Pro Hungaria Superiore. Felsőmagyarországért. Írta Dr. Iványi Béla a jogtörténet tanára a Debreczeni Egyetemen. Debreczen Sz. Kir. Város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Könyvkiadó-vállalata 1919.
Bevezetés.
Hazám területét akarják megcsonkítani!
Ez az, ami tollat ad a kezembe. Tettre késztet az a tényleges, de nem végleges állapot, amelyet közöttünk élő ellenségeink máris teremtettek, de amelybe egyetlen igaz magyar soha belenyugodni nem fog.
Nem vagyunk hajlandók könnyes szemmel és ölhetett kezekkel nézni azt a „felszabadítás"-t, amely köröttünk folyik és már előre is jelezzük, hogy soha nem látott irredenta fog megindulni minden talpalatnyi földért, amelyet a magyartól elvesznek.
Mert a magyar földjét fogyasztják napról-napra, azt a földet, amely a magyarságé volt egy évezreden át és soha egy pillanatig szerb, oláh vagy cseh kézben nem volt.
Ma még tétlenül nézzük, mert csak néznünk lehet, hogy miként veszik el tőlünk hazánk drága földjét, a gyönyörű Erdélyt, a gazdag és termékeny Délmagyarországot és a csodaszép Felvidéket, de holnap esetleg már a tettek következnek, „dies venit, dies illa!"
Mert az évtizedeken át mindenféle lelketlen eszközzel előkészített „felszabadítás" pillanatnyi és könnyű sikerei ne tévesszenek meg senkit, mert a területet, az élettelen tárgyakat el lehet ugyan foglalni, de a szíveket, a lelkeket nem, különösen pedig botozással, kínzásokkal nem és ma már ott tartunk, hogy az úgynevezett "felszabadítás" iszonyú jogtalanságát nemcsak mi hirdetjük, hanem már érezni kénytelenek a hódítók is.
És odafent északon, azok az ódon, hangulatos, kedves városok, a magyar históriának megannyi kőbe vésett, kőből faragott kútfői, amelyek a magyar nemzet annyi dicsfénytől ragyogó, de búsan szomorú napját is látták, ugyancsak csodálkozhatnak, látva ősi falaik közé surranni azt az idegen, azt a semmíkép oda nem illő hadat, amely le akar törölni Európa ethnografiai térképéről egy olyan népet, amely letét, de különösen mai napig való fennmaradását kizárólag a magyarságnak köszönheti.
***
A mi szépséges Felvidékünk erőszakos „felszabadítás"-a körülbelül két hosszú évszáz részben nyílt, részben pedig alattomos, de be kell vallanunk, folytonos, szívós és céltudatos munkájának, helyesebben aknamunkájának eredménye. Ezt a munkát mi magyarok nagyon jól láttuk, itt-ott védekeztünk is ellene, mégis legtöbbször a minket jellemző keleties tunya nembánomsággal szemléltük, részben tán azért is, mert a fenyegető veszedelem nagyságát, horderejét kellően fel sem fogtuk, át sem éreztük. Pusztába kiáltottak tehát Grünwald Bela, Karácsonyi János[1] és mások és csak legújabban, midőn a csehek már nyílt sisakkal álltak elénk, amidőn már jogtalan és túlzó követeléseikből titkot nem csináltak, jajdult fel a napi sajtó, sőt előkelőbb folyóirataink is észbe kaptak és a tizenkettedik óra utolsó perceiben védekezni próbáltak a hazánk területi épségét fenyegető vész ellen.
Így a Magvar Figyeló 1917 decemberi számában Podhradszky György: Csehek-e a tótok ? címen alapos összefoglaló tanulmányt tett közzé, amelynek végeredménye, hogy a totók nem csehek. E cikknek cseh reszröi egy francia folyóiratban inkább személyeskedő, mint komoly visszhangja támadt ugyan, amelyre Podhradszky ugyancsak a fenti cím alatt a Magyar Figyelő 1918. évi júliusi számában reflektált, azonban megállapíthatjuk, hogy az első értekezésben közzétett végeredményt tudománvos alapon mindezideig senki meg nem cáfolta.
„A Czél" 1918 november—decemberi számában, tehát már post fiesta, valaki B jegy alatt „A felvidék és a csehek" címen statisztikai alapon igyekszik a cseh "felszabadítás" jogtalanságát bebizonyítani.
"A Kelet Népe" 1918 decemberi számában Kalmár Antal "Föl lehet-e darabolni Magyarországot?" címü cikkének elsö részében a tót-szlovák kérdéssel is foglalkozik, sőt foglalkozik a cseh-tót, helyesebben a szláv kérdéssel, ha nem is éppen magyar nemzeti szempontból a "Huszadik Század" is. [2]
Mindezen írások védeni igyekeznek a magyar föld minden rögét, de a toll harca egyelöre hiábavalónak bizonyult.
Cseh szomszédaink már nem is túlságos étvággyal, hanem az őket jellemző mohó és határtalan falánksággal vetették magukat hazánkra és velünk szemben a nyers erőszakon felül a logika oly módját alkalmazzák, amellyel Londonra és Parisra is rá lehet fogni, hogy cseh város. A csehek ma már a gyakorlatban majdnem ott tartanak, ahol egykor elméletben pánszláv ősük Szklenár, aki Nagy-Morvaországot egyik könyvében sikeresen kiterjesztette a — Fekete tengerig.
Mi magyarok ma még a nyers erő ideiglenes érvényesülésé ellen egyelőre csak a jog alapjára helyezkedhetünk, annál is inkább, mert Masarykék úgy látszik minden jogtól, minden igazságtól félnek, még a történelmitől is. És ez a körülmény késztet engem arra, hogy több kérdésre, amelyre eddig a csehek választ adni nem is akartak és nem is mertek, magam keressek választ.
Első kérdésem az lesz, hogy vájjon itt voltak-e a tótok akkor; amikor mi magyarok e földön helyet foglaltunk? Ennek a kérdésnek a jobbra vagy balra eldőlte fogja azután a további kérdésekét maga után vonni. De már itt előre kell bocsátanom és ezzel egyúttal ellenfeleinket meg is nyugtatnom, hogy kérdéseimre mindig a történelem exakt forrásaiból igyekszem a választ kihámozni. Nem nézeteket, nem hypothezisekre vagy megbízhatatlan forrásokra (hamis oklevelekre) alapított elméleteket, hanem történelmi tényékét keresek és ezekre támaszkodva óhajtom a történelmi igazságot megállapítani még akkor is, ha azok reánk magyarokra nézve talán nem kedvezőek. Tehát nem költeni, nem politizálni óhajtok, hanem feltárni a múltat reális alapon, de sőt politikai eszközzé sem igyekszem a tudományt sülyeszteni, úgy amint azt ellenfeléink oly nagy előszeretettel és oly kevés kivétellel teszik.
Meg kell még említenem azt is, hogy a munka nem a, szaktudósok okulására készül és nem csupa újdonság, felfedezését hajhássza, de azért lesznek benne részletek, amelyek á szákkörök előtt is esetleg új, eddig ismeretlen adatokat tárnak fel. Be kell vallanom azt is, hogy nem is teljes és tökéletes az, amit e szerény munkában nyújtani tudok. Kizárja ezt egyrészt az idő rövidségei másrészt pedig az a körülmény, hogy a cseh-szláv, a hazai tót (a turóezszentmártoni tót múzeumi társaság[3] kiadványai, főleg a Sbornik és Casopis) sőt még a magyar irodalom idevágó része a maga teljességében rendelkezésemre nem állt; Ezenfelül, ami még fontosabb, nem volt időm és alkalmam a budapesti magyar állami (országos) levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum, a budapesti egyetemi könyvtár idevágó nagybecsű és hatalmas anyagát áttanulmányozni és feldolgozni.
Már pedig micsoda hatalmas bizonyítéktömeget lehetne a cseh-tót kérdésben Európa ítélőszéke elé terjeszteni, ha az Országos Levéltár XV—XVII. századi dicális összeírásainak hatalmas kötetei, [4] az 1542. évi és Lőcse, Késmárk, Selmeczbánya. Bakabánya, Beszterczebánya, Fejérbánya, Körmöcz-bánya, Libetbánya, Újbánya városok lakosságára vonatkozó hatvanad-jegyzékek, [5] az "urbaria et conscriptiones" nagyszerű gyűjteménye, a XV. századdal kezdődő tized- (decimalis) jegyzékek, a helytartótanács által a XVIII. század második felében (1769—70) felvett urbariális tabellák, a királyi könyvek, az 1772. évi első magyar helységnévtár, Magyarország úrbéri összeírásának összegezése 1786-ból, 1715., 1720. és 1827—28. évi országos nép-összeírások, a magyar kir. udvari kamara régi levéltárában lévő népességi összeírások, a Magyar Nemzeti Múzeum kamarai iratai, az esztergomi egyházmegye canonica visitatiói (különösen az 1561, de főleg az 1753. évi), [6] átkutathatók és feldolgozhatók lettek volna.
Bűnös mulasztás terheli a hazai szaktudományt, hogy mindezideig ez meg nem történt, de még súlyosabb mulasztás történt akkor, amidón a felvidék gazdag és nagybecsű levéltárait ilyen irányban már réges-régen apróra át nem kutatták és alaposan fel nem dolgozták. Most már ugyan késő a bánat, de még semmiesetre sem késő legalább részben pótolni a mulasztottakat.
És ha az igénytelen sorokkal a mi bájos Felvidékünknek csak egy rögét sikerülne visszaszereznem, akkor fáradozásom meg van jutalmazva.
Debreczen, 1919 február havában.
I. A cseh-tót mozgalom történeti áttekintése.„Zokogó sírással sirhatsz magyar nemzet, Mert szemed bekötve, idegen nép vezet, Jóakaratodért ládd gonosszal fizet, Hogy elpusztíthasson, bizony arra siet."
Kuruc nóta 1700-ból.[7]
Nemrégen egy a Felvidékről írt levelet olvastam, melyből különösen ezen szavak ragadták meg figyelmemet. „Az itteni (liptő-megyei) lakosságot hetek óta cseh ügynökök azzal izgatták, hogy a háború befejezése után a magyar országgyűlés törvényt hoz, a mellyel a tót népnek a tót beszedet még a családban is eltiltja; e végből kémeket fognak alkalmazni, akik az utakon, sőt a kéményekbe és ajtók mögé bújva ügyelni fognak arra, hogy tőt szó a család legszűkebb körében se hangozzék el, akik pedig mégis tótul mernének beszélni, azokat a legkegyetlenebb büntetésekkel fogják sújtani."[8]
E szavak ismerősen hangzanak előttünk, hiszen ehez hasonlóan folyt 1848-ban is a pánszláv ügynökök agitációja! Éppen ilyen, vagy ehez hasonló gonoszsággal dolgoztak már hatvan esztendővel ezelőtt is.
Azonban, olvasva a levél fenti szavait, önkéntelenül elénk tolul a kérdés, hogy vájjon nemes-e a cél, igazságos-e az az ügy, amelyért ilyen eszközökkel dolgoznak? Vajjon a jog és igazság diadalra viteléhez szükség van-e ilyen eszközökre? Mi úgy látjuk, hogy — nem! Mert íme, dacára a két százados aknamunkának, dacára az arcátlan és gonosz mesterkedéseknek, dacára a hihetetlen erölködéseknek, még sem sikerült derék tói népünket teljesen el-bolondítani.
A veszett ügy, a hamisság, gonoszság csak erőszakkal érvényesülhet.
Avagy tótjaink talán sua sponte „csatlakoztak" 1918. végén a cseh államhoz? Remélem, nincsen olyan vakmerő cseh „felszabadító", aki ezt komolyan meri állítani? Mert Dula Máté, Hodzsa vagy Hlinka magamagát képviseli ugyan, de a Felvidéket es annak lakóit semmiesetre sem.
Azután meg ne feledjük, hogy voltaképpen ezek az urak sem akartak Csehországhoz csatlakozni.
Kérdem tehát, mire pazarolták egy hosszú évszáz annyi energiáját? A választ az Orosz birodalom összeolmásában találjuk meg. Ezzel együtt kimúlt egy eszme, amelyet oly kíméletlen és vakmerő szívóssággal propagáltak és a leendő szláv glóbus magjának széjjelmálása után feltolta magát a háttérben leselkedő csehség és: „Ha nincs ló, jó a szamár is" jelszóval teljesen hívatlanul ráoktrojálta magát a tótokra.
És ha már most azt kérdezzük, hogy vájjon ennek a cseh erőszakoskodásnak van-e valami történelmi előzménye? úgy a kérdésre igennel kell felelnünk.
A pánszlav-cseh-tót törekvések történelmi fejlődését óhajtjuk a következőkben röviden vázolni.
Felvidéki tótjainkra a cseh befolyás kezdetét rendszerint a huszita mozgalmakkal szokták kapcsolatba hozni. Azonban ma már nemcsak mi tudjuk, hanem a csehek, tótok is elismerik, hogy Husz János, Zsizska János, szóval az első taboriták és árvák, a cseh nemzeti eszme és nyelv lelkes és buzgó apostolai voltak ugyan, azonban a Magyarországon garázdálkodó Giskra és társai a bratrik (akik alatt voltaképpen cseh, morva, német, sziléziai lengyel, magyar, tót, orosz, sót tatár népségből összeverődött gyülevész had értendő) ezen eszmék szolgálatában nem álltak és teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy tótjainkban akár a cseh nemzeti eszme, akár a cseh nyelv iránt különösebb lelkesedést keltsenek, főleg már azért sem, mert tótjaink épen ezen csehek részéről szenvedték el a legtöbb pusztítást, zaklatást, gyötrést, anyagi károsodást, amiről az oklevelek egész sora tanúskodik. Maga a kiváló cseh ethnographus Koula is kénytelen volt elismerni, hogy "bár némi cseh hatás a gömöri, kishonti és nógrádi tótság nyeltében észlelhető, ez azonban egyetlen cseh-morva tájszólással sem hozható közvetlen kapcsolatba." [9]
Így tehát a huszita mozgalomnak tótjainknál nincs meg az a jelentősége, amelyet némelyek hozzáfűzni szoktak s az a körülmény, hogy a tótok közül némelyek a XVII. század eleji kezdenek írni (tót irodalmi nyelv hiányában), inkább a reformáció hatásának (Sylvanus János, Bánovszky György, Táborszky János, Pruno János és mások működésének eredményekép) tekinthető. A hazai tótok 1630. után kezdenek csehül írni. Így például még 1599-ben Liptóban a szentírást latinul olvassák a lutheránusok is, így adva ki ennek ó-szóvetségi részét „Leonardus Mokoschinus Pannonius Liptoviensis" németlipcsei lutheránus pap. 1632-ben Hodik János, Trencsén-, Árva- és Liptómegyék lutheránus superintendense még latinul ir, de már 1633-ban Bayle Péter: Praxis pietatis cimű műve Lőcsén, Breüer (Brewer) nyomdásznál szlávul jelenik meg, ugyanígy 1634-ben Luther kátéja s innen kezdve itthon a trencséni, ennek megszűntével pedig a zsolnai és nagyszombati nyomdák, külföldön pedig főleg Prágában (Konecny, Tarnovsky, Kalinka, Lányi stb.) adnak ki cseh könyveket.[10]
A XVII. század második felében és a XVIII. század elején Felvidékünkön lutheránus egyházi körökben a cseh nyelv nagyon erősödött, elannyira, hogy a tót-lutheránus egyház hivatalos nyelve ma is a cseh. Ezt a nyelvet azonban, akárcsak a római-katholikusoknál a latint, a nép nem érti. Ezzel, a nép számára érthetetlen -nyelvvel szemben kezdte meg a harcot az önálló tót nyelv érdekében a római-katholikus egyház.
E küzdelmet — talán öntudatlanul — Mácsay Sándor pálos-rendű szerzetes (+ 1721.) indította meg, aki a XVIII. század elején Nyitrán állandóan tót prédikációkat tartott, amelynek egy részét: Panes primitiarum (Hleby Priwotyn) címen Nagyszombatban 1718-ban ki is adta.
Mácsay pálos e működése azonban mélyebb hatást nem okozott, úgy, hogy a XVIII. század második feléig különösebb cseh-tót mozgolódást irodalmi téren nem tapasztalunk. Csak a XVIII.
század második felében és a XIX század elején lángolt fel erőteljesen a szláv izgatás, akkor amidőn Lengyelország legyilkolása után megszületett a — pánszlávizmus. Ekkor a tót nyelv onállóságáért küzdeni, azt önállóan művelni, voltaképpen már nem ártatlan nyelvészkedésnek, hanem a szláv egység eszméje elleni támadásnak tekintetett. Aki ezt tenni merte, azt szláv particularistának nyilvánították. Ez az a kor, amelyben a szláv egység eszméje érdekében megindul a küzdelem az egész vonalon és ha kezdetben nem is politikai célzattal, de politikai tartalmat is nemsokára megadta
I. Sándor orosz cár, a mint azt Csicsakow orosz admirális „Memoires d'un homme d'Etat" című művében elárulja. A megindított mozgalom támogatója és szítója azután Nesselrode orosz államminiszter volt.
Ausztria tartományai közt Csehország volt az első, ahol a pánszlávizmus eszméje öntudatosan legelöbb meggyökeredzett. A XVIII. század végén — bár még öntudatlanul — a pánszlávizmus nálunk is kezdi szárnyait bontogatni, de ezzel szemben a hazafias felvidéki tótság túlnyomó többsége mindig állást foglalt.
A szláv egység eszméje mellett — nem tudatosan — Szklenár, de már tudatosan különösen Palkovics György szálltak síkra s ez utóbbi mondhatni egész iskolát alapított e téren. A harcot a történelem mezején Szklenár György, lőcsei születésű, pozsonyi gymnasiumi tanár (1745—1790) indítja meg a „Vetustissimus Magnae Moraviae situs et primus in eam Hungarorum ingressus et incursus geographice, historice, critíce descriptus" című Pozsonyban 1784-ben megjelent müvével, melyben azt fejtegeti, hogy az egykori Nagy Morva birodalom Moesiára, Dáciára (a mai Erdély), a jazygok földjére is kiterjedő hatalmas ország volt, azután pedig Anonymus krónikájának hitelességét támadja meg.
Szklenár e nyilvánvalóan irányzatos művére Katona István dr., pesti egyetemi tanár, majd kalocsai apát-kanonok s hírneves történehudós "Examen vetustissimi Magnae Moraviae situs cum vindiciis Anonymi Belae notarii institutum" Pesten, Kassán és Budán 1786-ban megjelent tíz íves munkával felelt, melyben (követve Szklenár müvének beosztását) fejezetről-fejezetre cáfolja, vagy pedig kellő értékére szállítja le Szklenár állításait. Egész helyesen megállapítja már akkor, hogy a Morva birodalom sem Moesiára, sem Dáciára, sem a jazygok földjére soha ki nem terjedt, hanem az a mai Csehország és a Garam vize közt feküdt, a második részben pedig védelmére kel Anonymus krónikájának.
Katona Examen-jére Szklenár válaszolni próbált, azonban Katona újra visszavágott, [11] úgy, hogy Szklenár 1788-ban kénytelen volt első művét Katona kritikája figyelembe vétele mellett lényegesen módosítva újra közzétenni, amelyről Katona „Vetus Moravia rurais ad suos limites reducfa" című Budán 1789-ben megjelent művében emlékszik meg.
Ezenközben, míg Szklenár és Katona közt a fenti irodalmi vita folyt, Tállyai Dániel (született Lőcsén 1760-ban, Pozsony vármegye, majd Pozsony város szolgálatába szegődve, mint városi tanácsos 1816-ban meghalt) Pozsonyban egy „Presspurska Nowiny" (Pozsonyi Újság) cimü lapot kezdett szerkeszteni, amely azonban 1786-ban megbukott.
Mindezeknél mélyebb hatású és öntudatosabb volt az a harc, amelyet a cseh nyelv ellen, a tót nyelv érvényesülése érdekében Bernolák Antal katholikus esperes-plébános (szül. 1762-ben) indított 1787-ben megjelent és több kiadást ért tót nyelvtanával (Grammatica slavica), továbbá 1791-ben megjelent tót etymologiájával (Etymologia vocum slavicarum), küzdelmének koronája pedig az a hatalmas hat kötetes tót szótár volt, amelyet Palkovics cseh Wörterbuch-ja ellen Bernolák halála után Budán 1825—1827 közt adtak ki.[12]
Bernolák küzdelmével nem állott egyedül. Erkölcsileg és irodalmilag főleg Bajza József Ignác pozsonyi kanonok (1755— 1836), anyagilag pedig Rudnay Sándor a későbbi esztergomi érsek és hercegprímás támogatta, aki mindig tótnak tartotta magát.
Természetes, hogy mindezeket a csehbarát lutheránus tótok nem nézték tétlenül. Bernolákkal és törekvéseivel szemben főleg Palkovics György (szül. 1769-ben Rimabányán, +1850) a XIX. század eleje óta a pozsonyi ág. evang. lyceumban a tót nyelv és irodalom tanára vette fel a harcot, aki- 34 évi tanárkodása alatt minden erejét, tehetségét és vagyonát a pánszlávizmus, a cseh-tót összetartozás eszméjének ápolására és terjesztésére szentelte. A XIX. század eleje óta nemcsak nagyszabású irodalmi működést fejtett ki e téren, hanem szláv irodalmi társulatot is alapitott (szemben a nagyszombati 1793-ban alakult tót-katholikus irodalmi társulattal, amely főcéljául a Bernolák-féle nyelv müvelését tűzte ki, mely azonban Bernolák halála után megszűnt), amelynek titkára volt; 1812—1818-ig szerkesztője volt a Tydennik, 1832—1847-ig pedig a Tatranka címü lapoknak, ezenkívül szerkesztette 1802-1836-ig a Kalendár novy i stary-t (Régi és új naptár).
A szellemieken kívül anyagilag is áldozott az ügyért, amelyet oly kitartóan szolgált. Gazdag alapítványokat tett a pozsonyi ág. ev. lyceum tót tanszékére, az alumneum, a tanári nyugdíjintézet stb. stb. javára.
Midőn Tydennik című lapjának cseh nyelvezetét ellenfelei támadták, ennek 1818-ban védelmére kelt és ezen támadás hatása alatt született meg nagy, két kötetes Cseh szótára, a "Böhmisch-deutsch—lateinisches Wörterbuch, mit Beyfügung der den Slovaken und Mahren eigenen Ausdrücke und Redensarten" (Prága—Pozsony 1820—21). E Wörterbuch-nak köszönheti voltaképen a tótság Bernolák Lexikonját, melyben Bernolák követői támadják a pánszlávizmust és védelmezik a tót nyelv jogait.
Ezenfelül védelmére kelt Palkovics a cseh ortografiának is, majd pedig irodalmi vitája támadt a magyarok származását, eredetét illetőleg (Abkunft der Magyaren) Dankovszkyval. Szóval — törhetetlen energiával küzdött a magyarság ellen, a szlávság mellett. És a jámbor magyar társadalom, meg a hatóságok is, mindezeket nyugodtan tűrték. A magyar hagyta, hogy piszkálják saját hazájában, saját államának polgárai. Az „elnyomó" magyarnak Palkovics féktelen üzelmeire nem volt egy rosszaló megjegyzése sem.
Pedig Palkovics iskolát csinált a nemzetiségi izgatás terén!
Látnivaló tehát az eddig előadottakból, hogy a XIX. század elején nálunk a tótok közt két felfogás harcol egymás ellen, t. i. az egyik a Bernolák-féle katholikus-tót párt, amely a tótok számára, főleg vallási okokból a cseh nyelv használatát el nem fogadta, ezzel szemben állt a lutheránus-tót párt, amely viszont a cseh nyelvet akarta a tótokra erőszakolni. Mivel pedig a lutheránus tótok attól féltek, hogy az irodalomban való ilyetén szakadás a nemzeti egységnek is kárára lesz, azért ennek megakadályozására állították fel előbb Pozsonyban (1803), majd Selmeczen a lyceumban a tót tanszéket és ezért alakítottak cseh-tót irodalmi egyesületeket.
Mindezen törekvéseknek volt szívós és kitartó támogatója Palkovics, aki, mint a pozsonyi tót tanszék első tanára, mindent elkövetett a szláv propaganda fejlesztésére. Erre pedig igen alkalmasak valának tanítványai, akik szerteszéledve az országban, igyekeztek a mester által hirdetett eszméket tovább plántálni. Palkovics működésének hatása alatt egész sora lépett fel a tót íróknak és költőknek. Ezek a fiatalok, telítve a szláv összetartozás igéivel, mindenütt az országbon a nagy szláv összbirodalomért (Vseslávia) lelkesedtek és lelkesítettek. Természetes, hogy ezen eszméket az irodalom útján a Kárpátok vidékén élő tótok közt is elakarták hinteni, azonban az összes szlávok egyesítése, más szóval az orosz uralom alá kerülés a tótok közt nagy rokonszenvre nem talált.
Palkovics tanítványainak és követőinek egy része a mult század negyvenes éveiben átpártolt az akkor hatalmas erőre kapott cseh mozgalomhoz. Ez a rész politikai előrelátással a szláv mozgalom plauzibilisebb, kivihetőbb részéhez pártolt. Részben látták azt, hogy a katholikus és lutheránus tótokat a pánszláv eszmének megnyerni nem lehet, részben pedig talán ösztönük megsúgta a jövendőt. Volt azonban egy másik párt, vagy frakció, köztük
főleg Kollár János pesti tót-lutheránus pap, — amely teljesen a pánszláv eszmék szolgálatába szegődött. E párt most említett kiválósága, Kollár írta a hírhedt „Slávy dcera" cimü lyrai eposzt, melyben Vseslávia és a szláv faj dicsőségéről álmodozik a költő, arról az eljövendő korról, amelyben „szláv csatornákban áramlanak majdan a tudományok, szláv szokások s erkölcsök, szláv dalok és jelmezek uralkodandnak az Elba és a Szajna partjain".
E lyrai költemény így ártatlan ábrándozásnak látszik, ámde a valóságban nem az. Kollár ugyanis eposzában példátlanul szidja és mocskolja a magyarságot, féktelen gyűlölettel rágalmazza és sárral dobálja meg őket, kiirtásukra, tönkretételükre tör, csak azért, mert e nemzet élni merészel s már e puszta ténnyel is akadályozza Nagyszlávia megszületését.
Íme tehát, az a pánszláv mozgalom, amely az irodalom jegyében indult meg, amelynek eleddig Magyarországon csak helyi vonatkozása volt, amelyről Herkel 1826-ban Budán kiadott szláv nyelvtanában még azt állítja, bogy az csak „Unio in litteratura inter omnes slavos" és amelynek valódi céljairól eleddig igyekeztek a figyelmet elterelni, most már levetette álarcát.
Most már nem a cseh és tót nyelv egymás közti küzdelméről, hanem a cseh, tót és minden szláv népnek a magyarság elleni politikai küzdelméről volt szó. A magyarság kiirtását, elpusztítását kellett politikai tartalommal hirdetni azért, mert e nemzet léte volt egyik fő oka annak, hogy a szlávok mindeddig egyesülni nem tudtak.
A múlt század húszas és harmincas éveiben Kollár a költészet, Safarik pedig a tudomány terén urbi et orbi nyíltan hirdetik és tanítják a szláv egységet, a szláv fajok összetartozandóságát, e mellett azonban nem feledkeznek meg a tótok lokálpatriotizmu-sának ébrentartásáról sem. E téren egy társuk, Kuzmány Karoly (1806—1866) támogatta őket, aki 1836-ban Besztercebányán főleg a nép számára cseh nyervén egy "Hrcmka" cimü folyóiratot indított meg, amely azonban 1838-ban megbukott.
Így hatalmasodott el Kollár és Šafárik müködésének hatása alatt és Palkovics vezetése mellett a pánszláv mozgalom, amelynek melegágya Pozsonyon kívül Késmárkon és Eperjesen volt s amely virágkorát a múlt század negyvenes éveiben élte. Ebben az éviizedben lángolt fel magasan az izgatás s növelte a mozgalmat ekkor egy vele párhuzamos, de merőben ellentétes irányzat, amely a múlt szazad harmincas-negyvenes éveiben szintén nagy eredményeket ért el és ez: a magyar nemzeti öntudat ébredése volt.
Ennek első következménye a tótokra nézve az volt, hogy a magyar helytartó tanács 1837-ben a pánszláv izgatás főfészkeit, a tót diákok irodalmi egyesületeit feloszlatta. Ez egyesületek formálisan tehát feloszlottak, tényleg azonban nem, mert az ifjúság Pozsonyban Palkovics és adjunktusa Stúr Lajos, azután Červenák Pravosláv, Lőcsén pedig Havláček Mihály tanárok vezetése alatt tovább is az eddigi irányban dolgozott. Ezt a Lőcsén 1840-ben megjelent tót Almanach, a "Gitřenka" igazolta, amelyben minden sor a szláv egvségért és a magyarok elleni gyűlölettől izzott. Ekkor már a magyar közvélemény is élénken foglalkozni kezdett a Gitřenka ügyével, úgy, hogy gróf Zay Károly, a lutheránus egyház világi felügyelője kénytelen volt hivatalosan és erélyesen fellépni a pánszláv üzelmek ellen. Így a pánszláv egyesületeket eltiltotta vagy pedig szigorú felügyelet alá helyezte. Ebből azután hatalmas polémia támadt, amely a magyar és német hírlapokban, röpiratokban, brosürákban folyt és amelyben Zay ellen a tótok részéről Csaplovics, Stúr, Hodzsa, Hurbán és Beda vettek részt, akik közül főleg Stúr tűnt ki. A csehek részéről pedig gróf Thún Leo szállott harcba Pulszkyval.
Ugyanezen idötájt még egyéb is volt, ami a pánszlávokat módfelett izgatta, t. i. a magyar
hivatalos nyelv életbeléptetése.
A magyar állam és a magyarság elemi jogának érvényesítése ellen szörnyen felhördültek a pánszláv agitátorok. Memorandumban ifordultak a királyhoz, panaszkodnak, gyerekes vagy meg nem történt sérelmekről beszélnek s ezek ellen orvoslást kérnek. Ha pedig a memorandumnak a sérelmek orvoslásáról szóló részét elolvassuk, akkor azt látjuk, hogy e pánszláv szentek keze voltaképpen maguk felé hajlott, mert nem Csehországhoz való csatlakozást, vagy pedig önálló tót államot kértek, hanem — hivatalokat. T. i. Pozsonyba és Pestre tót könyvcensori állásokat, a pesti egyetemen tót tanszéket, magyar és német könyveknek tótra való fordítását és végül egyházi ügyben a latin nyelv (nem a cseh) használatát.
