Oto Psenak 
13-10-26 
5,627 
Niektoré knihy zdieľajú osudy svojich autorov. Martin Vietor vydal v lete r. 1968 knihu "Dejiny okupácie južného Slovenska" (SAV, 1968), ktorá budí rozpaky svojim 500-stranovým rozsahom i pohnútkami, ktoré viedli k jej napísaniu...
Spomenuli sme v úvode, že doterajšie čiastkové spracovania si všímali iba jednotlivé časti obyvateľstva spoločnosti a politických hnutí okupovaného územia, pričom predovśetkým tie,ktoré po väčšinu obdobia ostávali v menšine či už početne, alebo aj politickým vplyvom, ako boli napr. komunistickou stranou ovplyvnené slovenské a maďarské protifašistické skupiny. Možno povedať, že doteraz zákadná masa obyvateľstva, a to tak slovenského ako maďarského nebola objektom podrobnejšieho výskumu, tvorila skůr kulisu, pozadie čiastkových výskumov. Vietorova práca sa usiluje prekonať na širšom fronte, nielen už spomínaným sledovaním hospodárskych, sociálnych foriem národnostného útlaku (tu vykonal priekopnícku prácu vo svojich štúdiách maďarský historik Tilkovszky).
Popri tom Vietor dáva zreteľne v celkových dejinách tohto územia slovenskému národnooslobodzovaciemu a obrannému zápasu, vedenému na nacionálnej základni, to miesto, ktoré mu významom i dosahom patrí. Po druhé, aj keď nie už v takom rozsahu, a tak úspešne, Vietor vťahuje na historické javisko aj maďarské obyvateľstvo okupovaného územia. Nie anonymne alebo skryté za neproporcionálne zväčšenou zástenou malej aktívnej protifašistickej menšiny, ale také, ako v skutočnosti bolo: politicky i triedne rozštiepené, diferencované, v prvom období okupácie do značnej miery opojené nacionálnym víťazstvom, postupne sklamávané, zatrpknuté, pritom však vzhľadom na svoje zvláštne postavenie „oslobodenej", ale neplnoprávnej, avšak voči Slovákom privilegovanej skupiny, neschopné, ako ostatne väčšina maďarskej spoločnosti tej doby, nájsť primerané, povojnovej demokratickej Európe zodpovedajúce východisko zo situácie a hlavne priestor pre presvedčivý čin. Vietor ani pri slovenskej, ani pri maďarskej zložke obyvateľstva okupovaného územia nezakrýva mnohé vedľajšie či bludné prúdy, akým je napríklad ilúzia o možnostiach a charaktere slovenského štátu, podliehanie jednotlivcov i menších skupín predstavám o „národnostne spravodlivej" novej Európe a „völkisch" politike Hitlera. Rovnako však ukazuje, a to je dôležitý poznatok pre akúkoľvek syntézu, že slovenské národno-obranné hnutie, v svojej väčšine a v podstate malo pokrokový, demokratický charakter, a to bez ohľadu na záujmy, názory či predstavy niektorých jeho oficiálnych predstaviteľov, a to napriek podobe, ktorú mu v legálnej forme niekedy vnucoval horthyovský režim.
Vietorova práca vychádza z Viedenskej arbitráže. Aj keď, samozrejme, nemožno žiadať rozšírenie i tak už pre nášho čitateľa asi príliš rozsiahleho diela o nové kapitoly, chýba tu predsa len pevnejšia opora v objasnení politického stavu južného Slovenska pred okupáciou. Z hľadiska reakcií maďarského obyvateľstva žiadala by sa analýza jeho politického rozloženia a zmýšľania pred Viedenskou arbitrážou. Na strane 12 v poznámke 7 sa uvádzajú iba príklady z výsledkov obecných volieb r. 1938, pritom nie práve najtypickejšie. Archívny materiál i publikované výsledky umožňujú tu však hlbší rozbor. Autor podceňuje vplyv Zjednotenej maďarskej strany smerom dole. Podobný rozbor by sa, pravda, žiadal aj pre slovenskú zložku obyvateľstva.
Prekvapuje stručnosť pasáže o druhej etape okupácie v marci 1939 na východnom Slovensku. Tento zábor mal podstatný vplyv na formovanie nielen medzištátnych slovensko-maďarských vzťahov, ale ovplyvnil aj niektoré taktické ťahy okupačnej moci, najmä na východnom Slovensku. Autor sa tu obmedzuje na reprodukciu iba niekoľkých maďarských dokumentov, takže vysvetlenie už aj príčin tohto, záboru je nepresné a nepresvedčivé. Vysvetlenie vyznieva tak, ako by po obsadení Zakarpatskej Ukrajiny chcelo Maďarsko obsadiť aj Sedmohradsko, a „preto Hitler dal súhlas k tomu, aby maďarská armáda obsadila radšej východné pohraničné oblasti slovenského štátu (str. 52).
