---

Időnként, amint haladsz, vissza-visszanézel, mert az emlékek húznak, de tudod, hogy annak az útnak is megvolt a maga ideje, és hogy az újra voksoltál. Ilyenkor erősnek kell lenned és tovább menned, bíznod és várnod, hogy ez az út jobb lesz, szebb lesz, reményteljesebb. Úgy válaszd meg útjaidat, hogy ne felejtsd el, egyszer vége van minden útnak és elérsz egy zsákutcához. De addig, keresd meg a legjobb utakat és járd be azt, amelyiket igazán a tiednek érzed.”

---

Kezdjük a beszélgetésünket talán azzal, hogy több mint 10 éve súlyos balesetet szenvedett, s mikor sikerült talpra állnia, akkor döntötte el, hogy világot fog látni, azóta sem bánta meg ezt a döntését?
Már régebben is sok helyen jártam, csak nem ilyen formában történtek az utazásaim. Nem hátizsákkal, hanem bőrönddel utaztam azelőtt, ami óriási különbség, ugyanis nem szállodákat és turistaparadicsomokat szerettem volna megismerni. Az utazásaim olyan dolgokkal gazdagítottak, melyek nélkül nem lennék most ugyanez az ember.
Évtizedekkel ezelőtt komoly gondot okozott, hogy elhagyjuk az országot, aztán megnyíltak a határok, mindenki arra mehetett, amerre csak akart. Sokan álmodnak arról, hogy kimozdulva az otthoni környezetből, életük során megismerik a világ más tájait és kultúráit. Mégis, ezt kevesek tudják igazán megvalósítani.
Talán az egyik ok, amit mindenki megemlít, a pénz, a másik pedig az, hogy félnek az emberek csak úgy belevágni az ismeretlenbe ön hogyan látja ezt?
Az emberek gyakorlatilag naponta belevágnak a „nagy” ismeretlenbe, csak ezt nem veszik észre. Az élet egy nagy kaland, melyet jó lenne mindenkinek úgy megélnie, hogy az megismételhetetlen és egyedi. Mindenkinek máshol van a hangsúly az életében. Nekem az utazás a fontos, és ezért elég sok mindenről mondtam le mosolyogva.
A minap telefonon beszéltem egyik ismerősömmel, aki örömmel újságolta, hogy Antal Tamás világutazó látogat hozzájuk, bemutatja a 2010-ben megjelent Úton lenni jó című könyvét is, s a találkozó során mesél dél-amerikai és nepáli élményeiről is. Amikor ezekben az országokban találkozik egy olyan társadalommal, amely eltér attól, amit itthon megélt, az ottani emberek gondolkozási világa, életfilozófiája a világról mennyire befolyásolja az ember személyiségét, hogyan tud azonosulni az ottani társadalommal és civilizációval?
Miért kellene azonosulni bármivel is? Mi csak szemlélők vagyunk, akik meg akarják ismerni a helyi kultúrát és megtisztelik az ottani lakosokat azzal, hogy nem idióta turista módjára viselkednek, csak azért, mert esetleg anyagilag jobb helyzetben vannak, hanem elfogadják, megértik, tisztelik és védelmezik a helyi szokásokat, kultúrát. Ezt nagyon gyakran elfelejtik az európai emberek, ha kimozdulnak országukból. Valahogy olyan érzésem van, hogy ilyenkor felsőbbrendűeknek képzeljük magunkat, és szerintünk a helyi lakosok csak azért vannak, hogy bennünket szolgáljanak ki. Sajnos elfelejtettük tisztelni más nemzetek, országok kultúráját, ami nagyfokú egoizmusra vall, az élet más területén is.
Az utazási vírus, kalandor élet magával ragadta, megfertőzte Önt, s az előadásai során megosztja velünk a világban tett utazásai során szerzett tapasztalatait, miközben vetíti a szebbnél szebb fényképeit, amelyeket az útjai során készített. Mit tanult meg egy európai ember ezektől az emberektől?
Tisztelni másokat, óvni a természetet, meghallgatni más véleményét és megelégedni azzal, amink van. Egyik fotós barátom nemrégiben Nepálról mesélt, ahol látta a Himalája csúcsait, mesélt az ottani emberekről, hogy mennyire megbecsülik a turistákat, az utóbbi években mégis turisták vesznek el. Hogy csak a zselízi biciklis világutazót, Princzkel Tamást említsem, akinek keresésére mentőcsapat is indult, de a keresés sikertelen volt, ő is egy áldozat lett, akit a Himalája öröké rabul ejtett!