A pánszláv mozgalom ilyetén fejleményeit a magyar közvélemény fokozott figyelemmel kísérte. 1842 november 27-én a Magyar Tudós Társaság naggyűlést tartott, amelyen az elnöki megnyitó beszédet gr. Széchenyi István tartotta. E megnyitó beszédben Széchenyi a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott, kijelentvén, hogy e kérdésben nem ért egyet az akkori úgynevezett haladó párt politikájával. Elítélte a nemzetiségek elleni erélyes fellépést és azt követelte, hogy a magyar faj magasabb műveltségével, a civilisatió és az irodalom fegyvereivel, szóval szellemi fölényével hasson a nemzetiségekre.
Széchenyinek e nem éppen szerencsés időpontban elmondott beszédjével nem volt szándeka a nemzetiségi üzelmeket védelmezni, hanem inkább Kossuthot, pártját és a Pesti Hírlapot támadni. Azonban a támadás kudarcot vallott. Széchenyi beszédének tartalmával a nemzet nem értett egyet, e kérdésben felfogásával egyedüli maradt, másrészt meg a tótokat — akiktől egyébként köszönő levelet kapott — üzelmeik további folytatására bátorította. De azért Széchenyi beszéde nem hangzott el céltalanul, mert alkalmat adott az eszmék tisztázására. Az utánna meginduló hírlapi polémián kívül e beszéd késztette báró Wesselényi Miklóst, hogy 1843-ban egy nagyobb dolgozattal (372 oldalas könyvvel) lépjen a nyilvánosság elé. E mű címe: „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében", s ebben Wesselényi behatóan foglalkozik a pánszláv kérdéssel nemcsak a magyar, hanem az európai politika szempontjából is.
Wesselényi eme szózatában á szláv kérdés körül sok megszívlelendő tanácsot ad nemzetének, amelyet azonban a nemzet aligha fogadott meg. Ez a szózat sem maradt válasz nélkül s egy ismeretlen tett reá "Néhány észrevétel"-t.
Mindezek a körülmények azonban nem akadályozták meg a magyar kormányt, hogy Palkovics adjunktusa, Stúr Lajos ellen pánszláv üzelmei miatt 1843-ban vizsgálatot ne indítson. A vizsgálat eredménye az volt, hogy Stúr tanszékét elvesztette. A tót deákok tettek ugyan kísérletet, hogy Stúrt tanszékére visszahozzák, midőn azonban ez nem sikerült, ott hagyták Pozsonyt, Lőcsére távoztak és ott ismét irodalmi kört alapítottak.
Így csapkodtak magasra a pánszláv mozgalom lángjai, így kergették egymást az események, a hatások és ellenhatások, midőn már érezhetővé vált, hogy a politikában valami fordulat készül. Ekkor, midőn a magyarországi pánszlávok egy része érezni kezdte az elkövetkezendőket, egyszerre csak megszünt a katholikus és lutIheránus tótok közti antagonizmus s közeledni kezdtek egymáshoz.
Érezték hogy a magyarság elleni áldatlan harcukban szükségük van egymásra és a népre, tudták, hogy l'union fait la force, ennélfogva a két párt közeledett, hogy azután együttesen a néphez férkőzzék. Hogy ezt megtehessék, Stűr és társai ott hagyták a cseh nyelvet és áttértek a tót népnyelv használatára. Ezt a lépést azonban a csehek és barátaik egyenesen árulásnak tekintették és hevesen megtámadták Stúrt, aki 1846-ban két dolgozatban a tót nyelv védelmére kelt.
Íme tehát ekkor tűnt ki, hogy a magyarországi pánszláv mozgalomnak a magyarság kiirtásán kívül egyik főcélja a tótok elcsehesitése volt. Bekövetkezett 1848, a szabadság diadalmas esztendeje. Palkovics gárdája nagy reményekkel fogott hozzá a kitűzött célok megvalósításához.
A gardát nem a magyarok, nem a szabadság oldalán, hanem Metternich, majd a császári udvar, a kaniarilla, a reakció zsíros zsoldjában találjuk, mert sajnos, magyar gyűlöletük , még a szabadság szereteténél is nagyobb volt.
Ismerjük a felvidéki 1948-iki magyarellenes mozgalom rövid, de dicstelen történetét. Tudjuk, hogy Hurbán Miroslav József hlubokai lutheránus pap, Hodza Mílosláv Mihály, Stúr Lajos, Borik Dániel, Nszák Timót, Král Jankó, Sládkovič András, Ziskay, Zah és társaik az 1848 május 10-én Liptószentmiklóson, majd május 31-én Prágában gróf Thún Leo elnöklete alatt tartott pánszláv gyűlések után a cseh ügynökök egész hadát zúdították a Felvidékre. Ezek a cseh ágensek elkezték rémítgetni a jámbor totókat, hogy a magyarok őket ki akarják irtani, hogy ezután már tótul nem beszélhetnek, hogy tüszőt, bocskort nem viselhetnek stb. Hurbán és társai pedig lelkészi talárban a templomok szószékeiről a legféktelenebbül izgatták a népet a magyarok ellen. Ugyanezt cselekedte írásban Stúr Lajos a "Tatranski Orol" (Tátrai Sas) című lapjában. Azonban, dacára a fentiekből alakult tót nemzeti tanács (Narodna rada slovenska) és cseh-osztrák pénzen dolgozó ügynökeik minden izgatásának, a derék tót nép mindezekre nem sokat hederített, hanem nyugodt maradt.
|gy tehát tény az, hogy az egész 1848-iki felvidéki szláv mozgalom csak néhány Bécsből pénzelt fanatikus agitátor "kevés sikerrel dicsekvő fészkelődése volt". Mert, noha a bécsi császári udvar 1848 szeptember 17-én a Hurbán által felsőbb parancsra összetoborzolt mintegy 500 csehet fegyverekkel és lőszerrel ellátva el is indította a brezovai tót főhadiszállásra és bár nyugati Nyitrából és Trencsénből sikerült is vagy 3000 hurbanistát összetoborzni, mégis az 1848 szeptember 27-iki brezovai hatalmas kudarc, majd később a budetini alapos vereség a további akciótól Hurbánék kedvét végleg elvette és a felsőmagyarországi pánszláv mozgalom, siralmasan ugyan, de egyelőre bevégződött. És a Felvidék derék tót népének zöme, dacára a Hurbán-fele agitálásnak, úgy mint egykoron Rákóczy tüneményes korszakában, most is a magyarok táborában, a szabadságért küzdött.
Ha már most a Hurbán-csoport politikai törekvéseit vizsgáljuk, úgy azt látjuk, hogy ők az 1848 május 10-iki liptószentmiklósi gyűlésen sem az osztrák „összbirodalom", sem pedig Magyarország területi épségét nem támadták, Csehországhoz sem kívántak csatlakozni s ezzel a birodalom belső összetételében eltolódásokat okozni. Mindezt már csak azért sem kívánhatták, mert hiszen a kamarilla zsoldjában álltak, a kamarilla pedig az összbirodalomért küzdött, az összbirodalomnak pedig, a kamarilla szerint, Magyarország integráns része volt.
Nem akartak ők mást, mint Magyarország határain belől a nemzetiségek jogegyenlőségét, amint azt röviden egy 1848 szept. 20-án kelt és a magyar kormányhoz intézett iratukban kifejezik.[13] Az 1848—49. évek események tehát nem váltották valóra azokat a reményeket, amelyeket a tót izgatók hozzá fűztek. A magyar szabadságharc leveretése után az 1850-től 1860-ig terjedő évtized voltaképen a tótokra nézve is egy reájuk erőszakolt lethargia kora volt. Mert, bár a pánszláv mozgalom vezetői közül sokan hivatalokat, egyéni jutalmat kaptak ugyan, ámde a tótság épúgy el volt nyomva, akár a magyar. Mindössze annyit sikerült elérni, hogy néhány felsőmagyarországi megyében tót lett a hivatalos nyelv, hogy 1850-ben a tót nyelv, mint nem kötelező tárgy a középiskolákba bevezettetett, mégis, miután néhány tót gimnáziumban több tantárgy cseh nyelven lön előadva, mindebből azt kell megállapítanunk, hogy ez az irányzat inkább a tótok elcsehesltésének kedvezett !
Ez az irányzat nem erős, mert hiszen Bécs célja a - germanizálás volt. És csodálatos, hogy a nemrég olyannyira tüzes pánszláv- apostolok, Bach zsoldjában nemcsak hogy nem támasztanak nemzetiségi igényeket, nemcsak hogy egy panasz-szavuk nincs a germanizálás ellen, hanem ők maguk is germanizálják a tótokat, amennyire csak tudják. íme tehát na szláv nemzetiségi rajongókból prózai német bürokraták lettek.
Ezen a helyzeten I. Ferencz József 1860. évi októberi diplomája lényegesen változtatott. E diploma ugyanis Magyarországra nézve visszaállította az 1847-iki állapotokat, a rendi országgyűlést, a régi kormányszékeket és a magyar hivatalos nyelvet. Természetes tehát, hogy a magyar nemzet sietett kiküszöbölni a Bach-világbeli cseh-osztrák beámtereket és így, persze, az egykori pánszláv mozgalom jó hivatalokban ülő és busás fizetésekért germanizáló apostolai elvesztették pozíciójukat.
A hivatallal együtt megszűnt a hivatalos tekintély, elmaradt a jó fizetés, amelyhez pedig ezek az apostolok, egy évtizeden át, nagyon hozzászoktak. Igen természetes, hogy ezek az elégedetlen elemek nem a magyarság és a magyar alkotmány barátai, hanem ellenségei mellé álltak és hön óhajtották a magyar alkotmány, a magyar állam megdöntését. Mindazok tehát, akik a magyar nemzet sorsának jobbrafordultával veszteséget szenvedtek, szükségképpen azokhoz az elemekhez csatlakoztak, amelyekről tudták, hogy a magyar állameszme ellenei, ennek folytán most a Felvidéken a szláv mozgalom erősebben indult meg, mint valaha.
Így tehát a szláv mozgolódás nagyobb erejű fellángolásának oka az októberi diploma volt. E mozgalom első és erőteljes megnyilvánulása az 1861 július 6-án és 7-én Túrócszentmártonban megtartott tót népgyűlés volt, melyen több százan vettek részt. Legnagyobb részt hivatalaikból kicseppent Bach-korbeli hivatalnokok, ügyvédek, katholikus- és lutheránus papok, tanítók, községi jegyzők, néhány kereskedő, iparos és korcsmárosok jelentek meg e gyűlésen, hogy „a tótok nevében" a tót nemzetiség igényeit egybefoglalják és e programm alapján politikai pártba tömörüljenek. Az egykorúak megállapítása szerint: "Nem volt itt e gyűlésen semmiféle hatalom képviselve, se a vagyoné, se a műveltségé, se az öröklött tekintélyé, se a népszerűségé, csak a szellemi- és anyagi szegénység es a tehetetlen düh a fennálló állapot ellen".
A pogramm, melyben e gyűlés megállapodott, túrócszentmártoni programm elnevezés alatt ismeretes. - Nem követelte e programm sem a cseh-szlovák uniót, a Csehországhoz való csatlakozást, hanem igenis követelte elsösorban a nemzetiségek egyenjogúsítását, követelte, hogy Magyarország határain belül, területi integritásának sértetlenül hagyása mellett a felvidéki tótok által lakott vidékekből egy tót kerület alakíttassék, melyben kizárólag a tót nyelv legyen az uralkodó úgy a közéletben, mint az egyházban és iskolában és így e derék urak ugyanakkor, amikor a maguk részére egyenlő jogokat követeltek, egyúttal el akarták azt venni a nem tótoktól, másszóval kifejezték a Felvidék nem tót nyelvű és nemzetiségű lakóinak elnyomását.
A legjellemzőbb pontja azonban e memorandumnak, hogy a gyűlés tagjai a hivatalokra kizárólag saját magukat óhajtották alkalmaztatni. Tehát: „Hic Rhodus . . . !" Látnivaló ebből, hogy a pánszláv agitátorok burkolt bár, de főcélja: hivatalok elnyerése volt és ezt a célt a tót nemzetiségi párt vállain keresztül akarták elérni. Ime tehát ezek az urak éppen nem voltak elvont idealisták!
Midőn a tót nemzeti párt a túrócszentmártoni programmot közzé tette és a magyar országgyűlés elé terjesztette, azt nemcsak a magyar országgyűlés és a közvélemény, de sőt maga a felvidéki tótság sem fogadta szívesen. A pogramm ellen a Felvidék minden részéről erélyes tiltakozások lőnek közzé téve, amelyekben legtöbbször azt hangoztatták, hogy ilyen programmnak a tótok nevében való összeállítására és közzé tételére senki a tótok részéről megbízást, vagy felhatalmazást nem kapott. Mindezen tiltakozások dacára 1861 decemberében Moyses István besztercebányai pánszláv püspök vezetése alatt egy küldöttség a memorandumot Bécsbe vitte és a felség elé terjesztette. A küldöttség ugyan célt nem ért, azonban mégis annyit kivívott, hogy a tótok egy irodalmi és közművelődési egyesület megalapítására engedélyt kaptak.
1863 augusztus 4-én alapították meg, illetve nyitották meg a Slovenska Maticá-t (Matica magyarul méhkirálynőt jelent), melynek kimondott célja a tót kultúra művelése és terjesztése, titkos feladata pedig a pánszláv izgatás, a szláv egység propagálása s a magyarság elleni gyűlölet szítása volt.
Említésre méltó és érdekes jelenség, hogy a hely, ahol a Matica megalakult nem valami nagy, nevezetes vagy fontos felvidéki város volt, hanem csak egy egyszerű falu, amelynek 1861-ben mindössze 1800 főnyi lakosa volt. Nem is e faluba tervezték eredetileg a pánszláv agitátorok a Matica székhelyét, hanem Besztercebányára, azonban e város hazafias lakossága felháborodva utasította vissza e kétes értékű kitüntetést. Erre a pánszlávok más várost kerestek, azonban a Felvidéken egyet sem találtak, amely a Maticát falai közé fogadni hajlandó volt, így lett Túrócszentmárton, a jelentéktelen falu a Matica, a pánszláv izgatás központja s köszönhette azt annak a körülménynek, hogy a Felvidéken a Matica céljait mindenki ismerte s azokkal nem rokonszenvezett. Mert nem az irodalom, a tudomány, a művészetek önzetlen művelése egyesítene a Maticában tömörült pánszláv apostolokat, nem ideális és magasztos célok elérése fűzte őket össze, nem elvont rajongókból állott ez a tábor, hanem hivatalok után áhítozó volt Bach-beamterekből, nagyravágyó akarnokokból vagy pedig szélhámosokból, akiknek a tótok izgatása jól jövedelmezett, akiknek a tótok bolonditása mar nem is kenyér-, hanem kalácskeresetük volt.
Ennek a társaságnak legfeljebb a jelszavai voltak jól hangzóak és nemesek, de egyebe aztán nem. Fundamentuma a Maticában egyesülteknek az orosz rubel, létük és működésük pedig egy nagy hazugság volt. Hazudniuk kellett, amikor azzal álltak elő, hogy a totság el van nyomva; mikor azt állították, hogy a tót nemzetiségi igények a totság viszonyaiból nőttek ki, mert hiszen épen azok, akik ezen igényeket annyira hangoztatták és a magyarság elleni gyűlöletet hirdették, épen a tótok szent hagyományaival és hajlamaival kerültek összeütközésbe. A legnagyobbat pedig akkor hazudtak, amikor mindezeket a tótság nevében adták elő, amikor ezek nevében követelődztek, amikor azt állították, hogy ők a tótsag érzelmeinek adnak kifejezést es emellett nap mint nap tapasztalhattak a totóknak e társaság elleni határozott ellenszenvét sot egyenes megvetését.
S itt fel kell hívnunk a figyelmet arra a rendkívül érdekes ténykörülményre, hogy a tót nemzetiségi pártot és tagjait nem a magyarság, nem a magyar állam, hanem elsősorban és letagadhatlanul és csakis a tótok üldözték.
A Matica, hogy teljesen politikai pártnak ne tarthassák és hogy a látszatot valahogy mégis megóvja, tizenegy évi fennállása alatt Kuzmány, majd ennek halála után Pauliny-Tóth Vilmos szerkesztésében kiadott egy folyóiratot, a "Letopis Matice Slovenskej"-t és még vagy 20—25 füzetet és könyvet. Hogy azonban ez a néhány kötet micsoda jellemző gazdálkodás közepette adatott ki, azt a Matica ellen 1874-ben folytatott vizsgálat adataiból látjuk. —
Ugyanis e néhány kötet kiadásának költsége részletezve a következő:
1. Nyomdai költség volt a tizenegy évi működés és fennállás alatt . . . 30,578 korona.
2. Írói tiszteletdijak . . . 13,024 korona.
3. Az évkönyvek szerkesztéséért az alelnöknek és titkárnak . . . 23,356 korona. (!)
Összesen 66,958 koronába,
tehát rengeteg és horribilis összegbe került a Matica kultúrája.
E kiadási tételek közt a legfeltűnőbb a 3. pont alatti. Ugyanis ebből megállapíthatjuk, hogy az alelnök, meg a titkár, csak azért, mert a kéziratokat a nyomdába küldik s az íveket imprimálják, majdnem még egyszer annyi pénzt kapnak, mint a cikkírók. Ha még mindezekhez hozzászámítjuk a guruló rubelkéket, el kell hinnünk, hogy a pánszláv agitáció nálunk Magyarországon fényes üzlet volt.
A Matica kiadványaiból azt is meg tudjuk állapítani, hogy ez a társaság a tudományt teljesen a politika, helyesebben az agitáció számára sajátította ki. E kiadványok (kevés kivétellel), illetve a bennük megjelent cikkek, melyeknek kétharmad része a történelem körébe vág, a magyarokat vért ivó vadakként tüntetik fel, mig a tótokat nemes jellemű, magas kultúrájú lényeknek festik, akiket a félvad magyarok teljesen leigáztak. E cikkek szerint a magyar kulturképtelen, művelődésre alkalmatlan faj volt s ami csekély műveltség reá ragadt, azt a honfoglalás után a tótoktól nyerte. A tótságot a magyarok nem Árpáddal, a honfoglaláskor hódították meg, hanem Szent-István alatt (vagy még később). A honfoglaló magyarok voltaképen tótok voltak, nyelvük a tót volt, hazánk címere voltaképen a tótok címere. Szent-István maga is tót volt és a neve Vaczlav, vagy Gezovics István, Imre, Aba Sámuel tót hercegek és királyfiak voltak. Trencséni Csák Máté tót nemzeti hős, aki a tót szabadságért harcolt a magyar király ellen s a rozgonyi csatában a tót szabadság omlott össze stb., stb, — Nem folytatom a bizar sorozatot, mert már az eddigiekből is látható, hogy itt is hazudozni kellett csak azért, hogy felébresszék a tótokban a nemzeti különállás érzetét, amely pedig tényleg nem létezett.
Ami a Matica írói gárdáját illeti, az mind első osztályú pánszláv volt. Kuzmány, később Pauliny Tóth mellé Francisci, Záborszky János, Hlozansky József (aki egy ideig a „Biele Uhorsko hisloricko-politicky sbornik" című folyóiratot szerkesztette), Holubyt Tomasik Sámuel (a hírhedt: Hej Slované szerzője), Godra Mihály, Chalupka Sámuel, Lichard Dániel, Sasinek Ferenc és mások tömörülnek, akik a Matica „Letopis"-ei mellett a szintén Túróc-szentmártonban megjelenő „Narodnie Noviny" (Nép Újság), „Orol" (Sas), „Obzor* (Szemle), „Slovenske Noviny" (Tót Újság), „Cirkevní Listy" (Egyházi lap) és más pánszláv szellemű lapokat is szerkesztettek vagy támogattak.
Ez a Maticában egyesült pánszláv gárda, továbbá a Schmerling osztrák miniszter uralma alatt megalapított nagyröcei, túróc-szentmártoni és znióváraljai tót középiskolák tanárai voltak a magyar alkotmány visszaállítása óta a főagitátorok. És a jámbor magyarság birka türelemmel nézte, hogy miként lázit ellene a tót sajtó és „tudományos" irodalom, hogy miként képezik ki az állam pénzén és annak védelme alatt a pánszláv izgatókat. Végre 1872. évben Grünwald Béla a „Reform"-ban és más hírlapokban lerántotta a leplet a felvidéki pánszláv agitátorok immár tűrhetetlen üzelmeiről. Cikkei nyomán a magyar közvélemény figyelme ismét a pánszlávok felé irányult és végül is Tisza Kálmán akkori magyar miniszterelnök, — aki pedig a nemzetiségeket mindig szívesen felhasználta a magyar ellenzék sakkban tartására, — kénytelen volt a Matica ellen vizsgálatot indítani és ennek eredménye alapján azt feloszlatni, a tót középiskolákat pedig bezáratni.
Ezzel a felvidéki pánszlávok 1875 óta három nevezetes tényezőt vesztenek el, úgymint a politikai izgatás központját, a középiskolákat és a magyar állam támogatását.
A Matica feloszlatása sem szüntette meg a pánszláv mozgalmat. A Prágán, majd később Amerikán át guruló rubel vagy dollár nem pihent s az agitátorok politikai és társadalmi úton próbáltak érvényesülni és eredményt elérni. Fölléptek országgyűlési képviselőknek, iparkodtak embereiket a hivatalokban, parókhiákban iskolákban, jegyzői lakokban elhelyezni, szóval igvekeztek a politika, közigazgatás, igazságszolgáltatás, egyházi élet, népoktatás minden zugába elhatolva, minden eszközzel odahatni, hogy a magyar allámeszmétől mentül több állampolgárt elidegenítsenek.
De nem nyugodtak a pánszlávok az irodalom és "tudomány" terén sem. Sasinek Ferenc, a feloszlatott Maticavolt titkára "Slovenski Letopis pre historiu, topografiu , archeologiu a ethnografiu" címen új folyóiratot alapított, amely a Matcabeli régi Letopisnak egyenes folytatása volt.
Majd 1893-ban (illetve 1895-ben, mert csak akkor nyerte el a belügyminiszteri megerősítést), megalakult Turóczszentmártonban a „Múzeumi Tót Társaság" (Museálná Slovenská Spolecnost), könyv- és levéltári, régiség, szépművészeti, néprajzi és természetrajzi muzeális gyűjteményeikkel és két folyóirattal, a .Sbornik" és „Časoois museálnej slov. spolecnosnosti"-val (az elsö 1896-ban, a második 1898-ban indult meg).
Ugyancsak Turóczszentmártonban jelent meg Skultéty József szerkesztésében a „Časopis Zábavno poučny" továbbá a „Slovenske Pohlády" című folyóirat is, amelyek még a legújabb időkben is teljesen a Palacky—Dudik—Pič-féle iskola magyargyűlölő és pánszláv szellemében írott cikkeket hoztak, főleg Sasinek tollából.
Nem részletezem a pánszláv mozgalom legújabb időbeli fejlődését és történetét, hiszen azt mindenki láthatta és figyelhette, aki látni akart, annyi azonban tény, hogy a tót nemzetiséget a magyarság soha el nem nyomta; magyar földön, a magyarság hegemóniája alatt a tót nyelvet mindenki és mindenütt szabadon használhatta úgy a köz-, mint a magánéletben. A tót kultúra, az irodalom, a tudomány szabadon és zavartalanul élhetett és fejlődhetett magyar földön és magyar védelem alatt még akkor is, ha ez a kultúra ellene fordult annak a földnek, amelyből kinőtt, ha ellene tört annak a nemzetnek, amely ezt a nyelvet és kultúrát az elcsehesedéstöl megvédte. Folyóirataik és újságjaik egész sora szidhatta szabadon azt a magyarságot, amely kultúrájuk megmaradása felett őrködött s amely attól őket megfosztani sohasem engedte. Vajjon a cseh "felszabadítók" lesznek-e ilyen liberálisok?... Tény ugyan az, hogy a magyar állam a maga hatalmával pusztán önvédelemből kénytelen volt néha egyesek gonosz és lelkiismeretlen mesterkélései ellen fordulni, ámde soha és semmiképen sem bántotta a derék és becsületes tót népet. Mert ne feledjük, hogy a pánszláv agitátorok, a cseh erőszakoskodással párosult „felszabadítás" és a tót nemzetiség két nagyon is ellentétes fogalom, amely semmiképen nem fedi egymást. És hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja fényesebben, mint a most elviharzott négy hosszú esztendeig tartó háború, melyben a hazai tótság törhetlen hűséggel és az utolsó pillanatig kitartott a magyar állameszme mellett. Nem is a tótság csatlakozott a csehekhez, akikhez csatlakozni sohasem akart, hanem a csehek erőszakolták magukat a tótokra, ama hosszas aknamunka alapján, amely sok rubelbe, sok dollárba, sok energiába került, de amelynek tótjainkra semmi komolyabb hatása nem volt.
Ha pedig egy évszázados mozgalom mindenféle s legtöbbször immorális eszközökkel dolgozva csak ennyi "eredmény"-re tud jutni, az a mozgalom nem igazságos ügyért dolgozott!
E fejezet megírásánál forrásaim voltak: Pypin és Spasovič: Geschichte der slavischen Literaturen. Nach der zweiten Auflage aus dem Russischen übertragen von Traugolt Pech. Lipcse 1884. II. kötet 2. fele .— Steier Lajos : A tót kérdés. I. A tót nemzetiségi mozgalom fejlődése. Liplószentmiklós 1912. — Horváth Mihály: Huszonötév Magyarország történetéhől: 1823—1848. I. 510—517; II. 91. skk. II. — Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története. I. — Szózat a magyar és a szláv netizetiség ügyében. Baró Wesselényi Miklóstól. Lipcse 1843 — Néhány észrevétel báró Wesselényi Miklós ezen munkájára: "Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében" és a magyar- es szlávokhoz intézett tanács egy idegen baráttól. Lipcse 1843. — Pehány Adolf: Dejiny uhorskeho boja za slobodu r. 1848—1849. (Az 1848— 49. évi magyar szabadságharc törtenete.) — Erdulyhelyi Menyhért: A szláv maticák. Századok: 1895. 182. s 282. II. — Grünwald Béla: A Felvidék Budapest 1878. - Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája.
II. A magyarok honfoglalása és a tótok.Olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektól, hogy ha előjönnének mostan másvilágról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ök minket meg nem ismerhetnének. Mert nyelvünkön, szólásunkon kívül mivel hasonlítjuk mi magunkat ? Csúfsága lettünk nemzeteknek és magunknak, ellenségeinknek pedig, valahonnan jó, prédájává.
(Gróf Zrínyi Miklós : A török áfium ellen való orvosság.)
„Die Inwasion der Magyaren und ihre Festsetzung in Ungarn ist eines der folgenreichsten Ereignisse in der Geschichte Europas; sie ist das gröste Unglück, das die Slawenwelt im Ablauf der Jahrtausende betroffen hat".[14] Ezt írja a magyarok honfoglalásáról a csehek híres történésze Palacky Ferenc. Úgy tünteti fel a magyar honfoglalást, mintha az legalább is egy szláv diasporát okozott volna. Az ö nézőpontjából a honfoglalás mindenesetre hiba volt, azonban tegyük hozzá : egy „faute sublime", egy felséges hiba. Mert hiszen tény az, hogy mi magyarok Európában való elhelyezkedésünkkel útját állottuk az északi és déli szlávok egyesülhetésének, ami — ma sajnosan tapasztaljuk — hiba volt részünkről, nem volt helyes ilyen két malomkő közti alkalmatlan helyet választanunk és mégis az a tény, hogy a szláv egység akadálya voltunk és vagyunk, Kossuth Lajos szerint oly „nagy szolgálat, amelyért Európa a magyar nemzetnek hálával tartozik".[15] S dacára annak„ hogy Európa, főleg annak nyugati része, a magyarságnak köszönheti, hogy lakóira nem nehezedik reá egy a Jeges- és Északi tengertől a Földközi tengerig elterpeszkedő iszonyú szláv moles, hogy a Szajna partján nem szláv szokások, erkölcsök, nyelv stb. uralkodnak, mégis ennek fejében Európa háláját eleddig a magyar nemzet nem nagyon érezte.
De nem minden szláv történész osztja Palacky véleményét. Vannak a szláv tudósok közt tiszteletreméltó kivételek, akik Palackyval szemben azt az alapeszmét hirdetik, hogy az a szerep, amelyet a germánságnak a szlávokkal évszázadok sorozata óta tarló harcában a magyarok játszottak, tulajdonképen a szlávoknak a germanizálás ellen való védelme vall. Ezt az eszmét hirdeti például Grot K. J.: "A magyarok és a szlávok a múltban" cimű művében, mely a varsói egyetem kiadványai közt 1893-ban jelent meg.[16] Grot hirdeti többek közt azt is, hogy a magyarok mentették meg az elgyengült morva államot is az elnémetesedéstől.
Vizsgáljuk már most, hogy miket hirdetnek a magyarok honfoglalásáról a cséh-tót tudósok és ezekkel szemben mit mondanak a források ?
A cseh történészek és utánnuk a tótok előadása szerint is a magyarságnak a Duna-Tisza közén való megjelenéskor Magyarországon egy consolidált szláv állam élte a maga életét, amely a mai Magyarország területéből a Duna—Tisza—Kárpátok részét, továbbá a Dunántúlt foglalta magában. Ez az álláspontja Palacky-nak és az ö tekintélyének hatása alatt a régebbi cseh lörténészek ezt a nézetet kevés kivétellel mind elfogadták és propagálták. A Palacky-féle iskola szerint a magyarság Árpáddal legfeljebb a Tisza— Maros közét és a Duna—Tisza közének alsó részét foglalta el, az ország többi része morva birodalom volt, amely birodalom és „szláv föld* csak Szent-István király alatt (mások szerint a XII. században) „egyesíttetett- a magyarok földjével, amely magyarok azután az itt talált morvákat, akik nem mások, mint a mai tótok elődei, államuk tönkretétele és elfoglalása után leigázták. Mindezeknél fogva a magyar Felvidék ősi autochton lakossága a tót, a magyar pedig csak betolakodott idegen és bitorló.
