---

A szlovák nyelvészek és a szlovák nyelvtörvények: A szlovák nyelvpolitika elemzése^[1]
A 20. század végén megtapasztalhattuk a növekvő, illetve csökkenő interetnikai konfliktusok hátterében álló nyelv szerepének fontosságát. A jelen tanulmány - a nyelv, ideológia és a nyelvészek társadalmi fele­lősségének rövid bemutatása után - egy átfogó nyelvpolitikai összefog­lalót kíván nyújtani az 1990-1998 közötti időszakról, kiemelt figyelmet szentelve a magyar kisebbség helyzetének a megjelölt időszakban. Az írás elemzi a szlovák nyelvészek szerepét az 1968-ban elvetett, a hivata­los nyelvhasználatról szóló törvénytervezet, valamint az 1990-es, a hi­vatalos nyelv használatáról és az 1995-ös, az államnyelvről szóló törvény kialakításában. A tanulmányból az is nyilvánvalóvá válik, hogy egyes nyelvészek nemcsak egy hatványozottan represszív törvénytervezet ki­alakításához járultak hozzá, hanem olyan szakmai, esetenként nem hozzáértő tanácsokkal szolgáltak, melyek a későbbiekben egyes politi­kai személyek és pártok, illetve Szlovákia nyelvpolitikai alapelveivé nőt­ték ki magukat.
1. Nyelv és ideológia
Ahogy Woolard és Schieffelin (1994:55-6) megállapítja, „a nyelvi ideológiák nagyon jelentősek a nyelvi és társadalmi elemzés szempont­jából, mert nem csupán a nyelvről szólnak." Nagy hatással vannak cso­portok és egyének identitására, a társadalmi egyenlőség és egyenlőtlen­ség kialakulására, és olyan társadalmi intézményekkel kapcsolatos nyelvhasználat ideologizálására, mint a nemzetállam, az oktatás, a „gender-nyelv" és a jogi szaknyelv.
A nyelvi ideológiákat úgy jellemezhetnénk, mint „a nyelvről alko­tott meggyőződések összességét, melyeket a nyelvhasználók fogal­maznak meg a nyelvhasználat racionalizációja és létjogosultsága/jusz­tifikációja érdekében" (Silverstein 1979, idézi Woolard and Schieffel-in 1994:57).
A nyelvi ideológiák tanulmányozása azért is fontos, mert alapvető összefüggések tárulnak fel olyan eltérő kulturális kategóriák között, mint a nyelv (helyesírás, akcentus, nyelvtan, szóhasználat), nemzet, ál­lamhatalom és hagyomány. Safran (1992:397) a nyelvet államépítő esz­köznek nevezi. Egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogy a „méltányosság/jo­gosság, egyforma/azonos nyelv = egyforma/azonos emberek = egy or­szág" nemcsak nem létező mítosz a való világban, hanem egy ideológiai elterelő manőver (Woolard and Schieffelin 1994:61), amely gyakorta nyilvánosan elfogadott nyelvi hátterű diszkrimináció alapjául szolgál (lásd pl. Skutnabb-Kangas and Phillipson 1994; Crawford 1992).
A nyelv állami szabályozásával kapcsolatos intézkedések skáláján megtalálható mind a nyelvhasználat tiltása, mind pedig a kisebbségek nyelvének használatára való buzdítás is (lásd pl. Phillipson és Skut­nabb-Kangas 1995). Az 1993-ban létrejött Szlovák Köztársaság kiváló példákkal támasztja alá a kisebbségek nyelvhasználatának nyílt és bur­kolt tiltását (lásd Kontra 1995/96, és Kaplan and Baldauf 1997:203-204). Néhány neves szlovák nyelvész fontos szerephez jutott ezen represszív nyelvpolitikai irányvonal kialakításában.
2. A nyelvészek társadalmi felelőssége
Az elmúlt évtizedekben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyelvészek munkája nem elhanyagolandó, hanem egy olyan szociális kontextus ré­szét képezi, amelyben a nyelvészeknek kötelezettségeik vannak. Egy Ann Arbor-i (Michigan, Egyesült Államok) fekete angol tárgyalásáról készült nyelvészeti tanulmányban William Labov (1982) rámutatott az objektivitás elvei közt rejlő nyilvánvaló ellentmondásokra. Ezek feltárá­sa a tudományos munka szempontjából és a társadalmi ténykedésekhez, a köz^ érdekében is szükségesek. Legalább két évtizede, hogy az Egye­sült Államokban a nyelvészek többsége szembefordul a nyelvi diszkri­minációval, akár amerikai állampolgárokkal, akár bevándorlókkal szemben fordul elő (lásd pl. Nunberg 1989; Baugh 1996; LSA Statement on Language Rights). Mindamellett a nyelvészek, mint más aka­démikusok is, különböző módon tudatosítják tevékenységeiknek a szé­les körű társadalomra tett hatását. A nyelvvel kapcsolatos, széles körben elterjedt mítoszokról a nyelvészek és oktatók nagyon eltérő módon vé­lekednek (lásd Skutnabb-Kangas 1996-ban írt bírálatát). Az akadémi­kusok közt vannak, akik a „letisztult" vonalat követik, vannak olyanok is, akik a tevékenységüket erkölcsi normákra alapozzák, és a bíráló ér­telmiségiek szerepét vállalják fel.
A bilingvális oktatás tapasztalataiból és a standard angol oktatásából adódó problémákból kiindulva az amerikai nyelvészek olyan nyelvápo­ló/a nyelv megőrzésére szolgáló programokat dolgoztak ki, amelyek a kutatók és a tanulmányozott nyelvcsoport közötti egyenlőtlen viszonyt hivatottak kiegyensúlyozni (Rickford 1997).
Az Észak-Amerikában folyó bilingvális oktatás körül zajló politikai vitákat elemző tanulmányában Cummins kétféle félretájékoztatási mó­dot különböztet meg (a nem valós információk szándékos terjesztése és a valódi meggyőződés a téves információ helyességéről, valamint ennek terjesztése), és hangsúlyozza a véleményformálók etikai felelősségét:
Azok, akik hatalommal és befolyással bírnak (pl. médiumok közszereplői, poli­tikusok, akadémikusok) etikailag felelősek azért, hogy tájékozottak legyenek a releváns tanulmányok körében, és igyekezzenek ezen felfedezéseket logikus és racionális módon interpretálni (Cummins 1991:189).
Habár valószínűsíthető, hogy számos (szocio)lingvista egyetért a lingvisztikailag hátrányos pozícióban lévők helyzete megerősítésének szükségességével, mégsem tesznek meg mindent ennek érdekében. Fi­gyelemre méltó véleménykülönbség lelhető fel viszont a nyelvek meg­őrzésének szükségessége tekintetében (pl. Trudgill 1998 vs. Brookes and Heath 1997:206), a nyelvi imperializmus (pl. Phillipson 1992,1997 vs. Davies 1996,1997), az anyanyelvi oktatás - a kisebbségek emberi jo­ga a nyelvhasználat tekintetében (pl. Skutnabb-Kangas 1998a, 1998b vs. Gupta 1997), és az anyanyelven folyó oktatáshoz való jog tekinteté­ben; például a magyarországi romák esete (pl. Réger 1988 vs. Vekerdy 1988) vagy a standard angol oktatása Nagy Britanniában (pl. Trudgill 1995,1996 vs. Stein and Quirk 1995). Mivel a nyelvészek, főként a szociolingvisták gyakran látják el a szociálpolitika szereplőit és alkotóit szakértői tanáccsal, mindezért etikailag felelősséget kell vállalniuk a Cummins által említett értelemben. A nyelvészek, csakúgy, mint más tudósok, befolyásolhatnak társadalmi folyamatokat; akkor is, ha tudo­mányosnak tűnő tanácsokat adnak a politikusoknak, de abban az eset­ben is, ha félretájékoztatják őket.
3. A szlovák nyelvpolitika 1989-1998-as időszakának rövid áttekintése
A magyarok és a szlovákok több, mint ezer éve élnek együtt a mai Dél-Szlovákia területén. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően, az I. világháború után a magyarok Csehszlovákia nyilvántar­tott nemzeti kisebbsége lettek^[2]. Jogaikat az I. világháborút követő bé­keegyezmények garantálták, "melyek meglehetősen korlátozottak vol­tak, és nem úgy kellett volna őket kezelni, mint valamiféle veszélyezte­tést az országra nézve" (Kaplan and Baldauf 1997:203).
