! című versében így fogalmazza meg a feladatot: „Énekelni kellene. / Kiénekelni / torkomból a kést, / kiénekelni a rúgásokat, / a hitetlen, /jószándékú / üvöltést.” Kívánhatnék-e mást e nemzedéknek indulásakor, mint azt: próbáljátok meg iróniával bár, vagy anélkül, s legyen elég kitartásotok hozzá!
Ez a próbaút, próbaének nem sikerült rosszul, ezért már nemcsak kíváncsian, hanem bizakodva is várhatjuk a folytatást. A Fiatal írók Körének megalakulása, az Irodalmi Szemle Holnap rovatának állandósulása, és az első szólókötetek megjelenése (Hizsnyai, Krausz) azt mutatja, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak a kezdeti nehézségek után sikerül őket úgy integrálnia, hogy közben a még nem igazán karakteres másságukat, sajátosságukat is megőrizhetik.
Filep Tamás
I-RÓ-DIA! I-RÓ-DIA!
(Próbaút. Fiatal költők és írók antológiája)
Ahhoz, hogy az Iródia csoporthoz tartozó, s a Próbaút antológiában együttesen jelentkező tizenegy szerző színre lépésének valódi súlyát le tudjuk mérni, feltétlenül vissza kell lapoznunk néhány fejezetnyit a csehszlovákiai magyar irodalom történetében. A korábbi nekirugaszkodások, próbálkozások, színvonalas irodalom és pezsgő irodalmi élet létrehozására irányuló kollektív vagy magányos (s olykor sikeres) közdelmek után először az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című versantológia felfedezettjei adtak nemzedéki szinten autentikus választ a korszerűsödés kihívására. A kilenc költő négy legtehetségesebbje — Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Tóth László és Varga Imre szinte egy csapásra felzárkózott a csehszlovákiai magyar irodalom nem túl népes élvonalához, s a hetvenes évek igazi meglepetést jelentő verseskötetei nagyrészt az ő nevükhöz fűződtek. 1972-ben megjelent a Fekete szél című prózaantológia, amely három, az Egyszemű éjszakában is szereplő szerző mellett újabb hét embert vonultatott fel. Közülük Bereck József (ő írta a nemzedék első, s Grendel Lajos Éleslövészetéig egyetlen regényét, Öregem, az utolsó címen). Kovács Magda, Kövesdi János és Fülöp Antal kötettel, illetve kötetekkel való jelentkezése lett a további nyolc év nyeresége — azoké az éveké tehát, amelyek felkeltették a magyar irodalom többi ágának érdeklődését a csehszlovákiai magyar irodalom iránt, jelentős részben ezen alkotóknak köszönhetően (persze éppen ilyen fontos volt Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor megújuló költészete, Dobos László, Duba Gyula prózája). Minderre azért akarok emlékeztetni, mert azt bizonyítja, hogy egy alkotóinak lélekszámát tekintve ilyen kicsi irodalomban tizen-egynéhány fiatal — az idősebbektől rájuk irányuló figyelem, segítőkészség és fogékonyság megléte esetén — lényeges szemléleti változást tud előidézni. Meg kell említeni tovább, hogy a nemzedékhez csatlakoztak az „antológiaköziek” is: Bállá Kálmán költőből hamarosan az egyik legígéretesebb kritikussá vált, az pedig nyilvánvaló, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom legizgalmasabb prózaírója az első kötetével az évtized végén jelentkező Grendel Lajos.
A hetvenes évek első felében debütálók sora meglehetősen hézagosán érkezett el a nyolcvanas évek második feléig: Tóth László és Varga Imre, a két legtöbbet bizonyító költő ma Magyarországon él, Mikola Anikó hosszabb ideje nincs jelen a nemzetiség kultúrájában. Kulcsár Ferencnek nyolcéves szünet után ebben az évben jelenik meg új verseskötete. Keszeli Ferenc gyermekirodaimat művel, Bereck József, Fülöp Antal, Kovács Magda hosszabb ideje hallgat, Wurczel Gábor az első kötetéig nem jutott el, többen a kulturális élet más területein helyezkedtek el, s a nemzedéknek halottja is van már: Szitási Ferencet a múlt évben temették el. Egyedül Grendel könyvei sorjáznak, a legnagyobb elismerés közepette.
Az 1980-as Megközelítés című versantológia hét költőnek nyújtott közlési lehetőséget (antológiaérett prózaírót a szerkesztő Tóth László nem talált az új csoportosulásból), de közülük ez idáig csak hárman jelentkeztek kötettel (Kendi Mária egyet, Kövesdi Károly kettőt, Soóky László pedig, meséskönyvét is ide számítva, hármat publikált), a többiek, például a kétségtelen tehetségű Somos Péter és Karsay Katalin egyre inkább elfordulni látszik a költészettől. A következő lépés a vigasztalanul lassan csordogáló Főnix-sorozat létrejötte volt, amely részben másfél évtizedes életművek első, félérett gyümölcseit eredményezte. Két kétségtelen tehetséget sikerült útnak indítania: a költő Bettes Istvánt és a prózaíró Vajkai Miklóst.
E felsorolást azért tartotfam szükségesnek, mert a Madách Könyvkiadó eredeti csehszlovákiai magyar szerzőtől származó irodalmi termésének viszonylag magas, vagy legalábbis elfogadható szinten tartását — a jelenlegi kötetszámok mellett — nemzedékenként nyolc-tíz ember biztosítani tudná.
Ebben a helyzetben került sor az Iródia létrehívására, azaz a „kezdő irodalmárok” csoportjának és országos találkozóinak megszervezésére. Az első találkozó 1983 júniusában zajlott le Érsekújváron, az utolsó. 1986 nyarán. Hodossy Gyula, az elindító és szervező — részben két, nem sokkal azelőtt lezajlott pályázat eredményeinek figyelembevételével — negyven-egynéhány fiatalt hívott össze az első alkalommal, de a találkozón megjelenők, vagy anyagot küldők száma nemsokára jóval száz fölé emelkedett. A találkozó eredményeit a Csemadok helyi szervezete (Hodossy akkori munkahelye) és az érsekújvári járási könyvtár segítségével megjelenő füzetekben összegezték, melyekből 1986-ig tizenhat jelent meg. A második füzetben — előszavának megírására a nagy tekintélyű Turczel Lajost sikerült megnyerni — az Iródia célját többek között így fogalmazta meg a szervező bizottság: „Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, EGYÜTTGONDOLKODÁS iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga.
Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás".
Az önképzőkör! kereteket a füzetekben — már beérkezett pályatársak segítségével, akik a válogatás, lektorálás munkáját végezték — hamar sikerült túllépni, s a két néprajzi füzet, s más, tudományos céllal íródó tanulmányok közreadása után az Iródia a legjobb úton volt az irodalmi-népismereti csoporttá válás felé. Amikor 1987 végén — nem önszántából — beszüntette működését és átadta helyét az írószövetség mellett szerveződő Fiatal írók Körének, a néprajzin kívül képzőművészeti szakcsoportja is volt már. S ha talán módosításra is szorul Krausz Tivadar megfogalmazása: „A Sarló óta nem volt ilyen alulról izmusoktól függetlenül a legszélesebb ívben mindent átölelő mozgalom” — mert elfeledkezik a 68-as és a következő években felszínre kerülők tömegéről — az Iródia mindenképpen a leglátványosabb, leginkább önerőből szerveződő, s ugyanakkor legnépesebb alakulat volt a háború óta. S bár legnagyobb ereje tömegében rejlett, nem tűnik túl szigorúnak a Főnix füzetek 12-ik darabjaként megjelent Iródia-antológia szerzői számának tizenegyre való redukálása.
Csepécz Szilvia a kötet egyik legfiatalabb szerzője. Talán ez is magyarázza, hogy túl nagy teret enged érzelmeinek. Ez szinte minden versét megterheli, s ezért nem tud egyelőre rendet teremteni egyébként sem túlzottan eredeti képei között.
A pontatlan képek igazi burjánzása Ravasz József verseire jellemző. Ő egyébként életkorát — 1949-ben született — és eszközeit tekintve egyaránt kilóg a nemzedék tagjai közül, hangja az Egyszemű éjszaka forradalmát megelőző évek versnyelvére emlékeztet. Inkompatibilis elemeket sorakoztató versei előbb-utóbb belevesznek a cigánysors tematikájába, s azok mondhatók közülük kidolgozottaknak, amelyekben az ebből eredő epikus-tárgyias adalékok nem kapnak helyet. Érdemes lenne elgondolkodnia a műfajváltás lehetőségén: prózában vagy szociográfiában többet tudna elmondani szűkebb közösségéről.
Szentandrási Tibornak az antológiában való szerepeltetése nem tűnik indokoltnak. Novellája, az Egy pap története adós marad hőse életformaváltásnak lélektani motiválásával és társadalmi vonatkozásaival egyaránt. Valószínű, hogy Grendel Lajos, a kötet prózaszerkesztője a novellák kis számának ellensúlyozására válogatta be Szentandrási novelláját, akinek egyébként más prózai írásaival egyéb fórumon nem találkoztunk.
Hodossy Gyula tragikus életszemléletét kifejezó-leíró monológjaival sem tud mit kezdeni a recenzens — legfeljebb helyeselheti nem titkolt indulatukat. Hodossy egyébként — néhány, azóta született verse a bizonyosság, — nem manipulál az Iródia megteremtése körüli múlhatatlan érdemeivel, egyre következetesebb küzdelmet folytat az önkifejezésért.
Hogya Györgyöt a csoport egyik legjobb novellistájaként szokták emlegetni, s ezt a kötetben két szövege is igazolja. Stílusának hajlékonyságát, finom humorát, igaz, nem mindig teljes értékű művekben — bizonyította már. Több helyen megjelent novellája, a napóleoni időkben, Afrikában játszódó Malum szellemesen példázza a konkrét stratégiai és a morális győzelem viszonylagosságát, ellentmondásait, Sziszüphosz mosolya című elbeszélése a személyes szabadságát, felülállását megvalósító katona-főhős egysíkú ábrázolása miatt tantörténettémerevedik.ő az elsők között lesz kötetkész alkotó.
Juhász József a nemzedék beatnikje, szövegeinek helyenkénti túlszervezettsége ellenére sikerrel épít az avantgarde eszközeire. Ezt is, a kisebbségi létből származó problémák iránti érzékenységét is bizonyítja nagyszabású, Mai magyar nyelvtan című verse.
A legtöbb szólamú költészet Hizsnyai Zoltáné. Erős gondolatisága különféle vershelyzetekben nyilvánul meg, nem restell új és új formát keresni a változó súlyú tartalomnak. Az év elején megjelent Rondó című verseskötetére érdemes lenne e helyen is visszatérni: itt derül ki igazán, hogy változatos formáit nagyobb koncepció érvényesítésére is használni tudja.
Feliinger Károlynak — éppúgy mint Hizsnyainak — túlsúlyban vannak a műveltségélményből származó versei. Mintha túlságosan komolyan vették volna az Iródia története során többször felröppenő figyelmeztetést: a csoport tagjainak olvasniuk, művelődniük kell. Feliinger pontos, találó képekből összeálló miniatűrjeiben nem kevesebbre vállalkozik, mint a szavak megtisztítására a rájuk tapadt jelentéseltolódásoktól: vissza akarja adni eredeti jelentésüket. Amennyiben sikerül végképp szabadulnia mesterei — Vladimír Holan, Paul Celan, Pilinszky helyenként túlzottan megnyilvánuló hatásától, ez sikerülni is fog neki. A magyarországi sajtóban legtöbbet publikáló Krausz Tivadart itt szereplő versei alapján kevésbé tudjuk megítélni, mint hamarosan hazai forgalomba kerülő verseskötete segítségével. Tekintettel arra, hogy az antológia anyagát két-két és fél éve állították össze, az összkép majdnem minden esetben kiegészítésre szorul; ez leginkább vonatkozik Krausz Tivadarra. Groteszk hangja, a tragikummal időnként ütköztetett iróniája, verbális ötletei tűnnek legrokonszenvesebb jellemzőinek: az a következetesség, amellyel minden álértékkel szembeszegül. Ki kell ábrándítanom azokat, akik Zrínyi úr kilovagol című maró humorú novellája után illúziókban ringatják magukat, Krausz ugyanis egyik nyilatkozata szerint, sosem fog ilyen „konzervatív prózát” írni.
Farnbauer Gábor gondolatvázukra lebontott ontológiai szövegei a leginkább alkalmasak arra, hogy megingassák az olvasót világról alkotott véleménye kellő megalapozottságában. A létköltészet magyar viszonylatban bejáratlan csúcsait, különösen esszéverseit olvasva, érezzük magunkhoz közelebb. Ő már ma is a csehszlovákiai magyar költészet első vonalában áll — hogy ne mondjak hangzatosabbat.
Ugyanez vonatkozik a szlovákiai próza vonatkozásában Talamon Alfonzra, különösen legújabb termése alapján. Első novellája —A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa, olyan nyelvi kifejezőerővel és tudatos szerkesztésmóddal, amelyet nem szokhattunk meg szlovákiai magyar írótól (egy-két kivételtől eltekintve). Hosszabb elbeszélése, Az utolsó író memoárja az írói felelősség kérdését a sci-fi eszközeivel, a hosszabb táv miatt enyhén akadozva veti fel, végeredményben azonban sikerrel. A kötet gondozói (a versanyagot Bállá Kálmán válogatta) ezt a tizenegy embert tartották alkalmasnak az antológiában való szereplésre. Az azóta eltelt idő bizonyította, hogy az Iródiából többen képesek a felzárkózásra. Figyelemre méltóak Mészáros Ottó, Szászi Zoltán, Zsemberi Etelka versei—Tóth Anikó meséi, F. Mráz Olga gyermekversei, s az Iródia-füzetek néprajzi-helytörténeti cikkeinek egy része is.
Azt a tényt, hogy a csoport egyik legígéretesebb prózaírója, Czakó József kimaradt az antológiából, nem lehet a szerkesztőknek felróni: Czakóból már nem Közép-Európában lesz magyar író. Itt kell elmondanunk azt is, hogy a nemzedéknek kiváló teoretikusa is van már a Madách Kiadónál dolgozó Tóth Károly személyében. S hogy a kultúra más területei is kapnak utánpótlást az Iródiától, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kötettel először a néprajzos Liszka József jelentkezett. Végül azok, akik előtt ezek az utak sem nyíltak meg, érzékeny és művelt olvasók lesznek bizonyára. Nem hinném, hogy ez sovány vigasz volna: nagyobb adomány, ha valaki jól olvas, mintha rosszul ír.
Végezetül a következtetést kellene levonni: mennyiben gazdagították a csehszlovákiai magyar irodalom kifejezőeszközeit a fiatalok. Véleményem szerint nincs ilyen tanulság. Az avantgárd, a gondolatiság, a személyesség létjogosultságát a hetvenes évek fiataljai egyszer már kiharcolták, s így mára ennek módosítása, egyénítése maradt a feladat. Ha a fenti vázlatból esetleg nem olvasható ki, a remélhetően hamarosan kézbevehető egyéni kötetekből látható lesz, hogy az antológia már most tehetségesnek tekinthető szerzői mind-mind más utat járnak—maga az Iródia sem hirdette meg egyetlen irányzat, stílus, eszmény egyeduralmát. A csehszlovákiai magyar kultúrának nem is erre, hanem tehetséges alkotókra van szüksége. (Madách)
Grendel Lajos
ÍRÁS ÉS IRODALOM
Előadás; elhangzott a MII. Iródia-találkozón
Mielőtt érdemben szólnék az Iródiáról mint irodalmi életünk jelenségéről és az Iródia prózaíróiról, szeretném egy parafrázissal bevezetni az előadásomat: ha nem volna az Iródia, ki kellene találni. Szerencsére megtette ezt Hodossy Gyula és néhány vállalkozó szellemű társa, s ami legalább olyan fontos, a CSEMADOK érsekújvári helyi szervezete és a járási könyvtár patroná- tust vállalt fölötte, méghozzá bölcsen: nem adták jó előre Hodossyék tudtára, hogy szerintük mi irodalom és mi nem, hanem ennek megvitatását az Iródiára bízták. Ha ezek után most azt mondom, véleményem szerint, az Iródia legfőbb érdeme ma az, hogy van, ne higgyétek, hogy gúnyolódom, vagy ironizálok, vagy lebecsülném az Iródiát. Szó sincs ilyesmiről. Az Iródiának a puszta megléte olyan fejleménye a csehszlovákiai magyar irodalomnak, amely nélkül ennek az irodalomnak a jövőjét borúlátóbban ítélném meg. írók és olvasók tudatában ugyanis — már aki tud erről a fórumról — az Iródia szó mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar irodalom jövőjével asszociálódik.
Elhangozhatna az ellenvetés, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom eddig is megvolt Iródia nélkül, s feltehetőleg ezután is meglenne. Ez igaz. Az is biztos, hogy a tehetséges (vagy tehetségtelen) pályakezdők Iródia nélkül is megtalálnák a különféle szerkesztőségekbe vezető utakat, ahogy elődeik is megtalálták. Nyilvánvaló, hogy az Iródia létrejöttével mitsem változtak azok a társadalmi-gazdasági-ideológiai-irodalompolitikai körülmények, szempontok és összefüggések, amelyeknek Szkullái és Kharubdiszei között a csehszlovákiai magyar irodalom hajója halad. Megváltozott azonban a pályakezdők körüli légkör, s ma egy kicsit jobban rájuk irányul az irodalmi közvélemény figyelme, mint mondjuk tegnap vagy tegnapelőtt.
Ma, másfél évvel a létrejötte után ez a mozgalom több szempontból is pótolhatatlan fóruma lett a pályakezdő íróknak. Gyűjtőmedencéje az egész magyarlakta területen, Pozsonytól Király- helmecig, keletkező verseknek, prózának vagy más műfajú kísérleteknek, s egyre kevesebb az olyan tehetséges pályakezdő versíró vagy novellista, akinek valami módon ne lenne köze az író- diához. Az Iródia talán az első olyan nemzedék a csehszlovákiai magyar irodalomban, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak egymással, s egymás írásait szinte keletkezésük pillanatában megismerik és megvitatják. De az irodalmi intézmények ide látogató képviselői is láthatják a legfiatalabb írógeneráció irodalmi termésének egész keresztmetszetét, méghozzá negyedévenként, s így a fejlődési is mindjárt lemérhetik. Az asztalon minden ott van: dilettáns rigmusoktól, ahogy azt a Móricka elképzeli neoavantgarde-on keresztül valóban tehetséges emberek írásáig. Az Iródia egyedülálló fóruma a pályakezdőknek. Itt mindenki gátlások nélkül artikulálhatja irodalmi-esztétikai nézeteit, és szembesítheti azokat mások másféle véleményével. Mindez, hála Istennek, nem kaotikus állapotokat, nem szervezetlenséget vagy anarchiát hozott magával, hanem érdekes vitákat és eszmecseréket. A mozgalom ugyanis hamar megtalálta vezető egyéniségeit, aki már az Iródia létrejötte utáni első hónapokban kidolgozták a mozgalom sajátos programját. Azért neveztem ezt a programot sajátosnak, mert szerzői tulajdonképpen a programtalanság álcáját veszik fel, amikor az Iródia 2. füzetben olvasható „Az Iródia az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni.r című nyilatkozatukban a következő gondolatot fejtegetik: „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai-értékrendi sablont. ” Tehát, és ezt már én teszem hozz: írj, amiről akarsz, írj, ahogy tudsz, vagy ahogy a kedved tartja. Ez a rokonszenves tolerancia nekem az Osvát és Ignotus szerkesztette Nyugatot juttatja eszembe: mindegy, hogy miről írsz és hogyan írsz, csak jó legyen, csak legyen jól megcsinálva. Mielőtt továbbmennék, e beharangozó nyilatkozatból, vagyis antiprogramból két gondolatot szeretnék kiemelni még. Az egyik így szól: „Arról, hogy mi ennek a mozgolódó fiatal nemzedéknek a küldetése, még nemigen beszélhetünk, de elsődleges célja feltétlenül irodalmunk megújítása és gazdagítása kell legyen. ” A másik: „Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás. ”
Akár jobbról nézem, akár balról, akár fentről nézem, akár lentről, meglehetősen ambiciózus program ez, és nem kevésbé időszerű is. A csehszlovákiai magyar irodalomra régóta ráfér egy kis megújulás, ámbár úgy hiszem, megújulás dolgában nem állunk egészen egyedül. Irodalmunk megújításának a progjamjával lépett fel az ötvenes évek végén a Tőzsér-Cselényi nemzedék, majd tíz évvel később a Tóth-Varga-Kulcsár nemzedék is, s aligha tagadható, hogy mind az ötvenes, mind a hatvanas évekhez képest átrajzolták a csehszlovákiai magyar költészet képét, miként Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor prózája, vagy az én nemzedékemből Fülöp Antal, Kovács Magda és mások novelliszikája is átrajzolta a csehszlovákiai magyar próza hosszú ideig sablonos, életidegen és sematikus ábráját. Ennek ellenére jogos a kérdés és időszerű is: hol van már a tavalyi hó? A köztudat idővel minden újítást hajlamos normává merevíteni, és ezeket a normákat aztán éppen a pályakezdőkön kéri számon, akik magától értetődően másféle érzékenységet és más szemléletet hoznak magukkal. Legalább a bölcsebb és tapasztalt pályatársaknak kellene belátniuk, hogy az irodalomban egy nemzedék akkor teljesíti küldetését, ha megváltoztatja az irodalmi status quót. Más szavakkal, ha olyan műveket hoz létre—s itt a műveket szót húzom alá — amelyek szembenállnak a konvenciókkal, a kánonokkal és normákkal, de egyben — s ez lenne a paradoxon — szuggesztivitásuk révén a régi normák helyébe képesek újakat állítani.
Amit eddig elmondtam, az csupa köztudott általánosság, ideje lenne konkrétabbra fordítani a szót. Az Iródia ugyanis nem légüres térben létezik, hanem nagyon is konkrét térben is konkrét időben, s hogy ez a konkrét idő kedvező-e a számára vagy sem, még nem dőlt el végérvényesen. Az azonban biztos, hogy az Iródia a csehszlovákiai magyar irodalom kebelében jött létre, s ennek a következményeivel számolnia kell. Még akkor is, ha nemcsak az anyja tejét szívja, hiszen a csehszlovákiai magyar irodalom emlőiben nem túl sok és nem is mindig jó minőségű tej termelődik. Arra ugyanis minden jelenlevő akár mérget vehet, hogy az Iródia a csehszlovákiai magyar irodalom működési feltételei között fog virágozni vagy kimúlni (hisz, ki tudja, mit hoz számára a jövő), s hogy a csehszlovákiai magyar irodalom karaktere és feltételrendszere rá fogja nyomni bélyegét a működésére. Mindnyájan szeretnénk remélni, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom és az Iródia közti anya-fiú viszonyban több lesz az áldás, mint a családi konfliktus. Elő szokott fordulni ugyanis, hogy — kivált a tehetségesebb fiait — ez a kissé ómódi anya elzavarja a háztól.
Tudom, tisztáznom kellene most, mit értek a csehszlovákiai magyar irodalom karakterén és feltételrendszerén. Hadd kezdjem az utóbbival. Bizonyára minden jelenlevő tisztában van vele, hogy írásait nem a Saturday Evening Post, nem a Partisan Review és nem a New Yorker várja türelmetlenül, hanem az Irodalmi Szemle. De Irodalmi Szemle helyett mondhattam volna Kor- társt vagy Új írási is. Tudniillik egyik fent nevezett folyóirat sem a Nyugat, vagy a Válasz, vagy a Szép Szó, vagy az Újhold. Ezen azt értem, hogy sem az Irodalmi Szemlét, sem a két vezető budapesti folyóiratot nem szerkesztik úgy, hogy az irodalmi iskolát vagy irányzatot képviselne, s nem szerkesztik olyan igényesen sem, hogy ne szivárogjon be lapjai közé a selejt is. Az Irodalmi Szemle helyzete még inkább sajátos, mivel a csehszlovákiai magyarság egyetlen irodalmi folyóirata, vagyis szerkesztői kénytelenek helyt adni a legkülönbözőbb stíluseszmények és szemléletek jegyében fogant, esetenként ízlésüktől távolálló műveknek is. Mindez még nem lenne baj. A baj ott kezdődik, hogy ezt az irodalmunkban nélkülözhetetlen toleranciát sokszor összekeverik, illetve összetévesztik minőségi szempontokkal. A különböző írói eszményeket íróink különböző színvonalon képviselik, a minőségi szelekciót viszont senki sem képviseli, vagy ha igen, mint az Irodalmi Szemle és olyakor a Vasárnapi Új Szó, eléggé következetlenül. Többi lapunk irodalmikulturális rovatából pedig szinte zúdulnak ránk a közhelyek, a selejt, a giccs vagy a kommersz regény, minden mennyiségben. Ezeknek a lapoknak a szerkesztését igénytelenség, az értékek nivellálása, értékes és értéktelen írások összemosása jellemzi. A politikailag semleges és művészileg sablonos vagy hatásvadász tömegirodalom, úgy látszik, senki fülét sem bántja, a megfélemlített kritikusok pedig hallgatnak. Ha tehát a csehszlovákiai magyar irodalom feltételrendszeréről beszélek, akkor ezen elsősorban azt értem, hogy az Iródia olyan irodalmi közegben létezik és fog feltehetőleg a közeli jövőben is létezni, amelyben az értékek spontán kiválasztódására kevés a mód, amelyre az értéknihilizmus a jellemző, s amelyben a kontraszelekció látszik tért nyerni. Messzire vezetne annak taglalása, hogy a minőségi kiválasztódás folyamata mért torpant meg, s mire vezethető vissza a középszer megdicsőülése és a giccs előretörése. Az biztos, hogy nagyon kevés írónak érdeke irodalmunkban írásainak esztétikai megmérése. Az Iródia tehát egy olyan feltételrendszerben találja magát, amelyre nem az irodalom esztétikai megközelítése a jellemző, s amelyben nem elsősorban esztétikai szempontok alapján döntenek arról, hogy megjelenjen-e egy vers, vagy sem. Mindez annál inkább elszomorító, mert a minőségi kiválasztódás elve aránylag egészségesen működik a mai szlovák irodalomban, s ma már egyre inkább a magyar irodalomban is. A csehszlovákiai magyar irodalomra ezzel szemben az a jellemző, hogy az elmúlt öt évben megszűnt benne tevékeny lenni az irodalomkritika, s helyette udvarias egymásra mosolygásoknak vagyunk tanúi, vagy mély hallgatásnak. Márpedig amikor egy irodalomban megszűnik funkcionálni az irodalomkritika, az rendszerint súlyos betegség előjele. Egy irodalom értékeit ugyanis egyedül az irodalomkritika képes leírni és a közönséggel, de sokszor az alkotókkal is tudatosítani, mint ahogy a söprű is az ő kezében, s nem az egymással vetekedő írói csoportok valamelyikének a kezében van.
Irodalmunkra mindig is az értéktudat bizonytalansága nyomta rá bélyegét, s részben talán ezért is lett olyan, amilyen. Ha a pályáját kezdő író irodalmunk múltjába tekint, ott alig talál szóra érdemes művet, vagyis olyan alkotásokat, amelyek nem csupán irodalomtörténeti érdekességek, hanem inspirálhatnák is őt. Vonatkozik ez elsősorban irodalmunk legkoraibb szakaszára, a második világháború előtti évtizedekre. Ennek a szakasznak egyetlen költője vagy prózaírója sem volt képes életművet alkotni, noha sokuk egyáltalán nem volt tehetség híján. Nem csoda hát, ha irodalmunkból hiányoznak a műhelyek és iskolák. Más, fejlettebb irodalmakban távolról sincs ez így. Közismert, milyen jelentős szerepe van egy-egy folyóiratnak az irodalom szervezésében a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy másutt. Hogy az olyan lapok, mint a Novij Mir, a Temps Modernes vagy a Tel Quel fogalommá váltak.
Hasonlóképpen jelentős szerepet töltenek be az irodalmi életben, sőt irodalmi iskolák létrejöttében egyetemek és egyetemi tanszékek is. Fiatal magyar költők és írók a megmondhatói, mit jelentett számukra s az egész magyar irodalom mai állapota számára, hogy a hiányzó vagy a negyvenes évek végén megszüntetett műhelyek szerepét át tudta venni idővel néhány jelentős alkotó, mint Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Nagy László, Mészöly Miklós, Kormos István. Felvetődhet persze a kérdés, vajon szükség van-e műhelyekre, s olyan nagy baj-e az, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom első évtizedeiből alig maradt ma is vállalható szépírói munka. Vajon az ilyen műhelyek nem az epigonizmus iskolái-e? Nos, nagyon sok esetben azok. Egy irodalmi műhely azonban nemcsak epigonokat termel, hanem óriási felhajtóereje is lehet, s az írók számára olyan mozgásteret hoz létre, amely épp a nálunk annyira hiányzó értékkiválasztódást könnyíti meg. Az Iródia is műhely, talán az első igazi műhely a csehszlovákiai magyar irodalomban, mégha rendhagyó is a tekintetben, hogy csak szervezője van, abszolút nyitott minden irányban, s nem kötelezi el magát egyetlen stílus mellett sem. Biztos vagyok benne, hogy Iródia nélkül az Iródia-Fórum tagjai két vagy három év múlva tartanának fejlődésükben ott, ahol ma tartanak, ha ugyan abba nem hagynák az. írást. Némileg bonyolultabb a helyzet a hagyományokkal. Természetesen nem tragédia, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban egyelőre kevés az időtálló mű. Hiszen az irodalomban kisebb a jelentőségük a nemzeti-etnikai határoknak, mint a politikában, s az igazi választóvonal a jó és a rossz művek között húzódik. Megértem Dosztojevszkij regényeit és megértem Faulkner regényeit is, pedig egyik sem magyar író. A jó irodalom ugyanis mindig fölébe tud kerekedni a saját társadalmi-etnikai-történelmi meghatározottságának, sőt kötelessége fölébe emelkedni, mert lényegét tekintve az emberi sors oszthatatlan és egyetemes, amint a szerelem vagy a halál. Mégis, nekem az a meggyőződésem, hogy a partikulárisra legalább olyan hangsúlyt kell helyeznünk, mint az egyetemesre. Azok a paradoxonok ugyanis, amelyek az emberi létezésre jellemzőek, s amelyeket az irodalom, vagy tágítva a kört, a művészet tesz láthatóvá a számunkra, nem a semmiben, de nem is pusztán a tudatunkban léteznek, hanem abban a pertikularitásban, amit a sorsunkat meghatározó valóságnak nevezünk. S ha a szerelemben vagy a halálban oszthatatlan is az emberi sors, nemcsak a történelem, hanem jelenünk kínzó abvivalenciái is arra figyelmeztetnek, hogy ezeket a paradoxonokat mi másképpen éljük meg, mint a nyugateurópai ember, az amerikai vagy a japán. Jusson eszünkbe például, milyen mély a hasonlóság Dosztojevszkij és Faulkner írói világa között, s mégis mennyire más dimenziókat kap ez a két írói világ pusztán annál a körülmémynél fogva, hogy az egyik író a cári Oroszországban élt, a másik író világa pedig az ún. amerikai Dél, dekadenciájával, fatalizmusával, a néger kérdéssel egyetemben. De még a napi reáliáktól látszólag igen távol álló esszéregényeken is átsüt, hogy hol, milyen tipográfiai, politikai körülmények között keletkezett, gondoljunk csak Thomas Mann regényeinek mélyen német gyökereire, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia velejéig konzervatív, idejétmúlt, önpusztító reáliáira Róbert Musil metszőén szatirikus ábrázolásában A tulajdonságok nélküli ember című regényben. Biztos vagyok benne, hogy a szlovákiai magyarságnak is van mondanivalója a létezésről, vannak olyan tapasztalatai, amelyeket ki tud emelni és ki is érdemes emelnie a partikularitásból és az ismeretlenségből.
S ha már az ismeretlenség szó elhangzott, arról sem hallgathatunk irodalmunk feltételrendszeréről beszélve, hogy irodalmunk elszigetelt irodalom, bár elszigeteltsége végre oldódóban van az utóbbi esztendőben. Irodalmunk elszigeteltségének alighanem két oka is van: egy földrajzi és egy irodalmi. Földrajzi oka az, hogy akár a magyar irodalom felől nézve, akár Csehszlovákia irodalmai felől, így is, úgy is peremirodalom. A magyar irodalom központja továbbra is Budapest, és nem Párizs, Kolozsvár vagy Pozsony, de még csak nem is Újvidék, noha ennek a városnak nem kis szerepe volt a magyar avantgarde újjáéledésében, értékei befogadásában, elemzésében és méltatásában. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig a legprogresszívabb magyarországi irodalom törekvéseivel. Az újvidéki Új Symposion és az ugyancsak újvidéki Híd című folyóirat adott helyet, s olyan ottani költők, mint Tolnai Ottó és Domonkos István hatással voltak a magyarországi líra megújulására is. A hatvanas-hetvenes évek legfrissebb szemléletű esszéíróit is a jugoszláviai magyar irodalom adta: Bori Imrét, Bányai Jánost, Thomka Beátát, Juhász Erzsébetet és másokat. Ám még így sem beszélhetünk arról, hogy Újvidék átvette volna Budapesttől a vezető szerepet a magyar irodalomban. A csehszlovákiai magyar irodalomnak azonban, sajnos, olyan hatása sem volt a magyar irodalom fejlődésére, mint a jugoszláviai vagy a romániai magyar irodalomnak, s ez már átvezet elszigetelésünk másik, irodalmi okához. Ahhoz nevezetesen, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom még az általában nagyon hagyományhű erdélyi magyar irodalomhoz képest is konzervatív irodalom, vagy legalábbis a hetvenes évek elejéig az volt, s alapvetően konzervatív karakterér olyan jelentős teljesítmények sem tudták döntően megváltoztatni, mint Tőzsér Árpád lírája és esszéi vagy Cselényi László hipermodern szövegei. Persze az sem véletlen, hogy Tőzsér, Cselényi s általában a kísér- letezőbb kedvű és nem provinciális szemléletű költőink lírája kapott jó kritikákat Magyarországon — egynémely sikeres regény és szociográfia mellett. A csehszlovákiai magyar irodalom szlovák fordítása is beindult, s kedvező fogadtatásra talált a szlovák irodalmi közvéleményben. Elszigeteltségünk további oldását irodalmi életünk egyik legfontosabb feladatának tartom, s ezért volt nagyon rokonszenves számomra is az Iródia januári kezdeményezése, amelyet, remélem, a fiatal szlovák nemzedéktársakkal való kontaktustartás érdekében a jövőben több ilyen összejövetel is követni fog. Legalább ennyire fontosnak tartom, hogy az Iródia magyarországi nemzedéktársaival is elmélyítse a megkezdett kapcsolatot, s hogy az iródiások versei és novellái a magyarországi folyóiratokban is mind gyakrabban ott legyenek.
Talán ebből a néhány véletlenszerűen felvetett problémából is látható, hogy az Iródia kihívásokkal áll szemben, s bizonyos irodalmi és nem irodalmi problémákkal előbb-utóbb szembe kell néznie. Egy olyan irodalmi közegben, ahol az értékelés szempontjai között az esztétikai szempont a legutolsó, fennáll a veszélye annak, hogy az irodalmilag értékesebb alkotások háttérbe szorulnak vagy teljesen kiszorulnak az irodalomból, hiszen a csehszlovákiai magyar irodalomban jelenleg a giccs látszik mindinkább feltámadni. Az Iródia ezzel szemben úgy védekezhet, hogy a legszigorúbban megvizsgálja, kit választ be a Fórumba, s a lehető legkritikusabb szemléletet alakítja ki magáról. Sokakat talán idegesít, hogy minden Iródián és Iródia-Fó- rumon feláll Krausz Tivadar és leszedi valakiről a keresztvizet. Hosszú távon azonban nagyon jót tesz mind az Iródiának, mind a megbírált személynek, sőt magának is. Ébren tartja ugyanis a vitaszellemet az Iródiában, ráadásul kitűnő érzékkel veszi észre vagy szagolja ki egy vers vagy novella gyengéit, s azt keresetlen szavakkal a címzett tudomására hozza, akár a jó barátja az illető, akár nem. Más kérdés, hogy ezért Allah aligha növeszti majd hosszúra a szakállát. Ha hosszúra növeszti, ha nem, Krausz magának is jót tesz, mert begyakorolja az irodalomkritika- és esszéírást, s azt kezdi egészen színvonalasan művelni. Ő az, aki nemcsak ír, hanem gondolkodik is az irodalomról, legalábbis ő az, aki ezt nyilvánosan meri tenni.