Ezen elmélet megerősítéséül még felhozzák azt, hogy ez az idetolakodott, teljesen vad és barbár magyar kultúráját a leigázott, de magas műveltségű tótoktól vette át, mert hiszen ime, a magyar nyelv szavainak legnagyobb része szláv-tót eredetű, úgy hogy voltaképpen a magyarság mindent a szlávoknak, főleg'a tótoknak köszönhet.
Ahány állítás, annyi falsum!
Ha már most azt kérdezzük, hogy mindezeket honnan veszik mire alapítják a cseh-tót történészek, azt fogjuk látni, hogy fő forrásuk elmeletük kiinduló pontja egy oklevél volt, mely a prágai püspökség alapító oklevele néven ismeretes.
Ez az alapító levél állítólag 873-ban kelt, azonban ezt az oklevelet soha senki nem látta, még Palacky sem. Volna azonban ennek az alapító levélnek állítólag egy IV. Henrik császár által 1086-ban kiadott megerősítő oklevele, ámde ezt a megerősítő oklevelet szintén nem látta sem eredetiben, sem átiratban, sem pedig egyszerű másolatban senki, legkevésbbé IV. Henrik császár.
Igen ám -- mondják a csehek — de megvan ezen okiratnak egy részlete, t. i. az 1125-ben elhalálozott Cosmas prágai esperesnek krónikájában megtalálható ezen oklevélnek az a részlete, amely a prágai püspökség határainak leírását tartalmazza. Más szóval tehát megvan a hamisító, aki nem más, mint Cosmas, aki krónikájába beleírta, hogy meddig szeretné ö a prágai püspökség határait kiterjesztve látni.[17]
Palacky azonban túllicitál Cosmason. Ö t. i. hitelesnek véve ezt a ma már kétségtelen hamisítványt, egyszerűen kijelenti, hogy a prágai püspökség határa és Csehország határa fedi egymást. Ennélfogva a magyarok a Felvidéket 973-ban, sőt később 1086-ban sem foglalták el, mert az egészen a Mátráig Csehország integráns része volt.
Ezen állítását a hamis oklevélrész ezen szavaira alapítja: „Deinde in ea parte que meridiem respicit, addita regione Moravie usque ad flumen cui nomen est Wag et ad mediam silvam cui nomen est Muore et eiusdem montis eadem parochia tendit, qua Bavaria limitatur". Itt, e szövegben Palacky a Muore erdőt Mudre-nek olvassa és egyszerűen Mátrá-nák fordítja. Íme tehát itt van Csehország történelmi joga elbujtatva!
Természetesen, ha a térképre pillantunk, azonnal észre kell vennünk, hogy itt baj van. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a prágai püspökségnek kettős, — külső-belső — határa nem lehetett, mert vagy a Vág vize, vagy a Mátra volt a határ, de a kettő együtt bajosan.
Másrészt meg — tudomásunk szerint — a Mátra-hegység Bajorországgal sem ekkor, sem soha határos nem volt. Volt olyan okos Palacky is, hogy mindezeket észrevegye s minden bizonnyal észre is vette, azonban, úgylátszik, a következményeket levonni nem akarta, csak annyit jegyzett meg, hogy ez az alapító öklevél-részlét "az igazat megvallva nincs kellőén rendezve és egy részében már érthetetlen is'".[18] Pedig a szöveg nagyon is érthető, amint hogy Palacky első magyar bírálója, Fejér György, megértette s 1838-ban fel is világosította Palackyt, hogy a Mudre-erdő voltaképen Muore-erdő s ez nem a Mátra, hanem a bajorországi Muoriberg (Mailberg).[19]
Így helyesbíti már a határleírást Jireče is,[20] aki még ezt a határleiró szöveget hitelesnek tartja, de nem helyesbiti a tót Záborsky Jónás, aki még 1867-ben is Palacky álláspontján van, akivel szemben azután Szabó Károly vette fel a küzdelmet, még pedig igen eredményesen, [21] kimutatva, hogy a prágai püspökség határa, ha egyáltalán ekkor leírták volna, csak a mai Magyarország határáig terjedhetett volna, már csak azért is, mert hiszen Cosmas, aki Kálmán királyunk kortársa volt, nagyon jól tudta, hogy a szomszéd Magyarország határai meddig érnek. Cosmas nagyon jói tudhatta és tudta is, hogy Magyarország akkor már a Vágón túl terjedt,[22] hisz talán elég utalnunk arra, hogy a Szent-István alapította zobori apátság birtokai 1113-ban a Vág mindkét partján feküdtek[23], amely birtokokat Ottó (Atha) morva herceg lázadása („seditio") alkalmával el is pusztított. Így tehát, ha föl is tehetnők, hogy Cosmas nem ismerte hazája határait, de Ottó morva herceg talán csak még sem volt akkora bolond, hogy a prágai püspökség határait, más szóval saját országát pusztítsa.
Már Palackynál és Záborskynál sokkal óvatosabb álláspontot foglal el Pič József László „Der nationale Kampf (?!) gegen das ungarische Staatsrecht" (1882.) című szörnyen irányzatos művében (74. lap, 5. jegyzet), aki már számol azzal az eshetőséggel is, hogy az egész határleirás hamisítvány, amint hogv ma már biztosan tudjuk, az is.
Azt hiszem, az eddig előadottakból tisztán látható, hogy egy hamisítvány egyetlen szavának rosszul olvasott betűjén nyugszik Csehországnak Felvidékünkhöz való történelmi joga. Ami tehát erre van építve, az homokra épült, az mind falsum, az mind irányzatos.
"Vizsgáljuk meg immár a források alapján, hogy vajjon milyen körülmenyek közt foglalt helyet a magyarság a mai Magyarország földjen, különösen pedig a Felvidéken ? Vajjon akkor, amidőn a magyarok e földre jöttek, találtak-e itt bármilyen vonatkozásban tótokat? Volt-e ezeknek vagy más szlávoknak ekkor egy Pozsonytól - Ungvárig terjedő szilárd, évszázados, konszolidált államuk ?
A források tanúsága szerint tény az, hogy a magyarság ezt a földet, ahol ma is lakik, nem egy aktussal foglalta el. 896 nyarán nem következett be egy ténnyel a honnak a Kárpátoktól az Adriáig való elfoglalása.
Másrészt azonban tény az is, hogy ezen a földön, akkor, amikor a magyarság itt megjelent, konszolidált tót (szlovák) vagy szláv állam sehol sem volt.
A magyarság 896 nyarán, akkor, amidőn a besenyők őket az Alduna mellekéről[24] elűzték, felhúzódtak a déli Kárpátok szorosain át a mai nagy magyar Alföid déli részére, az avar-pannon „pusztaságra".[25] Hogy miért jöttek ide a magyarok s honnan tudták, hogy itt van számukra hely, erre nem nehéz feleleiet adni. — Ugyanis, midőn 892-ben Arnulf császár megtámadta a morvákat, keletről, a fuldai évkönyv tanúsága szerint, a magyarok segítettek neki, [26] ekkor tehát keresztül vonulva az avar pusztaságon, alkalmuk volt azt megismerni a hozzávezető utakkal együtt.
896-ban tehát a besenyők elől menekülő magyarok megszállták az avar pusztaságot és így szomszédai lőnek a morva-szlávoknak.
Kik tehát ezek a morva-szlávok és hol volt hazájuk?
A morvákat (moravánokat), azaz a Morva (March) folyó mentén és völgyében lakó szlávokat (Marahanenses, Marharii, Moravi) csak 822-ben, tehát mindössze 74 esztendővel a magyarok honfoglalása előtt említik Einhard évkönyvei.[27] Ekkor azonban a morvák épúgy, mint a többi szláv törzsek nem voltak politikai egészbe fűzve. Ez csak a morva Mojimirnak 840 körül sikerült, aki ellen azonban Német Lajos 846 augusztus havában hadat vezetett és országától megfosztotta. Innen kezdve a morvák és a németek közt majdnem állandó a háborúság, amely a 874-ben megkötött forchheimi egyezség megkötése után szűnt meg. Ezen egyezség értelmében Szvatopluk (Zvendiboldus, Szventepolk) a morvák feje, Morvaország urának elismertetik ugyan, azzal a kikötéssel azonban, hogy kénytelen a németeknek évenként adót fizetni. A forchheimi egyezmény után Szvatopluk, aki hatalmas egyéniség volt, országának belső- és egyházkormányzati tekintetben igyekezett önállóságot szerezni, országai határait is kiterjesztette még pedig, valószínüleg a Duna balpartján el egészen a Garam vizéig.
Szvatopluknak tehetségével, ügyességével sikerült uralmát fegyverre támaszkodva kiterjeszteni, de ahoz már nem értett, hogy ezt egyúttal szilárd nemzeti alapokra fektesse, amennyiben a németek befolyása ellen öntudatosan soha fellépni nem tudott.
Szvatopluk 894-ben halt meg.[28] Halála után fiainak uralma alatt a morva birodalom hanyatlásnak, bomlásnak indult. Ekkor már a morva föld határán megjelentek a magyarok, akik hol Szvatopluk egymás közt veszekedő fiainak hívására, hol meg anélkül, folyton támadták és nyugtalanították Morvaországot, úgy, hogy az 905-ben vagv 906-ban végtére is összeomlott.[29]
Így és ekkor került a Vág és a Nyitra folyók völgye végleg a magyarok kezébe.
906-ban tehát úgy föld-, mint néprajzi tekintetben megszűnt létezni az a regi Morvaország, amelynek az újhoz, a maihoz semmi köze, amely a réginek nem egyenes folytatása. Ime tehát, amidőn a magyarok a Felvidéket elfoglalták, annak egy részén volt ugyan egy morva-szláv — de nem tót — ország, ez azonban consolidáltnak semmikép nevezhető nem volt, az épenúgy Szvatopluk fejedelem személyes tulajdonságai által összetartott ország volt, akárcsak Nagy Károlyé, amelyet tehát nem az ott lakó nemzet államalkotó képessége alapított és tartott fenn, hanem pusztán személyes, egyéni tulajdonságok és amely ezen egyéni összetartó erö megszűnte után vagy tíz esztendővel elpusztult.
Nem egy évszázados, kialakult, állandó és kiépített intézményeken nyugvó állami életnek vetett véget tehát a Vág és Nyitra folyók völgyén a honfoglaló magyarság, hanem megdöntött egy olyan országot, amely a szó magasabb érteimében állam nem is volt és amely elpusztult, rombadölt volna a magyarok fellépése nélkül is, mert hiszen elpusztulásának csirái Szvatopluk halálával szükségképpen meg voltak adva.
Az eddig előadottakból tehát nyilvánvaló, hogy a magyar Felvidék északnyugati sarkában volt a magyarok honfoglalásakor egy teljesen consolidálatlan morva-szláv ország, amely azonban 906-ban annyira eltűnt a föld színéről, hogy Morvaországról a források egy teljes évszázadon át nem is emlékeznek meg.
906-tal a magyar fegyverek egy évezredre meghódították a Vág és a Nyitra folyók völgyét és ez a terület többé a magyarság hatalma alól nemcsak, hogy ki nem került, de volt idő, midőn a magyar korona hatalma, bár viselője gyenge legény volt, még a Morva vízén is túlterjedt. Így például III. Endre király korában, a XIII. század végén Magyarországnak egy egész megyéje vagy kerülete volt, amely a Morva folyón túl feküdt. [30]
Ezek mind letagadhatlan tényei a történelemnek, amelyeket semmiféle hamis oklevéllel megváltoztatni nem lehet.
És mindezen történelmi tények azt is bizonyítják, hogy sem a morváknak, de még kevésbbé a cseheknek Magyarország egy talpalatnyi földjéhez sincs történelmi joguk, mert bár a Garamig terjedve és nem tovább, volt ugyan egyszer egy Morvaország, ez azonban a mai Morvaországgal, vagy pláne Csehországgal semmiféle összefüggésben nem volt.[31] A csehek tehát a Felvidék erőszakos elfoglalásakor akármiféle alapra helyezkedhettek, csak éppen a történelmi jog alapjára nem.
Ami már most a régi elpusztult Morvaország lakosságát illeti, ezen népnek „maradékai pedig szétzüllve a szomszéd népekhez menekültek, úgymint a bolgárokhoz, turkokhoz (magyarokhoz), horvátokhoz és más népekhez." [32]
Tehát nemcsak Morvaország területe pusztult el, hanem széjjelszóródott az itt élt nép is. Ha már most ez a régi Morvaország ilyen alaposan elpusztult, úgy, hogy semmiképen nem lehet előzménye a mai Morva- vagy Csehországnak, akkor nyilvánvalóan annál kevésbbé lehet előzménye egy Tótországnak, egy tót földnek (vagy, amint a csehek szokták nevezni, egy: „Slovakei"-nek).
Igen ám. — mondhatná valaki — ha az ország területe el is veszett, ha az ország folytatását a történelem megállapítani nem is tudja, mégis megmaradt a széjjyelszórt morva nép és annak nyelve és így nem lehetetIen, hogy a mai tót nyelv folytatása a régi marahán-szláv nyelvnek.
Ez az állítás sem áll meg, mert ellenszegülnek a nyelvészet megállapításai. Kimutatták ugyanis a nyelvészek azt, hogy amikor a honfoglaló magyarok a marahán-szláv földet meghódították s — Konstantin császár szerint — a marahánok egy része a magyarokhoz futott, ezek beleolvadtak a vendégszerető magyarságba s „így szláv nyelvüket magyarrá váltva, szláv szókincsüknek egy jelentékeny részét áthozták új nyelvükbe".[33] Így tehát joggal lehet azt mondani, hogy a marahán nyelv folytatását a magyarban, nem pedig a tótban kell keresni.
De feltéve, hogy a tótok mégis a marahánok ivadékai és utódai lennének, akkor ezt két körülmény mindenesetre igazolná, t. i. 1. A magyar nyelv szláv jövevény szavainak egy része. 2. A helynevek közül legalább is azon vidékéi, ahol valaha marahán-szlávok éltek. És különösen erős bizonyítékot képeznének a helynevek, amelyek „igen szívósak, nagyon hosszú ideig megmaradnak és ha elváltoznak, sokszor századok múlva is elárulják eredetüket."[34]
Ha tehát a tótok Morvaország lakói voltak, illetve, ha ők az egykori Morvaország lakóinak egyenes leszármazói, akkor ugyebár biztosan akad nyelvünkben kétségtelen tót jövevény szó és akad tót (IX. századi tót) helynév.
Miklosich, Jagič Vatrosláv és más neves szlavisták kutatva a magyar nyelv régi szláv jövevény szavait, azok között régi tótot senki egyetlen egyet sem talált. E szlavisták, nyomozva azt, hogy milyen nyelvből erednek a magyar nyelv szláv jövevény szavai, arra az eredményre jutottak, hogy azok szlovén és bolgár eredetűek."[35] Nem találtak, mert nem is találhattak nyelvünkben tót jövevény szavakat hazai hírneves szlavistáink: Volf György, Melich János és mások sem, sőt teljesen önálló kutatásaik alapján ugyanazon eredményre jutottak, mint Miklosich és Jagič.
Ha tehát a magyar nyelvben nincsen a honfoglalási előtti időből, vagy a honfoglalás korából származó ős tót jövevény szó, talán lesznek IX. századbeli tót-származású helyneveink?
Ilyeneket — ha egyáltalán volnának — minden esetre ott kell keresnünk, ahol egykor Szvatopluk marahán-szlávjai laktak, akik tehát a tótok ősei lennének. Pozsony-, Komárom-, Nyitra-, Bars-, Túróc- és Trencsén vármegyék területén kellene ezeket az ős tót helyneveket keresnünk és megtalálnunk.
Ha e megyék helyneveit vizsgáljuk, az első, amit itt észreveszünk és ami mindenestre feltűnő, hogy e vármegyékben a tiszta vagy részben tót helységeknek nagy számmal ma is kétségtelen magyar nevük van, amelyekről tárgyalásaink folyamán még lesz szó. A második kategóriába sorolhatók azok a helynevek, amelyeket részben, vagy egészben tót községek viselnek s amelyek a magyarból vannak képezve, vagy átalakítva, vagy pedig a helység mai tót neve egyszerűen fordítása a régi magyar helynévnek.
Kétségtelen azonban, hogy az egykori marahán területen sok szláv helynév is van. Ha pedig a marahánok tótok voltak, akkor e helyneveknek nem szabad az ószlovén (marahán), hanem csakis a tót nyelv jellemző sajátosságait mutatni. Annyi bizonyos, hogy ezen a területen a legrégibb szláv eredetű helyneveket a marahán-szlávoktól vettük át, a kérdés most már csak az, hogy a marahán, meg a tót azonos-e? E kettő között, amint azt már láttuk, történelmi kapcsolat nincsen, lássuk most már, nincs-e köztük nyelvi kapocs? Nyugodtan kimondhatjuk, hogy nemcsak hogy nyelvi kapocs nincsen köztük, de éppen ma nyelvi sajátságok végképpen elválasztják a marahánt a tóttól.[36]
A magyar Felvidék nyugatán lakó tót, továbbá a mai morva- és cseh nyelv és a régi marahán nyelv között lényeges különbség van. Ugyanis, például ott, ahol a régi marahán a keményebb g-t használja, ott a mai cseh-morva-tót következetesen a lágyabb h-t mondja.
Már pedig a régi marahán terület szláv eredetű helynevei mindig g-t mutatnak, nem h-t, így tehát ezekhez a helynevekhez a tótoknak, cseheknek, morváknak semmi közük nincsen.
Hogy-csak néhány példát említsek: a marahán eredetű Garam (Gron) folyó neve tótul: Hron, Gradna, tótul: Hradna, Ugrócz (Zay-Ugróc), tótul: Uhrovec, Geletnek, tótul: Hlinik, Gerencsér, tótul: Hráčiarovec, Gibe, tótul: Hibe, Galgóc, tótul: Hlohovec, Nógrád
megye, tótul Novohrad stb., stb.
Egy más nagyon lényeges különbség a marahán és a tót nyelv között az, hogy míg a szlovén orrhang a marahán nyelvben közönséges volt, addig az a tót nyelvben teljesen ismeretlen. így például:
Dombó tótul: Dubove, Korompa tótul: Krupa. Stomfa tótul: Stupava, Nagy-Szombat tótul: Szobota, Szenese tótul Stuca stb. Látjuk mindezekből, hogy a marahánoknak és a tótoknak se vér, se nyelv szerint egymáshoz semmi közük nincsen.
Eddigi tárgyalásainkat összefoglalva végeredményként megállapíthatjuk először azt, hogy a mai Cseh- és Morvaország a régi IX. századi Moráviának nem folytatása, mert a régi Morávia részint önmagában rejlő okok, részint pedig a magyarok állandó támadásai miatt 906-ban mindenképpen elpusztult.
Másodszor: A magyarság a honfoglalás alkalmával a Felvidéken semmiféle Tótországöt (Slovakei-t) nem talált, ilyent tehát el sem foglalhatott s így, nagyon természetesen, ennek semmiféle irányban folytatása nem is lehet.
Harmadszor: A magyar Felvidék tótjainak nyelve nem folytatása a marahánok nyelvének, a mi tótjaink nem egyenes leszármazói a marahánoknak, akikhez őket se vér-, se nyelvbéli, se más közösség nem fűzi.
Ha tehát a tótoknak a magyar Felvidéken semmiféle honfoglalás előtti előzményük nincsen, másszóval, ha a magyarok időben és térben a Felvidéken megelőzték a tótokat, aminthogy meg is előzték, akkor az a kérdés mérül fel, hogy mikor jöttek be a Felvidékre a tótok, továbbá, hogy ez a beszivárgás honnan és hogyan történt és végül, kiktől erednek hát a tótok?
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy vajjon a honfoglalás után Magyarország felső része lakott volt-e mindenütt el, egészen a mai országhatárokig, vajjon voltak-e ott lakosok és ha igen, kik voltak azok, ha pedig nem, mikor és kik települtek ott le? Ha nem lakott ott semmiféle nép, hanem csak később települtek oda, vajjon tótok voltak-e az első letelepültek? Ha pedig nem a tótok voltak az első telepesek, vájjon kik voltak hát? — Ezekre a kérdésekre kell választ adnunk.
A mi kutatásaink és vizsgálódásaink földrajzi határait illeti, elsősorban annak a vidéknek, annak a területnek régi népmozgalmi, települési és telepítési viszonyait kell ismerni, amely ma a legtótabb. Nevezetesen a főfigyelmet Trencsén-, Túróc-, Líptó-, Árva-, Nyitra-, Szepes-, Sáros vármegyék népmozgalmainak történetére kell irányítanunk, másodsorban Pozsony-, Bars-, Nógrád-, Hont-, Gőmör- és Abaúj vármegyékre s főleg e vármegyék északi, tótok által lakott, részeire kell figyelemmel lennünk.
Vizsgálnunk és kutatnunk kell mindenekelőtt, hogy vajjon a magyarság honfoglalása, illetve a régi Szvatopluk-féle Morvaország eltűnése és megsemmisülése után e megyék területén volt-e lakosság, az emberi létnek és működésnek vannak-e ott nyomai, ha igen, kik voltak azok, akiket a magyarság itt talált, ha pedig e föld lakatlan volt, akkor hát mikor történt ennek a területnek a benépesítése?
Meglehetősen sok és nehéz kérdés tolul tehát elénk, azonban megkíséreljük mindezekre választ találni, még pedig először általánosságban, azután pedig megyéről-megyére haladva, részletesen fogjuk az igazságot keresni.
III.
A magyar Felvidék a X—XIII. században.
Miután a magyarság elfoglalta új hazáját (beleértve ebbe a Felvidéket is), itt tartózkodása első évszázadában nem volt még elég nagyszámú ahoz, hogy a mai Magyarország határain belül minden területet, akárcsak nagyjában is, benépesítsen.
A magyar lovas, inkább állattenyésztő nép volt s így, nagyon természetesen, elsősorban a sík, lankás vidékeket szállta meg, nem pedig az irdatlan erdőkkel, rengeteg fenyvesekkel borított Felvidéket és annak sziklás hegyormait.
Nomadizáló nemzetünk lakhelyének, országának biztonsági berendezésénél nomád szokásokat követett. A nomád népek szokása pedig ekkortájt az volt, hogy a saját és az idegen népek országa közt lakatlan pusztaságot, vagy áthatolhatatlan erdős, hegyes-völgyes vidékeket, más szóval üres közöket hagytak azért, hogy az országot könnyen, meglepetésszerűen senki meg ne támadhassa, hogy a támadósereg mozgásában és az élelmezésben akadályozva legyen. Ilyen országválasztó és országvédő üres zónák voltak például a besenyők és kazárok, a besenyők és szlávok, a kazárok és szerirek, [37] sőt a magyarok és szlávok közt is akkor, amidőn ezeket egymástól még az „avar pusztaság" választotta el s midőn a magyarság még az Alsó-Duna mentén tanyázott. Abban az esetben pedig, ha ilyen országválasztó pusztaság nem volt, akkor a magyarok egyszerűen csináltak ilyet, aminthogy például ilyen célzattal pusztították el a Lajta és az Enns-foiyók közti vidéket.
Azonban nemcsak nomád népek biztosították ilyen módon országukat ellenséges támadások ellen, hanem a már ekkor letelepült nyugati népek is. Hiszen Nagy Károly mark-jai (marchionatus) is ilyenféle országválasztó területek valának, a frank mark sem más, mint „Grenzgebiet" — „ein ausserhalb der Reichsgrenzen gelegenes... Gebiet",[38] mely éppen arra szolgált, hogy a birodalom határait védje, ennélfogva annak, főleg katonai szempontból, különleges berendezése is volt. A frank birodalomnak ilyen határmarkja, őrgrófsága például a csehek ellen Csehország határai felé is volt.[39]
Ilyen határbiztosító védőzónát a magyarok is hagytak úgy Cseh-, mint Lengyelország felé, úgy, hogy a X—XII. századokban Trencsén-, Árva-, Liptó-, Túróc-, Szepes- és Sáros vármegyék nagyrészt még lakatlan országválasztó erdős rengetegek valának.
De a magyarság országa biztonságát nem pusztán a természetre bízta, hanem emberi munkával is elősegítette határainak védelmét, úgy, hogy a rengeteg, sűrű erdők, vagy más természeti akadályok által kevésbé védett, nyíltabb helyeket mesterséges akadályokkal látta el, megerősítette. Ilyen akadályok: sövények, földhányás, árkok, fa- vagy kőtorlaszok valának, amelyeket latinul gyűjtőszóval legtöbbször indagines-nek, magyarul pedig gyepű-nek neveztek. Ezeken a gyepükön, amelyek az ország határain köröskörül szakadatlan láncolatot alkottak, itt-ott, ahol közlekedési, vagy más szempontból szükséges volt, nyilasokat, kapukat hagytak, amelyek őrséggel voltak ellátva s amelyről még Rogerius is megemlékszik,[40] úgy, hogy ez a gyepűrendszer a XIII., sőt a XIV. században is megvolt.[41]
Ezek a gyepűk, amelyek már minden bizonnyal a X. században is léteztek és a gyepűkön túli részek (gyepűelve), azaz az ország határát biztosító lakatlan zónák néhol fedik, néhol nem fedik, máshol viszont túl is lépik a mai országhatárokat. E gyepűknek Szent István korabeli földrajzi fekvését Karácsonyi János kutatta ki és állapította meg,[42] aki a Felvidék e korbéli határait illetőleg, hiteles források nyomán, a következő eredményre jutott:
A Duna balpartján Pozsony volt hazánk véghelye. Azonban innen északra a Kis-Kárpátok és a Morva vize közt fekvő terület Szent István korában még nem volt állandóan megszállott föld. Mutatja ezt, hogy e területen csak hivatalos magyar helynevek vannak, ellenben gyökeres, önként termő helynévnek nyoma sincs. Nem találunk itt egy magyar nemzetségre sem, hanem csak egykét adományosra. Egyházi felosztás tekintetében is az önálló sasvári főesperességet leljük e területen s így kezdetben sem a nyitrai, sem a pozsonyi főesperes nem tartott hozzá jogot. Szakolca s a körülötte levő tíz falu még 1216-ban is lakatlanul állott. Mutatja továbbá e terület később megszállását az, hogy Szentgyörgynek és a hozzácsatolt négy falunak lakosait csak 1216-ban mentik föl gyepűk készítésének terhe alól. Már pedig, ha régente is a Morva lett volna a határ, akkor nem lett volna szükség gyepűkre.
De a legfőbb bizonyíték arra, hogy a megszállott terület először nem terjedt tovább a Kis-Kárpátoknál, egy régi Őr falu. Ott, ahol a Kis-Kárpátok a Vághoz, illetőleg annak ágához a Dudvág-hoz érnek, áll egy kis falu, melyet a régi magyarok Ör-nek hívtak, a most ott lakó tótok pedig, nyelvükre fordítva, Sztrásá-nak neveznek. Előfordul e kis falu már 1113-ban s a zobori apát Villa spectaculi néven nevezi Villa speculatoris helyett. E falu jelzi tehát, meddig terjedt a Vág mentén Szent István korában hazánk benépesített része.
Pozsonytól északra tehát a Kis-Kárpátok hegylánca volt hazánk határa, amely a mai Csejte környékén a Vághoz kanyarodott s átlépve a Vág folyót, Nyitra megye mai északi határától nem messze Kolos (clus, clusum) falun (— amely gyepűkapu emlékét Őrzi —) keresztül a Nyitra völgyéből a Garam-folyó völgyébe húzódott a védvonal, ama járhatatlan hegyek tövében, amelyek e két folyó völgyét egymástól elválasztják. A Garam völgyében körülbelül Garamszentbenedekig terjedt a népesség, tehát innen északra húzódott a gyepű. Tovább Hont vármegyében már nem találjuk az őrök és gyepük nyomát. Eltörölte azokat az idő; mert hiszen Zólyom várának körülbelül Kálmán király korában történt felépítése s az őröknek odarendelése óta nem volt gyepükre szükség. Nógrád vármegyében, a losonci völgyben, Gács és Podrecsány közt megtaláljuk a kis Sztráska pusztát, a határőrök egykori lakásának emlékét. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a gyepű ettől északra húzódott. Gömör vármegyében Pelsőc fölött a Sajó-, a Túróc- és a Csetnek-patak felső völgyeiben vonult a gyepű. A Túróc-patak völgyében a Visnyó és Szkáros közt lévő Sztrázsa puszta őrzi ennek emlékét. Torna vármegye, úgy mint Zólyom, eredetileg szintén királyi praedium, vagyis lakatlan, első foglalású lakosokkai nem biró terület volt. Ez a megye tehát a gyepűvonalon kívül feküdt és a határ valahol Borsod vára felett lépte át a Bódva vízét s innen áthúzódott a Hernád völgyébe, ahol körülbelül Hidasnémeti, vagy Gönc körül léphette át a Hernád-folyót.[43]
Nyilvánvaló mindezekből, hogy a mai Trencsén-, Árva-, Zólyom-, Túróc-, Líptó-, Szepes- és Sárosmegyék a X—XI. században, vagy egészen lakatlan, vagy pedig csak gyér népességű határvédő övet képeztek, gyepűelvek valának, amelyek hazánkat részint Cseh-, részint pedig Lengyelországtól elválasztották,[44] amely területek azonban a magyar királyok fenhatósága alá tartoztak, akik, ha a gyepűntúli részek, a gyepűelvek, lassanként benépesedtek, a gyepűvonalat is kijebb helyezték, úgyhogy ezért csak nagyon lassú fejlődési folyamattal, a XIII. század végén, söt sok helyütt csak a XIV. században érte el, vagy hagyta el a magyarság országa mai határait. így például — amint már említettük — Moravia felé Magyarország a XIII. század végén jóval túllépte mai határait, mert a Morva vizén túl egy egész magyar megye feküdt. Máshol lassúbb volt a település és vele a terjeszkedés; hogy csak egy példát említsünk: Azok a gyepűk, amelyek még Szent István idejében a Hernád völgyében, Gönc körül húzódhattak, 1194-ben tehát két század múlva csak Téhányig, vagy Abosig tolattak ki, a határőrök pedig a Kassa alatti Bárcán laktak, 1248-ban, 1270-ben és 1287-ben a sárosmegyei Trócsány, Tarkőelei, Bácsamezei és Veresalma[45]
falvak még mind a gyepűn túl, a gyepűelvén („ultra indagines propeterminos terre nostre in exitu ad Poloniam") feküdtek, míg Finta falu, ahol a határőrök laktak (határában 1272-ben volt egy Sírás-hegy), a gyepűvonalon belül feküdt. Látjuk tehát, hogy a XIII. század második felében, Kisszeben és Eperjes fölött vonult á gyepű, Sáros vármegye ettől északra fekvő része gyepűelve volt; azonban dacára ennek, ez a földrész is nemcsak hogy a magyar királyok fenhatósága alatt állt, hanem egyenesen királyi vadászterület volt („loca venationis nostre") és mint ilyent adományozzák el egyeseknek a királyok. Az így eladományozott és sűrűbbödö népességű területen a gyepű ismét kijebb helyeztetett, úgyhogy például 1300-ban Palocsáról már azt írja egy oklevél, hogy az „iuxta Scepes in confinio Polonie" fekszik.[46]
Így tehát a gyepűelvek lakatlan vagy gyér népességű zónák lévén, ilyenek voltak mindama megyék is, amelyeket előbb elsoroltunk. Trencsén vármegye a X—XI. században lakatlan vagy gyéren lakott terület volt. Szent Zorárd életrajzában azt olvassuk, hogy Trencsén körül rengeteg erdőségek terültek el. Mór pécsi püspök 1065-ben Trencsén megyét solitudonak, pusztaságnak nevezi s azt mondja Cosmas is, aki szerint a XI. század végén vagy a XII. század elején Trencsénen túl, Bán felé rengeteg erdők vannak, Bán maga is „in mediis silvis atque in montibus est situs" és környéke felette alkalmas vadászatokra.[47]
Odább a mai Zólyom megye a XII. században királyi praedium, vagyis első foglalása lakosokkal nem bíró lakatlan terület volt, melyhez a mai Turócz, Liptó és Árva megyék területe is hozzátartozott és amelyek voltaképpen csak a XII—XIII. században lettek betelepítve.