Az 1991-es csehszlovákiai népszámlálás alapján 567 296 ember, te­hát Szlovákia lakosságának több, mint 10 %-a magyar nemzetiségűnek, 608 221 személy pedig magyar anyanyelvűnek vallotta magát. 1921 és 1991 között Szlovákia lakosságának száma 3 millióról 5,27 millióra emelkedett. A szlovákok száma 1 952 000-ről 4 519 000-re nőtt, mi­közben a magyarok száma 650 597-ről (21,68%) 567 296-ra (10,76 %) csökkent. A magyar kisebbség a Szlovák Köztársaság déli részén él; a magyarok több mint 400 településen a lakosság többségét alkotják.
Az 1989-es bársonyos forradalmat követően egy rövid ideig megvolt a remény arra, hogy az interetnikus feszültség csökken Szlovákiában, de ezen remények hamar szertefoszlottak, amikor 1990 októberében elfo­gadták a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről szóló 428. sz. törvényt. Ennek értelmében Jana Plichtová szlovák pszichológus (1993:17) azt a valótlan kijelentést tette, hogy az említett törvény „garantálja a kisebb­ségi nyelv hivatalos voltát azon régiókban, ahol az etnikai kisebbség száma meghaladja a lakosság 20%-át."^[3] Ha az említett területeken a ki­sebbség nyelve hivatalos nyelv lett volna, akkor az 1990-es törvény 6. cikkének 2. paragrafusa nem mondta volna ki azt, hogy az állami alkal­mazottaknak a hivatalokban nem kell beszélniük a kisebbség nyelvét (lásd Zalabai 1995:324; és Gyurcsik 1998:54). A törvény csak a kisebb­ség nyelvének hivatalos színtereken történő szóbeli használatát engedé­lyezte az említett nyelvterületeken. 1990 után éveken keresztül parázs viták folytak a településneveket jelző táblák kétnyelvű használatáról, a magyar személynevek használatának jogáról és az oktatásra vonatkozó nyelvi jogokról (lásd Kontra 1996).
Rendteremtés helyett az 1990-es nyelvtörvény felborzolta a kedélye­ket, és fokozta az interetnikai ellenérzéseket. Amint Obrman (1990:16-17) megállapította, ellentétben egyes radikálisok véleményé­vel „a törvény nem engedett teret a szlovákok elleni diszkriminációnak". Egyébként, ha egy törvény bármilyen módon diszkriminál, az meg­csonkítja azon jogokat, amelyeket más etnikai kisebbségek korábban él­vezhettek. Az új törvény egy lépést jelentett hátra, s annak veszélyét hordozta magában, hogy árthat Szlovákia imidzsének. Brunner (1994:35) megjegyezte, hogy „1990 előtt nem volt konkrét szabályozá­sa a nyelvhasználatnak, és a magyar kisebbség lakta területeken a ma­gyarok hivatalokban, ügyintézéskor is használhatták nyelvüket, tekintet nélkül a 20%-os arányszámra".
A hivatalos nyelv használatáról szóló törvény megújult, amikor 1995 novemberében egy újabb törvényt fogadtak el: a Szlovákia államnyelvé­ről szóló törvényt.^[4] Ez a törvény azonban még sokkal represszívebb, mint az előző. Utalhatunk itt Kaplan és Baldaufra (1997:204), akik ezt a következőképpen kommentálják:
[ez] egy jól látható példája annak, amikor az állam a hatalmát a polgárai által használt nyelv elnyomására használja, mégpedig standardizáció és nemzetállam­építés címén. A törvény komolyan hátrányos helyzetbe hozza a magyar és egyéb nemzetiségi kisebbségekhez tartozó polgárokat, és nehézkessé teszi azt, hogy az állami ügyekből kivegyék a részüket.
Annak mértékét, hogy az államnyelv használatáról szóló törvény mennyire korlátozza a kisebbségek nyelvhasználatát Szlovákiában, úgy tudjuk mérlegelni, ha felidézzük az Amerikai Nyelvészeti Társaság (ANYT) nyelvi jogokról szóló egyik alapelvét, miszerint az embereknek „jogukban áll az általuk szabadon választott nyelven kifejezniük magu­kat, nyilvános és nem nyilvános színtéren egyaránt". Szlovákia kisebbsé­gi polgárai sok tekintetben nem rendelkeznek ezen jogaikkal; nem érvé­nyesíthetik azokat a helyi önkormányzatokban, a tanárok az állami isko­lákban tartott értekezleteken, nem érvényesülnek egyházi hirdetésekben, utcai közfeliratokban, alap- és középiskolai bizonyítványok, munkavi­szonnyal kapcsolatos jogi okiratok kiadásában, az egészségügyi dolgozók és pácienseik közti verbális kommunikációban stb. Egyéb területeken nagyon drága választási lehetőséggel kell szembenézniük a kisebbségi polgároknak: például a helyi és regionális tévé-, ill. rádiócsatornák által sugárzott kisebbségi műsorokat államnyelven is kell sugározni (lásd Kontra 1995/96), mivel 1997 óta a kulturális minisztérium ezen törvény megszegéséért komoly pénzbírságokat szab ki.^[5]
Az államnyelv használatáról szóló törvényt nemzetközi kritikák ér­ték: az EU, az EBESZ nemzetiségi kisebbségekért felelős főtanácsosa, a magyar kormány, jogászok és nyelvészek világszerte fejezték ki nem­tetszésüket.
A fennálló helyzetről egy szlovák politológus, Miroslav Kusy (1996:63) azt írja, hogy „ami 1993. január l-jét illeti, amikor a szlová­kok ezt az országot nemzetállammá alakították, az emberemlékezet óta itt élő magyarok albérlővé váltak saját országukban". Kusy, egyebek mellett említi azt is, hogy:
- jogos lenne, ha a magyarok igényelnék oktatási rendszerük etnikai önigazgatását,
- a nyelvtörvény koncentrált támadás a kisebbség ellen,
- a polgári együttélés elvét felváltja a nemzetformáló szlovákság fel­sőbbrendűségének elve,^[6]
- a kisebbségi autonómia kétségtelenül egy idegen elem a polgári ál­lamban, amíg a nemzetállamnak ez a jelenség teljesen természetes kö­vetkezménye.^[7]
1996 májusában a szlovák parlament képviselőinek egy csoportja in­dítványozta, hogy a Szlovák Alkotmánybíróság elemezze és vizsgálja át az államnyelvről szóló törvény 26 paragrafusát, és mondjon véleményt azok alkotmányosságáról. Az 1997. szeptember 9-i rendeletében az Al­kotmánybíróság a vizsgált paragrafusokat két kivétellel az alkotmányos­ság szempontjából és más, Szlovákia által is aláírt nemzetközi egyezmé­nyek szempontjából is megfelelőnek találta. Az Alkotmánybíróság az 5. paragrafus 3. bekezdését (,A^Z állampolgárok által a törvényhozó szer­vekhez benyújtott összes írásos dokumentumnak államnyelven kell íród­nia.") alkotmányellenesnek találta. Ez a döntés kissé enyhített a tör­vényszegésért járó pénzbírságok behajtásának szigorúságán, mivel a kul­turális minisztérium pénzbírságolási jogát és tevékenységét átmenetileg felfüggesztették.^[8] Egy részletes elemzésében Gyurcsik (1998) két fő okból bírálta az Alkotmánybíróság döntését: (1) a már meglévő jogok ér­vénytelenítése kapcsán tanúsított passzív magatartása (pl. a kétnyelvű pedagógiai dokumentáció megszüntetése kapcsán), és (2) a nemzetközi­leg támasztott kötelezettségek szűk/nem teljes értelmezése miatt.
1998 júniusában a szlovák kormány különböző korlátozásokhoz fo­lyamodott, többek között önkényesen megváltoztatta a választási kör­zeteket, és állásukból elbocsátott iskolaigazgatókat is, akik megszegték a nyelvtörvényt azáltal, hogy kétnyelvű bizonyítványok kiadását enge­délyezték. Valójában csak azzal a jogukkal éltek, mely 1920 óta ér­vényben volt az 1995-ös törvény elfogadásáig, gyakorlatilag azóta, hogy a mai kisebbségek kisebbséggé váltak. A magyar szülők és poli­tikusok természetcsen tiltakozásukat fejezték ki az ilyen jellegű kor­mányintézkedések ellen. Például a szülők az iskolaigazgatók elbocsátá­sa elleni tiltakozásuk jeléül nem engedték gyerekeiket iskolába 1998. június 5-én. Ennek következtében a komáromi járás 34 iskolájából 28 üresen tátongott az említett időpontban. Az akkori oktatásügyi mi­niszter, Eva Slavkovská, azzal fenyegetőzött, hogy bezárja a tiltakozás­ban részt vevő iskolákat (lásd Magyar iskolák bezárásával fenyegetőz­nek).