Előadásomnak ezt a részét azzal szeretném lezárni, hogy véleményem szerint az Iródia csak akkor töltheti be funkcióját és lehet hosszú életű, ha
1. sosem téveszti szem elől, hogy az irodalomban a művek irodalmi értéke az elsődleges szempont, minden más csak ezztán következhet,
2. ha nem válik egy csoport magánügyévé, vagyis megőrzi azt a toleranciát és sokszínűséget, amelyre a programjában hivatkozik,
3. ha nem szigetelődik el,
4. ha naprakészen tájékozódik az irodalomban, a hagyománytiszteletből nem riad vissza a kísérletezéstől,
5. ha megtalálja azt a mondanivalót, amit csakis ő tud kifejezni,
6. ha megőrzi a realitásérzékét, s nem kíván más lenni, mint amit a programjába foglalt.
Most pedig szeretnék pár keresetlen szót szólni az Iródia-füzetekben található novellákról
meg azokról a novellákról is, amelyek országos lapokban jelentek meg az Iródiához tartozó prózaírók tollából. Mivel nem vagyok se irodalomtörténész, se kritikus, nem kívánom elemezni ezeket a novellákat, hanem inkább formai-szemléleti jegyeikről mondanék pár szót. Nem mindegyik novelláról, hanem amelyek bizonyos fokig reprezentálják az Iródia nemzedékét.
Az elmúlt.két évben több olyan novella vagy elbeszélés jelent meg az Iródia-füzetekben, valamint egyik-másik országos lapban, amelyek azt a reményt ébresztik, hogy egy művelt, tehetséges és színvonalasan gondolkozó generáció készül a színre lépni a csehszlovákiai magyar elbeszélőirodalomban. Ezek közül az írások közül kiemelném Talamon Alfonznak a Vadászai óta megjelent novelláit, Czakó Józsefnek kisregény terjedelmű elbeszélését,hülyekamaszt és az Iródia-füzet 4. számában megjelent Lemingek útja című novelláját, Krausz Tivadarnak az 5. Iródia-füzetben olvasható Zrínyi úr kilovagol és Hogya Györgynek a 6. füzetben olvasható Az igazság útja című novelláját. Véleményem szerint ezek az írások emelkednek a fölé az amatőr színvonal fölé, amelyet az Iródia, pályakezdők, kötetnélküli írók fóruma lévén nem fog, mert nem is tud és nem is akarhat meghaladni. Ezeket a novellákat az Iródia kiteheti a kirakatba, miként Farnbauer, Hizsnyai, Feliinger és mások verseit. Ismerve a magyarországi huszonévesek munkáit és egypár szlovák pályakezdő író novelláját is, túlzás nélkül állíthatom, hogy az iródiás prózaírók művei nemhogy megállnák köztük a helyüket, hanem azok között is átlagon felüli színvonalú írásoknak számítanának.
Örvendetes, hogy mind a négyen egészen másképpen próbálnak jó prózát írni, s így az összkép nemcsak bíztató, hanem színes is. Ugyanakkor karakterükben sok a hasonló vonás is, amelyeket akár nemzedéki jegynek is tekintenék. Mind a négyen igyekeznek például intellektuálisan kezelni írásaik anyagát, az embernek az az érzése, olykor már-már spekulatívan, mint Talamon Alfonzt nap, amelyen ledőli az első kiszáradt eperfa, vagy Hogya György Az igazság útja c. novellában. Ez a spekulativitás veszedelmes is lehetne, a tételcsség csapdáját azonban egyelőre sikerült mindkettőjüknek elkerülniük. Talamonnak úgy, hogy páratlan nyelvi erővel képes megérzékíteni és elhelyezni a tárgyi valóságban a gondolati anyagot. Hogyának fordított módszerrel, a gondolat játékos felvezetésével, egy ügyes, az anyaggal szemben szükséges távolságot megteremtő kompozíciós trükkel és a nyelvi tömörítés révén. Persze Talamon, Hogya, Krausz és Czakó prózája nem egyforma mértékben intellektuális próza, a köztük levő különbségek első látásra is szembeszökőek.Hiszen a dolgok, események, helyzetek és figurák megérzékítésével Czakó József sokkal többet bíbelődik, mint mondjuk Hogya György. Ez nem azt jelenti, hogy Czakó írása művészibb, hanem azt, hogy különböző módszerrel dolgoznak, s írásaikban különböző esztétikai minőségek dominálnak. Krausz Tivadar novellájában például a groteszk, ami olyan sajnálatosan hiányzik a csehszlovákiai magyar prózából, hogy felbukkanását ovációval kellene üdvözölnünk. De nemcsak a groteszk felbukkanásának kell örülnünk, hanem annak is, .hogy egyikük sem elégszik meg a valóság puszta ábrázolásával, hanem megpróbálják értelmezni is a valóságot. A csehszlovákiai magyar prózára hosszú ideig egyfajta leíró-lírai realizmus volt a jellemző, s ez a leíró realizmus meghatározta a csehszlovákiai magyar próza egész karakterét. Talamon, Czakó, Hogya és Krausz novellái már egészen mások, mint az előttük járó nemzedék, Bereck József, Kovács Magda, Kövesdi János vagy MÉszáros Károly novellái. Az alapvető különbséget köztük és Bereckék között abban látom, hogy míg Bereckék a valóság ábrázolását tekintették az író feladatának, az Iródia prózaírói nem elsősorban a valóságot akarják ábrázolni, hanem a létélményüket vetítik ki a valóságra, illetve a valóságélményüket próbálják meg életelveikkel egyeztetni. Főleg Talamonra és Czakóra érvényes, hogy novelláikat nem tárgyak vagy események ábrázolása tölti ki, hanem egy belső állapot vagy gondolat kifejezése. De ez már nemcsak rájuk, hanem talán valamennyi iródiás prózaíróra jellemző, hogy írásaikban a kifejezés nyomul előtérbe az ábrázolás rovására. Nincs ebben semmi különös vagy megbotránkoztató, inkább az a különös, hogy a próza lírizálódásának, illetve másfelől intellektualizálódásának folyamata most nkerült csak napirendre a csehszlovákiai magyar prózában. Hiszen Prous, Joyce, Kafka, Musil, André Gide, Thomas Mann fellépése óta, vagyis jóval több, mint fél évszázada jellemzi ez a szubjektivizálódás és intellektualizálódás az elbeszélő irodalmat nemcsak tőlünk nyugatra, hanem hovatovább keletre is, s évtizedek, tulajdonképpen Krúdy és Kosztolányi óta napirenden van-e e szemléletváltás a magyar irodalomban is, azzal összefüggésben, hogy a modern prózában — s ez a folyamat visszafordíthatatlannak látszik — mindinkább az egyén integritásának és szuverenitása megőrzésének a problémája kerül a középpontba. Nem véletlenül. A történelem során máskor is fenyegette már veszély az ember személyiségének egységét. Ám az ember csak most, hogy az elmúlt két-három évszázadban megismerte az individualizmusban a szabadságot, állította értékei piramisának a csúcsára a személyiség sérthetetlenségét és méltóságát. Más dolog megfosztani valamitől, amiről nem is tudtam, hogy az enyém lehetett volna, és más dolog megfosztani valamitől, aminek egyszer a birtokában voltam már. A személyiség szabadságát az egész világon nemcsak totalitárius diktatúrák, fasiszta vagy félfasiszta rendszerek fenyegetik, hanem a tudományos-műszaki fejlődés csodái is. A scienco-fiction irodalom évtizedek óta abból él, hogy a szabadság eszméjét ütközteti a leghetséges elgépiesedéssel. De más bajok is vannak. Napjainkra úgy látszik kifulladtak az eszmék, s minden érték vagy vélt érték megmutatta fonákját is. Értékrendünk lassan de feltartóztathatatlanul kommercializálódik,olyannyira, hogy tíz emberből öt ma jó pénzért eladná az öreganyját is, s nagyon valószínű, hogy a világ további elanyagiasodásával ez az arány csak rosszabb lesz.
Keresve a közös vonásokat Talamon, Czakó, Krausz és Hogya novelláiban, szemléletük hasonlóságára hívnám hát fel elsősorban a figyelmet. Czakó Józsefnek A hülyekamasz című elbeszélése nem csupán arról szól, hogy egy fiatalember fellázad a konvenciók, az álértékek és a közhelyek meg a képmutatás ellen, hanem főleg arról, megvédhető-e a személyiség, és milyen áron. Hiszen a konvenciókra, az álértékekre, a korrupciókra a kisebb-nagyobb hazugságokra épülő közösség mélységesen személyiségellenes, s addig nem nyugszik, amíg végleg laposra nem gyalulja a lázadót — ami esetünkben azt jelenti, hogy megfosztja az egyéniségétől. Ne firtassuk most, hogy meddig lehetséges beilleszkedni és meddig erkölcsös, s hogy a beilleszkedés mennyire egyenlő az egyéniség feladásával. Csupán azért említem olyan nyomatékosan ezt az egyetlen kérdést, mert úgy látom, több iródiás prózaíró írásainak témája. Hiszen a beilleszkedés és önfeladás kérdése foglalkoztathatta Talamon Alfonzot is Az ajtó című novellájában. S Czakó „hülye” kamasza azért lázad, hogy élete alkonyán ne egy Zrínyi úr legyen belőle, olyan karikatúrafigura, amilyet Krausz Tivadar ábrázol. Az egyén mindnyájuk írásaiban ki van szolgáltatva nála hatalmasabb erőknek. Czakó kamasza a konvenciók békés rémuralmának, Talamon Vadászatának elbeszélője az erőszaknak, Hogya György novellájának orvosa a hatalomnak, s Krausz Zrínyi ura is a hatalomnak, csak őt már régen laposra hengerelték. Ám amíg ez a hatalom Czakó hossú elbeszélésében az álértékeken nyugvó közmegegyezés, s kimondhatatlanul is a kisvárosi kisszerűség és sivárság Krausz novellájában, s nem megfejthetetlen és misztifikált valami az allegóriaként is olvasható Hogya-novellában sem, azt már legfeljebb csak gyaníthatjuk, hogy Talamon Alfonz novellájában a címadó ajtó mögött ki tartózkodik, s ez a hatalom milyen természetű. Ha pedig A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című novelláját vesszük, az azt sugalmazza, hogy az emberi létezés maga olyan természetű, hogy benne a boldogságot vagy harmóniát vagy valamilyen egyensúlyt lehetetlen elérni. „Saját boldogságunk ára mások boldogtalanná válása”, mondja a novella elbeszélője, s ezt a félmondatot, amelyet a novella értelmezése kulcsának tekintek, én tovább élezném mondván, hogy saját boldogságunk ára mások boldogtalanná tétele. Akár elfogadjuk ezt a metafizikus ízű lételméleti pesszimizmust (s okunk bőven lehetne rá, hogy elfogadjuk), akár nem, egy dolog biztos: a négy tehetséges prózaíró közül Talamon Alfonz az első, aki az egyén és az egyénnel szembenálló erők konfliktusát lételméleti távlatba próbálja helyezni, ráadásul egészen eredeti és merész módon a profán és a mitikus egybecsúsztatsásával, amire a legutóbbi időkben a latin-amerikai irodalmak tettek eredményes kísérletet. Hogy aztán ott-e a latin-amerikai írók ujjlenyomata Talamon Alfonz novelláján, vagy nincs, az e pillanatban még másodrendű kérdés. Fontosabb, hogy gondolat, cselekmény és nyelv ritka pazar összjátéka emeli ezt a novellát nemcsak Talamon saját korábbi teljesítményei fölé, hanem csaknem az irodalom első vonalába. (Hogy aztán az ő burjánzó, képdús, barokkos stílusa néhány helyen mégis úgy szól, mint a repedt fazék, az is igaz, de ez alapos nyelvi lektorálással kiküszöbölhető szépséghiba.)
És most pár szót arról, miben nem hasonlít egymásra a négy szerző. Például abban, hogy mind a négyen másképpen kezelik a nyelvet. Legszembetűnőbb különbség e tekintetben Talamon novellái és Hogya György írása között van, noha ebben viszont nincs különbség közöttük, a nyelv egyiküknél sem az ábrázolás eszköze, legfeljebb az is. Talamon Alfonz nyelvkezelése a bonyolultabb, az ő egyik-másik írásának a stílusa olyannyira túlfinomított, hogy szinte a manierizmus határát súrolja. Mégis erőteljes, pazar stílusa van, s többnyire jól bánik ezzel a pompás nyelvezettel. Képeinek merészségét és részletes helyenkénti aprólékos és bíbelődő kidolgozásával szelídíti meg némely hasonlatának elvontságát pedig pontos, szinte naturalisztikusleírások- kal egyensúlyozza ki, s így szinte rákényszerít, hogy mint olvasó a szokatlant és a hihetetlent is elfogadjam tőle. Azt hiszem, a csehszlovákiai magyar irodalomban ma ő tudja a legszebb hosz- szú mondatokat leírni, s ez akkor is igaz, ha némelyik spagetti hosszúságú mondata nem zeng ki igazán, sőt nyelvhelyességi vétségek miatt hamisan zeng. Négyük közül Talamon Alfonz az, aki a legnagyobb élvezettel gyötri, nyűvi, hajlítgatja a nyelvet, néha már-már a gondolatok vagy a cselekmény rovására is. Mindenesetre ő áll a legtávolabb a naturalizmustól, s a legközelebb a műfajköztiséghez, ő az, aki a legtöbbet vesz át a hajdan volt szürrealista iskoláktól és a mélylélektani közhelyekből.
Hogya György novellájában stílusorgazmusról szó sincs. Az ő prózája annyira eszköztelen, hogy Talamoné mellé állítva szinte már banálisnak tűnik fel. Az igazsá útja című novellájában, mint a kevésbé sikerült írásaiban is, a nyelv szigorúan az ötletnek van alárendelve, az ötlet pedig a gondolatnak. Az ő prózájában a nyelv nem teremtője a gondolatnak, hanem hordozója. Ha Hogya György cifrázni próbálná a stílust, nevetségessé válna az ilyen, a parabola vagy inkább az allegória határán mozgó novella nem tűri a nyelvi magamutogatást. Az ő stílusában az a szép, hogy takarékosan bánik a nyelvvel, hogy nem közöl nélkülözhető információkat, hogy éppen annyi szava van az elbeszélt dologról, amennyi a dolog megértéséhez szükséges. Hogy párbeszédtechnikája milyen jó, azt elmondta már az októberi Iródián Krausz, s én legföljebb azt tenném még hozzá, ez egyértelműen kiderült már az Iródia 2. füzetben olvasható Senki sem tudja meg... című, máskülönben eléggé gyönge írásból is.
Czakó József és Krausz Tivadar stílusa sokkal inkább alá van rendelve az ábrázolásnak, mint Talamoné vagy Hogyáé. Persze a valósághoz való viszonyuk is más. Amíg Talamon Alfonz a nyelv, a mítosz s a mélylélektani ismeretek adta lehetőségekkel kísérletezik, Hogya György pedig egyre inkább — egy frissen olvasott novellája is erről győz meg — a történelemben, a művelődéstörténetben, illetve idevágó események kitalálásában vagy átértelmezésében keresi a mához szóló tanulságokat, Czakó és Krausz történetei konkrét időben és konkrét térben játszódnak, Talamon és Hogya novelláihoz képest realista írások, ha ugyan a realizmus szónak van még valami értelme annyiféle ráragasztott dogma és értelmezés meg félreértés után. Czakó József Lemingek útja című novellája iskolapéldája annak, hogyan lehet egyszerre az érzelmek és ösztönök, illetve az intellektus felől közeledni a témához. Ebben a novellában Czakó alaposabban használja ki a dolgok ábrázolásának a lehetőségét, mint a hosszú elbeszélésben. Elsőrangúan tud láttatni és hangulatot teremteni, s úgy tudja ritmizálni a prózát, hogy benne a leíró-ábrázoló és az intellektuális-reflexiós síkok egyensúlyban maradnak, így reflexióit nem érezzük okoskodásnak, míg a dolgok megérzékítésében szüntelenül ott érezzük a novella reflexiós síkjának a vibrálását is. Ő is gazdagon, pontosan és érzékletesen bánik a nyelvvel, minden porcikájával érzi a nyelvet, akárcsak Talamon Alfonz, kettejük prózáját mégis egy világ választja el. Czakó elsősorban moralista, s mindenféle mítoszteremtés távol áll tőle, mindig konkrét dologból indul ki, és konkrét dologhoz jut el, novellája tele van kitűnően lekerekített pikareszk elemekkel, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nélkülözné a bölcseleti vagy lélektani, sőt történelmi igényt. Elég csak a novella kitűnő befejezésére utalni. Krausz Tivadar is moralista, ámbár ezen kevésbé érzékenyül el, mint Czakó. Novellája azonban egy fokkal hagyományosabb Czakóénál, s kevesebb regiszteren tud megszólalni, mint Czakó. A Zrínyi úr kilovagol jól sikerült, szatirikus portré. Egy idézet belőle: „Zrínyi úr a kisváros lakója. A városka Főterén van egy templom, két kocsma; az egyik valóban kocsma, a másik borozó, de azt is kocsmának hívják. A városka egyetlen nyilvános telefonfülkéje és nyilvános vécéje is itt található. ” így indítani egy novellát már-már botrány, olyan szokványos. Aztán az ember mégis elkezdi élvezni az írást, mert hamarosan kiderül, hogy Krausz kitűnően ismeri a Zrínyi-úr-féle típust, és mert a szerző nagyszerűen kamatoztatja az iróniáját. Egyáltalán, a négy prózaíró közül, úgy látszik, egyedül Krausznak van humora, bár nem nélkülözi az iróniát Hogya novellájának utolsó mondata sem. Krausz a legkevésbé filozofikus, és látszólag a legkevésbé komoly. Csakhogy ne feledjük, az irodalom nem filozófia, nem lélektan, nem szociográfia, hanem irodalom, s tetszik vagy nem, egy napon kell emlegetnünk a szuperintellektuális Thomas Mann-t és Róbert Musilt a dühödten és programosan antiintellektuális Hamingwayjel vagy a mindenféle irodalmiaskodást lesajnáló HaSekkal. Krauszban tehetség és éleslátás együtt van ahhoz, hogy a groteszk próza mestere le- gyenirodalmunkban.
Persze az irodalomban nincs egyedül üdvözítő módszer, viszont minden megengedhető, ami elkerülhetetlen, mégha száz erénycsősz áll is lesben a kertek alatt. Módszerből azonban hamar lesz modor, ha az ember lemond az útkeresésről és beéri, a jóllehet elsőként általa alkalmazott, de mégiscsak sablonokkal. Talamon Alfonz módszere azért látszik veszélyesnek, mert a cirkal- mas hosszú mondatokkal aránylag könnyű dagályos, öngerjesztett, üres szövegeket gyártani. Viszont el lehet jutni vele olyan érdekes műfajközi kísérletekhez, amilyen a Bocsátó című szövege az Irodalmi Szemle tavaly novemberi számában. Hogya György módszerének viszont az a veszélye, hogy ha a novella magját alkotó gondolat nem elég eredeti, akkor az írás unalmassá válik. Ha pedig a gondolat vagy ötlet túl nagy hangsúlyt kap a kidolgozásban az irodalmiság — azaz az esztétikum, vagyis a stílus, a kompozíció, a szövegszervezés rovására, akkor a novella tételes lehet, ami szintén nem jó. Czakó írásait az érzelgősség fenyegeti, bár hogy ő miképpen folytatja a pályát, az sajnos úgysem az Iródián dől el.
Végül hadd szóljak még arról, ami nem tetszik ezekben az írásokban, illetve amit hibának tartok. Hibának tartom, hogy Talamon Alfonzt nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt epeifa című novellájában nem világos az elbeszélői nézőpont. Nem világos, hogy az a személy, azonos-e a novella második szakaszában első személyben beszélő elbeszélővel, s hogy ez az író-e vagy pedig az idegenvezető. Ennélfogva nem tudom, mi a lényegi összefüggés az első és a második szakasz között, illetve, hogy a novella egésze szempontjából szükség van-e erre az első szakaszra, szükség van-e a turisták be-, illetve kivonulására, vagy pedig a történet maradéktalanul elbeszélhető lenne enélkül is. Én azt hiszem, hogy elbeszélhető lenne. Krausz Tivadar novellájának az a fogyatékossága, ami másfelől az erénye is. Az, hogy amit nyújt, az egy kitűnő portré. Viszont véleményem szerint, ez kevés egy novellához. Czakó „hülye” kamaszában a helyenkénti érzelmi túlfűtöttség és zaklatottság zavar, ezért tartom jobbnak, megkomponáltabbnak és kiegyensúlyozottabb írásnak a Lemingek útját. Tehetségéről ez győzött meg igazán, nem A hülye- kamasz, amely lehetett egyszeri kiugró teljesítmény is, amire kisebb tehetség is képes. A Lemingek útja már-már hibátlan írás, és ugyanezt mondhatom Hogya György novellájáról is. Csakhogy neki könnyebb a dolga, mint Czakónak vagy Talamonnak. Ezen nem azt értem, hogy Hogya írása igénytelenebb, hanem azt, hogy egyneműbb anyaggal dolgozik, mint Talamon vagy Cz"’.ó. Hogy írása intellektuálisan semmivel sem igénytelenebb, mint a Lemingek útja vagy A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa, irodalmi szempontból azonban kevésbé ambiciózus. Talamon és Czakó novellája többsíkúbb, s íróilag a legnehezebbre vállalkoznak, egymással nehezen összeférhető elemekből építik fel a novellát, sikerre. Talamon novellájának van egy hétköznapi-profán síkja és egy mitikus síkja. Czakóénak egy teljesen hétköznapi-pikareszk és egy moralizáló-bölcselkedő-lélektani síkja, azonkívül mind a két novellának lehetséges még egy pa- rabolisztikus olvasata is. A problémákra azonban más-más létfilozófiai feloldást találnak. Talamon novellájának hőse megfeszítteti magát, hogy a lány, akit szeret és a lány vőlegénye a szó szoros értelmében az ő színe előtt és az ő szenvedése árán keljenek egybe. Czakó elbeszélője viszont felfedezi a reményt, ami talán mégiscsak a legautentikusabb válasz a lét abszurditására. Hogya írói szempontból kevesebbre vállalkozik, novellájának a szerkezete talán egyszerűbb és áttekinthetőbb, viszont amire vállalkozik, azt meg is tudja csinálni maradéktalanul. Itt kell említenem azt is, hogy Czakó és HOgy másik két társánál következetesebben bánik a nézőponttechnikával. Az ő írásaikban mindig világos, hogy ki beszél. Hogya György leleménye az Ismeretlen szerző, aki nem pusztán elbeszélője a történetnek, hanem maga is részese a történetnek is meg a történelemnek is, amiről a novella szól. Hogya úgy emeli be az ismeretlen szerzőt a történetbe, hogy a novellája végén nézőpontot vált, s harmadik személyű szerzői nézőpontból fejezi be a történetet. Krausz Tivadar novellájában viszont funkciótlannak tartom a nézőpontváltozásokat, s főleg kissé avultnak a harmadik személyű, mindentudó elbeszélő jelenlétét. Hiszen novellája elbeszélhető lenne Zrínyi úr nézőpontjából is, s ez az elbeszélői és írói nézőpont közötti feszültség megteremtése révén több lehetőséget nyújtana a téma árnyaltabb ábrázolására, s főleg hitelességének elmélyítésére.
Találhatnék kifogásokat még, de azt hiszem, szükségtelen hibákat felkutatni, amelyeket nemcsak pályakezdők követnek el nálunk. Ezt különben is megteszi az Iródia-Fórum. Szólnom kellett volna talán mások prózájáról is, hiszen az Iródia-füzet egyes számaiban mások is publikáltak felfigyeltető írást vagy írásokat, mint Juhász József, Tóth Anikó vagy Farkas Ilona.Ők azonban adósak még a kiugró teljesítménnyel, a saját stílussal, vagy akár saját hanggal. Ha két évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem, hogyan is állunk a prózai utánpótlással, Eszter- házy Pétert kellett volna idéznem: „A helyzet reménytelen, de nem komoly. ” Tavaly ilyenkor már sejthető volt, hogy Tandori Dezső egyik régi versét idézve: „Lesz vigasz / Lösz vogosz / Lasz va- gasz / Lusz vugusz. ” Jó lenne, ha négy-öt év múlva elmondhatnánk, végre itt van az a prózaíró nemzedék, amely a csehszlovákiai magyar próza oly régen esedékes szemléleti megújítását elvégezheti.
Hodossy Gyula
BELÜLRŐL KÖTÉL BEFELÉ
A problémát nem lehet megoldani. Amikor úgy érezzük, ezt vagy azt a problémát már sikerrel felszámoltuk, csak jólesően csalunk. A probléma nem megoldódik, hanem környezeti és lélektani tényezők hatására időszerűségét veszti. Mondok egy példát: Ha nekem az lenne a problémám, hogy süt a nap, akkor az úgy oldódna meg, ha a nap nem sütne. Csakhogy én a napnak nem tudom megtiltani, hogy süssön, így megoldásként (ez itt a csalás) közénk falat rakatok (a fal mint megoldás!).
Példám helyességét, egyszersmind helytelenségét is igazolandó, olyan problémákról fogok a továbbiakban elmélkedni, amelyeknél így vagy úgy épp a „fal” a probléma.
Szlovákiában a nyolcvanas években induló írók, költők népes tábora, akiket az 1983-tól 1986-ig létező fiatal írók mozgalma után Iródia nemzedékként emlegetünk, úgy kezdte irodalmi pályafutását, hogy kizárta önmagát az irodalmi közéletből, mielőtt egyáltalán bekerült volna. Megtagadta publikálási lehetőségeit, mielőtt a lehetőségek igazi lehetőségekké válhattak volna. Szembeszegült a korábbi nemzedékek tagjaival, megpróbált tagadni mindent és mindenkit, kitűzte célul a személyi szabadságot, miközben hirdette, hogy a szabadság csak szubjektumon belül létezik, és hitte, hogy minden, ami önmagán kívüli, az felesleges, idők során lerakódott és megkövesedett anyag, mint edényen a vízkő, melyet időnként le kell verni. Verset tagadó verset akart írni, és az Iródián belül programtipró programot fogalmazott meg. A program az, hogy nincs program, mert állították, hogy minden program előbb-utóbb visszahúzó erőként hat:
„Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont.
Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga.
Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás. Az Iródia szeretné, ha tagjai véleményük nyílt kimondásával, munkájukkal, alkotásaikkal és minden lehetséges megnyilvánulásukkal a továbbgondolást, továbbgondoltatást a lehetséges és a lehetetlen körülmények között is kikényszerítenék.
Az eddig felsoroltakból is kitűnik, hogy az Iródia célja nem külső elvárások kiszolgálása, ill. kielégítése, hanem kemény munka, a fiatal alkotó fejlődésének biztosítása, a maximális igényesség állandó szem előtt tartásával."
Az Iródia szervezőbizottsága 1983-ban útravalóul fogalmazta meg a fenti sorokat, ami nem jelentett társadalomtagadást, vagy életuntságot, hanem egy sajátos létfilozófiát. Hiszen gondoljuk csak végig: nem kellett az adott irodalmi élet, de irodalmi találkozókat szervezett, nem kellett az adott közlési tér, de helyette keményen küzdött egy másikért, és önerőből kiadta az Iródia-füzeteket, mintha azt mondta volna: nem engedem meg a világnak, hogy velem kapcsolatot teremtsen, de engedtessék meg nekem, hogy felvegyem a kapcsolatot a világgal, és így Farn- bauer Gábort átköltve — egyre közelebb idegenedünk önmagunkhoz. Megtagadom a költészetet, hogy verset írhassak; kimondatlanul is ezt hirdette ez a társaság, eltávolodva történelmi, társadalmi és értékrendszeri erővonalaktól. Megmaradt az ellentétek szembeállítása, a fogalmak átértelmeződése, ill. értelemvesztése, a küldetés, a képviselet tagadása. E már-már skizofréniába hajló létfilozófia nem alapok nélküli.
Érzésem szerint Újvidéken a hatvanas években induló Új Symposion nemzedékére is az e fajta szembenállás volt jellemző. Az alapjaiban megbolygatni a jugoszláviai magyar irodalmat, a megtagadni a látszatértékeket, a felrúgom a formákat, hogy új formákat hozhassak létre—alapállásból teremtettek később irodalmat. Majd a hetvenes években a romániai magyar irodalomban tapasztalhattuk szinte ugyanezt a Forrás harmadik nemzedékénél.
Mintha a nemzetiségi területeken erőteljesebben érvényesülne a világgal való szakítás kényszere. Ugyanúgy: Közép-Európa nemzetiségi területein a huszadik század utolsó évtizedeinek paradoxonjai soha el nem képzelt virtuozitást képesek produkálni.
Csehszlovákiai magyar irodalom, romániai magyar irodalom — már maga a megnevezés is képtelenség. Ironikus egy helyzet, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem csupán közép-kelet-eu- rópai jelenség. Saját magunkat képtelenek vagyunk tisztességgel megnevezni, mert milyen író a csehszlovákiai magyar író? Cseh író, szlovák író, magyar író? Na jó, de milyen magyar író az, aki nem lehet tagja a Magyar írók Szövetségének? A logikus válasz ez: vagy nem író, vagy nem magyar, vagy a Magyar írók Szövetsége nem a magyar írók szövetsége.
E tökéletesnek tűnő kirekesztettség elviselésére az egyik megoldás az önmagunk kirekesztése — megelőzve a világ általi kirekesztetést —, az önmagunkba fordulás. Nincs Európa, nincs nemzet, nincs közösség, sőt az „én” sincs, csak az „én” lelke. A lélek, amelynek annyi köze van az emberhez, aki őt hordozza, mint háziegérnek a családi házhoz, amelynek éléskamrájában egy időre tanyát vert.
„...CSAK EGY FEKETE LYUK MARAD A CSILLAG HELYÉN”
Az idei januári gyászos színű Irodalmi Szemlében Pálovics Lászlónak megjelent egy novellája Szupernóva-robbanás címen. Amikor a novellát olvastam, már tudtam a megrendítő hírt: Pálovics László — a mi Kenyánk — halott. „Lenyűgöző a csillagok halála, de a legérdekesebb minden bizonnyal a legnagyobbak megsemmisülése” — így szól a novellája nyitó mondatában az olvasóhoz. A későbbiekben így folytatja: „Reggel 6.25-kor vad afrikai törzsek rituális zenéjére emlékeztető őrült hangkavalkád ébresztette fel A. I. Lajost. Dühöngve marcangolta dobhártyáját, erőszakosan, durván. A. I. felemelte a kezét, és meghúzta a feje fölött lógó, vész- fék-fogantyúra emlékeztető kart. Az irritáló zaj megszűnt, A. I. felnyitotta szemét, és bágyadt- szomorúan elmosolyodott. Sajnálta, hogy álma ismét félbeszakadt (...) És a bágyadt-szomorú mosoly mindig megjelenik az arcán a neofolk vekker ébresztése után, minden reggel, nap nap után.”
A „neofolk vekker” ezután csöröghet kedvére A. I. Lajos álma ellen, hatalma most már parányivá törpült, félbeszakítani az álmát többé nem lehet. A „vad afrikai törzsek” bolygója utáni álmodozás most már örök folytonosságot élvez. Valósággá nem válhat. A. I. Lajos álma megegyezett Kenya álmával. Pálovics László egy érsekújvári anya néger, azaz félvér gyermeke volt. Amióta ismertem, minduntalan haza vágyódott. Haza, egy ismeretlen hazába, Kenyába. Apja után, ismeretlenül. A valószínűleg veleszületett érzékenységét fokozhatták az őt bőre színe miatt, gyermekkorától — élete utolsó pillanatáig — érő csúfolódások, megaláztatások. Különbözött az „itteniektől”. Nemcsak bőre színe miatt volt más. Környezete kihívásaira adott ösztönös, de tudatos válaszai is mások voltak, másképp nyertek kifejezést, mint ahogy azt megszoktuk. A másság elviseléséből pedig rendszerint elégtelenre vizsgázunk.
„ő abszolút kisebbségi” — ezekkel a szavakkal szoktuk bemutatni Pálovics Lacit barátainknak. Ez a csehszlovákiai magyar néger fiú 1966-ban született. 17 éves kora óta rendszeres lakója volt a művelődési táboroknak, verset mondott és népitáncolt. Pár évig — amíg igényt tartottak rá — kivette részét a Csemadok érsekújvári szervezetének mindennapos teendőiből. Részt vállalt az Iródia szervezői és alkotói munkájában. Verseket és novellákat írt. Tehetséges volt, ennek megfelelően fokozottan érzékeny, és „vesztére” egy álmot melengetett szívében.
1989. február 5-én Bajcsnál a csikorgó vonatkerekek az „álom” örök folytonossága mellett tették le könyörtelen voksukat.
Kozma Huba
PRÓBAÚT
Az Iródia-kör antológiája
A csehszlovákiai magyar irodalom legfiatalabb nemzedéke a kelet-közép-európai gyakorlattól eltérő módon nem várt szólításra, fölfedezésre, hanem — mintha a népi írók harmincas évekbeli ünnepi ábrándját valósította volna meg — alulról szervesülő, az irodalom önszervező ereje által vezényelt életes mozgalomként jelentkezett.
A CSEMADOK és az érsekújvári járási könyvtár kezdeti támogatását élvező, Iródia néven csoportosuló irodalombarátok negyedévenkénti összejövetelein a közösség igen gyorsan alkotó- közösséggé szerveződött. A később „szabadkőműves” jelzőt, másoktól „gittegylet” minősítést kiérdemlő öntevékeny társulás vezéralakja és szervezője kezdetben egyedül Hodossy Gyula; később legagilisabb segítőtársai, Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar lesznek, s nemsokára az Együttgondolkodás Iskoláját építik ki az ekkor még háborítatlan érsekújvári fórumon. S létrehoznak már a kezdeti időkben egy ugyancsak Iródiára keresztelt módszertani füzet-sorozatot is, mely a mozgalom hivatalos fennállása alatt, 1983. június 18.—1986. szeptember 5-e között tizen- hatszor jelent megjelenési lehetőséget az írogató iródisták számára.
S haladt tovább az önszerveződés a közösségi fejlődés (ön)törvényei szerint. Az Iródia szerkesztői néprajzi, majd pedig irodalmi gyermekpályázatot bonyolítottak le meglehetős sikerrel. És egy-két év múltával csakugyan úgy látszott: „az Iródia szó mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar irodalom jövőjével asszociálódik” (Grendel Lajos). Adódnak persze ellenvélemények is; voltak, vannak, akik szerint a fiatal irodalomkedvelők fóruma „sok kis sznob bolhapiaca” csupán.
A kezdeti sikerek után kétfelé ágazik az út. Néhányan a mozgalom teoretikusai közül a mennyiségi gyarapodást, tehát a mozgalmi jelleget, mások a minőség egyébként bizony időszerű fölemlegetésével az irodalmiság, az avantgárdos fenntebb stíl kimunkálását — s ezzel némi arisztokratikus elzárkózást (is) — tartanak követendő iránynak. így adódik aztán, mivel a közbülső utat a kényszerű megszűnésig nem sikerül megtalálni, hogy minden jószándékú igyekezet ellenére, egyik célt sem tudták megközelíteni.
Mielőtt a mozgalom kiteljesedne — néhányan pedig elhamarkodottan már a Sarlós-mozgalomhoz hasonlítják Hodossyék törekvéseit —, mielőtt az első igazán emlékezetes vers (novella, esszé) megszületne, megszűnik az Iródia.