Királyi praedium volt a megszűnt Torna vármegye területe is[48] Szepes, Sáros vármegyék és Abauj vármegye északi részének benépesítése pedig a XII. században a szászok letelepedésével indult meg erőteljesen, ami általánosan tudott tény, úgy, hogy bővebben bizonyítani felesleges.
Az eddig előadottakból látjuk tehát, hogy a X. és XI. századokban a magyar Felvidék legnagyobb része lakatlan ország-választó zóna volt, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem tartozott a magyar fejedelmek impériuma alá, sőt ellenkezőleg, éppen azért, mert királyaink itt sem autochton őslakosságot, sem pedig primus acquisitorokat nem találtak, birtokba vették ezeket a területeket és arra használták, amire lehetett, t. i. vadász urdalmakra, praediumokra. Nyilvánvaló tehát, hogy a területeknek benépesítése akkor indult meg, amikor királyaink oda vadászokat, erdővédeket, solymárokat, pecéreket stb. telepítettek. Innenfogva, mint a vízbedobott kő hullámfodrai, úgy gyűrűzött a mai határok felé a colonisatio.
Amennyire a történelem igaz forrásai engedik, vizsgáljuk és kutassuk megyéről-megyére haladva, hogy vajjon e területek hogyan, mikor és milyen népekkel lettek betelepítve?
Ennek megállapítására a helynevek rétegei, a személynevek, az egyes helységek ügykezelésének, okleveleinek stb. nyelvezete, régi utazók, földrajzi írók leírásai, nyilatkozatai és egyéb alkalmas adatok fognak szolgálni. Mielőtt a részletekre áttérnénk, általánosságban még meg keli említenünk azt, hogy a magyarság a honfoglalástól kezdve a X. század második feléig a nyugati népek iránt nem tanúsított barátságos magatartást, ekkor békés érintkezésről és ennek következményeiről, pl.: telepedésről még szó sem lehet.
Csak a 955-évi lechmezei vereség után volt kénytelen a magyarság a nemzet-fogyasztó kalandozásokat abbahagyni s Nyugat-Európa civilizációjához simulni. Innenfogva a magyarok nemcsak hogy nem bántják a német-római birodalmat, de Géza magyar fejedelem és I. Ottó császár közt helyreáll a béke s ezzel megindul nálunk a békés kulturmunka. Olasz, német, sőt szláv nyelvű papok jönnek hozzánk, elkezdik a térítés munkáját, amely Szent István alatt befejezést nyer.
A békés fejlődés így megindított folyamatát nagyban előmozdítják az országba jövő idegenek, akiket a magyar hospeseknek, azaz vendégeknek nevezett és tartott s akik királyi pártfogás alatt kiegészítik, teljessé teszik a hittérítők munkáját. Hogy az idegeneket és működésüket a magyar királyok kellően értékelték, azt a sok nekik adott privilégiumon kívül Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett intelmei fényesen igazolják.[49]
Ilyen idegen vendégek, tehát honfiak voltak nálunk kezdetben a szlávok is, mert ilyenekül emliti őket Kalmár király törvényének 80. szakasza. A törvény szövegéből azonban nem tűnik ki, hogy itt szlávok alatt tótok, azaz északi- vagy délszlávok értendők-e? De mindenesetre bizonyítja a törvény azt, hogy a szlávoknak hazánkba való beszivárgási folyamata már megindult.
Lássuk már most, kik voltak a felvidéki megyék honfoglalásunk utáni első telepesei, kik voltak azok, akik a XI—XII. századokban, sőt néhol még később is a polgárosodás nagyszabású előkészítő munkálatait végezték?
1. Pozsony megye.
Szvatopluk Morvaországának megszűnte után, talán akkor, amidőn a külföldi kalandozásoknak is végeszakadt, a magyarság a mai Pozsony megye sík részét, mindenekelőtt a Csallóközt szánhatta meg. Bizonyítják ezt a nagyszámú Karcsa, Patony, Éte, Abony összetételű helynevek, amelyek a nemzetségek szerinti megszállásról tesznek tanúságot.[50]
A kulturáltabb Nyugathoz való közelség és a már ismert történelmi előzmények lehettek okai annak, hogy a Pozsony várához tartozó kerület vagy ispánság már korán kialakult, hiszen Pozsony vámjának harmadrészét, a pannonhalmi apátság úgy látszik már Szent István idejében élvezte[51] és Pozsony nemcsak közigazgatási, hanem az itt alapított prépostság által egyházkormányzati szempontból is hamarosan központja lett a vidéknek.
Eleinte — mint tudjuk — a pozsonyi várispánság nem fedte a mai Pozsony megyét. Hiszen a kezdetleges pozsonyi várkerület a Duna és a Kiskárpátok közti és körülbelül Nagyszombat magasságáig terjedő területet foglalta el. Ezt a területet a későbbi oklevelek kis Pozsony megyének nevezték, szemben a gyepűknek a Morváig történt kitolása folytán támadt új területtel. Mikor a Kiskárpátok és a Morva vize közti határzóna is Pozsony megyéhez került, akkor a székelyek, akik eddig a Kískárpátok vonalát örizték,[52] áttelepedtek a Morva mellé, amint azt a megye mai legészakibb sarkában lévő Székelyfalva (tótul ma Szekula) bizonyítja.[53]
Nyilvánvaló, hogy Pozsony megye földjén a marahán—szláv réteg a legelső és ilyen réteg létezését senki sem tagadhatja. Hiszen a pozsonymegyei helynevek ma is bizonyítják ezt. Dombó, Boodány, Galánta, Gány, Gerencsér, Geszt, Gomba, Igrám, Korompa, Losoncz, Löncsfölde (Nyék régi neve), Péntek-Sur, Stomfa, Nagyszombat, Vága, Csötörtökhely, Récse stb. mind marahán— szláv eredetű helynevek. Bazin 1216. és 1256. évi, Modor praedium 1287. évi határjárásában a Szőlőfő név mellett Dumbo, Zumplo, Boszonch, Luthynt határneveket találunk. Éltek Pozsony megyében még az Árpád királyok korában is marahán eredetű, vagy legalább nevű egyének. Találunk a szent király jobbágyai közt éppen a Csallóközben még a XIII. században is Uros, Ambud, Condja, Zoyslaus, Karachun stb. neveket, a jókai nemesek pedig a XIV. században igazolják, hogy ők Sbima fia Zerzovoj pozsonyi várjobbágytól származnak, akit Imre király 1197-ben szabadított fel.[54]
Mindezek azonban marahán—szlávok egykori létezését bizonyítják, nem pedig tótokét. Íme tehát Pozsony megye őslakói a marahánok voltak, azok azonban lassanként beleolvadtak a magyarságba és hovatovább egészen eltűntek a helyükre telepedett magyar, székely és besenyő elemben.[55] Mert ha nem tűntek el, akkor miért volt Pozsony és a többi város a közép- és újkoron át német? Miért hozza Pozsony a maga statútumait 1376-tól mindig német nyelven, miért vezette a város a maga számadásait 1364-től kezdve a legújabb időkig németül, miért német a törvényhozás nyelve, miért állítják ki a céh- és egyéb okleveleket németül és miért levelez a várossal a magyar királytól kezdve a legutolsó falusi bíróig mindenki németül és miért nem marahánul, tótul vagy csehül? Kár is itt bővebb bízonyífgafásokba bocsátkozni, mert hisz mindezt a csehek is nagyon jól tudják s nekik Pozsony nem is mint cseh (!) város, hanem mint jó kikötő kell. Hát vájjon Hamburg vagy Bordeaux nem lenne jobb kikötő ?
No de van Pozsony megyében más jelentős város is, t. i. Nagyszombat. Lássuk, hol vannak ennek östótjai ?
Ez a város XII. századi telepítésnek eredménye. Magyar és német telep volt. Ezt 1238-ban IV. Bélától kapott privilégiuma igazolja. Ebben ugyanis neve Zombathely[56], tehát magyar, de hospesei közt németek is vannak, mert a tizedeket német módra fizetik.[57] A nemzetpusztító tatárjárás után, mint egyebütt, úgy itt is, a magyarság háttérbe szorult és helyét a német elem foglalta el. Emberhaltus, Herbordus, Hyencz, Jengul, Jensilinus, Rumhardus stb. német nevek mellett azért a XIII. században is laknak itt Hainz, Éliás nevű ungarus-ok, [58] azonban a város német jellegű nemcsak ekkor, de a XIV—XV. századokban is.
A városnak 1394-el kezdődő számadásai német és latin nyelvűek. Ezekből látjuk, hogy a XIV—XV. században a polgárok nevei: Clainheckil, Czeiherner, Fysscher, Fleschoker, Fügenstaler, Hartman, Honigler, Juncher, Messchul, Modrer, Mulner, Pogner, Putirscheyss, Rorwolff, Rossil, Rot, Scharlawer, Schawsichselber, Spiller, Tuechberaiter, Wagner, Weigstil stb. Van ilyen név is, mint: Ottó Bavaras. Németek a utcanevek is: Maltczergass, Ledrergass, Sporergass. A németek mellett azonban magyarok is laknak a városban, így pl.: Nymit (Német) Janusch, Kuesch (Kis) Lazla, Stephanus Ungarus, Janusch Wagener, Hannus Ungerl stb.
Csak a XV. század elején 1419-ben tűnik fel Nagyszombatban az első szláv név és ez: Pane Waczla.[59]
Kérdem tehát, hol van az autochton marahán, tót, cseh vagy bármiféle szláv lakosság?
Nagyszombatban a szláv elem beszivárgása 1432—1434 körül indulhatott csak meg, amidőn Borotyni Blaskó huszita bandavezér ült a város nyakán,[60] azonban Pane Waczla felbukkanásától még vagy másfél század kellett ahhoz, hogy a magyar és német elem mellett a tót is helyett foglaljon s tényező legyen a városban.
1561-ben tűnik elő a német hitszónok mellett a tótoké is, (concionator sclavorum) és ekkor már a város rendszerint latin nyelven írt statútumai a magyar, német és tót nációt, ebben a sorrendben állandóan emlegetik.[61]
A XVI. században erősödik a magyar elem. Ugyanis a török elől sok magyar idemenekült, nem csoda tehát, ha 1563—65 körül magyar nyelvű a város számadókönyve, ha 1560—70 körül magyar a törvénykezés, ha a statútumok magyarul jelennek meg (1574., 1625.), ha a céhlevelek nagyrészét (aranyművesek, szűcsök, fazekasok, gombkötők, vargák, lakatosok, kovácsok, szűrszabók) nemcsak, ekkor, de még a XVIII. században is magyar nyelven adják ki.
A XVI. században az utcanevek magyarok, pl.: Nagy-utca, Fazekas-utca; magyarok a személynevek egy része is, így: Borsos, Cserödi, Dobos, Domonkos, Felföldi, Fekete, Elevenkúti, Húzó, Gazdag, Kalmár, Kádas, Kőmíves, Maróthi, Nagy, Nehéz, Mindszenti, Ördög, Salamon, Szolnoki, Szígyártó, Takácsi, Zalai stb.[62] A XVI. században, sőt még a XVIII. században is, noha a jegyzőkönyvek, a statútumok nyelve latin, mégis egyes szak- és más kifejezések magyarul vétettek be, így a tiltott káromkodás szövege: „Bestye lélek teremtette", magyar, német és tót nyelven van a statútumban, magyar a „sait-pénz", „kepe-pénz" stb. kifejezés is.
A tótság Nagyszombatban tehát csak a XVI. század közepén erősödik annyira, hogy a magyar és német mellett az utolsó helyet foglalja el nemcsak ekkor, de még a XVII. században is. Csak 1558-tól fogva látunk a magyar és német mellett tót nyelvű céhleveleket is feltűnni (szabók 1556, vargák 1566, fazekasok 1567, csizmadiák 1711, ezek tótok, a többi mind latin, magyar vagy német); e század közepétől kezdve működik a tót hitszónok s mindennek dacára 1715-ben Nagyszombat 378 háztartása közül 170 magyar, 94 német és 114 tót, de már ezzel szemben 1720-ban 342 háztartás közül csak 104 magyar, 107 német és 128 tót. Tehát öt év alatt a magyarság rovására a német és tót elem szaporodott.
Világos mindezekből, hogy Nagyszombat autochton lakossága a német és a magyar, de nem a tót volt.
Pozsony vármegye egykori szabad királyi városai valának: Bazin, Modor és Szentgyörgy. E városok helyén számbavehető élet csak akkor keletkezhetett, amidőn a gyepűvonalakat a Morva vizéig tolták ki, tehát a XII. században. Említettük már, hogy Bazin és Modor határában a XIII. században még marahán eredetű helyneveket találunk, azonban a nevek lassan elenyésznek s helyükbe magyar vagy német kerül így pl.: a XIV. század közepén Szentgyörgy és Modor határában: Sár erdő, Nyír föld, Nyír-pataka, Rákászpataka, Kövesszeg, Fenyőerdő, Halátvölgy, Járóvölgy, Köveshegy helyneveket olvasunk akkor, amidőn már a szöllők tulajdonosai: Ortholphus, Kolbonus nevű németek.[63] Modor városában 1439-ben Pintér János és Erdsmyd polgárok háza a Neustift utcában van, a város határában pedig Clayen, Freytag, Oberberg, Oed, Pofinger (helyesebben talán Posinger), Preydl, Puch, Scheywer, Schreiber, Trucht, Weingart nevű helynevek találhatók.[64] Volt még továbbá Modor városában Lontenburg nevű utca, a határában pedig Pfaffenperig hegy és Rabenczagel nevü szőllő.[65].
Íme tehát a marahán-szláv rétegre a magyar s azután a német következett.
Bazin határában 1335-ben a Somberg-en már more teutonico szedik a pergrech-et, a XVII—XVIII. századi céhlevelei mind németek, csak a csizmadiáké (1637., 1749.) magyar s a kovácsok és kerékgyártók Szentgyörgyével közös céhlevele tót. 1715-ben a város 338 háztartása közül 44 magyar, 204 német, 86 tót; 1720-ban 420 háztartás közül 58 magyar, 267 német és 91 tót. Ez a város tehát német jellegű volt.
Szentgyörgy jellege szintén német. Itt is túlnyomó a német céhlevél, csak a csizmadiáké magyar, a város statútumai 1648 óta mind német nyelvűek (csak az 1763-iki latin). 1715-ben 194 háztartásból 12 magyar, 136 német, 44 tót, 1720-ban 139 háztartás közül 12 magyar, 103 német és 24 tót. E város tehát a legújabb időkig német volt, s hogy mikor kezdődött a németség pusztulása, arra idézzük 1770. dec. 20-iki statútumát: „Da nicht minder einem Wohlweisen Ehrsamen Rath referiret ward, das verschiedene Bőhmische und Mahrische Familien nebst ander Lumpen Gesind hier in der Stadt ansassig seyen, dannihero wird deren Beschreibung dem Herrn Stathauptmann committiret und solche hernach E. W. W. Rath zu referiren determiniret".[65]
Modor statútumai 1602-től kezdve kevés kivétellel, jegyzőkönyvei pedig a XVI. század elejétől kezdve mind németek (1621., 1632., 1773. latin). E statútumok szerint csak 1610-ben engedi meg a város: „einen Beheimischen evangelischen praedicanten aufzunehmen, mit dieser Condition, dasz alle Beheimische Inleut zahlen helffen, wie dann auch die aus dem Konigsdorff.[67] Itt tehát a XVI. század második felében kezdődhetett a tót beszivárgás, de a város jellege német. Céhleveleinek túlnyomó része német (a csizmadiáké 1637 és gombkötőké 1656 magyar, a szűcsöké és vargáké 1644., 1654. tót). 1715-ben 211 háztartásból 20 magyar, 155 német és 32 tót, 1720-ban pedig 308 háztartásból 20 magyar, 174 német és 114 tót. Itt tehát a tótok térfoglalása a XVIII. század elején szembetűnő ugyan, de azért Bredetzky 1809-ben Modor, Bazint és Szentgyörgyöt német jellegű kisvárosoknak nevezi.[68]
Az eddigiekből világos tehát, hogy Pozsonymegye városai közül marahán lakosságot legfeljebb Pozsonyban találhatnánk, ha bele nem olvadtak volna a németekbe, a többi városnak marahán előzménye nincs s ezekben csak a magyarság és németség letelepedése után több századdal tűnnek fel a tótok.
Vizsgáljuk már most Pozsony megye helyneveit. Említettük már, hogy vannak itt helynevek, amelyeknek marahán szláv eredete kétségtelen. A marahán rétegre azonban magyar, majd német réteg következett. Időnk és terünk csak néhány példa felemlítését engedi meg. Így a mai Szomolány régi magyar neve „in vulgari Hungarico", Szomolya, német neve Leischdorf, Leustorff mai tót neve Szmolenicz.[69] Ma tót falu. Csötörtök vagy Csötörtökhely, német neve Leopoldsdorf (villa Lypoldi) vargái 1493-ban már német céhlevelet kapnak, 1520-ban osztrák és morva telepesek jöttek ide,[70] ma a helység teljesen magyar. Tolvajfölde vagy Tolvaj, később Bódogfalva vagy Boldogasszonyfalva[71], németül Frauendorf, tótul Matka Bozi. Ennél nyilvánvaló, hogy német és tót nevét a község magyar nevének változása után kapta. Sárfő neve németül és tótul is (Scharffi, Sárfya) megmaradt. Ma tót falu. Hosszúfalu, Langendorf. Dluhá, ma tót falu. Magyar falu, Ungersgnaden, tótul Uherská-Wes, eltótosodott. Újfalu németül Neustift, tótul Nestich, ma tót. Hidegkút — Kaltenbrunn — Dubravka, ma tót és horvát.
Ha Pozsony megye Árpádkori helynevein végigtekintünk, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a német helynevek csak a XIII. század második felében kezdenek feltünedezni (Blumenau, Tyrnau, Flezyndorf), tót helynév pedig még nagyon sokáig nincsen.
A magyar helynevek németre való, még pedig sokszor szószerinti lefordítása a XIV—XV. században történik és ugyanakkor szaporodnak a német helynevek is. Így pl. a XIV. század elején feltűnik a Pozsony melletti Bruck (Pruk), de határában még ilyen nevek vannak: Körtvélyes-sziget, Szilfavölgye, Földhídvölgy.[72] 1317-ben Szőllős, máskép Paracsány (Prácsa), vagy németül Weynern határait állapítják meg. A határnevek: Phoffundorf, Frettendorf, Sendorf stb. nem mások, mint Papfalva, Vereknye stb. neveinek német fordításai. A fordítást az oklevél megindokolja, mondván: „Nomina autem dictarum metarum plerumque in wlgari Teutonico expressimus... quia in illis partibus plures sunt Teutonici.[73]
De nemcsak Pozsony környékén vagy Nagyszombatban, de a megye északi részén is a XIV. században a magyarsággal szemben a német elem kezd tért foglalni. Így 1394-ben és később Éleskő lefordított német nevén „in vulgari teutonico Scharfenstain" „Defrrechwár" vagy Detrekő „Plosenstain" néven fordul elő.[74] A XIV. század elején már német melléknevű helynevek is vannak, mint: Német-Bél, Német-Diós, amely utóbbi 1398-ban tűnik fel (Villa Nucum theotonicalis), határában a XV. században Achleifen nevű szőllővel és 1438-ban látjuk feltűnni az első tót falut: Windisch—Nussdorf-ot (Villa Nucum Sclavonicalis), határában azonban még Durnperg, Jungenperg, Praitenprunner, Trausennicht helynevekkel.[75] Ez a Windisch—Nussdorf azonban az idők folyamán visszanémetesedhetett, mert egy XVI. századi oklevél e helység lakóiról feljegyzi, hogy ők „dulden unter sich keinen Pehmen".[76] 1736-ban, bár újra egészen tót falu lett, mégis még ma is vannak Staiger, Former, Fandl, Klokner nevű lakosai.
Német-Diós hátárában a szőllők még a XVI. században is Achlait, Mittelberg, Oberberg, Ruhbaumgarten, Schneeweisz, rétjei pedig Herfeid, Schneider stb. neveket viseltek. Ma mindkét község tót.
Csesztén, németül Schadmansdorf, tótul Csaszta, a vargák 1630., a mészárosok 1725. évi céhlevelei németek. Itt a XVII. században a vargacéh jegyzőkönyvét németül és tótul írták, a pintér-céh jegyzőkönyvét 1650—1760-íg kizárólag németül s 1760— 1774. között csak itt-ott találtunk tót feljegyzést.
Rendkívül sok Pozsony megyében a német telepítvény, sőt vannak XVI. századi horvát telepek is, ezzel szemben tót lehota egy sincs. Hol voltak hát az autochton tótok akkor, amikor telepíteni kellett ?
Német telep pl. Ottenthal, lett belőle tótul Ompital. Ennek 1638—1675-ig terjedő anyakönyve, 1606-tól messze a XVIII. századba átnyúló községi, bírói, árva stb. jegyzőkönyvei mind németek. Az első tót bejegyzés 1747-ből való.[77]
A XVI. századi horvát telepítések emlékét Vöröskővár 1540. évi urbáriuma és a mai Horvát-Gurab őrzik.[78]
E horvát és német telepek idővel mind eltótosodtak és így lett Grünauból tótul Grinava (ad normam: Tyrnau—Trnava), Rosentahlból Rossindef, Hochstettenböl Hochstetno, Hausbrunnból Haszprunka, Rorbachból Rárboch, Borostyánkőből Pallenstain, tótul Paístun[79].
Nyilvánvaló mindezekből, hogy szó sem lehet arról, hogy a mai tótok Pozsony megyében az egykori marahánok folytatásai lennének. Világosan látható, hogy a marahán elem eltűnt, helyébe a magyar, azután a német elem lép és mint utolsók szivárognak be a tótok, de nem a csehek. Nem volt Pozsony városában és megyében soha egyetlenegy cseh sem, mit keresnek hát ott, milyen címen tolakodtak be oda, ahova senki sem hívta őket?
2. Nyitra megye.
E megye keletkezése, benépesedése ugyanolyan körülmények közt történhetett, mint Pozsonyé. Itt is a déli sík vidéket, a folyók völgyeit szállhatta meg a magyarság, itt is korán kialakulhatott a várispánság, amely azonban még vármegyévé való átalakulása kezdetén nem fedte teljesen a mai Nyitra megyét[80] és nyilvánvaló, hogy a megye végleg, a mai Kiskárpátok és a Morva folyó közötti rész, továbbá a privigyei járás belevonásával csak a XIIÍ. század végén alakult ki.
Mint Pozsony megyében, úgy itt is találunk marahán eredetű helyneveket, azonban már a zobori apátság 1111. évi okleveléből látjuk, hogy a marahánok helyét magyarok és németek foglalták el. Ekkor már Gaufred, Godofred, Villermus, Peregrin, Penet, Serun, Bökény, Batonya, Bacsa, Déda, Figa, Petre stb. nevekkel találkozunk, tehát Nyitrán ekkor magyarok és németek laktak.[81]
Egyébként a nyitrai teuton hospeseket 1258-ban, tehát még a tatárjárás után is emlegetik[82], bár később Nyitra városa egészen elmagyarosadhatott. Ennek folyamatát ugyan adatok hiányában követni nem tudjuk, mégis néhány körülmény ezt bizonyítja. Így pl. 1514-ben Nyitrán Kulcsár Mátyás a bíró[83]. A nyitrai céhek vagy harminc privilégiuma közül csak kettő tót, az is újabbkori (1794 takácsok; 1804 fazekasok), a többi túlnyomó többségben latin, magyar és egy kevés német. 1715-ben 158 háztartásból 85 magyar, 5 német és 68 tót, 1720-ban pedig 155 háztartásból 88 magyar, 17 német és 50 tót. így tehát Nyitra inkább magyar jellegű város volt.
Nyitra megye lakossága a tatárjárás előtt magyar, besenyő vagy székely[84] és kis részben izmaelita volt. Talán elég, ha csak a pogrányi lakosok 1232. évi nevére utalunk, ahol: Halálos, Kécsa, Pénta, Szentes, Szomoly stb. nevek fordulnak elő.[85]
Ha a megye régi magyar helyneveit vizsgáljuk, úgy azt tapasztaljuk, hogy ezek a helységgel együtt eltűntek, vagy a helység meg van ugyan, de neve megváltozott. Így pl. Beke, Doboz, Egyedfölde, Ivánkateleki, Kendi, Két, Kisőr, Nyárfő, Nagyőr, Szokatlan, Szolgagyőr, Földvár, Vígvár, Szentvid stb. nevek eltűntek, vagy pl. Jankafalvából lett Komár, Úr- vagy Őrföldéből lett Kovarc, Szúlócból lett Dubnica, Egyedföldéből lett Trep- vagy Grab-földe (de ez is eltűnt), Szomolaföldéből lett Szmolinszke, Ilmérből lett Ürmény, Orbóból lett Verbó, Újvárból lett Holics, Sárfő másik neve Szent Pál volt stb.[86]
A tatárjárás természetesen Nyitra megyét is tönkre tette[87] és földje új telepítésekre szorult. Így kerültek a magyar, német, székely-besenyő[88] elem mellé Nyitra megye földjére a kunok, akiken kívül még némi olasz elem is megtelepedhetett.[89] A megye északi részét a XIII—XIV. században németek telepítik be, amelynek központja Német-Próna volt. Ezt a compact német telepet Csaplovics János: Gemälde von Ungarn című művéhez mellékelt s 1829-ben kiadott ethnografiai térképe szépen feltünteti.
Ami már most Nyitra megye helynév rétegeit illeti, itt is a marahán rétegre magyar, erre pedig tót következett.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a megye nagyon sok tiszta vagy részben tót helységének ma is magyar neve van. Így pl. Assakürt, Báb, Bánkeszi, Család, Csornok, Tornószeg, Födémes, Gyárak, Gyarmat, Keszi, Könyök, Köpösd, Korlátkő, Kovárc, Kürt, Malomszeg, Megyer, Molnos, Nagyszeg, Nemecske, Osztró, Özdöge, Sárfő, Sarluska, Surány, Szentmihályűr, Szőllős, Szil, Temes, Tormos, Újlak, Ürög, Ürmény, Udvarnok, Várad, Vörösvár.
Vannak továbbá magyjarból képzett tót helynevek, így pl. Appony, Attrak, Bácsfalu, Bajmóc, Bellesz, Bodok, Bori, Csejte, Csekej, Darázsi, Divék, Elefánt, Ernőké, Gergelyfaíva, Hiná, Jác, Kakasfalva, Kolos, Koros, Lakács, Lovászi, Ludány, Onor, Pereszlény, Pecsenyéd, Petőfalva, Sasvár, Szilád, Szomorfalu, Teszér, Tököld, Vásárd, Zelle.
Végül vannak magyar helynevek, amelyeket a tótok egyszerűen lefordítottak. Így pl. Berencsváralja, Családka. Jókő, Körtvélyes, Püspökfalva, Szentkereszt, Széplak, Szerdahely, Újfalu, Újhely, Vendégfalva tót nevei mind a magyar nevek fordítása.
Mindezeken felül a határjáró-oklevelekben Nyitra megye minden részében a XIII—XIV. századokban a következő magyar helynevekre akadunk: Bakbüz, berekvölgy, berkenye, bérc, cseke, csipkés, csíkfölde, dédácserdei, domb, dombóvize, ebfa, ember-hálató, farkasrész, feketeerdő, feketesár, fenekes, földköz. geszté (hegy), godolya(fa), hodosd, hosszútó, hódasér, hegyfaluteleke, haraszt, horváirév, jegenye, kereknyár, kiserdő, királyfölde, királymezei, liget, lovászföld, megye, mesgye, monyorószeg, morotva, nyárfa, rekettyés, selmeces, sárkánypataka, szilbokor, szilfa, szakadat, székhely, szentkút, szénahordóút, telelő, topolya, tőke(föld),. tölgyére, tölgyfa, tölgybokor, völgy, váróberki, vágvize.[90]
Kérdem tehát, miért nem tótok, miért nem szlávok ezek a helynevek, ha Nyitrában mindig és mindenütt tótok laktak?