Ön betekintést nyert a serpák életébe, akik nagyon jól ismerik a Himalája és Mount Everest csúcsait, az ő életük a turisták kíséréséről, hegymászók felkutatásáról szól, de gyakran ők is áldozatok lesznek egy rossz döntés miatt. Ön hogyan látja mindezt?
Ők serpák és ez az ő döntésük, hogy ők serpák. Minden mozzanatunkban vannak veszélyek és minden pillanatban döntéseket hozunk magunkról. Nem mások döntenek helyettünk. Aki autóba ül, az tisztában van azzal, hogy egy baleset részese lehet. Balesetek pedig vannak, de mégis egyre többen ülnek autóba.
Az élménybeszámolói alkalmával megemlíti és fotóin megcsodálhattuk a Himalája csúcsait, amik közül egyet (Lhoce, Lhotse) Lóczy Lajosról neveztek el, bár ezt kevesen tudják. Az interneten sem említik. Önnek mégis hogyan sikerült ezt megtudnia, amiről sajnos a történelemkönyvek sem írnak?
A csúcsot csak egy ideig nevezték Lóczy csúcsnak, amelyet Lóczy Lajos pozsonyi születésű utazóról neveztek el, elismerésül a Himalája és környékén végzett feltárásaiért. A név még megtalálható pár, a XIX. és XX. század elején készült térképen is. A Lhotse csúcs mai neve csak véletlen egybeesés a nagy utazó nevével.
Ön minden előadásán hangsúlyozza, mennyire örülnünk kellene annak, amink van. Hogy mindig van tiszta (csap!) vizünk, van mit ennünk, el vagyunk halmozva mindenféle jóval, a technika csodáival, nem ember, akinek nincs televíziója. Elhangzott egy konkrét példa is, az ottani gyerekeknek mekkora luxus egy napkrém.
Viccesnek tűnhet valakinek ez, pedig nem az. Nekik a halál teljesen természetes dolog, nem is félnek tőle, hozzá vannak szokva, hogy mindig meghal valaki. Az ottani embereknek a halál megváltás vagy egy új életforma kezdete. Például Nepálban nem temetik el az emberek a halottaikat, hanem elégetik, míg mi sírunk, addig ők örömmel, énekkel, tánccal búcsúztatják halottaikat.
Gondolom sok olyan szokással, életstílussal találkozott útjai során, amiket itthon sokan el se tudunk képzelni. Említene néhány élményt a tarsolyából, amik Önt érték az útjai során?
Ajánlom a könyvemet, mert nem tudnék most kiemelni egyetlen történetet sem, ugyanis nagyon sok van, és gyakorlatilag leírhatnám az egész könyvet, ami ugye lehetetlen vállalkozás, de az előadásaimon szívesen beszélek majd az élményeimről.
Ön útjai során látta többek között Nepált, a Himaláját, volt a Pireneusokban, Kínában, hogy csak néhány helyet említsünk az útjaiból.
Eddig több iskolában tartottam előadást, az iskolás gyerekeket leginkább az indiánok élete és az őserdők világa érdekelte, de kérdezgettek a tűzhányókról, a különleges állatfajtákról is. Aki eljön valamelyik előadásomra, az betekintést nyerhet az indiánok szokásaiba, hallhatja azt, hogyan élnek, szórakoznak vagy öltözködnek. Megtudhatja, hogy az inkák földjén élő gyerekeknek luxus az iskola vagy akár egy napozókrém. Sok gyereknek kicsi korától fogva dolgoznia kell, mivel számunkra elképzelhetetlenül nagy a szegénység. Összehasonlítva helyzetüket az indián gyerekekével, talán a mi gyerekeink is jobban megbecsülik majd mindazt, ami nekik már szinte természetes.
Hogy olvasóink is betekintést nyerjenek előadásából, osszon meg velünk néhány emléket a perui kecsua indiánok életéből, szokásaiból.
Ott is emberek élnek, néha szomorúak, néha vidámak, szeretik a gyerekeiket, tudnak szeretni, haragudni, sírni, nevetni. Csak az ismerheti meg az ottani életet, aki ott lakik velük, azt eszi, amit ők, s gondolom, sok országban kap az ember olyat, amin meglepődik. Egyik ismerősömnek például még a házigazda a feleségét is felajánlotta, így próbálta kifejezni azt, hogy befogadják maguk közé.
Sok mindenről szó esett, de a zenekaráról és zenéjéről eddig nem. A HaddelHadot mennyire befolyásolják utazásai, az ottani kultúrák és annak zenei gyökerei?
Zenével kizárólag a HaddelHadd zenekarban foglalkozom, de csak hobbi szinten.
Telek Lajos, fotók: Antal Tamás fotóalbuma