4. A szlovák nyelvészek befolyása a nyelvpolitikára
Az Amerikai Nyelvészeti Társaság számos tagja ellenzi az angol nyelv hivatalossá tételét az Egyesült Államokban (lásd Nunberg 1989, LSA Statement on Language Rights). Az ANYT nyilatkozata olyan téves koncepciókkal foglalkozik, amelyek gyakran nyilvános viták tárgyát ké­pezik, és sürgetik az alapvető nyelvi jogok védelmét. Ezzel szemben az "English Only "(Csak Angol) mozgalom figyelemre méltó támogatás­nak örvend Amerika-szerte (lásd, pl. Nunberg 1997).
A magyarországi nyelvészek hasonló állásponton vannak, mint az amerikai nyelvészek: például a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvészeti Társasága 1996 májusában kijelentette, hogy nincs szükség anyanyelvi törvényre (lásd Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre?).^[9] Ennek ellenére akadnak tudósok és politikusok, akik tá­mogatást szeretnének nyerni egy olyan törvény létrehozásának, amely védi a magyar nyelvet Magyarországon belül és az azt körülvevő orszá­gokban is (lásd pl. Rosdy 1996 és Pomogáts 1996).
Más országokat tekintve, Franciaország jól ismert példája a nyelv ál­lami szintű szabályozásának. Ennek egyik célja a francia nyelv tisztasá­gának megőrzése, a másik pedig a francia nyelv hivatalossá tételének szorgalmazása. E tekintetben a szlovák nyelvpolitika és nyelvtervezés közel áll a francia nyelvpolitikához.^[10]
A továbbiakban a szlovák nyelvpolitikát befolyásoló nyelvészek sze­repével foglalkozunk. Forrásaink között megtalálható egy vezető szlo­vák nyelvész könyve (Kačala 1994) és néhány személyes tapasztalat, mint pl. nemzetközi e-mail-váltások és különböző találkozókon való részvételek Szlovákiában.
4.1. Ján Kačala - az 1995-ös államnyelvtörvény formálója?
Szlovákiában az 1990-es és az 1995-ös nyelvtörvények megjelenése közti időszakban, 1994-ben megjelent egy könyv: Slovencina - vec politická? (A szlovák nyelv - politikai ügy?) címmel. A szerző, Ján Kačala, a Szlovák Tudományos Akadémia Ludovít Štúr Nyelvtudományi Intéze­tének kutatójaként dolgozott. 1981-1992 között egyébként az intéz­ménynek igazgatója is volt. Többek között részt vett egy helyesírási ké­zikönyv összeállításában és szerkesztésében, ez a Krátky slovnik slovens-kého jazyka (A szlovák nyelv értelmező kéziszótára) 1989-es, 2. kiadása.
Kačala könyve öt fejezetből áll, amelyek a nemzeti identitással, a nemzeti nyelvvel, a nyelvkultúra tisztaságával, a szlovák nyelv kodifiká-ciójával, a földrajzi nevek használatával és nyelvpolitikával foglalkoznak. A bevezető részben (7. oldal) a szerző megállapítja, hogy a szlovák nyelv kodifikációjának problematikáját tudományosan vizsgálja, és kie­melt figyelmet szentel az államnyelv szerepének valamint a Matica slo-venská^[11] nevű kulturális szervezet erőfeszítéseinek. Ezen utóbbiak célja a szlovák nyelv hivatalossá tétele volt.
A könyvet a Matica slovenská adta ki, és a széles nyilvánosságnak ké­szült. Cummins szavával élve, mivel a szerzőnek nagy a „befolyása", ezért etikai felelőssége az, hogy tájékozott és jól informált legyen az ak­tuális témát érintő tudományos munkák viszonylatában, és azokat logi­kusan és racionálisan értelmezze.
A továbbiakban kiemeljük és megvizsgáljuk a könyv néhány kulcs­fontosságú elemét a 4.2.-4.8. fejezetből. Ezt követően a könyv 5. feje­zete kapcsán arra a tényre szeretnénk rámutatni, hogy az említett ele­mek hogyan ágyazódtak be az államnyelvtörvénybe, valamint arra, ho­gyan váltak a nyelvi diszkrimináció alappilléreivé.
4.2 A szlovák nyelv védelmére létrehozott korábbi tervek (1968)
Az 1/8 fejezet szerint (44-55) Kačala az 1990-es nyelvtörvény alap­jait 1968-ban találja meg, amikor Jozef Ruzicka, a Štúr Nyelvtudomá­nyi Intézet akkori igazgatója, a szlovák nyelvről szóló törvényjavaslatot adott közre 1968. május 8-án a Pravda című napilapban. A törvényja­vaslat a szlovák nyelv presztízsét volt hivatott emelni^[12] és erősíteni a polgárok és a különböző szervezetek nyelvi öntudatát. A prágai tavasz túl rövid életű volt ahhoz, hogy ezek a tervek megvalósulhassanak, de ugyanazok az ideák törtek felszínre megújult erővel 1990-ben. Volt azonban egy lényeges különbség: abban az időben, állítja Kačala, a nyel­vi mozgalom mozgatórugói azok a szlovákok voltak, akik Dél-Szlová­kia etnikailag vegyes (szlovák-magyar) nyelvterületén éltek, ahol ala­nyai voltak az asszimilációnak, és így, nemzeti identitásukban fenyeget­ve érezték magukat (53-54).
Sajnálatos módon, írja Kačala, a Matica slovenská által szorgalmazott nyelvtörvényjavaslatot 1990-ben leszavazta a szlovák parlament, és a koalíciós kormányjavaslatát fogadta el, amely a nemzeti nyelvi mozga­lom súlyos vereségét jelentette (53).
4.3. Szüksége van-e a szlovák nyelvnek védelemre?
Igen, mondja a szerző a III/l. fejezetben (89-90): a nyelvészek dolga az, hogy megvédjék a nyelvet a kulturálisan ignoráns beszélőktől, akik felelőtlen magatartást tanúsítanak a nyelvi és kulturális értékek iránt.
Kačala nézete szerint a nyelvészek hivatottak irányítani a szlovák nyelv lingvisztikai vizsgálatát, mivel megfelelő szaktudással rendelkez­nek, és joguk van a nyelv szociális kommunikációbeli szabályozásához. A társadalom mandátumot ad nekik ehhez a feladathoz, ez jelenti a lét­jogosultságot azon jogukhoz és kötelességükhöz, miszerint beavatkoz­hatnak a standard nyelvváltozatba, és szorgalmazhatják annak haszná­latát.
4.4. Kodifikáció: Helyesírás
AIII/4. fejezet (107-112) a helyesírás kodifikációjával foglalkozik. A Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intéze­tének egyik legfontosabb feladata a standard szlovák nyelv kodifikációja. Az 1980-as évek végén az intézet a szlovák helyesírás szabályainak újabb kiadását hozta létre Pravidlá slovenského pravopisu címmel, amely 1991-ben jelent meg. Ez az új kiadás, állapítja meg Kačala (109), tar­talmaz néhány új szabályt, melyeket a „társadalom nyelvi gyakorlata" tett szükségessé. Ilyen például a tulajdonnevek helyesírása, főként azo­ké, amelyek a „szlovák történelem magyar korszakaival" állnak kapcso­latban, mint pl. a korábban használatos Pálffy vagy Csa'ky nevek helyes­írása ma már Pálfi és Cáki-ként használatos. (A Pálfi egyébként lehet­séges a magyar helyesírás szerint, de a Cáki nem: mert nincs C a magyar ábécében; S. Sz és K. M.).
4.5. Nyelvi szuverenitás
Az V/3, fejezet (162-169) a „nyelvi szuverenitás" kérdésével foglal­kozik, amelyet Kačala úgy ír le, mint egy olyan új jelenséget, amelynek eddig kevés elméleti figyelmet szenteltek. Egyebek mellett megtudtuk azt is, hogy mindez szorosan összefügg az állam és a nemzet szuvereni­tásával. A nyelvi szuverenitás azzal képviselteti magát, hogy kiszűri a más nyelvekből származó elemeket, továbbá meghatározza azt, hogyan kell szlovákul használni más országok neveit. Kačala szerint a nemzeti és nyelvi szuverenitás azt is magában foglalja, hogy egy nemzet felelős­séggel döntheti el azt, hogy a nyelvhasználat problémáinak megoldása egy nyelvtörvény létrehozásában rejlik-e (168).