A második háború lezárása után a szlovenszkói magyar irodalmat — mégha művelői közt van olyan kivételes tehetségű és munkabírású író is, mint például Fábry Zoltán — egy-két alkotó jelentette, jelenthette csak. Mert olyan korszak volt az, hogy a megszólaláshoz nem csak tehetségre, bátorságra is szükség volt. Különböző (másod-, harmad-) virágzásoknak (ki)nevezett korszakok ókonzervatív lapálya után a hatvanas évek végén — a jugoszláviai Új Symposion és Szilágyi Domokos modernista törekvéseivel egyidőben! — új költőgeneráció jelentkezik, az „egyszeműsök” (Egyszemű éjszaka — antológia, Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1970. — Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László és Varga Imre) nemzedéke, jelentékeny vihart kavarva, izgalmas változásokat ígérve. A szóvirágok dühös tépdesése, gyomlálása érthető, várható, szinte kiszámítható 68 után. A tíz év múlva jelentkező újabb nemzedék (Megközelítés — antológia, Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1980. — Karsay Katalin, Kendi Mária, Kövesdi Károly, Lunczer Gabriella, Molnár László, Somos Péter, Soóky László) az előző generáció útját járja, bár tehetségük nem olyan meggyőző, mint az elődöké. S ugyanez mondható el sajnos a most jelentkező „iródiások- ról”, a Próbaút szerzőiről is (Csepécz Szilvia, Farnbauer Gábor, Feliinger Károly, Hizsnyai Zoltán, Hodossy Gyula, Hogya György, Juhász József, Krausz Tivadar, Ravasz József, Szentan- drási Tibor és Talamon Alfonz). Nem igazán érett vers- és prózaírók ők—s így félő, hogy a fiatal, túlságosan korán szárnyukra bocsájtott alkotók könnyen eltévednek majd az Érsekújvár — Kassák—avantgárd Bermuda-háromszögében.
Határozott fényű tájékozódási pontok, biztos fogódzók hiányában különösen nagy az esélye ennek. A szakmára hittel készülő valamikori céhlegények mesterségüket próbálgató vándordíjuk lezárásaképp műremekeket készítettek, hogy bizonyítsák: ismerik a választott tisztes ipar mesterfogásait. Az elődök ismerete és a mesterségbeli tudás tökéletes elsajátítása alapvető követelmény a költészetben is. Mégis, egyre szaporodó számban „Vannak, akik egyenest formabontással (lejáratott szó ez is) kezdik, anélkül, hogy elsajátították volna a mesterség titkait” — írja éppen Szilágyi Domokos egyik (Plugor Sándorhoz írt) levelében. Az avantgarde különben sem egyenlő az írásjelek, a rím és az akusztikai ritmus elhagyásával, nem tagadás csupán. S a vers nem rövid sorokba tördelt próza csak. „Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy a fiatal írogatókra jellemzően, eredetiek egyelőre ott tudnak lenni, ahol valamilyen élmény képezi alapját írásuknak, formailag is ilyenkor tudnak értékelhetőt, értelmezhetőt produkálni, meg arról sem, hogy nemcsak kezdő irodalmárok táboráról, hanem fiatal emberekről is van szó, e korra jellemző lázadással, tagadással stb. egyetemben” — mentegeti kiforratlanságukat az idősebb pályatárs, Tóth Károly az Iródia 12. számában (Iródia és iródiások őszó). Az olvasó (sanda) gyanúja mégis az: mintha alkotóink esetében a cél inkább a megjelenhetőség, mintsem az egyéni tapasztalatok, érzések, hangulatok közkinccsé tétele lenne.
„Tudod, micsoda a mi irodalmunk?” — kérdezi az egyik nemzedéktárs költő, mielőtt a „szakítok önmagunkkal” tételmondatát papírra vetné — „vécéajtók, utcai feliratok, üzletcégérek, transzparensek irodalma... Ez értékrend szerint van: az elsőt a teljes őszinteség jellemzi, a másodikat még írhatod magyarul, a harmadiknál kiválaszthatod a betűk színét... Mélyebben már csak a «magas irodalom» lehet, a «kultúra» az énsemértem-tesemérted nihilista liliputi s legalul a gyönyörűszép ódairodalom: élőszobrainkat dicsérni hűen.”
A kötet versei nem csak Érsekújvárt —, de Leonban, Montevideóban, Tagula szigetén egyaránt íródhattak volna. Fájóan hiányzik a máséval össze nem téveszthető helyi szín, a többlet. Tudom, hogyne tudnám, nehéz a kisebbségi sorban élő költő(jelöltek) helyzete. És vigasznak ott a hídszerep-, százezrek sáros lábbal gázolhatnak át rajtad — ha ezt a sorsot vállalod. Akkor inkább posztavan tgá rd, neobít.
Életkorban, költészetről vallott fölfogásban Ravasz József a legérettebb a kötet nyolc verse- lője közül. Kettős vállalása rendkívül rokonszenves: a negyvenedik életéve felé közeledő duna- szerdahelyi munkás Szlovákiában a magyar kisebbség nyelvén írja modern és szomorkás cigánydalait. Ha nem ejti rabul a modorosság — gyakran ismétlődő szem-metaforái, például: „szemed kikötőjéből az utolsó hajó is / kifutott” (Szemhullás), „kiszúrt szemű éjszaka” (Cigány- péró), „szemedből piros kővirágot szakít a szél” (Piros kővirág), „szeméből földre zuhan az otthon zöldje” (Mesterlövész), ilyen veszéllyel fenyegetnek —, igazi költővé növekedhet.
A legtöbb (36) verssel szereplő Farnbauer Gábor — kezdő költőknél ez természetes — hangját keresgéli, különféle szerepeket ölt magára. Hol játékosan talányos (Lépés, Terpeszem, Szavak leple alá), hol komolykodón filozofikus (Magházrejtekben, Az ész, Az optimalizáció opti- malizációja). Olykor a formai játékban leli örömét (A légy és a semmi, Zsolozsma, A teljesség grádicsa), máskor polgárpukkasztó (Mi ez, az, ami az, ami van, ami van?, Az ibolya illata). Talán a Mutass nekem..., a Minden furcsát..., az Emberi tavasz, a Konstatálom az új reggelt típusú versek
avatják igazán eredeti költővé egykoron.
Krausz Tivadar nemzedéke legerősebb tehetsége lehetne, ha az igazi feladatra összpontosítana, ha összeszedettebb; félő, így elfecsérli erejét. Ha megírja egyszer, amit érez és gondol, versei méltók lesznek nyugtalan tehetségéhez.
A többieknél is találhatunk jó sorokat, eredeti és tiszta képeket. A kötet szerzőinek dicséretre méltó legfőbb közös tulajdonsága a kísérletező kedv. (Ez Hizsnyai Zoltánnál a legfeltűnőbb, ő még szonettel (!) is próbálkozik:/! szavakra).
A három és fél (Krausz Tivadar novellával is képviselteti magát) prózaíró közül Hogya György közlései (Malum, Sziszüphosz mosolya) a legjobbak. A szerző érti mesterségét, művei feszesek, lényegretörő szerkesztésűek. Talamon Alfonzt nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című írása Marquez-utánérzés, a másik (Az utolsó író memoárja) eredetibb, tehát jobb. Krausz Tivadar tehetségét prózában is kipróbálja (Zrínyi úr kilovagot). Szentandrási Tibor itt közölt írása (Egy pap története) nem sokkalta több egy önképzőköri dolgozatnál.
A Németh László alapgondolatát értelmező Dobos László szavaival: „minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia”. Hogy a kötet szerzői kevés kivétellel nem léptek még a „minőség útjára” — nem elsősorban az ő hibájuk. Az olvasó vagy a munkáikat mérlegre tevő műítész úgy érezheti magát, mint a döntnök, kinek rangos borversenyen érett aszúborok helyett zavaros, kiforratlan mustot tesznek asztalára. A rossz minősítésért ez esetben is a korai szüret kikényszerítőit okolhatjuk. (Madách, 1987)
Krausz Tivadar
A HOLNAPRÓL
Az T odaírni Szemle 1983/6-os számában, Duba Gyula útra bocsátó szavaival indult Holnap rovat ma már nemcsak a jövő ígérete. Van egy icipici múltja is, amelyért nem kell szégyenkeznie. Talán van olvasó, aki még nem figyelt fel a Holnapra, de a fiatalok számára, akiknek teret ad, s akik érdeklődve olvassák, a Holnap egy izgalmasan változó, tartalmas időszak kezdetét jelenti.
A puszta közlés is bizonyos szempontból kritikát jelent, mégis a toliforgatók, különösen a fiatalok, keveslik, hogy csupán annyi az őket segíteni szándékozó bírálat, hogy közük őket, vagy sem. Ebből az egész irodalmi életünkre jellemző visszhangtalan állapotból mutat kiutat a Holnap rovat. Gondolok itt Grendel Lajos elemezve ajánló írásaira Czakó József és Talamon Alfonz elbeszélései előtt, és Tőzsér Árpád értékelő soraira Hizsnyai Zoltán versei kapcsán. Az ilyenfajta törődés a fiatalokkal az utóbbi időben ritkaságszámba megy!
A Holnapról írva meg kell említenem a fiatal irodalmárok érsekújvári csoportját, az Iródi- át. A Holnap és az Iródia szervesen összetartoznak. Karsay Katalin Az Irodalmi Szemle és az Iródia című írásában, az Iródia (4)- füzetben így ír erről: „Az Iródia »szívügy« (...) Czakó József, Talamon Alfonz, Hizsnyai Zoltán, Juhász József, Farnbauer Gábor, Krausz Tivadar és társaik magasra tették a mércét — igényesek önmagukkal szemben, s őket már számon kell tartanunk fiatal irodalmunkban.
Hadd szóljak az Irodalmi Szemle és az Iródia szövetségéről. Folyóiratunk Holnap rovata teret ad a tehetséges, jól író fiataloknak. Szerkesztése nyitott. Ezen azt értem, hogy a szerkesztőség figyelembe veszi a kívülről jött javaslatokat, ötleteket is.
Szerkesztőségünk élénken figyeli az »iródiások« munkáit, s a rovatban közöljük a jó írásokat." (Itt hadd jegyezzem meg, hogy valamennyi fiatal, aki a Holnapban ez ideig szerepelt, az Iródia tagja is. Az Iródia az Ersekújvári Járási Könyvtár és a CSEMADOK Érsekújvári Helyi Szervezete mellett működik, az Iródia-kiadványokat ezek az intézmények bocsátják közre.) Az Iródia gyakorlatilag az ország minden írással próbálkozó fiatalját közösségbe szervezte. Turczel Lajos az Iródia (2)-füzet bevezetőjében ezt írja: „A másik örömet — szlovákiai magyar íróként — azért éreztem, mert irodalmi életünkben ismét elindult egy olyan zajlás, amely minden bizonnyal hathatósan hozzájárul majd egy új nemzedék kialakulásához (...) És szükség van arra is, hogy — az érsekújvári pártfogókhoz hasonlóan — országos irodalmi és kulturális fórumaink is példamutatóansegítsékaz irodalmi utánpótlás kialakulását.”
A Holnap rovatról s vele kapcsolatban az Iródiáról nagyvonalakban ennyit akartam elmondani.
Egy bizonyos gyakorlat után mindenki tudhat nibelungizált alexandrinban szonettet írni, rímekben mekegni, meglepő, szürrealista képeket kiagyalni, kacagtatóan groteszk ellenpontozást használni, vagy akár reálisan ábrázolni. Ha a majd’ minden homo sapiens által elsajátítható forma és tartalom lenne az irodalom lényege, akkor az egész világ a gyönyörűen formált és nemes tartalmú írások tömeggyártását űzhetné, s a kibernetikus berendezések írnák a legszebb alkotásokat.
Csakhogy a modern költészet lényege, mint azt sokan vélik, nem az új formában, és nem is az új tartalomban van, de nem ám! Leszögezem: a tartalom és a forma csak külső természete az őket megalkotó és hordozó gondolkodásmódnak, szemléletnek.
Bölcs mondanivalója minden okos embernek lehet, s a buta szajkózhatja azt, a formákat bármelyik mester tökéletesre csiszolhatja, s a hozzá nem értő utánozhatja azt. De sajátos gondolkodásmódszerrel verset írni csak egy jó értelemben vett modern költő tud. Ezért kezdő költő esetében nem bánom, ha esetlen formában lényegtelen dolgokról ír, ha a gesztus, mellyel ezt teszi, eredeti, egyedi. De vigyázzunk! Még egy gyökeresen új és helyes szemlélet is idővel tömegszemléletté válhat, s így devalválódik. Tehát, ha az a bizonyos új gondolkodási elv egyáltalán megfogalmazható,hkkor az csakis egy szüntelenül önmegújító elv lehet. A modern költészet feladatát ennek az önmegújító elvnek a keresésében látom. Ennek a keresésnek az alárendeltjeként bármelyik forma és tartalom elfogadható, mert azok úgyis csak náthaként múló, örökösen változó felszíni jegyek. Ma már tehát az az érdekes, hogy milyen gondolkodásmódszerrel rendelkezik a költő, milyen belső törvényszerűséggel rendelkezik az alkotás. Egy kibernetikus berendezésnél sem az számít, hogy éppen az egyszeregyet számolja, ill. a téridő és térenergia problémájával foglalkozik, hogy a képernyőn vagy a lyukszalagon angolul vagy magyarul jelzi az eredményeket, hanem hogy milyen elv alapján működik. Működési elvét azonban egyetlen gép sem tudja megváltoztatni, csak az emberi teremtő képzelet képes megújulásra. A mai vers esetében is tehát az az elsődleges, hogy milyen elv alapján jön létre, milyen elv alapján marad életben, milyen elv alapján olvastatja magát, milyen elv alapján hat.
A Holnap fiatal szerzői — majdnem kivétel nélkül — az előttük járt költők, írók által kimerített gondolkodásmódok rabjai. Irodalmi próbálkozásuk mindaddig meddő marad, amíg föl nem ismerik, hogy az elavult látásmódok helyett meg kell teremteniük a csak rájuk jellemző gondolkodás- és alkotásmódot, tehát, hogy minden műnek egyedi belső törvények szerint kell megíródnia.
Az új gondolkodásmódra való törekvésnek nem kisebb a tétje, mint hogy az örök igazságoknak újra érvényt szerzünk, hitelt adunk. Vagy tovább tart az irodalmi infláció, a devalválódás, deheroizálás, a dekadencia!
Most pedig kérem a kedves olvasót, szíveskedjék előkeresni az 1983-as júniusi Irodalmi Szemlét, amelyben az első Holnap rovat találtatik.
JÓBA ALAJOS neve alatt három vers szerepel. Vegyük szemügyre a Menekülés Csontvázhoz címűt — „vértelen jógi-seb a szád”, „szemeid... / szüleit temető két ikergyermek / ikerharangok búban megrepedtek”, „szakállad... ecset-tenyészet...” Szép képek, de fényüket vesztették, mert hamisan csengő frázisokkal elegyedtek, „magtalan cédrusok gyümölcse”, „szemeid kiszáradt tengerszem-kutak”. Igen, ez bevált sablon; ha Csontváryról verset írnak, máris a cédrusokat és Csontváry szemeit emlegetik. (A „bevérzett utakról” már nem is szólva.) „Vér” meg „koponya”, legkézenfekvőbb kellékei egy tragédiának; a vers mégse hat meg, olyan, mint egy vattacukor...
Az Országos eső nemzetiségi költészetünk rákfenéjének mintapéldánya. Temetési hangulatot áraszt; élveholt állapotot ír le: „a temetetlenek húsát”, „temet temet az este”, „országnyi immár a lelőtt”... s maga a cím: „Országos eső”. Ebben a versközegben az a kép is erőtlen, amely az esőcseppeket puskagolyóként szerepelteti. Jóba versbeni gondolkodásmódja sántít.
A Feléledt szél a három Jóba-vers közül a legjobb — mondanám, mert nincsenek benne olyan szemet szúró közhelyek, mint az előző versekben. Csak hát a „csillaghatárt”, „ciróka fűszerek leheletét”, „pipitért” is ugyanaz a gondolkodásmód szülte, mint az előző versek képeit. És ebben a versben is vannak kisebbségi költészetünk által már jócskán elhasznált kellékek, pl.:
„A vámon a vámon a vámon a vámon / végtelen a veszteségek hossza”, „jussukért véres attakra mennek”. S ezek után már hitelét veszíti a szép igazság, miszerint: „Az ember végül is letisztult állat / végtelenül megtágult gyermek.” A versben van egy értelemzavaró hiba is: „Egyetlen életből /se futja Hawaira”. Ezt csak így tudom elképzelni: 783 életből se futja Hawaira, vagy Egyetlen életből nem futja...
Most nézzük meg a három vers formavilágát. A versek szabályosnak látszó versszakokban íródtak, és rímelnek is. Sajnos, a rímképletek a második és harmadik versben rendszertelenül váltakoznak, hiába kerestem szabályos ütemeket és meghatározott szótagszámot. Kizárt dolog, hogy ez formabontás szeretne lenni; arról van szó, hogy az ütem és a rím valahogy nem jött ki úgy, ahogy Jóba szerette volna.
Mindent összevetve, Jóba Alajos versei, néhány szép részlet ellenére, egy hagyományos szemléleten, formavilágon és mondanivalón belül is gyengébbek a közepesnél.
JUHÁSZ JÓZSEF következik, szintén három verssel. Az első az Utópia, „átfakadó végtelen sötétség gyémántpermete” — görcsös nagyotmondás! „kinyíljon álmaim szelídkék virága” — bakfisok emlékkönyvébe való. „várom hullni kezdjen a hó /s befedje a jaj kiáltásokat”. Azt hiszem, bárki kapásból felsorol tíz költőt is, akik után a havazást, a hóhullást már nem lehet így emlegetni. Amennyiben a „figyelő” Kassák véleményt nyilváníthatna, szerintem csak a következő sorokat tartaná elfogadhatónak: „Jógázom s írok / Kassák ül mellettem, figyeli / tollammoz- gását / várom kizöldelljen a határ / várom összeroskadjon a tömbházak magánya”, de talán ezeket sem tartaná igazi költészetnek, „megjelenjék nekem ő”, „kivirágozzék Jézus olajfája”, „érzem hogy fogan a Béke Olajága” — a pátosszal vigyázni kell, mert ilyenkor az olvasó csak ennyit mond megértőén: De szép lelke van a fiúnak! A vers végén kiloccsanó pátoszt a négy utolsó sor egybecsengése még elviselhetetlenebbé teszi: „olajfája-magánya-virága-Olajága”.
Galilei elindította... — ebből a versből már más szemlélet sejlik ki, mint az előzőből. „Galilei elindította a földet a nap körül.” A sor a felismerés, a megismerés fontosságát hangsúlyozza. Ami az emberben nem tudatosul, az számára nem létezik. Továbbhaladva a versben: „a hold üveghegyeiről visszaverődő vonítás elijesztette a gettók bűzét és...” — ezek a sorok már annyira kacifántosak, hogy nem lehet — és nem is kell — őket komolyan venni, mert a folytatás ez: „a pékek kisütötték az alkony / szárnyashangyáit”. A költő végkövetkeztetésként egy abszurd-groteszk, bizonytalan álláspontra helyezkedik. Amit eddig elmondtam, abban az a bibi, hogy Juhász József ezt a verset nem ennek az álláspontnak a tudatában írta. A túlbonyolított utolsó három sor csak a különlegességre való törekvés eredménye. Mindenesetre a „lehetőség” ott lappang a versben és Juhász Józsefben is.
Az Elkésett utazás Luciferhez című vers a hippi világot idézi fel, de nem azt a szeletét, amelyet a Beatles-féle „yeah-yeah-yeah” jellemez, hanem amelyet a Rolling Stones „oh no no no !! !”-ja sűrít magába. Az „Ő Sátáni Felségét” szolgáló Mick Jagger, úgy látszik, Juhász József számára is szimpatikus ördög. „Szolgáim alszanak” — egy „utazásra” hívó Stones-számban hangzik el... Majd Az éjféli csavargó története (Midnight Rambler) jut eszembe, egy halvány utalás folytán, aztán egy blues, a Kis vörös kakas (Little Reed Rooster), Willie Dixon, néger blues-ze- nész dala, amelyet már a Rolling Stones is nosztalgiázva játszott. Az idézet a Szimpátia az ör- döggel-bői (Sympathy Fór The Devil) való. Juhász József ennyi kölcsönvett elem segítségével sem tudja létrehozni azt a tömörséget, a féktelen, minden hamis értéket elemi indulattal lesöp- rő hangulatot, amit Jagger egyetlen „No”-ba belevitt.
„félremagyarázott feltétlen rossz magatartás” — Juhász József azt bizonygatja, hogy azt a „No”-t félreértették. Tovább: „Hát a te vonatodat bizony lekéstük.” Le hát, ha még mindig magyarázkodunk...
Juhász József azt a lázadást sóvárogja ma, amihez nekünk, mai fiataloknak semmi közünk. Juhász egy mára már érvénytelen magatartást sirat. Az a sok „ó” pedig egyáltalán nem illik egy „dühös Luciferhez”...
VÉGH PÉTER A megszállók útjai című rövidke prózával mutatkozott be. „A csapatok lassú ütemben vonultak a város felé.” — az akcióval való kezdés figyelemfelkeltő. A téma ismerős: bevonulás, kivonulás, újabb csapatok, újabb visszavonulás. így megy ez a történelemben. Ebből akár regénvt is lehet írni (Grendel Lajos: Éleslövészet ). Végit Péter azonban jól tette, hogy nem regényt, csak egy rövid prózát írt, mert még így is leírt néhány fölösleges mondatot. A sztoriból csak ennyi az érdekes: Jönnek a bevonulók egy idegen város felé. „Mint kész étel a tányéron, úgy terül cl előttük a város.” (Ezt a mondatot azért idézem, mert nagyon tetszik.) A város kihalt, fúvószenekar, fából faragott Krisztus, kivonulás, hó, tavasz, újabb csapatok. Azok a mondatok, amelyek nem ezeket a sarkalatos pontokat szolgálják, fölöslegesek. (Az ezeket a pontokat rosszul szolgáló mondatok is fölöslegesek.)
Várom a következő Végh Péter-írásokat; a többi írás fényében talán .4 megszállók útja is többet mond majd számomra.
PATUS JÁNOS-tól hal vers kerüli a Holnapba: ez talán azt jelenti, hogy benne jobban bíztak a szerkesztők, mint a többiekben?
Nyárutó. A „céltalan ősz” „vérző szíveken” halad át, a költő sír és furcsállja sírását. Én is furcsállom. Az inkább fölös bőgéssel, mintsem precíz következetességgel rímelő versben hiába kerestem az ütemek tudatos rendszerét (pedig a vers felező nyolcassal indul). Bizony, bizony, szomorú is a Nyárutó... Ha a boldogult nagymamámnak lenne emlékkönyve, biztosan ilyen versekkel lenne tele.
Kétely. Az. „itt” és „ott” relativitásáról szól, de a versben nem a bölcseleti probléma az érdekes. „és ott szüntelen / az ittet is ottnak emlegessék”; azt hiszem, ebből kiderül, hogy a jelentés melyik síkja kedvéért íródott ez a vers. A keresztrím kifejezetten előnyére válik. A Kétely a legjobb Patus-vers.
Intelem. Az első fele idézet; hogy honnan származik, nem írja Patus, így hiába forgattam a Bibliát, nem találtam rá a jelzett mitológiai összefüggésre. így az utolsó két sor és az idézet kapcsolatát is csak homályosan értem. Patus bűnös emberként inti istent. „Ne bűnnel törleszd bűneinket!” Bár az utolsó két sor formailag tiszta, nem viszi előbbre a verset. Itt a kötöttség funkciótlan.öncélú.
Mindegy. Ez a vers is szabályos, kötött formájú: végül is mindegy... Patus persze nagyon dühösen harcol a „mindegy” ellen, de ahogy ő teszi, az is „egy mint száz, és száz mint egy...” Vagyis, ha így harcol a mindegy ellen, akkor teljesen mindegy, hogy harcol-e, vagy sem. Erről a négy sorról ez a véleményem.
Záróra. „Isten kegyelméből”, „árva koboldok!”. „Nem hallgat rátok az emberiség.” (Ez a módosítás is csak az én tréfám.) Ne is csodálkozzanak szegény „árva koboldok”, de ekkora pátoszra kevesen kíváncsiak. És az ilyen rímet, mint a „boltok — koboldok” nevezik kecskerímnek... Vagy itt valami rejtett iróniáról van szó? Egy versen belül összehozni „Isten kegyelmét” egy „bolttal”, plusz ez a boldogságos rím...
(Patus négysorosai szerintem nem is versek, hanem aforizmák.)
Vizsgáló. A vers a tükörről, tükrözésről szól. Ez a fogalomkör ugyanolyan elcsépelt témája a közéletnek, mint pl. a hóesés, koponyák, sikolyok, lélek, madarak, halál, virágok, út, por stb. Az, aki ma ezekhez a fogalmakhoz nyúl, át kell hogy értelmezze őket, s mindent, ami velük kapcsolatos.
Patus Jánosról, ha minden erényét és hibáját összevetem, elmondhatom, hogy valamennyi holnapos közül ő kötődik leginkább a szlovákiai magyar irodalom hagyományaihoz, s ezt tudatosan vállalja. S/ép dolog ez a vállalás...
TÓTH KÁROLY: Néhány sor. Pontos, szikár fogalmazás arról a világról, ahol az ember is csak cserélhető alkatrésze a gépezetnek, ahol az ember is csak felhasználandó nyersanyag. Az ingázók megjelenítése különösen s/ép. Emberek, akik észre sem vették, hogy lelki műtéten estek át: nekik már természetük, hogy mindent megszokjanak. A vers ebben a képben csúcsosodik ki: „Mint színházi rekvizítumok: a himbálózó, hallgatag kabátok jutnak eszembe.” Itt végződhetne a vers. A zárójelben levő mondatot már az olvasóknak kellett volna megfogalmazniuk. de renyheségüket gyanítva Tóth Károly még egy tömör költői képben összegzi, miért íródott meg a vers. Sajnos, ezen a versen is van egy-két szeplő. Pl. az első sorban szereplő „jaj” a .i.aga pátoszával rosszul hal. fölösleges, mert maga a vers is egy jajkiáltás. Fölösleges az „üzemek, gyárak, műhelyek” felsorolás, menzájukat, zakatolásukat kihalljuk a versből. „Alvók,mint vonagló testek” — itt a „mint” fölös többlet, a kép nélküle szuggesztívebb lenne, „fel-felüvölta kártyalap”; ha a kártyalap nem üvöiiene, akkor is lenne funkciója; s a „palack” se „sikoltozzék”, hasonló okból „Mint színházi rckviziiumok: a himbálózó. ' hallgatag kabátok jutnak eszembe.” A mondat elejéről a „mint”, s a végéről a „jutnak eszembe” fölöslegként csüngenek le.
Még valamit: ebben a versben is szerepel a „szív” szó, amelynek alkalmazhatóságát Patus Nyárutó című versében megkérdőjeleztem. Tóth Károly bebizonyította, hogy az elcsépelt képek újra feltölthetők értelem- és érzelemközvetítő erővel.
Óda. A vers két egységre bontható; az. első öt sora, és az „és...” utáni szakaszra. A két egység ugyanazt mondja; az egyik elvontan, a másik konkrétan. Az első, elvont rész a ráción kívül levő szabad lét lehetőségének a meghatározását áhítja. A második részben látjuk, hogy az ember kiszolgáltatott. még az agyában is ellenőr ül, hogy az embert manipulálni lehet egy kis homályt keltő „hangulatfénnyel”. Az ember azonban nem elégszik meg a „maga parkettjével”, ahol a szabadság illúziójába ringathatná magát. A vers konkrét helyzetben mutatja be annak az emberi vágynak a megvalósulását, amelyről az első, absztrakt szakasz csak feltételezhető lehetőségként beszél. Ez pedig az egymás iránti felelősség, vagyis a szabadító szeretet révén valósul meg.
Ez a.vers prózában beszél, mégis tömény líra; egy érzékeny és mélyen gondolkodó ember írása. A versben egyetlen kivetnivalót találok: „atomrakéták köröztek a lámpák körül mint a legyek” — ez a sor korántsem olyan érzékletes, mint tartalmi megfelelője: „atomtöltetű legyek köröznek a lámpák körül”.
Tóth Károly verseinek élményanyaga hiteles.
Wohl Eduárd lehetőségei. A vázlat első része, amely a modern regényt és annak hőseit tárgyalja általánosságban, iskolás dolgozatnak hat, olyan, mint egy szépen betanult és felmondott lecke. (Tóth Károly nem tér ki a modern regény valamennyi sajátosságára; ezt megkísérelni ebben a keretben lehetetlen, amúgy is csak azokat a regénytípusokat kell említenie, amelyek segítségével Vajkai Miklós prózája meghatározható.)
A vázlat második része, amely konkrétan Vajkai hősének a lehetőségeit igyekszik meghatározni, valamennyi lehetőség-kört magába foglaló rendszert állít föl. A felvetett problémákat Tóth Károly a továbbiakban maradéktalanul ki is fejti. A vázlat Wohl Eduárdról szóló része már csöppet sem iskolás írás.
Amit Duba Gyula a Rovatindító bán az első Holnap anyagának ismeretében megállapít, helytálló: „Tudjuk, hogy a közölt anyag nem mutat fel kiugró teljesítményt, a versek és a próza egyértelműen kezdők szintjén van...” Talán csak Tóth Károly tűnik kivételnek ez alól a megállapítás alól.
Az 1984-es januári Irodalmi Szemle van az asztalomon. A Holnap rovatban ismét versek találhatók.
FARNBAUER GÁBOR Emberi tavasz című verse így kezdődik: „Legalább tavasz van! / Minimum! / Az emberek mondják: / ez a tavasz.” Eddig nagyon érdekes a vers; olyasmiről, ami másnak mennyei boldogságot jelent, azt állítani, hogy számomra ez a lehető legkevesebb, amit elfogadok, ez bizony egy izgalmasan új szempont. A vers további részeit felejtsük el. A bevett, hagyományos gondolkodásmódon belül nem túl rossz, de a vers sajátos kezdéséhez a folytatás nem méltó. „Felkönyökölnek a csillagok, / mert egy madárka látta, / ahogy egy rügy félretolja / a tél csipkefüggönyét!”; túl nehézkes, unalmas kép. A „csillagok”, „madárka”, „rügy”, „tél”! A kép ezen alapelemei nem kapnak új viszonylatokat, az elavult értelmezésen belül maradnak; ha Farnbauer azt tudta volna velük tenni, amit a „tavasszal”, akkor érdemes lett volna továbbfolytatni a verset.
A test eresze alatt című vers a test mikrovilágát írja le, amit a „modern” költészet ugyancsak csépel keményen. Farnbauer belső tájai nem kapnak új tartalmi töltetet, a vers az unalomkeltést szolgálja. Ami számomra izgalmas a versből: „Reszketeg hajlatokat jár / egy érthetetlen huzat... Belém ordít egy vihar, / összehord / ebben a langyos sarokban.”
Ebből a két versből kiderül, hogy Farnbauer elvonatkoztatásra törekvő, de konkrét elemekkel dolgozó bölcseleti lírát szeretne megvalósítani. Verseinek gondolati magva érdekes, elgondolkoztató.
Ismét találkozunk
JUHÁSZ JÓZSEF nevével. A Nyitott bőrönd című verse szemmel látható előrelépés az előzőekhez viszonyítva; ez a fejlődés sokat ígér. A vers első három sora az örökös elvágyódásról, készülődésről beszél tömören, és sejtetni engedi a soha el nem indulást is. Ezután, az utolsó két sorig csupa mellékes, üres, különlegeségre törekvő, néhol zavaros képekkel fárasztja olvasóit Juhász József. A vers zárása viszont remek! Szépen zárja be a vers elején meginduló gondolatmenetet. Azokat a „kőműveseket” várjuk, akik a legkisebb mikroszkopikus kijáratot is befalazzák előttünk, hogy majd mi „objektív” magyarázattal szolgálhassunk, miért nem sikerült elmennünk, miért maradtunk az örökös készülődésnél. A „nyitott bőrönd” gyengeségünk alibije.
ZSEMBERI ETELKA Mutatók című verse teljesen ösztönös írás. Laza asszociációi meg- hökkentőek, de zavarosak. Annyi minden megsejthető a versből, s belemagyarázható a versbe. Zsemberi Etelka maga sem tudja, mire vállalkozik versében. A befejezés: „Hé, Basa! / Elég a verébfészekből,/a folyóba görnyedt fűzfákból, / az évszázadokból. / ARCKÉPED kell.” Ez merő értelmetlenség, érthetetlenség. Csak valami heves indulat, tudatos cél nélkül — ennyi az egész. Az a „VALAHOL”, ahol ez a vers értelmet nyerne, sehol sincs. Zsemberi Etelkának be kell látnia, hogy ez a vers sem sokkal több „huzatos hazugságnál”, „üres lármánál”. Hogyan kerülnek ebbe a versbe a „törökök arcképei”, és miért kell őket „megszámolni”? Az ilyesmit nevezik blöffnek. Zsemberi Etelkában hiába van meg a versben szereplő dolgok lelki háttere, azokról ugyanis nem tudósít. A vers darabjai szétesnek. A Mutatók tehát nem ezoterikus költemény, valójában még versnek sem nevezném.
Az Utolsó előtti Mohikán egy igazi, szép, jól sikerült vers. „Ágak reccsennek, / avar sustorog, /bóbiták menetelnek.” Tiszta megfogalmazása egy bensőséges hangulatnak. „Mi van még? / A padlás, / kötél. / Kacérkodó percek.” Az apró, lírai zajok után egy kegyetlen váltás; a halállal való kacérkodás. De az utolsó előtti Mohikánnak feladata van, addig meg nem halni, míg az utolsó Mohikánt meg nem szüli. Bravó, Etelka!
HODOSSY GYULÁ-tól, aki az Iródia megszervezésével is dicsekedhet, A bocsánat/Á/ért című verset olvashatjuk. A verscím többértelműsége felkelti az olvasó figyelmét. A vers egyszerű, tárgyilagos, rövid — mégis fecsegő. A nagybetűkkel kiemelt „NŐ — SZÍV”, „MAGAM” patetikus felhangot ad a versnek, tovább gyengítve amúgy sem erős hatását. A „vonat” a változatlanság, nyugtalanság, a „menekülés”, a „nő”, „szív” s a „magány” halott közhelyek ebben a versben.
HIZSNYAI ZOLTÁN Hajnali ébredés című verse tudatosan építkező, belső renddel bíró vers. A mélységek fölött az egyedül megtartó összetartozás, egymásba kapaszkodás, az egymásból épülés, a szeretet verse.
1984 márciusában TALAMON ALFONZ két novellájával ismerkedhettünk meg. Talamon Alfonz a latin-amerikai prózaíróktól és Kafkától „tanul” írni. Ez nagyon jó, de talán éppen ezért érzem elbeszéléseinek anyagát kevésbé megéltnek. Talamon konstruált történeteket ír. Nem azt kérem tőle számon, hogy személyes élményeiről írjon, hanem hogy elbeszéléseinek ta- lamoni arculata legyen. Bízom benne, hogy idővel, az élet- és írástapasztalatok gyarapodásával, Talamon egyre inkább azonos lesz írásaival.
Jobban szeretném, ha a folyót nem Folyónak, hanem pl. Vágnak hívnák és még így is érvényes maradna az, amit Grendel Lajos mond Talamon elbeszéléseiről: „Novellái játszódhatnának bárhol.” Itt elsősorban nem arról van szó, hogy hová nem kötődik Talamon; az ilyen „Folyózás” csak póz, és mások már jobban elsütötték.
A Rovarok pusztulása és a Délután című novellák közül nekem az utóbbi kedvesebb. „Apám vadászott rám.” A mondatba Talamon belesűrítette az ifjúság és az öregkor közötti kibékíthetetlen ellentét lelki hátterét. (Nem hiszem, hogy apa—fiú komplexusról lenne szó.)