Nehovoriac o celkom nepravdepodobnom dôvode a nepredstaviteľnosti „kompenzácie" malou časťou východného Slovenska za jeden z hlavných cieľov maďarského revizionizmu — Sedmohradsko, vypúšťa sa tu z výkladu celý komponent maďarsko-poľských vztahov, nejasnosti okolo nemeckej „ochrany Slovenska", zložitá história východnej slovenskej hranice atď., o čom jestvuje množstvo dokladov i dielových pohľadov historikov. (Naposledy Jörg K. H o en s c h, Ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei, Tübingen 1967). Najmä v prvých častiach práce čitateľovi citeľne chýba text Viedenskej arbitráže, na ktorý sa autor neustále odvoláva a ktorého publikovanie by vzhľadom na rozsah práce nebolo problémom. Kniha sa opiera o veľké množstvo originálneho archívneho materiálu prevažne z maďarských ústredných fondov v Budapešti a potom z materiálov okupačnej admimstratívy v župách a okresoch. Na mnohých miestach však akoby sa cítila jednostrannosť týchto zdrojov informácií, čo sa prejavuje tak pri posudzovaní situácie v slovenskom štáte (napríklad očami maďarského vyslanectva či pozorovateľov , pohraničného územia), ako aj pomerov medzi slovenskou menšinou. Autor nevyužil všetky možnosti korigovania takýchto jednostranností materiálom z niektorých prístupných a vcelku prehľadných fondov v slovenských archívoch, ktoré nepoužil buď vôbec, alebo iba sporadicky. Je to najmä fond slovenského Ministerstva zahraničných veci, materiály osídľovacieho úradu, Slovenskej ligy, ale napr. aj fondy pohraničných slovenských Bratislavskej, Nitrianskej, Pohronskej a predovšetkým Šarišsko-zemplínskej župy, ktorá vzhľadom na zloženie východoslovenskej malomestskej spoločnosti i blízkosť Košíc bola akýmsi pozorovacím miestom pre život a situáciu na okupovanom území.
Sústavné využitie slovenských fondov umožnilo by odstrániť aj jeden metodologický
nedostatok, ktorý túto cennú monografiu na viacerých miestach poznamenáva. Autor
su necháva totiž často viesť údajmi ním sústavne prebádaných a sledovaných ústredných fondov, pritom však v týchto dokumentoch naznačené problémy nesleduje, ale iba ich registruje či oznamuje bez toho, aby problém sledoval v jeho vyústení a konkretizácii.
Tomuto zodpovedá aj spôsob a štýl výkladu. Nadmerné používanie nekonkrétnych foriem (povedalo sa, určilo sa, rozhodlo sa, zaviedlo sa) nie je iba štylistickou záležitosťou. Ponecháva v hmle a neurčitosti nielen kto, kedy, ako a prečo niečo robil, nariadil atď., ale vzhľadom na to, že ide prevažne o pramene administratívneho a normatívneho charakteru, nie je ani vo vážnych veciach často istota, ako vyzerá pomer medzi literou zákona, vyhlášky, predpisu a ich naplnením v živote. A tu býva priepasť veľká. Spomeňme napr. z tohto istého obdobia už chronický údaj v populárnych príručkách a článkoch o zriadení koncentračného tábora na Slovensku za autonómie, ktorý sa opiera tiež o normu, ale ktorá nebola realizovaná? Príkladov takejto neistoty vo Vietorovej práci je veľa. Napr. na str. 218 sa hovorí, že „sa zhabali" rozhlasové prijímače. Komu, kde, v akom množstve, na ako dlho? Zdanlivo maličkosť, ale každý špecialista na dejiny druhej svetovej vojny vie, aký význam mala rozhlasová propaganda a jej rozšírenie. Na str. 228 sa napr. hovorí o emigrantoch, ktorí prechádzali cez územie Maďarska. Roku 1940 „mali sa zachytení emigranti odovzdať policajnej záchytnej stanici v Budapešti". Odpoveď na osud tohto opatrenia — citovaného, zrejme, z úradného dokumentu, chýba, ale vzhľadom na závažnosť prechodov a p r evodov emigrantov obyvateľstva by tu mala aspoň stručne byť, najmä keď o veci jestvuje literatúra. Na str. 231 je iný príklad takéhoto prístupu. Hovorí sa tu že perzekučná vlna bola zvlášť silná na okupovanom území. Urýchlene sa zakladali a rozširovali internačné tábory, ktoré pre nedostatok najprimitívnejších hygienických zariadení boli pareniskami nákazlivých chorôb". Sú tu niektoré úradmi
uvádzané dôvody internácie, v poznámke je publikovaný počet v jednom období internovaných ludí z Košíc, ale márne čitateľ hľadá, kde tieto tábory boli, kto ich viedol, podrobnosti o živote v nich, teda údaje, ktoré vo vyčerpávajúcej monografii o okupácii by, zrejme, aspoň stručne mali byť, alebo aspoň odkaz na nespracovanosť témy.
Samozrejme nemožno od žiadnej práce, tým skôr od takej, ktorá, ako sme uviedli už hore, robí syntézu do veľkej miery z vlastnej monografickej základne, očakávať úplné vyčerpanie problematiky. Tu však tieto príklady uvádzame skôr na ilustráciu medzier metódy, ktorá vychádza z ústredných a administratívnych fondov, avšak nepokračuje dôsledne v sledovaní v nich naznačených a otvorených kľúčových a závažných otázok. Iný charakter majú, pravda, tie medzery, v poznaní ktorých závažnosť celkový výklad Vietora nezaručuje, ale ktoré by si vyžadovali naozaj podrobné a špeciálne štúdium.