4.6. Národný - národnostný
A V/4, fejezet (169-172) a národny 'nemzeti' és národnostny 'nem­zetiségi' (a národnost', 'nemzetiség' főnévből származik) szlovák mel­léknevek használatában rejlő politikummal foglalkozik. A nemzet fo­galma magában foglalja a közös nyelv fogalmát, a közös pszichológiai és kulturális elemeket, közös területet és gazdaságot, valamint a közös államot. Ezzel szemben Ján Kačala azt állítja, hogy egy nemzetiség­nek sem közös területe, sem pedig önálló gazdasága nincs. Egy nem­zetiség egy olyan etnikai csoport, amely az államalkotó nemzet gaz­daságához kapcsolódik. Szlovákiában egy államalkotó nemzet van, és vannak nemzetiségek, vagy „nemzeti kisebbségek" (170). Az az érzé­sünk, hogy itt a szerző egy széles körben elfogadott nemzet-definíci­óval indít, amit később arra használ fel, hogy egy hierarchikus vi­szonyt ábrázoljon.
Kačala véleménye szerint, amikor 1993-ban a magyar Együttélés mozgalom (1998-ig politikai párt volt Szlovákiában; a mai Magyar Ko­alíció Pártja egyik jogelődje) egy olyan dokumentumot tett közzé, amelynek az alcíme Elnyomott kisebbségből egyenrangú nemzet, „kihasz­nálta" a szlovák nyelvet. A partnersky národ 'egyenrangú nemzet'kifeje­zést mellőzni kell, mondja Kačala, hiszen ez nem a szlovákokra vonat­kozik, mert csak a szlovákok hivatottak a dolgok szlovák neveinek meg­határozására. A szlovákok már eldöntötték, hogyan kell használni a ná­rodny és a národnostny szavakat, és nekik nincs szükségük olyan taná­csadókra, akiknek az anyanyelve nem szlovák (171).