1984 szeptemberében a már egy verssel is figyelmet keltő HIZSNYAI ZOLTÁN további hét verssel győzött meg tehetségéről, tudásáról. Versei elé Tőzsér Árpád írt bevezetőt. Szerinte Hizsnyai versein Celan, Weöres, Guillevic hatása érezhető. Ez igaz is, meg nem is. Ha Hizsnyai egyes verseit nem ezeknek a költőknek ajánlja, akkor Tőzsér Árpádban talán fel sem merülnek ezek a nevek, vagy teljesen más nevek jutnak eszébe, hiszen Hizsnyai az említett költőkön kívül még sok más követendő költőt „fordít a saját nyelvére”.
Értékelésem mértékegysége szerint (sajátos gondolkodási módszer, egyéni szemlélet) a leg- fajsúlyosabb irodalmat Hizsnyai Zoltán műveli a holnaposok közül. Versei egyedi működési elvek szerint, öntörvényűén élnek.
A Csontragadozó képi világa szépen idézi meg Paul Celant, a költőt, aki a Szajnába ölte magát, s már életében megírta a halál vízalatti világát, „kórósötét / szívre tapadt bogáncs”. A képből kiderül, hogy Hizsnyai nemcsak tudatosan költ, hanem intuíciókat is ébreszt. A képek verbális értelmük mellett hangzásuk keltette hangulatukkal is rendkívül érzékletesek, pl. szerves szimat.
Az ismétlődés mítosza (Rin anyó) Fukidzava Hicsiro Zarándokénekét hozza az olvasók közé. Hizsnyai természetesen nem a Zarándokénekei akarja „újraírni”, azt csupán ürügyül használja ahhoz, hogy önmagát írhassa.
Ásatás. A széljárástól függ, hogy a „futóhomok” hogyan rendeződik dombokká, történelemmé. Az „idő emlékeit” újra és újra átrendezi egy szélváltozás. Ez a vers, súlyos mondanivalója ellenére, a többi vershez viszonyítva erőtlen, lapos. A csont, a föld, a kövek, a cserepek, a homok, az idő, az emlékek — a szavak így felsorakoztatva sem mondanak sokkal kevesebbet, mint verssé rendezve.
A teljesség felől című vers Weöres Sándor A teljesség felé című prózaversének ihletéséből született. Felől vagy felé, ez relatív, tulajdonképpen mindegy. A teljesség viszont abszolút. A teljesség felől, vagyis az aWolút felől létrejövő relativitás vissza, a teljesség felé, az abszolút felé irányul. A relatív létű ember a teljességre tör, de féli azt, mert az abszolútban megszűnik a relativitás, megszűnik az ember relatív tudata; a teljességben nincs ember. A teljességből eredő, létét relatívként megélő ember újra önmaga lényege felé, az abszolút felé haladva tudja, hogy önmaga lényegévé válni csak önfeladás útján lehetséges. A lényeg ott „sír a sziklában”, a „bogárnak szerkezetet” ad, a „háborított csönd-részekben”, s azok háborítatlan egységében egyaránt ott van. A lényeggel azonosulni embertelen, mert ember fölötti.
Levél Guillevicnek. Guillevic versciklusa, a Fal ösztönözte Hizsnyait, hogy egyetlen versben próbálja elmondani, hogyan látja önmagára érvényesnek a „falakat”. A „fal” sokat szerepeltetett motívuma a költészetnek. Hizsnyainak, érzésem szerint, sikerült új töltést adni a „falnak”, nem bocsátkozik frázisokba. Ebben a versben nincsenek ún. költői képek, csupán „tömény elmélet” van.
Csalétek. Ez a vers, ahogy Tőzsér Árpád is írja, a kiszolgáltatottságnak ad hangot. Az ember „csalétkül” vettetik oda az ellene irányuló erőknek. A „melegem van ha fázom”-féle abszurd helyzetekben az ember tehetetlen. Ez az állapot már a végső stáció, bármi történjék is, az az ember ellen irányul. A vers vége formailag is „elfogy”, mint az elfogyasztott „étek”.
Végül a Levegő című vers. A „levegő”, amely ebben a versben a lét hordozójaként szerepel, nem lehet az emberi hit tárgya, mert az ember sokkal inkább a hiábavaló álságokban bízik, mint abban, ami meghatározhatatlan, de a meghatározhatók hordozója.
Bőbeszédű írásom után jöjjön önmagam kritikája... Akik végigolvasták írásomat, azoknak köszönöm, hogy majd vitába szállnak velem... Nem tudom, kinek van igaza... Egyre inkább érzem, hogy az irodalom, a költészet hivés kérdése...
Cs. Liszka Györgyi
A DOLGOK MELLETT
(Hogya György: Metszéspont)
Hogya György nevével 1983-ban találkozhatott először az olvasó a Nő által meghirdetett irodalmi pályázaton. Aztán aki figyelemmel kísérte az Iródia-füzetek oldalait, egyre többet olvashatott tőle; s róla igen biztató méltatásokat. Majd az Iródia mozgalom végakkordjaként megjelenő Próbaút címűantológiának került legígéretesebb tehetségei közé.
Ez a királyhelmeci fiatalember távol a főváros zajától, távol irodalmi és irodalmiaskodó klikkektől, csoportoktól, az ismeretlenség ködéből bukkant feljött, látott és győzött. A Főnix Füzetek sorozat huszadik számaként látott napvilágot novelláinak karcsú kötete. Emlékszem az Iródia összejövetelek idejére, amikor a CSEMADOK érsekújvári alapszervezetének épületében vagy a pinceklubban tartott lázas vitákon, irodalmunknak a késő esti órákba nyúló megreformálása közben a sok lelkes ifjú titán közt, valahol hátul, oldalt vagy a sarokban mindig ott ült csöndesen meghúzódva, szerényen egy bajuszos fiatalember. Hallgatott és figyelt. S ezt a hallgató és figyelő fiatalembert látom magam előtt mind a huszonegy Hogya-novella olvasásakor.
A cselekményt, a történéseket kívülről, távolról szemlélő, csupán a dolgok lényegét, gondolatiságát megragadó, különös érzelmeket, hangulatokat keltő meditatív próza olvasói lehetünk Hogya György jóvoltából. Nem helyzeteket, szituációkat, nem is eseményeket, történeteket formál meg a meglepően jótollú szerző, ő a látszatlényegek hátterét, a gondolatot, az érzést-érzel- met, a lelkiállapotot írja meg, azt, ami bizonyos helyzetekhez, szituációkhoz vezethet, vagy azokat követi.
Zárójelben megjegyzem, miért is meglepő számomra a „jótollú szerző” kifejezés. Nem az lep meg, hogy Hogya jótollú. Az lep meg, amit nemigen tapasztaltam még minálunk, a csehszlovákiai magyar irodalom berkeiben, első kötetes szerzőknél (sőt elég gyakran, sajnos, több köteteseknél sem): a szép magyar nyelv, a modorosságok, nyelvi ficamok, túlkomplikált, magyartalan szerkezetek nélküli tiszta, egyszerű, élvezetes szöveg. (Leszámítva a bizony igencsak sok nyomdahibát!) S tán ez is összefügg a fentebb említett gondolatisággal, a meditatív jelleggel — a tömörségre törekvés. S már ott is vagyok hajdani stilisztikatanárom magasba emelt mutatóujjánál: — A tartalom és a forma egysége! Pazar!
Rögtön az első novella (A dolgok mellett) már címével arra készteti az olvasót, hogy megértse s kimondja: ott a lényeg. A dél-szlovákiai sorsokhoz, háborús és a háború utáni vészes időkhöz, szlovákosodó kisvárosok polgárainak létkérdéséhez, kisebbségi problémákhoz szokott olvasói szem elsőre azt pásztázza, vajon hogyan alakul a főhős sorsa, akit apja a sógorához küld, hogy megtanulja a „kereskedés alapjait”. Ehelyett, anélkül hogy észrevenné, megakad (mármint az olvasói szem) az utolsó mondat hasonlatán, melyben a hasonlított: a sok rejtett sors, a hasonló: egy öcs hazugságai. Bravúros gondolatszövés. Minduntalan ott vagyunk a dolgok mellett, ott, ahol a lényeg. S gyakran mégis csupán a dolgokat látjuk. Akár a kötet címe is lehetett volna ez a novellacím.
Amit még fontosnak tartok kiemelni, az a misztikus légkör, amely körüllebegi Hogya valamennyi szövegét. Az a néhol már szinte hátborzongató, titokzatos sejtelmű, az a megmagyarázhatatlan, izgalomba hozó és izgalomba tartó, túlviláginak ható megfoghatatlanság, amit nevezhetünk véletlennek, istennek, sorsnak, végzetnek, bárminek, nem tudjuk, mi az. Csak körülvesz, a bőrünk alá szívódik és bizserget, míg be nem hajtjuk a könyv utolsó oldalát. Aztán egy ideig még utána is .hátranézünk az utcán, gyanús pillantásokat keresünk s vélünk felfedezni. Egyszóval: hatása alatt vagyunk a százegynéhány oldalt körülfonó misztikus atmoszférának.
Ehhez a gondolathoz tartozik a Faliórák és véletlenek című írás hőse, illetve (mivel már leszögeztem, hogy cselekményről Hogya novelláiban nemigen beszélhetünk, az elhanyagolható; s ha nincs cselekmény, nincs hős) a gondolat tulajdonosa. Sejtelmes módon hasonlít valakihez, a „hasonmása” valakinek, vár rá, keresi, de nem találkozhat vele. Az egész meditációt valamiféle nyomasztó, lúdbőrös sejtelem kíséri. S ez a hasonmás-motívum több novellában is felbukkan. Például a Halállépték címűben az idegsrófoló küzdelem után egy bábuval: „Szabályos emberalak, ragasztott fekete hajjal és bajusszal, kék farmernadrágban és sötétzöld anorákban, mint én (...) Egy sziklán feküdt, és amikor megemeltem, akkor vettem észre, hogy a feje hátul szét volt verve!” Vagy az Amikor az elefántok...-bán az idegen nő, akivel „annyira hasonlítunk egymásra”. A hasonlatosságok keresése ember és ember közt, a hasonló élmények, érzések, idegállapotok firtatása arra vall, hogy a szerző tán mégis ért azokhoz a térképekhez (amit az Estikék zizcgésé- ben kétségbe von egy titokzatos úriember), amelyek a lélek térképei.
Párhuzamosan ezzel szintén vissza-visszatérő gondolat az idegenségérzés állapota. A Depay- sement című novella konkrét fejtegetésén kívül („A Depaysement... tudja ez olyan... lefordíthatatlan... a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy otthontalanság... vagy idegenben érzett kel- lemetlen érzés...”) szinte mindenütt találhatunk rá utalásokat, ezt sugallja az egész novellagyűjtemény.
Mindezek mellett s mindezekkel együtt fellelhetők e kötetben a kesernyés humor, a fanyar irónia, az egyáltalán nem kacagtató, még csak nem is nevettető, inkább megdöbbentő, hátborzongató groteszk fordulatok jegyei (Szilveszteri tréfa, Egy jó tanács). S bár a bölcselet szintén egyik általános meghatározója Hogya novelláinak, némelyekben konkrét filozófiai eszmefuttatások, elméletek alkotják a gerincet (Az igazság útja).
Az erőtlenség s a kopottasabb szerkezet, az egység felaprózódásának enyhe jelei két novellában észlelhetőek: A CSIM-akcióbán és A görcsben. Ezek olvasásakor éreztem úgy, hogy itt Hogya talán a „dolgok mellett” maradt.
Nem így a Sziszüphosz mosolyában, amely a kötet egyik legjobb írása. Egy magatartásforma, az emberi méltóság, a megalázott és megalázó sajátos szemszögű ábrázolása. S benne fogalmazódik meg a lét elviselhetőségének hogyanja, amit annyi mindenki keresett már, keres és tán keresni fog mindig. Ez a küzdelem s a keserű remény: a mosolyogni tudás, amely Hogya szerint is „készröhej”.
A szlovákiai magyar irodalomnak hagyományokat kereső és tápláló, múltat kesergő és jövőt féltő, helyhez kötött jellegzetes típusokat, életformákat, sorsokat és tájakat ábrázoló művei, vagy a moderneskedésnek a testi gyönyörök és csömörök, gátlások és gátlástalanságok, különböző szexuális zavarok, kielégítetlen vágyak és tobzódó fajtalankodások polgárpukkasztó leírásába fulladó kezdeményezései után kellemes meglepetés Hogya György kötete. Félreértés ne essék, nem lebecsülni, lekicsinyelni akarom az említett műveket. Vallom sokakkal, hogy helyük és szerepük van, s nem csupán az a sokat emlegetett úttörő. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy a csehszlovákiai magyar szépirodalom egyáltalán nem hasonlítható egészében ama József Attila-i libasülthöz. (De ha az volna is, az állandó libasültevéstől is csömört lehet kapni.)
És most itt ez a Hogya-kötet. A gondolkodó embernek a világ bármely táján érvényes térképe. Távol Kukkóniától, Gúnyárd megyétől, távol a behavazott horhosoktól, pressburgi utcáktól, Tisza-, Duna-, Garam és Vág-vidéktől, elvonatkoztatva helytől, időtől megjelent a csehszlovákiai magyar homo sapiens. Üdvözlet érte a szerzőnek!
Liszka József
A SZLOVÁKIAI MAGYAR FIATALOK ÉS A NÉPRAJZ
1983 tavaszán néhány fiatal szlovákiai magyar írójelölt, elsősorban Hodossy Gyula fáradhatatlan ösztönző- és szervezőmunkájának köszönhetően, Érsekújváron, a Csemadok helyi szervezete égisze alatt a legfiatalabb szlovákiai magyar toliforgatók Iródia című összejövetelét szervezte meg. A rendezvény vártnál nagyobb sikere (csaknem száz érdeklődő vett részt rajta) arra biztatta a szervezőket, hogy az összejöveteleket rendszeressé tegyék. Azóta aztán negyedévenként kerül sor hasonló rendezvényre, általában Érsekújváron. Az ezekkel párhuzamosan kiadott, Hodossy szerkesztette, hasonló című füzetek másodikában a szervezőbizottság így fogalmazta meg a mozgalom célkitűzéseit: „Az Iródia egy csoportba szeretné tömöríteni a tehetséges író-.és költőjelölteket. Reméljük, ezekből a toliforgatókból kialakul majd egy új nemzedék; ennek a körvonalai már érezhetőek a két Iródiára beérkezett anyagból. Arról, hogy mi ennek a mozgolódó fiatal nemzedéknek a küldetése, még nemigen beszélhetünk, de elsődleges célja feltétlenül irodalmunk megújítása és gazdagítása kell legyen (...) Az Iródia fórumot teremt, sőt teret biztosít az írásoknak azzal, hogy megjelenteti az IRÓDIA füzetet (...) Továbbá élő kapcsolatot tart fenn folyóirataink szerkesztőségeivel és a MADÁCH könyvkiadóval. Ezen felül előadásokra és vitákra ad lehetőséget (...) Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, EGYÜTT GONDOLKODÁS iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatása (...) Az Iródia szeretné, ha tagjai véleményük nyílt kimondásával, munkájukkal, alkotásaikkal és minden lehetséges megnyilvánulásukkal a továbbgondolást, a továbbgondoltatást a lehetséges és a lehetetlen körülmények között is kikényszerítenék. Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy az Iródia célja nem külső elvárások kiszolgálása, illetve kielégítése, hanem kemény munka, a fiatal alkotók fejlődésének biztosítása, a maximális igényesség állandó szem előtt tartásával.”
Több mint három év távlatából elmondhatjuk, hogy nagyrészt sikerült a mozgalomnak eredeti célkitűzéseihez tartania magát. Valóban rugalmas, friss gondolkodású, problémaérzékeny, a minőség állandó javítására törekvő fiatalok fórumává vált. Egyszer azonban minden fiatal mozgólódás eléri azt a pontot, amikor már fiatalításra, átszervezésre van szüksége ahhoz, hogy valóban megfeleljen eredeti célkitűzéseinek, és ne csontosodjon meg. Az Iródia — belső fejlődése és a külső körülmények hatására — szintén ehhez hasonló nagy változások előtt áll most, ezért érdemes áttekinteni az eddig megtett utat. Annál is inkább, mivel a füzetsorozat 8. számától, a fentebb többször hangoztatott „együttgondolkodás iskolája” jegyében, az írásbeliség legtágabb értelmezésével fiatal néprajzi gyűjtők első szárnypróbálgatásainak is helyet adott lapjain. E sorok szerzője így fogalmazta meg ezt az új koncepciót a 8. füzet bevezetőjében: „Az IRÓDIA igazi célját akkor érheti el, ha nem szűkül be a (jól tudom: világokat magukba-foglaló- an tág!) szépirodalmi műfajok meghatározta keretek közé. Értékeinket — ha vannak ilyenek — csak úgy találhatjuk meg, mutathatjuk fel, ha erre a megismerés minden eszközét: az emocionális művészit éppúgy, mint a racionális 'egzakt’ tudományost felhasználjuk. A 'meglátások', eredmények, tanulságok közzétételéhez szükséges megfelelő formát, bármilyen úton-módon is szereztük be azokat, viszont meg lehet tanulni! A tanulás pedig — gyakorlás. Gyakorlás és időnként önfelmutatás, mintegy az elért fejlődés lemérése. Tulajdonképpen az IRÓDIA-füzetek eddigi fő jelentősége is abban rejlik, hogy egy serény műhelymunka időnkénti részeredményeit, a fejlődés lépcsőfokait villantja föl, s egyúttal — jellegéből adódóan — rögzíti is. Ilyen szempontból tehát semmi nem változik, csupán e műhelymunka válik—reméljük—sokszínűbbé...”
A továbbiakban pedig vegyük sorra az IRÓDIA-füzetekben eddig megjelent néprajzi tárgyú írásokat!
Az 1985 márciusában megjelent 8. szám tartalmazza Káplóczky Bea: A gyermek helye és feladatai a kéméndi családban c. leírását, amelyben a szerző a hagyományokba való belenevelődést mutatja be kéméndi gyűjtései kapcsán. Fazekas Mónika és Lakatos Mónika: Adalékok a hagyományos népi táplálkozás ismeretéhez Kéménden címmel elsősorban a lakodalom étrendjét ismertetik. Szabó Ildikó: A kikapós menyecske címmel egy Kéménden lejegyzett trufát közöl, D. Kovács József pedig, Fejezetek egy készülő szakdolgozatból címen a gömöri Dobfenek hagyományos kendermunkáit mutatja be. Végezetül Liszka József: A népi kultúra időszerűsége című, eredetileg az egyik Iródia-összejövetelre készült előadásának szövegét olvashatjuk ebben a füzetben. A kiadványt Thain János (1885—1953) érsekújvári festőművész, tanár, néprajzi gyűjtő kisalföldi népművészeti tollrajzai egészítik ki.
Néprajzi írásokkal ismét all. számú füzetben találkozunk, ahol Angyal Béla :A gutái mezei bérmunkások helyzete 1811-ben egy korabeli tanácsi jegyzőkönyv alapján és Écsi Gyöngyi: Peredi lakodalom című dolgozatait olvashatjuk.
A13. számban a néprajzi rovat szerkesztője (e sorok írója) egy pályázati felhívást tesz közzé a katicabogárral kapcsolatos gyermekmondókák gyűjtésére. Ugyanebben a számban olvasható Babcsan Ágota: Az Ipoly mente régi női haj- és fejviseletének szókincse című dolgozata.
A14. számban egy néprajzi tárgyú dolgozat kapott helyet, mégpedig ifj. Helmeczy József: A halállal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások Kisgéresen című munkája.
Lényegében az IRÓDIA17. számának felel meg, de különböző okok miatt más címen (Néprajzi Füzet) és sorszámozás nélkül jelent meg a legutóbb, 1986 augusztusában, egy teljesen tematikus, néprajzi összeállítás. Először a rovatvezető, egy borúlátó előszóban (Előszó, avagy elmélkedés arról, miért nem lett irodalmi-népismereti csoportosulás az IRÓDIA?) a néprajzi rovat megszűnését jelenti be, majd a fiatalon elhunyt Szabó Ildikóra emlékezve Kenyérsütés Kéménden című dolgozatát teszi közzé. Ezt követi Angyal Béla: Egy kamocsai asszony gyógyító tudománya és hiedelemmondái című adatközlése, majd a katicabogár-röptetők gyűjtésére meghirdetett pályázat eredményhirdetése. Összesen 12 katicabogárral és ugyanennyi, más állatokkal kapcsolatos gyermekmondóka olvasható az eredményhirdetés függelékeként. Angyal Béla: Egy alapiskolások között meghirdetett néprajzi gyűjtőpályázat tanulságai címmel egy gútai iskolában lezajlott pályázatról számol be és közli a legsikeresebb pályaművet (Nagy Angéla: Nagyszüleink háza). Az Olvasónaplóban Zsemberi Klaudia és D. Kovács József számolnak be röviden Vasas Samu: Népi gyógyászat; Baloghné Horváth Terézia: Népi ékszerek és Csáky Károly: Honti barangolások című könyvéről. A Visszhang című rovatban Kocsis Aranka, B. Kovács István és Lábadi Károly véleményeit olvashatjuk az IRÓDIA néprajzi publikációs tevékenységéről.
E most bemutatott fiatal orgánum néprajzi tevékenységének fő erőssége abban rejlett, hogy magában hordozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatások utánpótlása fokozatos felnövekedésének, a fiatal önkéntes kutatógárda kiépülésének lehetőségét. Most, hogy alig másfél esztendős, döccenőktől sem mentes működés után a kezdeményezés lezártnak tekinthető, a krónikásnak nem- marad más dolga, mint felhívni a szakma figyelmét ezekre az eldugott, még eléggé bizonytalan hangú, kellő kritikával azonban hasznosítható rövid néprajzi leírásokra.
A. Szabó László
FIATAL PRÓZAÍRÓINK SZEMLÉJE AZ IRODALMI SZEMLÉBEN
1993. február 20-án az Irodalmi Szemle szerkesztősége a lap fiatal munkatársait látta vendégül, hogy egy „szellemi lakoma ” asztalánál elbeszélgessenek pályakezdő prózaíróink alkotásairól és az irodalomkritikánk pangásáról. A beszélgetés anyagát két részben közöljük. E számunkban a vitaindítókat tesszük közzé.
A. Szabó Izászló ,az Irodalmi Szemle szerkesztője: Sok szeretettel köszöntök mindenkit ezen a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen már gondolataim összefoglalását megkezdve is problémákkal küszködöm, hiszen mai találkozónkon egy olyan területet szeretnénk bebarangolni, amelyen ez idáig nem sokan jártak előttünk. Pályakezdő irodalmárok műveit elemezni, górcső alá venni nem könnyű, sőt kockázatos feladat. Amikor az Irodalmi Szemlében az 1986 márciusától 1991 decemberéig megjelent 71 művet elkezdtem újraolvasni, még magam sem gondoltam, hogy kritikusi fejszém már néhány csapás után kicsorbul, élét veszti. Ugyanakkor nagyot ütni sem merek, nehogy az értékes rész szétforgácsolódjon. Úgy vélem, első lépésként nem lehet feladatunk, hogy az említett alkotások mindegyikét ízekre szedjük és tépjük.
Mi a fontosabb az elemző számára? A szerző? A mű? Azt hiszem, a leglényegesebb maga a folyamat, amelynek ezek a fiatal szerzők műveik által aktív részesei lettek, vagyis a szerzők, a művek és az irodalom mint egymásba fonódó elemek láncolata, hiszen egymás nélkül nem létezhetnének, jelenlétükkel feltételezik egymást. Igazából csak ezt érdemes vizsgálni, mert csupán ezáltal viszonyíthatók a művek immár a folyamat elemeiként.
Minden irodalmi alkotás számtalan szempontból megítélhető, mégis nehéz a viszonyítás. Értéket csupán értékhez... Ismerős a tétel. Viszont mi lehet a viszonyítási alap kezdő szerzők esetében? Ugyanis vakmerő és megalapozatlan törekvés lenne bárkihez is hasonlítani ezeket a fiatal írókat, mert a vizsgált művek jelentős részén érezhető ugyan egy-egy olvasmányélmény, néhány klasszikus mű utóíze vagy éppen némi divathullám hatása, szerzőink mindegyike keresi a személyiségéhez legközelebb álló, leginkább megfelelő kifejezésmódot, amelyet később sajátjává, (csak) rá jellemzővé tehet, de végül is a társadalom és generációjuk jellemző jegyeitviselik magukon mindnyájan. Helyüket keresik a világban, lázadnak, kitöréssel próbálkoznak, szerelemmel veri őket az élet, s közben saját használatra filozófiát alkotnak, vagy legalábbis megpróbálkoznak vele. Mindeközben egyesek komoly mélységekig merülnek, mások viszont csupán a felszínen és sekélyes gondolatok partjai között mozognak.
Ha számadást készítünk az említett időszak műveiről, a minőséget és a mennyiséget illetően már vizsgálódásunk elején aránytalanság mutatkozik. Néhányan 8-10, mások csupán egyetlen művel képviseltették magukat. Ez utóbbi szám azonban esetleg mindössze a szerzők aktivitásáról tanúskodik, és semmiképpen sem az alkotások minőségéről.
Ismét felvetődik hát a kérdés: mi lehet a cél, és milyenek lehetnek az eszközök kezdő írók műveinek bírálata során? Krausz Tivadar az Irodalmi Szemle 1987 márciusi számában a következőket írja: „A kritikusi alapkérdés a gyakorlatban így működik: a kritikus felmarkolja a kalapácsát, az egyes írásokat darabonkként teherpróbának veti alá; négyet-ötöt a műre csap, és kész. A műnek ezután is működnie kell. Bizonyságot kell tennie mozgékonyságáról, mozdítóképességéről. Üssön vissza a kalapácsos gyilkosnak!”
Úgy vélem, nincs abszolút esztétika, így abszolút kritika sem létezhet. Lehetetlen tökéletes ítéleteket alkotni. Célom tehát nem az, hogy földbe döngöljem a fiatal írókat, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem szabad elmenni a hiányosságok mellett sem. Előrebocsátom: nem vagyok kritikus. Szándékom szerint csupán benyomásaimat szeretném tolmácsolni olyan alkotásokról, amelyek olvasása közben az sem teljesen egyértelmű, egyes esetekben mennyi a mindenkori ügyeletes szerkesztő érdeme...
* * *
A vizsgált időszak leggyakrabban szerepeltetett fiatal prózaírója Hajdú István, ő indítja a sort a 86/3-as Irodalmi Szemlében Az utolsó játszma című írásával, amely tulajdonképpen karcolat egy lelki vívódásról és annak következményeiről. Sajnos, nem sok jó mondható el róla, mert sem tartalmi, sem formai megoldásaival nem hoz új színt, csupán régi, jól ismert (és elhasznált) elemekből építkezik.
Következő publikációjában (Az előadó — ISz 87/4), amelyhez — gyanítom — egy Iródia-ta- lálkozó adta az ötletet, Hajdú ismét a dolgok lelki hátterét vizsgálja, s a rendhagyó formát használati utasítással vezeti be, ami későbbi írásaira is jellemző, de ezek a magyarázatok, bevezetők egyfajta fülszövegek, rossz ízű magyarázkodásként hatnak, amit az irodalom nem tűr. Hiszen ha a mű önmaga nem árulkodik mondanivalójáról, akkor teljesen fölösleges mindenféle magyarázat. Hajdú István novelláiban jelentős része kísérlet, elutasítás, lázadás, egyszemélyes forradalom. S közben néhány célpontot eltalál, de sok a vaktölténye is.
Nem elegendő csupán kritikus szemmel nézni a világot. Bár jó ötletei is vannak Hajdúnak, sokat ígérő elképzelései nem állnak össze tökéletes egésszé, írásai sokszor megakadnak, elfáradnak, célt tévesztenek. Úgy tűnik, a világ legjobb alapötletét is képes lenne elrontani... Erről tanúskodik^ fenyőfa című novellája is, amelyben a pusztulást idéző városkép, az emberekre és a házakra nehezedő feszült hangulat, a bizonytalanság, a mindezzel mit sem törődő, mindössze egy fenyőfát kereső idős házaspár, az abszurd drámaiság adja azt az irodalmi építményt, amit Hajdú gondos precizitással, elemi alkotóerővel, különféle nyelvi eszközökkel, hasonlatokkal, metaforákkal megteremt, de az sajnos összeomlik, romossá válik, mert a szerző oda nem illő építőelemeket is használ, mert a téglaként egymás mellett sorakozó szavak közül hiányzik a kötőanyag. Az egész beázik, szétmállik, lakhatatlan lesz.
Persze igazságtalan lennék, ha csupa negatívumot mondanék Hajdúról, hiszen számtalan jó megoldást is alkalmaz. Elsősorban a leíró részeiben van élet és erő. írásai egyfajta logikus sorrendben egymásba kapcsolhatók, az újabb novellák az előzőekből növik ki magukat, ami szerencsére minőségi vonatkozásban is érvényes. A későbbi keletkezésűeknél már a tudatos szerkesztés is érezhető: sokszor különböző szálakat futtat párhuzamosan, s közben beletéved a lélek útvesztőibe, hogy képet adjon a belső metamorfózisok rugóiról, filozofikus síkra terelje a mondanivalót, lét-kérdéseket vessen fel, az élet és a halál, az immanens és a transzcendens viszonyának kérdését. Ez az elem, amely a nyitva hagyott gondolatok, a szémantikai csönd fegyverének hatásos alkalmazása mellett érdekessé teszi-teheti Hajdú prózáját.
Mórocz Mária a 88/10-es Irodalmi Szemlében mutatkozott be Állapot című művével, amely a modern novellisztika vonásait villantja: benne a szerző csupán egyetlen léthelyzet érzékeltetésére törekszik, s miközben csak sejteti a valóságot, a célja „mindössze” egy különös atmoszféra megteremtése. Elbeszélése nélkülözi a cselekményt, a történést. Ami megtörténik, az belül zajlik le, mégis megteremti a novellához szükséges feszültséget. Mórocz Mária csak megközelíti és körbejárja az állapotot, nem érinti, nem határozza meg, mert a határozott kijelentés keretbe foglalná, bezárná, megkötné. Fogalomrendszerének kulcsszavai is a nyitottság irányába terelik a szöveget. Központi szerepet kap a csend, a mozdulatlanság, a bizonytalanság, a szorongás, a hiányérzet, a (meg)határozatlanság, a pillanat, amikor még bármi bekövetkezhet.
Szövetségek című művének története is azt sugallja, hogy a dolgok lehetséges magyarázata sohasem egyértelmű, végső soron minden egyaránt elképzelhető és ugyanakkor egyformán valószínűtlen. Minden állapot határhelyzet: nem tudni biztosan, valóság-e, netán a fikció birodalmának homályos eleme.
Ez a homály, a szürkeség és a sötét adja meg a alaphang(ulat)ot a Szakítások című novellában is, ahol a körvonalak szintén bizonytalanná válnak, beolvadnak a térbe, és „már nem lehet lámpátgyújtani”.
Mórocz Mária prózája enigmatikus; mondanivalóját nem készen tálalja, csupán sejteti, ráadásul önmaga is gerjeszti a bizonytalanságot, a titokzatosságot. Olyan művek ezek, amelyekben tényleg nem lehet lámpát gyújtani, mert vége szakadna a termékeny bizonytalanságnak.
Némi eltérést talán csak az Anyám története című írása mutat, amely néhány látszólag biztos pontot is tartalmaz. Itt is a gyenge fényű lámpa teszi sejtelmessé az egy ágyban fekvő lányok helyzetét, de a sértődöttség jeleként, bosszúból meggyújtott olvasólámpa fénye nyomban belehasít a képbe, lelkiismeret-furdalást okoz, más jelentést kölcsönöz az eseményeknek.
Ugyanígy a Szerepek és lépések című „esszénovella” fényei is kijózanítóak, olyannyira, hogy még megrázóbbá teszik ezt a filozofikus prózát, Mórocz Mária önmagát szülő mondatait.
A szerző az alkotás problémakörét is érinti, s Az elvetélt c. novellában azzal a helyzettel foglalkozik, amelyben a téma kiválasztásánál a TÉR meghatározhatatlan, az IDŐ csupán a felismeréseket érleli, a SZAVAK pedig csak önmagukról és önmagukért szólnak, nem kapnak értelmet. És amikor az író eleget tesz a választás kihívásának, úgy érzi: „A folyamat összeállt, a részletek elvesztek.” Pedig a részletek a szerző műveiben fontos szerepet játszanak, a szerkezet általuk lesz arányos és szabályos, olyan, amelyben az ellentétek is a belső rendet erősítik. Ennek a szándéknak a tudatos megvalósítása persze elsősorban a későbbi művekben érezhető, pl. a Hangtalan beszámoló és az Epilógus című írásokban.
Mórocz Mária filmszerű novellákat és elbeszéléseket ír. Képeket helyez egymás mellé, így áll össze a történet, a „kép-regény”. Esetenként azonban diafilmként hatnak sorai, olyan diafilmként, amely még a mozgást is állóképeken rögzíti. Szerzőnk persze figyelmes szemlélő, tudja, mikor mit kell és mit szabad kimerevíteni, felfedni, az ellesett pillanatok varázsából közreadni. Észrevétlenül kezeli az optikát. Úgy érzem, hogy akár az Epilógus hőse, ő is „Megpróbál úgy jelen lenni, mint aki nincs jelen.”, mert nyugtalanítja őt, ha „jelen van”.
Alkotói munkájának egyik alaptézisét talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy semmi sem lehet bizonyos és pontosan meghatározott. így alakul ki aztán az a nagyszerű „mintha-próza”, amelyben a tagadószók és a fosztóképzők gyakorisága is a fokozott hiányérzetet indukálja.
A megjelent művek számát tekintve Győry Attila áll a képzeletbeli táblázat harmadik helyén. A 88/9-es Szemlében debütált a Megint egy nap, megint egy szám című fiktív naplótöredékkel, amelyről Csanda Gábor 1991 augusztusában a Kísérlet a Győry Attila-próza értelmezésére című tanulmányában a következőket írja: „Csapnivaló, kezdetleges írás, afféle tucat-katonaél- mény, rengeteg disszonanciával, motiválatlansággal — ügyetlen ugrabugra, kapkodás.” Ez az írás valóban csak egy stilisztikával ismerkedő diák gyengébb fogalmazása, így azt hiszem, e gondolat további ragozása fölösleges. Győry csak később csillantja meg azokat az erényeit, amelyek jellegzetessé teszik írásait. A Győry-novellákban mindig történik valami, töményen zajlik az élet, s bár a szerző általában csupán egyetlen történetet mesél el, a rövid időintervallumokba mégis számtalan cselekményt sűrít, s közben élő, hiteles képeket alkot, mondatainak van ereje. Elemi erő ez, néha úgy érzem, Győry sincs mindig teljesen tudatában, milyen súlyos egy-egy mondata.
Stílusának kialakulását a Lázadás című novella jelzi. Ettől fogva műveiben mindig jelen van a púnk életérzés és a jellegzetes púnk frazeológia, ám egy idő után kezd kissé unalmassá és zavaróvá válni, hogy novelláinak minden második-harmadik bekezdésében valaki kajás vagy éppen csípi a bulit, valami pedig mindig tarhús, topis, suttyó, nyunnyó esetleg pumalcetrecszagú, mert ezáltal az ábrázolt szubkultúra beszűkül, a szerző önmaga szűkíti be.
Győry legfontosabb céljainak egyike a meghökkentés, a szokatlan, a különös világ bemutatása, a társadalom megrajzolása a lázadó, dilis púnk szemüvegén keresztül érzékelt benyomások alapján. Ennek rendeli alá formai és nyelvi eszközeit is, s a jellemző színhelyek (romos házak, utcák, kocsmák, koszos pályaudvarok) szintén vissza-visszatérnek. De egyénített vonása e sématereknek, hogy bár mindig benépesülnek, a púnk legtöbbször mégis egyedül marad rajtuk, tervéről kénytelen lemondani (a Lázadásban nem lesz övé a fülkéjében utazó szőke nő, a Nőnapban otthon találja a részeg nő élettársát, Az elfuserált buliban nem lesz semmi a pompásnak ígérkező temetésből stb.)