Takou je napr. sledovanie osudu a politického vývoja obyvateľov okupovaných oblastí v radoch maďarskej armády. Vieme z dejín slovenského štátu, aký význam mali frontové zážitky pre mladú aktívnu generáciu a jej politické dozrievanie, avšak o vplyve vojnových skúseností na veľmi početné a tvrdšie skúšané skupiny mužov z okupovaného územia vieme málo, vlastne okrem dohadov, útržkov spomienok a beletristických obrázkov skoro nič.
Aj keď sa dielo opiera prevažne o interpretáciu množstva autorom zozbieraného faktového materiálu, veľmi podnetne, a povedzme priamo, oproti iným našim prácam podobného charakteru občerstvujúco pôsobí, že autor sa nevyhýba ani zovšeobecneniam, širším súdom o povahe toho, čo sa na okupovanom území odohrávalo, usiluje sa zaradiť tieto deje širšie, do rámca stavu a snažení vtedajšej európskej spoločnosti. Riziko, ktoré takéto pokusy so sebou nesú, sú iste plne vyvážené podnetnosťou takto koncipovaných pasáží, ktoré nútia tak k pozornejšiemu sledovaniu ich faktografického zázemia, ako aj k hľadaniu protiargumentov. Niektoré iste z nich vyvolávajú aj polemiku, ktorej plodnosť, pravda, závisí od bohatosti poznávacej výzbroje, teda najskôr od nejakých doplňujúcich čiastkových monografií. Chcel by som sa zastaviť iba pri niekoľkých otázkach bez nároku na zaujatie jednoznačného stanoviska.
Na strane 269 si autor stavia ako záver skúmania šesť a polročnej rezistencie proti okupácii otázku, v čom sa podobalo a v čom sa líšilo postavenie slovenského obyvateľstva okupovaného územia v rokoch 1938—1945 od postavenia maďarského obyvateľstva južného Slovenska v rokoch 1918—1938? Mohlo by sa namietnuť, či má takáto otázka zmysel alebo miesto v knihe, ktorá sa druhou časťou problému vôbec nezaoberá, a niet ani k nej zatiaľ rovnocennej práce, napr. takej, ako je sama Vietorova monografia? Ak však už bola otázka položená a sformulovaná aj odpoveď, prijíma autor aj riziko polemiky. Treba súhlasiť s autorovým stanoviskom, že je tu zásadný rozdiel v začlenení maďarského obyvateľstva do ČSR r. 1918 a začlenením Slovákov do horthyovského Maďarska r. 1938. Nie tak jednoznačne asi bude však prijatá téza autora, že Slováci tvorili v Maďarsku predvoj slovenského národa „výbojnejší a silnejší než Maďari v ČSR r. 1938". Jednak ťažko porovnávať a klasifikovať rozdielnu historickú situáciu, jednak cítiť tu ozvenu stanoviska, akoby revizionizmus nemal aj medzi domácim obyvateľstvom južného Slovenska r. 1938 masovú základňu. Zaujímavý je poukaz na prameň sily a výbojnosti menšiny (autorom zhromaždený materiál však skôr hovorí o sile obrany; Slováci boli predsa stále v istej, raz viac raz menej úspešnej defenzíve), v „radikálnom nacionalizme národa, ktorý ešte nedo-dojoval svoj zápas o uznanie svojbytnosti a práva na samostatný národný život" (str. 369). Mne sa však sila slovenskej rezistencie proti okupácii javí skôr nie ako výsledok čohosi ešte „nedovŕšeného", ale naopak, ako dôsledok toho, že obnova maďarskej supremácie prichádza už v čase, keď je národ dostatočne zrelý a sám to dobre cíti, v čase, keď obnova cudzej hegemónie sa môže opierať už nie natoľko o reálnu prevahu agresora samého ako o prevahu okolností celého mocenského bloku, ktorý jeho zámery podporuje. Konfrontácia slovenskej a maďarskej reality na južnom Území bola veľmi očividným dôkazom iluzórnosti maďarských nárokov na supremáciu nad slovenským národom, ktoré sa mohli opierať ozaj už iba o moc zbraní — vlastných i nemeckého a talianskeho hegemóna.