Mikor tűnnek fel háta tótok Nyitrában? Nem előbb, hanem, csak a XIV. században. Ugyanis 1323-ban találunk egy Pál nevű tót (sclavus) szolgát. Ekkor már Trencséni Csák Máté lehotái megvannak. Csák Máté telepítő működését folytatják a Lőrinc tót (Laurencíus sclavus vagy Laurencius dicfus Touth) fia Kont Miklós, a galgóczi stb. tartomány ura, majd pedig a XIV. század végén a lengyel Stibor.[91] Működésük hatása már a XIV. században látható. Így 1353-ban Ság Benedek sclavus-é, Zöld vár és Olső pedig egy Visco nevű csehé, 1414-ben Stibor Újhely (Vág-űjhely) prépostságához tartozó helyeket már „sclavonico idiomate" nevez meg.[92]
A tótság Nyitramegyében a cseh-huszita mozgalmak után erősödik, különösen a megye északi és nyugati részein. Így pl.: Szakolczán 1425-ben még Stainer Ádám nevű a bíró, Szenczen 1396-ban még Hloczkau és Wreczenaw nevű dűlők vannak, azonban a XV. században a városok már erősen szlávosodnak. 1436-ban Vágújhely minden esküdtje tót, a XV. század végén pl.: Kovarc egészen tót, Verbón a század végén sok a délszláv és lengyel nevű lakos, Sipkón is vannak lengyelek, Dovorányban tótok laknak, így tehát látni való, hogy a megye szlávjai nem tisztán tótok. Ezt bizonyítja pl.: hogy Verbó bírája 1524-ben Rácz András.
Azonban még a mondott helyeken sem kizárólagos a szlávság. Így pl.: 1494-ben a verbói jobbágyok közt Kán, Kovács, Kávás, Hamar nevűeket, 1515-ben Újfalun Vámos, Galbach, Kálmánfalván : Pető, Retesz, Mendel, Káposztás, de Slowák jobbágy neveket is találunk. Ugyanekkor Kovarezon Búzás György a bíró, Csalárdon, Szölcsényen, Szulóczon: Veres, Fülöp, Király, Kaptár neveket találunk. 1516-ban Nadlányon „Crisan Hungarus", Péter, Tamás, György hungarusokat, Bálás, Demeter, Kabát, ördög zsellérneveket találjuk. 1524-ben Verbón Jacobus Alemanus mellett Kis, Gonosz, Török, Sándor; Sipkón: Korlát, Suba nevekkel találkozunk. 1531—32-ben Pöstyénben „rewez"-t (révész) látunk, 1591-ben Pöstyén 18 családja között: Ádám, Kovács, Legény, Murai, Ország neveket találunk, 1651-ben egy Pöstyénben tartott tanúvallomásnál mind a 15 tanú magyarul vall. 1653-ban Pobedymban az űriszék tárgyalási nyelve a magyar[93]
stb. síb.
Íme tehát nem a magyar foglalta el a tótság helyét, hanem a tót szorította ki földjéről a magyart! Világosan megállapítható, tehát Nyitrában is, hogy a marahán és tót réteg között ott van letagadhatatlanul a magyar.[94]
3. Trencsén megye.
Trencsén vármegyét úgy szeretik ellenfeleink feltüntetni, mint a legtótabb vármegyét, ahol a világ teremtése óta a tóton kívül más nem is volt. Ez azonban nagy tévedés.
A mai Trencsén megye területe, amint már említettük, Szent-István kora körül a gyepűkön túl feküdt és 1065-ben még pusztaság volt. Ha pedig e terület üres volt, akkor épúgy nem laktak ott már marahánok, mint ahogy nem laktak még magyarok sem. Marahánok annál kevésbbé lakhattak a mai Trencsén megye egész területén, mert nyomukat a helynevekben Bolondócznál északabbra követni nem tudjuk.
E megyében a XI. században Trencsén városán kívül egyéb lakott hely alig lehetett. Maga Trencsén 1113-ban még mindig csak a vár tövében lévő falu, amely a tatárjárás idején elpusztult, azután újra lön telepítve és 1265-ben ismét mint falu (villa) tűnik fel. Hogy pedig Trencsén újabb telepítés volt, azt egy 1300-ból fennmaradt oklevél bizonyítja, mely szerint Trencsénnek még ekkor scultetusa (schultheis) van.[95] A város tatárjárás előtti lakóinak nemzetiségét meghatározni adatok hiányában nem tudjuk, de az már bizonyos, hogy a tatárjárás után a várost németek lakják, amit a Celinus, Cibele, Fridericus de Orreo, Johannes dictus Prondor, Sobolo neveken kívül az is bizonyít, hogy a város esküdtjeit a német eredetű scabini szóval jelölik.[96]
De nemcsak magában Trencsénben, hanem annak környékén is németek a tatárjárás utáni telepesek. Így Szamár vagy Szamárd faluban (ma Vágzamárd, Trencsénnel szemben a Vág jobbpartján) 1241-ben, közvetlenül a tatárok kitakarodása után Németországból jött szabad emberek, névszerint Bense és társai telepedtek le. E németek közül 1261-ből Pepile fia Supk-ot, Cepk fia Istvánt, Dobin fia Mártont (akik a ma is virágzó Zamaróczy család ősei) névszerínt is ismerjük.[97]
Trencsén körüli német nyomokat árul el az a körülmény is, hogy 1435-ben Léva (a mai Illava) mezőváros bíráját még mindig „Ryhter alias iudex"-nek nevezik.[98]
Trencsén városának középkori ismeretes bírái közül az első 1412-ben Seifrid fia Jakab, 1421-ben említenek egy Lang Miklós nevű volt bírót, 1437-ben, 1453-ban tót nevűek a város bírái, mégis 1464-ben Szamárdi Osváld a bíró. Az esküdtek közt a XV. században: Kutler, Svarcz, Spicznagel, Szakálas nevűekkel találkozunk. A XV. század második felében, noha ekkor már Trencsénben sok a tót, meg a lengyel név, mégis Budai, Erdélyi, Gyulai, Francz, Kolosvári, Ország, Somodi (ez bíró is volt), továbbá Gloch, Hulman, Purkard nevekkel is találkozunk. 1515-ben Trencsén orvosa Pannonius Mihály volt.[99] A város jegyzökönyvei 1476-tól kezdve latin nyelven vannak írva s latin nyelvűek a város statútumai is,[100] ami a város lakóinak vegyes nyelvűségét bizonyítja.
1720-ban Trencsénben 230 háztartás közül 11 magyar, 27 német és 185 tót volt. A városi céhek privilégiumai túlnyomóan tótok, kevés a német és latin, magyar pedig egy sincs.
Trencsén megye második jelentékenyebb városa: Zsolna. E várost Trencsén megye északi és a XIII. századig lakatlan részén a tatárjárás után sziléziai német telepesek al
apították, akik első privilégiumukat 1321-ben kapták. A telep német voltát több körülmény bizonyítja: így, hogy Teschen város jogával élt; hogy a telep polgárai német nevűek, mint pl.: Altdorff, Guchler vagy Quther, Hayn, Henslin, Henul, Mandl, Peturman, Propheta(?), Raphentek, Ryss, Swab, Wolfard stb. ;[101] a legerősebb bizonyíték azonban egy 1381-ben kelt oklevél, mely szerint három tót zsolnai polgár (sclavi cives) 1381-ben Nagy Lajos király elé panasszal járult, előadván, hogy német polgártársaik öket a város tanácsába nem engedik be, mire a király elrendeli, hogy Zsolna város tanácsába a németek és tótok egyenlő számban választassanak be, indokolja pedig ezen intézkedést azzal, „quia sclavi cives et hospites nostri de predicta civitate Silina vocata ac etiam de eiusdem provincia numero plures, quam theutonici cives et hospites nostri haberentur".[102] Más szóval tehát, akkor már Zsolnán és tartozékain a tótok a németek felett többségben voltak.
1384-ben Teschen, mint idegen országbeli város jogának használata a zsolnaiaknak megtiltatott s ez anyaváros joga helyett az ugyancsak német lakosságú Korpona város jogát kapják.[103]
A német Zsolna tótosodása rohamos volt. 1720-ban 209 háztartás közül 12 magyar, 5 német és 192 tót. Céheinek privilégiumai német és tót nyelvűek s csak egyé latin.
Azonban nemcsak maga Zsolna városa volt német telepítés, hanem annak környéke is, amelynek betelepítése a XIV. század-ban indult meg, de még a XV. században is tart.
A németek a telepítést ekkor már bizonyos schéma szerint vállalták. Ugyanis a főleg német eredetű vállalkozók (schultheis, scultetus, soltész) embereikkel csak bizonyos feltételek mellett vállalkoztak lakatlan, de nem uratlan erdős területek irtására, a föld , gazdasági értékének emelésére és betelepítésére. E feltételek, jogok és kötelességek kölcsönös megállapítása az illető telep engedélyezési okiratában történt s mivel a feltételek, a jogok és kötelességek gyakran ismétlődtek, schémává váltak, úgy, hogy később azokat részletezni már felesleges volt. Ezidőben már elég volt kijelenteni azt, hogy X erdő benépesítése Y vállalkozónak a német jog által schémaszerűen megállapított feltételek, jogok és kötelességek mellett engedtetett meg. A részletezés felesleges volt, mert aki a német jogot ismerte, az a soltészség alapítás schémáját is ismerhette. Az alapítási feltételek között előfordult többek közt az is, hogy az illető vállalkozó az irtovány helyen létesítendő telep bírája[104]— richter, vogt vagy voyt, advocatus — lesz, amely jövedelemmel járó tisztség a vállalkozó családjában örökletes volt és amelyet tetszés szerint el is lehetett idegeníteni.
Azok a soltészségek tehát, amelyek iure theutonico alapíttattak, kétségtelenül német eredetűek, amit a vállalkozó soltészek német neve és egyéb körülmények is bizonyítanak. Például: 1325-ben Congesberch vagy Congelberch, másnéven Lethesin plantációját Henrik hornichzi bíró „iure theutonicali, eo iure quo locata esti civitas Zilnensis" kapja. A Zsolna melletti Rozyn (Rosen) bíróságát 1341-ben bizonyos Walter nevű ember kapja. 1350-ben Hlebrand fia Miklós megveszi Thyl fia Miklóstól német jog szerint a konszkai soltészséget. 1352-ben Miklós ugródi várnagy a xyna-i (?) soltészséget német jog szerint alapítja. 1362-ben Heyn zsolnai polgár zsolnai, tehát német jog szerint telepíti Várna és Kraszna helyeket. Ugyancsak zsolnai, azaz német jog szerint telepíti 1397-ben Dezaw mester a csehek által elpusztított Podhorea falut. 1403-ban Sandzivogius kalisti nádor Sztrecsnó, Lietava stb. ura "Janussius alias Gryfschen" nevű embernek német jog szerint adja Tepliczán „iudicatum wlgariter Rychtarstwe". 1404-ben Bohussius de Schönwald familiárisának Czetnyei Henriknek Bobóton soltészséget ad.
1413-ban Zsigmond magyar király veszi védelmébe Lajos konzkai bírót (iudex seu Rehteer), akit tisztében, melyet magyarosítva „wlgo Rehteersygh"-nek nevez az oklevél, a sztrecsényi várnagyok folyton zavartak. 1412-ben bizonyos Henrik kapja német jog szerint a henrikfalvai (villa Henrici) bíróságot. Rajecznek (régi neve Raych) még 1416-ban Sobel János és Czechmeyster Miklós nevű esküdtjei vannak. Várna bírója, azaz „Woyt"-ja Péter, egyik esküdtje pedig Manislau Márton. 1519-ben Csuklász „ryktaar alias sültetusa" (így!) Pál. Bicsicze szoltészsége még 1523-ban is adásvétel tárgya.[105]
Ha ezt a tekintélyes adathalmazt látjuk, önkéntelenül elénk tolul a kérdés, hogy hol vannak hát e megye autochton tót lakói, ha még a XV. században is németeket kell itt telepítgetni ? Mert a fenti adatok tán csak nem a tótok itt léte mellett bizonyítanak ? Hiszen a Zsolna körüli vagy egyebütt élő földesurak feltétlenül a kezük ügyében lévő tótokra bízták volna a telepítéseket, ha ilyeneket fölös számmal találtak volna. Ámde „wie die Slawen überhaupt, so sind und waren seit jeherdie Böhmen und Máhrer vor allen Ackerbauer" mondja Jirecek[106] és ezért kellett nálunk az erdők irtását és betelepítését németeknek és részben a magyaroknak végezni, mert ahoz a szláv nem értett. Dacára annak tehát, hogy a XIV. század végén a tótok Zsolnán és tartozékain már többségben vannak, (ha ugyan a királyt őszintén informálták és nem vezették félre) mégis a soltészség alapítások még a XV. században is németek által s német jog szerint történtek.
Ezzel szemben előállhatna valaki azzal, hogy hiszen a szlávok is tudtak telepíteni, amit a lehoták bizonyítanak. Ez mindenesetre igaz, de ne feledjük, hogy magában Cseh- és Morvaországban is csak a XII. század végén alakult ki a telepítésnek ez a systemája,[107] nálunk tehát csak a XIII. század végén kezdődhetett a lehota-szerű telepítés, akkor amikor a tatárjárás iszonyú nemzetpusztítását a magyar másképen, mint idegenek által pótolni nem tudta. Mert a tatárjárás előtt, mi magyarok is sokasodván, kifelé terjeszkedtünk. Hiszen, hogy csak egy példát említsek: 1226-ban Znaymban van egy vicus Ungarorum, azaz magyarok utcája.[108]
Nyitra megye északi részén és Trencsén megyében 1302. után, azaz akkor indult meg a szláv lehoták alapítása, amidőn Trencséni Csák Máté Vencel királytól megkapta Trencsén megyét és várát.[109] Csák Máté nagyobbszabású telepítő működéséről 1318-ban értesülünk, amidőn László kalocsai érseknek Máté elleni vádjai közt olvassuk, hogy „de villis noviter congregatis, quas ipse lehotas vocat, non dat decimas".[110]
Azonban Iehota mégis sokkal kevesebb volt, mint soltészség, mert míg pl.: Mária Terézia alatt Trencsén megyében még 38 Iehota volt,[111] addig a XV. században 12—14 lehotánál és lehotkánál többet összeszámlálni nem tudtunk.
Mindezekből nyilvánvaló, hogy Trencsén megye északi részén az ősi lakosság a német volt, akik időben jóval megelőzték a tótokat, akik csak a XIV. század elején tűnnek fel a megyében, akiknek térfoglalása azonban, amint azt Zsolna város példája mutatja, nagyon rohamos volt.[112]
Így volt ez a megye északi vidékein, de nem a megye déli részein. Idelent ugyanis magyar és német réteg váltja fel a marahánt és csak ezután következik a tót. A német réteg létezéséről már fentebb volt szó, most lássuk a magyart.
A magyar réteg létezését fényesen bizonyítják a megye középe kori helynevei. így: Ádámfalva (másnéven Nesete), Alsóradnai Apátfalva, Besenyő, Csötörtök vagy Csötörtökhely, Csuklászfaluj Dúló, Dezsér, Felfalu, Felsőradna, Egyházas-Nádas, Egresd, Gesztesj Halács (előfordul Halácsi alakban is), Harka, Háromudvar, Helvénv (Kis- és Nagy-), Ivanócz vagy Evanócz, Kisléva, Kőkapu, Léva, Márkfalva, Márkudvar, Monyorós (lett belőle tótul Nozdrovicz) Nádasd, Püspöki (kettő volt, egyik Trencsén, a másik Bán mellett); Oroszlánkő, Óvár, Ozor, Révfalu (lett belőle tótul Mnessicz), Szájmárd, Szőkefalva, Sebestyénfalu, Ugród, Újfalu (több volt), Váralja (több volt), Vereskő. Német nevű helység egyetlenegy volt a megyében, t. i. Friwald.[118]
Mint Nyitrában, úgy Trencsénben is találunk tót helységeket, amelyeknek még ma is (a községi törzskönyvezés élőt) magyar nevük van. így pl.: Farkaska, (Vág-) Ujfalu, Kardos-Vaszka, Óvár, Szunyog-Závoda. Magyarból képzett helynevek: Bán (Bánknak is-írják), Csuklász, Birócz, Dezser, Duló-Ujfalu, Halács, Markófalva, Miksófalva, Ozor, Pecsenyéd, Sebestyénfalva, Turzófalva, Várna községek mai tót nevei. Magyarból fordított: Csötörtök (Ctvertek), Háromudvar (Tridvor), Hosszúmező (Dlho Polje), Püspöki (Biskupice), Vöröskő (Crveny-Kamen), (Kiszucza)-Ujhely (Nove-Miesto, így 1479-ben előfordul) tót nevei.
Ami a határjelzőket illeti, ilyeneket Trencsénben keveset találunk. Bán határában még a XV—XVI. században is van egy feketeerdő, ezenfelül bérc, mélypatak, kerekrét, dél (hegy), szilfa, jávorfa, zuhanós (patak) határnevek fordulnak elő.[114] A megye magyarságát bizonyítja még az is, hogy szolgabírái még a XV. században is szolgabirák magyar szóval nevezik magukat, a megye területén garázdálkodó rablók neve pedig: szerencs.[115] Összegezve az eddig mondottakat: Trencsén megye déli részén, körülbelül Trencsén magasságáig megállapítható a marahán réteg létezése, míg az északi rész a X—XII. században lakatlan volt, délen a sik vagy dombos vidéken a magyarság némi kevés besenyővel, északon a hegyes, erdős vidéken pedig a németség az első honfoglalás utáni települő és csak a XIII. század végén, a XIV. század elején tűnnek fel főleg Csák Máté lehotáiban a szlávok, akik úgy a németeket, mint a magyarokat hovatovább kiszorítják a megye terűletéről.
4. Árva megye.
Árva, Magyarország legkisebb és legészakibb vármegyéje, az összes megyék közt legutoljára alakulhatott ki. Kezdetben voltaképen Zólyomnak, majd Liptómegye kialakulása után, ennek volt része és csak a XIV. században látjuk, mint önálló kerületet, majd megyét feltűnni.[116] Zord és terméketlen hegyormai közé nem szívesen települtek le az emberek és különösen nem a magyarok, úgy hogy itt — be kell vallanunk — a magyarságnak kevés nyomát találjuk.
A XIV. században mégis néhány helynév megőrizte a magyarittlétének emlékét így pl.: Csépánpataka, Medvepataka, Felső-Kolbin, Tornowapataka. 1420-ban az egyetlen Nagyfalun kívül az árvái vár összes tartozékainak szláv neve van.[117]
Nyilvánvaló tehát, hogy a XIV. század végére Árvát elárasztotta a szlávság, amely azonban még nem egyedüli lakossága a megyének, mert a XIV. század végén, vagy a XV. század elején Árva és Likava várak tartozékain megjelennek az oláh pásztorok (walachi). Ezek ekkor még három faluban „Knysy, Medzybrogy" és Dubova falukban laktak, s Dubova ma is az Oláh-Dubova nevet viseli. E falvak lakói ma már mind tótok, sajátságos azonban, hogy nyelvükben még ma is tizenöt kétségtelen oláh eredetű szó van.
Ezek az árvái oláhok 1474-ben I. Mátyás királytól régi szabadságaik megerősítését kapták, s ezzel szemben kötelességeik megállapítását. Fő kötelességük az útak s az országhatár őrzése volt.
Az oláhok beszivárgása és letelepülése még a XVI. században is folyt és még a XVII. század végén is találkozunk oláhokkal, akik Jablunkaunál a határt őrzik.[118]
Árvában tehát a magyarság egykori XIII—XIV. századi jelenléte bizonyítható ugyan, de a magyarság vékony rétegére csakhamar vastag szláv réteg borul.
5. Liptó megye.
„Irdatlan erdőség rengetege borította azon területet, amely az északi Kárpátok tövében, a felső Vág völgyében északról a magas, délről az alacsony Tátra közt fekszik s manapság Liptó megye néven ismeretes. Három század pörgött le az idő kerekén a honfoglalás óta s ott a művelődés, a benépesítés, a községi élet legkisebb nyomát sem találjuk sem írott emlékekben, sem régiség maradványokban." Liptó megyében, ahol marahán réteg létezése meg nem állapítható, az első IeteIepülök a XII. század második felében királyi solymárok, magyarok-voltak.[120] Ekkor ugyanis Liptó földje még a zólyomi királyi praediumhoz tartozó vadászterület volt, amely megyévé csak a XIII. század folyamán alakult ki. Liptó első telepesei túlnyomóan magyarok voltak s mellettük csak kevés besenyő, majd wallon, azután német és végül szláv telepes jelenléte állapítható meg a XIII. században. Ezen állításunk bebizonyítását rendkívül megkönnyité a liptói registrum néven ismeretes fontos történelmi emlék és a Magyar Történelmi Társulat tíz év előtti liptói vándorgyűlésének aktái. E föforrások alapján kíséreljük meg Liptó megye XIII—XV. századi helyneveit összeállítani.
E helynevek; Andrásfalva, Benefalva, Benkháza (máskép Szelnicze), Bensefia — Andrásfölde, Bensefölde, Besenyőfalva, Bobrócz, Bodafalva, Bódogasszonyháza, Cseremlye, Csorba, Damjanfölde, Fiatafalva és Fiatafölde, Gergelyfalva, Gibe, Haraborülése, Haránk-fiaháza, Hódos, Hodász, Hogfalva, Hokülése, Ilochfő, Jalócz, Jalócz-melléke, Jávor, Kalisnapataka, Kelemenfalva, Kevélyháza, Kisebb-Palugya, Kovácsfölde, Kovácsány, Madácsfölde, Magosháza, Magyarfalu, Malocsarétje, Marczelfalva, Medegepataka, Mesefölde, Meseháza, Nádasd, Németh-Lipcse, Okolicsna, Olaszi (Kis és Nagy), Otmár, Palugya, Patak, Rásztoka, Salamonfölde, Stoysafalva, Szabópálfölde, Szár, Szentmiklós, Szentlélek, Szentpéter, Szelnicze, Szelniczefő, Szemercsény, Szelecs, Tarnócz, Topla, Turapataka, Újfalu, Váralja, Vasich, Veresmihályfiaháza, Verbicze, Veszverés, Vikárisfia-ülése (Vitányfiaülése), Vidafölde. — Ezenkívül a megye két várának: Újvárnak és Nagyvárnak szintén magyar neve volt.
De nemcsak a falvak nevei, hanem a dülő-, a határnevek is érdekelnek bennünket. Mert ugyebár, ha feltesszük, hogy tót őslakosság lakta Liptót, akiket a magyarság onnan elűzött és helyneveiket tudatosan elmagyarosította, akkor talán a dűlőnevek segélyével tudnók egykori ottlétüket megállapítani ? Nos a falvak határában a XIII—XIV. századokban ilyen határneveket találunk : Asszupatak, bérez, berkenyepatak, bikfa, borfa, cser, egerfa, éleskő, ér, fejérpatak, fenyőfa, fűzfa, hangyapataka, jávorfa, kőrisfa, kőszirt, kövespatak, liget, mélypatak, mocsár, nádassár, nyárádpataka, nyírfa, patak, sár, sólymos, sósd, szék, szélesrév, szemercsegfa, szemerégy, szemerégyfa, szilfa, tölgyfa, telek, Vágére, zuhapatak stb.[120] Hol vannak tehát a szlávok több százados itt tartózkodását bizonyító ősi hely- és dülő-, vagy határnevek? Avagy a Bensefia Andrások, a Szabó Pálok, a Veres Mihályok talán mégsem voltak tótok s még kevésbbé csehek?
Hogy Liptó földjére mikor szivároghattak szlávok, azt a tatárjárás utáni állapotoktól eltekintve, körülbelül IV. Béla királynak 1257. évi okleveléből tudjuk megállapítani, amelyben írva van, ogy sokan a király népei közül, nyilván gazdasági okokból, Turócz s Liptó földjéről kivándoroltak és "ad aliorum predia fuissent disersi", azaz mások (vadász, vagy erdő) uradalmaira szóródtak szét, zeknek azonban a király bizonyos előnyös feltételek mellett leheővé teszi, hogy Zólyom, Turócz és Liptó földjére visszatérhessenek.[121] Úgy látszik azonban, hogy ezek az elszéledt népek ide már vissza nem tértek, vagy legalább nagy tömegekben nem, hanem helyettük jöttek ide mások, akik között már szláv halászok is lehettek, mert IV. Béla király, liptói népeinek ismételt panaszára 1265-ben szabadságaikat újra, terjedelmesen szabályozva, említ e privilégiumban egy halászó szerszámot, amelynek határozottan szláv neve van és ez az uval. Ugyanez az oklevél azonban a praecot a magyar berten szóval jelöli. 1270-ben ezen oklevelet megbővitve átírja V. István s ebben már egy újabb szláv szó fordul eló, a: "kyta" [122] Nyilvánvaló tehát, hogy a szláv elem csak a tatárjárás után kezdett Liptóba beszivárogni, már csak azért is, mert tatárjárás előtti szjáv helynevet Liptóban nem ismerünk. Csak 1250— 60 körül kezdődik itt a szláv térfoglalás, amely azonban korántsem oly rohamos, mint Trencsén északi részében, vagy később Árvában.
Liptóban a tatárjárás után német telepítés is indul meg. Így: Német-Lipcse, Hibe, Boczabánya, Rózsahegy (Rosenberg) német telepek.[123] A megye területén még a XIV. században is települnek németek. Így pl. 1337-ben a Vág körül Liptó és Turócz közt egy üres földet Szepesi Péter rosemberchi polgár „more teutonicali" telepít be. 1343-ban Valcun fia Lenchmannus a vasychi soltészséget „secundum jus térre Scepsiensis" kapja.[124]
A németen kívül Liptóban némi wallon telepítés is volt, amelyet Olaszi (Villa Latina) falu nevén kívül, ennek alapítója Johannes Gallicus, is bizonyít.
A letűnő középkorral Liptó megye már erősen tótosodik s Andrásfalvából—Andrasowá, Benesfalvából—Benussowcze, Besenyő-falvából—Bessenowá, Bódogasszonyházából—Swatá Mária, Magyarfaluból—Uherská Wes, Nádasdból—Trsteno, Olasziból—Wlasky stb., stb. lesz, másszóval, a tótok a Liptóban talált magyar helyneveket egyszerűen lefordítják a maguk nyelvére. A napnál világosabb tehát, hogy Liptó egykoron majdnem kizárólag magyar megye volt, a magyarság mellett a német és wallon elem számbelileg nagyon jelentéktelen volt, idővel azonban a legutolsónak beszármazott szláv-ság mind a három elemet kiszorította.[125]
6. Túrócz megye.
A pánszláv agitáció egykori főfészke hajdan a gyepükön túL fekvő zólyomi királyi praedium része volt, amely csak a XIII. században alakult ki megyévé. Földjén valamikor marahánok lakhattak, a marahán rétegre azonban a XII. században magyar következett, erre pedig a tatárjárás után: szláv. Ha a túuróczi registrum néven ismeretes történelmi emlékből s egyéb forrásokból e megye XIII—XIV. századi helyneveit összeállítjuk, a következő névsort kapjuk; Albertfölde, Alfalu, Alsómikes, Ambös, vagy Ambosfalva, Béla (soltészség), Benefalva, Bisztricze (Lászlófalva máskép), Babonák, Batnicza, Csepcsény, Csornakö, Dankfölde, Divék, Draskfaíva, Dubova, Fábiánfölde, Folkusfalva (más néven Szoboszló), Gáy, Gyulafalva, Jeszen, Jordánfölde, Káinok, Kelecsény, Kerekfalva, Kis-Bisztricze, Kis-Moys, később Mossócz, Kossuth (más néven Udvarcz), Laszkócz, Lesna, Matyócz, Mezőház, Murenfölde, Mutna, Nádasér, Neczpál, Ocsklehotája, Otmárföld, Özpataka, Proloka, Prebócz, Prekopa, Próna, Rákócz, Rákos, Rudna, Rutka, Sárközfölde, Sólymos, Szentmárton, Szentmihály, Szentpéter, Szklabinya, Szocsócz, Szucsány, Tarnócz, Torboszló, Újfalu, Zábor, Zaturcsa, Zorkfalva, Zsaluzsány, Zsámbokrét, Zsarnócza, Zsarnócza-melléke, Vendég, Vidafölde.
Határ- és dűlőneveket ilyeneket találunk: Asszupatak, bérez, berek, borfa, boróka, csipkebokor, dománvölgye (1447), nyírfa, nagyeresztevény, orom (brdo), örvény, patak, rakottyafa, rekettye, somberek, tölgyfa, turócziér, vércsekő, véreskő.[126]
Ha Turócz megye mai helyneveit vizsgáljuk, egész csomó olyant találunk, amely a régi magyar névnek átalakítása, átképzése. Így lett Ábrahámfalvából—Abranova, Andrásfalvából—Andrasova, Benefalvából—Benic, Bodófalvából—Bodovicz stb., stb.[127]
Nyilvánvaló tehát, hogy e megyében két szláv réteg közé vastag magyar réteg esik. A magyar elem mindenesetre talált itt már szláv (de nem tót) neveket, amelyeket a maga nyelve s kiejtése szerint átalakított, viszont a magyar réteget a tatárjárás után lassanként ellepi egy második szláv (tót) réteg. Ennek a második szláv rétegnek kezdete szintén az 1257 előtti s már ismert nagy exodusig nyúlik vissza s az ekkor eltávozott népek helyére lassanként beszivárog a szlávság. Ez a szláv elem idegenhői szivárog be s nem autochton, amit bebizonyítani is tudunk, (gy pl.: 1263-ban Crupech, Hayk, Hurubina, Jank, Mylozt (Byhis fia), Paulyk kétségtelen szláv nevű "advene et hospttes" azaz jövevény, idegen vendégnépek kérik maguknak a Mutna melletti elhagyott, lakatlan erdőt. Ugyanekkor Drahmel, Mecsk, Stremen, Uzda (uróczi hospesek, tehát idegen vendégek szabadságait erősíti meg a király.[128] így azután nem csoda, ha az Árpádkor végén a magyar határnevek közé már szlávok is vegyülnek s ezek lassan a magyar neveket ki is szorítják.
Mindezeken felül voltak Turóczban német telepesek is. Így pl.: 1359-ben Szucsány bíráját Pált még mindig „villicus vulgo Rether", azaz richternek nevezik, noha ekkor már a helység lakói, egy Szenté nevű ispánt kivéve, nagyobbára szlávok. Turócz megyének a nyitramegyei privigyei járás felé eső része szintén német telepítés. Bél szerint Glaser-hau (hay) — ma Szklenó — Neustuben, Turtsek stb. helységeket ugyanazon szászok telepítették, akik a bars-zólyomi bányavárosokat.[129] Mint Liptóban, úgy Turóczban is lassan belepi mindezt, mint a moh a tölgyfát, a szlávság s így lesz.pl.: Draskfalvából Draskovcze, Gyulafalvából Dulicz, Kis-Bisztriczából Zahodnik stb., ami egyúttal fényes tanúsága annak is, hogy a magyar itt két olyan szláv réteg közt foglalt helyet, amely egymást nem ismerte s amelynek egymáshoz semmi köze.