Persze, a Győry-prózában nem a cselekmény a leglényegesebb. Sokkal nagyobb jelentőséget kapnak ebben a naturalista-vitalista-(szür)realista egyvelegben az intuitív képek. S ezzel kétségkívül új színt hozott a szlovákiai magyar prózairodalomba, de mivel gyakran „hozott anyagból” dolgozik, így nem minden esetben eredeti. Véleményem szerint műveinek eddigi méltatói kissé túlértékelték munkásságát, s vitatkozni ugyan nem szándékozom velük, azt hiszem, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt és egyben veszélyforrást, hogy bár Győry Attila feszegeti az alkotás kereteit, amint sikerül kitörnie, rögtön valami önkeze által készített csapdában találja magát, amelyből képtelen szabadulni, vissza-visszahúppan, s ezáltal önmaga értékeit kérdőjelezi meg.
Az analitikus prózát író Hajtman Béla a 88/8-as Szemlében két rövid novellával tette le névjegyét a honi magyar irodalom asztalára. Az első a Kötődések címet viseli, s az egész csupán néhány képkocka, de sajnos nem mindegyik kép eléggé éles, némelyik alul- vagy túlexponált. A tudat mélyéről feltörő emlékek számbavétele ez a mű, mint megannyi más Hajtman-írás, azonban elsősorban erotikus élmények, kérészéletű kötődések, szerelmek, vágyak, lélekábrázolást szolgáló mozzanatok sorsát kapjuk benne. Az Éjszakai responsorium mélyebb jelentése is a lelki folyamatok és állapotok megvilágítása után fejthető fel. A szürrealista vízió, az erotikus álom és a papucs keresésének a hátterében az identitás kérdésköre, az én-keresés s a társkeresés problémái állnak, s ez ilyen formában szokatlan és meglepő egy ifjú és kezdő szerző tollából.
Az In memóriám M. I. karcolat, amely egy gyermek világra eszmélését mutatja be a háborúban elesett nagyapa személyén keresztül. Hajtmannál itt ismét fellelhető a zenei elem, ezúttal egy népdalszöveg szerepel refrénként, amely fokozatosan úgy hal el, akár az elhunyt nagyapa megismerésének reménye a hősben, s így a Hajtman-művekre olyannyira jellemző hiány érzését fokozza. A szerző érzi (és olvasójával is elhiteti), hogy valami mindig hiányzik, hogy egy lehetőség mindig kimarad, hogy egy cél már azelőtt elérhetetlen, mielőtt útnak indulnánk. Erről szól A hiány érintései című novella is. „...csak egy-két kép sejlik föl benne...” — írja a novellában Hajtman, s ezzel valójában szinte egész alkotói módszerének kulcsmondatát fogalmazza meg, hiszen amikor nagyobb összefüggésekben gondolkodik, akkor is csupán néhány képet tár elénk, olyan képeket, amelyeket ő fontosnak, szükségesnek tart, amelyek nélkül történeteit és azok hátterét, a lelki vonatkozásokat nem értenénk meg. Képei élők, színesek; a szürrealista víziók és az álomképek a tiszta gyermeki fantáziából a felnőtt ember erotikus képzelgéséig minden szakaszt érintenek, s ezekről meghökkentő, bizarr módon vallanak.
A Kisvárosi elégiában is néhány önálló, de összefüggő és egymást erősítő képpel indul be a kor és társadalom, az emberi sorsok, világok és értékrendek borongós hangulatú analízise. „A kapcsolat tartja fönn és bomlasztja szét a világot” — írja Hajtman Béla, s főhőse számára egyetlen lehetséges kiutat talál — a menekülést. Mit tehet az ember, ha még a magyarázatai is sántítanak? Menekül. Az egyik kapcsolatból a másikba...
Menekülni próbál (mégpedig már a saját gondolatai elől is) a Vivace című novella zeneszerző hőse is, akit gyermekkora óta komplexusok gyötörnek, s élete meddő lázadás. Sajnos itt a háttérrajz nem minden vonása és nem minden színe kap igazi funkciót, így az összképet sem erősítik minden esetben.
A Miserere című novella újfent emlékképek sorozata, a régebbi és közelmúlt vizsgálata, miközben a mű több szálon fut, több irányba tart, elsősorban azonban a lélek mélyére kíván hatolni, a nemi ösztönök bugyrainak felkutatása végett. Hajtman következetesen egy biztos pontot keres, egy támpontot önmaga és a világ megismeréséhez, birtoklásához. Közben hajlandó és képes észrevenni a részleteket a nagy egészben, s így különböző kiindulási helyzetekből más-más megközelítési módot tud választani. Érzékiséggel és muzikalitással telített, helyenként már-már exhibicionista prózájának megírására tudattalan lelki tartalmak késztetik, ami az ösztönök erejével hat, de sajnos kortársaihoz hasonlóan nála is tetten érhető a pleonazmus, a mesterkéltség és pózolás, ezek azonban nem negálják, mindössze csökkentik az egy ideje hallgatásba burkolózó fiatal író művészi értékeit.
Az irodalomelmélettel és kritikával is foglalkozó N. Tóth Anikó meséket ír. Rövid, tömör, ökonomikus meséket. Nyelvezete gördülékeny, minden szó a helyén van, nyilvánvaló, hogy a szerző kitűnően bírja az írói mesterség fortélyait. Balladisztikus történetei szokatlanságuk és abszurditásuk mellett a nyelvi és stilisztikai elemek pontos és gondos kiválasztásával hívják fel magukra a figyelmet. Természetesen nem hiányozhatnak belőlük a klasszikus mesékből jól ismert csodás elemek, mágikus motívumok sem. Tóth Anikó egyik fő témája az ember belső metamorfózisa, a vágyak elfojtása és ismételt vulkánszerű kitörése, a lényeges mozzanatok késői felismerése, amelyek bonyodalmakhoz vezetnek, s külső és belső drámák forrásává válnak.
A mesék sorából talán csak a Variációk egy témára című szinte már realista novella lóg ki. Ennek témája az alkotás és az alkotó problémái és válsága. A szerző azonban itt sem tagadja meg önmagát, műve ugyanolyan jól és gazdaságosan megírt, mint a képzelet világába vezető történetei.
A többi pályakezdő író munkássága már nehezebben megítélhető, hiszen ők lényegesen kevesebbet publikáltak. Közülük Csóka Tibor — úgy látszik — le is tette a tollat, ami annál inkább meglepő, hogy viszonylag sikeresen indult.
Hétközélet című novellájával az Irodalmi Szemle 87/6-os számában ismerkedhetett meg az olvasó. Csóka itt egy intézeti növendék, egy „bolond” történetét meséli el, egyszerűen és hitelesen. Édes-bús történet ez, amelyben a szerző jól bánik a szavakkal, ügyesen ábrázol helyzeteket, körülményeket, érzéseket, lelkiállapotot, megkockáztat egy-egy szójátékot is, de ezekkel is csupán az események hétköznapiságát, szokványosságát, az egzotikum hiányát jelzi, mindezek ellenére a novella egyáltalán nem szürke.
„Nem, nem értettem, de sejtettem. Ez már majdnem ugyanaz, volt” — írja a halak beszélgetését figyelve, s azt sugallja, a világ is ilyen; csak sejtjük, miben áll léte, mégis úgy érezzük, mindent tudunk. Abszurd itt minden, akár a műben szereplő jelszó: „Férjhez megyek, de téged szeretlek.”
Csóka következő műve egy majdnem szokványos lőve story, egy szerelmi háromszögekről, ledér hölgyekről, szeretkezésekről szóló novella, amelynek csupán a végkifejlete tekinthető kellemes meglepetésnek. Egyébként az írás önmaga ellen fordul, a poénok laposak, hiányzik a nyelvi bravúr, csak banalitások és közhelyek próbálják fűszerezni a művet, ez pedig nagyon-na- gyon kevés.
A harmadik és egyben utolsó Csóka-próza, az Égig érő álmok témája ismét a szerelem, pontosabban a szeretkezés; a befejező képsor hatása éppen abban áll, hogy a kocsmárosnővel való szeretkezés után kiderül, hogy a kocsmárosnő nem más, mint a főhős „szerelmének” anyja. A novella azonban egészében véve kidolgozatlan, sokkal több lehetőség marad benne, mint amennyit Csóka kiaknáz. Egynéhány leírása jól sikerült, a hasonlatok helyenként találók, a poénok jelentős része azonban esetleges, a szójátékok és fordulatok erőltetettek, s így rontják az egyébként pozitív összképet, amely a szerzőről és az Égig érő álmokról az olvasóban kialakult.
Sajnálatos módon elhallgatott Buchlovics Péter is, akinek mindössze két novellája jelent meg a Szemlében. A fogalom elkárhozottjai és az Újévi imádság. Mindkettő kellemes színfolt. Főleg az első elemi erejű és megrázó. Története egy lebujbán játszódik, ahol egy aggastyán, a Szavak Koldusa kivonja magát ugyan a zajos eseményekből, a háttérbe húzódik, mégis ő lesz a főszereplő, akit a végén a népszerű verekedő leszúr... Bár az írás néhol modoros, szavai mesterkéltek (pl. „A mondathullámok egyre magasodó begubózásgátjaikon torpannak meg.”), három oldalán mégis annyi a történés, mint másoknál egy kisregényben, még sincs túlírva. Buchlovics jól szerkeszti meg, jól tagolja mondanivalóját, megfelelő helyre teszi a hangsúlyokat, kitűnően rajzolja meg a környezetet, a levegőben vibráló feszültséget, az elemi ösztönöket, vágyakat, gyűlöletet, csodálatot, megértést, részvétet.
íme egy példa: „A söntésben közönségesség tombol. A középső asztalon Penge Dodó duhajkodik, hangzatos káromkodások közepette verbunkot táncol, soros menyasszonyai visítják hozzá a talpalávalót. Kiélt perditák kutakodnak lumpentolvajok gatyáiban.”
Stofko Tamás négy közölt művének legnagyobb erénye a szuggesztív képi megjelenítés és az a mód, ahogyan a problémán keresztül jut el a problémához. írásai filozofikus és esszéisztikus jegyeket is hordanak, a gondolat szabadságával, tisztaságával, a világkép kialakulásával, genezisével, önmagunk megismerésének szükségességével, a szavak értelmével és értelmezésével foglalkoznak. Stofko történeteinek nincs vége, karakteres lezárása, az egyes elemek egymásból nőnek ki és újakat szülnek, mígnem visszatérnek a kezdethez, az első lépéshez.
Fábián Nóra 1991-ben mutatkozott be az Irodalmi Szemlében, s mindjárt három művet is közzétett. Az első az Emberre-halálra és mellesleg Mrozek bátyámra emlékezve címet viseli. A novella valóban a címben említettekkel foglalkozik, emberrel, halállal, emberek halálával, Mro- 2ek szellemében. A bevezetőben az Anyát mint a megvalósíthatatlan emberiességet, a Művészt mint a negatív alkotóképességet (vagy talán az alkotóképesség hiányát?), az Entellektüelt pedig mint az istenadta mélabút testesíti meg, mind-mind a maga abszurditásában, amit odáig fokoz, hogy szereplői közül valójában egyik sem Anya, Művész vagy Entellektüel. Csupán vágyakoznak arra, hogy valamivé (valakivé?) legyenek, valamit elérjenek, csupán áhítoznak egy magasabb szintű lét szférái után, igazából viszont újra és újra visszazökkennek a mindennapok problémái közé, s álomképeik szertefoszlanák, ténykedésük értelme megkérdőjeleződik. (Miért süt pogácsát a magányos öregasszony, ha szinte mind ki kell dobnia? Miért ír novellát Júdás, ha tisztában van hiányosságaival?) Az öregasszony vár valakit; bosszankodik ugyan, ha csengetnek, mégis örül, ha keresik. Az már más kérdés, hogy az ajtóban soha nem áll senki... Júdás pedig azt szeretné, hogy minden úgy történjen, ahogy ő megírja. Végül mindkettőjüknek szembe kell néznie a halállal, s ez a valóságos szembesülés-szembesítés kissé szokatlan és bizarr.
Az Elfutó dallam című novella már az elmúlás utáni pillanat csendjével foglalkozik, s azt hirdeti, hogy a képek és történetek ebben az ellentmondásos, abszurd világban rendszerint befejezetlenek maradnak.
Fábián Nóra mindig önmagát írja, legteljesebben azonban a Megjegyzések Mórocz Mária (P)rózája kapcsán című reflexióban van jelen. Ez az önvallomásos esszészerű novella viszont kissé szertelen, egzaltált, csapongó, a szavak és a hangsúlyokként találják benne helyüket.
Egészen más a jobbára költőként ismert Szászi Zoltán esete, Szászi „közérzeti” prózát ír. Visszavár a hét határ című kisprózája egy életmód leírása és vizsgálata. Elbeszélő főhőse minden esetben a „körön kívül” áll, de a „kör” élete foglalkoztatja, erről próbál feljegyzéseket, ismereteket, tapasztalatokat gyűjteni. A vezérfonal valószínűleg a bizonytalanság, a keresés, a meg- és felismerés jegyében sodródik: az ember általában visszatér önmagához és a kezdetekhez. Minden bizonnyal így vélekedik, így látja ezt Szászi is. („Kiemeltem néhány fontosabb mozzanatot, ami majdnem minden reggel így megyeget. Pedig a magzati állapot zajaival kellene kezdeni, az anyaméhen belüli hitelességgel.”)
A Mit csinálsz?! című mű naplószerű. Minden bekezdése egy külön gondolat, egy külön esemény emléke vagy éppenséggel víziója. Ez az írás szintén egyfajta „hangulatjelentés” a hétköznapokról, a főhős életérzéséről, megvalósult és füstbe ment vágyairól, gondjairól, filozófiájáról. Egy-egy bekezdés azonban mélyebb jelentést is hordoz, utalásai révén nem marad a felszínen.
Figyelemre méltó, hogy a szerző minden mondatában jelen van Szászi, a költő és Szászi, a homo ludens, így paradoxonokra épített gondolatkapcsolásai és szójátékai mintegy poéta lu- densszé teszik.
Sokáig folytathatnám még impresszióim sorát. Saját és egyben sajátos értelmezésemben kereshetném a vizsgált írásokról elmondható objektív igazságot. Különböző szempontok szerint vizsgálhatnám a szóban forgó műveket, számos kiindulási helyzetet találhatnék megítélésükhöz. Mindezt mégsem teszem. Célom ugyanis annyi e sorok közreadásával, hogy vitát kezdeményezzek, hogy impulzust adjak igenlő, megerősítő vagy éppen elutasító kritikák megszületéséhez. Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen gondolatom, egyetlen kijelentésem sem megcáfolhatatlan. Arra azonban talán mindenképpen jók, hogy vázlatos képet adjanak egy méltánytalanul keveset emlegetett csoportosulás (generáció?) munkásságáról, s a — tévedés lehetőségét másoknak is biztosítva — elemző, értékelő és bíráló írásokat gerjesszenek, hiszen az irodalomnak és az íróknak — a fiatal pályakezdőknek pedig különösképp — szükségük van a tükörre, amelyben megláthatják felsejlő önmagukat.
E tükör felelősségteljes felállításához kívánok mindenkinek sok bátorságot!
Tóth Károly
IRODIA ES IRODIASOK
Az Iródia alig pár éves, mégis, irodalmi köreinkben már közkeletű és több jelentésű fogalom. Els(S, úgy is mondhatnám eredeti jelentése (Iródia) a fiatal, kezdő írógatók negyedévenkénti érsekújvári találkozóját jelöli, a másik (iródiások) az ide összejárók, e kezdő írók megjelölése. Amikor még nyolcvanhárom tavaszán a fogalom első ízben leíródott, apróbb bírálatok érték, talán jogosan, talán nem, szó szerinti értelmét fejtegetve e fogalomnak. Valójában már akkor elnyerte jelentését, mely csak annyiban kötődött e betűsorhoz, amennyiben a játékos színezetű „iró-dia” és az úgyszintén komolytalannak tűnő/vett, de annál több frissességről tanúskodó „írógatók” szemérmes megjelölése az író, írás fogalmát asszociálja. Mintha azt akárná az ember mondani: irodalom, de valahol a szó közepén, a fogalom súlyától megtorpanva, pajkosan kanyarít egyet rajta, leheletnyi iróniát, vagy csak önfegyelmet fejezve ki általa. Az Iródiának van még egy jelentése: címe annak a kis füzetnek, mely módszertani anyagként jelenik meg az Iródia-találkozók után, az iródiások munkáiból. Bár az iródiások ezt Iródia-füzetnek vagy csak egyszerűen Füzetnek nevezik (néha már megfeledkezve valóságos megnevezéséről is), mégis, ez az Iródia kézzelfogható és maradandó iródiája (értsd: irodalma).
Módszertani anyagot ritkán szokás nagyközönség előtt elemezni. Ha most mégis ezt tesszük, annak különös okai vannak; kettőt hadd említsek. 1. Az Iródia mint módszertani anyag túllép minősítése tartalmán, hiszen amellett, hogy tényleg a fiatal írógatók kis kézikönyve csupán, melyben egyrészt reprezentatíve helyet kapnak saját alkotásaik, másrészt az irodalmat művelni akarók számára elengedhetetlen tanácsok, bírálatok, szakmai irodalom stb. találhatók bennük, kísérlet is egyben — mondjuk így — egy „nemzedéki hang” megszólaltatására —, ami viszont már az irodalom problémája. 2. Amennyiben egy ilyen hang megszólal (márpedig így történt), máris kissé közüggyé válik (és nemcsak az irodalom — még mindig szűk — értelmében) a maga közéleti, erkölcsi, világnézeti, némelykor politikai aspektusaival.
Az a tény, hogy a fentebb bemutatott, a múlt századi nyelvújítókéhoz hasonlítható, kissé nyakatekert fogalom már gyökeret ersztett (legalábbis annak számontartása és használata terén) nemzetiségi irodalmunkban, feljogosít arra, hogy utánajárjunk, mennyiben történt meg ugyanez az iródiásokkal, egyáltalán e módszertani füzet tükrében potenciálisan milyen realitása lehet ennek. Nem áll szándékomban az iródiások népes táborával kapcsolatban jóslásokba bocsátkozni, inkább valamifajta vitaserkentő elemzés révén e realitások körét, illetve hiányuk körét keresném.
Lássuk mindenekelőtt a számokat. Az Iródia-füzetnek ez ideig kilenc száma jelent meg. Ha felmérjük, hogy a hetvenes évek félsikerű nemzedéki próbálkozásai után egy, az irodalom intézményes kereteit ugyan nem kikerülő, de attól mégis független kezdeményezéssel állunk szemben, továbbá hogy e kezdeményezés „alulról” és önerőből, illetve nem kimondottan irodalmi intézmények (járási könyvtár és a Csemadok helyi szervezete) erejéből született meg, hogy egy mindenki által érzékelt fenyegető űrt — még ha csak szándékában is — próbáljon kitölteni, a kilenc füzet, az Iródia kétéves munkájának bizonyítéka, nagy eredménynek mondható. A füzeteken csaknem negyven írói és tíz kritikusi ambíciókkal induló fiatal több mint százhetven saját alkotása jelent meg, és ekkor még nem szóltunk a műfordítások (nagy) számáról. Figyelemre méltó a grafikusok jelentkezése is, akik nem maradva el író társaiktól, olykor a humort sem nélkülöző rajzaikkal, szintén nagyon egyéni módon próbáltak hozzájárulni a fent említett „nemzedéki hang” árnyalásához.
A kilenc füzet közül kettő (a 7. és a 8.) nem kötődik szorosabban tárgyunkhoz. A hetedik szám fiatal cseh és szlovák írókat bemutató fordításokat tartalmaz, akiknek a műveit természetesen az iródiások ültették át magyarra, a nyolcadik szám pedig néprajzi-tudományos anyagot jelentetett meg, fiatal tudósaink tollából, jelezve, hogy az Iródia nem tekinti önmaga megvonta (irodalmi) kereteit véglegesnek, szívesen támogat más forrásokat is. A műfordításokban a közös szellemiség a szembetűnő, talán ezért is illeszkedik e szám szervesen a többi füzet közé.
Marad tehát hét szám, melyek már teljes egészükben az iródiások irodalmi ambícióit tükrözik. Ha elemezni próbáljuk ezeket, fel kell hívni a figyelmet néhány olyan körülményre, melyek befolyásolhatják e munka eredményét. 1. Ha az összes iródiásról beszélünk is az Iródia-füzet kapcsán, abban mégsem szerepelnek mindannyian! A füzet reprezentatív jellegű kiadvány, s mint ilyen, terjedelmi és minőségi okoknál fogva — még ha elvileg ezt tűzte is ki célul — nem tud mindenkinek helyet adni. Viszont zömében ismerve az Iródiához beérkező anyagot, illetve megbízva a válogatók és szerkesztők objektivitásra törekvő szándékában, elmondható, e reprezentatív anyag inkább megkönnyíti, mintsem nehezíti az összkép megrajzolását (bár az biztosan hiányos is maradhat). 2. Érzékelhetőbb korlátái vannak már az egyes írók megítélésének.Úgy- szintén a szűk terjedelem miatt csak néhány írásukkal szerepelhetnek a füzetben, és csak ezek alapján alkothatunk (nagyon fenntartásos) képet róluk. A negyven „író” nagyon változatos képet nyújt e tekintetben, a minimumot egy, a maximumot húsz-egynéhány írás jelenti, átlagban négy-öt írással vannak jelen. Ez természetesen nagyon kevés az ítéletalkotáshoz, ha mégis erre szánnánk el magunkat, azt csak a nagyon egyéni módon megszólalók és a füzetekben is jól látható fejlődést mutatók esetében merjük majd megtenni. 3. Az utolsó megjegyzés az lenne, hogy bár az Iródia és az Iródia-füzet egyfajta egységesítést, összetartozást, homogenizálást követ, a „nemzedéki hang” idézőjeleit mégsem hagyhatjuk el, kifejezésre juttatva ezzel, hogy a nemzedékformálás irányába ható kezdeményezés egyelőre nem egy kiforrott nemzedéki hangot, hanem annak csak lehetőségét nyújtja; az itt szereplő „írók”, „írócsoport” belső csoportosulásának csupán eszköze, és nem kerete az Iródia. Ami, azt hiszem, irodalomról lévén szó, érthető is.
Világkép. Akinek kezébe került valaha is valamelyik Iródia-füzet, bizonyíthatja, az írásokkal kapcsolatban megéri világképről beszélni, még ha az írások sokszínűsége alkalmat kínál is e kérdés megkerülésére. „Az Iródia (...) tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örök érvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől se előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont.” „Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra” — vallja a programszerű bevezető a Füzet második számában. Ez az irodalmi élet szemszögéből erkölcsösnek mondható alapállás (csupán az együtt-, és nem az azonos gondolkodás, értékrend stb. megkövetelése) nagyfokú nyitottság szándékát tükrözi. De az igazsághoz hozzátartozik—mint ezt majd látni fogjuk —, mást nem is nagyon tehet, a kiforrott gondolkodásmód, alkotói módszer stb. a tizen-huszonéveseknél nem éppen a legjellemzőbb vonás (legalábbis ma). E nyitottság mégis pozitívan értékelendő. Nem világnézeti, inkább világképi nyitottság ez. E világkép közös vonása mindenekelőtt a szólni akarás, a szó kényszere, a felgyülemlett érzelmek és energiák írásos kinyilvánítása vagy legalább rögzítése. A lendület azonban, mely egy ilyen akaratnak kísérője szokott lenni, első látásra is akadozó. Van, ahol e lendület a betű és a szó, a nyelv vastörvényein akad fenn, és csak frázisszerű, félresiklott gondolatokban tud formát ölteni (ez nagyon sokukra jellemző), máskor ezt a lendületet görcsök helyettesítik, értve ezen azt, hogy a szólni akarás már maga is kemény belső ellentmondásokkal küszködik, a legtöbbször természetesen éppen az írás révén kerekedve felül ezeken, de mintha fel sose oldaná azokat. Ez már a világkép mélyebb rétegeibe enged betekintést. Ezek a fiatalok egy külső, esetleg még előítéletektől sem mentes szemlélődő számára olyan fogalmakkal lennének leírhatók, mint ösztönösség, gyökértelenség, hagyománytalanság, netalán műveletlenség stb., és rá is bólinthatnánk e megjelölésekre, ha nem bontakoznának ki előttünk mégis valamifajta tudatosság, kötődés stb. sajátos formái. Nem hagyományos értékrendet követ a vjláguk, ez talán nincs is birtokukban (ne kérdezzük, miért, és jó-e ez), vagy ha igen, inkább csak tagadás tárgya lett (legtöbbször a közvetítő közeggel együtt), hanem egy értékrend (nem biztos, hogy a hagyományos) hiányát tudatosítja, és igyekszik azt pótolni. Ez természetesen rendkívül nehéz fogalmi rendszer hiányában. Ezért gondolom, hogy a túlontúl elvont és általános stb. írásmód mögött a már-már kivehetetlen és kibogozhatatlan tartalmi és érzelmi összetevők nem véletlenül keverednek olyan sokszínűén, a krimi-, a beat- és a hagyományos irodalom, különféle filozófiák, de még a nemzetiségi kultúra egyes jegyeit is fajsúlyban egyenrangúnak tekintve és egybemosva. Nem véletlen, hogy megütközést váltott ki a bírálók részéről az olyan név utáni vagy helyetti „írói nevek” használata, mint Roccó, Charlie, Kisch, mint ahogy az sem véletlen, hogy ezek a fiatalok minden szenvelgés nélkül biggyesztették nevük mellé ezeket — ugyanis világképük szerves részét alkották. De nem is egy irodalmi formákra törekvő beat-kul- túra ez csupán, ennek jól érzékelhető elemei mellett fel-fel tűnnek a nemzetiségi patriotizmussal szakítani akaró (érdekes, hogy Patus János is — aki pedig ennek szinte egyedüli reprezentánsa köztük—, romantizáló hangneme mellett, mennyire groteszkké képezi e létérzést), egy egyetemesebb — és nem biztos, hogy csak magyar — szemléletmódba kapaszkodó törekvéseket (Talamon, Hizsnyai, Krausz stb.), kísebb-nagyobb sikerrel, mert hiszen a fentiekből adódóan, az ilyen törekvéseknek eklektikusaknak kell lenniük. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy — a fiatal írókra jellemzően — eredetiek egyelőre akkor tudnak lenni, ha valamilyen élmény képezi írásuk alapját, formailag is ilyenkor tudnak értékelhetőt, értelmezhetőt produkálni; arról sem feledkezhetünk meg, hogy nemcsak kezdő irodalmárokról, hanem fiatal emberekről is van szó, e korra jellemző lázadással, tagadással stb. egyetemben, mégis alábecsülnénk őket, ha nem vennénk észre, hogy legyen szó nemzetiségről, kultúráról, vagy akár békéről, olyan erkölcsi fogalmakról, mint a jó, a rossz, vagy világnézeti kérdésekről: „mit is keresünk itt valójában” stb., egy olykor groteszkba, már-már iróniába, máskor pedig nagyon is pontosan fogalmazott szentenciákba hajló alaphangot már megütöttek, mely nem biztos, hogy sokat akar módosulni majd.
Formai kérdések. A világképet elemezve amennyire e hagyománnyal szakítani kívánó elkötelezettséget mutathattunk ki, annyira hagyományőrzők e fiatalok, mihelyt a műfaji kérdéseket vesszük szemügyre. A három műnem közül, a nemzetiségi irodalmi hagyományokhoz mintegy igazodva, a dráma teljesen hiányzik. A próza ugyan eleven és élő műnemnek számít, de annak műfaji szokszínűségét egyáltalán nem használják ki. Az elbeszélés, a mese és újabban az esszé van csupán jelen. A költészetben mutathatnánk fel a legtöbbet, erről viszont nagylelkűen lemondanak, és a szabad vers ki tudja hányféle változatában vélik felfedezni a lírai kifejezésmód sokszínűségét. Ez bizony felkészületlenségről tanúskodik, melyet az igazán szép Farnbauer-féle „felfutások” sem képesek egyelőre megszépíteni. A legégetőbb problémakör mégis, mely elvileg az idősebb generációval való találkozópontul szolgálhatna, a szűkebben vett formai kérdések köre. Bizonyos mértékig találkozópont is. Az Irodalmi Szemle volt szerkesztői (Karsay Katalin, Duba Gyula) és egyes írók, kritikusok (Grendel Lajos, Bállá Kálmán, Turczel Lajosstb.) itt nyernek bebocsátást világukba, ebben a kérdésben kénytelenek az iródiások is leginkább kötődni hozzájuk, és ez az a pont, amelyik a legtöbb kérdést felveti. Már szinte közhely, hogy alap- és középfokon mennyire elhanyagolt az irodalomelmélet, a stilisztika és az esztétika oktatása; ha olykor ez mérhetővé válik (felvételi vizsgákon stb.), mindig ugyanaz a szomorú eredmény jön elő. Szomorú a kép e tekintetben a füzeteket olvasva is, talán még szomorúbb az előbbinél, mivel itt az elmélet gyakorlati érvényesítésének és hát az elsajátítás maximumának lehetünk tanúi. A legbosszantóbb mégis talán az, hogy nagyfokú éretlenséggel találjuk magunkat szemben, amikor ezekről a kérdésekről úgy esik szó, mint az írás legfontosabb összetevőiről. Szinte behozhatatlannak tűnő hátrányokat produkál ezen a téren az oktatás. Persze „nem középiskolás fokon” kell ezt mind megtanulni, lehetetlen is, de az irodalomelmélet funkcionális oktatásával az alapozás elvégezhető. Az Iródia bizonyítja: az alapok hiányoznak a legjobban! Van a Füzetnek egy nem elhanyagolható „rovata”, mely egy tíztagú értékelőbizottság kritikák nak részleteit közli. (A bizottság nemcsak a Füzetben megjelenő, hanem az Iródiához beérkező összes anyag alapján értékel.) A Füzet irodalmi anyaga és ezen értékelések közt éles ellentét feszül, az egyes kritikai észrevételek pedig már-már fenyegetően hatnak (Tőzsér: „Az összkép lehangoló...”), és ami a legmeglepőbb, hogy ez az ellentét nem enyhül, ellenkezőleg, még az utolsó számokban is, elemzések helyett, azt az egyre türelmetlenebbül hangsúlyozott igényt kell megfogalmazni, ami az első számokban még csak tanácsnak hatott: olvasni és olvasni! Ha átolvassuk az értékeléseket, láthatjuk, hogy a formai kérdések terén csak a koncepció, az ötlet és esetleg egy-egy kép vagy sor kapcsán íródnak le dicsérő szavak; elemzések: a mű megvalósulásának kérdésköre teljesen elmarad. Pedig a kritika, és nem kevésbé az írás izgalmát éppen ez adná. A szólni akarás és a szólni tudás két különböző dolog, melyeket csak nagy erőfeszítések árán lehet közelíteni egymáshoz, de éppen ezen az erőfeszítésen áll vagy bukik a dolog. Azt hiszem, egy sajátos ellentmondásról van itt szó: a fenti világkép a maga „másságával” új formai kifejezés igényét veti fel, mégpedig azonnal, ám ez, gyakorlati kérdés lévén, hatékony elsajátítási módszerek, tanulási és olvasási módszerek, illetve tájékozódás híján, és az alapok hiánya miatt lehetetlen. És minél később tudatosodik ez, annál nehezebb lesz nekifogni, illetve annak eleget tenni. Ezért neveztem fentebb a formai kérdések körét égető problémának.
Önszemlélet. Idézőjeles nemzedékről beszéltem, idézőjel nélküli írogató gárdáról, akik mindenekelőtt és egyelőre tömegükben, számukban jelentettek meglepetést irodalmi berkeinkben. Az Iródia, országos méretű rendezvényről lévén szó, eseménnyé vált a fiatalok szellemi életében. Az „el lehet és el kell menni” mondat másik fele kapott hangsúlyt. Az igazi kép itt bontakozna ki a találkozón, egy kis közvéleménykutatás révén, de a kérdés fogódzóját megleljük az Iródia-füzetben is. Mégpedig a Füzet ún. „kritikai rovatában”, melyben az erre ambíciókat érzők fejtik ki rövidebb-hosszabb elemzéseikben egymás írásairól kialakított véleményüket. Mi is olvasható ki a sorokból, és mire figyelmeztet a sorokon túli tartalom?
A legelső, ami azonnal szemünkbe ötlik, hogy magáról az Iródiáról nem esik szó a rovatban. Hogy nem esik szó róla, megnyugtatónak mondható, tükrözi, hogy e keret megfelel a kívánalmaknak, meg azt is, hogy erre felesleges nagyobb energiát fordítani, maradjon csak fontosabb az írás. A megjelent írások általában a színvonal igényéről tanúskodnak, amit nemcsak a baráti bírálatok elfogultságától ugyan nem mentes, de mégis könyörtelen hangvétele bizonyít, hanem az is, hogy többszempontú, nemcsak irodalomelméleti skálát kívánnak felállítani a tartalmi és formai jegyek megközelítésére. Ennek jogosultsága olykor meg is kérdőjelezhető, mint pl. Krausz Tivadar egyes írásaiban, mégis a kitekintés biztató jele. Objektív megítélésről természetesen még nem nagyon beszélhetünk, ha könyörtelenek is ezek az írások, általában az egyéni, szubjektív benyomások és tanácsok miatt azok. Talán az önelemzésen túl a kortárs irodalmak, legfőképpen pedig a csehszlovákiai magyar irodalom egyes műveit is megérné elemezni, ezzel összehasonlításra, az eltérő értékrend konfrontálására nyílna lehetőség, ami nagyban hozzájárulhatna a kritikai szempontok tisztázásához. Feloldaná továbbá azt a már önámításba hajló belterjességet is, mely a kezdetektől jellemzője lett e rovatnak. Ez—véleményem szerint — nagyon veszélyes. Az itt megjelenő írásokat eredendően műalkotásokként, legtöbbször nagyon is nagyra értékelt műalkotásokként kezelik, igen érezhető mértékeltolódást produkálva ezáltal, az arányok eltolódását, mely esetleg arányvesztésbe torkollhat. Természetesen dicséretet érdemel az a magabiztosság, melyből ezeknek az írásoknak az energikussága táplálkozik, mégsem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy az Iródia — és ez az írásokra is vonatkozik — csak az utat jelenti az irodalom felé, még ha távlati ábrándképekben egy ilyenfajta kívánalom fel is sejlik. Ezen arányok egyensúlyban tartásának egyébként nagy szolgálatot tehetnének irodalmi életünk kritikusai is, ha a kívülálló látásmódjának e rovatban írásaikkal hangot adnának. Abírálóbizott- ság ezt a feladatot nem töltheti be. Természetesen ilyen irányú törekvések már ma is léteznek. A füzetekben megjelenő egyes előszószerű írások (Balla, Grendel, Karsay, Turczel), az irodalmi Szemle Holnap rovatában bemutatott iródiások elé írt bevezetők egyebek között ezt a célt is szolgálják — maga a Holnap rovat is ezen egyeztetés terén nyújtja a legnagyobb szolgálatot. De az Iródiánál maradva, a „kritikán aluli”, a kritikára ez ideig nem méltatott írások is nagyobb figyelmet érdemelnének, ezek is rejtenek magukban annyi lehetőséget az értékszempontok kifejtésére és gyakorlati érvényesítésére, mint az ún. „nagy írások”.