Pasážou práce, ku ktorej sa iste budú historici ešte viackrát vracať, je kapitola Otázka fašistického charakteru horthyovského a ľudáckeho režimu na str. 180—191. Profesor Vietor, ako výslovne uvádza aj v záverečnej časti svojej práce, je prívržencom názoru, že povinnosťou historika pri rešpektovaní jedinečnosti a neopakovateľnosti historických udalostí je hľadanie v dejinách „typických priebehov historického procesu"
I keď na str. 380 toto obmedzuje na dejiny štátu a práva ako ich „principiálnu požiadavku", sám sa v uvedenej kapitole o horthyovskom a ľudáckom režime o toto pokúsil. V zmysle tradičnej "historickej typológie" naznačuje charakteristické črty "klasických" režimov v Nemecku a Taliansku, a potom pristupuje tak k ich porovnávaniu s režimami Slovenskej republiky a Maďarska do roku 1945, ako aj oboch podunajských susedov navzájom. Tento výklad názorne ukazuje plodnosť i hranice takejto metódy, jej podnetnosť i nebezpečenstvá z nej prameniace. Porovnávanie vždy a teda aj v tomto prípade obracia pozornosť k rôznym javom, pri posudzovaní izolovaného objektu inak nenápadných či skrytých. Vedie aj k snahe o zachytenie štruktúry, pomeru komponentov a ich váhy v rôznych spoločnostiach a systémoch. Z tohto hľadiska je takéto porovnávanie ako jeden z prístupov najmä v prípravných štúdlách užitočné, ba nevyhnutné. I keď je, samozrejme, v knihe iba časť týchto Vietorových skúmaní (iné poznáme z jeho časopiseckých štúdií), predsa len nie je tu dostatočne zachytený práve z hľadiska porovnávania Slovenska a Maďarska významný aspekt zahraničnej politiky, jej charakteristiky i hraníc v rámci nemeckej hegemónie v Podunajsku, váha závislosti v domácej politike oboch krajín. Ak samo porovnávanie oboch krajín a režimov je, ako sme už zdôraznili, plodné a podnetné, závery nie sú už celkom presvedčivé, predovšetkým pre istú vnútornú rozpornosť až protirečivost autorových súdov.
Na strane 190—191 kde definuje autor fašistický režim, došlo vlastne k jeho stotožneniu s totalitarizmom. To je však v rozpore s tvrdeniami na str. 185, kde sa 0 samom talianskom fašizme hovorí, že „nebol úplne totalitný", dokonca, že „v porovnaní s nemeckým bol relatívne civilizovaný" (str. 184—185). Ak nebol „úplne" (nakoľko?) totalitný, nebol ani „úplne" fašistický? V nasledujúcich pasážach na str. 191 sa hovorí, že aj Slovensko aj Maďarsko boli „hodne sfašizované". Ale názor (inak sám osebe podnetný a pozoruhodný), že kým sa v Maďarsku „dosiahla vysoká miera sfanatizovania spoločnosti", kým na Slovensku bol „väčší akcent na politickom totalitarizme", je v zrejmom rozpore s definíciou fašistického režimu, uvedenou iba o pár riadkov vyššie, podľa ktorej je fašizácia vlastne zavádzanie totalitného režimu a totalitarizmus Je jedinou formou skutočného fsšizmu. Považujeme za potrebné upozorniť na tieto rozpory už aj z hľadiska chytľavosti takýchto stručných a sugestívnych definícii, ktoré by tak prepotrebný konkrétny výskum režimu na Slovensku i v Maďarsku mohol zatlačiť do úzkeho priestoru napĺňania definície javu, ktorý ani u nás ani vo svete nie je ešte ani zďaleka zrelý pre vytvorenie súhrnného a pritom zásadné črty všetkých svojich javových foriem postihujúceho pojmu. Mimovoľne sa vnucuje otázka či nie je takouto slepou uličkou celé dnes tak rozšírené, ba skoro až módne hľadanie odpovede na otázku, „čo je fašizmus?" Nebolo by správnejšie pokračovať v doterajšom konkrétnom výskume, ako je napr. aj Vietorova kniha, a hľadať odpove´d, čo to vlastne boli a odkiaľ pramenili režimy, ktoré v prvej polovici tohto storočia poznamenali Európu - a až potom slovo „fašizmus" z jeho dobového politického významu povýšiť pripadne aj na historický pojem ?
Vietorova práca je rozsiahla, usiluje sa zachytiť hlavné línie udalosti v dobe, ktorá nie je síce na roky dlhá, ale zato bohatá na nečakané zvraty, na zásahy vonkajších síl i na nesmierny tlak udalostíi, nútiacich zaujímať stanoviská aj vtedy a tam, kde sa tomu za normálnych okolností vyhýbajú v závetrí každodennosti. Cudzia okupácia, ako autor na záver cituje Sartra, privádza k tomu, že dominujúci životným pocitom je viac-menej abstraktný strach a nenávisť voči dobre známemu a prítomnému nepriateľovi. Dodajme, že to bol pocit, ktorý na rozdiel od iných okupovaných krajín či oblasti vrazil logický klin medzi rôzne národnostné skupiny obyvateľstva na obsadenom území, a položil tak základ tým udalostiam, ktoré, ak parafrázujeme ďalej Sartra, mali odstrániť ten základný pocit ľudí, že ich okupácia „okráda o budúcnosť".
