---

Nagy Tamás vasvári fiatalember, ő – másik társukkal együtt – Denvertől csatlakozott, és öt és fél hét alatt 3.620 km-en át az USA legszebb és legszélsőségesebb tájain keresztül kerekezve gyűjtötte élményeit. Tamás régóta biciklitúrázik, az elmúlt 9 évben a mostanival együtt 9 nagyobb túra és sok ezer kilométer van a kerékpárjában (Spanyolország, Skócia, Törökország, Marokkó, Olaszország, Balkán, Kréta, Benelux államok, Montenegró).

A kerékpártúra másik résztvevője Puskás Zoltán, aki 65 nap alatt végigtekerte a teljes 7237,9 –km-es távot, New York-tól Chichagon és Denveren át egészen San Fransisco-ig.  Zoli – habár most Budapesten tanít, nős, 2 fiú édesapja, - szombathelyi származású, és van némi vasvári kötődése is. Gyerekkora óta bringázik, az ő kerékpáros múltja még Tamásénál is messzebbre nyúlik vissza. Számos szép túra és teljesítmény van a háta mögött - ezek nagy részét Tamással együtt teljesítették - melyekről könyvet is írt, „Egy bringás naplója” címmel. A mostani USÁ-t átszelő túra neki is eddigi legnagyobb vállalkozása volt, és talán a következő kötet egyik fejezetét is ki fogja tölteni.

Mivel idő és távolságbeli adottságok miatt nem tudtunk együtt leülni Tomival és Zolival, külön-külön – de mégis egy egészet képezve – kérdeztem meg őket élményeikről, tapasztalataikról, gondolataikról.

Elsőként Zolival kezdve, hiszen időrendi sorrendben ő a kezdetektől végigtekerte a távot.

---

- Mikor született meg a nem mindennapi túra ötlete?
Körülbelül 2 éve kezdtük tervezni.

- Mióta kerékpártúrázol?Mik voltak a mostani kaland előzményei?
1998-óta kerékpártúrázom, az utóbbi években kb. 10 ezer km-t kerekezek évente, amelyből 3-4000 km-t tesznek ki a túrák. Európa 33 országában jártam, ezen kívül Afrikában - Marokkó – és Ázsiában – Törökország – is jártam, jártunk a túracsapattal.

- Mikor kellett elkezdeni a felkészülést? Itt elsősorban a szervezésre gondolok. Mi ennek a menete, mennyi időt vesz igénybe, mik azok a dolgok, buktatók, amikre már a szervezés során figyelni kell, hogy a túra során ne legyenek ezek gondok?
A túrára a felkészülés, a tervezés tavaly szeptember végén, október elején kezdődött. Elsőként ki kellett találni a túra célját, amire fel lehet majd fűzni az egész útvonalat. Itt a kezdő és a végpont volt a lényeges: New York a keleti part legnagyobb városa, s a világ egyik legjelentősebb nagyvárosa, San Francisco egy egyedi hangulatú semmivel össze nem hasonlítható város a Csendes óceán partján, no és persze itt van a Golden Gate. Az útvonaltervnél nem a legrövidebbre törekedtünk, felfűztük a kontinens nagyobb látnivalóit, nagyvárosait, nemzeti parkjait.
A tervek elkészítése rengeteg időt vesz igénybe, ha az ember igényes akar lenni, s nem akarja, hogy a túrán nagy meglepetések érjék. Jelen esetben különös figyelmet kellett fordítani, hogy a sivatagos és ritkán lakott szakaszokon hol tudunk majd felvenni vizet és élelmet, valamint hogyan tudjuk áthidalni a hosszú kemény szakaszokat. Az útvonalnál figyelni kell az út minőségére, járhatóságára, s a szintrajzot sem szabad szem elől téveszteni. A lényeg, hogy a túrán pontosan tudjuk, hogy mivel nézünk szembe, s milyen szakasz lesz, milyen hőmérséklettel és mennyi emelkedővel.

- A fizikai felkészülésről mondanál pár szót?
A legjobb fizikai felkészülés valójában a folyamatos aktív életmód. Rendszeres sport (futás, hegymászás, télen úszás, labdajátékok), no és persze a kerékpár rendszeres használata (közlekedéshez). De ez kevés lenne, így mindenképp ajánlott havonta legalább egyszer felkészítő túrákra indulni, melyek legalább olyan hosszúságúak és nehézségűek legyenek, mint az adott túra egy-egy napja.