Végezetül még pár megjegyzés. Bár szándékomban állt az Iródia-füzetekről árnyalt képet festeni, néhány kérdésben ez nem sikerülhetett. Sokkal több, minél gyorsabb megoldást kívánó kérdésre bukkantam a füzeteket olvasva, mint azt feltételeztem, a mértéktartó arányokat tehát feladva, inkább e problémákra összpontosítottam a figyelmemet, megpróbálva néhány korrigá- lási lehetőséget is felvetni velük kapcsolatban, legfőképp azokat, melyek megoldása akár közvetlenül, akár közvetetten az Iródia belső erőiből aligha lehetséges. Ha a fentiekből netalán az lenne kiolvasható, hogy az iródiások és az „idősebb” generáció között valamiféle szakadék húzódna, szeretném azonnal leszögezni, hogy ez így nem igaz, már csak azért sem, mert az iródiások értékskálája, mint a fentiekből is kitűnik, meglehetősen artikulálatlan még. Szólni kellett volna még az Iródia-füzetekben csak egy írásukkal jelenlevőkről, akik vagy felhagytak az idők során az írással, vagy az Iródia korlátják mintegy „átlépve”, már folyóiratainkban publikálnak. Hogy ez nem történt meg, annak oka az, hogy az első csoportra az Iródia írásra ösztönző erkölcsi nyomása mellett egy ilyen tágabb nyilvánosság erkölcsi nyomása aligha lenne nagyobb, a másik csoportba tartozók ilynemű feledékenysége vagy felelőtlensége pedig pusztán egyéni erkölcsi lapjukat terheli, még ha ezzel bizonyos szempontból negatívan hatnak is az Iródia munkájára. Mindezek ellenére remélem, sikerült egyfajta „propagandát” kifejtenem az Iródia-füzet mellett, mely szerény külsője s talán még szerényebb példányszáma ellenére méltán tart igényt az odafigyelésre, hiszen nemcsak irodalmi utánpótlásunk karaktervonásainak egy szelete, hanem tágabb szellemi életünk erényeinek és problémáinak is egy sajátos vetülete.
Vörös Péter
POHÁRALÁTÉTRE ÍRT LEVÉL
— Castrum Nóvum — Nővé Zámky — Érsekújvár — (1985/1/12)
Az érsekújvári Csemadok-székház pinceklubjában immár hetedik alkalommal gyűlt össze a hazai magyar pályakezdő irodalmárok sokszínű gyülekezete. Annak idején, 1983-ban „önerős” alapon, az Érsekújvári Járási Könyvtár és a Csemadok helyi alapszervezete összefogásának eredményeként, világos és egyértelmű programmal szerveződött és indult a ma már idehaza és az ország határain túl is ismert és elismert? IRÓDIA. Az 1-es és a 2-es számú Iródia-füzetben olvasható, hogy „Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás”. Indulásként és indításként figyelemre méltó tettháttér ez, hiszen önmagában már „A vállalás tisztessége” is dicséretes.
Dusza István az Új Szó 1984. IX. 17-i számában megjelenő írásában mérlegre helyezte az iródiások eddigi tevékenységét és nem akárhogy, mert Rónay Györggyel szólva, „annyira átsütött nyíltságán az a magasabb cél, aminek szolgálatába ezt a — magyar kritikai életben, valljuk meg, mindenkor fehér holló-ritka — kritikusi virtust állította”. Dusza István „elfogultságmentes” véleményt juttatott el az olvasóhoz és ki merte mondani, hogy „voltak (...) antológiák, erősebb, vagy gyengébb kohéziójú csoportok, de a járási könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezet égisze alatt most kibontakozó csoport erejét nem múlták felül”.
A krónikás őszintén megvallja, hogy erről az irodalmi összejövetelről szabályos tudósítást készült írni, mégis az esemény közvetlen, baráti és fehérasztal melletti hangulatához illő, Somlyói „Poháralátét”-re kívánkozó levél kéredzkedett ki a tolla alól.
Már elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az Iródia mindenkori lelkes szervezője, szóvivője, házigazdája és „Galsai Pongráca”, alias: Hodossy Gyula, ezúttal szerényen a háttérben maradt, mégis, az összejövetel minden mozzanatán érezni lehetett ügyszerető igyekezetét, áldozatos munkáját, lankadhatatlan energiáját.
A mostani — országos — IRÓDIA két illusztris vendéget is üdvözölhetett köreiben, mégpedig Duba Gyula írót, a Madách Kiadó főszerkesztőjét és Vojtech Kondrót szlovák költőt. Duba Gyula keresetlen szavakkal beszélt a „szlovák — szlovákiai magyar irodalmi kapcsolatokról”, örvendetesen fejlődő irodalmunk legutóbbi évtizedeiről és említést tett a kiadó tevékenységéről is. Vojtech Kondrót „a magyar költészet szlovák fordítója” — és nem akármilyen fordítója — pedig a „műfordítás mesterségbeli kérdéseiről” tartott izgalmas előadást: aki már bejövetelekor kezében lengette az Élet és Irodalom legfrissebb számát, s egy Veress Miklóstól vett magvas idézettel indította mondanivalóját. Ezt nem fogom egyhamar elfelejteni!
Továbbá, jelen volt még Bállá Kálmán költő és kritikus, a Madách Kiadó szerkesztője, Kendi Mária költőnő, Marta Weisová, a járási könyvtár igazgatónője, Őszi Irma, a Csemadok JP titkára, Kveta Halásová, a Heti Hírlap szerkesztője, Plichta Péter, a Csemadok helyi szervezetének elnöke, valamint mintegy félszáz lelkes íróbojtár, akik a gyümölcsöző eszmecserében és vitában (Krausz Tivadar, Ravasz József és mások) egyenrangú félként vettek részt. Jómagam ezt a VII. találkozót tartom az eddigiek közül a legrangosabbnak: s ha még eljött volna Tőzsér Árpád meg Lubomír Feldek is...
Pozitívumként kell elkönyvelni, hogy a meghívottak mindegyike azt hozta el magával, amire itt szükség (!) volt és azt hagyta odahaza, amit ilyenkor illik otthon hagyni (létezik ilyesmi?), illetve jelképes tarisznyájában mindenki azt vitte (vihette) el innen, amire számított: s ez nem kevés! Jóleső érzés volt, hogy a kortárs szlovák költészet tehetséges fiatal képviselői, név szerint: Andre Andrée, Peter Kozmon, Karol Chmel és Marián Reisel is elfogadták a meghívást, közöttünk voltak és bepillantást nyerhettünk alkotó-műhelyükbe. Itt és most is beigazolódott (nem megnyugtatásként), hogy a feltörekvő magyar és szlovák pályakezdőknek — az örömeik és (rész)sikereik mellett —, egyazon tőről származó gondokkal és problémákkal kell szembenézniük és megbirkózniuk; vagyis tudomásul kell venni, hogy „a közlési lehetőség rendszertelensége rányomja bélyegét a jelenlétből fakad(hat)ó folyamatosságra”. S minderre — a mi berkeinkben, de másutt is — csak közös összefogással, a minőségi és az esztétikai értékeket figyelmen kívül nem hagyható valóságszemlélettel lehet megoldást találni, annál is inkább, mert már az első gyümölcsöt hozó termésre érdemes odafigyelnünk. Ez utóbbi megjegyzést úgy hiszem kellően bizonyítja a most megjelent 6-os és 7-es számú Iródia-füzet és annak szerzői közössége. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a fiatalos hév és a tehetség mellé a pályakezdőknek még sok-sok „dolgot” fel kell sorakoztatni, hogy „annyi életteret kapjanak, amennyit megérdemelnek”!? Ezek után a legfontosabb: „munkaközeiben maradni”, s „tovább álmodni” mindazt, amit érdemes, s leírni mindazt, ami papírra méltó, mert ennek a „lehetőségét” senki nem kérdőjelezheti meg. Tehát dolgozni kell és bizonyítani, mert „általános modellt” senki nem hagyott ránk örökségül.
Azért jó leírni, hogy az IRÓD1A már írogatja-írja (!) a maga kis „történelmét”, hiszen már a nyolcadik fejezetnél tartunk: s joggal éli életét az a „valami, aminek már meg kellett volna történnie”, az a „valami”, amit most és jelen időben már történő-cselekvésként tartunk (tarthatunk) számon. De azért Veres Péternek a mi Fábry Zoltánunkhoz címzett leveléből vett idézet atyai, útbaigazító soraira érdemes odafigyelnünk: „(...) ha jön az elismerés, jön, ha nem: nem, de dolgozni muszáj!”
(Kamocsa — Érsekújvár, 1985. január havában)
VÉLEMÉNYEK AZ IRÓDIÁRÓL
(a 9178-as kérdőív 10. kérdésére küldött válaszok)
Bolemant László
Jó ötletnek tartom a dokumentáció-füzet megjelenését, már csak az áttekintés kedvéért is. így legalább meglátom a már irodalmároknak és a kezdők között is kezdőknek számító Iródiá- sok alkotásai közti különbséget.
Most valamit a márciusi Iródiáról: a háromnapos programban mindenki megtalálhatta a magának valót. Egy javaslat: egy közvetlen beszélgetést lehetne összehozni a kezdő irodalmárok és az Iródia-fórum között. Aki gondolná, hogy a nyilvánosság elé terjesztheti műveit, néhányat felolvasna közülük, s a fórum kritikát mondana róla. így érdekes vita alakulhatna ki. Néhány — az Iródia-fözetek utolsó lapjain levő — kritikából keveset lehet tanulni. Az ilyen beszélgetések során részletesen megtudhatná a kezdő irodalmár az alkotásaiban elkövetett hibák okát.
Czíria Attila
Az Iródia kétségkívül merész távlatokat ad az egész csehszlovákiai magyar kezdő írónemzedéknek és ezzel meghatározza irodalmunk jövőbeli sorsát. Gondolom, ekkora tervei még Ho- dossynak sem voltak, hamarább frissítő fuvallatot szeretett volna éleszteni. A dolgok viszont úgy alakultak, hogy erős front alakult ki az „amatőrök” részéről. Ezzel együtt felvetődik egy nehezen megfelelhető kérdés: vajon az Iródiások megfelelnek-e azoknak a követelményeknek, melyeket az előző nemzedékek kitűztek maguk és az egész csehszlovákiai magyar irodalom elé?
Ha az Iródiások munkáit nézzük, szembetűnik, hogy a hagyományok ápolásának, a kisebbségi hit tudatának látszólagos háttérbe szorulása, mintha még „Az egyszemű éjszaka” merész hangú költőin is túltenne — úgy a témák, mint a nyelvezet terén. Ez a tény magával vonja egy új szemlélet megszületését is. Tulajdonképpen kritikánk ezt a pillanatot „várja”: mivel jelenkori eszközeivel csak felületes képet fest az alapról, szükségszerű, hogy rövid időn belül alapjaiban más irodalmi mércéket állítson fel. Amíg azonban a megközelítés, a kritikai irányítás a régi mederben folyik, az új erőmű nem indulhat be. Javaslom, hogy a közeljövőben az irodalmi rész mellett alakítsunk ki egy tanulmány, esszé, ismertetés, hozzászólás rovatot (az eddiginél átfo- góbbat), mely a lehetőségekhez mérten tágabb skálában foglalkozik az irodalomelmélettel és általában a művészetekkel. Ennek a sornak a megkezdéséért méltán emelhetném ki Krausz Tivadar felszólalását Feliinger Karcsi verseihez (Iródia 6.), vagy részben Cs. Liszka Györgyi „A középkor alkonya” címen megjelent tanulmányát. Mindemellett biztosítani kellene a kezdő irodalmárok önbemutatkozását. Ezzel a kritikusoknak és a társaknak is reálisabb alapot nyújtanának helyzetük, célkitűzéseik, elkötelezettségük megítéléséhez, az esetleges félreértések pedig nagyrészben kiküszöbölhetők lennének.
Csandáné Liszka Györgyi
Ha kicsi is, ha büdös is, de a miénk.
Nagy is legyen, illatos is.
Csáky Pál
1. Az Iródiát, mint ötletet, nagyszerűnek tartom.
2. Nem vagyok elégedett az Iródia „efektivitásával”, a kezdeményezés által kitermelt javak (szellemi) minőségével. Az Iródia körüli sok szöveg mellett silánynak tűnnek az eredmények (lásd füzetek).
3. Mindenképpen javítani kellene az otthoni műhelymunka színvonalán.
4. Az Iródia-összejöveteleken gyakran az az érzésem, hogy sok kis sznob bolhapiaca az egész. Szembetűnő az őszintétlenség, a „szerepelni” vágyás, sokszor olyan dolgokon vitatkozunk hosszan, amiért egy jobb magyar szakos középiskolai tanár kirúgna az óráról. Emellett épp az összejövetelek műhely-jellege vész el. Ne váljon az Iródia „Sok hűhó...” mozgalommá.
Császár Gyöngyi
Nehéz. Úgy vélem, különbséget kell tenni az Iródia, mint egész, illetve aközt a néhány ember közt, akik ténylegesen képviselik és csinálják. A két csoport „elbírálása” teljesen más, jellegükből és munkáj ukból kifolyólag is. Ami az „élbolyt” illeti: sokan vádolták őket klikkezéssel, terrorizálással stb. Úgy gondolom, ezek a vádak teljesen alaptalanok. És ha a látszat klikkezést mutat, már elég szégyen az a magukat sértve érző tagok számára, mert azt jelenti, hogy valóban csak néhány ember tudja kinyitni a száját, a többiek pedig önelégülten vagy zavartan hallgatnak. Erre millió oka lehet mindenkinek (mármint a hallgatásra), de: akkor ne érezze sértve magát, ha „krausz beszél már megint”, hanem esetleg lője le, ha nem tetszik.
Nem ártana egy kicsit több aktivitás, ami a „széles tömegeket” illeti. Talán kisebb „szekciók” kialakítása (líra, epika, dráma, fordítás, kritika, képzőművészet stb.), javítana a helyzeten, közelebb hozná az egymást távolról méregetőket.
(Egyébként „élboly” alatt nem a Fórumot értettem — a kettő nem fedi egymást, sajnos.)
Csóka István
Szerintem nagyon jól halad a szorosabb együttműködés és összejátszás megteremtése. Személyes ismerkedések egyszerű lehetősége; ki az, aki így műveli a kultúrát, így bővíti az irodalmat... Verssel, prózával, novellával stb.
Ez nagyon jó dolog; köszönni egymásnak—szervusz.
Javasolni jelenleg sajnos nem tudok újat, csak kívánom, hogy jó erővel tudjuk mindig tartani ezt a munkát.
Költeni majdnem annyi, mint egy várost felszabadítani; amelyben tűzről pattant szikrák raboskodnak — s megadni közös arcunkat, a lángot.
...és ezt a harcot én is szeretem — Békében
Écsi Gyöngyi
Az utolsó Iródia volt az egyetlen, amely előtt megkaptam az elemzendő műveket, gondolom ez nagyon fontos, hisz enélkül az ember nem hozzászólás- és vitaképes. Remélem, így lesz a jövőben is. Lehetséges-e találkozót szervezni magyarországi irodalmárral?
Farnbauer Gábor
Az Iródia nagyszerű!
Javaslatom az, hogy legyen még sokáig.
Fellinger Károly,
1. Eddig minden OK; ám mire megkapod a levelem, már eltelt egy kis idő. Vagyis az idő múltával változunk, sőt fejlődünk is. A fejlődés viszont az Iródia tagságán belüli differenciálódáshoz vezet. Sőt vezetett. Az Iródián nem csupán már befutott írókkal kell elbeszélgetnünk, nem csupán az elemzésre érett írásokkal kell foglalkoznunk tüzetesen. Az Iródia „élgárdájának” kell tudatosan elbeszélgetni a ma még csupán próbálgatókkal. A differenciálódás nem vezethet szakadáshoz, ellenkezőleg, egyfajta egészséges kapcsolat megteremtéséhez, betetőzéséhez.
2. Az Iródia-Fórum tagságának legyen nagyobb beleszólása, felelősségvállalása az Iródia füzetek összeállításában.
3. Ne hagyjuk, hogy egyesek csak az önprodukálás miatt járjanak el közénk.
Fodor Mátyás
Az Iródia nagyszerű egyesület, ahol mindenki megtalálható, minden formában.
Javaslatom az, hogy minden maradjon olyan fejlődőképes, mint eddig.
Földessy László
Nem tudom, mennyi maradt meg a kezdeti lendületből, meddig jutottatok az elképzeléseitekkel a megvalósítás szintjén, ezért nem tudok sem véleményt, sem javaslatot mondani (írni).
Gáspár Mária
Az Iródia eddigi munkájával teljes mértékben egyetértek.
Hajdú István
Az iródiát nagyon életképes, fiatal irodalmárokból álló fórumnak tartom. Ideje volt már egy ilyesmit indítani, hisz az „Új generáció” döngette az irodalom kapuit. Jó, hogy a „középkorú” író-generáció is felkarolta és szárnyai alá vette, sőt merném állítani, nagy erővel támogatja ösz- szejöveteleinket. Mint kritikákkal, mint helyes útmutatással. Különös tisztelet és köszönet jár Hodossy Gyulának és az Újvári könyvtárnak, valamint a Csemadok-nak, akik a munka oroszlán- részét vállalták el. Gyula, csak így tovább! Kár, hogy más szervezetek (szervek) is nem figyeltek fel (itthon), hatékonyan, nem támogatták az Iródiát. Pedig már külföldön is tudtak rólunk (tisz- teleta kivételnek!).
Mik a javaslataim?
Az iródia helyet adhatna más művészeti ágaknak is, de az irodalom a fő feladata maradjon.
Javítani kellene az iródia füzetek minőségén (papír, betűszedés, stb.). Pályázatokat hirdethetne különböző irodalmi ágakban és más művészetekben.
Indíthatna egy információ rovatot!
Remélem az Iródia továbbra is meg fogja tartani eddigi színvonalát és ezzel kivívja magának az elismerést.
Hizsnyai Zoltán
Kezdeti lelkesedés.
KezdetiFórum-lelkesedés.
A végét nem tudom.
(Mindenesetre a kezünk alól kikerülő művel fölfelé ívelő tendenciát mutatnak.)
Javaslom: legyünk még jobbak!
Káplóczky Beáta
Sajnos nagyon keveset tudok az Iródia munkájáról, így véleményt nem tudok mondani. Mindenesetre a mozgalmat hasznosnak tartom, további munkátokhoz kitartást, bátorságot és soksok jó irodalmi alkotást kívánok.
Kovács József
Nem ismerem annyira, hogy értékelést írhatnék róla. ígéretes kezdeményezésnek indult, s a folytatás...?
Krausz Tivadar
Az Iródiával kapcsolatos elvárásaimat az Iródia az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni! című közös írásunkban fogalmaztam meg. Nos, valóban nem vagyunk tévedhetetlenek (ezt füzeteink és összejöveteleink egyenletlen színvonala tükrözi). Azt hiszem, rugalmas csoporttá kovácsolódtunk. Számomra-pont ez a jó közösség a legfontosabb. És tanulunk együttgondolkodni, már ami „közös dolgainkat” illeti. Mára már ismerjük lehetőségeinket és határainkat is. Az Iródia valóban kihívás, jó értelemben vett provokáció. Továbbgondolásra érdemes! Nem szolgáltunk ki külső elvárásokat; valamennyiünk alkotómunkájában szerepe van az iródiának; most már lassan itt az ideje, hogy ne csak igényeink szökjenek a magasba, hanem értékünk is... Ennyit a régi gondolataimmal szembesülve.
Eddigi munkánk sokak számára, akik régebben szintén Iródiások voltak, nem szimpatikus. Minőségben ugyan javulunk, létszámban azonban megcsappantunk. Ezt fel lehet fogni természetes kiválasztódásként is, de... Ezen egy kicsit el kellene gondolkodnunk.
Kucsora Ibolya
Szégyenlem, de az iródia kiadott füzeteiről (az utolsó két számot kivéve) nincs kellő áttekintésem.
A megjelentetés nehézségeit, valamint a lap szerkesztése körül gyűrűző gondokat nem ismerem, így érdemleges javaslatokkal — még kevésbé bírálattal — nem rukkolhatok ki.
Molnárné Csepécz Szilvia
Úgy hiszem, az iródia elérte a célját; mármint útnak indított egy új írónemzedéket. Nem hiszem azonban, hogy mint mozgalom, képes legyen az állandó megújulásra; szerintem ez nem is szükséges, minden korosztály formálja ki a saját „Iródiáját”. Jó, ha sokan vannak az összejöveteleken, és vannak új arcok is, de a végtelenségig nem lehet egy ponton megmaradni, és továbblépve lehet, hogy nem örülnék, ha egy új „Hodossy Gyula” és egy új „Fórum” szervezné a mi Iródiánkat.
Mészáros László
Az Iródiának meg kellene tartania továbbra is a művelő szerepét. Itt gondolok arra, hogy milyen fontos és dicséretre méltó, legalábbis az én nézetem szerint, az iródia tagok közé „vendégeket” hívni. Hogy az ember ne csak a sajtóból és a könyvekből tudja meg az irodalmi, és a más fajta közegekben lezajló dolgokat.
Hogy miért is fontos ez?
Vegyük csak az én példámat. Az Iródián egy bizonyos dologhoz ez lehet a példa kedvéért mondjuk egy új kötet kiadása stb. mindig újabb és újabb tényékhez és nézetekhez jutok hozzá.
Helyeselném az Iródián még ha be lehetne mutatni a most élő költők és írók közül párat.
Mészáros Ottó
Mindenképpen méltányolom az Iródia eddigi munkáját és eredményeit. Viszont negatív vonásnak tartom az emberek (a tagság) passzivitását úgy a szervezésben, mint az összejöveteleken. Az az érzésem, hogy az egész kezd Fórum centrikussá válni, ami részben érthető is, de ez torzítja az Iródia alapkoncepcióját. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb új névvel találkozunk a füzetekben. Igaz, hogy ez a minőség rovására mehet, de azért mégiscsak kéne egy néhány oldalas „Új nevek” rovatot nyitni.
Továbbá: Támogatom Tivadarnak azt a javaslatát, miszerint a Fórum-tagok kapcsolódjanak be az anyag feldolgozásába, válogatásába. Ha viszont sikerülne egy szerkesztőséget összehozni, az még jobb lenne.
PatusJános
Műveket kell írni!
Papp Imre
Véleményem?!
Kevesebb szócséplést, de sokkal több megfogható eredményt kívánok minden Kedves tagjának!
Nagy György
Az első néhány Iródia sokkal jobb volt, mint a mostaniak.
Ferenczi Margit
Egyedi, érdekes, szükség van rá!
Éppen itt és éppen most.
Pecsők István
A kezdő irodalmárok, mint más téren is a kezdők háttérben vannak. Segítséget kapnak az Iródiától, vagyis az az egyik küldetése, szerepe.
A szerkesztőségbe eljuttatott írások közül a legjobbak helyet kapnak az Iródia dokumentációs füzetben.
Az Iródia tagjainak és egymás munkáinak alaposabb megismeréséhez kell, hogy találkozók legyenek szervezve. A véleménycserék, kritikák segítenek a hibák, zavarok, felfedezésében és egyben azt eltávolítani is.
Ravasz József
Nem könnyű kérdés. Ezt azért állítom, mert az Iródia teljes megszervezését, csupán Ho- dossy Gyula egyedül végzi, avagy kezdte el. Hogy mekkora szükség van rá, erről nem kell írni. A szlovákiai magyar irodalom folytonosságáért tenni kell (tenni kellett) valamit, és most mégis válaszolok a feltett kérdésre: az Iródia eddigi munkájáról nem lehet beszélni egynéhány sorban, sőt, ezt már érezni kell, érezni azt a hatást, mely belé ivódott, benne marad zsigereinkben, céljául: újat teremteni, igazat, tovább vinni nemzetiségi irodalmunkat úgy, hogy mindenkinek egyaránt szolgáljon önmagával szemben. És ez nem kevés!
Simon Attila
Mivel nincs szoros kapcsolatom az írással és az irodalommal, nehéz bármit is mondanom az Iródia eddigi pusztán irodalommal azonos munkájáról. Helyette annyit, hogy nagyra értékelem azt a lehetőséget, amelyet az Iródia létével biztosít. Ez alatt értem a lehetőséget ismerkedésre, kapcsolatteremtésre, barátságok kialakítására. Sokban hozzájárul a „Mi-tudat” kialakításához. Örülök annak is, hogy lehetőség van a demokratikus játékszabályok gyakorlására, a nyílt és őszinte véleménycserére. Annak ellenére, hogy legtöbbször a tagok nem élnek a lehetőségeikkel. Tehát nem irodalmár szemszögből nézve az Iródia, mint Fórum feltétlenül hasznos és jó.
Az anyagi hozzájárulást is helyeslem. Ami nem tetszik, az a nyitottság és az egyéni felelősségtudat részleges hiánya.
Javaslom, hogy az Iródia-tagok egy része fordítson több energiát problémáinak rendezésére, ezáltal, hogy felkeres másokat, igyekszik törődni magával. Jó lenne, ha a diákok politikailag tájékozottabbak lennének, nagyobb társadalomismeretre tennénekszert.
Az állandóan önmaga problémáival foglalkozó, világválságoktól szenvedő és szenvelgő társasággal nehéz dolgozni.
Szászi Zoltán
Hát az eleje jobl> volt; magasabb volt a színvonal; azt hiszem, mindenfajta sallangtól és szélsőségtől mentes volt. Ma már kissé öncélúnak látom és nem annyira érettek a kiadásra kerülő dolgok, mint azelőtt. Javaslat: Keményebb válogatást, több impulzust, kevesebb alkoholizálást, több egészséges vitát, személyeskedés és büszkeség nélkül, és több megértés azok iránt, akik már nem járhatnak sok oknál fogva a rendezvényekre.
Takács Izabella
Eddig három „Iródián” vettem csupán részt. Az első fantasztikusan tetszett, mivel boldog voltam, hogy ott lehettem, taggá válhatok. Aztán csökkent az érdeklődésem, őszinte ember vagyok, hát kertelés nélkül bevallom, miért (egyébként ezt szóban is elmondtam volna Hodossy Gyulának, ha nincs ez a kérdőív). Szóval az a helyzet, hogy néhány tagot, akik a bíráló bizottság szerint tehetségesek, kiemelnek, velük foglalkoznak, róluk beszélnek, róluk olvassák fel a kritikákat... stb. Pár emberről van szó. Engem történetesen — egyszeri meghallgatás után — már nem érdekel pl. az „Iródia-király” Feliinger K. verseiről szóló kritika. Azt hiszem, nem nevezhető egoizmusnak, ha engem a saját verseimről alkotott vélemény érdekelne (hiszen ez volt az egyik oka, amiért Iródia-tag lettem). De! Beadtam 5 verset és a kutya se törődött velük. Elvártam volna (biztos vagyok benne, hogy más hasonlóan járt tag is), hogy legalább egy szóban megemlítették volna, pl. a füzet kritikái közt, hogy sajt az összes vers, nem ér semmit. Ez szerintem nem helyes eljárás. Az természetes, hogy a legjobb alkotásokkal kell többet törődni. De akkor minek járjon a többi? Baliának pedig megmondhatnák, hogy készüljön fel az előadásaira, amit tart, mert szóval... katasztrófa végighallgatni a makogását (elnézést a kemény szavakért, de nem vagyok egyedül, aki ezt állítja).
Volna egy kérésem. Miért nem hívják meg az Iródiába Kulcsár Tibort — az Új Ifjúság „Új hajtások” rovatának szerkesztőjét. (Bocsánatot kérek, ha már megtörtént, még csak 3 Iródián voltam). .
1. Jó lenne egy kicsit foglalkozni a „közepes tehetségekkel” is.
2. Kár, hogy tíz példányban kell leadni a „műveket”. Akadály. Az Iródia dokumentációs füzet célja biztosan az, amit írtatok? Szerintem jó „csel” a tagok marasztalására. (A „tehetségtelen tagokról” van itt szó természetesen.)
Tóth Károly
1. Az Iródia országos rendezvény, ami nem feltétlenül szinonimája a központi rendezvénynek, de azt hiszem, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hozzá hasonló rendezvény ugyanis több nincs. Sajnos ez a központiság hiányzik belőle, abban az értelemben, hogy egyenlőre nem tudni minek a központja. Még egy év és elmondható lesz róla, hogy nem központ, hanem gyülekezőműhely, és nem az irodalomnak, mint mozgalomnak, hanem egy írogató társaságé (legalábbis egy olyan társaságé, amely önmagáról ilyesmit állít).
2. Baj van a minőséggel, azt is mondhatnám, már nagyon nagy baj van vele. Két okát látom:
a) túlzott, már-már eltúlzott popularitás (ami az elején erény tudott lenni, úgy tűnik, hátránya volt a két év során). Természetesen illő dolog jelezni a létet, de csak azt, és nem többet. Az itt felsorakozott „írók” — ne feledjük! — még nem írók, így kezelni őket, és velük is ezt hitetni el, végzetes következetlenség. Márpedig író nincs közöttük, írogató emberek ők, firkászok vagy néhány esetben potenciálisan írók, de ettől nem többek. Ebben sajnos — úgy látom — a csehszlovákiai magyar és főleg a magyarországi irodalmi közeg is következetlen, a következetlenség oka valószínű szenzációéhségben rejlik. Látni kéne már ezt!
b) A műhely-munka hiánya. Az Iródiára nézve — lehet meglepő — de ez a kisebbik baj. Az Iródia institucionális keret, és nem e műhely-munka kerete, hanem az abban résztvevőké, az írogatóké. Az Iródia mégis annyit tehetne e kérdésben, hogy nagyobb teret engedhetne a tényleges, reális kritikának, ill. ösztönözné tagjait a műhely-munkára. Az a) pontban kifogásoltak sok energiát vonnak el, ezt az energiát kellene e másik csatornába átirányítani.
Varga Tamás
A katonaság miatt eddig sajnos csak az első és a második Iródián vehettem részt, így véleményt nem igazán tudok mondani. Viszont remélem, hogy 1985 októberétől én is segíthetem majd.
Vörös Lajos
Amit eddig csináltatok, tiszteletre méltó dolog. Csak legyen erőtök és főleg elég pártfogótok, hogy a kezdeményezés ne haljon ki. Véleményemet, észrevételeimet, javaslataimat nem tudom közölni, mivel munkátokat csak felületesen ismerem és éppen ezért nem tudok hozzászólni problémáitokhoz.
Vörös Péter
Az Iródia munkájáról (munkásságáról) egy-két mondat erejéig kifejtettem véleményemet a Poháralátétre írt levél (Castrum Nóvum — 1985/1/12) és az Egy műhelyrovat gyorsmérlege (Új Hajtások — 84) című írásaimban, előbbit „Iródia-történeti”, az utóbbit pedig az Iródia munkájának előbbrevitele érdekében az Iródia szíves figyelmébe ajánlom.
a) még szorosabbá fűzni az „élő” kapcsolatot irodalmi életünk irányítói, szervezői, „napszámosai” és az Iródia között,
b) az Iródia-Fórum tagsága ne csak jutalom és elismerés legyen, hanem az Iródia agytrösztje, mert ebben a minőségileg és mennyiségileg is óriási munkában Hodossy Gyulának egyre nagyobb segítségre van szüksége, hogy az „örökös várakozásból” eljuthassunk az „örök érkezésbe”,
c) elvárom, hogy az Iródia-Fórum „nyitottabban” dolgozzon, rendszeresen tájékoztasson munkájáról.
Mindezt a közös ügyért, irodalmunkért, az irodalomért.
Az Iródiáról megjelent írások, kritikák, cikkek és tanulmányok bibliográfiájának a (gyűjtésével) összeállításával dolgozom jelenlleg. Kíváncsian kérdezem: Igényt tart-e rá az Iródia...?
Zsitkó Katalin
Nagyon oké, hogy megalakult, és hogy most is fennáll.. Nagy hibája, hogy egyfajta ízlést, sőt mondhatni irodalmi irányvonalat követ, diktál. Ha végignézünk egy Iródia-füzeten, vegyük a verseket, vagy a prózát, az embernek az az érzése (na nem 100%-osan, de majdnem), hogy mind egy és ugyanazon toll szüleményei. Pedig az irodalomban mindig is így volt, sőt ma is így van, hogy többféle stílus áll szemben egymással, gyakran harcba is száll egymás ellen. Nos, szerintem, az Iródián belül ilyen légkör megteremtődésére nincs lehetőség — eddig. Nem úgy gondolom, hogy most ugorjunk egymás torkának, de szerintem szükségszerű lenne az Iródia légkörének elevensége érdekében egy ilyen „forróbb”, vagy inkább forradalmibb helyzet kialakítása. Gyula, lehet, hogy te nem értesz velem egyet, de tudom, hogy lennének néhányan, akik ezt a gondolatot támogatnák. Ezentúl, úgy gondolom, olyasféleképpen kellene ezeket az Iródia-füze- teket összeállítani, hogy két tyúktojás ne legyen a benne szereplő alkotások között. A legmarkánsabb, legegyénibb hangú írásokból szedni össze az anyagot, hogy már messziről kiabáljon belőle, hogy ezek nem csupán más-más embertől -származnak, hanem más-más egyéniségtől, akiknek mindegyike nemcsak művét mutatja be, hanem mind mondani akar valami fontosat, és mind-mind mást. Anyag az lenne, biztos. Minden egyes Iródia-találkozón tele van az asztal, és olvastam már közöttük nem egy olyan cuccot, hogy tényleg egy egyedi példánynak mondható. Ezért Gyula, kérlek, szorítsd háttérbe saját ízlésedet, különböző egyéniségeket keress. Ne jól sikerült, kiforrott alkotásokat keress, hanem forrásban lévő gondolatokat, markánsabb érzéseket, mondanivalókat. Ne az értékelők legyenek többen, hanem a válogatók is.
Megjelent: Iródia 1983-1993, Összeállította Hodossy Gyula, Kulcsár Ferenc. Lilium Aurum Dunaszerdahely, 1994
Hodossy Gyulával, az Iródia-mozgalom alapítójával Csanda Gábor beszélget
Az alábbi beszélgetés mozaikjai az Iródia történetéhez kívánnak adalékul szolgálni, azzal a nem titkolt céllal, hogy a mozgalom, valamint elindítójának és főszervezőjének akkori hétköznapjai mögül azért a rendszer természetrajza is kirajzolódjék.
Huszonöt évvel ezelőtt, 1983 júniusában Érsekújvárban megalakult az Iródia. Hány éves voltál ekkor?
Huszonhárom.
Hogyan kerültél Újvárba?
A nyolcvanas évek elején, ’ 82-ben kerültem Újvárba, mert a dunaszerdahelyi járási pártbizottság döntése értelmében nem kívánatos személy lettem a Dunaszerdahelyi járásban, amelyet el kellett hagynom.
Miért lettél nem kívánatos személy?
Ennek több oka is volt.
Te valamiket elkövettél ott, Gyula...
Igen, több mindent is. Szerveztem irodalmi-népzenei fesztiválokat: Síppal, dobbal, nádi hegedűvel vagy Dióhintó címeken. Közben sokat publikáltam - el is tiltottak az írástól. Ezzel párhuzamosan klubok alakítását szorgalmaztam, dolgoztam a Központi Klubtanács létrehozásán. Visszatekintve nem tudom, ezek közül melyik volt a leginkább szemet szúró, ami miatt a hatóságok meg a titkosrendőrség figyelmét felhívtam magamra.
A Központi Klubtanácsnak a létrehozását miért gondoltad fontosnak?
Egyrészt volt egy minta előttem, a vágsellyei Tóth Lajos vezette Vörösmarty Klub, amely jó példa volt a többi klub számára. Sajnos többségük a hatalom korlátáit komolyan gondolva, annak megfelelve próbált működni, ami a szabad értelmiségi tenni akarástól igencsak távol állt. S úgy gondoltam, hogy fel kellene vállalni Tóth Lajos ötletét, létre kellene hozni egy érdek- képviseletet, amely figyelemmel kíséri a klubok tevékenységét, értékeli a klubokat - helyi művelődési táborokat, rendezvényeiket, hogy az eredményeket és a felmerülő problémákat nyilvánosságra hozza, hogy klubmozgalommal kapcsolatos módszertani és szervezési kérdéseket oldjon meg, mozgalmi feladatokat vázoljon fel. Egyébiránt a kluboktól irtózatosan félt a hatalom.
