Aki a felvidéki magyarokban tartotta a lelket – Elhunyt Vadkerty Katalin (1928–2026)

Az 1980-as években segítette Duray Miklóst erőfeszítéseiben: iratokat rejtegetett pozsonyi lakása folyosójának virágtartójában. Az állambiztonsági szervek emiatt többször kihallgatták. Szorosan együttműködött Popély Gyulával, Püspöki Nagy Péterrel és a pozsonyi magyarság többi jeles képviselőjével. Tisztségeket vállalt a Csemadok Központi Bizottságában és a Nő hetilap szerkesztőségében. Kiváló humorérzéke volt, kedvelte az intellektuális iróniát: sok év múltán is derűvel emlegette egyik akkori munkáját, a „Vlagyimir Iljics Lenin és a nőkérdés” címűt.

Az 1980-as évek végén tevékenyen részt vett a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság megalapításában, valamint a Mercurius csoport munkájában. Az 1989-es fordulat idején felkereste őt munkahelyén egy jóarcú fiatalember, aki a haború-utáni földelkobzásokról érdeklődött. A fiatal politikust Világi Oszkárnak hívták, és ez a találkozás adta az ihletet a csehszlovákiai magyarság 1945 és 1948 közötti meghurcolásának és vagyonfosztásának beható tanulmányozására.

Szakmai útját nehézségek is szegélyezték: munkahelyén, a Történettudományi Intézetben az első adandó alkalommal nyugdíjba küldték – az ébredő szlovák nacionalista vonal nem tartott igényt egy elkötelezett magyar történész munkájára. Kató néni azonban teljes erővel nekilátott az 1945–48-as időszak dokumentálásának. Nagy rutinnal és a tőle megszokott precizitással járta a levéltárakat, így született meg alapvető trilógiája: A reszlovakizáció, A deportálások, valamint A belső telepítések és a lakosságcsere.

Mivel a témának korábban alig volt szakirodalma, munkája megkerülhetetlen fegyvertényként vált ismertté. Bár a szlovák történészi szakma részéről érdemi reflexió nem érkezett – egyetlen prágai főiskolás írását leszámítva szlovák nyelvű recenzió nem jelent meg a műről –, az életmű jelentőségét elismerték. Első magyar szerzőként vehette át a legrangosabb szlovák irodalmi elismerést, a Dominik Tatarka-díjat, emellett számos más kitüntetés birtokosa volt, köztük a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének, a Bethlen Gábor-díjnak és az MTA Arany János Életműdíjának.

A felvidéki magyar politikai belharcok közepette biztos iránytű maradt, aki a pártpolitika felett állva morális tartásra buzdított. Ellenezte a nacionalista hangulatkeltést a magyarok körében is, Duray Miklós 1989 utáni tevékenységét kritikusan szemlélte.

A 2000-évek elején eladta pozsonyi Miletič-utcai lakását és Érsekújvárban telepedett le, ahol húga családja élt.

Derűjét idős korában is megőrizte; néhány éve tréfásan megírta saját „nekrológját” is, amelyben a visszaemlékezők a 100 éves Kató nénitől búcsúznak. Mindvégig rajongott az olasz operákért. Amíg hallása engedte, kiterjedt baráti hálózatával tartotta a kapcsolatot telefonon, itthon és külföldön egyaránt. Sokan keresték fel mint a felvidéki magyarság „biztos pontját”. Jelenlétével számos település kulturális és történelmi rendezvényét tette ünnepibbé.

Vadkerty Katalin emlékét művei és a felvidéki magyarság emlékezete őrzi. Kató néni, nyugodjék békében!