4.7. A „standard nyelv"fogalmának nyelvpolitikai aspektusai
A V/5, fejezetben (172-176) a szerző kiemeli, hogy összhangban azokkal a törekvésekkel, melyek a szlovák állam létrehozását szorgal­mazták, főként a közelmúltra vonatkozóan „a standard szlovákot a nyil­vánosság szükséges tényezőnek tartja az állam integritásának szem­pontjából. A szlovák nyelv egyfajta egyesítő erő Szlovákia polgárai szá­mára, és bizonyos értelemben betölti az állami szimbólum szerepét is". Kačala hangsúlyozza, hogy a társadalom érdeke is egyben, hogy támo­gassa a standard nyelv kutatását, valamint hogy a kutatás eredményei a nyilvánosság számára elérhetővé váljanak. A nyelvészeknek és az egész társadalomnak arra kell törekednie, hogy megerősítse a standard szlo­vák nyelv helyzetét a társadalom életében. A megfelelő jogi rendelkezé­sek társadalmilag és politikailag megerősítik a nyelvet. E tekintetben dicséretre méltó, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmánya, 1992. szep­tember l-jén a szlovák nyelvet a Szlovák Köztársaság államnyelveként kodifikálja.
4.8. A szlovák nyelv méltó jogi pozícióba juttatására tett törekvések Szlovákiában
A V/7, fejezet (178-185) azzal a megállapítással indul, hogy a poli­tikusok feladata biztosítani, hogy a nemzeti nyelv megfelelő jogi pozí­ciót töltsön be azon a területen, amelyen a nemzet él. A nyelvtörvény szükségességét először a Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézet vetette fel az 1960-as évek második felében. Az indítványozás alapja az volt, hogy a szlovák nyelv, csakúgy mint a cseh, államnyelv a közös államban, és hogy a szlovák nyelvet kötelezően hivatalos nyelvként kell használni a közéletben Szlovákiában.^[13] A nemzeti nyelv hivatalossá tételét akadá­lyozták a kommunista szervek és Jozef Ruzicka is, aki az intézet igaz­gatója volt. Mint a Tézisek a szlovák nyelvről című mű szerzője, politi­kai támadások célpontjává vált.
A szlovák nyelvpolitika egyik fontos pillanatának tekinthető a Mati­ca slovenská által Nagysurányban szervezett találkozó 1990. március 30-án. A küldöttek Dél-Szlovákia magyarlakta területein élő szlovákok voltak, akik követelték nyelvi jogaikat.^[14] Röviddel a találkozót követő­en a Štúr Nyelvtudományi Intézet egy, a szlovák nyelvtörvény elfoga­dását sürgető javaslatot küldött a Szlovák Nemzeti Tanács elnökének (180). Ha az állam jogi védelmet biztosít történelmi jelentőségű váro­sai és területei számára, ez alól nem lehet kivétel a nemzeti nyelv sem, amely nélkül egy nemzet sem létezhet. 1990 márciusától októberéig a Matica slovenská a szlovák nyelvészek támogatásával kampányt indított a szlovák nyelv állam- és hivatalos nyelvvé tételéért, de a parlament a pozsonyi tiltakozások ellenére a koalíciós kormány nyelvtörvényjavasla­tát fogadta el 1990. október 25-én.
Kačala azt állítja, hogy a Matica-féle nyelvtörvényjavaslat véget vetett volna az etnikailag vegyes lakosságú Dél-Szlovákia területén élő szlo­vákság „diszkriminációjának" és „asszimilációjának". Kačala szerint nemcsak hogy senkinek sem ártott volna, hanem a nem szlovák állam­polgárokat társadalmilag és nyelvileg egyenrangúvá tette volna, mivel azon szlovákiai állampolgárok, akik nem tudnak szlovákul, szintén disz­krimináció áldozatává válhatnak (sic!, 183). Ez ügyben a Matica állítása szerint más országok példáját követték, ahol a nemzeti kisebbségek tisz­teletben tartják azt a természetes követelményt, miszerint elsajátítják az államalkotó nemzet nyelvét, és használják azt a hivatalos színtereken. A Szlovákiában élő kisebbségek Kačala szerint nem ezt a példát követik, mivel nem jól sajátítják el az állam nyelvét, és nem is tekintik a szlová­kot az egyedüli, hivatalos helyzetben használatos nyelvnek. Kačala meg­jegyzi, hogy a Matica-féle nyelvtörvényjavaslat egy harmonikus társa­dalmi légkört teremtett volna, továbbá a nemzeti öntudatot és a szlovák identitást lett volna hivatott erősítem, sőt mi több, társadalmilag margi-nalizálta volna azokat az egyéneket, akik nem tudják a standard nyelvet hivatalos helyzetben használni. Ján Kačala szerint a Matica-féle tör­vénytervezet célja az lett volna, hogy megerősítse a szlovák államot és annak területi integritását. Hangsúlyozza továbbá, hogy a törvényjavas­lat nem valaki/valakik ellen jött létre. Egy empatikus kijelentést tesz az­zal kapcsolatban, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1990-ben visszautasí­totta a Matica-féle nyelvtörvényjavaslatot, ez ugyanis sértette a nemze­ti emancipáció folyamatát. Ján Kačala szerint semmi sértő nem lett vol­na abban, ha a Matica-féle törvénytervezetet fogadják el, mivel hasonló nyelvtörvényeket fogadnak el Európa más, fejlett országaiban is.
5. A különböző kulcsmotívumok megőrzése/ túlélése/átörökítése
Habár a nyelvész, Ján Kačala sajnálatát fejezte ki a Matica sloven-ská-féle nyelvtörvénytervezet 1990-es bukásával kapcsolatban, az ere­deti motívumok átöröklődtek és jelen vannak az 1995-ös nyelvtörvény­ben is. A Kačala könyvében megjelent gondolatok elő-előbukkannak a diskurzusokban (lásd pl. Zalabai [1995].).
A Dél-Szlovákiában élő szlovákok asszimilálódását és diszkrimináci­óját célzó kijelentés (lásd fentebb 4.2.) szó szerint jelent meg Eva Ga-rajová, az akkori kormánykoalíciós párt tagjának hozzászólásaiban a nyelvtörvényről szóló viták folyamán, aki azt mondta, hogy „a nyelvtör­vény megálljt parancsol a Dél-Szlovákiában élő szlovákság asszimiláci­ójának és diszkriminációjának" (államnyelvtörvény, 18). Ez a kijelentés nagyon különösnek, pontosabban szólva hamisnak hangzik már csak abból a tényből is kiindulva - amelyet Plichtová (1993:18) is közöl -, miszerint Szlovákia magyar kisebbségének aránya az 1921-es 21,7% -ről 1991-ben 10,8% -ra csökkent.
Ahogy a fenti 4.3. fejezetben megtalálható, a szlovák nyelvészek azt tartják magukról, hogy joguk és kötelességük a standard nyelv szabá­lyozása, amely védelemre és művelésre szorul. A 2. rész, (2) és (3) tör­vény paragrafusai^[15] a következőt szögezik le:
(2) Az államnyelv formáját a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma határozta meg a szlovák nyelvi intézetek és szakemberek javaslatai alapján.
(3) Bármilyen eltérés a kodifikált államnyelv formájától, amely eltér a nyelv szabályaitól is, nem megengedhető.
1996. január l-jén a kulturális minisztérium kijelentette, hogy az állam­nyelv normái megtalálhatók (i) a szlovák nyelv helyesírási kézikönyvében, amely 1991-ben jelent meg (lásd fent 4.4.), (ii) a szlovák értelmező szó­tárban, amely 1989-ben jelent meg (lásd fent 4.1.), és a (iii) Pravidlá slovenskej vyslovnosti (A szlovák kiejtés szabályai) című kiadványban, 2. kia­dás, 1988). Ezen források tartalmazzák a nyelvészek által leírt standard szlovák nyelv normáit. Ezek testesítik meg „az államnyelv kodifikált for­máját", amelyet szükséges respektálni, figyelemmel kísérni, és betartani. A kodifikált nyelv használatától való eltérés jogi következményekkel járhat.
A kodifikált forma bizonyos személynevekre vonatkozó szabályai disz­kriminatív jellegűek (lásd a 4.4. fejezetet). A Pravidlá slovenského pravopisu című helyesírási szabályok gyűjteményének 40. oldalán, amely a tu­lajdon- és személynevekkel foglalkozik, az áll, hogy a latin helyesírással írt nevek alakját meg kell őrizni, viszont néhány, a magyar történelemből ismert személynevet a szlovák helyesírást követve kell használni, mint pl. Rákóczi helyett Rákod. William Shakespeare nevének esetében sem szük­séges a szlovák helyesírás szabályait követni, és a Viliam Šekspír alakot használni (lásd Zalabai 1995:193).^[16] Ne feledjük, hogy ezen szabályok gyűjteményét a kulturális minisztérium referencia jellegű könyvnek te­kinti „az államnyelv kodifikált formájának meghatározására". Ezért a nyelvészek által létrehozott szabályok a nyelvi tanácsadók és a nyelvrend­őrség tevékenységét alátámasztó jogi alap részét képezhetik.
A nyelvi szuverenitás fogalma (4.5. fejezet) szerepel a szlovák állam nyelvtörvényének preambulumában „... a szlovák nyelv ... a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejeződése". A nyelvi szuverenitás és a nyelvtörvényalkotás közel állnak egymáshoz, mondja Kačala (4.5 feje­zet, lásd fentebb), ez a törvény magyarázatában tükröződik: „Egy nyelvtörvény szerves/természetes része a fejlett jogi rendszereknek" (ál­lamnyelvtörvény, 13).
Szlovákiában csak egy államalkotó nemzet van, mondja Kačala (4.6. fejezet, fent), és ez az a tény, amelyet a törvény magyarázata tartalmaz (államnyelvtörvény, 13).
A szlovák nyelv fontos tényező az állam integritása szempontjából, egyfajta egyesítő erő Szlovákia polgárai számára, egy államszimbólum -Kačala szavai alapján ( 4.7. rész). A törvény indoklásában ez a nyelv „a polgárokat egyesítő nyelv" és „az állampolgárok egymás közti kommu­nikációjának egységes eszköze". A törvényindoklás bírálja az 1990-es hivatalos nyelvről szóló törvényt, amiért az a szlovák nyelvet csak „hi­vatalos nyelvnek" titulálja, és a szlovák állam és ,,[c] a szlovák nyelv szu­verenitása ellenére, a cseh nyelvet másodlagos/ második hivatalos nyelv­nek tekinti" (államnyelvtörvény, 13).
Kačala kijelenti, hogy az államnyelv ismerete nyelvileg egyenlővé te­szi az állampolgárokat, és hozzáteszi, hogy az államnyelv népszerűsíté­se nem irányul senki ellen (4.8. fejezet). Az 1995-ös nyelvtörvény pre-ambuluma kimondja azt is, hogy a szlovák nyelv „garantálja az állam­polgárok szabadságát és jogi egyenlőségét a Szlovák Köztársaság terü­letén". Az 1995-ös nyelvtörvény 1 (4) fejezete kimondja, hogy „A tör­vény nem szabályozza a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvhasználatát. Ezen nyelvek használatával más törvények foglalkoz­nak." A szlovák kormány politikusai folyamatosan ezt a paragrafust idézik, hogy ezzel a nyelvtörvényt ért kritika élét tompítsák. Egyébként sem Kačala állásfoglalása, sem pedig a nyelvtörvény 1(4). fejezete nem egyeztethető össze a Kaplan and Baldauf-féle (1997:271) egyszerű lingvisztikai igazsággal, miszerint:
...a tervezés tevékenységét nem lehet egy nyelvre korlátozni; mert az befo­lyással lesz az összes, a környezetben előforduló nyelvre is. Mindegyik nyelvnek megvan a maga ökológiája, és mindegyik kapcsolatban van más nyelvekkel is.
6. Tüntetés és ellentüntetés
Tanulmányunkban eddig a vezető szlovák nyelvészek nyelvtörvény-nyel kapcsolatos nézeteivel foglalkoztunk, és rámutattunk arra, hogy az a munka, amelyet Kačala 1994-ben megjelentetett, betűjében és szelle­miségében szorosan és részleteiben összefügg az 1995-ben elfogadott nyelvtörvénnyel. Természetesen, minden további bizonyíték hiányában nem mutathatunk rá egyéb összefüggésekre. Az egybeesések véletlen­szerűek, de minden bizonnyal meglepőek. Továbbá felvázoltuk azt is, hogy a szlovák nyelvészek együttműködtek azon politikusokkal, akik beterjesztették és el is fogadták ezt a fölöttébb represszív nyelvtör­vényt.^[17] Kétségtelen, hogy elsősorban a politikusok, és nem a nyelvészek felelőssége a nyelvtörvény, ennek ellenére azon a véleményen vagyunk, hogy a professzionális nyelvészek szerepét benne elemezni kell, tekin­tettel arra, hogy az általuk támogatott törvények emberi és nyelvi jogok tekintetében milyen hatást gyakorolnak az emberek életére. Ha a nyelv­törvényeket illetően a nyelvészek közt jelentős a nézetkülönbség, az an­nak a jele lehet, hogy eltérően értelmezik a szóban forgó kérdést (mindegyik esetben kifinomult, tudományos vita tisztázhatná a nézetel­téréseket, s ez előrelépést eredményezne az ügyben), vagy a nyelvészek filozófiai és/vagy politikai másságuknak a jele is lehet.
Nem sokkal a szlovák nyelvtörvény elfogadása után, az 1996-os év derekán Kontra Miklós magyar nyelvész közzétette annak rövid elem­zését a LINGUIST List-ben (Vol-7-167, Feb 2 1996). 1996. április 17-én az üggyel foglalkozó és az ügyben érintett nyelvészek nemzetközi tiltakozásba kezdtek. Ezt a nyelvtörvény ellen tiltakozó nyilatkozatot világszerte neves nyelvészek írták alá. Több mint száz levelet és faxot eredményezett, melyek címzettjei nem mások voltak, mint Szlovákia köztársasági elnöke, miniszterelnöke és kulturális minisztere. A tiltako­zók olyan törvénymódosításokat követeltek, amelyek tiszteletben tart­ják a Szlovákiában élő nyelvi kisebbségek emberi és nyelvi jogait, to­vábbá olyan törvény létrejöttét szorgalmazták, amely a kisebbségek nyelvhasználatáról szól.
Néhány héttel később a tüntetés egyik szervezője, Tove Skutnabb-Kangas e-mail üzeneteket kapott szlovák nyelvészektől. A levelek egyi­ke Ivor Ripkától érkezett, a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének igazgatójától, egy további levél Sla-vo Ondrejovictól, a nyelvtudományi intézet akkori munkatársától érke­zett. Mindketten a tények hamis felvázolásával vádolták a tüntetőket, és meglepetéssel olvasták az ilyen „neves nyelvészek" aláírását a tüntetők listáján.^[18]
Ekképpen a tüntetés egy ellentüntetést vont maga után, de nyelvé­szeti vitára nem került sor.^[19] Ebben a tanulmányban, sajnos, helyhiány miatt nem tudjuk felsorolni szlovák kollégáink ellenérveit, de röviden idézzük Ondrejovic^[20] gondolatait, aki - az olvasók tudomására adjuk -nem támogatta teljes mértékben a nyelvtörvényt. Ezt írta: „Bírálom Szlovákia nyelvtörvényét, de véleményem szerint minden államnak jo­gában áll, hogy szabályozza nyelvének használatát hivatalos közegek­ben."