- Mikor indultatok, és milyen csapattal, hiszen a mellett, hogy a teljes távot végigtekerted, az egyes szakaszokat csapatban teljesítettétek? Milyen volt az odaút és az érkezés?
Feleségemmel, Diával, június 22.-én, Londoni átszállással utaztunk New Yorkba. A London-New York távolság 7 órás volt, de probléma mentes. Az első szakasz Chicago-ig tartott, ezt vele teljesítettük. A Chicago-Denver részt egyedül tekertem végig, majd Denverben csatlakozott Nagy Tomás és Cseke Ferenc, akikkel már közös bringás múltunk van.

- Milyenek voltak a tapasztalatok, élmények erről a szakaszról?
Itt Zoli felesége beszámolóját ajánlja, ami nagyon élethűen és közvetlenül adja vissza az élményeket. Ezt sajnos terjedelmi korlátok miatt nem idézhetjük most fel szó szerint, de érdemes ellátogatni a http://usa.notabringa.hu weboldalra, és elolvasni Dia írásait.
Röviden összefoglalva elmondja, hogy Amerika óriási ország, hatalmas városokkal, melyekbe órákba telik bejutni is. Beszél róla, hogy a végletek országa is: valamikor élménydömping fogad máskor pedig 50 km hosszú nyílegyenes út, kanyar nélkül. Az emberek viszont vendégszeretők. 3 napot töltöttek New Yorkban, ami lenyűgöző volt számukra.
A túra óceántól óceánig (Atlanti-Csendes) tartott. Innen vágtak neki az Appalache hegység húzós és hosszú kapatóinak.
Érdekességként említi a települések neveit, melyeket az Újvilágba érkező telepesek otthoni lakóhelyeikről neveztek el. Így jutottak el egy Paris nevű falucskába (Kanada) és voltak „London”-ban és „Moszkvá”-ban is.
Kihagyhatatlan volt a Niagara-vízesés, majd Detroit-ig kerekeztek. A városközpont gyönyörű, aztán szállásadóik jóvoltából meglátták Detroit másik arcát is – éjjel biciklivel, ami szintén nagy élményt jelentett számukra.
Habár az éjszakai szállásokat az esetek nagy többségében vadkempingezéssel oldották meg, a nagyobb városokban nagy segítség volt a bicajosok couch surfing-es weboldala, ahol szálláshelyet találhatnak.
Detroit után a következő szakaszhatár Chichago volt. Hogy időben elérjék, napi 111 km-es távokat kellett teljesíteniük, de ezt gyakran túlteljesítették – volt hogy napi 140 km-t is megtéve. Az út itt rengeteg tó mellett haladt el, erdőkön keresztül, és itt volt az egyik éjszakai szállásuk egy Moscow (Moszkva) nevű kis falucskában is. Az út kicsit egyhangúbb lett a kukoricamezőkkel beültetett tájon, majd elérték a Michigan-tó partvidékét. Chicagohoz közeledve aztán egyre jobban ipari jelleget öltött a táj, hatalmas kikötők, erőművek, villamos vezetékek. A városra nehéz volt szavakat találni.
Innen aztán Zoli útja – ahogy az tervezve is volt – egyedül folytatódott, mivel feleségének haza kellett repülnie. Július 8.-tól egyedül tekert a prérin, egészen Denverig, ahol július 20.-án találkozott Tamással és Ferivel.
- Visszatérve a személyes kérdésekhez: ezután sokáig távol voltál a családtól, hogy éltétek meg ezt az időszakot és távolságot?
Nyilván hiányoztunk egymásnak, de a család támogatott, és folyamatosan kísérte, támogatta utunkat és szurkolt.