7. Zólyom megye.
Az ősi zólyomi vár ispánsága a marahán Garam határfolyó felső völgyében a XIL században alakulhatott ki és belenyúlt a mai Hont megye északi részébe is. E megye földje hajdan meglehetősen gyéren lakott volt és még Lipszky térképe is kevés lakott helyet jelez. Falu itt aránylag kevés volt, inkább több apró város, amelyek közt a legrégibb a megyének nevet adó Zólyom, a legnagyobb szerepet játszó pedig Beszterczebánya volt. E városok, melyeknek neve jobbára szláv eredetű, mind német telepítések. Annyira német volt -hajdan e megye, hogy még Bél idejében is Parva Saxoniá-nak, Kis-Szászországnak nevezték, de már ő is észreveszi a tótok erős térfoglalását s meg is jegyzi, hogy „ex j parva quam diximus Saxonia Slavoniam brevi efficiant"[128] azaz] a kis Szászországból rövidesen Slavonia lesz.
Zólyom a tatárjárás után (1244, 1250) még falu, amelynek lakóit 1254-ben IV. Béla hospeseknek, tehát idegeneknek nevezi. Német jellegét bizonyítja, hogy XV. századi számadáskönyveit németül és latinul vezeti. Mauer Egyed, Schneider Mátyás bírák és más német polgárnevek mellett azonban már a számadásokban szláv neveket is látunk.[130] A város elszlávosodása elég gyors lehetett, mert Oláh Miklós a XVI. században már azt írja, hogy lakói magyarok, németek és tótok,[132] mégis céhszabályai 1597-től 1819-íg egy latint és egy tótot leszámítva, mind német nyelvüek. 1715-ben 122 háztartás közül 17 magyar, 12 német és 93 tót, 1720-ban pedig 113 háztartás közül 18 magyar, 14 német és 81 tót, ügy, hogy tehát ekkor Zólyomnak már inkább tót jellege van.
Ami Beszterczebányát illeti, ennek szász telep voltát IV. Béla árulja el akkor, amidőn a város 1265. évi privilégiumában előírja, hogy a perdöntő párbaj kerek pajzszsal és karddal vívandó, „prout Saxonum optinet consvetudo", azaz szász módon.[133] Csak a XIV. század folyamán kezdenek a szlávok a város falai közé szivárogni, ez a folyamat azonban olyannyira lassú, hogy csak 1382-ben tűnik fel az első szláv név s 1386-ban a város messze túlnyomóan német háztulajdonosai közt kezdenek már a Laczkó, Laczkowzcz, Hycko, Rohacz, Motkó nevűek is előbukkanni és ekkor már van egy szláv ház (domus sclavi vagy csak sclavus) is. Mindezekkel szemben a XIV. század végén a városban csak egyetlen magyar háztulajdonost lehet megállapítani, t. i. egy magyar kovácsot (Faber ungaricalis v. ungaricus). Ugyanekkor a város határában ilyen dűlőnevek találhatók: Die aw (au), hoffacker, burchstetel, silberg, schuchseyffen stb.
A németséggel szemben a szlávok lassú térfoglalását jelenti, hogy a városban 1480-ban már német és tót mészárosok és kalaposok vannak.[134] Úgy látszik a szláv invázió ellen foglal állást II. Lajos király is, midőn 1524-ben a városnak többek közt azt a kiváltságot adja, hogy „in circato eiusdem civitatis Bistriciensis nullus omnino nisi genere Alamannus et de parentibus Alamanis procreatus domum emere vel possidere valuisset", azaz a város főterén csak német nemzetiségű, német szülőktől származó vehet és birtokolhat házat, amely intézkedést a város egy 1582. évi statútuma megismétli.[135]
Beszterczebánya a maga statútumait 1544-től a XVIII. század közepéig németül, innen kezdve németül és latinul adja ki, a XV—XVII. században német a bíró, a tanács, a XVI. században németek az iskolamesterek (Eynseczer, Siegler, Paus), mégis mindezek dacára feltartóztathatatlanul folyik a város tótosodása, s így 1565-ben már német és tót (windísch) hitszónokok és lutheránus vitát egyházközség van?[136] 1641-ben már „nomine universilatis hungarorum et sclavorum Novisolienstum" történik bányászati ügyben folyamodás,[137] úgy, hogy a szlávság térfoglalásának haladása letagadhatatlan. 1715-ben 398 háztartás közül 31 magyar, 97 német és 211 tót, 1920-ban pedig 317 háztartás közül 30 magyar, 123 német és 153 tót van. 1809-ben Bredetzky szerint a város lakosai: „sind theils Deutsche, theils Slovaken; die letzteren nehmen in nämlichen Verhältniss zu, als erstere abnehmen.[138]
Nevezetes s a huszita időkben sokat zaklatott városa még a régi Zólyom megyének Korpona is, amely környékével együtt (amelyet még a XIV. század elején is „districtus Tajcse [Deutsche] néven neveznek) szász telep volt és amelynek szász lakóiról (Saxones de Corpona) már egy 1238. évi oklevél említést tesz.[139]
E városban a német elem még a magyarság felett is annyira praedominált, hogy a város bírósága a magyarok perbeli tanúságtételét el sem fogadta, csak akkor, ha németekkel együtt tanúskodtak, amint ez a város 1244. évi privilégiumában olvasható. A város német voltát a régi személy- és dűlőnevek is igazolják: Chluncz-man, Cholb, Christian, Detrik, Hench, Heller, Henrik, Herbord, Hermann, Mayerhof, Manemann, NosI, Olf, Prehtold, Pogniceus, Rudvesel, Sedwald, Termann, Tilman, Tyrling, Walter, Werricus, Widen személynevek mellett a város határában: Hasulhum, Jendynpatak, Stritlant dűlőneveket is találunk s Korponának 1580-ban még csak német lelkésze van.[140] 1715-ben 164 háztartás közül 40 magyar, 17 német és 107 tót; 1720-ban 209 háztartás közül 60 magyar, 55 német, 84 tót és 10 szerb-horvát. A város céhlevelei egy latint és magyart kivéve, mind németek.
Vegyesen magyar és német lakossága volt Bábaszék és Dobronya mezővárosoknak, amint ezt IV. Bélának e két helység számára 1254-ben kiadott privilégiuma elárulja.[141] Német volt a Beszterczebánya melletti, ma tótnak nevezett Lipcse is, amennyiben 1330-ban Károly király "ad instar aliarum civitatum nostrarum teutonicalium" Korpona szabadságaival ruházza fel.[142] Itt azonban 1715-ben 86 háztartás közül 2 magyar, 3 német és 81 tót.
Ugyancsak német telep lehetett hajdan Pónik is, mert 1404-ben Korpona szabadságait kapja. Német-Pelsőcz egykori lakóinak nemzetiségét már a helyneve is mutatja, egyébként Dobronya, Libetbánya, Lipcse és Végles lakóiról Oláh Miklós a XVI. században azt írja, hogy azok magyarok, németek és tótok.[143] Ami Libetbányát illeti, ez 1700-ban statútumát németül adja ki.
Mindezekből a napnál világosabban megállapítható, hogy Zólyom megye kisebb-nagyobb városait szász bányamívelő elem telepítette be, úgy, hogy a megyének inkább német jellege volt. Azonban a magyarság, dacára a germán exclusivitásnak, szintén helyet foglalt a megyében. Bizonyítják pedig ezt a helység- és dűlőnevek. Ugyanis a megye régi helységnevei magyarok és németek, amelyekhez a XIII. század végén szláv helynevek is kezdenek csatlakozni.
A megye középkori helynevei: Bágyon vagy Bádony, Ber-zencze, Bucsa, Cserény, Csetej, Duhova, Elesdorf, Egyed, Felső-Lehota, Halász vagy Halászi, Hedel, Hencselfalva, Jeszene, Királyfalva, Kisgaram, Kiszalatna, Kovácsó, Könczölfalva, Lehota, Liskócz, Luczatő, Lukócza, Lupcsa, Malicskafalva, Mayersdorf, Nagyrét, Németi, Németfalva, Ocsova, Osztroluka, Petúrlehota, Radvány, Rákócz, Rásztoka, Rudolffalva, Sajba, Seilersdorf, Sókfalva, Sornaszeg, Szalatna, Szászfalva, Szelecz, Szelnicz, Szemeréd, Szent-András, Szent-Jakab vagy Jakabfalva, Szent-Miklós, Togart (Tir-garten), Tóti, Tribule, Turova, Vaségető, Zábrágy, Zolna.[144]
A világért sem állítjuk, hogy ez a névsor teljes és tökéletes, de a magyarság és németség egykori jelenlétéi mindenesetre igazolja. Ha valaki azonban mégis kételkednék, megnyugtathatjuk a következő határnevekkel: Apátbükki, beneshavas, bércz, bikfa, bozó-patak, ebörcse, eger, egerfő, egrespatak, feketeerdő, halász, hárs, hárságy, hideghavas, igarberek, ivafa, királykútja, királylese, köszvény, lukvapataka, magasmart, meddő, megypataka, mezitelenhegy, ördög-molna, patak, sár, szaladhegye, száraz, szilfa, tölgyfa, veres-fertőfő. Ezek mellett csak egy német határnevet sikerült találni s ez: Staynkop.[145]
Mindezekből megállapítható tehát, hogy kis Szászországban magyar elem is volt, amely közé azonban már a XIII. század folyamán befurakodik a szláv. 1286-ban Korpona körül van már egy Tóti helység (mely lehet, hogy már Hont megyébe esett), a XIII. szazad második felében a magyar határnevek közé már szlávok is vegyülnek, 1390-ben pedig már Beszterczebánya környékén is feltűnik egy Villa Sclavonicalis.[146] Íme tehát Zólyomban az ősi marahán rétegre (ha ilyen itt egyáltalán volt), akkor, amidőn a megye már a gyepűkön belül került, a magyar halászokkal, vadászokkal, erdőóvókkal együtt német bányász elem telepítése következett, erre pedig reáborult a szláv réteg, amely a két előbbit lassan-lassan kiszorította[147] A történelmi tény tehát az, hogy, úgy mint egyebütt, itt sem találunk autochton tót lakosságot, a szláv elem beszivárgása csak a XIII. századdal kezdődik s ezt megelőzi térben és időben a magyar és német elem.
8. Bars megye.
Említettük már, hogy a barsi várispánság Szent-István korában Garamszent-Benedeknél északabbra alig terjedhetett, a mai Bars megye azon része tehát, amely ettől északra fekszik, akkoron lakatlan gyepűelve volt. Hogy a megye területén egykoron marahánok laktak, azt a: Dombocz, Munkács vagy Munkád, Rendve, Bencze, Ugrócz helynevek bizonyítják. A marahán rétegre magyar, besenyő és kún következett, még pedig nemcsak a megye déli részén. A megye északi és északkeleti részein magyar-német vagy német lakosság volt. Bizonyítja mindezt a helyneveken kívül, hogy barsmegyei kunokat és kunok földjét még 1284-ben is emlegetnek; Taszárt 1075-ben már besenyők lakják és Besenyő nevű falu még ma is kettő van a megyében.[148]
Ezeken kívül 1240-ben Bars-váralján a magyarok mellett német lakosokat is látunk, („hospites nostri tam hungari quam teutonici in suburbio castri de Bors commorantes") és a barsi várjobbágyok közt Aladár, Kádár, Sokó, Zelemér nevek mellett Hencz, Herch, Romanus nevűeket is találunk.
A barsi magyar réteg létezését már az 1075. évi garamszent-benedeki alapító levél is igazolja, amelyben Kovácsi, Sári, Szőllős, Tolmács, Taszár, Tajna még ma is létező helyneveket olvassuk és hogy mennyire magyar volt még a megye északi (ma tót) része is, azt legjobban bizonyítja, hogy Nagy-Ugrócz és Pázsit határában még 1352-ben is bércz, kőkapu, miskakuta, rakattya, remetekút, tiszabércz, túrkpataka határneveket találunk.[149]
A megye tiszta német része Körmöczbánya és vidéke (a Krikehájerek hazája), továbbá Újbánya volt.
Körmöczbánya egykori német voltát bővebben bizonyítgatni felesleges. Közép és újkori számadásait, adólajstromait, statútumait németül írta, 36 céhlevele közül 33 német és csak 3 tót, utcanevei a középkortól fogva németek. 1442—3. évi adólajstromában több mint 700 polgár neve közül csak a következő szláv hangzásúakat sikerült kiírni: Benko, Blasko, Brodacz, Butko, Fyczko, Franko, Hoberka, Jahoda, Janko, Jessko, Jodocus, Laczko, Maczko, Málik, Nosko, Opicz, Petrassowa, Polák, Porsko, Procop, Ptacznik, Stefanovva, Waczko, Wenczlab, Zubr és Endres Bohém.[150]
Tehát több mint 700 némettel szemben alig 30 a szláv név. 1497 körül a szláv személynevek már szaporodnak, mégis 1518-ban még magyarnak vagy csehnek Körmöczön házat eladni nem volt szabad. Ekkor ugyanis Boldizsár körmöci kovács a királyhoz kénytelen folyamodni, hogy engedje meg neki, hogy házát ne csak németnek, de magyarnak vagy csehnek is eladhassa. A XVI. század első felében a város iskolamesterei, papjai mind németek. De 1524-ben, 1536-ban már Bernhart Behem a kamaragróf, Berchtold Behem az alkamaragróL 1580-ban pedig a városnak már tót praedicátora van.[151]
Mindennek dacára Körmöczön 1715-ben 667 háztartás közül 28 magyar, 584 német és 55 tót, 1720-ban pedig 619 háztartásból 23 magyar, 500 német és 96 tót.
De nemcsak Körmöcz volt német, hanem annak környéke is, amely még ma is az. Berg, Bleyfus, Honeshay (Jo)Hannes-hau, Koneshay, Neuhay, Schwabendorf, Vindischdorf mind német telepítések; amint hogy az volt a mai Vihnye és Szklenó is, amelyeket még 1669—70-ben a nálunk utazó Brown Edward angol úr Eisenbach és Glashütten néven ismer.[152]
Német telepítés volt a megye másik bányavárosa Újbánya is, melynek német neve Königsberg (Chunigsperg) volt. Lakóinak neve a XIV—XV. században német. Clainsmit, Knoblauch, Eysenrinkel, Pestlin, Schaffer, Sliczer stb. (1354, 1383) a polgárok neve, akik okleveleiket is németül állítják ki. (Pl. 1454-ben „Ich Erneich und ich Dietmar die Königsperiger" házat adnak el) Már a XVI. század elején (1501) a polgárok nevei közt sok szláv is fordul elő (még pedig wycz és wych végzetü), úgy hogy a városban már a XV. században kezdődhetett a szláv beszivárgás. 1562-ben pl. a város bírája Boros János és a 12 esküdtből már csak ötnek van német vagy magyar neve. Ugyanekkor a város határát a szomszéd szent-benedeki convent megállapítván, a határneveket mind bohemice írja le (Hrab, Ihanowka, Breza, Rygel, Dolu Ryglom stb.)[153] s mégis 1715-ben a város 225 háztartásából 14 magyar, 201 német és 10 tót, 1720-ban pedig 208 háztartásból 12 magyar, 134 német és 62 tót. Öt év alatt tehát a tótosodás rohamos volt.
Dacára annak, hogy a szlávság e megyében már a XIII. század elején feltűnik (1216-ben pl. Garam Szent Benedeken már szászok, magyarok és szlávok ilyen sorrendben említtetnek),[154] mégis a magyarság itt is, a megye mai tót vidékein is időben és térben megelőzi s szlávokat. Ezt a helynevek mindenképen igazolják. Így pl. tiszta vagy részben tót helységeknek ma is magyar nevük van. Így: Füss, Gyékényes, Győröd, Lót, Merlek, Valkház, Tolmács stb. De rendkívül nagy e megyében azon részben vagy egészben tót helységek száma, amelyeknek nevei a magyarból vannak képezve vagy átalakítva. Így pl. a marahánból képzett magyar Bélád tótul Bieladicze, Bessenyő tótul Bessenow, a marahán eredetű magyar Csárad tótul: Čaradice, Csejkő—Čajkov, Cseke—Čaka, Cserenye—Čerenani, a magyar Ebedec tótul Obyce, Hecse—Choca, Herestény—Chrasťani, Koszmály—Kozmalovce, Néver—Neverice, Neved—Nevidzani, Pél—Pial, Saskö—Sošow, Simonyi—Simnovani. Vannak ezenfelül a a magyarból tótra fordított helynevek is, pl. Apáti—Apatovce, Aranyos-Marót—Zlaté-Moravce, Kisfalud—Vieska, Magosmart—Brehi, Németi— Nemce, Szent-Benedek— Svaty Benedek (ezt megtartották magyarul), Szent-Kereszt—Svaty-Kriz, Szent-Márton—Svaty-Martin, Új bánya—Nová-Bana.
Néhány helység tót neve régen magyar volt, e név meg is maradt és a tót név ettől függetlenül támadt. így pl. Bars—Tekov. Keresztúr—Hoste, Kovácsi—Kosarovce, Nyitraszeg—Chalmova, Szőllős—Rybník. íme tehát Barsmegyében is teljesen tisztán látható a három egymás feletti nyelv réteg, t. i. a marahán, a magyar és tót. Túlnyomóan magyar és kis részben német volt egykoron a megye lakossága, azonban a török pusztítás és egyéb okok elősegítették az északról dél felé szivárgó tótság terjeszkedését.
9. Hont megye.
Zólyom megye tárgyalásánál láttuk már, hogy a mai Hont megye északi része Korpona központtal, mint „districtus Tajcse" Zólyomhoz tartozott, a megye déli része pedig ma is magyar, erről tehát kevés mondanivalónk lesz. Minket ennélfogva e megyénél Selmeczbánya, Bakabánya, Bát és vidékének régi népmozgalmai érdekelnek. Ami Selmecz-, és egykor Fejér- ma Bétabánya városokat illeti, ezek nyilvánvalóan XII. századi szász telepek, amelyek a XIII. és XIV. századokban még kizárólag németek. 1266-ban Selmecz tanácsa német, s ekkor Arnold, Hedric, Rehman, Perthold nevekkel találkozunk. A város IV. Béla korabeli jogkönyve német. 1305-ben Seifrid a bíró, Miklós, Ibanus saxones és más német nevűek a tanács tagjai.
Selmeczen az 1364—8, 1370—1408-ig terjedő adólajstromokban és számadókönyvekben a polgárnevek közt a Venczlav és Maczko neveken (1378) kívül más szláv névnek még nyomát sem találjuk.[155] A város hivatalos nyelve a német, ezen állítja ki okleveleit, leveleit, ezen a nyelven hozza meg statumait 1378-tól kezdve, XVII—XVIII. századi céhlevelei, kettőt leszámítva, mind németek. 1497-ben a német polgár nevek mellett azonban már szlávokat is találunk és a szlávság a XVI. században annyira tért foglal, hogy 1580-ban a városnak már tót praedicatora van.[160]
Ugyanígy vagyunk Baka- és Fejérbányával (Dilna) is, melyek szintén német lakosságúak.
Selmeczen 1715-ben 814 háztartásból: 22 magyar, 360 német, 424 tót
1720-ban 938 háztartásból: 21 magyar, 87 német, 819 tót
Fejérbányán 1715-ben 85 háztartásból: 5 magyar, 41 német, 36 tót
1720-ban 81 háztartásból: 6 magyar, 36 német, 37 tót
Bakabányán 1715-ben 102 háztartásból: 24 magyar, 7 német, 69 tót
1720-ban 97 háztartásból: 18 magyar, 8 német, 70 tót
Legfeltűnőbb a tót elem térfoglalása Selmeczen, ahol öt év alatt számuk majdnem megkétszereződik.
Német telep volt még Bát is, melyet németül Frauen-markt-nak (Vrawenmark 1367) neveztek és amelynek bírája 1366—7-ben Hainczmann volt. Korponától délre Szebeléb, Németi szintén német telepek voltak, azonban Szebelébnek egykoron magyar őslakossága lehetett, mert 1219-ben, 1222-ben még Lobospatak, Megyéspatak, Lágykő, Szőlőmál nevű dűlői vannak, de 1232-ben egy oklevél e helységről már azt írja, hogy ott „saxones residebant". 1233-ban azután egy oklevél elmondja, hogy a szebelébi hospites theotinici az esztergomi egyháznak sok bajt okoztak, ennélfogva innen királyi parancsra elűzettek, azonban később bizonyos feltételek mellett mégis vissza lettek fogadva. E feltételek közt van, hogy maguknak nemét papot választhatnak, aki a németektől tizedet szedhet, de azoktól "qui sunt vei erunt citra fontem, sive sint hungari, sive sclavi seu theotonici, percipiat quartam quarte decimarum", azaz a forráson túl lakó akár magyar, akár szláv, akár német polgároktól csak a tízed 1/4-részének negyedét szedheti. Úgy látszik, hogy az esztergomi papok a németekre nagyon haragudtak, mert pl. : 1292-ben a Németiben lakó magyar és szláv jobbágyoknak, de nem a németeknek, szabadságokat adnak ("jobagonibus nostris hungaris et sclavis et non theotonicis").[161] Íme tehát a magyarok, németek mellett már felbukkannak a szlávok is, hogy azután idővel mind a két elemet háttérbe szorítsák.
Báton 1715-ben 92 háztartásból: 20 magyar, 3 német, 69 tót
1720-ban 98 háztartásból: 20 magyar, 3 német, 58 tót
Szebelében 1715-ben 167 háztartásból: 9 magyar, 30 német, 128 tót
1720-ban 174 háztartásból: 8 magyar, 68 német, 93 tót
De nemcsak ezek a városok és helységek, hanem környékük is német volt, amire a helynevek egész sora utal. így: Bachdorf, Isumbleser, Kolbach (ezek Árpádkori nevek), Prandorf (Baka német neve), Seweret, Siglisberg, Stefelsdorf, Steinbach, Schüttersberg stb.
Mindezekből megállapítható, hogy a mai Hont megye északi része voltaképen az egykori Parva Saxonia része volt, amely kiterjedt Zólyom, Bars- és Hont megyék mindazon területére, ahol bányaművelést űztek. Azonban Kis-Szászország legdélibb része, a mai tót-magyar nyelvhatár fölötti vidék magyarok által is lakott föld volt. Ott, ahol bányaművelés nem volt, a magyar telepedett meg. Hiszen a mai Hont megye mai tót részén vannak magyar nevű tót falvak. Így pl.: Almás, Bagonya, Bagyán, Csánk, Disznós, Gyekés, Élesfalu, Hont, Horni, Lissó, Nádas, Ősöd, Szelecz, Varbók, Zsember. Voltak itt magyar nevű falvak, amelyek teljesen eltűntek, így pl.: Alsópomát máskép Békésteleke árpádkori helység ma már nem létezik. Prencsfalva árpádkori neve Perendfalva volt. Nincs meg a Litva vára alatti Váralja falu sem. S hogy északi Hont falvai tényleg magyarok voltak, azt a dűlőnevek is bizonyítják, így pl.: Bagonya határában volt egy Ároktető nevű dűlő, a Szebeléb körüli Béla (Bél) határában 1338-ban Egerfa, Asszonyréte bérc, s Alsó-Zsember határában még 1518-ban is van Tilalmaserdő, Nagyszöllő, Nagyrét dűlőnév, lakói közt pedig Szurkos.[158]
A XIII. század első felében (1233) e megyében is előtűnő szlávok[159] azután a magyar helyneveket vagy átalakították, vagy pedig egyszerűen lefordították. Így lett Bátból Batovce, Bácsfalubói Bacovce, Baka magyar nevét a tótok nem bántották, helyette átvették változatlanul annak német Prandorf nevét, amiből a tótok beszivárgásának korára lehet következtetni. Cseri-ből lett Čerovo, Dalmad-ból Domodice, Darázsiból Drassowce, Egyházas-Marótból Kostolne Moravce, Méznevelő-ből (régi magyar neve Mézmívelő) Medowaric, Mladonyá-ból Mladunic, Prencsfalvából Prenčow, Szelec-ből Szelce, Szud-ból Sudowce, Teszérből Tesary, Udvarnokból Dvornik.
Íme lehat Hontmegye északi bánya-vidéke, mint egykoron Parva Saxonia, német lakosságú volt, ott pedig ahol bányaturzásra a föld alkalmas nem volt, a magyarság volt az első letelepülő és csak a honfoglalás utáni negyedik évszázban tűnnek fel a szlávok, akik azonban e megyében csak az egykori németség földjén tudták a lábukat megvetni.[159]
10. Nógrád megye.
E megye vagy várispánság egykoron körülbelül Gács magasságáig terjedhetett, ettől északra már a gyepűvonal húzódhatott. Természetesen a megye végleges kialakulásakor az egykori gyepűn túli részek is a megyéhez kerültek, azonban e területek benépesítése lassan haladt. A megye mai északi (tót) részén levő Divény vára pl. csak 1335-ben tűnik fel és tartozékai csak a XIV. században kezdenek benépesedni. Ezeket a tartozékokat nagyrészt szlávok alapíthatták, amit a vár lehotái bizonyítanak, azonban meg kell jegyeznünk, hogy a Iehota alapítás vállalkozói németek lehettek, amire az a körülmény céloz, hogy Bartkó-, Szob- és Vámos-lehotáján kívül a többi Iehota német nevű (Kormán-, Toman-, Stok-lehotája).[161]
Egyébként a megye földjét kétségtelenül magyarok szállták meg legelőbb, akik közé csak később vegyültek németek és szlávok. Bizonyítja ezt, hogy a ma tót lakosságú faluk határnevei egykor magyarok valának. így pl.: Esztegár határában 1278-ban: bérc, berkenye, bikkfa, cserfa, hársfa, jurkenyefa, kecskehát, kutfőpataka, kürtös, mélypatak, patak, tölgyfa nevek fordulnak elő s ezek közt csak egyetlen szláv van: Kamena hora. 1470 Garáb (ma tót) falu határában: Garábpataka, Kerekhegy, Kerekhegyparlaga, Kisbik-völgye, Kővágó, Ortovány nevek fordulnak elő, az egyetlen Kozlichka szláv névvel keverve.[162] Mindezek az adatok egyúttal a szlávoknak e megyében való lassú térfoglalását is igazolják, s az első szláv, akivel a megyében (1333.) találkozunk valami Tamás (sclavus), aki Herencsényben lakik.[163]
De laktak hajdan a megyében elszórtan németek is, bár nem nagy számmal. Így pl.: a megyéhez tartozott Vácz városának hajdan (1339, 1468) magyar és német része volt; 1282-ben Marcel esztergomi őrkanonok Berény nevű faluját „locavit tríbus theotonicis Kunch vocatis et Frederico fílio Beringeur, Albrecht, Hench Hungaro, Lypoldo, Wygmann villico, Vrnico, Walculch et Detreh hospitibus de villa Ineu"[164] Mindezekből nyilvánvaló, hogy a szlávság csak északon Divény vára körül tudta a lábát megvetni, egyébként e megye magyar volt s az maradt a mai napig.
11. Gömör megye.
Emiitettük már, hogy a mai Gömörmegye egykoron Pelsőcig terjedhetett és Gömör vára végvár volt, mert ettől északra Visnyó-nál még az Anjou-korban is megvolt a Darnómelléke, máskép Strázsa nevű helység, ahol valamikor a gyepük őrei lakhattak.[165]
Ez az egykori gyepükig terjedő terület a magyarok által Iön meg-megszállva, amit a Gömör határában 1291-ben található színmagyar helynevek, mint pl.: akasztóhegy, bükkös, feketesár, gyürüsberek, jegykő, kétágú-körtvély, kökényespataka, kövesér, monyoróskut stb. fényesen igazolnak.[166] Azonban a megyének észak felé az egykori gyepüelvére való terjeszkedésekor már a XIII. században látunk a magyarok mellett németeket és szlávokat is feltűnni, így pl.: az egykori gyepükön túl fekvő Berzéte és Pelsőcz határában 1243-ban bádospatak, bakospatak, bérc, berkenye, karulylesi, közberek, leánykő, liget, lipópatak, lipócó tava, nagypatak, nyires-liget, sáros, somospatak, szalmapatak, szélespatak, tóbiáslesi magyar határnevek mellett már a szláv: bucski, holboka, precupua, ternahora helynevek is feltűnnek, azonban még az Árpádkorban a gömöri gyepüelvén a magyar szó az uralkodó. Hiszen a mai Rozsnyó, Roszosna, Murány s a régi Strázsa határaiban az Árpádkorban csak magyar helyneveket találunk. Így, hogy egy kis szótárat összeállítsunk: bérc, bikfa, csormásnarévi, égerfa, fejérpatak, fenyőerdő, gesztenyéspatak, gesztetőpataka, gyertyánra, háromhegy, hársfa, ikreségerfa, jávorhegy, kerekrét, kökényfőkut, liget, nyirfa, nyiresliget, ópatak, ökörmező, recseréte, szálhegy, szélesberek, szilfa, tölgy, tölgyfa.[167]
Hát miért nem szlávok e nevek legalább a gyepűelveken ? Hol vannak a helyneveket adó csehek, tótok?
Magyar volt ez a megye s hogy mennyire az volt, azt középkori adólajstromai, továbbá Csánki műve fényesen igazolják.[168]
Azonban a magyarok mellett a megye északi részein német telepítések nyomait is látjuk. Így pl. a Szepesség határán lévő Dobsina eredetileg német telepítés volt, amennyiben betelepítése "in libertate teutonicorum de Corpona" történt. Határában a középkorban a Dobsinapataka, Gölniczvize, Főkötőpattog helyneveken kívül pl. Ezemberk nevet is találunk. Czemermann, Smal polgárnevek mellett 1466-ban van Dobsinán egy Stetler György hámora.[169]
A város czéhlevelei latin és német nyelvűek. XVII. századi németnyelvű bánya- és egyéb jegyzőkönyveiben a: Keyser, Munkás, Plohn, Sonntag, Stubner, Wasserbauch, Zech stb. polgárnevek mellett Alfenburg, Bingarten, Kreutzweg, Redel, Rosspink, Srinckender Brun stb. helyneveket találjuk.[170]
Dobsinán 1715-ben 90 háztartás közül: 5 magyar, 33 német, 52 tót.
1720-ban 98 háztartás közül: 7 magyar, 16 német, 75 tót.