Az első pont, amelyet Ondrejovic leveléből idézünk:
Ameddig Dél-Szlovákiában jelen van az asszimiláció, meg kellene hallgat­nunk azokat, akik ezt a saját bőrükön tapasztalják, mert akkor kiderülne, hogy ez Dél-Szlovákia többségi lakosságát érinti, nem pedig a kisebbséget.
Ez az a közismert kijelentés, amely Kačala könyvében található, ti. a törvény indoklása, ugyanakkor nagyrészt szlovák nacionalista eszmefut­tatás/diskurzus. Két probléma merül fel a fent említett kijelentéssel. Elő­ször is: egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a magyarok aránya Szlovákia összlakosságának tekintetében 1921 és 1991 között 50 %-kal csökkent (lásd 3. fejezet). Másodszor: nincs tudomásunk semmi­lyen tudományosan is megalapozott felmérésről, amely alátámasztaná ezt a széles körökben hangoztatott kijelentést. „Hallgatva azoknak a szavát", akik a Dél-Szlovákiában zajló asszimiláció irányáról beszélnek, nem von­hatunk le messzemenő következtetéseket, mivel társadalomtudományi szempontból nem relevánsak. Általában a kisebbség szokott asszimilá­lódni a többségbe. Ha az ellenkezője fordulna elő, akkor egy jelentős stá­tuskülönbségnek kellene lenni a kisebbség és a többség nyelve között. Például a kisebbség, ha egy nemzetközi nyelvet vagy egy volt gyarmat nyelvét használná, beolvaszthatná magába a többség beszélőit. A magyart tekinthetjük exkoloniális nyelvnek, de semmiképpen nem nevezhető nemzetközi nyelvnek. Van itt még néhány tény, amely rámutat annak a kijelentésnek az abszurditására, miszerint a magyarok Dél-Szlovákiában asszimilációra késztetik a szlovákokat. Első: a magyarok gazdaságilag hátrányos helyzetben vannak, mivel a munkanélküliség mértéke Dél-Szlovákiában magasabb, mint bárhol máshol: 12,1% volt az országos át­lag 1996 júniusában, összehasonlítva a Dél-Szlovákiában mért aránnyal, amely 14,9-től 22,5 %-ig terjed (The Hungáriám in Slovakia, 14); má­sodszor: négy magyar kisiskolásból egy, szlovák tanítási nyelvű iskolát lá­togat, de ennek ellenkezője még jóval kisebb arányban sem fordul elő; harmadszor: Szlovákiában a magyar anyanyelvűek átlagosan 2,2%-a ren­delkezik főiskolai vagy egyetemi végzettséggel, amely alul marad a szlo­vák nemzetiségűek 5,2%-ával szemben (Plichtová 1993:16).
A második pontban szereplő, 1995-ös nyelvtörvénnyel kapcsolatos információkat Ondrejovic leveléből emeltük ki:
Az egészségügyi intézmények államnyelven bonyolítják az adminisztrációt. Az alkalmazottak és a páciensek közötti kommunikáció általában állam­nyelven zajlik, viszont ha a páciens egy olyan állampolgár vagy külföldi sze­mély, aki nem beszéli az államnyelvet, a kommunikáció nyelve lehet az, amelyet mindkét fél ismer.
A tiltakozásban az az ellenvetés is felmerül, hogy a törvény „száműzi a magyar nyelv használatát hivatalos fórumokon, megtiltva az anyanyelv használatát többek között magyar orvos és betege között". A levelében Slavo Ondrejovic nem ért egyet ezzel: „Jó képzelőerőre van szükség ah­hoz, hogy bármilyen tiltást találjunk a nyelvtörvényben a magyar nyelv használatát illetően, bármilyen hivatalos fórumról legyen is szó, akár »magyar orvos és páciense között«. „Ondrejoviccsal ellentétben, rámu­tatunk arra, hogy az előző fejezetben idézett törvény akadályozza -megfogalmazása legalábbis ezt implikálja - a magyar nyelv használatát magyar orvos és páciense között, „hacsak a páciens nem beszéli az ál­lamnyelvet". Más szóval, nem engedélyezett azon nyelv használata, amely a kisebbségiek saját anyanyelven történő kommunikációját szol­gálja.
7. A nyelvrendőrség és a nyelvészeti próbatételek/kihívások
In post - a szlovák nyelvtörvény szorgalmazóit (a nyelvészeti szakta­nácsadókat) 1995-től javaslatokkal és irányelvekkel látják el professzi­onális nyelvészek. A nyelvészek ezen félig törvényes szerepét már 1993 júliusában hangsúlyozták, konkrétan az akkori kulturális miniszter egy sajtótájékoztatón tett bejelentéséből ez nyilvánvalóvá vált:
semmilyen körülmények között nem került sor az Európa Tanács (ET) ál­tal támasztott, tulajdonnevekkel kapcsolatos követelmények megkerülésére, de ez az intézmény egyszerűen nem kényszeríthet ránk bizonyos dolgokat, mondta Slobodník. Arra a magyar kisebbség által támasztott kérelemre cél­zott, miszerint ne legyen kötelező a nők vezetéknevéhez hozzákapcsolni az -ová végződést (egy szlovák nyelvtani szabály).^[21] A szlovák nyelv fájdalma­san viseli el a más nyelvekből átvett elemeket. De van egy bizonyos határ, amelyen nem lehet túllépni, és bennünket sem kényszeríthet erre senki, mondta Slobodník.
Hozzátette, hogy a szlovák kormány döntése a szlovák nyelvtan megőr­zésének alapelvéből indul ki. Az ET nem írhatja nekünk elő a nyelvtant, mert abban nem kompetens. Ez a Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézet -mint a szlovák nyelvészet legfőbb intézménye - kompetenciájába tartozik hangsúlyozta Slobodník (FBIS-EEU-93-133).
A nyelvtörvény magyarázata a Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézet szerepét a következőképpen jellemzi:
Az államnyelv kodifikált változatában eszközölt módosításokról a kulturá­lis minisztérium hivatott dönteni. E a döntéseket a szlovák nyelvészek ja­vaslatai alapján hozzák meg. Ezek a nyelvészek pedig a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének Matica slovenská elnevezésű osztályának az alkalmazottai, illetve a főiskolák szlovák tanszékeinek alkalmazottai (államnyelvtörvény, 14).
Úgyszintén, a Štúr Intézet jelenlegi és volt igazgatói alkotják a Köz­ponti Nyelvi Tanácsot, melyet a szlovák kormány nevezett ki 1996 már­ciusában. A magyar Új Szó napilap 1996. március 22-i számában a kö­vetkezőt olvashatjuk erről:
Tegnap Ivan Hudec kulturális miniszter Pozsonyban kinevezte a Központi Nyelvi Tanács tagjait: Ján Kacalát, Ján Dorul'át, Milán Majtánt, Ivan Ma-sárt, Jozef Mistríket, Jozef Mlaceket, Simon Ondrust, Mária Pisárcikovát, Matej Povazajt, Ivor Ripkát és Ján Sabolt. Feladatuk az lesz, hogy megte­gyék a megfelelő intézkedéseket, és segítséget nyújtsanak az államnyelvet védő törvény megfigyelésében. Továbbá az is kötelességük, hogy szakértői véleményt alkossanak az államnyelv használatának fontos részleteiről, fi­gyelemmel kísérjék a különböző szakbizottságok tevékenységeit, és felül­vizsgálják a nyelvi konzulensek munkáját (Nyelvtanács született).
Ilyenformán bizonyára létezett bizonyos mértékű együttműködés a harmadik Meciar-kormány politikusai (1994-1998) és a nyelvészek kö­zött a nyelvhasználattal kapcsolatos szabályok kialakításában (lásd Skutnabb-Kangas and Phillipson 1996).
A tanulmány utolsó részében szeretnénk beszámolni egy nyelvészeti értekezletről, amelyen Kontra Miklós mint az MTA Nyelvtudományi Intézete képviselője is részt vett, s amely 1997. november 25-én zajlott Pozsonyban, a Štúr Nyelvtudományi Intézetben.
A találkozón leszögezték, hogy a nyelvi konzulensek tevékenységei­nek vezérelveit a kulturális minisztérium határozza meg. A nyelvi kon-zulensi poszt betöltéséhez szükséges követelmények a következők: főis­kolai vagy egyetemi végzettség és legalább öt év gyakorlat. Továbbá a nyelvi szaktanácsadóknak bizonyítaniuk kell a jártasságukat 20, a nyelv­törvénnyel kapcsolatos törvényt illetően.
A találkozón megtárgyalt érdekes nyelvtervezési ügyek közül egyet szeretnénk kiemelni, amely jól illusztrálja azokat a problémákat, ame­lyek a változó nyelvhasználat és a változtathatatlan jogi szabályozások ütközéséből származnak. A nyelvtörvény második bekezdése azt mond­ja, hogy az államnyelv kodifikált változatát az erre hivatott szlovák nyelvi intézetek javaslata alapján a kulturális minisztérium határozta meg. Az államnyelv ezen kodifikált változatától való eltérések nem el­fogadhatók (lásd fent: 5. fejezet). Más szóval, ha az előírt szabályok megszegése pénzbírságot von maga után, fontos kérdéssé válik az, hogy mi tekinthető szabálysértésnek, és mi nem.
A találkozón Ján Bosák, szociolingvisztikával foglalkozó nyelvész felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy néhány esetben nyelvi eltéré­sek találhatók azokban a könyvekben, amelyeket 1996. januárjában je­lölt ki a kulturális minisztérium a standard szlovák nyelv normáinak alapirodalmaként. Azt is bírálta, hogy egy 1996-ban megjelent morfo­lógiakönyvet, melyet hosszú ideig nem adtak újra ki, a későbbiekben szintén irányadó irodalomnak jelöltek. Bosák megkérdezte a nyelvi szaktanácsadóktól, hogy a napi munkájuk folyamán hogyan kezelnek olyan anomáliákat, amelyek abból adódnak, hogy az egyik mérvadó könyvben feltüntetett nyelvi forma helyesnek van elkönyvelve, míg a másik szakkönyv helytelennek minősíti ugyanazt a formát. Például kü­lönbségek találhatók a helyesírási szabályok és a szlovák értelmező szó­tár között. A nyelvész Matej Povazaj, aki egyébként a Központi Nyelvi Tanács tagja, azt nyilatkozta erről, hogy (i) ilyen eset nagyon gyéren fordul elő, és (ii) nincsenek anyagi eszközök az irányadó könyvek újra-nyomtatására. A vitában néhányan azt javasolták, hogy a nyelvi eltéré­sek elbírálásában a legújabb kiadású könyvekben szereplő formák le­gyenek mérvadóak.
8. Zárszó
A 21. század kezdetén világszerte el van terjedve a nyelvi diszkrimi­náció. Ezt a fajta diszkriminációt gyakran egy-egy represszív nyelvtöt-vény táplálja. Noha a nyelvészek többsége elfogadja vagy helyesli a lát­ványos nyelvpolitizálást, mindegyikük mégsem ért ezzel egyet. A nyel­vi szakértők és nyelvészek befolyásolni tudják a politikusokat, és ennél­fogva, közvetve, részt is vesznek a nyelvpolitika formálásában és a tör­vények alakításában. Bízunk abban, hogy a tudományos objektivitás hi­ánya miatt felmerülő etikai problémák és a nyelvészek társadalom irán­ti elkötelezettségéből kifolyólag továbbra is szükséges a téma beható vizsgálata. Reméljük, hogy e nem mindennapi eset leírásával -, melyben a nyelvtudósok jelentős szerepet játszhattak egy fölöttébb represszív nyelvtörvény meghozásával - hozzájárultunk ehhez.
Szakirodalom
Balázs Géza 1998. Mi vár a nem magyaros üzletnevekre?. Edes Anya­nyelvünk 20/3:4.
Baugh, John 1996. Linguistic discrimination. In Goebl, Hans et al. (eds.). Contact Linguistics, Volume I. Berlin: Walter de Gruyter, 709-714.
Brookes, Heather and Shirley Brice Heath 1997. Review of Tove Skutnabb-Kangas and Róbert Phillipson (eds.), Linguistic Humán Rights: Overcoming Linguistic Discrimination, Berlin: Mouton de Gruyter, 1994. International Journal of the Socio/ogy of Language 127, 197-208.
Brunner, Georg 1994. Nation-states and minorities in the Eastern part of Europe. Regio: A Review of Minority and Ethnic Studies, 5-38.