- A túra második szakaszát egyedül teljesítetted. 12 nap tekerés egyedül a prérin lelkileg sem könnyű feladat. Hogyan élted ezt meg?
Már a túra előtt, és alatt is próbáltam lelkileg felkészülni, hogy milyen lesz majd egyedül, sokszor eljátszottam a gondolattal, de mégis, amint kihajtottam a Chicago Ohare reptér termináljáról, az valami egészen más érzés volt. Tudtam, hogy kemény lesz, hiszen napi 140 kilóméterek várnak rám 12 napon keresztül végig a nagy-nagy pusztaságban, de lelkileg is hosszú, magányos időszak következik összezárva magammal, gondolataimmal.
A pusztaság esővel es kemény szembeszéllel indított, de már az első nap 150 km-t magam mögött hagytam. Jött még egy hosszú nap, s láss csodát, a szél megfordult. Elértem a hatalmas Mississippi folyót, gyönyörű rendezett könyék volt ez, kellemetlenséget csak a kerékpárom hátsó kerékagyának meghibásodása okozta. Iowa City-ben találtam szervízt, 94 dollárom bánta a javítást. A város után aztán hátára vett a hátszél, majd egyre dombosabb lett a terep, küzdöttem velük, és jól elfáradtam. A Missouri folyót elérve átléptem Nebraskába, ami jóval kietlenebb vidék volt. Ahogy mondták még Iowában: "Élvezd ki Iowát, itt minden 20 km-en van egy falu, Nebraskában, már csak minden 50-en". Ipari területek, hatalmas silók, egyre több tragacs, traktor, kombájn az utakon. A hosszú meneteket egyre nehezebben viseltem, vártam már a Sziklás-hegység hágóit.  Az emberek kedvesek voltak, táborhelyet is mindig találtam, a fürdések voltak kicsit körülményesek. Erőt adott, hogy közeledett Denver, ahol ismét csapatban folytatódhat a túra.

A lelki állapotodat talán az onnan írt gondolataid adják vissza legjobban:
„Lelkileg az első napok voltak a legkeményebbek, főleg a reggelek, amikor felébred az ember, s tudatosul, hogy itt vagyok egyedül, több, mint 6000 km-re otthontól, s ez a következő két hétben nem nagyon fog változni. Aztán, ahogy felpattan az ember a bringára, úgy egyre jobb lesz. Sokat hallgatok zenét, sokat gondolok az otthoniakra (…). Innen távolról annyira más, annyira idilli az egész otthoni élet, de tudtam, hogy így lesz, mielőtt idejöttem. Érdekes, hogy az ember mindig arra vágyik, ami az adott pillanatban nem adott. Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne otthon a Balcsi partján pihenni, a napon, de közben pontosan tudom, hogy ott meg pont ide vágynék vissza Amerikába világot hódítani. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember mindig megtalálja az adott szituáció szépségeit, amelyikben éppen van. S bár a táj nem sok széppel kecsegtet, olyan jó, mikor kilóméterekre társamul szegődik egy csivitelő színes énekes madárka, vagy kesődélután mikor már laposan süt be a Nap a nyugati égboltról jó nézni az aranyba borult végtelen tájat, az öntözőberendezések szivárványait, s jó hallgatni a kukorica suhogását az esti szélben (..). S bár néha kemény, néha hazavágyik az ember, hiszem es tudom, hogy ez a 12 nap otthonról nézve érdekes, tanulságos és szép élmény lesz számomra.”

- Denverben a találkozás Tomival és Ferivel milyen volt? Hogy vártátok?
Szuper volt, nagyon örültünk egymásnak. Tomi már nagyon várta az utat, látszott rajta, hogy majdnem kicsattant az örömtől, mikor végre csatlakozhatott. Feri hozta a szokásos visszahúzódó formáját, viszont nagyon jó kondival érkezett (rendesen felkészült). Lelkileg fáradt el a túra utolsó hetére, ezt már - velünk ellentétben - nem tudta élvezni.

A harmadik szakasz történéseiről – Denvertől San Francisco-ig, 5 és fél hét kalandjai – Tamással beszélgettem, ezért ezt itt most nem részletezem.
- Milyen volt a személyes megélése az egész túrának, a célba érkezésnek?
Hatalmas élmény volt. Fizikailag az egyedüli szakasz volt a legkeményebb, de ez adott egy hatalmas tartást a túra sivatagos szakaszára. Sivatagban inkább lelki nehézségek voltak. Nem a meleg, mert ahhoz hozzászoktunk, hanem a hatalmas távolságok, szembeszél, valamint a kevés és drága élelmiszer, mely nagyban nehezítette utunkat. Fogytam is 7 kilót! Helyette viszont kárpótolt a sok-sok grandiózus látnivaló. Amerika nyugati félteke látnivalókban sokkal jobban bővelkedik, mint a keleti, ez a fényképekből is egyértelműen kiderül.