V tej „budúcnosti" sa potcm prejavila a sublimovala minulosť, agresia maďarského imperializmu v rokoch 1938—1939 a z toho vyplývajúca skúsenosť celého slovenského národa predĺžila epochu nedorozumení a nacionálnych zrážok aj do povojnového obdobia. A práve toto ovzdušie národného ohrozenia, pocit prejavujúci sa v konkrétnych činoch a postojoch na okupovanom území v rokoch 1938—1945, sa Vietorovi podarilo zachytiť, dokumentovať a sprístupniť. Ak prevaha maďarských prameňov to na niektorých miestach trocha zakrýva či zahmlieva, možno to pochopiť aj ako plus, pretože sa nám tu demonštruje zmýšľanie maďarských vládnucich tried, ich stanoviská a východiská. Možno tu sledovať jedno z pozoruhodných zdôvodnení imperializmu či miniimperializmu maďarských vládnucich skupín, opierajúce sa o ich priam náboženskú vieru v spravodlivosť a posvätnosť „historických nárokov" na vedúcu misiu v Podunajsku a obratne využívajúca ortodoxnosť vyznávania práve vládnúcej ideológie, ubezpečovanie o užitočnosti maďarskej supremácie pre hegemóna podunajského priestoru. Práve maďarské pramene ukazujú najzreteľnejšie svojím postojom, štýlom, o aké ilúzie sa politika maďarských vládnucich tried opierala. Avšak ilúzie, zrejme, dejiny nerobia aj keď môžu viesť k dočasným katastrofám. Húževnatý odpor, ak sa opiera o reálne a na perspektívne svetové prúdy orientované sily, môže, naopak, perspektívne riešiť aj bezvýchodné situácie.
A továbbiakban Vietor már százezerre növeli az áldozatok számát, igaz ugyan, hogy beleszámítja az önként eltávozottakat is: „Megközelítőleg 100 000 cseh és szlovák kolonista, közhivatalnok és családtagjaik hagyták el a megszállt területet, illetve lettek kiutasítva." (42. o.) Ez a mondat Vietor történelmi művének legveszedelmesebb — de sajnos nem véletlenszerű — kisiklása, mert függetlenül a szám önkényes és kútforrás nélküli feltételezésétől, kétségben hagyja olvasóját arra vonatkozólag, hogy a 100 000 személy között mennyi volt a kiutasított, és mennyi volt az önként eltávozott. Az adatközlés hangulatkeltésre való beállítása nem vonható kétségbe, az olvasó akár kilencvenezer kiüldözöttet is feltételezhet, mert a szerző nem tartja fontosnak meghatározni azon személyek számát, akik a megszállás előtt hagyták el a területet. (A kiüldözöttekre vonatkozólag Tilkovszky a 740 telepes családon kívül megemlít 900 tanítót, bár a kortársak emlékezhetnek rá, hogy ezek nagyobb része, elsősorban a Liga-iskolák tanítói már a megszállás előtt eltávoztak.[4]
A százezres számból kiindulva Martin Vietor egy különös statisztikai kiértékeléshez jut: „Ezen körülmények következtében összehasonlítva az 1910-es és 1930-as népszámlálási adatokat, az alábbi eredményekhez jutunk:" (42. o.) Martín Vietor táblázatának három oszlopát ismertetjük:
A szerző nem fűz táblázatához magyarázatot, csak levon egy következtetést: kiemeli a magyarok számának csaknem háromszázezerrel való megnövekedését és a szlovákság 170 000-es fogyását a csehszlovák és a magyar népszámlálás között. Nehéz meghatározni, hogy felületesség, tévedés vagy tervszerű megfontoltság vezette-e a szerzőt olyan számoszlopok közlésében, melyek az akkori Kárpátalja adatait is magukba foglalják. Bizonyos csak annyi, hogy erről az olvasót nem tájékoztatja, így bárki azt hiheti, hogy pusztán szlovákiai adatokról van szó.
A Szlovákiától elcsatolt területen 1930-ban a csehszlovák népszámlálás 508 000 magyar nemzetiségű állampolgárt talált (a lakosság 58.5 %-át)[5], 1938 őszére azonban a helyzet lényegesen megváltozott. A 27 000 állampolgárság nélküli egyén magyar állampolgárrá lett, a cseh-morva területről hazatért 10 000 katona, diák és dolgozó, mintegy 25 000 főt tesz ki a nyolc évi természetes szaporodás 1938-ig,[6] végül 1938-ban magyarnak vallotta magát 30 000 magyar kultúrájú zsidó, aki 1930-ban zsidó vagy szlovák nemzetiségű volt. Így a csehszlovák adatok alapján 600 000 főnyi magyarnak kellett lennie a Szlovákiától elcsatolt területen. (Martin Vietor 588.703-as számába a kárpátaljai magyarok is bele vannak számítva) Az 1938-as magyar népszámlálás viszont 725 000 magyart talált a kárpátaljai terület nélkül Vagyis a magyar statisztika a Szlovákiától elcsatolt terület magyarjainak számát 125 000-el növelte meg, és nem 290 000-el, mint Vietor felületes statisztikája érzékeltetni akarja, amihez úgy jutott, hogy számtani műveletébe az akkori kárpátaljai adatokat is beleszőtte, azonkívül nem vesz tudomást az állampolgárság nélküli magyarokról, a Csehországban tartózkodó magyarokról, legkevésbé a természetes szaporodásról és a zsidóság nemzetiségi ingadozásáról.