Gömör városai közül németek lakhattak hajdan Jolsván is, ahol még 1356-ban: Cristlein, Detrik, Gerlach, Pólyán polgár nevekkel találkozunk. A város 1566-aI kezdődő jegyzőkönyvei latin és német nyelven írattak, XVI—XIX. századi céhleveiei magyar, német, latin és tót nyelvűek.[171]
Jolsván 1715-ben 79 háztartásból: 38 magyar, 1 német és 40 tót.
1720-ban 76 háztartásból: 18magyar, 6 német és 52 tót.
Ezzel szemben Pelsőcz város jegyzőkönyvei 1551—1695-ig "szabatos szép magyar nyelven* vannak vezetve, céhleveiei is mind magyarok, de már Cselnek mezőváros 1569—1580-ig terjedő jegyzőkönyvei németül vannak írva, céhlevelei pedig, egy tótot leszámítva, magyar, latin és német nyelvűek.[172]
Pelsöczön 1715-ben 18 háztartásból: 18 magyar.
1720-ban 52 háztartásból: 50 magyar, 2 tót.
Csetneken 1715-ben 75 háztartásból: 44 magyar, 4 német és 37 tót.
1720-ban 43 háztartásból: 22 magyar, 3 német és 18 tót.
Pelsőcz tehát mindig tiszta magyar városka volt, Csetneken pedig a XVIII. században már a többség a magyaroké.
A megye régente legnagyobb városa Rozsnyó (vagy Rozsnyóbánya) eredetileg magyar, azután német, végül ismét magyar lakosú város volt. Hogy egykoron magyar volt, azt határneveíből már láttuk, 1498-ban azonban a város bányajoga német nyelven jelenik meg, amiből német bányamívelő lakosságra kell következtetni. Ugyanekkor ítt Donel, Fux, Herman, Lang, Thomas polgárnevekkel találkozunk. Statútumai 1574-, 1603-ból német, 1685-től magyar nyelven jelennek meg. XVI. századi jegyző- és számadás, XVII. századi jegyzőkönyvei el egészen 1631-íg, kivétel nélkül németek, azután pedig magyar nyelven Írattak még II. József korában is.
1698-al kezdődő bányászati jegyzőkönyve 1737-ig nérnet, innenfogva azonban ez is magyar. Céhlevelei magyarok és németek.[173] Rozsnyó tehát visszamagyarosodott város, amelyben
1715-ben 197 háztartásból 134 magyar, 4 német, 28 tót és 29 szerb-horvát.
1720-ban 295 háztartásból 180 magyar, 42 német, 3 tót
Azonban nemcsak a megye városaiban, hanem egyebütt is van a németségnek némi nyoma. így pl. 1321-ben Murány mellett Helbrand és társa vállalkoznak telepítésre. Azután Csetnek körül 1318—20-ban: Guchcul- vagy Guchulfalva, Marcellusfalva, Petur-man, vagy Petermanfalva, Gacsalk (Gottschalk), Rohfalva nevű helységeket találunk, amelyeknek telepítői e nevek után ítélve németek lehettek. [174] Nyilvánvaló tehát, hogy a megye északi és északkeleti részeinek népmozgalmára a szomszéd szepesi szászok mindenesetre gyakoroltak befolyást. A tatárjárás után e megyében — amint már láttuk — is kezdenek felbukkanni a szlávok. így pl. 1274— 75-ben már ilyen gömöri várjobbágy neveket olvashatunk: Attracsik, Bosdár, Csépán, Haszos, Hotíszló, Heydric, Korpás, Leustách, Opsa, Petrik, Petriszló, Tobol, Vajszló. [175] Azonban a szlávság Gömörben is csak a megye északi részein tudott magának helyet szorítani, elszlávosítva az egykori magyarságot, melynek ottlétét a helynevek kétségtelenül igazolják. Ugyanis vannak tót helységek, amelyeknek neve még ma is magyar. így: Antalfalva, Betlér, Fillér, Forgácsfalva, Gencs, Meleghegy, Nandrás, Pápócs, Pelsőcz-Ardó, Rákos.
Vannak helynevek, amelyek magyarból tótra lettek fordítva, vagy átalakítva. így: Bábafalva—Babinec, Bakos—Törek—Tergakowce, Baradna—Brodno, Derencsény—Drečani, Esztrény—Ostrani, Fürész—Pila, Geczelfalva—Geczelovce, Gesztes—Hostisovce, Gócs— Gočow, Ispánmező—Spanopolje, Kövi—Kamenani, Oláhpataka— Wlachow, Petermanfalva—Petermanovce, Rekenye—Újfalu, egykor Újfalu, majd Rakonczás, végül legrégibb magyar neve Szénégető, tótul Rekenani, ennél tehát a tót beszivárgás kora gyönyörűen megállapítható, Süvete—-Swetice, Szász—Sosa, Tóthegymeg—Zahorani stb.
Gömör megye tehát, amelynek lakói több mint 60%-ban ma is magyarok, mindig magyar megye volt. Csekély németsége ugyanis beleolvadt a magyarságba és tótságba, amint azt Bredetzky a múlt század elején oly fájdalmasan megállapítja, mondván: „Jetzt spricht, auszer dem Adel dort keine Seele deutsch. Rebuza (Rőcze) im Gömörer komitat, war ehemals ganz deutsch, und hiesz, laut Archivnachrichten Rauschenbach. In allen diesen Orten ist von den Deutschen kaum noch eine Spur mehr vorhanden.[175] Úgy, mint Nógrádban, Gömörben is tehát, csak a tótság tudott tért foglalni s itt is csak a megye északi részein.
12. Szepes megye.
Az egykori gyepükön túl fekvő Szepesség telepítésének történetével bővebben foglalkozni igazán annyi volna, mint a Dunába vizet hordani. Hiszen minden iskolásgyerek tudja, hogy a Hernád felső völgye és a Poprád melléke a XII. és XIII. században lőn benépesítve. Közismert tény, hogy e telepítést részint a szászok egy kevés walonnal, részint pedig néhány derék magyar család, mint pl. a Berzeviczyek, Görgeyek, Máriássyak, a magyarság e lelkes utászai végezték, amelynek igazolására — ha tetszik — az absolut hitelű okleveles adatok egész tömegét lehet felvonultatni.[177]
A Szepesség és városainak (Lőcse, Késmárk, Igló, Poprád, Béla stb., stb.) lakossága szász joggal élt, hivatalos nyelve a német és latin volt, a városok statútumai, céhlevelei mind németek, számadás- és jegyzőkönyveik latin és német nyelvűek, úgy, hogy e megyében voltaképen nem is a magyar és német elem ősi jelenlétét kell megállapítanunk, mert az kétségtelen, hanem inkább azt, hogy e kettő mellé mikor furakodott be a szlávság.
Szlávokat a Szepességen csak jóval a tatárjárás után látunk előtűnni. így 1274-ben a szászok mellett már szlávokot is (sclauos) említenek s ugyanekkor IV. László király írja, hogy a szepesi prépostságnak a szláv nép között jobbágya kevés számmal vagyon. 1278-ban is szó van szepesi szlávokról, 1294-ben pedig a szász lakosú Béla határában egy tótpatak van. 1311-ben bukkan fel először a megyében egy villa Sclavonicalis.[178]
Íme tehát a XIV. század második felében tűnnek elő e megyében a szlávok, azonban mindjárt hozzátehetjük, hogy térfoglalásuk, különösen a városokban, lassú volt. Így pl. 1542-ben Lőcsén 622 háztulajdonos családfő van, akikből, a nevek után ítélve, alig 20 volt szláv. De ez a 20 sem mind tót, hanem van köztük lengyel és oláh is. (E nevek: Barancko, Galko Woloch, Hencko, Jancko polák, Kmysy, Laczko, Maczko, Marchin polak, Pessko, Polumska, Procop, Sarkoffszky és Symko.) — Késmárkon ugyanekkor 260 családfő közül: János, Marczinko, Márton, Piffko és Winczko lengyelek, továbbá Jancko és Schimkosz nevűek képviselik csak a szlávságot, illetve öt lengyel és két szláv.[179]
Lőcsén a XVII. században (1643.) —amint azt a szepességi Fröhlich Dávid írja — a tanácsba menő senatorok német ruhájukra magyar köpenyt öltöttek ugyan, emellett azonban Késmárkon német és tót templom van, a szepességi iparosok a németen kívül latinul és tótul is beszélnek, a nemesség pedig magyar és tót.[180]
Simplicissimus (álnevű) 1683-ban megjelent művében azt írja, hogy Késmárkon, úgy mint Felsőmagyarországon mindenütt „windische Kirch" is van.[181]
Mindazáltal a XVIII. század elején mind a két város német jellegű, mert
Lőcsén 1715-ben 432 háztartásból: 29 magyar, 338 német és 54 tót
1720-ban 439 „ 35 „ 328 „ 63 „
Késmárkon 1715-ben 322 „ 22 „ 268 „ 29 „
1720-ban 378 „ 34 „ 298 „ 40 „
Látnivaló tehát, hogy a szepesi városokban a XVIII. században még a németség vezet, de a megye egész területén már nem, itt már a 17. században a tótok vannak többségben és mint mindenütt, úgy itt is lassan háttérbe szorítják a német elemet, amelyet a helynevek eltótosodása mellett még számszerű adatok is bizonyítanak. Míg ma a megye lakóinak majdnem a fele magyar, addig pl. 1847-ben 500 magyar mellett 98,951 tót és 63,833 német lélek volt[182] Ma a régi szász elem majdnem teljesen eltűnt a.megyéből és helyét a magyar és tót foglalta el.[183]
13. Sáros megye.
Lassú kialakulásáról, a gyepűvonal e megyébeni tágulásáról; már volt szó, s említettük, hogy Sáros vármegye határa csak a XIII. század végén érte el a mai országhatárokat, azonban még a
XV. században is a megye északkeleti csücske gyér népességű volt.[184]
E megye városai : Eperjes, Kisszeben, Sáros német telepítés volt. Bártfa kezdetben magyar telep volt, 1320-ban újra benépesítik a németek. Hogy különösen Eperjes, de Szeben és Sáros egykori lakói is németek voltak, azt többek közt III. Endre 1299. évi privilégiuma bizonyltja, melyben e városok a szepesi (szász) jogot kaptak. E városokban a XIV. században : Arnold, Corrard, Schalk, Halmán stb. polgárnevekkel találkozunk.[185]
Eperjesen a XIV. században (a XV-ikben is) magdeburgi joggal élnek, németül hozzák a statútumokat, németül teszik a tisztviselők az esküt, de már a XIV. század végén feltűnnek a városban a magyarok (Nyilfaragó, Szeges) és a XV. század elején (1412) van magyar és szláv utca vagy városnegyed.[186] 1428-ból meg van a város első adólajstroma, amelyben már a színmagyar nevek egész sorát találjuk és ezzel szemben szláv nevet igen keveset. íme a magyar nevek: Ács, Aszalós, Beke, Bírócska, Boros, Császár, Czigány Péterné, Ember, Faros, Fejes, Fekete, Fodor, Fogas, Gazdagárús, Gombos, „Gergelfya Janusch", „Istenisch Janusch", Ivás, „Janusch Marthon fya", Kádár, Kalmár, Kónya, Király, Kis Kovács, Köszörő, Kupa, Lölkös, Lukácsi, Malaczi, Másfél, Meske, Olajos, Orkúti, Pap, Pere, Sáros, Sárosi, Sas, Sáska, Seges, Suba, Sütő, Szentmihályi, Tarcza, Tűzhely, Vak, Vámos, Varga, Varjas, Veres. Ezek mellett vagy nyolc tót nevű és Czunka, Domkó, Hampó, Jodok, Noslak, Polak, Stano, Schachtala nevű polgárokat találunk,[187] úgy hogy ha figyelembe vesszük, hogy ekkor Eperjesen néhány száz családfő élt, akkor a szláv nevek számát elenyésző csekélynek kell tartanunk. Mégis a XV. század folyamán a szláv beszivárgás annyira halad, hogy a század végén a városnak a magyar és német mellett szláv hitszónoka is van.
Mindazonáltal a város hivatalos nyelve a német, iskolamesterei németek ; jegyző és számadás könyvei a XV. század elejétől kezdve latin és német, céhlevelei pedig a XVI. század kezdetétől német és magyar nyelvűek.
Fent északon a lengyel határszélen fekvő Bártfa eredetileg magyar telep lehetett. Igazolja ezt, hogy 1247-ben határában Aranyos-patak, Bérczút, Csellösmező, Délnefő, Kistapoly, Laposmező, Monó-patak, Rekettyebokor, Zsidópatak helyneveket találunk s ezekkei vegyesen előfordul néhány lengyel helynév is.[188]
1320-ban, úgy látszik Henrik soltész (vogt, „in wlgo woyth") az előttünk ismeretlen okból elnéptelenedett Bártfát újratelepíti (amikor határában még mindig Hosszúmező, Szépfalu, Kabalapatak, Sárpatak helynevek fordulnak elő). Henrik soltész telepesei németek lehettek, mert a XIV. századtól a város mindvégig német jellegű maradt. 1418—1444-ig terjedőleg közzétett adó- és számadáskönyveiben szláv nevet nagyon keveset találunk. 1418. évi adólajstromában Kakoricz, Petrás, Polnik, Stazko, Zeczko és Windisch Hanko, tehát összesen hat szláv nevet olvasunk.[189] A város statútumai, levelei, céhszabályai, nyelve állandóan német, úgy hogy ez a város is mindvégig megőrizte német jellegét.
Kisszeben városának régi német voltát középkori bíráinak és tanácsbelieknek következöképpen hangzó neveiből tudjuk csak megállapítani : Althmertel, Casser, Cromer, Glöckner, Junk, List, Schönweser, Sterenscher, Villach. Ezek mellett azonban ilyen bíró és esküdtneveket is látunk: Borsos, Magyar, Nyulas.[190] Természetesen a németek mellé idővel szlávok is furakodtak be. 1683-ban Simplicissimus Kisszebenről ezt írja: „Zeben ist auch eine Königliche freie Stadt in Oberungarn, hat eine deutsche und windische Kirch; auf eine halbe Stund aber ist alles pur ungrisch . . ."[191]
Míg Eperjesen 1715-ben 309 háztartásból 76 magyar, 146 német és 61 tót,
1720-ban 282 69 134 72
továbbá Bártfán 1715-ben 219 29 123 62
1720-ban 218 22 142 50
addig Kisszebenben 1715-ben 148 22 62 64
1720-ban 113 17 42 52
Nyilvánvaló tehát, hogy a három városból legelőször Kisszeben veszett el a németség számára.
Simplicissimus fenti nyilatkozatából egyúttal azt is látjuk, hogy Kisszeben vidéke a XVII. század végén tiszta magyar volt. De nemcsak ez a környék, hanem a megye általában magyar volt már az Árpádkorban. Kevés németséggel vegyülve a magyar szállta meg Sáros földjét, amit a Hollódszállása, meg a sok x—y vágása összetételű helynevek is igazolnak.
A megyében a XV. században 38 vágás (Ajatvágása, András-, Bajor-, Balázs-, Bálint-, Benedek-stb. vágása) helynév mellett csak három hau-t (Frishau, Herdegens-hau és Szlenhau), de egyetlen egy lehotát sem találunk. Mindezekenfelül fényesen bizonyítja a megye magyar voltát, hogy annak akár déli, akár északi részein, sőt még a lengyel vagy ruthén határ mentén is a XIII—XIV. században mindenütt színmagyar határneveket találunk. Íme pl. Hollódszállása (amely a ruthén alpoknál feküdt), Finta, Szilva, Trocsány, Veresalma, Újfalu, avagy Vitézmező határában ilyen határneveket találunk: Aszúvölgy, bérez, baptapataka, berkesláza, darabhegy, egerpatakfő, egresd, fejérkút, gyertyánfa, halas, halaspatakfő, hárskút, hárskútpataka, jákórészei, jávor, kálnáspataka, kapu, kígyóspatak, királylesei, királyszállása, kisajtó, köröspatak, köröspatak tövén, középnegy, lampasnegye, lapacsos tavára, lázpataka, maglócshegy, medgyespataka, mihályházatetei, raszlaviczamezei, remetepataka, sebesharaszt, sólyomkő, száraz-pataka, szárazvölgy, szénégetőpataka.[192]
Mindezekből tehát kétségtelenül megállapítható Sáros megye egykori magyar volta, ahol a szlávok csak a XIII, század végén és a XIV. elején kezdenek feltünedezni. Ekkor lesz pl. a magyar Násfőből Tótfalu (1323.), ekkor tűnik elő Tótsolymos vagy Tótselymes, továbbá Tót-Raszlavicza (régente Raszlócz), amellyel szemben már a középkorban megkülönböztetik a Magyar-Raszlaviczát.[198]
Ebben a hajdan tősgyökeres magyar megyében szintén elhatalmasodtak a szlávok. A lengyel és ruthén földhöz való közelség a megye népmozgalmaira nem is maradhatott hatás nélkül, de ez a helyzet változott, mert míg 1847-ben a Torma-féle tabella szerint 117,324 tóttal és 66,119 ruthénnel szemben csak 1000 magyar és 3151 német á!l, addig ma a megye lakóinak majdnem fele magyar.
14. Abaúj megye.
Hajdan ez a megye is — Kassát leszámítva — teljesen magyar volt és az ma is, hiszen a lakosságnak mindössze 18%-a tót. Erről a megyéről tehát kevés a mondanivalónk, legfeljebb az egykor német Kassa elmagyarosodásával foglalkozhatunk.
Kassa kétségtelenül szász telepítés, melynek régi számadás-, jegyzökönyvei, statútumai, céhlevelei kezdetben német és latin, később pedig magyar nyelven lőnek írva. E városba a középkori városi matrikák[194] szerint nemcsak külföldről, de magyar vidékekről is sokan húzódnak, s ez a magyar invázió főleg 1526 után, s Buda elestével növekedett. Már a XIV. század végén kezdenek Kassán magyar nevű polgárok feltűnni, így pl. Beke, Csíszáros, Csonka, Magyar, Kovács, Üveggyártó, Szakálas, Tánczos, Tegzes, Torkos neveket találunk a XV. században, de a magyarság itt erőre csak a XVI. században kapott s a határkövet az 1553-ban feltűnő "her János pap ein ungartsch Caplan alhie" előtűnése jelzi. De ugyané században a magyarság után helyet foglalnak a szlávok is, mert Fröhlich Viatoriumában 1634-ben azt írja, hogy Kassán a templomot a magyar és német polgárok közösen használják, a szlávoknak pedig a templom cintermében külön egyházuk van"[195]
Hogy a felsőmagyarországi Pentapolis és köztük főleg Kassa a Bocskayak és Bethlenek korában mennyire magyar volt, azt bizonyítja az a körülmény is, hogy Klösz, bártfai nyomdász, Werbőczy latin-magyar szövegű Hármaskönyvét az öt város (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Szeben) bíráinak és tanácsainak ajánlotta.[196]
Kassán 1715-ben 306 háztartásból: 205 magyar, 62 német, 39 tót,
1720-ban 272 „ 194 „ 53 „ 25
volt. Tehát a város jellege magyar.
E megyében egykoron magyarosodás, de főleg északon lassú szlávosodás is folyt. Így pl. a mindenesetre német alapítású Konrádfalvából (Villa Corrardi) a XV. században Korlát falva lett. Felgrádból lett Szent-Lőrincz, majd később Grád. Zsup régi magyar neve Apáti, Kinizs vagy Kenéz régi magyar neve György vagy Gyulatelke volt. A megye északi részén a XIV. században megjelennek a szlávok és így lesz pl. Rozgonyhídvégből 1351-re Tótfalu.[197]
Magyar volt tehát e megye mindig s nincs is ott sem csehnek, sem másnak, hanem csak a magyarnak helye.[198]
15. Torna megye.
Egykor a gyepűvonalon kívül eső királyi praedium, mely a középkorban három várával, egy városkájával s 63 falujával magyar volt s magyar ma is. A XVIII. század elején e kis megyének csak 35 faluja volt s itt
1715-ben 358 háztartásból 342 magyar, 1 német, 15 tót,
1720-ben 409 „ 345 2 16
Ezzel, továbbá a teljesen magyar Komárom és Esztergom megyékkel foglalkozni feleslegesnek látszik.
Összefoglalás.
„Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mi velünk ?
Vájjon nem fogja emlegetni Orcapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk.
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából.
Élni nem tudunk és halni nem merünk!"
Petőfi.
Ha az eddig összehordott történelmi anyagot áttekintjük, eredményként kimondhatjuk, hogy Árvamegyében és Trencsén-megye északi részén nem tudjuk a magyarság egykori jelenlétét megállapítani, egyebütt azonban a Felvidék minden zugában a magyarok és utánuk a németek voltak a honfoglalás utáni első letelepülők. Már pedig — kérdem tisztelettel — miért kellett Liptó, Nyitra, Pozsony, Sáros, Szepes, Zólyom megyéket, továbbá Bars, Hont, Nógrád, Gömör stb, megyék északi részeit is magyarokkal és németekkel betelepíteni, ha úgyis kéznél voltak a marahánok vagy azok állítólagos utódai, a: tótok? Miért találunk az egykori marahán területen mindenütt erős és a marahánt teljesen ellepő magyar réteget és miért nem borított be mindent és mindenütt az a szláv réteg, amelynek folytonos, összefüggő ittlétét ellenfeleink hirdetik ugyan, de amelyet mi megállapítani sehogy sem tudunk.
Kétségtelen ma már, hogy az egykori marahánoknak a mai tótok nem utódai, de ha mégis azok lennének, akkor terjeszkedésük általános földrajzi iránya miért észak-dél és miért nem délészak? Már pedig történelmi tény az, hogy a felsőmagyarországi szláv réteg északról dél felé húzódva fedte be lassanként a magyart és németet Ha pedig az előhaladás általános iránya északdél, akkor cseh vagy morva beszivárgásról sem lehet beszélni, mert ezeknél viszont a terjeszkedés irányának nyugatról kelet felé kellene haladni. Következik tehát mindezekből, hogy az a nép, -amelyet ma tótnak nevezünk, nem a marahánok ivadéka, de nem is cseh vagy morva, hanem valami egyéb, de kétségtelenül szláv nép. Következik az is, hogy ez a nép északról szivárgott be hazánkba, ennélfogva Magyarországtól északra, valahol a Kárpátok északi lejtőin kell e nép egykori hónát keresnünk, nem pedig marahán földön. Más szóval felmerül a kérdés, hogy kik hát a mai tótok ősei?
Hogy e kérdésre megfelelhessünk, vizsgálnunk kell a tótok régi, XIII—XIV. századi, elnevezését.
A magyar a felvidéken élő szláv népet a XIII. század óta latinul sclavus-nak, magyarul tótnak nevezte és mindig élesen megkülönböztette a csehtől vagy a lengyeltől, úgy, hogy míg a tótot állandóan és következetesen sclavus-nak hívta, addig a cseh neve bohemus, a lengyelé pedig polonus. Világos tehát, hogy ezzel a magyar határozottan ki akarta fejezni azt, hogy a tót sem nem cseh, sem nem lengyel. Mert, tegyük fel, hogy a tótok is csehek, akkor mi értelme volt X vagy V felsőmagyarországi helység régi szláv nyelvű és nemzetiségű lakóinak felsorolásánál egyikről vagy a másikról külön kiemelni, hogy az pl. bohemus.[199]
Hisz nyilvánvaló, hogy ha a helység minden lakója cseh lett volna, akkor tisztára felesleges szószaporítás lett volna egy nevet a listából kiragadni és ennél a cseh nemzetiséget különösképpen s indoko-kolatlanul hangoztatni. Kétségtelen tehát, hogy a XIII. század óta a sclavus és a tót szó jelentése ugyanaz, de másrészt a sclavus szó jelentése egészen más, mint a bohemus és polonus szavaké.
Láttuk, hogy Felsőmagyarországon régente sok német élt, akik a beszivárgó tótokkal állandóan érintkeznek és róluk gyakran megemlékeznek. Természetesen ezek a tótokat, sclavusokat a maguk nyelvén is elnevezik, de nem szlávoknak, slovákoknak, hanem „windisch"-eknek nevezik őket. Hogy pedig a windisch= sclavus, azt már a XIV. században megtudjuk állapítani. Ugyanis 1383-ban Selmeczen az adólajstromban előfordult a polgárok közt egy Windisch [200] Márton (Mertel), aki 1385-ben mint „Mertel Slawus" szerepel, amiből nyilvánvaló, hogy a tót németül: windisch. Ezzel szemben a németek a cseheket Pehem-nek nevezik. [201] Eperjesen, amint már említettük, volt egy platea Sclavorum, tótok utcája, ezt a németek már 1459-ben Windische Gasse-nak nevezték. Körmöcz mellett volt egy tót falu, ennek neve németül: Windischdorf volt.[202]
A különböző források a XVI—XVII. századokban is mindig „windisch" templomokról, „windisch* praedikátorokról stb. beszélnek, amiből teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a németek a mi tótjainkat wind, vend néven ismerték. Ezt a nevet pedig nem a németek találták ki, hanem akkor, amidőn a Felső-Odera mentén hozzánk vándoroltak, megismerkedtek a XII. század közepén egy ott élő és még pogány sorban lévő szláv törzszsel, a szorbokkal, más néven: vendekkel.[203] Ezeknek a vendeknek, akiket a XII. század második felében pogányságuk miatt a németek sokat zaklattak, éppen a németek, meg az Odera folyása mutatta az utat Magyarország felé. S midőn a XIII. század folyamán ezek a vendek hazánkban feltűnnek, a németek régi ismerősökként köszöntik őket, a magyar pedig csak azt látja, hogy ez a nép sem nem bohemus, sem nem polonus
, de igenis sclavus.
íme, itt a mi tótjainknak eredete!
Félre tehát a hamis prófétákkal és tanaikkal. Nincs nálunk a Felvidéken a szláv létnek folytonos láncolata, nincsenek itt marahán vérrokonok, hanem igenis előttünk állanak tisztán, Ietagadhatatlanul a magyarságnak e földhöz való ősi szerzett jogai.
És ezeket az ősi és feltétlen jogainkat éppen a mi derék tótjaink nemcsak tisztelték, de érte mindenha síkra is szállottak és az egykori szorb-vendek ivadékai Rákóczi hereoikus harcai után is büszkén éneklik:
„Nem tudom én semmi tótul, mert én magyar vagyom,
Ha meg tudni akarjátok, Liptavában lakom.
Hej mikor én kurucz voltam Rákóczi vojnában,
Cifra plachta-zásztavában jártam Oravában".
De nemcsak a nép, hanem annak egykori intelligenciája is mindig büszkén magyarnak vallja magát. Tanúsítják ezt a külföldi egyetemek régi, avult anyakönyvei, meg a régi könyvek címlapjai. Privigyei, turóczi, liptói stb. tót nevű írók a XVII—XVIII. században mindig büszkén pannoniusnak vagy hungarusnak vallják magukat.[204]
Íme tehát, senki kétségbe nem vonhatja, hogy a múlt a mienk, magyaroké. Magyarország felsőrésze mindig a magyarságé volt, nemcsak a nemzetiségek kegyelméből. Nincs ahoz senkinek másnak jussa, csak a magyarnak.
. . . S ha valaha, úgy épen e nehéz napokra áll egykori glóriás vezérlő fejedelmünk e néhány intő szava: A végre kellene megegyeztetnünk szívünket, hogy mindnyájan, akik édes hazánk tagjai vagyunk, egyenlő szívvel és elmével concurrálnánk hazánk felháborodott sorsa lecsendesítésében.[205]
[1] Grünwald Béla: A Felvidék. Budapest, 1878. Dr. Karácsonyi János: A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez a Kárpátoktól le az Adriáig. Nagyvárad. 1916.
[2] Braun Róbert: Egy cseh lap a Huszadik századról. H. Sz. 1918.febr. szám, 94. lap. Braun Róbert: A szlovén nemzeti eszme fejlődése 1848-tól, Bleiweis haláláig. H. Sz. 1917 áprilisi szám, 289. 1. Braun Róbert: A szlovén nemzeti eszme napjainkban. H. Sz. 1918 márciusi szám, 129.l.
[3] A „Museálná slovenská spolocnost".
[4] A dicalis összeírások a felvidéki megyékről a következő korszakokból vannak meg :
- Pozsony megye: 1532—1649-ig.
- Nyitra megye: 1532—1696-ig.
- Trencsén megye: 1532— 1728-ig.
- Árva megye: 1548— 1638-ig.
- Liptó megye: 1535—1696-ig.
- Turócz megye: 1534— 1696-ig.
- Zólyom megye: 1535—1696-ig.
- Szepes megye: 1538—1696-ig.
- Sáros megye: 1427 (Dl. 32,690.)-1647-ig.
- Abauj megye: 1427 (Dl. 24,819.)-1696-ig.
- Torna megye: 1430 körül (Dl. 34,088.)—XVII. szazad.
- Gömör megye: 1427 (Dl. 35,801 )—1696-ig.
- Hont megye: 1542—1707-ig.
- Nógrád megye: 1542—1696-ig. Ezenfelül érdekes még a felsömagyarországi oláhokra vonatkozó CXII1. dic. consc. kötet.
[5] Lőcse és Késmárk 1542. évi hatvanad-jegyzékeit feldolgoztam a: „Közlemények Szepes vármegye múltjából" cimű folyóirat I. és VIII. évfolyamában.
[6] Orsz. Levéltár, kincstári osztály: Eccles. cameral. — Prímási levéltár Esztergom : Vet. 1244.
[7] Thaly: Adalékok a Thököly- és Rákóci-kor irodalomtörténetéhez. I. 287
[8] Egy Luzsnán (Liptómegye) 1918. november 4-én kelt levélből
[9] Tóth - Szabó Pál: A cseh - huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest, 1907. 341--343. l.
[10] Szabó: Régi magyar könyvtár. 1. 131., 134., 135, III/1. 278-279
[11] Hypercriticon examinis vetustissimi magnae Moravia situs et vindiciarum Anonymi Belae regis teribue. Pozsony, 1788. 10 ív. Katona válasza: Amicum respousum ad hypereriticon Georgii Szklenár. Budae 1788
[12] Lexicon slavicum-bohemico-latino-germanicum.
[13] Papa Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harcának történetéhez II. 26
[14] Palacky: Geschichte von Böhmen I. 195. — Erre céloz Dudik is, midőn azt állítja, hogy a szlávok „compact tömegé"-t semmisíté meg a honfoglalás. Dudik: Máhrens allgemeine Geschichte I. 311—17.
[15] Kossuth : Irataim II. 158. l.