- Milyenek voltak a tapasztalatok a túra összességét nézve (emberek, Amerika, csapat)?
Az amerikai emberek jó fejek, közvetlenek, segítőkészek. Nem gondoltam itthon, de tényleg benne van a levegőben ez a "lehetőségek hazája", meg "szabad ország" feeling. Sokkal jobban, mint Európában!!!
Tomival nagyon jól összedolgoztunk, tulajdonképpen mi ketten vittük a hátunkon az egész túrát. A Hangulatunk végig nagyon jó volt (Tomival) abszolút pozitív hozzáállással fogtunk fel mindent, így aztán kellőképp tudtuk élvezni az egész utat. Amerika hatalmas kaland volt!
 

---

Az Amerikai Egyesült Államokat átszelő kerékpártúrába a vasvári Nagy Tamás fél távnál csatlakozott be. Másik társukkal – Cseke Ferenccel – együtt július 21.-én indultak útnak repülővel Denverbe, ahova 20 órás utazás után érkeztek meg. Itt találkoztak a közben New Yorkból már eddig elkerékpározó Puskás Zoltánnal, és így a három főre kiegészült csapat nekivágott a kaland talán legszebb szakaszának, mely 5 és fél hétig és 3620 km-en át tartott, hegyeket, forró sivatagot, nemzeti parkokat, óriási kanyonokat átszelve, néha éhesen és szomjasan, de sosem csüggedve, hogy elérjék céljukat, a nyugati part egyik nagyvárosát, San Fransisco-t.

- Tamást kérdeztem, hogy miért és mikor kezdte el a kerékpártúrázást?
Mint ahogy arról feljebb már szó volt, 9 éve kezdtem komolyabban. Akkor főként azért, mert olcsó és jó nyaralási forma volt, és vonzottak a szép tájak, tetszett a jó társaság és az így megtapasztalható szabadságérzés is.

- A mostani nagy vállalkozás tervei mikor születtek meg a gondolataitokban?
Az Államokat átszelő túra ötlete körülbelül két éve született meg. Mivel én a második részébe kapcsolódtam be, ezért az első felét javarészt Zoli tervezte, a mindhármunkat érintő szakaszt pedig közösen. Ez véleményem szerint a vállalkozás legszebb és legnehezebb szakasza, hiszen át kellett kelni a Sziklás-hegységen, a Sierra Nevada hegyvonulatain és három sivatagon is.

- Milyen volt egy idegen és távoli földrészre érkezni?
Furcsa volt a távolság az itthoniaktól, az időeltolódás, mivel akklimatizálódni nem volt időnk, de hosszú és fárasztó repülőút után végül is megérkeztünk az indulási pontra, Denverbe. Mindjárt az elején köszönetet szeretnék mondani a szponzoroknak, akiknek jóvoltából profi minőségű egyen-kerekes ruhában vághattunk neki a távnak. Lenyűgöző volt mindjárt a város mérete, de sokat nem csodálkozhattunk, mivel a túratervet tartani kellett, és kapásból belevághattunk a Szilás-hegység emelkedőibe.

- Akkor tényleg nem volt idő finoman ráhangolódni!
Nem igazán. Napi 100-130 kilómétereket mentünk, de volt példa, hogy 170-nél tettük le aznapra a bicikliket. Voltak ugyan beiktatva pihenőnapjaink, de ez azt jelentette, hogy csupán 90 km-t mentünk, vagy esetleg gyalogtúráztunk és megmásztunk egy hegyet. Az éjszakai táboraink az esetek nagy részében vadkemping volt, ott ahol erre alkalmas helyet találtunk. A túratervben 4-9 napra lebontott szakaszhatárok voltak meghatározva, ezeket kellet tartani, ezen belül a napi távok változóak voltak.
Ahogy említettem, indulás után egyből nekivágtunk a Loveland hágónak, ami 3665 m magas. Ez a két nap számomra akklimatizálódás nélkül nagyon nehéz volt, kicsit a hegyibetegség tüneteit is mutattam, volt, hogy az információs táblát sem tudtam rendesen elolvasni.
 