Ez miben nyilvánult meg?
Abban, egyebek közt, hogy az akkori rendszerben a rendezvényeket jóvá kellett hagyatni az illetékes járási nemzeti bizottság kulturális osztályán. Bármi volt is a program, erre ott kellett, hogy rábólintsanak. Az előadások szövegét előre be kellett nyújtani elolvasásra. Na, most az előadásokat éppen ezért szerették: azokkal nem volt semmi gond, vonatkozott rájuk a jóváhagyási kötelezettség, ellenőrizhető volt, ki mikor hol mit akar mondani. A klubbal az volt a gond, hogy ott az előadás kapcsán beszélgetés alakulhatott ki. Ezt ugye nem lehetett előre bekéretni, mert előre nem tudhatták a szervezők, hogy a résztvevők közül ki mit fog hozzászólni az adott témához. A szabad véleménynyilvánítás miatt, a „különvélemény” ösztönző ereje okán tartotta a hatalom a klubmozgalmat nem kívánatosnak.
Ezzel szemben te...
Ezzel szemben én úgy gondoltam, hogy a szabad gondolkodást felvállaló klubhálózatra van szükség, mert rengeteg olyan szakemberünk van, akiket közönség elé lehetne hívni, s persze nemcsak hazai előadókra gondoltam, hanem úgy általában, a magyar nyelvterület minden részéről. Beszélgetni akartunk, s ehhez kellettek a klubok. Még a hetvenes évek végén több alkalommal végigjártam az országot, az egyik kisvárostól a másikig, több hónapon át. Akkortájt minden hivatalos volt. A klub is egy hivatalosan hivatalos szervezési forma, de gyakorlati oldalát nézve emberközeli, emberi kapcsolatokon alapuló tömörülés mindig azzal a vezetővel, akit az előző helyszínem őszinte elvtársa (és ez esetben a nézeteink, nem a rendszer adta az elvet), meggyőződésből hozzá irányított, s ő vállalta. így jutottam embertől emberig, s mindenkit megpróbáltam rávenni arra, hogy a saját környezetén és közösségén belül szervezzen meg egy klubot.
A Csemadokon kívül.
Nem volt ez így kifejezetten megfogalmazva, hogy a Csemadokon kívül, szervezhették azon belül is, ha akarták, csak legyen klub, és lehetőleg szabad legyen. Több mint húsz klub alakult így. Közösen összeállítottunk egy név- és címlistát a szlovákiai magyar élet nevezetes személyiségeiből, plusz magyarországiakból, ezt féltve őriztük, nehogy a hatóságok kezébe kerüljön...
Pontosan mely évben járunk ekkor?
A hetvenes évek végén kezdtem a klubokkal foglalkozni, de maga a klubtanács iránti elvárások ’ 81 -ben körvonalazódtak, és fogalmazódtak meg. Ennek működési szabályzatjavaslatát is 1981-ben dolgoztam ki.
Ez elég sötét korszak volt nálunk.
Igen, s mégis ekkor alakult meg a Központi Klubtanács. Persze a hatóság azonnal fölfigyelt rá, s utasították a Csemadokot, hogy ezt vagy föl kell számolni, vagy valamilyen formában be kell olvasztani a Csemadokba. Erre a Csemadok megszólította a klubtanács tagjait - már akit, nem mindenkit persze - azzal a szándékkal, hogy a mi alulról kezdeményezett klubtanácsunk beolvadjon a Csemadok papíron létező klubtanácsába. És a többség, sajnos (sajnos - attól függ, honnan nézzük, szerintem sajnos) igent mondott. A rábólintók közül többen ezt úgy értelmezték ugyanis, hogy elérték, amit akartak. Mások ellenben úgy, hogy a szabad klubtevékenység ezzel gyakorlatilag ellehetetlenül.
Erről nem sokat lehet az újabb kori összefoglalókban olvasni.
Így van, és sajnos, hogy így van. Pedig volt akkor erről a szlovákiai magyar klubmozgalomról egy vita is a Hét hasábjain majdnem egy éven keresztül, és elég hangos vita volt! Szerintem a nevemet akkor egyszer és mindenkorra megjegyezték - nagyon nem jó értelemben. S ugyanekkor persze Dunaszer- dahelyen én is csináltam egy klubot Fórum Műhely néven, amely havonta egyszer szervezett egy előadást és hozzá közönséget. A klub programját egy évre előre elkészítettem, műsorfüzettel, minden egyébbel, ami kell hozzá. Minden beszélgetésnek más volt a témája: a csehszlovákiai magyar érin- tettségű újságírás, irodalom, képzőművészet, komolyzene... Volt persze képzőművészeti kiállítás, komolyzene és népzene is. Jó volt ez így, bár érezni lehetett, hogy a hatalom nem fogja sokáig tűrni.
Meddig tűrte?
Hajói emlékszem, 1982 végén fogyott el a türelmük, elsősorban irányomban, és akkor látogatott meg Gémesi Károly...
Merthogy menned kellett Szerdahelyről?
Igen, és nem csak a városból, a járásból is kitiltottak.
Visszatérve még a szerdahelyi Fórum Műhely klubtevékenységéhez és ehhez a Központi Klubtanácsnak a létrehozásához, ami ezek szerint az Iródia-mozgalom közvetlen előzményének tekinthető: szerintem ez nem túl ismert és földolgozott része a kultúrának és a művelődéstörténetnek.
Olyannyira nem, hogy ha manapság szó esik klubmozgalomról, akkor ez a fejezete föl se merül. Mintha nem is lett volna. Vagyis úgy tűnik, hogy a Csemadok nem csak bekebelezte a klubtanácsot, hanem a mi klubtanácsunknak még az írmagját is kiirtotta. Értem, hogy a régi rendszerben ez volt az akarat, de ma már az ilyenfajta lojalitás a kultúrtörténet hamisításának kategóriájába tartozik.
Rajtad kívül még kit tiltottak ki emiatt a klubtanácsügy miatt?
Bizonyára nem csak ez az ügy volt a bűnöm, de hogy kérdésedre válaszoljak: másról nem tudok. Egyébiránt zavar: ha a Központi Klubtanácsot szóba hozom, senki nem tudja, miről beszélek, hogy mi volt ez, hogyan alakult, és hogyan számolta föl a hatalom. Mintha akkor hallanának róla először, hitetlenkedve néznek.
Kecskemét. Hodossy, Mészáros, Ravasz, Krausz, Szászi, Juhász
Tényleg mesébe illő. Mint az is, hogy már az első publikációd is bajt hozott rád.
így a mából nézve több kezdeményezés következménye bizony mesébe illőnek tűnik, így a publikációmé is, valóban. Megjelent a Csallóközben egy teljesen ártatlannak gondolt írásom, egy aratási riport...
Ez melyik évben volt, hány éves voltál?
Ez tizenhat éves koromban történt, emiatt költöztem el hazulról. Szerettem volna könyveket venni, de szegény család volt a mienk, erre nem futotta, s úgy gondoltam, írással teremtem elő a pénzt a könyvekre. Jártam tehervagont kirakni is, ott azonnal fizettek. Azzal a munkával ráadásul egy szombat-vasárnap két- háromszáz koronát is lehetett keresni, ami annyi pénzt jelentett, mint az írásokból származó egyhavi jövedelmem. S persze ebből akkor rengeteg könyvet lehetett vásárolni, vagy sok helyre el lehetett utazni, akár színházba menni. Szóval, pár száz korona nagy összeg volt, sok lehetőség rejlett benne. A Csallóköz akkori főszerkesztő-helyettese, a hetilap magyar részének főszerkesztője, Mészáros Károly ajánlotta föl a lehetőséget, hogy menjek ki a földekre, és készítsek riportot. Akkor ez volt a főtéma, rengeteg szövetkezeti munkáról szóló írás kellett, s azt mondta, az aratásról akár egy egész oldalt is írhatok.
így kerültél a földekre.
Pontosan. Kimentem, és megkérdeztem a kombájnost meg a traktorost, és amit mondtak, abból írtam egy oldalt. Hanem amikor a szövetkezet elnöke elolvasta, nem akart hinni a szemének: hogy mi ez, és ki ez a Hodossy Gyula, ki bízta meg, és miért... Rögtön átszólt a pártbizottságba, hogy mi történt, s hogy ő ezt nem hagyja ennyiben. Ennek az lett a következménye, hogy Mészáros Karcsit felfüggesztették a pozíciójában, engem meg letiltottak. De ez már a történet vége. Ezt megelőzte az, hogy az iskolában, ahol tanultam, megjelent két rendőr. A hajamnál fogva óra közben kiráncigáltak az osztályból, be az autójukba, onnan
a rendőrségre, ahol is először megvertek, aztán egy üres teremben ülhettem hosszú órákon keresztül. Közben nem tudtam azt se, mit keresek én ott, vagy hogy mi lehet a gond. Végül megtudtam, mert bejött egy civil ruhás ember, és közölte, hogy ha még egyszer le merek írni akár egy sort is, akkor megint idehoznak, de akkor már ennyivel nem úszom meg.
Szerintem te most szándékosan kihagytad a poént, hogy mi volt ennyire botrányos ebben a szövegben, amit írtál, és amit leközölt a lap. Mert hát egy aratási riport emlékezetem szerint semmiről sem szól...
Hát nem is, ez se szólt semmiről. Csakhogy én leírtam, amit mondtak, mármint azt is, amikor szidták az elnököt meg a rossz körülményeket meg a rendszert... Emlékezetem szerint szidtak ezek mindent. Mint, ahogy már ez ilyenkor lenni szokott, munka közben, nagy melegben, ha nem megy minden úgy, ahogy kellene. Én meg leírtam. Karcsi is biztos azt gondolta, hogy egy aratási riporttal nem lehet gond. Az ügyeletes elvtársak szerint már az sem volt jó ötlet, hogy kimentem a földekre, hiszen a szövetkezeti elnökhöz kellett volna mennem, őt kellett volna kérdeznem, nem azokat az úgymond senkiket, ugye, akik kint dolgoznak a tűző napon. Hát, tényleg! Hogy is lehet ilyet...?! Én azonban örültem a riportalanyaimnak, mert sokat beszéltek, és két-három fényképpel megtoldva megtelt az oldal, tehát formálisan szép riport kerekedett ebből, bár szakmailag aligha volt egy vaszisztdasz.
A hatalomnak viszont elég volt. Neked meg tapasztalat.
Velem, pontosabban körülöttem meg elindult egy folyamat, hiszen aki abban az időben egyszer megbélyegződött, azt szem előtt tartották, lesték a következő vagy várható lépéseit. Ez volt a tapasztalat. Az, hogy egy ártatlannak tűnő témát feldolgozva a hatalom számára én fontos ember lettem? Engem meg kell félemlíteni? Félre kell tenni? Azt tapasztaltam meg, hogy a díszlet mögött más a valóság. El akartam jutni a valóságig. A magam valóságáig. Ennek a legkézenfekvőbb módja a kultúra területén volt. Az Osvetának nevezett Járási Művelődési Központban segédkeztem, például a Duna Menti Tavasz Fürge Irka nevű kiadványának a készítésében, sőt emlékezetem szerint két évfolyamát én csináltam. Amikor befejeztem az iskolát, utána mindenképp a kultúra területén akartam dolgozni.
Ellenben...
Nem, tényleg ott is dolgoztam, de csak két hétig. Akkor a pártról odatelefonáltak az igazgató elvtársnak, hogy mit keresek én ott, és már röpültem is. S mint tudjuk, minden ellenzéki akkortájt vagy fűtő, vagy betegápoló, esetleg éjjeliőr volt. Én törvénytisztelő állampolgár lévén, így váltam főállású fűtővé.
S ekkor kezdted szervezni a már említett klubtanácsot. Noha ez a Szerdahely nemigen járt a kedvedben.
Hát nem. Pedig ezt nem úgy kell elképzelni, hogy én valamit a hatalom ellen vagy ellenében akartam tenni. Nem szenvedtem feltűnési viszketegségben sem, egyszerűen csak szerettem volna ezt-azt csinálni, szervezni. Ebben azért végig az első helyen szerepelt az irodalom, mert nyolcéves korom óta verseket írtam, és az általam olvasott, ismert és becsült írók közé szerettem volna tartozni. Először tizennégy évesen vittem be verseimet Mészáros Károlynak a Csallóközbe, hogy nézze meg őket, és nagyon sokat foglalkozott velem. A füstös kávéházak illúzióját nem tagadva, felhívta a figyelmem arra, hogy Dunaszerdahelyen is lehet írókkal, költőkkel találkozni a Tejbár nevű „intézményben”. S valóban, ha oda az ember iskola vagy munka után akármikor benyitott, ott biztos találkozott néhány toliforgatóval. Ezt nagyon imádtam. Rengeteg információhoz lehetett ott hozzájutni, mert beszéltek könyvekről, irodalomról... A Tejbárban azonban úgy általában nagyon sok érdekes embert ismertem meg, nem csak írókat, hanem képzőművészeket, tudósokat - és én tátott szájjal hallgattam a sok okos embert. Mércét kaptam, listát arról, hogy mit kell elolvasnom ahhoz, hogy íróvá kupálódhassak. Mesterként vezettek, elvárásokkal, szakma iránti méltósággal a lécet korrektül helyre rakva. S arra gondoltam, ha én ezt mind hallhatom itt, de jó volna, ha mások is hallhatnák ugyanezt, mert úgy gondoltam, ezekről másoknak is tudomást kell szerezniük. Ezt láthatta az ember a nagyhírű Vörösmarty Klubban is. Jöttek oda Magyarországról is neves személyek. És már a kluboknál vagyunk... Magyarországon is jártam hasonló helyeken, nem csak irodalmi, hanem például filmklubokban (például olyanokban, ahol Menzel összes letiltott filmjét vetítették). Ezek csodálatos élményt jelentettek számomra, s arra gondoltam, hogy a szerdahelyi és a környékbeli emberek számára is lehetővé kellene tenni, helyben. Hogy lássák, a világ nem csak arról szól, amit az Új Szó megír, vagy amit a Csallóköz megír, meg amit az iskolában tanítanak, vagy amiről egyáltalán itt tudni lehet, hanem van egy másfajta, egy ennél sokkal tágasabb és színesebb világ is. És minden, amit csináltam, nem csak a klub és az írás vagy a kultúrában való ténykedés, hanem minden ennek a gondolatnak a megvalósításáért történt. És történik máig és ma is. De ebben nincs semmi küldetésszerű, egyszerűen ez van, vagy ahogy Szentgyörgyi mondta, az embernek befagy az agya, s aztán már csak arra képes, amit egykor kitalált.
Királyhelmec. Krausz, Szászi, N. Tóth, Öllős, Hizsnyai, Juhász, Hodossy
Azt ki találta ki, hogy a városból és a járásból Újvárba menj?
Gémesi Károly, aki a Csemadok újvári szervezetének volt akkor az elnöke. Gémesi keresett meg, Major Ferenccel, Feri bácsival, aki a titkár volt, s felajánlották, hogy amíg a szerdahelyi kitiltásom le nem jár - ez állítólagosán két évre szólt -, addig az újvári Csemadok-alapszervezetben hasznosítsam magam. Gémesi Károly épp készült két évre Algériába kiküldetésre; akkortájt ez szokás volt, a fejlődő országokat szakemberekkel segíteni, és végzettségét tekintve Gémesi gépészmérnök volt. O egyúttal a lakását is fölajánlotta erre a két évre, vagyis Újvárban lett hol laknom, s lett munkahelyem is, a Csemadok újvári székházában, ahol, azt mondták, arra a két évre kultúrházvezetőként meghúzhatom magam.
Vagyis a nyolcvanas évek elején Újvárban jóra fordult a sorod. Az Iródia létrehozása meg arra vall, hogy nem a meghúzódással és az elbújással foglaltad el magad.
Természetesen az, hogy meghúzhatom magam, annak és azoknak szólt, ahonnan és akik kitiltottak. Újvárban először is tervet kellett kidolgoznom arra, hogy miből fog megélni az alapszervezet, vagyis gazdasági tervet, és ezzel összefüggésben munkatervet is. Tehát törtem a fejem, de tele voltam ötlettel, másrészt az épület adottságai nagyon jók voltak. Láttam például, hogy a múltban sikeres bálokat szerveztek. Erre végigjártam a vállalkozókat... Ó, vállalkozókat! Elnézést, természetesen a vállalatokat, de még a kórházban és a bíróságon is jártam, mindenüvé benyitottam, ahová lehetett, és rendezvények szervezését ajánlottam föl: évzárókat, bármit, amiből terembérletként bevétel volt remélhető. Ilyenek, mondom, akadtak korábban is, ezekre lehetett alapozni, és a viszonylag tisztességes bevételből mód nyílt kulturális tevékenységet is folytatni. Volt színjátszó csoport, énekkar, sok minden. S akkor azt, ami az országos klubmozgalom szervezésekor félbe maradt vagy meghiúsult, itt foly- tathatónak láttam azzal, hogy az eredetileg sokrétű kulturális törekvésből ez alkalommal csak az irodalmat emelem ki, és itt és most csak arról lesz szó.
És ezen belül is a fiatal írók, a kezdők., a kötet nélküliek lesznek a középpontban.
Igen, amint ezt a sokféleképpen értelmezhető neve, az Iródia is magába foglalta: az író és a diák szavak keresendők benne alapvetően, mert a cél a pályakezdő írók, íródeákok, toliforgatók felkarolása és a velük való együttgondolkodás volt...
Elnézést a közbeszólásért: kezdő tollforgató voltál magad is, ráadásul sokkal korábbtól, hogyhogy csak ekkor gondoltál a társaid összefogására, vagy ez Szerdahelyen szóba se jöhetett volna?
De igen. Mint mondtam, a Központi Klubtanácsban és a szervezésében látom az Iródia-mozgalom közvetlen előzményét. Viszont az Iródia megszervezésében jó alap volt az a szinte csak irodalmi jellegű kezdeményezés, amely az újvári tevékenységem első eredményeként megvalósult. Ez volt a Tsomó, így, ts-sel. Létrehoztam ezt a Tsomó nevű irodalmi klubot. Végigjártam a helyi középiskolákat, s mondtam, hogy konkrétan mire gondolok, és aki szeretne egy ilyen klubban dolgozni, az jelentkezzen. Elmondtam, hogy két dologgal fogunk intenzíven foglalkozni: az egyik a magyar irodalom lesz, elsősorban ennek az ismertetése, az ősköltészettől napjainkig, a másik pedig a magyar történelem, amit ugyanígy programszerűen átvennénk. A kettőt persze párhuzamosan, és egymásra kapcsolva. S ez így is lett. Mintegy harmincán jelentkeztek. Tóth Laci vállalta az irodalmat, és behozta természetesen a színjátszást is. Fabó Tibor, aki nagyjából akkor került a komáromi színházba, létrehozott ezen a Tsomón belül egy színjátszó kört. Amikor tehát az Iródiát elkezdtük szervezni, akkor ennek a Tsomónak a fiatal társasága már egy éve együtt gondolkodott, úgyhogy rájuk lehetett alapozni.
Tehát az Iródia egy részét, tán éppen a legkorábban iródiássá letteket ők alkották, belőlük szerveződött?
Nem belőlük, illetve részben igen, de inkább általuk. Ha megnéznénk a Tsomó tagjait, biztos, hogy legalább kilencven százalékuk ma a szlovákiai magyar közélet fontos szereplője. Hogy mennyien voltak iródiások, azt nem tudom, de a szlovákiai magyar közéletnek szerves részeivé váltak. Értelmiségiekké váltak, ismered őket, mindenki ismeri őket. Az Iródiának inkább a szervezőhátterét biztosították. Persze, sok esetben a kettőt el se lehet egymástól választani, és számosán közülük mindenben részt vettek, és szó szerint mindenesek voltak. Rokkó (Juhász R. József performer, költő) például meg még néhány újvári benne volt a Tsomóban is, de nem ez volt a jellemző. A Tsomó tagjai az Iródia létrehozását, megszervezését segítették elő, és akkor, 1983 elején erre volt a legnagyobb szükség. Rokkón kívül Fabó Tibi, Farkas Ilona, Kecskés Ildikó, Kis Péter, Kovács Dezső, Pálovics Laci, alias Kenya, Simon Attila, Szabó Zsuzsa, Udvardi Péter és még sokan, ők együtt segítettek az Iródia létrehozásában.
A Tsúszó, elnézést: a Tsomó pedig ezzel egy időben megszűnt?
Igen. Nem egészen ezzel egy időben, mert Fabó Tibor még vezette a színjátszó kört egy ideig, de az Iródia valóban kifogta a szelet a Tsomó irodalmi vitorlájából is. A társaság, mely alkotta, továbbra is nagyon aktív maradt; volt, aki az Iródiában, mások a Csemadokban, volt, aki egyénileg, a maga útján lett sikeres. De mint említettem, az Iródia szempontjából a kezdeti szervezésben oroszlánrészt vállaltak. Rakták a székeket, írták a meghívókat, sokszorosítottak... Akkor még fénymásoló nem volt, meg nagyon más egyéb se: minden oldalt gépelni kellett, ezek sokszorosítása nagyon fáradságos volt, mindennel nagyon meg kellett dolgozni, és ezt ők csinálták, ezek az emberek.
S ennek eredményeképp 1983. június 18-án megvalósult az Iródia első találkozója, vagyis innen számítható a mozgalom kezdete. Az előzményeit részletezted. Benned mikor fogalmazódott meg konkrétan az Iródia létrehozásának terve?
Rögtön, ahogy a Csemadok újvári alapszervezetéhez kerültem, mondtam Gémesi Károlynak, hogy a fiatal írók összefogását, és a velük való foglalkozást itt el tudnám képzelni, szívügyemnek is tartom.
Akkor még neve sem volt, ugye? Kié az Iródia név ötlete?
Úgy gondolom, Liszka Jóskáé (Liszka József néprajzkutató), mert ő szokott mindennek nevet adni, és vele sokat beszéltem erről a tervemről. Őt az elsők közt ismertem meg Újvárban, s ő volt az, aki engem ott sok mindenben segített. De több új ismerősre tettem szert ebben a városban, s ezt mintegy csodaként éltem meg, mert azt tapasztaltam, hogy Újvár és az újváriak egészen mások, mint Szerdahely és a szerdahelyiek.
Miben különbözött egymástól a két város és a lakói, mentalitásban, adottságaiban, lehetőségeiben?
Az újváriak sokkal nyitottabbak voltak. Velük összehasonlítva Szerdahely nagyon sunyi városnak tűnt, ott se magukat, se egymást nem vállalták föl az emberek. Újvárban nagyon hamar befogadták az embert, alig telt el néhány hét, s volt tizenöt-húsz olyan család, olyan lakás, ahová akár éjfél után is becsengethettem, és ajtót nyitottak, és nem néztek rám furcsán, nem azt kérdezték, hogy mit akarok, hanem azt mondták, hogy kerülj beljebb. Persze nem ez a fontos, hogy hova lehet éjjel beállítani vagy hova nem, de ennek mindenképp jelzésértéke van. Újvárban jöttem rá, hogy Dunaszerdahelyen nem vagy alig lehetett őszinte az ember. A szerdahelyiek minden kényes kérdés fölmerülésekor rögtön ezer irányban figyelni kezdtek, hogy hallhatja-e más is, és figyeltek befelé is, vajon most nem provokálni akarják-e ezzel a kérdéssel vagy témával. Dunaszerdahelyen nagy volt a bizalmatlanság és a félelem. Ezt Újvárban nem tapasztaltam, vagy nem ilyen szinten. Sokkal szabadabbnak, és bármilyen furcsa, sokkal demokratikusabbnak éreztem azt a közeget és azt a várost.
Nyilván az is volt, hiszen alapjában kétnyelvű város, más hagyományokkal, más szellemiséggel.
Persze, ennek természetesen történelmi okai vannak, vagy hagyományai, ha úgy tetszik. Abban a világban az újvári magyaroknak és szlovákoknak nagyon kellett akarniuk az összefogást, például a surányi szlovákokkal szemben, mert a második világháború és főként az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a hatalom nem bízott meg az újvári szlovákokban. Ennek több oka is volt, de főként azért nem, mert tudtak magyarul, jól kijöttek a magyarokkal, nem voltak ritkák a vegyes házasságok, s az egész vezetést - nemcsak pártvonalon, hanem a városi vezetést is - surányiakra cserélték le. Ezt a mesterséges fölső intézkedést az újváriak sosem tudták se elfogadni, se elfelejteni. Nem bocsátották meg a hatalomnak, és önmaguknak se. És ez is közrejátszhatott abban, hogy az újvári, akár szlovák volt, akár magyar, nagyon sok mindent ki mert mondani az utcán is. Ezzel szemben Dunaszerdahelyen, a szinte színmagyar közegben úgy féltek Pozsonytól meg a szlovák szótól is, mint ördög a szenteltvíztől. Olyan értelemben is, hogy ha valami szlovákul hangzott el, az szentírás volt, az ellen nem volt apelláta. Vagyis Szerdahely más viszonyban volt a hatalommal, s ennek a más viszonynak az eredményeként jött ott létre valamiféle kiskirályság, amelyet részint a maguk feje szerint igazgattak, másrészt igyekeztek cimborálni Pozsonnyal: rendszeresen lehívták a fölső vezetőket, itatták-etették őket, s ennek nagyon hamar kialakult a forgatókönyve. Lehívták Lénáit elvtársat, elvitték egy szövetkezetbe, ott huszonnégy órát átdorbézoltak. A terepet rendőrök vigyázták, hogy az akciót semmi ne zavarja. Megvolt. Lénáit elvtárs visszautazott Pozsonyba, s minden rendben volt. Nemhiába terjedt el, hogy Dunaszerdahely és járása - ország az országban. A hatalom részesei tartották Pozsonnyal a jó kapcsolatot, és ennek fejében azt csináltak, amit akartak. Persze, arra nagyon ügyeltek, hogy semmiféle rendbontás, kirívás vagy bármi, ami szemet szúrhat, ne legyen. Mert ugye a legapróbb dolgok is az ő hatalmukat és kényelmüket veszélyeztethették, így az én jelentéktelen tevékenységem is veszélyesnek és nem kívánatosnak minősült.
Ezek persze a valóságban árnyalatnyi különbségek voltak, löszén neked Újvárban is nagyon hamar meggyűlt a bajod a hatósággal, s 1986-ban az Iródiát ott szüntették meg, tiltották be.
Természetesen, és nem is kellett 1986. szeptember 5-éig várni, nekem már egy évvel korábban fölmondták a Csemadokban. Az, hogy az ember az egyik járásból elköltözött a másikba, még nem garantálta a nyugalmát, hiszen mi oka lett volna a hatalomnak arra, hogy ha Szerdahelyen figyelt, Újvárban ne figyeljen. S persze figyeltek másokat is. Ha az ember találkozott egy másik megfigyelttel, az kimondottan nagy hiba volt. Amikor én Duray Miklóssal a Csemadok-székházban találkoztam, a Csemadok újvári vezetősége másnap rendkívüli ülést hívott össze, s hozott egy figyelmeztető határozatot, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg.
Konkrétan mi ne ismétlődjön meg? Belefoglalták a határozatba Duray nevét?
Azt természetesen nem, a figyelmeztetés hivatalosan jött, a postás hozta, az indoklás valami olyasmi volt, hogy a Csema- dok-ház működésével és a szervezet tevékenységével nem egyeztethető aktivitást ott nem fejthetek ki. Fokozatosan vívtam ki a pártvezetés nemtetszését, a Csemadokot meg ők utasították. S ez érezhető volt folyamatosan, mert hol innen, hol onnan figyelmeztettek arra, hogy ez vagy az nem volt helyes. Például egy alkalommal Magyarországon nyilatkoztam a sajtónak az Iródiával kapcsolatban, ami szintén baj volt, ugye: az ember ne járjon Magyarországra, és főleg ne nyilatkozzon ott. 1985-ben aztán már nem figyelmeztetést kaptam, hanem fölmondták.
Te nem maradhattál, de az Iródia igen?
Igen, a fölmondásom tartalmazta azt a kitételt, hogy az elfogadott terv szerint az Iródiát folytathatom tovább ugyanott, csak épp nem alkalmazottként. Gyakorlatilag tehát még egy évig tartott az Iródia, rendeztünk még négy-öt találkozót, míg 1986 szeptemberében azt is megszüntették.
A munkahelyed elvesztése mivel járt?
Mindössze annyival, hogy másutt kellett elhelyezkednem. Sikerült a kórházban gyorsmentőn betegápolóként munkát kapnom, s emellett csináltam az Iródiát.
Korábban, a Csemadok alkalmazottjaként az Iródia csak az egyik munkaköröd volt a sok között, ugye?
Persze, hát a kultúrházat vezetni kellett, nemcsak kinyitni meg becsukni, bár azt is - hanem rendezvényeket szervezni, az épületet fenntartani... A munkaköri leírásban is úgy szerepelt az Iródia, hogy annak működtetése, a fiatal alkotókkal való foglalkozás nem mehet a ház más tevékenységeinek a rovására. Az Iródia pluszmunka volt. A találkozókat, az Iródia-füzeteket csaknem az én privát ügyemnek tekintették, s előre megmondták, hogy ez semmilyen szempontból nem terhelheti a Csemado- kot. Készítettem egy éves tervet az Iródia tevékenységére is, költségvetéssel együtt. Ezt úgy képzeld el, hogy évi tizennyolchúszezer koronát terveztem, amiből még lefaragtak természetesen, de miután elfogadták, az elfogadott terv szerint haladtam. Ráadásul az Iródiát nem csak az újvári Csemadok, hanem a járási könyvtár ügyévé is tettem. Rögtön az elején tudtam ugyanis, hogy ha két szervezet áll majd mögötte, akkor életképesebb lesz. A könyvtár vezetője, Marta Weissová szlovák hölgy volt, újváriként magyarul is értett persze, és az a fajta liberális ember volt, aki tudta tartani a hatalommal is a kapcsolatot. Vagyis jó háttér volt. Olyan, aki ha valamire rábólint, akkor azt meg is tudja majd védeni. Ugyanezt a Csemadokról már nem tudtam föltételezni. S ebben maximálisan igazolt az idő, mert az Iródiával nagyon sok probléma volt, de Marta Weissová mindig karakánul kiállt az ügy mellett.
Részt vett a találkozókon is, ott ült melletted a pincében.
Persze, ha tehette, végighallgatta az előadásokat és a vitát is. Ezt azért szorgalmaztam, hogy lássa és hallja, mihez adja a nevét, hogy ezeken a találkozókon semmi rossz nem történik, vagy legalábbis semmi olyan, amiről egyesek beszélnek...
Somodiban. Háttal Grendel Lajos író
És nagyjából ez így is volt igaz.
Hát persze, azok az összejövetelek nem a hatalomnak a konkrét szidalmazásáról szóltak, hanem irodalomról. De persze mindenki szabadon beszélhetett, és beszélt is.
1983 tavaszára, az elsó' találkozóig tehát benned és a segítőtársaidban összeállt a mozgalom lényege, volt neve, célja, háttere, helyszíne, kimentek a meghívók... Kiket szólítottál meg a fiatal alkotók közül?
Mindenkit, akiről tudtam, hogy ír és publikál.
Gondolom, a Madách Könyvkiadóban segítettek.
Igen, Bállá Kálmántól kértem címeket, aztán az Új Ifjúságtól is kaptam, ahol az Új Hajtások rovatban jelentek meg fiatalok írásai, és a Csallóköztől is. Az volt a lényeg, hogy fiatal, kötettel még nem rendelkező szerzők legyenek. Első körben nagyjából negyven-ötven cím jött össze, s a továbbiakban ezeket bővítettük közösen. Nekik mentek ki a meghívók az első találkozóra. Az első találkozón pedig abban egyeztünk meg, hogy ezek az összejövetelek rendszeresek lesznek. A híre hamar terjedt, úgyhogy a második találkozón már több mint háromszázan voltunk. Egyébként az első Iródia-találkozónak meg a többinek is nagyon jó sajtója volt, nem csak itt, hanem Magyarországon is, s az, hogy a mozgalom három évig működhetett, sokban ennek a jó sajtóvisszhangnak is volt köszönhető. A három év alatt több száz írás jelent meg az Iródiáról és vele kapcsolatban. S az is sokat nyomott a latban, hogy akik írtak vagy nyilatkoztak róla, azok elfogadott, hozzáértő személyek voltak. Ami bizonyos védelmet is nyújtott a mozgalomnak.
Ezt rögtön az első találkozó után éreztem a munkaadóm, az újvári Csemadok részéről is. Mert a találkozó után először természetesen hümmögtek, hogy hát talán mégsem lesz ez jó, idejön ennyi fiatal, mindenféle ruhában, sokan is vannak, hangoskodnak is, ki tudja, mi lesz a vége - de amikor észlelték, hogy emögött szakmai háttér és támogatás is van, némileg megnyugodtak, s csak óva intettek attól, nehogy elfajuljon a kezdeményezés. S persze ettől függetlenül figyelték, mi történik, s minden találkozás után összeállítottak egy hosszú listát arról, ami nem tetszett nekik, s ezt az elnökségi üléseken fölolvasták nekem.
De te mindezzel számolva olyan előadókat hívtál meg, akiknek a szakmában, főként az irodalomban nevük és hitelük volt, most ne én soroljam a neveket, de Turczel Lajos, Grendel Lajos...
így van, enélkül nem lett volna értelme, de enélkül nem is ment volna. Rögtön az első találkozó után lefújták volna az egészet. Azt már Szerdahelyen megtanultam, hogyan kell egy klu
bot működtetni, s egyáltalán hogy mi a csínja-bínja ennek, ha komolyan gondolja az ember. Rendszeresen olvastam párthatározatokat, meg az SZLKP Központi Bizottságának az akármijeit, kongresszusok sajtóközleményeit, sőt a szovjet kommunista párt üléseiről nálunk kiadott brosúrákat, amiket ingyen osztogattak mindenfelé. Ilyen kiadványokból több száz volt a tulajdonomban, biztos emlékszel ezekre a szövegekre...
Nem szóltak semmiről. Kötelező közhelyek, hasznos sablonok...
Hát persze. Említettem, hogy Dunaszerdahelyen volt ez a Fórum Műhely klubom. Annak volt még krónikája is, amely sajnálatos módon elveszett. Ebbe a résztvevők beírták a véleményüket.
Egy klasszikus krónikát kell elképzelni, vörös műbó'r fedél, benne üres fehér lapok?
Persze, olyat, pontosan olyat. Amibe beleírhatták, hogy „köszönöm szépen, jól éreztem magam” vagy hasonlókat. S ez azért volt fontos, mert ott, Dunaszerdahelyen is mindig meghívtam olyanokat, akik vagy a hatalom, vagy a szakma részéről fontosak voltak, s ők is írtak oda valamit. Az ilyesmi nyújtott bizonyos védelmet a folytatáshoz, a folytonossághoz. Mert mondanom se kell, hogy minden egyes rendezvény után fölvetődött, hogy most akkor ez volt az utolsó, legyen már végre vége. A kultúrház igazgatója hónapról hónapra izgult, hogy mi lesz ebből. A sok prominens közül Németh Babi (Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész) apukáját említhetem például, aki akkor - ha jól tudom - mezőgazdasági miniszter volt, s amikor Babinak rendeztünk a klubban egy kiállítást, természetes volt, hogy az apukáját is meghívtuk. El is jött, jelen volt a Fórum Műhely rendezvényén, s akkor ezt a rendezvényt már nem lehetett veszélyesnek föltüntetni. S természetesen, nem is volt az.
Somodi művelődési tábor, Iródia-fórum találkozó
Vagyis mire létrejött az Íródia, te minden téren nagy rutinra tettél szert.