Ha a szlovákság számát vizsgáljuk csehszlovák források alapján, pontosan megtaláljuk veszteségként azt a 125 000 szlovákot, amennyivel több magyart a magyar statisztika 1938-ban kimutatott. A csehszlovák statisztika szerint az elcsatolt területen 1930-ban 290 000 cseh és szlovák lakott.[8] A nyolc évi természetes szaporodás évi 9.8 ezrelékes adat alapján 24 000 személyt tesz ki,[9] vagyis az elcsatolt területen 1938 őszén 314 000 csehet és szlovákot kell feltételeznünk a csehszlovák adatok alapján. A megszállás előtt szlovák szerzők szerint legalább 50 000 személy eltávozott, ezért a szlovákok számát a megszállás után szlovák szerzők, pl. Dr. Ján Svetoň,[10] és Dr. Branislav Varsik [11]250 000-re becsülik. Viszont a magyar statisztika csak 123 864-et mutatott ki, a különbség — kereken 126 000 — azonos a többletmagyarok számával, amit a magyar statisztika kimutatott.
Martin Vietornak az a statisztikája, mely szerint a megszállt területen eredetileg 400 000 cseh és szlovák élt, ebből 100 000-et kiűztek, és még maradt 300 000, a szerzőnek saját elgondolása, mely semmiféle statisztikai forrásmunkából nem vezethető le.[12] Torzítása kétirányú, egyrészt igyekszik felemelni a jelenlevő szlovákok számát, hogy a Horthy-rendszer iskolapolitikájának szűkkeblűsége annál kirívóbb legyen, másrészt a kiüldözöttek számát igyekszik a valósággal ellentétben többszörösére növelni, hogy ezzel a bűnvádi elmarasztalást súlyosbítsa. Szerinte a szlovák lakosság 1930 és 1938 között kolonizálás útján is lényegesen szaporodott. Ezzel szemben Svetoü így ír: „A csehszlovák elem betelepülése 1930 után már szintén lényegtelen, mert az adminisztratív hivatalok már mindenütt fel voltak töltve."[13] Nem is várhatunk pontos következtetést egy olyan táblázatból, mely részletes tudományos magyarázat nélkül az olvasó képzeletére bízza az egyes számok jelentését. Hány olvasó lesz tisztában azzal, hogy a több mint egymilliónyi „polgári lakosság együtt" nemcsak a Szlovákiától elcsatolt területen élő személyeket jelenti, hanem a dél-kárpátaljai terület lakosait is?[14]
Mint már említettük, Ján Svetoň szerint 50 000 cseh és szlovák hagyta el a megszállás előtt Dél-Szlovákiát, az önként eltávozottak között 30 000 cseh és 20 000 szlovák volt[15] Egy háború utáni adat, a Zprávy Státneho plánovacieho a štat. úradu közlése 81.000-ben jelöli meg a megszállás előtt eltávozottak számát[16]
Teljes bizonytalanságban hagyja olvasóját Martin Vietor a kiutasítottak tényleges számának kérdésében, megelégszik azzal, hogy belefoglalja a százezres ,,keret"-számba, aminek alapján bárki húsz vagy akár ötvenezer személy kiutasítását is feltételezheti. Említettük már Tilkovszky Loránd pontos adatait, kiegészítésül még hangsúlyozni kell, hogy a Szlovák Állam idején kiadott nemzetiségi tanulmányok (Svetoň, Varsik) nem tudnak nagyobb méretű tömeges kiutasításról, így semmi okunk sincs Tilkovszky Loránd adataiban kételkedni [740 telepescsalád és 900 tanító).
Tájékozatlanok számára teljesen érthetetlen és homályos Martin Vietornak az a statisztikai táblázata (89. o.), melyben a szlovákok számának további csökkenését mutatja ki az 1938 utáni években. Az adatokba újból belefoglalja a dél-kárpátaljai terület lakosait is, de most már az összlakosságot a szlovák terület megszállt részének lakosaiként nevezi meg, vagyis határozott hibát követ el, mely az egész statisztika értékét halomra dönti. További különlegessége, hogy „nem magyar" adatokra hivatkozva az 1941. évre nemzetiségi statisztikai számokat közöl, de a jegyzetekben nem magyarázza meg, hogy ki a „nem magyar" forrás. Ez a nem magyar adat a már tárgyalt táblázat 1930. évi 588.000-es magyarjával szemben (Dél-Kárpátalján) 11 év alatt mindössze 4000 főnyi szaporulatot engedélyez. Az ismeretlen nem magyar szerző adata a szlovák lakosságra vonatkozólag 43 000-el szárnyalja túl a Szlovák Állam egykorú szakíróínak az adatait. Pedig a szlovák lakosság kérdésében a Kárpátaljával való egybekomblnálás sem okoz zavart, mert ott lényeges számban szlovákok nem laktak, legalábbis azokon a területeken nem, amiket 1938-ban megszálltak. (Viszont kb. 20 000 szlovák került Magyarországhoz 1939 márciusában a szobráncí járás egy részének megszállásakor.[17])
Vietor könyvének 90 oldalán Magyarország nemzetiségi viszonyait ismerteti, jegyzetekben magyar forrásokra hivatkozik, a szlovákok számát azonban az ismeretlen „nem magyar" forrás közreműködésével határozza meg az 1941-es évre 466.737-ben, amikor a magyar statisztika csak 268 913 szlovák anyanyelvűt mutat ki.[18] (Nemzetiségűt még kevesebbet.) Úgy gondoljuk, hogy ha egy ország nemzetiségi statisztikáját ismerteti valaki, az illető állam saját statisztikai adatait is meg kellene említenie, nemcsak a külföldi forrásokat, főleg akkor, ha a két számadat között a különbség csaknem 200 000.