- Miként folytatódott az út?
A Loveland hágó után sem lett könnyű a terep. Közel 30 km hosszú emelkedőket kellett megmászni, ez mentálisan nehéz volt, habár a szép táj segített elterelni a figyelmet erről. És egy ilyen fárasztó nap után volt, hogy a kiszemelt táborhelyről elküldtek bennünk, mivel ott nem lehetett éjszakázni. Pontosabban felpakoltak egy terepjáróra és megfelelő terepre vittek bennünk. Nehéz volt az éjszaka 3600 méteren és keményen elfáradva. Itt található az USA egyik legmagasabban fekvő városa is, a 3100 méteren lévő Leadville.
Aztán a változatosság kedvéért újabb feladat állt előttünk: az Államok legmagasabb hágójának, a 3690 méteren lévő Independence-nek a megmászása. Ez az USA 2.-ik legmagasabb aszfaltozott hegyi útja. Érdekességképpen megemlíthető, hogy Európában a legmagasabb ilyen út a 3394 méteren lévő Pico Veleta (amit Tomiék már szintén megjártak)

- Hogy fogadtak bennetek az ottani emberek?
Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Jól esett, hogy szurkoltak nekünk: tapsoltak, dudáltak, és ez mindig feldobja az embert.
Aztán ismét változott a táj, és ezzel együtt a túra képe is. Jöttek az újabb kihívások.
Érintettük Aspen-t és megérkeztünk a Colorado folyóhoz. Itt már lassan kezdett sivatagosodni a táj, és emelkedni a hőmérséklet. Elhaladtunk azon a helyen, ahol a nagy vonatrablás történt. A legenda szerint még mindig ott van elrejtve a zsákmány valahol a sziklák között, mivel még nem találták meg azt.

- Hogy bírtátok a forróságot, a szomjazást?
Megérkeztünk Utah államba és egyúttal a sivatagba is. Ami itt szó szerint életfontosságú az az, hogy az embernél legyen mindig a szükséges mennyiségű folyadék. Ilyen körülmények között ez 5-6 litert is jelent. Ezzel kapcsolatosan belekerültünk egy nagyon komoly helyzetbe is. Már jópár kilóméterrel a hátunk mögött az aznapi célállomás Cisco város volt. Gondos számításaink szerint az addig hátralévő kb 90 km-re bőven elegendő vízkészlettel vágtunk neki a sivatagnak. Már nagyon ki voltunk fáradva, és folyadékkészletünk is a végét járta, de nagyon bíztunk benne, hogy a következő domb mögött már ott lesz a város. Ami aztán egyszer csak fel is tűnt, azonban legnagyobb meglepetésünkre embereknek nyoma sem volt! Elhagyott házak, utcák, lakókocsik! És persze víz sehol! Este 9 óra volt, vizünk kb egy liter, ami ott nem sokra volt elég és a következő vízvételi hely a térkép szerint kb 80 km-re van! Most mit lehet tenni? Este még tekertünk egy keveset, és reggel korán útra keltünk, hogy minél kevesebben kelljen a forróságban mennünk. Végső elhatározásunk az volt, hogy nincs más választás, le kell tekerni a Coloradohoz, és akármilyen is a vize – volt nálunk vízfertőtlenítő tabletta – iszunk abból. Azonban ott ért a következő meglepetés: a folyóhoz az azt szegélyező sziklafal miatt nem lehetett lejutni! Tovább kellett tekernünk, segítséget nem tudtunk hívni (nem volt térerő), és majdnemhogy szó szerint életmentő volt, hogy teljesen váratlanul egy farmra vetődtünk a folyóvölgyben, ahol végre ihattunk és feltölthettük készleteinket! Érdekesség, hogy az itt felvett fejenként 7 liter vízből csupán 1 liter maradt, mire odaértünk, ahova 1 literrel kellett volna tekernünk!