Budapest: László Teleki Foundation. Bugajski, Janusz 1991. Ethnic Politics in Eastern Europe: A Guide to Nationality Policies, Organizations, and Parties. Armonk/NewYork/London: M. E. Sharpé. Capková, V. 1994. Slovak. In Asher, R. E. (ed.), The Encyclopedia of

Language and Linguistics. Oxford: Pergamon Press, 3971-3972. Crawford, James 1992. Language Loyalties: A Source Book on the Official English Controversy. Chicago: The University of Chicago Press.
Cummins, Jim 1991. The politics of paranoia: Reflections on the bilin-gual education debate. In Garcia, Ofelia (ed.), Bilingual Education: Focusschrift in Honor of Joshua A. Fishman on the Occasion of his 65th Birthday, Volume I. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins, 183-199.
Davies, Alan 1996. Ironising the myth of linguicism. Journal of Multilingual and Multicultural Development 17, 485-496.
FBIS-EEU-93-133. 1993. Government Returns Law on Names to Parliament. 14 July, p. 18.

Gupta, Anthca 1997. Language rights. English Today 13(2), 24-26.
Gyurcsik Iván 1998. Az államnyelvről szóló törvény a Szlovák Alkot­mánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum 1-2, 40-56.
Gyurcsik Iván and James Satterwhite 1996. The Hungarians in Slova-kia. Nationalities Papers 24(3), 509-524.
The Hungarians in Slovakia 1997. Bratislava (Pozsony): Information Centre of the Hungárián Coalition in Slovakia.
Kačala, Ján 1994. Slovencina - vec politická? Martin: Matica slovens­ká.
Kaplan, Róbert B. and Richárd B. Baldauf, Jr. 1997. Language Planning from Practice to Theory. Clevedon: Multilingual Matters.
Kontra Miklós 1995/96. English Only's cousin: Slovak Ordy.Acta Lin-guistika Hungarica 43, 345-372.
1996. The wars over names in Slovakia. Language Problems and Langu­age Planning 20, 160-167.
1997. On the right to use the language of one's choice in Slovakia. Ca-nadian Centrefor Linguistic Rights Bulletin 4(1), 5-8.

Kusy, Miroslav 1996. The Hungárián minority in Slovakia under the conditions of the Slovak nation state. Perspectives 6-7, 63-73. Labov, William 1982. Objectivity and commitment in linguistic science: The case of the Black English trial in Ann Arbor. Language in

Society 11, 165-201. LSA Statement on Language Rights 1996. LSA Bulletin 151, March 1996.
Magyar iskolák bezárásával fenyegetőznek 1998. Magyar Hírlap, 1998. június 6., p. 3.
Nás Kovács Beáta 1996. Chronology. Nationalities Papers 24, 563-586.
Nunberg, Geoffrey 1989. Linguists and the official language move-ment. Language 65, 579-587.
1997 Lingo jingo: English-Only and the new nativism. The American Prospect, July-August 1997, 40-7.

Nyelvtanács született 1996. Új Szó, 1996. március 22., oldal. 1.
Obrman, Ján 1990. Language law stirs controversy in Slovakia. Report on Eastern Europe 1(46), 13-7.
Ondrejovic, Slavo 1993. Contact languages and minorities in the Slo­vak Republic: An encylopedic overview. Humán Affairs 3(2), 155-169.
Phillipson, Róbert 1992. Linguistic Imperialism. Oxford: Oxford Uni­versity Press. 1997. Realities and myths of linguistic imperialism. Journal of Multi-lingual and Multkultural Development 18, 238-247.
Phillipson, Róbert and Tove Skutnabb-Kangas 1995 Linguistic rights and wrongs. Applied Linguistics 16, 483-504.
Plichtová, Jana 1993. Czechoslovakia as a multi-cultural state in the context of the region: 1918-92. In Minorities in Central and Eastern Europe, 11-8. London: Minority Rights Group.
Pomogáts Béla 1996. Anyanyelvünk védelmében. Magyar Hírlap, 1996. szeptember 14., oldal. 14,
Réger Zita 1988. A cigány nyelv: Kutatások és vitapontok. Műhely­munkák a nyelvészet és társtudományai köréből 4, 155-178.
Rickford, John Russell 1997. Unequal partnership: Sociolinguistics and the African American speech community. Language in Society 26, 161-197.
rosdy 1996. A jövőben nő a határon túli magyar színházak támogatása. Magyar Nemzet, 1996. augusztus 13., p. 11.
Safran, William 1992. Language, ideology, and state-building: A com-parison of policies in Francé, Israel, and the Soviet Union. Interna­tional Political Science Review 13, 397-414.
Sándor Eleonóra 1997. Döntésre vár a szlovák államnyelvtörvény. Ma­gyar Hírlap 1997. augusztus 13., p. 3.
Short, Dávid 1990. Czech and Slovak. In Comrie, Bemard (ed.), The World's Major Languages. New York/Oxford: Oxford University Press, 367-390.
Silverstein, M. 1979. Language structure and linguistic ideology. In Clyne, R., W. Hanks, and C. Hofbauer (eds.), The Elements:A Para-session on Linguistic Units and Levels. Chicago: Chicago Linguistic Society, 193-247.
Skutnabb-Kangas, Tove 1996. Educational language choice - multilin-gual diversity or monolingual reductionism? In Hellinger, Marlis and Ulrich Ammon (eds.), Contrastive Sociolinguistics, Berlin/New York: Mouton de Gruyter, 175-204.
1998a. Humán rights and language wrongs - a future for diversity? Language Sciences 20, 5-27.
1998b. Language rights: Not political but scientific correctness. English Today 14/4,40-43.
Skutnabb-Kangas, Tove and Róbert Phillipson (eds.) 1994. Linguistic Humán Rights: Overcoming Linguistic Discrimination. Berlin: Mo­uton de Gruyter.
Skutnabb-Kangas, Tove and Róbert Phillipson 1996. Linguicide and linguicism. In Goebl, Hans et al. (eds.), Contact Linguistics, Volume I. Berlin: Walter de Gruyter, 667-675.
The Slovak State Language Law [1995]. The Slovak State Language Law and the Minorities: Critical Remarks and Analyses. Budapest: Minority Protection Association, no publication date [1995].
Stein, Gábriellé and Randolph Quirk 1995. Standard English? TheEu-ropean English Messenger IV(2), 62-63.
Trudgill, Péter 1995. Dialect and dialects in the new Europe. The Eu-ropean English Messenger IV( 1), 44-46.
1996. Standard English and the National Curriculum. The European English Messenger V(l), 63-65.
1998 When death is unspoken. The Times Higher Educational Supple-ment, 8 May, 1998, p. 26.
Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre? 1997. Jegyző­könyv a Magyar Nyelvi Bizottság 1996. május 3-i üléséről. Magyar Nyelvőr 121, 104-120.
Vekerdy József 1988. The Gypsies and the Gypsy problem in Hungary. Hungárián Studies Review 15(2), 13-26.
Wolfram, Walt and Natalie Schilling-Estes 1995. Moribund dialects and the endangerment canon: The case of Ocracoke Brogue. Lan­guage 71, 696-721.
Woolard, Kathryn and Bambi B. Schieffelin 1994. Language ideology. AnnualReview of Anthropology 23, 55-82.
Zalabai Zsigmond (szerk.) 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A 'táb-laháboru és a 'névháboru szlovákiai magyar sajtódokumentumaibői 1990-1994. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

---

^[1] A tanulmány Kontra Miklóssal készült társszerzőségben. A korábbi vázlatok, szövegtervezetek rendkívül hasznos kritikájáért hálánkat fejezzük ki Fenyve­si Annának, Lanstyák Istvánnak, Donald W. Peckhamnek, Róbert Phillip-sonnak és Tove Skutnabb-Kangasnak. Mondanunk sem kell, hogy felelősek vagyunk a megjelent véleményekért és az esetlegesen előforduló hibákért.

^[2] A magyarok kronológiája Csehszlovákiában/Szlovákiában 1994 szeptembe­rében, lásd Nás (1996:576-580).

^[3] Ondrejovié (1993:159) hasonlóan megtévesztő állítást közöl: ,Az 1990-ben meg­jelent törvény értelmében a nemzeti kisebbségek anyanyelvüket a hivatalos érint­kezésben azokon a településeken használhatják, amelyeken a kisebbség aránya leg­alább 20%". Nem tudjuk megállapítani, hogy a - Cummins által a 2. bekezdésben említett - dezinformáció melyik meghatározása felel meg jelen szerzők állításainak.
^[4] A törvény nem hivatalos angol fordítása, Kontra tanulmányaiban (1995/1996 és 1997).

^[5] Bírságok felsorolására, lásd Kontra (1995/96). Pl. a maximálisan kiszabható bírság az 5. bekezdés 4. paragrafusa megsértőjének a tévében vagy a rádióban történő, kisebbségi nyelven való közvetítésért, amennyiben az nincs teljes egészében szlovák nyelven is sugározva, 500 000 korona. Ez az összeg Szlo­vákia nukleáris fenyegetéséért kiszabható maximális bírság felének felel meg. Ha magánszemély 12 éven aluli gyermekek számára magyar nyelven audio­

vizuális programot készít, és ez a program nincs szlovákul szinkronizálva, a maximálisan kiszabható bírság 50 000 korona; ez csaknem 17-szer nagyobb, mint a szlovák zászló megbecstelenítéséért kiszabható maximális bírság (3 000 korona).