Téves és pontatlan a zsidókra vonatkozó megjegyzése, mely szerint 80 000 zsidó élt a „megszállt területen". Senki sem tudhatja, hogy a szlovákiai területet érti-e csak, vagy a kárpátaljait is (225. o.), ugyanis a 80 000 zsidó fele a kárpátaljai területen élt.[19]?'
Martin Vietor a földkérdés tárgyalásában is eltéveszti a tudományos történetírói alaphangot. Nyilván ismeri a tényállást, hogy a cseh nemzetiségű telepesek túlnyomó része nem várta be az uralomváltozást, hanem előre eltávozott a cseh-morva tartományokba, így később német birodalmi vagy protektorátusi polgár lett, hátrahagyva 30.500 kat. h. területet. A kérdés rendezésére később Magyarország és a Német Birodalom kőzött tárgyalások folytak, melyek eredményeképpen Magyarország bizonyos kártérítésre kötelezte magát. Martin Vietor ezt a 970 telepes családot átminősíti „kiűzöttnek" elhallgatva, hogy ezek lakhelyüket önként hagyták el: „Az egyezmény azokra a cseh nemzetiségű csehszlovák állampolgárokra vonatkozott, akik a kiüldözés után hazatértek a Német Birodalom területére, beleszámítva a Cseh-Morva Protektorátust" [262. o..) Nem kétséges, hogy nem lett volna esélyük a helybenmaradásra, ha szembenéznek az eseményekkel, de a történelmi tény akkor sem változik. Martin Vietor torzítását vessük egybe Tilkovszky Loránd magyar történetíró megállapításával: „A cseh és morva telepesek és maradékbtrtokosok többsége már az uralomváltozás hírére elmenekült, hátrahagyva 36.500 kat. h. kiterjedésű ingatlanját"[20]
A torzítás nem véletlenszerű, hanem szerves része a könyv alapelképzelésének a bűnhődésről. Az önkéntes eltávozás közömbös eseménye nem használható a hangulati irányítás és a későbbi események Indokolása érdekében olyan sikerrel, mint az embertelen kiüldözés ismertetése. Érthető, ha Martín Vietor száméra más külföldi történetíró tárgyilagossága és szocialista elemzése idegenszerű nézőponttá válik: „A magyar történetírás több alapos munkát mutat fel, melyek a Horthy-rezsim különféle jelenségeivel foglalkoztak, érthetően azonban, magyar szemszögből nézve" (7. o.)
A földkérdés ügyét tárgyilagos valóságában Tilkovszky Loránd így foglalja össze: „1944 őszén úgy érték mind Szlovákiát, mind Magyarországot a harci események, hogy sem a szlovák földreformot nem hajthatták végre, sem a magyar kormány nem valósíthatta meg az átcsatolt területen a csehszlovák földreform revíziójának egyik fő feladatát, a még mindig nagy számban ottmaradt „idegen" birtokosok kimozditását, földjüknek magyar kézbe adását, a különböző telepítési tervek végrehajtását, s ezzel az átcsatolt terület „etnikai képének helyreállítását"[21]
Nem használható fel Martin Vietor célzatos előadásában annak a jelenségnek a leírása sem, amit Tilkovszky megemlít; „Számos esetben előfordult, hogy magyar parasztok szolidaritást vállalták szlovák parasztokkal, akiknek a csehszlovák földreformtól kapott földjét a felvidéki földbirtokrendezés kormánybiztosa ki akarta sajátítani"[22]
Martín Vietor egyik fő törekvése, hogy igazolja az egész magyar nép kollektív bűnét, és ezzel párhuzamosan bizonyítékokkal szolgáljon arra vonatkozólag, hogy Magyarországon legalábbis olyan fasiszta diktatúra volt, mint Szlovákiában. Bár közismert tények egész sora bizonyítja, hogy Tiso rendszere kezdettől fogva következetesebben vette át a német minta eszközeit, mint a Horthy-rezsim (pl. Szlovákia megtámadta Lengyelországot, Magyarország nem; előbb lépett hadba a Szovjetunióval; már 1942-ben alkotmáriytörvény alapján kiadta a zsidókat a németeknek, ugyanerre Magyarországon csak a német megszállás után, 1944-ben került sor, így a német megszállásig a zsidók Magyarországra menekültek; a magyarországi sajtó szabadabban írt, de ami a legfontosabb, és nincs példa rá Szlovákiában, 1943-ban vád alá helyezték a délvidéki tömeggyilkosokat, nyílván a közvélemény nyomására), mégis, hogy könyve elérje célját, egy fontos elvi megállapítást tesz: „Ebből a szempontból ítélve meg kell állapítani, hogy Magyarország és Szlovákia alaposan fasizálva voltak. Miközben Magyarországon, tekintettel a hagyományos tekintélyuralom következményeire, elsősorban a társadálom nagy méretű fasizálődása következett be, addig Szlovákiában — tekintettel a konzervatív társadalmi alapra, az előbbi demokratikus irányzatra és az erős kommunista pártra, a hangsúly a politikai totalitáson volt." (191. o.) Vagyis Szlovákiában csak egy kis csoport volt bűnös, a nép maga ártatlan, Magyarországon viszont a nép felelős, mert a fasizmus „társadalmi" volt (Talán még azt is közbevethetjük, hogy a "hagyományos tekintély uralmi" rendszert 1919-ben a szomszédok szállították a magyar népnek.) A szlovákiai fasizálódás kérdésében Vietornál illetékesebb Tido J. Gašpar, aki szerint az „élet fasizálődása Salzburg után — 1940-ben teljessé vált"[23]