- A továbbiakban merre jártatok?
Sorra jöttek a szebbnél szebb tájak, érdekességek, amik kivétel nélkül lenyűgöztek bennünk. Az Arches Nemzeti Park különleges szikláival, a Wilson Arch sziklaíve, az út mellett futó vadlovak, és jártunk azon a ponton is, ahol az ismert filmben Forrest Gump úgy döntött, hogy visszafordul és nem fut tovább.
A Monument Valley látványosságai már Colorado államban vannak – ahol még jobban sivatagos jelleget öltött a táj – majd Arizonában porviharban és volt hogy kisebb forgószél kellős közepén tekerünk, s meglátogattunk a Navajo indiánok rezervátumának központját is.
Aztán elérkeztünk túránk egyik jellegzetes pontjához, a Grand Kanyonhoz. Itt a Colorado folyó 1800 méter mélyen folyik a fennsík pereme alatt, és a völgy szélessége a 7-től a 20 kilóméteres távolságig terjed. Leírhatatlan és lenyűgöző volt az táj és az érzés, amit személyesen átéltünk! Elkápráztattak bennünk a monumentális méretek, a gyönyörű színek – főleg a naplementében csodálatosak a vörös sziklák -, hihetetlen volt ott lenni!
Tettünk túrákat a kanyon mélyére, majd folytattunk utunkat.
Itt volt, hogy kb 30 kilóméteren keresztül haladt előttünk egy esőfelhő, és mi azt követtük, várva, hogy mindig tovább menjen, nehogy nagyon belehajtsunk és elázzunk.
Mivel volt egy kis előnyünk a terveinkhez képest, tettünk egy kis útvonal módosítást, és a Cottonwood kanyon felé vettünk az irányt. Itt is sivatagon kellet keresztül mennünk – kövek, homok és por, száraz növényzet, nyílegyenes, végeláthatatlan egyenesek -, ráadásul az út 30 km-t ment aszfalton, majd 70 km-en keresztül földútra váltott, majd ismét 30 km aszfalt következett. Folyadékkal most is jól feltankoltunk, de azért okozott némi kapkodást, amikor Zoli vizesüvegje leesett, és a kilukadt flakonból folyni kezdett a víz. Gyönyörű éjszakák voltak ezen a tájon! Mivel semmi fényszennyezés nincs, és a levegő is tiszta, káprázatos volt az éjszakai égbolt. Nappal pedig a soha nem látott vörös-fehér sziklák késztettek csodálkozásra bennünk.
Majd egy pihenőnap keretében bejártuk a Bryce kanyont, megcsodálva tűhegyes a 10-től a 100 méteres magasságot is elérő szikláit, ahol a vörös és fehér színeket néhol fűszerezte a sziklák közt növő fenyőfák zöldje, és ahol némelyik hasadék szélessége csupán 5 méter körül volt.

- Ahogy látom, szinte egymást érték a táj és a természet szépségei!
Igen, még felsorolni is nehéz. A nemzeti parkok, az állatvilág – vadlovak, bölények, mókusok, szarvasok -, a táj folyamatos látnivalót kínált. A Zion Nemzeti Park sziklái ismét más jellegűek voltak, mint az eddig látottak, mintha valamit nagy víz vagy sárfolyás megkövesedése lett volna némelyik, vagy nagy élmény volt a patak medrében vezető sétaút, de az is, amikor egy 3 km hosszú alagúton csak úgy engedtek át bennünk, hogy a rendőr megállított egy furgont, és annak a platójára cuccoltatott fel!
Aztán ismét következett a sivatagos táj hosszú egyeneseivel, vörös szikláival, száraz növényeivel, a reggel 10-kor már 30 fokos hőségével, ami szépen 40-45 fokra ment fel nappal. Volt, hogy másfél hétig felhőt sem láttunk!
Így érkeztünk meg a sivatag közepén épült Las Vegasba, ahol egy családnál volt a szállásunk. Másfél napot szántunk a városra. Felmentünk a 110 emeletes Stratosphere Kaszinó tetejére, megcsodáltuk a város, a kaszinók fényeit, és persze nem hagyhattuk ki, hogy ne próbáljuk ki őket! Persze csak 1 dollár téttel, ami azonban kapásból nyert és 2,5 dollárt hozott! Ezzel az összeggel nem mertünk a Mirage kasszájához menni, ezért inkább tovább játszottunk, és persze rövid időn belül el is vesztettük! A Bellaggio-ba kerékpárjainkkal együtt keveredtünk be, de innét rövid időn belül kitessékeltek bennünk.
- Ezután túrátok talán legkeményebb szakasza következett!
A civilizáció után aztán ismét visszatértünk a Mohave sivatagba, ahonnan visszanézve Las Vegas magas épületei még jó ideig láthatóak voltak. Azonban mi már inkább előre néztünk, hiszen előttünk állt a Föld egyik legszárazabb és legmelegebb vidéke, a Death Valley! A völgy már Kalifornia államban terül el, és évi 50 mm-nél kevesebb a csapadék, az is nagyrészt pár alkalommal hullik le, és van, hogy évekig nem esik az eső! A tájegység nagy része a tengerszint alatt helyezkedik el, viszont több ezer méter magas hegyek határolják. A dombok és hegyek homokból és apró kövekből vannak, itt mérték a legmelegebbet 57 C Fokot, ez az USA legszárazabb vidéke és itt van a legalacsonyabb pontja is. Erős és forró szél fúj. A helyiek autóval is meggondolják, hogy ide jöjjenek, és egy helyen mondták, hogy bicikliseket szinte nem is lehet erre látni. Mostanában két csoport járt erre, de azok tavasszal és ősszel vágtak át a völgyön, és nem a legmelegebb nyárban. Az aszfalt olyan meleg volt, hogy nem lehetett rajta sokáig állni, és persze, hogy itt kaptam defektet. A bringa váza olyan forró volt, hogy alig tudtam megfordítani a szereléshez, hamar el kellett engedni! Találkoztunk egy csapat Harley-sal, akik minket látva elengedték a kormányt, és megtapsoltak – ami nagyon jól esett – és volt, hogy videóztak bennünk a kocsikból. Ebből is látszott, hogy kerékpárral nem szoktak errefelé gyakran járni! És Zolinak itt lett meg a túra 6000.-ik kilóbétere! Persze vigyáztak ránk: a ranger-ök óránként jöttek el mellettünk, és kérdezték, hogy minden rendben van-e? Óriási volt a forróság, de szerencsésen átértünk a Death Valley-n.