^[6] Az 1995-ös törvény indoklása (kommentár magyarázza a törvény célját) utal arra, hogy Szlovákia etnikailag nem szlovák állampolgárai - ők az ország la­kosságának mintegy 20%-át alkotják - nem „államalkotó tényezők": A szlo­vák nyelv a szlovákok államnyelve, mindazon szlovákoknak, akik a Szlovák Köztársaság egyedüli államalkotó tényezői. A szlovák nvelv funkciója a Szlo­vák Köztársaság állampolgárainak egységesítése, amely funkció a szlovákok, mint „államalkotó tényező" pozíciójából adódik. (A szlovák államnyelvről és a kisebbségekről szóló törvény, 13. oldal). Ami megválaszolatlanul maradt a tör­vény indoklása során: Ha államalkotó tényezőnek csak az etnikai szlovákok tekinthetők, ez esetben minek tekinthetők a nemzeti kisebbségek? (S.Sz. és M.K. megjegyzése)
^[7] Kusy szerint, a polgári állam - az egyenlőség elvét követve — az összes állam­polgár polgári együttélésének szabályain alapszik, ugyanakkor a nemzetállam a domináns nemzet felsőbbrendűségén.
^[8] A törvény megsértésének elbírálása, valamint a bírságok kiszabása az ún. „nyelvrendőrök" (állami hivatalnokok, akik biztosítják az államnyelv betartá­sára vonatkozó szabályokat) feladata. Tevékenységük illusztrálása végett most kiragadunk egyet az 1997 augusztusától beérkezett számtalan bejelentés kö­zül: A nyelvrendőrök átkutatták a lévai magyar református templom lelké­szének magántulajdonát. Pásztori Attila távollétében ellenőrizték magánjel­legű feljegyzéseit, lapozgatták naplóját és a titkára jelenlétében bírsággal fe­nyegetőztek. ... A nyelvrendőrség vezetője azt is kijelentette, hogy mindent megtesz azért, hogy eltávolítsa a magyar református temetőből a magyar honfoglalás 1100. évfordulójának emlékére emelt emlékművet (Sándor 1997).
^[9] Miközben az „English Only" mozgalom az USA-ban a státusztervezés körül forog, a magyar viták a nyelvhasználatra vonatkozó jogokat illetően a kor­pusztervezés felé irányulnak; a korpusztervezés a nyelv lexikális tisztaságának megőrzését jelenti. Az ilyen és ehhez hasonló „szentimentális" mozgalmak a magyar társadalomban széles körben elfogadottak, bár kisebbségben vannak azok, akik nyíltan kiállnak az idegen szavak használata mellett. A Magyar Tudományos Akadémia folyamatosan ellenezte a nyelvtörvényt mint a nyelv­kultúra megerősítésének eszközét. Néhány nyelvművelő (pl. Balázs 1998) kri­tizálta a nyelvészeti szempontból rosszul stilizált és nem informatív üzlet­megjelöléseket (kereskedelmi megnevezéseket).
^[10] „Az államnyelvről szóló törvényjavaslat során több, más európai országokban érvényben lévő rendeletet vettünk figyelembe, elsősorban Franciaországban, Litvániában, Belgiumban és Hollandiában." (Az államnyelvről szóló törvény indoklása a szlovák államnyelvről szóló törvényben, 14. oldal)

^[11] Az 1863-ban létrehozott Matica slovenská eredetileg kulturális szervezet volt, amely jelentős szerepet játszott a szlovák identitástudat megőrzésében és támo­gatásában. Gyurcsik és Satterwhite (1996:523) szerint „jelenlegi szerepe teljesen más: 1989 novemberét követően a Matica vezetői tömegmegmozdulásokat szerveztek a kisebbségek ellen (1990 októbere), támogatták a diszkriminációs törvények elfogadását (pl. a nyelvtörvényt), valamint olyan memorandumot fo­gadtak el, melynek célja a kisebbségi jogok szélsőséges korlátozása volt (1990. március, 1992. április)." Bugajski (1994:339) az alábbiakban feltüntetett módon jellemzi a Matica tevékenységét: .Amennyiben továbbra is nő a magyarok és szlovákok közötti feszültség, a Matica valószínűleg előtérbe kerül, és kész ideo­lógiai, valamint konceptuális segítséget nyújtani bármilyen kisebbség ellen irá­nyuló rendelkezésnek."
^[12] A szlovákoknak presztízskérdés a csehekkel való összehasonlítgatás, amelyről Plichtová így vélekedik (1993:18): ,A szlovákok azt hiszik, hogy a csehek lené­zik őket, és mindig találnak valamilyen okot arra, hogy ne haladhassanak a korral". A csehek és szlovákok „sok ponton kötődnek egymáshoz és a lakosság 90 százaléka mindkét fél részéről jó szándékú" (Short 1990:367). A 14. században a cseh nyelvet a mai Szlovákia területén irodalmi nyelvként kezdték el használ­ni. ,Az egységes szlovák nyelv a 19. század közepén alakult ki. 1918-ban, Csehszlovákia megalakulását követően Szlovákia államnyelve lett" (Capková 1994:3971). Addig a latin vagy magyar volt a hivatalos nyelv.

^[13] Az 1968-as prágai tavasztól kezdődően 1992 decemberéig a Cseh és Szlovák Köztársaság, Csehszlovákián belül két szövetségi államot alkotott. Ügy a szlovák, mind a cseh nyelv hivatalos államnyelv volt, viszont a szlovák presz­tízse alacsonyabb volt.

^[14] A második találkozóra 1993-ban került sor. Gyurcsik és Satterwihite (1996:524) következőképpen fogalmazott a találkozót illetően: Az ún. szlo­vák nemzet második memorandumát 1993. április 4-én fogadták el a Mati­ca slovenská nagysurányi összejövetelén, ahol az államnyelv védelméről, a magyar oktatási nyelv felszámolásáról, valamint a helyi önkormányzati vá­lasztási törvényekről és Szlovákia területi/közigazgatási felosztásáról volt szó. Ezenfelül, az államvédelmi törvény a magyarok politikai és kulturális jogai­nak korlátozására irányult. Néhány héttel később, a parlament épületeket biztosított a Matica slovenská számára, ugyanakkor a miniszterelnök, mint fontos intézményt, teljes támogatásáról biztosította. A második memoran­dum egyes tételei a kormányprogram részévé váltak.

^[15]A Kontra Miklós (1995/96) által készített nem hivatalos angol fordításból különféle lapokban kivonatok jelentek meg a törvényből. Kontra Miklós (1995/96:368) azzal érvelt, hogy ennek az új (1991) szabálynak betartása egy olyan „mélyreható" ismeretet előfeltételez, amely szerint a ma­gyarok a „szlovák történelem magyar érájához" tartozó elemnek tekinthetők.

^[16]Egy abszurd és abszolút rendhagyó helyesírásra vonatkozó követelmény az, amely megköveteli az adott személynév helyesírásának megváltoztatását, ha annak viselője a szlovák történelem „része volt", viszont meghagyja az eredeti helyesírást, ha az adott személy nem tekintendő a szlovák történelem szem­pontjából jelentős személyiségnek.

^[17] Lásd Kontra (1996:163-164) - a szlovák nyelvészek szerepét a helységnevek helyesírásáról szóló vitát illetően. A „személynevek háborújában" a szlovák­ sággal foglalkozó vezető kutatóintézet igazgatója 1993-ban támogatta a kor­ mány azon igyekezetét, hogy az érzékelhető etnikai csoportokat erőszakkal asszimilálják (részletesen lásd Kontra 1995/96:366-367).
^[18] A tiltakozók közül említést érdemelnek, többek között Ulrich Amnion, E. Annamalai, Phil Bensőn, Richárd Benton, Chris Candlin, J. K. Chambers, Michael Clyne, Dávid Corson, Joshua Fishman, Braj and Yamuna Kachru, William Labov, Róbert Phillipson, Dennis Preston, Ivan Sag, Péter Trudgill, Ruth Wodak és sokan mások.
^[19] Az államnyelvtörvényt támogató szlovák nyelvészek nem nagy erőfeszítése­ket tettek annak érdekében, hogy az 1997-ben megtartott nemzetközi kon­ferenciákon beszámoljanak a szlovákiai helyzetről: nem vettek részt szlovák nyelvész előadók a május 28-31-én megtartott Kapcsolat+Konfliktus című konferencián Brüsszelben vagy az október 16-19-én Budapesten megtartott nemzetközi Nyelvi Emberi Jogok konferencián sem.
^[20] Köszönet Tove Skutnabb-Kangasnak, aki a rendelkezésünkre bocsájtotta Slavo Ondrejoviccsal váltott e-mailjeit.

^[21] A fő probléma „a személynevekről folytatott háborúban" (lásd Kontra 1996) az, hogy vajon az etnikailag nem szlovák nőnemű állampolgároknak használ­niuk kell-e a vezetékneveik végén a szlovák -ová utótagot. (A szerzők meg­jegyzése, S.Sz. és M.K.)

---

Az írás eredeti megjelenésének helye:

2000. Simon Szabolcs-Kontra Miklós: Slovak linguists and Slovak language laws: An analysis of Slovak language policy. Multilingua. Journal of cross-cultural and interlanguage communication. (Editor: Richard J. Watts) Mounton de Gruyter: Berlin, New York. 73-94.