A Magyarországon lejátszódott terrorcselekményekért Martin Vietor az egész magyar népet teszi felelőssé: „Végül is apatikusan és érzéstelenül nézték a csendőrök és SS-Mannok vérlázító brutalitását. Az ostorral és deressel kikényszeríteít évszázados jobbágyi alázatosság, a hivatalos propaganda húszéves antiszemitizmusa, hungarizmusa, antibolsevizmusa a lakosság legnagyobb részét elvakította, és az Uralkodók, mind a kizsákmányoltak széles rétegeit hisztérikus, felelőtlen, erkölcstelen és kegyetlen, dühöngésbe kergette" (348. o.) Kemény szavak, kevés igazsággal. Mert a tömegek Szlovákiában sem avatkoztak be a Zsidóság védelmében, pedig a deportálást pusztán hazai közegek közreműködésével hajtották végre.
Igaz, hogy Magyarországon a háború végső szakaszában sem bontakozott ki forradalmi lendületű mozgalom a német hatalommal szemben, aminek fő oka az volt, hogy a fegyveres ellenállásnak nem lehetett aktuális nacionalista tartalmat adni, mint Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Jugoszláviában, sőt Romániában is. Viszont téves Vietor elmélete a tömegek értelmi eltompulásáról és szolgalelkűségéről, mert a második világháború előtt Jugoszláviában, Romániában és Lengyelországban is reakciós rendszerek voltak uralmon, a nép mégis megtalálta az utat a fegyveres ellenállás felé, mert nemzeti törekvések is vezették.
A háború utáni magyarellenes diszkriminációs politikát Martin Vietor a szlovák nemzet hangulatára vezeti vissza: „Nem csoda, ha a szlovák nemzet természetes és önműködő reakciója 1945-ben az az elhatározás volt; nem megengedni még egyszer a köztársaság déli határvidékének hasontó fenyegetését" Ez a megállapítás nem tükrözi a valóságot, mert hiszen az akció diplomáciai és politikai előkészítése már 1943-ban elindult, 1944-ben pedig már határozottá érett.[24] Különben a szlovákiai magyar kisebbség számára német segítséggel hasonló meglepetést kívánt előkészíteni a Szlovák Állam kormánya is; „Nagy reményeket keltett Pozsonyban 1939 őszén a nemzetiségileg tiszta államok érdekében a nemzeti kisebbségek kitelepítésének Hitler-féle gondolata"[25]
Martin Vietor megemlíti ugyan, hogy a magyarok kitoloncolását Beneš javasolta, Sztálin ajánlotta, a Nemzeti Front elfogadta, de ezt olyan szerkesztésben ismerteti, mintha a kérdés csak 1945-ben vetődött volna fel, a közvélemény nyomására, és sodort volna magával mindenkit valami egészen különleges és rendkívüli társadalmi törvényszerűség erejével: „Abban a légkörben nehéz lett volna tárgyilagosan megfontolni a dolgokat és globálisan nem elítélni a magyarokat" Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyarellenes diszkrimináció megfontolt politika volt, nem pedig hangulat, ezt Martin Vietor is tudja, éppen ezért igyekszik könyvével a végső kérdéseknek magyarázatot adni. Eszmei tájékoztatását a háború utáni nacionalista deformáció mentegetése határozza meg, ennek feltételeihez igazodva igyekszik felépíteni a jogos önvédelem és az igazságos megtorlás erkölcsi rendszerét. A tévedések utólagos igazolásának ilyenféle módszerét félreérthetetlenül leplezi le Lukács György: „Előbb voltak a nagy perek, aztán kötöttek hozzájuk teóriát. Még úgy alakul olykor ma is, hogy előbb lép fel egy bizonyos taktika, és hozzá csinálnak stratégiát és általános elméletet. Az ilyen általános elméletnek az értéke nulla."[26]
Martin Vietor történelmi tanulmányának téves az erkölcsi alapállása, mert nem meri következetesen végsőkig érvényesíteni a marxista történelmi elemzést, lényeges kérdésekben vitatható adatokkal igyekszik az aktualizálás követelményeit kielégíteni, szubjektivizmusától részletkérdésekben sem tud szabadulni. Egy újabb kiadásban alapos álfésülésre lesz szükség, akkor talán javasolni lehet magyar nyelvre való lefordítását is. Jelenlegi súlyos hibáival azonban legalábbis időszerűtlennek kell tekinteni.
Janics Kálmán