- Azonban ezután sem volt könnyű az út!
Nem, mert a tengerszint alatt lévő völgyből kapásból fel kellett kerekezni 1600 méterre, majd onnan le 300-ra, a Paramint völgybe, ami még mindig sivatagos táj. Itt a gyakorlatozó vadászgépek húztak el a fejünk fölött, gyakran olyan alacsonyan, hogy szinte a számokat le lehetett volna olvasni róluk. És megérkeztünk az Egyesült Államok legmagasabb hegycsúcsához, a Mount Whitney-hez, ami 4421 méterrel van a tengerszint felett. Itt találkoztunk először az „Aktív medvezóna” táblával, miközben egy kb 19 km hosszú emelkedőn 1300 méterről feltekerünk 2500 méterre. A medvéket amúgy tényleg komolyan kellett venni. Olyannyira, hogy a kijelölt sátrazó helyen sem mertünk sötétben nagyon a sátrunk mellől eltávolodni! Aztán egy „pihenőnap” következett, amikor is megmásztuk a helyet. Hajnali fél 6-kor indultunk és 4/4 12-re értünk a csúcsra. Mivel ez egy 38 km hosszú túra, több mint 1900 méter szintemelkedéssel, általában két nap alatt szokták teljesíteni, de mivel nekünk csak egy napunk volt rá, ennyi alatt teljesítettük. Érdekesek voltak a hegytetőn élő mormoták, akik annyira megszokták az embereket, hogy amikor kinyitottuk konzervjeinket, a hangra azonnal kidugták fejüket a sziklák közül.

- Lassan közeledtetek célotokhoz és a túra végéhez. Milyen látnivalók voltak még addig?
Ezután még egy komolyabb, 3000 méteres hágót kellett leküzdenünk, melynek meghódítására 1200 méterről indultunk, és a teteje a Yosemite Nemzeti Park bejárata. Jólesett a változatos táj a kopár és kietlen sivatag után. Óriási mamutfenyők, és a park nevezetességei: az El Capitan szikla 1000 méter magas függőleges fala, és a Half Dome nevű szikla félbevágott kupolára emlékeztető alakja csodálatos volt. Az állatvilág is gazdagabb volt errefelé: medvék, pumák élnek a parkban, és ott voltak az emberekhez szokott szarvasok és mókusok is. Ránk fért itt egy pihenőnap kisebb túrákkal.
Aztán tényleg a célegyenesbe fordultunk. Még átkeltünk az alig 300 méter magas parti hegységen, aminek az az érdekessége, hogy csekély magassága ellenére a keleti oldalán nagyon meleg, a nyugatin – az óceán felől – pedig ehhez képest nagyon hideg van.
Volt egy berendezett út melletti szállásunk is: a kidobott bútorokon rendezkedtük be egy éjszakára!
És végre elértük a Csendes-óceánt! Zolinak itt lett meg az óceántól-óceánig útja, amit egy jó fürdéssel ünnepeltünk meg.
A partvidék merőben más volt, mint a mögöttünk hagyott tájak. Egymást érték a kisebb-nagyobb városok, nyugodt volt a táj, és tényleg olyan volt, mint amikor már a célegyenesben van az ember. Közben ismét egy kerek kilométer lett meg, ezúttal a 7000.-ik, amit Zoli a túrán teljesített!