Hogy nagyra, azt nem tudom, de egyfajta rutinnal rendelkeztem. Nagyon hamar rájöttem például, hogy ezeket a párthatározatokat nem is fontos minden esetben olvasni - vagy legalábbis nem az elejétől a végéig - hanem lehet hantázni is, bizonyos paneleket aktualizálni. Ezeket úgyse olvasták, vagy nem ismerték szóról szóra, és az egyes határozatok alig valamiben különböznek egymástól. S ha úgy adódott, hogy hívatott az igazgató elvtárs, mert most rögtön be akarja szüntetni a klubot, és kérdőre vont, hogy mit képzelek, akkor először is a konkrét problémára kérdeztem rá. Mondván, hogy én megértem, ha elkövettem valami hibát, csak mondja meg, hogy mit, mert nem szeretném még egyszer ugyanezt a hibát elkövetni. Ha ilyenkor a pártunkkal és a kormányunkkal hadonászott, hogy én ezekkel szemben haladok, és fölbújtó meg fölforgató tevékenységet folytatok, akkor azt válaszoltam, hogy ilyesmit a rendezvényen nem tapasztaltam. Lehet, hogy volt valami, ami a párttal és a kormánnyal szemben történt, vagy úgy értelmezhető, de én ebben nem vagyok jártas, ezt én nem tudom megítélni, párttag se vagyok, ezért hívok meg mindig valakit a hozzáértők közül. A mostani
klubesten Németh Jenő vett részt, s ő nem jelezte, hogy észlelt volna valami hasonlót. Egyébként meg az SZLKP Központi Bizottságának a múlt heti ülésén Lénáit elvtárs kifejtette, hogy az ifjúsággal való munkának a szocializmusnak ebben a fejlett társadalom kiépítését célzó szakaszában... És Németh Jenő elvtárs a klubesten ugyanebben a szellemben nyilatkozott, amikor azt mondta a résztvevőkhöz intézett rövid üdvözlő beszédében, hogy... És én úgy találtam, hogy Németh Jenő elvtárs üzenete teljesen összhangban van azzal, amit Lénárt elvtárs...
Mi lett az eredménye?
Az, hogy az igazgató kikergetett az irodájából. De a klub volt és maradt. S persze ezen a téren Újvár sem különbözött Szerdahelytől, ott ezt ugyanígy elő lehetett adni. De nem ri- pacskodtam, és nem hazudtam, és soha egy idézett vagy védelemből említett kommunista se szólt vissza, hogy na azért álljunk meg! És persze soha senki nem vette a fáradságot, hogy bárminek is utánanézzen, s ellenőrizze, hogy tényleg ezt mond- ta-e valaki, vagy nem. Másrészt az is valószínű, hogy ha utánanéztek volna, se találtak volna nagy különbséget, mert ezek tényleg klisészövegek voltak: támogatjuk az alulról jövő kezdeményezéseket, föl kell karolni a tehetségeket... Jó szövegek voltak ezek, és elérték hatásukat.
Mindig?
Nem mindig, hiszen semmi sem volt kiszámítható, hol bejött, hol nem. Volt például Kecskeméten is egy iródiás találkozó, amiről a tévé is tudósított, mármint a Magyar Televízió. Ezen a beszélgetésen mintegy hét-nyolcan vettünk részt, ültünk a stúdióban, kérdeztek bennünket, s mi meg válaszoltunk, valahogy úgy, ahogy annak idején nekem az aratómunkások: elmondtuk a véleményünket. S persze Magyarországon is figyelték a történéseket, nem csak nálunk, valakinek ez szemet szúrt, s följelentette a műsort Köpeczi Bélánál, aki akkor a kulturális tárca vezetője volt, ő pedig szlovák kollégájának, Miroslav Váleknak írt gyorsan egy „szerelmes levelet”, hogy hát figyeljenek már oda, kik járnak át Csehszlovákiából Magyarországra nyilatkozgatni. A lényeg, hogy nem voltunk rokonszenvesek a hivatalos magyar kultúra szemében. S ez nagyon jól jött az itteni pártbizottságnak, hiszen lám-lám, ezeket az iródiásokat a magyarok se akarják, azt szeretnék, ha elcsön- desítenénk a társaságot, hát akkor ezeket tüstént le is tiltjuk, és még csak tiltakozástól se kell tartanunk, vagy ha bárki érdeklődne az iránt, hogy mi volt e lépésünk oka, akkor mi csak a magyarországiak kérését teljesítettük. S akkor jött is a beszüntetésünkről szóló levél.
Abban a dokumentumgyűjteményben, melyet az Iródia- anyagokból a mozgalom fölszámolása után összeállítottál és beköttettél, ez a levél mint 1986. szeptember 5-én kelt Csemadok- értesítés szerepel.
Igen, de ez az értesítés egy pártutasítás hatására született, azt fönt fogalmazták, Pozsonyban, az akkori kulturális minisztérium legmagasabb beosztású magyar képviselőjének aláírásával. Ő ugyanakkor személyesen is leutazott Újvárba, beszélt a Cse- madok és a könyvtár vezetőségével, engem természetesen nem hívtak meg erre a megbeszélésre. S ezen mondta el nekik, hogy mit kell tenniük, de azonnal.
Hasonló módon vonták meg az engedélyt az Iródia-füzetek kiadásától is, azt meg azzal az indokkal, hogy a füzetek országos jellegűek, s meghaladják a járás kompetenciáját.
Pontosan. Az utolsó Iródia-füzetet, a tizenhetediket már engedély nélkül adtuk ki, illetve úgy nem lehetett volna, hiszen mindegyiket be kellett mutatni, csak utána engedélyezték a kiadását és terjesztését. Ehhez az utolsóhoz már a Csemadok komáromi helyi alapszervezetének és a Komáromi Duna Menti Múzeumnak a segítsége kellett. S volt még egy találkozónk a beszüntetésünk tájékán, Somorján, mert az ottani Csemadok- alapszervezetnek akkor Szilvássy József volt az elnöke, s megkerestem azzal a kéréssel, tegye lehetővé, hogy utoljára egyszer még ott összejöhessünk. Ez meg is történt, s utána tényleg vége lett.
Azt a bizonyos 1983. június 18-i napot, az Iródia gyakorlati kezdetét hogyan kell elképzelni: mindenki jött a meghívó alapján, s tódultak a fiatalok az állomásról a Csemadok-székházba?
Nem egészen, mert ahhoz, hogy együtt tölthessenek egy vagy két napot az ország minden területéről érkező fiatal toliforgatók, akiknek majd ugyanígy haza is kell jutniuk a végén, ahhoz három nap kellett.
Azt azért mondjuk el, hogy az Iródia nem szervezet volt, hanem mozgalom. A klubokkal ellentétben még csak a szó szoros értelmében vett tagsága sem volt. Szabadon jött s maradt, aki akart, s annyiban vett benne részt, amennyiben akart.
így van, nem is akartuk szervezetileg kötötté tenni, bár aztán menet közben létrejött az Iródia Fórum nevű szűkebb szakmai és szervező társaság, mert volt rá igény. Két-három találkozó után ugyanis kiderült, hogy sokan vagyunk, és sokfélék. Egyesek csak alkalmi résztvevői akartak lenni a mozgalomnak, másokban volt igény programokat szervezni, irányítani, foglalkozásokat vezetni, s volt legalább egy tucat olyan tehetség, akikről kiderült, hogy már irodalmi érték, amit csinálnak, hogy velük külön is foglalkozni kell. De ezt a szűkebb csoportot sem tekintette senki mondjuk elnökségnek vagy vezetőségnek, mint ahogy nem is volt hivatalosan választott testület.
Voltak viszont külön Iródia Fórum-találkozók.
Bizony, s ezek nagyon jelentős összejövetelek voltak. Nem Újvár volt a helyszínük, hanem az országnak mindig egy más pontja. S itt ennek a szívós irodalmi magnak a meghívott irodalmárokkal lehetőségük volt zavartalanul eszmét cserélni, szöveget értelmezni, konkrét munkákkal foglalkozni. Sosem számoltunk tizenötnél több résztvevővel, inkább kevesebbel. Itt mindenkivel személy szerint lehetett foglalkozni, vagyis ez
komolyabb szakmai műhelymunkának számított. Nagyon jó és sikeres összejövetelek voltak, s akik ezeknek résztvevői voltak, máig tartósabb és mélyebb emlékeik vannak az Iródiáról, mint a többieknek. S közben, mivel ezek is háromnaposak voltak, kirándultunk is, ami az akkori körülmények közt az együvé tartozás Kánaánjának számított. Természetesen ezek óvatosan szervezett összejövetelek voltak, melyeknek helyszínét előzőleg nagy titokban tartottuk, hiszen senki sem akarta, hogy megfigyeljenek bennünket. Rozsnyón például egy menedékházba gyalogoltunk fel, de a találkozó Krausz Tivadarék lakásán volt, hogy onnan pontosan hová-merre megyünk, azt előzetesen és útközben sem tudta senki, csak mikor már ott voltunk, fönt, ahol se áram nem volt, se telefon, se semmi, ami zavarhatta volna a társaságot. Szemben az újvári nagy találkozókkal, ahol nem lehetett kizárni, hogy akár a hivatalos szervek, akár a titkosrendőrség közül bárki szabadon beülhessen közénk.
Az Iródia-találkozók színhelye az újvári Csemadok-székház volt. Ennek a pincéjében zajlottak az iródiás összejövetelek. Mekkora teremnek kell elképzelni ezt a helyiséget?
Két nagy terme volt a pincének, ezek egybenyíltak, s éppen hogy elfért benne száz-kétszáz ember, de nagy volt a mozgás, a jövés-menés a program folyamán.
Minden találkozónak más programja és más meghívott előadói voltak? Hogyan zajlott egy ilyen nap?
Mindig az irodalom állt a középpontban, de a téma és a vendégek variálódtak. Először elhangzott egy-két előadás, s következtek a felolvasások, hiszen a fiatalok többsége azért jött, hogy ott a műveiket felolvashassa. Majd kritikák egynéhány iródiás műveiről, utána általában nem kellett vitát nyitni, megteremtődött a vitahelyzet.
Ezeknek a találkozásoknak a fő programja mindig szombati napra szólt, de nem egynapos rendezvény volt ez.
Csütörtök este jöttek az elsők, akiket el kellett szállásolni, s ilyenkor az újvári iródiások és szimpatizánsok otthona úgy megtelt, hogy azt elképzelni sem lehet. Szabó Zsuzsa, Rokkó felesége született újváriként rengeteg embert elhelyezett itt meg ott, napokkal korábban már intézkedett, helyeket foglalt, s mindent elkövetett, hogy senki se maradjon fedél nélkül. Tehát ebben is megnyilvánult az Iródia mozgalomjellege, másrészt ennek köszönhetően nagyon hamar kisebb-nagyobb közösségek alakultak ki. Sokan, akik az első találkozóra a Csemadok-székházba jöttek, a második alkalommal már az újvári iródiás barátjukhoz érkeztek. Magyarországról se szombaton, a rendezvény napján érkeztek általában a meghívottak. S voltak persze háromnaposnak meghirdetett Iródia-találkozók is.
Egyik találkozó követte a másikat, s a kettő' között jelent meg mindig egy Iródia-füzet?
Igen. Az első Iródia-füzetet a második találkozón vehették a résztvevők a kezükbe, anyagát Karsay Katalin válogatta azokból az írásokból, amit az elsőre magukkal hoztak a fiatalok, vagy amit közben postán küldtek. És ez így ment találkozóról találkozóra.
A füzetekhez is jól jött a könyvtár, gondolom, ott lehetett sokszorosítani...
A könyvtárban is sokszorosítottunk, de nem az volt a jellemző, mert hát a sokszorosítógép féltve őrzött berendezés volt. De volt sokszorosítója a Csemadok járási irodájának is, ahol Őszi irma titkár kollégáival együtt sokat segített nekünk, hogy ezek a füzetek megjelenhessenek. Nemcsak a füzeteket, a résztvevők alkotásait is sokszorosítottuk, így ezekből a találkozókon mindenki vehetett, vihetett. Vagy kiválasztottunk két-három szerzőtől néhány közös elemzésre szánt művet, s ezeket sokszorosítottuk. Az úgynevezett blanára, tehát stencilre gépeltünk, ez egy hártyaszerű lap volt, amiről sokszorosítani lehetett, és amitől tetőtől talpig fekete lett minden és mindenki. Az utolsó Iródia-füzetek aztán már valamivel jobb technikával készültek.
Hiába, fejlődött a szocializmus is, és az utolsót már rendes nyomdában állították elő.
Az Iródiával kapcsolatos anyagokat mind eltetted, rendszerezted, őrizted: a jelenléti ívektől kezdve a levelezéssel bezárólag, ez az, amit később legépeltél, legépeltettél, beköttettél és ma a somorjai Bibliotheca Hungaricában hozzáférhető.
Igen, minden beérkezett anyagot dossziéztam, még akkor, menetközben, és bizony néhányan morgolódtak is, mondván, hogy ebből baj lehet. Az összes levelet is elraktam, egyáltalán mindent, időrendi sorrendben. Amit említettél, az ezekből a dossziékból készült, egy példányban. Mindig, amikor lezártam egy találkozót, és összegyűlt a vele kapcsolatos irategyüttes, akkor ezt a dossziét lezártam, s valahová elrejtettem. Természetesen erről a Csemadokban sem tudtak. Mindig egy tömbépület pincéjébe kerültek a dossziék üres tévésdobozokba, nem egyazon helyen tárolva. És persze nem a mi házunkban. Félő volt ugyanis, hogy egy esetleges házkutatás során ennek nagyon megörülnének, mert ebből gyakorlatilag rengeteg információhoz hozzájutottak volna, címekkel, telefonokkal együtt, és ezzel sokakat hozhattam volna bajba.
Előfordult az Iródia során, hogy valami vagy valaki lelepleződött, s ebből valakinek baja lett?
Nem.
Az is kiderül ezekből a dokumentumokból, hogy hány helyen zárkóztak el mindennemű segítség vagy támogatás nyújtása elől, s viszont hányán támogatták szellemileg vagy akár anyagilag is az Iródiát. Mayer Judit például ezerötszáz koronával, ami akkor egy kisebbfizetésnyi összeg volt... Az olvasható ki ezekből, hogy jelentős intellektuális pártfogás övezte a mozgalmat. Milyen kapcsolatot sikerült kialakítanod a Madách Könyvkiadóval?
A vezetésével semmilyet, akkor épp Sárkány volt az igazgató, de a kiadó egykori és akkori szerkesztőivel annál szorosabb volt a kapcsolatom, hiszen az Iródia és az Iródia-füzetek szerve
zésében, szerkesztésében, a műhelymunkában, és mint előadókkal, elsősorban velük lehetett számolni; Grendel Lajos, Bállá Kálmán, Zalabai Zsigmond, Tóth Károly...
Érsekújvár. Bajnok, Cziria, Bettes, Krausz, Czakó, egy gyönyörű kislány, Badin
Turczel Lajos is ott volt a kezdetektől fogva...
Persze, Turczel Lajos volt az első. Az én szememben mindenképp ő számított a legnagyobb hazai szaktekintélynek. Elég volt említeni neki, hogy mit tervezek, s máris lelkendezett. Sokszor jártam nála, nagyon szerettem őt, s azt gondolom, ez kölcsönös volt. Mások is jártak hozzá, fiatalok - tanácsokkal, információkkal látta el őket. Jött Újvárba is, az első füzetek egyikébe ő írta az előszót, aztán fönnállása során sokat nyilatkozott az Iródiáról, s ezzel nagyon sokat segített. De emellett Turczel Lajosnak az újvári kötődései miatt is különösen fontos szerepe volt az Iródiában. Hivatalosan Újvárban Turczelről rosszat mondani nem lehetett, és nem hivatalosan se. Ahhoz is Turczel kellett, hogy az Iródia programját a Csemadok újvári alapszervezete engedélyezze, de a mozgalom beindulásához is. Lajos bácsi azonnal ugrott, s mindenben kész volt segíteni. Gyors volt, nem sokat teketóriázott, intézkedett, leveleket írt, eljött az újvári csemadokosok közé és így tovább. Zalabai Zsiga (Zalabai Zsigmond kritikus, irodalomtörténész) vagy Koncsol László ugyanúgy. Akinek akkor hitele volt, az szólt, és a szavának foganatja volt. Sőt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük, arra sem reagáltak ingerülten. Szóval az írótársadalom nem bántotta az Iródiát. Azt, hogy egymás közt szidták-e vagy pusmogtak-e, nem tudom, de nem is érdekes. Valószínűleg anynyira nem zavarták őket a fiatalok. Sőt. Engedélyezték, hogy az Irodalmi Szemlében beinduljon a Holnap rovat, ahol az iródiások publikálhattak. Mondjuk, Iródia néven nem lehetett rovatot indítani, de más kifogás nem volt. És abban is kedveztek, hogy ennek szerkesztését Bállá Kálmánra bízták. Nálam gyűltek azok az alkotások, melyeket úgy ítélt meg a fórum, hogy közlésre alkalmasak. Ezeket Kálmánnak adtam át, s ő szerkesztette a rovatot ezekből. Holott az irodalmi alkotások Szemlébe való bekerülésének egyébként nem ez lett volna a hivatalos útja és módja. Másrészt néhányan, de tényleg csak páran az írók közül, akik magas pártfunkciót töltöttek be, tanúsíthattak volna nyugodt engedékenységet vagy beletörődést, ha már a fiatalok támogatását nem akarták vállalni, és nem kellett volna magukat lejáratniuk az Iródia ügyében is.
A fiatalságnak máskor is a lázadás volt a szinonimája...
A hatalom pedig nagyon szerette volna, ha a szakma az Iródia ellen fordul. Ha a szakmabeliek közül többen úgy foglaltak volna állást, hogy ezek csak fiatal fölforgató elemek, akiknek semmi vagy nem sok közük van az irodalomhoz. A letiltáskor is azt hangsúlyozták, hogy nekik nem az irodalmárokkal és az irodalommal van bajuk, hanem az Iródia politikumával. Jól jött volna - és voltak ilyen próbálkozások - elterjeszteni, hogy az írók se elégedettek, mert elnyomja őket egy szűkebb hangadó csoport, akik nem is írók. S ezt csak azért mondom, mert ehhez a szlovákiai magyar írótársadalom nem asszisztált. Ilyen szellemben senki nem nyilatkozott, nem írt, se egyéni, se kollektív kezdeményezésről nem tudok. A Csehszlovákiai írók Szövetségének Magyar Tagozata például nem tett közzé ilyen elhatárolódást megfogalmazó nyilatkozatot. A középgeneráció egyértelműen az Iródia mellé állt, sőt szerves része lett, sokan az idősebbek közül is, akik pedig nem, azok ezt nyilvánosan nem fogalmazták meg. A hatalomnak az ilyen irányú bomlasztó szándékai nem jöttek be.
A megszűnése előtt viszont, ’86 táján már az Iródiához való tartozás, hát ha bátorság kérdése nem is, de kiállásé és szolidaritásé lett, és néha gond volt iródiásnak lenni. Újak akkor már nem csatlakoztak a mozgalomhoz, hogy finoman fogalmazzak.
Igen, a megszűnése előtt egy évvel már kezdett ilyen lenni a hangulat, amit mondasz, de ez kevés lett volna a tiltáshoz. Ahhoz jött nagyon jól a Köpeczi Béla-levél, az erre hozott pozsonyi döntés, aminek persze az újvári pártbizottság örült a legjobban: nagy kő esett le a szívükről, végre, megkapták fölső utasításként, és kész, vége.
így ért véget?
Igen, így. Mint említettem, még a tizenhetedik füzetet kiadtuk, de már nem Újvárban, s még volt egy somorjai összejövetel. Még megjelent néhány írás. Magyarországon volt még valamiféle utómozgás, mocorgás, aztán véget ért ez a történet.
Benned is?
Bennem természetesen nem itt zárul le a történet. S egyébként a valóságban is csak a mozgalom ért véget. Le nem zárult. Nem is lehetett volna lezárni. Ott volt például az Iródia című antológia, a legjobb iródiások alkotásaival, melyet már kinyomtattak. Bállá Kálmán a borítóból hozott egy példányt, csak sajnos, az eltűnt, és a többit a nyomdában bezúzták. Végül megjelent, kissé átfogalmazott fülszöveggel. Az Iródia szó ebben sem szerepelhetett. Nemhogy a címlapján! így jelent meg még 1986- ban Próbaút címen, Bállá Kálmán és Grendel Lajos szerkesztésében, akiknek sikerült elérniük, hogy engem ne kelljen az antológiából kihagyniuk.
És többé már nem volt téma az Iródia.
De igen. Még megbeszélték az írószövetségben, hogy mi történt, és miért történt. Téma volt a pártbizottságban is, s a pártbizottság tett egy olyan javaslatot a Magyar Tagozatnak, hogy létre lehetne hozni a Fiatal írók Körét. Ezt még Köpeczinek ígérték meg, hogy a mozgalomból kiemelik az irodalmat, és az író- szövetség alá helyezik, a többit meg eltapossák. Született tehát egy indítvány, hogy a megszűnt Iródia tagsága vagy vezetősége létrehozhatja a Fiatal írók Körét (FÍK). A FÍK megszervezheti magát a Magyar Tagozat mellett, lesz rá engedély, biztosítanak hozzá pénzt, és zöld utat kapnak az iródiások már nyomdakész kötetei: Hizsnyai Zoltáné, Krausz Tivadaré és Farnbauer Gáboré, meg a többi tervezett is.
Végre egy konstruktív direktíva.
Igen ám, de két föltételhez kötötték. Az egyik föltétel az volt, hogy Grendel nem lehet összekötő a FÍK és a Magyar Tagozat között, a másik meg, hogy Hodossy nem lehet tagja a FÍK-nek. Rokkóéknál találkozott az Iródia Fórum tagsága, hogy megbeszéljük, elfogadja-e a társaság a párt javaslatát, vagy sem. Nem volt hosszú vita, szinte egyhangúlag amellett szavazott mindenki, de volt, aki tartózkodott. Egy szavazat volt ellene. Tóth Karcsié.
Ő ellenezte, mondván, hogy... ?
Mondván, hogy nem lehet föláldozni a Gyulát. Hogy nem lehet odadobni koncként.
Akik megszavazták, közvetlen érintettek voltak, hiszen jó né- hányuknak az első könyvükről volt szó. A tartózkodóknak nem kellett érvelniük; Tóth Károly mivel érvelt?
A döntést én is ésszerűnek tartottam, hiszen miért akadályozta volna bárki is ezeknek a könyveknek a megjelenését? És tényleg: miért ne folytatódjon tovább a fiatal írók szervezett tevékenysége? Karcsi jobban benne volt a politikában, jobban átlátta a politika aljasságát és szándékait ebben. Azzal érvelt, hogy
három évig együtt csináltunk mindent, s most egyikünket föláldozzuk. S nemcsak etikailag volt ezzel gondja, azt mondta, hogy ezzel a hatalomnak a retorziói is megerősödhetnek. De ez a társaság tényleg irodalmi volt, s ilyen szintű politizálásba nem akart belemenni. Az iródiások mind hirdették valamilyen módon a maguk szabadságvágyát, de főként művészi alapon. Karcsi viszont akkor már ellenzéki aktivistaként jelentős tapasztalatokkal rendelkezett, és azt tartotta volna elfogadhatónak és pozitív döntésnek, ha a társaság nemet mond az ajánlatra.
Meddig tartott ez a te elkülönítésed a többi, akkor már hajdani iródiástól?
Nagyjából egy évig, aztán utána már engedélyezték tagságomat a Fiatal írók Körében. Sőt, titkára is voltam egészen a rendszerváltásig, illetve annak a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságába való beolvadásáig. Nekem mindenesetre irtózatosan hosszú időnek tűnt. Nem azt volt nehéz elviselni, hogy nem lehettem a FÍK tagja, hanem hogy minden téren próbáltak ellehetetleníteni, pedig akkor már az Iródia is múlt volt.
Hogyhogy ellehetetleníteni? Megszűnt az Iródia, kimaradtál a folytatásából, elköltöztél Somorjára: nem értem, mit akarhattak még tó'led?
Nem az Iródia megszűnése után költöztem Somoijára. Az újvári kórházban még több mint egy évet dolgoztam ápolóként, s ezt az időszakot kellett szó szerint átvészelnem Újvárban. Es hogy mit akartak tőlem? Hát sok mindent, de első lépésként azt, hogy menjek én is, ne csak az Iródia. Rengeteg dologgal próbáltak megvádolni, behúzni a csőbe, provokálni, kompromittálni. Tudniillik ha a kórházból valamilyen oknál fogva sikerült volna elbocsátaniuk, akkor én már ott és a széles környéken sehol nem juthattam volna munkához. És aki akkor nem dolgozott, az munkakerülés címén rögtön a rendőrségen végezte, sőt bíróság elé kerülhetett.
Az Iródia képzőművészeti csoportjának kiállítása. Előtérben Ág Tibor népzenekutató és Hodossy
Vagyis nem érték be azzal, hogy téged kiemeltek a társaságból, amit feloszlattak?
Nem. Ez nyilvánvaló volt. Nézd, én öt percet nem késhettem soha a kórházból, mert azonnal kirúgtak volna, de erre nagyon ügyeltem. Sokat ügyködtek ezen, fölsorolni is hosszú volna. Rendszeresen megjelentek furcsa alakok furcsa kérésekkel, még a lakásomon sem hagytak békén. Nemcsak a postámat bontogatták, az Új Szót is kétnapi késéssel kaptam mindig, mert átnézték, nincs-e benne valami üzenet. Idegen emberek, számomra legalábbis idegen emberek szólítottak meg például azzal, hogy adjak el nekik dollárt, ők tudják, hogy ezt az egész Iródiát az amerikaiak finanszírozták, és hogy nagyon sok dollár fordult itt meg, ebből szeretnének venni. Ami egyébként végképp nem volt igaz, de a fiúk próbálkoztak sok mindennel. Vagyis hogy értsd, nem a rendőrségtől tartottam, az kiismerhető volt a módszereivel együtt, hanem az volt nehéz, hogy senkiben nem lehetett megbízni.
A kórházban, a munkatársaidban sem?
Ott addig, amíg igazgatóváltásra nem került sor, nem voltak problémáim: csakhogy az igazgatót, aki megvédett a párttal szemben, kinevezték miniszternek. Ő azon a nézeten volt, hogy
amíg én a kórházban rendesen végzem a dolgom, semmi más nem érdekli, és emellett a nézete mellett ki is állt nagyon tisztességesen. De kinevezték miniszterré, s amint jött az új igazgató, azt megkereste a titkosrendőrség, ő pedig rögtön másnap fölmondott nekem, azonnali hatállyal.
Mi volt az indoklás ?
Az egyszerű volt: megszegtem a higiéniai előírásokat, mert véres köpenyben jelentem meg az étkezdében.
Tényleg?
Dehogy. Illetve tényleg ez volt az indoklás, de persze nem mentem véres köpenyben ebédelni. Fölkerestem, és mondtam, hogy hát elnézést, de én nem hogy véres köpenyben, sehogy se járok ebédelni, nem étkezem a kórházban. Mire hogy ő ezt tudja, de ebből a szempontból ez mindegy, mert neki tanúi vannak rá, és takarodó. „Önnek megvolt a lehetősége, hogy Újvárból békés úton elmenjen, ezt több helyről is figyelmébe ajánlották, hát akkor mért nem cselekedett így?” - kérdezte.
Mit lehetett ez ellen tenni?
Semmit, én legalábbis semmit nem tudtam volna ez ellen tenni, de szaladtam Világi Oszkárhoz, aki akkor joggyakomok volt, s akit mint iródiást jól ismertem, ismertünk. Emlékezhetsz, ő is rendszeresen járt az összejövetelekre, és tehetséges kritikusként nyilvánult meg. Neki köszönhetem, hogy ez az elbocsátásom nem valósult meg. Nem csak ezt, mert ilyen ügyekben folyamatosan kénytelen voltam hozzá fordulni, hogy elnézést, Őszi, de ez meg ez van, szerinted mit lehet tenni? Erre az elbocsátó szép üzenetre is rögtön megírta a fellebbezést, hogy azonnali hatály- lyal nem lehet fölmondani, hiszen ezt a törvény szerint két írásos figyelmeztetésnek kell megelőznie - úgy, ahogy kell. Az igazgató meg röhögve kérdezte, hogy mire számítok, mire jó ez, hiszen ma megírja az első figyelmeztetést, holnap a másikat. Pontosabban megíratja, hiszen ezt csak a közvetlen fölöttesem vagy fölötteseim tehették meg. És itt jön az, amire rákérdeztél,
hogy milyenek voltak a kórházban a viszonyok: egy éven át nem tudta ezt senkivel megíratni.
Jó kapcsolatban álltái a munkatársaiddal, a fölötteseiddel?
Munkatársként senkivel semmilyen konfliktusom nem volt, de ha csak a nagy számok törvényét vesszük: ott vagy kétezer ember dolgozott... Szerencsémre az ott dolgozók többségének leesett, hogy mi folyik itt. Tehát hogy ez nagyon igazságtalannak tűnt, hogy van itt egy fiatalember, semmi gond vele, végzi a dolgát, mi a fenéért buzerálják folyton. Mitől fölforgató elem?! Ez bizony, nem nagyon volt érthető.
Közben biztos ott is volt egy, a hatalomhoz lojális közeg...
Meg a kommunista párt bérencei, a titkosrendőrség ügynökei, persze, ezek igyekeztek beszerezni azt az indokot, amellyel sikerülne engem onnan eltávolítani.
S az, hogy a korábbi igazgatód miniszter lett, mennyiben könnyítette meg, hogy maradhattál? Már ameddig maradhattál, ugye.
Ő aztán már nem, pontosabban nem közvetlenül, de mégis. Mert fölkereste őt az ő egykori főnővére, aki nekem volt a közvetlen felettesem, hogy az új igazgató akar vele íratni egy valótlanságon alapuló följelentést rólam, s hogy azzal fenyegeti, ha nem teszi meg, őt is kirúgja. S akkor a miniszter leszólt az utódjának, hogy szálljon le gyorsan a főnővérről, különben búcsút mondhat az igazgatói székének.
Akkor a kórházi alkalmazottak többsége, akiket említettél, eléggé józan társaság volt, hiszen tulajdonképpen azt ismerték föl, hogy ha közülük egyet is hagynak ellehetetleníteni, akkor ugyanez bármikor velük is előfordulhat.
Nyilván. Viszont éreztem a támogatásukat. Egy alkalommal például félrehívott valaki, akiről nem tudtam, hogy kicsoda, ugyanolyan fehér köpeny volt rajta, mint rajtam. Azt mondta, hogy a holnapi szolgálatban, délután öt órakor megszólal a telefon, s fölhívnak a hatodik emeletre, ahol a Zsuzsika születésnap
ját fogják ünnepelni. Ott megkínálnak vörösborral, és amikor jössz le, a lépcsőházban megfújatnak.
Elárulta a forgatókönyvet.
Igen.
De te nem koccintottál.
Persze hogy nem, de ebben nem ez az érdekes, hanem a pontosan kidolgozott forgatókönyv. Mert úgy értsd, hogy a hatodikon, ahová természetesen fölmentem, bőséges alkoholválaszték volt meg minden egyéb, de nekem tényleg egy pohár vörösbort akartak a kezembe nyomni, úgy ahogy az meg volt írva. S amikor jöttem le, megfújattak. De akármennyi ilyen volt! Például elbocsátottak azzal, hogy nincs megfelelő képesítésem. És akkor megint jött Oszkár (Világi Oszkár ügyvéd, ma a pozsonyi Slovnaft vezérigazgatója), és írt egy föllebbezést, hogy ez nem törvényes, mert amikor alkalmaztak, akkor sem volt képesítésem, és a munkaadónak ilyen esetben biztosítania kell, vagy legalábbis lehetővé kell tennie, hogy tanfolyam útján megszerezzem a szükséges képesítést. Az igazgató hívatott, és megint röhögött, hogy mire jó ez, hiszen nincs az a vizsgabizottság, amelyik engem átengedne - és így tovább. De mindegy, akkor már be kellett jelenteniük a tanfolyamra - ezt sikerült kiharcolni. Jártam a tanfolyamra. Ez féléves volt. Készültem, bár erre nemigen volt szükség. Jött a vizsga, s mondanom sem kell, olyan vizsga, amit nincs ember, aki ne tette volna le. Én megbuktam. Akkor Oszkár írt egy levelet, melyben a bizottságot elfogultnak neveztem, s kértem a kerületi bizottságon való megmérettetésemet. A kerületi fordulón is megbuktam. Megint ment a levél, és így kötöttem ki a minisztériumban. Ahová normális esetekben főorvosok szoktak járulni, kinevezésük előtt vagy valamilyen atesztáció megvédésekor. Szóval, ápolót ott még ez a professzorokból álló szakmai bizottság sosem látott. Főleg nem azért, hogy az ápoló bebizonyítsa, tisztában van az elsősegélynyújtás alapjaival. így ilyen társaság előtt tettem le a vizsgát: mosolyogtak, és nem értették, hogyan került az ügyem egészen hozzájuk.
és Balla Kálmán költő, szerkesztő előad
így lettél képesített ápoló. Örült a kórház igazgatója?
Hát persze. Azonnal áthelyezett a patológiára. Erre, mondjuk, joga volt, áthelyezni más munkakörbe két hónapig. Biztos arra gondolt, hogy egy ilyen érzékeny lelkű költőgyerek, mint amilyennek hitt, első nap összeesik, és elmegy. A patológia főorvosa is nagyon rendes ember volt, végig azon ügyködött, hogy helyezzenek engem vissza, ahová tartozom, de nem lehetett. Mindenesetre a két hónapot gond nélkül kibírtam a patológián.
Vojtech Kondrót műfordító és Duba Gyula író
Jó állóképességről tettél tanúbizonyságot.
Kellett is. Elküldték pszichiátriai vizsgálatra is, ahol a pszichiáter azt a véleményt fogalmazta meg rólam, hogy ilyen elme- állapotú személy nem végezhet olyan felelősségteljes munkát, mint amilyen az ápolói. Megint fellebbeztünk, úgyhogy sikerült szellemileg beszámíthatónak maradnom, mármint erről papírt szereznem. S amikor a hatalom mímelt eszközei csődöt mondtak, maradt még mit a fejemhez vágni. Az ominózus szavazásnak az eredményét - ami a Rokkóéknál folyt le, s ahol úgy döntött az Iródia magja, ahogy döntött - az ilyen és más kínálkozó alkalmakkor mindenkor felhasználták, hogy azzal törjenek meg: mit képzelek magamról, hiszen az enyémeknek, az írótársaimnak se kellettem, miért nem megyek már el innen, és miért nem békélek már meg egyszer s mindenkorra mindennel.
De te nem.
Nem, de hogy jól értsd, nem csupán magam miatt, hanem a többiek miatt sem. Mert akik kiálltak mellettem, vagy segítettek - olyanok is, akikről nem tudtam, akikről ez csak később vagy
sokkal később derült ki azok is elsősorban maguk miatt tették, amit tettek - úgy gondolom. Nagyon sok tisztességes és határozott emberről van szó, olyanokról is, akiket személyesen nem is ismertem. Némelyikükről akkor nem is tudtam, hogy létezik. Akik tehát elsősorban önmagukkal szemben akartak tiszták maradni. És ezért aztán már velük szemben, az ő kiállásukat tudva sem tehettem volna meg, hogy megbékéljek ezzel vagy azzal, vagy pláne egyszer s mindenkorra mindennel.
(2008. május 19-23.)
Megjelent: Iródia, Az eggyüttgondolkodás iskolája. Liliusm Aurum Dunaszerdahely 2008
Oto Psenak 
17-12-27 
3,453 
Az Iródia, mint ahogy a nevéböl is sejthetö, irodalmi társulás volt, amelyet Hodossy Gyula kezdeményezéséböl felvidéki irodalom-közeli fiatalok hoztak létre Érsekújvárban 1983 nyarán. A negyedévenként szervezett háromnapos találkozók több száz alkotót vonzottak, jó hírüket a 200-példányban kiadott Iródia-füzetek terjesztették Felvidéken és Magyarországon egyaránt. Miután Köpeczi Béla akkori magyar kultusz-miniszter feljelentette öket szlovák kollégájánál, a szervezkedést 3 évi tevékenység után 1986 nyrán feloszlatták.