- Milyen volt a megérkezés? Milyen érzéssel töltött el?
Jó volt megérkezni San Fransisco-ba, örültem és éhes voltam. Jó volt, hogy végre ide értünk, magunk mögött tudva annyi kilómétert és megannyi szép élményt, de éppen e miatt, hogy vége van ennek a túrának, kicsit szomorú is voltam. Persze az otthoniak is hiányoztak, és ez kicsit vígasztalt. Pénteki napon érkeztünk meg, a gépünk vasárnap indult, így volt egy kis időnk megnézni ezt a szép várost. Nem hagyhattuk ki a 3 km hosszú Golden Gate-et, megjártuk San Fransisco utcáit, megünnepeltük Zoli és Feri születésnapját, megnéztük az Alcatraz-t, igaz, csak messziről, mivel előjegyzést követően, több napos várakozási idő után lehet csak látogatni, és a Golden Gate közelében kerestünk magunknak éjszakai szállást. Hajnalban megcsodáltuk a város felett lévő ködöt, majd kisütött a nap, és mi indultunk a reptérre, hiszen indult a gépünk haza!

- Mit tudnál összegzésként elmondani, lezárva ezt a nem mindennapi élményt?
A túra az eddigi legjobb túrám volt, élveztem minden percét, az első pillanattól az utolsóig, nehézségei és kihívásai ellenére. Öt és fél hét alatt 3620 kilómétert tekertünk le, és ez alatt sem egészségügyi, sem jelentősebb technikai problémánk nem volt, nagyon jól éreztük magunkat. Olyan dolgokat tapasztalhattunk meg, amelyeket itthon nem tudtunk volna. Sok hasonló dolog van az Államokban, mint nálunk, azonban minden sokkal-sokkal nagyobb. Ismét bebizonyosodott, hogy egy ilyen túrán nem csak fizikálisan, hanem fejben, mentálisan is ott kell lenni. Ehhez hozzájárult az, hogy olyan helyeken járhattunk, amiről álmodni sem mertünk volna, arról pedig végképp nem, hogy ezeket kerékpárral járhatjuk be, s ez nagyban feldobott és ösztönzött bennünk! Sokkal jobban meg lehetett ismerni a tájat, az országot, az embereket úgy, hogy bringázva sokkal közelebb kerültünk hozzájuk. Ahogy több helyi mondta is nekünk, hogy mi sokkal jobban megismertük az ő országukat, tájaikat, mint ahogy azt ők megismerték.

Azt gondolom, hogy ezek tényleg nem mindennapi élmények és nem mindennapi teljesítmény, amihez kell elhivatottság, odaszánás, kemény munka és mindezek mellet egy jó értelemben vett lazaság is. Jó, hogy vannak ilyen emberek, és jó hogy vannak ilyen kalandok. És köszönet, hogy megismerhettük őket. Ahogy igy az év vége felé tekeri órája mutatóját az év mi mást is kivánhatnék, kerékpáros olvasóinknak és riport alanyaimnak mint sikerekben gazdag új esztendőt 2014-ben is sok szép élményt, és természetesen megannyi sikeres kilométert, hogy álmaik valóra váljanak.

Telek Lajos
Fotók Puskó Zoltán archiv
A riport szponzora:

Predaj a servis bicyklov - Mihálko, Hasičská 3, 943 01 Štúrovo
Otváracie hodiny: Pondelok až Piatok 09:00 - 16:00, Sobota09:00 - 11:00
+421 907 980 547, mihalko@mihalko.eu