[16] Ld: Századok 1910 : 244. l.
[17] Hogy ez az oklevél hamisítvány, azt nem én fedeztem fel: Ld: Mittheilungen der Institut für ocsterr. Geschichtsforschung II. 1—28. l. — Karácsonyi: Hamis, hibás keltű stb. oklevelek. 8—9. l.
[18] Palacky. Id. m. I. 221. stb. l.
[19] Tudományos Gyűjtemény 1838. II. 93—115. l.
[20] Jireček Hermenegild: Das Recht in Bőhmen und Mähren. l. 9.
[21] Záborsky Jónás cikke: "Mikor egyesíttetett a szláv föld Magvarorszaggal", a Matica évkönyvében jelent meg. Ismertette Zsilinszky Mihály Századok. 1868. 47. l. U. itt jelent meg Szabó Károly válasza: Igaz-e, hogy a kárpátalji felföldet nem Árpád, hanem Szent István foglalta el. Századok, 1868. 281. és 475.
[22] Ö maga írja, hogy az Olsavica a határ: Pertz: Mon. Germ. S. S. IX. 122
[23] Ld. Fejérpataky: Kálmán király oklevelei.
[24] 894. Avari, qui dicuntur Ungari in hiis temporibus ultra Danubuum peragrantes stb., mondják a fuldai évkönyvek. Honf. kútfői 317. l.
[25] Pannoniorum et avarum solitudines, mondja Regino. Honf. kútfői. 322. l. — Erről a pusztaságról („westenne") beszél Nagy Alfréd angol király is. — U. o. 315. lap.
[26] 892. Rex equidem assumptis secum francis, baioariis, alamannis, mense iulio Maravam venit, ibi per 1111 epdomadas cum tanta multitudine ungariis eciam ibidem ad se cum expeditione venientibus stb. Honf kútfői 316. lap.
[27] Huber: Ausztria története I. 89. Pič. l. m. 45. l.
[28] 894. Circa haec tempora Zuendibold rex Marahensium Slavorum, vir inter suos prudentissimus et ingenio calidissimus, diem clausit extremum, cuius regnum filii eius pauco tempore infeliciter tenuerunt, Ungariis omnia usque od solum depopulantibus. Honf. kútfői: 323. 1.
[29] Megírja ezt bíborban született Konstantin egész körülményesen. Ld. Honf. kútfői 122, 126, 129-130. U. Ld. még az eddigieket illetőleg Palacky Dudik, Pić, Huber Alfons: ii. mm., továbbá: Novotny Venczel, Česke Dejiny.(Cseh történet) Prága 1912. (Ld. Századok 1913: 299 szk. II.)
[30] 1296 október 19. III. Endre király Meyndth fia Vörös Ábrahám ispánnak adja: „comitatum seu disrictum Wyuar vocatum, iuxta fluvium Maraya existentem, adcomitatum Posoniensem pertinentem." Apponyi oklevéltar l.32.l.
[31] Ld. erre nézve Dümmler: Die pannonische Legende vom heiligen Methodius. — Archiv für Kunde Österreichische Geschichtsquellen XIII. köt.
[32] Honfogl. Kútfői: 129—130. II.
[33] Volf György: Az egyházi szláv nyelv hazája és a magyar honfoglalás. Összegyűjtött munkái l. 281. l.
[34] Volf: I. m. 286. 1.
[35] Miklosich : Die slavische Elemente im Magyarischen. Jagic Vatroslav Zur Entstehungsgeschichte der Kirchenslavischen Sprache (Denkschriften der kais. Akademie der Wissenscheften in Wien_ bölcs. - tört. oszt. 47. kötet.)
[36] Volf - I. m. 311. l. és kk. ll.
[37] Honfoglalás kútfői: 152., 174., 187.11. — Hóman: Őstörténetünk keleti forrásai. Századok: 1908. 872-871. 11.
[38] Lipp: Das Fränkische Grenzsystem unter Karl dem grossen. 1. és 4. l. (Gierke: Untersuchungen zur deutschen Staats- und Rechtsgeschichte. Heft. 41.)
[39] Lipp: I. m. 41. l.- Karácsonyi: A magyar nemzet történeti joga: 25 lap.
[40] Rogerius: Carmen miserabile: XX. és XXXIV. caput.
[41] Tagányi Karoly: Gyepű és gyepűelve. Magyar Nyelv. 1913:97., 145., 201. és 245. 11.
[42] Karácsonyi: Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól : Századok. 1901:1039. s kk. 11.
[43] Karácsonyi: I. m. Századok. 1901. 1046—1049. 1.
[44] Pauler Gyula: A magyar nemzet története. 1. 312. 1.
[45] Ennek határában még 1322-ben is van egy Kapu nevű hely. Anjou-kori Okmt. II. 36.
[46] Wenzel: Árpádkori Új Okmánytár: XI. 56. Hazai Okmánytár: V. 47.; VII. 37—38.: VIII. 130., 136., 254., 404. II.
[47] Századok: 1901: 1048. 1. — Karácsonyi: A magyar nemzet történeti joga. 26. 1. — Pertz: Monum. Germaniae. S. S. IX. 100. 1.
[48] Századok: 1901 : 1048—1049. 11.
[49] Morum instit. 6. fejezet. M. Florianus: Fontes domestici 1. 109. 1.
[50] A pozsonyi káptalan protocollumaiban még a XVI. századból a következő Karcsákat találtam : Bírtál-, Beleház-, Etre-, Érsek-, Mórocz-, „Waghya"-. Pinke-, Sipos-. Guta-, Amadé-, Egyházas-, Erdőhát-, Királyfia-, Kulcsár-, László-, Deák-, Lóránt-, Könczöl-, Mikókarcsa.
[51] V. ö.: Pannonhalmi Rendtörténet I. kötet. V. fejezet.
[52] Fejér: Cod. Dipl. 1V/2., 373. 1.; V/l., 470. 1.
[53] Sebestyén: A székelyek neve es eredete. 64. 1.
[54] Wenzel: 11. 270.; XI. 137.; XII. 452,; Anjou: IV. 358.; Bartal: Commentár II. Mantissa III—V. 1.; Teleki: Hunyadiak kora. X. 442—443. 1.
[55] Fejér: 1V/3., 262. 1.
[56] A Tyrnau német név csak később fordul elő a magyarral vegyesen.
[57] Nagyszombat város levéltára: Prlvil. I. fiók, 1. szám. — Fejér-IV/I., 134. 1.
[58] Knauz: Monum. Eccl. Strigonisien-is I. 453.; II. 608., 678. — Wenzel: X. 30; XI. 465. — Fejér: IV/2., 372. stb.
[59 ]Fejérpataky: Magyarorsz. városok számadás könyvei 102—144. 1. Wenczel.: Stibor vajda: 140. I.
[60]Tóth—Szabó: A cseh-huszita-mozgalmak 113. és 363. II.
[61] Corpus Statutorum VI/2, 161. 1. 148. I. 342. 11.
[62] Corpus Stat. IV/2.— Magyar Nyelv: 1911. évf. 84. 1. — Történelmi Tár: 1886 : 369. skk. II.
[63] Anjouk. IV. 356. skk. V. 38. skk.; VI. 55. l.
[64] Fejér: XI. 259.
[65] Fejérpataky: l. m. 139., 143. 11.
[66] Corpus Statut. IV/2. 821. l.
[67] U. ott 258. l. Békefi: A népoktatás története: 360. 1.
[68] Bredetzky: Reisebemerkungen über Ungarn und Galizien. Wien 1809. I. 198.
[69] Wenczel: Stibor vajda: 166., 211.
[70] Anjou III. 33., 455 , 594. — Múzeum, Törzsit. 1520. XII. 21. II. Lajos.
[71] Anjou II. 347. III. 25.
[72] Anjou. III. 496., 594. I.
[73] Anjou. I. 439.
[74] Wenzel: Stibor 75., 76., 116., 136. 11.
[75] Fejérpataky: 1. m. 137., 138., 143. Wenzel: Stibor. 48., 104.
[76] Jedlicska: Kiskárpáti emlékek Vöröskőtől Szomolányíg. 155. 1.
[77] Jedlicska: 1. m. 133—34., 144. 11.
[78] Horvát telep volt pl. Maszt is. továbbá Bisztricz. L. Karácsonyi, Kollányi, Lukcsics: Egyháztört. emlékek. V. k. 103—104. l.
[79] Az eddig idézett műveken felül lásd Pozsony megye monográfiája. — Ortvay: Pozsony város története. 1. — Corpus Siatutorum IV. 2. — Szádeczky: A céhek története. — Volf: Az egyházi szláv nyelv hazája. — Acsády: Magyarország népessége a pragm. sanctió korában. — Bél: Notitiae II. k.
[80] IV. Orbán pápa még 1263—4-ben is végvárnak nevezi Nyitrát, noha ekkor már nem volt az, Wenzel: 11. 63., 96. 1.
[81] Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei 42—43. 1.
[82] Wenzel: Vll. 489.
[83] Apponyi okit. 419. 1.
[84] Wenzel: XI. 135—6.
[85] Knauz: I. 287.
[86] Anjoukori II. 248.; IV. 77.; Apponyi okit. 246., 257—9.; Wenzel: Stibor-vajda: 103—4. 1.
[87] Wenzel: II. 226.; Apponyi 7—10.
[88] A XIV. század elején a ma már teljesen tót Őrvistyén, azután Nagyés KisörÖn vannak még kir, spiculatorok, tehát székelyek vagy besenyők. 1392-ben Csejte körül még van egy Bysnew, azaz Besenyő falu. 1352-ben Kürtöt Besenyő János kapja. Apponyi okit. 87—89., 90. skk. 1. Anjoukori V. 538. Wenzel: Stibor 67. lap.
[89] Knauz: II, 335. Fejér: V/l. 218.; Knauz: I. 514.
[90] Anjoukori II. 248.; IV. 238,; V. 175.; VI. 109. — Apponyi 4-6., 40-41., 84., 87., 89., 90., 200., 287., 289.-— Hazai V. 250.; VIII. 163-4.; Wenzel: VII. 422-3.; 489.; IX. 51., 53., 136-6.; XII. 125-6. — Dl. 12,914. Reviczky Bertalan levéltára: 1347., 1353. évi oki. Reviczky: A vágújhelyi prépostság 181—2.1.
[91] Így pl. 1452-ben Galgóc várához három lehota tartozik. Új-, Ó- és Pöstyénlehota. M. Nemz. Múzeum ltára: 1452. Registrum dicationis lucri camare.
[92] Anjoukori: VI. 109., 136—7. 1. — Reviczky: A vágújhelyi prépostság története. 162., 166—167. 11. Anjou. II. 63.
[93] Apponyi Okit. 368., 386., 387., 405., 408., 421., 427., 436—7., 438., 440., 441., 442., 484., 487., 493. 11. Fejér XI. 300., X/6. 214., X/7. 623. Orsz. Lt. dicalis conscr. XXV. és XXVII. k. — Urb. et C. 16/1.; Nyitra m. It. kgy. iratok 1800—1815. V. 589. Reviczky: I. m. 233. l.
[94]Felhasznált müvek: Nyitra m. monográfiája. — Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei. — Wenzel: Stibor vajda és Nyitra m. XV. századi vámhelyei. — Acsády: ld. m. — Korösy: Magyarosodás és eltótosodás Nyitra megyében. Bp. Szemle 1896. II. 394. skk. — Tagányi: Nyitra m. német telepeinek eredete. Századok: 1880:64. skk. 11. — Szádeczky: l. m. — Volf: I. m.
[95] Wenzel: VIII. 122. — Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei. — Magyar-zsidó oklevéltár: I. 61. l.
[96] Magyar-zsidó oki. tár: U. o.
[97] Az 1261-ben kelt és az 1241-ikit átírásban tartalmazó oklevél a Zamaróczy-család levelesládájában.
[98] lllava város levéltára: 2. szám. L. még Wenzel: IV. 75.
[99] Trencsén város levéltára: Cista I. f. 2., No. 3.; f. 4. Nn. 11., 23.; f. 8. No. 6.; Trencsén v. jkve (1476—1607.) 3., 57., 58., 59., 61., 62., 63., 66., 67., 68., 72., 129., 130. 11. — Zsolna város lt.: A. S. 14. — Nyitrai kápt. prot. I. (1482-1529.) 11. l.
[100] Corpus Statutorum IV/2. kötet.
[101] Zsolna város levéltara: A. S. 5., 8., 12., 21., 33., 42., 46. szám — Magy. Nem. Múzeum: Törzslevéltár: 1379. III. 8. — Schwartner: De scultetiis: 156. I.
[102] Zsolna v. lt. A. S. 19. szám. 10 évvel korábbi dátummal közli: Fejér: XI. 526.
[103] Fejér: XI. 531.
[104] 1352-ben Zsolnán is „iudex seu advocatus wlgo Wayih" a bíró neve. Hazai okmt. V. 127. l.
[105] Wenzel: Stibor vajda 162., 187—8. 1. — Fejér XI. 512. és 517. I. — Trencséni Múzeum lt. 1354. jún. 6.; 1404 március 12.; 1413 máj. 1.; Zsolna— Erdőd ltára 1397 júl. 25; Trencsén megye ltára 1403. jún. 23.; 1417.; Zsolna város lt. A. S. 14., 19.; Kiszuca—Újhely levéltára 1389. (átírva benne 1325.) Várna község levéltára 1363. (átírva benne 1362 aug. 20.) Nyitrai kápt. protoc. 1520-ból 47., 70. 1. L. Orsz. Levéltár canc. 1665 ex 1798. — Történelmi Tár: 1896. 509., 510., 518., 521. 11.
[106] Das Recht in Böhmen u. Mahren l. 1., 34. — Mást mond a szlávok charakteréröl Macieiowski: „Sie scheuten bekanntlich die anstrengung des Ackerbaus". Slavische Rechtsgesch. 1. 65.
[107] 1199-böl ismerik az első csehországi lehotát. Jirtcek: 1. m. 1/2.13.1.
[108] Jirecek: I. m. u. o.
[109] 1302 márc. 1. Orsz. Lt. Dl. 1633.
[110] Pl. Hosszúmező-Dlho Polje alapításáról szóló oklevele meg van: Gr. Erdödy lt. Galgóc. Lad. 41, f. l. No. 1. — Fejér: VI1/2. 176—7. 11.
[111]Schwartner: De scultetiis. 16. l.
[112] Kiszuca - Újhely és Rajec 1479-ben--már szlávul állítanak ki okieveket. Zsolna város ltára: A. S. 223., 225.
[113] Nyitrai kápt. protoc. II. 40., 46., 15., 16., 17., 73., 74., 22., 35., 102.11. U. o. prot. I. 3., 10, 14., 37. 11. — Trencséni Múz. lt 1385. — Fejér: IV. 1. 131. I. — Hazai okmt. VI. 215. I. — Teleki X. 45. 1. — Wenczel: Stibor 89. I. — Dr. Szádeczky Boldizsár oklevelei: 1474. — Wenzel: Á. U. O. VIII. 122.; XII. 99.; Fejér: VIII. 3. 451. — Apponyi okit. 294. l. — Hitújításkori Oklt. V. 177—8.; V. 73.; IV. 336. Anjou II. 500—l.
[114] Bán levéltára 1568 márc. 2. — Anjou II. 500—l.
[115] 1404., 1405. „Quatuor seniores comitatus Trinciniensis solgabirak (máshol: solgabirag) nuncupati". Nyitra m. lt. Brogyáni iratok. Anjoukori okit V. 571—2.
[116] Fejér VIII/1. 553. — Turóczi Registrum 13., 21., 37. §§.
[117] Fejér: IX/1. 318.; 1X/7. 135. — Turóci Reg. 57—59. §§. Wenzel: Stibor vajda 172. DL: 37,357. 1272-ből, közölve: Reviczky okltár: 3. 1. Revisnye határában akkor van egy sár-hegy és egy mons: Walach, amely 1348-ban is előfordul. U. o. 6. l. Magyar határnevek még 1399-ben is fordulnak elő. U. o. 16—17. II.
[118] Gárdonyi: Árva megye oláhjai. Etnographia 1905. évf. 311. 1. — Gagyi: Az árvavármegyei oláh telepek kiváltság levele. — Történelmi Tár 1910. évf. 186. l. — 1683. „Wie wir nun nach Teschen kamen, ward es Lärmen; dass die Walachen bei der Gablunko etliche Personnen erschossen hátten." — Ungarischer oder Dac. Simplicissimus 1854. kiad. 51.1. — Schwartner: De scultetiis per Hungáriám obviis 167. l.
[119] Majláth: A liptómegyeí kir. solymárok leszármazói. Turul 1899. 176. s kk. II. — Wenzel. V. 180.
[120] Fejér: V/3. 162., 226. 1.; Hazai: VI. 232—3.; VII. 241.; VIII. 227—8., 387., 394.; Wenzel: III. 16., 159.; V. 140.; 1V/I75.; VII. 258.; VIII. 127., 251.; 1X/29.; X. 111., 252.; XII. 442—3. — Fejér: VII/5., 303.
[121] Wenzel: II. 280.
[122] Századok: 1909:878-9.
[123] Fejér V/l., 28.; Wenzel: VIII. 126. 1. Gibe 1265-ben Korpona jogát kapja. — Történelmi Tár 1879:298. Századok: 1909:859. Német-Lipcse első ismert bírája 1281-ben: Staincop villicus, a második: Gobel. U. o. 863., 871. i. Rózsahegynek még 1526-ban is német bírája van: Spethyer Péter. Múzeum: Törzs 1526. IV. 4. II. Lajos. — Gibén Bél szerint még a XVIII. században is: "Mühenviesz, Vorwerck, Riegel, Lerberg dülő nevek vannak. Hibe első ismert bírája 1297-ben: Helbrandus. Wenzel X. 257. — Wenzel: Magyar orsz. bányászata. 70. 1. l. jegyzet.
[124] Anjoukon: III. 232. — Hazai: VII. 394. s kk.
[125] Az oklevéltárakon kívül forrásaim voltak: A Magyar Történelmi Társulat liptómegyei 1909. évi vándorgyűlése alkalmából kiadott bizottsági jelentések, melyek közül a középkori oklevél-bizottságét e sorok írója tette közzé - ennélfogva alkalma volt Liptó megye középkori okleveleinek nagy részét a hely színén áttanulmányozni. Századok: 1909. évf. 842—909. II. Horváth Sándor: A liptói és turóci registrum és — Regesták a liptói és turóci registrum-hoz. Majláth Béla: Liptóvármegyei levéltári kutatások eredményei. Tört. Tár 1879 : 285. s kk. II. Majláth: A liptómegyeí királyi solymárok leszármazói. Turul. 1899:176. s kk. II. — Majláth: Liptó megye törzsökös családjai. Bp. 1892. Majláth Béla: Adatok a helynevek történetéhez Bpest 1882.
[126] Hazai VI. 326.; VII. 83.; VIII. 242.; Fejér: VIII/5. 300—301.; X/3., 301—306.; Wenzel: VIII. 57.; XII. 199—202.; 467—8.; 606. Teleki: X. 203-4., 212—3. — Körmöcbánya lt. fons. 16., fasc. 1. No. 5.
[127] Ld. a sorozatot: Volf. I. m. 303. l. V. ö. Nagy: Notitiae Hungaricae l. 381.
[128] Wenzel: VIII. 57. — Hazai: VIII. 92. — Idegen vendégekre utal a már 1245-ben létező Vendég falu is. M. N. Múzeum: Törzs lt 1245 aug. 2.
[129] Századok: 1885. évf. 253. l. — Béí: Notitiae II. 306.
[130] Bél: I. m. 402-3. l.
[131] Fejér: IV/2. 61.; 213. — Sasinek: Zólyom város számadásaiból Tört. Tár. 1893:361. (Szerinte 1400-bol datált szamadásai az elsők, nézetem szerint ez évszám hibás, mert Turzók ekkor még országosan nem szerepelnek. Ld.: Wenzel: Thurzó Zsigmond, János, Szaniszló és Ferenc. 4. l.)
[132] Szamota: Régi utazások: 532—3. 1.
[133] Besztercebánya ltára. Privil. I. fiók 1. sz. (Knauz I. 426.; Fejér IV/2., 297.)
[134] Fejérpataky: Magyarországi városok régi számadásívei 76—101. l. Ipolyi: Besztercebánya város múvelts. tört. vázlata. Századok 1874.
[135] Tört. Tár 1883:76. Corpus Statut. IV/2. 192.
[136] Corpus Statut. IV/2. 15., 129., 130., 183—4., 269. 11. - Tört Tár 1882:626., 667. ll. — Békefi: a népoktatás tört. 88—89. l.
[137] Orsz. Levéltár: Litterae Civitatum. No. 35.
[138] Reisebemerkungen I. 239.
[139] Fejér: IV/1. 137.; VIII/2. 554.; VIII/3. 124.
[140] Kubinyi: Hontmegyei oklevelek: 5—8. l. Fejér XI. 522. 1. — Anjou: I. 391.; VI. 176. l. — Teleki: XI. 252. — Corpus Stat. IV/2. 183.
[141]„Statuimus etiam, ut si cause exorte fuerint inter eos ex ungaris et teotonis simul testimonia proferantur." Hazai okmt. VI. 76. l.
[142] Fejér: VIII/3. 416. l.
[143] Pelsőc bírája 1351-ben Tilmannus. Fejér IX/2. 68.— Teleki XI. 87. - Szamota: Régi utazások: 532—3.
[144] Knauz: II. 145., 217., 373. — Fejér: IV/2., 61., 214.; VIII/2., 288., 554.; VIII/3. 124. — Wenzel: X. 118—120. — Anjou: II. 95—96. - Tört. Tár: 1882:651.; 1883:68.; Magyar Tört. Tár. XII. 274—5.; Corpus Stat. IV/2. 195.; Teleki: XI. 116. — Ipolyi: I. m. — Hitújításkori okit. IV. 207. Múzeum: Törzs lt. 1375. IX. 1.— Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei: 64. I.
[145] Wenzel: III. 40.; X. 119-120.; Fejér: IV/2. 61., IV/3. 143.; VIII/2 554.; IX/5. 391.; Anjou: II. 95-96.; IV. 51.; Hazai: VI. 285—7. , Kubinyi: Hont várm. oki. 5—8.
[146] Knauz. II. 217.; Wenzel: X. 119. — Fejérpataky: Számadáskvek: 85.
[147] Simplicissimus 1683-ban Selmec, Körmöc, Besztercebánya, Zólyom, Újbánya és Bakabánya városokról azt írja, hogy azok lakossága német és tót. 1854-iki kiadás 77. l.
[148] Wenzel: IX. 405.; Knauz: I. 54. — Anjou: IV. 288—9. Besenyő határában 1342-ben Szilvaszád, haraszt, domb, halom, apátakola.
[149] Wenzel: VII. 103.; IX. 131.; Anjou: V. 570.
[150] Fejérpataki: Magyarorsz. városok számadáskönyvei. 618—645.
[151] Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei 39. 1. — Körmöcbánya ltára fons. 19. fasc. 1. No. 25. — Békefi: A népoktatás 125. 1. Corpus Stat. IV/2. 183.
[152] Szamota: Régi utazások: 403., 405. ll.
[153] Wenzel: Magy. orsz. bányászatának krit. tört. 290.; Anjou: VI. 226.;. Múzeum: Törzslt. 1454. IV. 24.; Wenzel; Az alsó magy. országi bányavárosok: 61.; Orsz. Lt.: N. R. A. fasc. 1664. No. 54., 56. — Besztercebánya lt. II. fiók. 1475. 11/2.
[154] „Quatenus cuiuscunque nationis homines saxones videlicet, Hungari, sclavi seu alii ad terram monasterii Sancti Benedicti de Goron commorandi causa iam convenerunt vei convenire voluerunt". Knauz I. 212.; Wenzel: VI. 572.
[155] Fejérpataky: I. m. 1—38. 1. — Kubinyi: 1. m. 5—8. 1., 56—57. 1. — Wenzel: 111. 206.
[156] Wenzel: Alsómagyarorsz. bányav. 39. 1. — Corpus Statut IV/2. 183.
[157] Wenzel: VI. 402., 409.; XI. 242.; 261—2.; — Knauz: 1. 288.; 298., 313.
[158] Kubinyi: l. m. 27. — Hazai: VII. 183. — Grádeczi Horvát—Stansith lt Nagyőr fasc 11. No. 8.
[159] Ld.: a 157. jegyzetet. 1285-ben Domanyk már Tót jelzővel (Thouth} fordul elő. Kubinyi: I. m. 27. l. — Anjou: III. 476.
[160] Forrásaim Bars és Hont megyékre nézve: Bars- és Hont vármegye monográfiái. Körösi: A felvidék eltótosodása. Ugyanettől: Adalékok Hont m nemzeüségi monográfiájához. Kachelmann: Geschichte der ungariscner Bergstädte. — Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története. — Wenzel: Az alsómagyárorszagi bányavárosok küzdelme a nagylucsei Dócziakkal. — Péch: Alsómagyarorsz. bányaművelésének története. Krizko: A körmöci régi —kamara és grófjai. Krizko: A körmöcbányai egyház története. — Kubinyi: Oklevelek Hont vm. magánltárakból. Ezenfelül: Acsádi, Szádeczky, Volf: I. m.
[161] Bánffy okit I. 81. és 452.
[162] Wenzel: IV. 172.; Hazai: V. 299-302.
[163] Anjou: III. 47—48.
[164] Knauz: II. 768. — 1468 febr. 23. Bornemissza Benedek bíró „utriusque civitatis tam teotontcalis quam ungaricalis Waciensis". Múzeum: Törzslt — Csánki: Magyarorsz. földrajza a Hunyadiak korában. I. 93.
[165] Anjou: VI. 491., 525. l.
[166] Wenzel: X. 52—56.
[167] Fejér: IV/1. 290-5.; VI. l. 100-103.; Knauz II. 279., 280.; Anjou: VI. 525.; Hazai VII. 77—79.
[168] Ezen adólajstromokat ld.: Thallóczy: A kamara haszna 186. s kk. II. — Csánki: Magyarorsz. földrajza a Hunyadiak korában. I. 121. s kk. II.
[169] Wenzel: Magyarorsz. bányászatának kritikai tört. 103., 104., 106., 379., 380. II.
[170] Mikulik: A bánya és vasipar története Dobsinán. Tört Tár. 1880. 609. 1881:28., de főleg 494. és kk. II.
[171] Anjou: VI. 429. — Századok: 1876. Kiránd. 47. l.
[172] Századok: 1876. Kir. 47. l. Bredetzky: I. m. l. 240.
[173] Wenzel: Magyarorsz. bányászata: 354—7.; Corpus Staturorum II/2., 106., 126., 265., 270., 320., 330., 341. II. — Századok: 1876. Kir. 49—50.; Tört. Tár. 1884:161., 360., 1886:388., 583. II.
[174] Anjou: 1. 455., 643. Máriássy lt. Márkusfalva. No. 120.
[175] Hazai: VII. 150., 158.
[176] I. m. l. 240—1.
[177] Ld.: A Szepesség telepítés történetére nézve: Kaindl R. F.: Geschichte der Deutschen in den Karpathenlandern II. könyv. — Stanislaw Zachorowski: Wengierskie i polskie osadnictwo Spizu do potowy XIV. wieku. — Bruckner: A soltészség intézménye a Szepességen. — Békefi Emlékkönyv.
[178] Hazai: VI. 196., 230—231. Századok: 1872 : 506. Wagner: Analecta Scepus. I. 397. — Fejér: I/1. 302. Anjou: IV. 471—6.
[179] Közlemények Szepes vm. múltjából: 1909. évf. 158., 224.; 1916:68. ll.
[180] Fröhlich 1643-iki Viatoriumában. II/l. 295—8. ll.
[181] 1854-iki kiadás, 60 l.
[182] Gazdaságtört. Szemle 1895. — Torma Károly statisztikai táblái.
[183] E megyére nézve forrásaim voltak: llléssy: Igló levéltára. Wagner, Schmauk, Bárdossy, Weber, Csánki közismert forrásművei. A Szepes m. Történelmi Társulat kiadványai, évkönyvei, főleg: Hradszky: Szepes megye helynevei.
[184] Csánki: I. m. I. 278.
[185] Hazai: VIII. 54. — Fejér: IV/1. 468.; VI/2. 375. — Eperjes v. lt 2/a; 29. szám.
[186] Eperjes v. lt: 112., 113/a., 113/1., 147. szám. — Múzeum: Törzs lt 1424.
[187] Eperjes város lt: 147. szám.
[188] Fejér: VI/2. 376—7.
[189] Fejér: VIII/2. 253. — Wagner: Diplom. Sáros. 100. I. — Fejérpataky: I. m. 163—617. 11.
[190] Kisszeben város középkoH oklevelei.
[191] 1854-iki kiadás 91. l.
[192] Wenzel: XII. 434—441.; Hazai: V. 47.; VIII. 131.; 246., 238., 254.; Anjou: I. 589., II. 36.; V. 121—2.; Eperjes v. lt. 7/a. szám. A megye hajdani magyarságára sok anyagot hordott össze: Bánó József: Sáros vm. népének magyarságáról szóló cikkében. Századok: 1881: Kiránd. 12. l.
[193] Csánki: I. m. I. 308—9. — Magy. Nemz. Múzeum: Máriássy letét, 1412. Pányi Ferenc és társa oklevele, melyben Magyar és Tót Rasztiszlavica fordul elö
[194] Körülbelül 1460-tól vezették a polgárjogot nyertek anyakönyveit, amelyek alapján érdekes népmozgalmi tanulmányt lehetne összeállítani.
[195]Viator. II/1. 294. l.. Kassán kívül német volt pl. Szepsi (németül Moldau) helység is. Ld.: Anjou: I. 433.
[196] Szabó: Régi magyar könyvtár I. 132. l.
[197] Csánki: I. m. 1. 203., 207., 211. II. Anjou: V. 537. l.
[198] Forrásom főleg Kassa város levéltára volt.
[199]Wenzel: Az alsómagyarorsz. bányavárosok küzdelmei 84. l.
[200] Selmeczen 1366-ban már feltűnik egy: Windisch Péter. Fejérpataky: I. m. 9., 27., 29., 31., 33., 35. II.
[201] U. o. 98. l.
[202] 1459. „Dy Helffte seynes havvz, gelegen in der wyndisclun gassen". Eperjes v. Itára: 133. szám, 34 lap. — Fejérpataky: I. m. 640 I. Ld.: Pozsony megyénél Windisch-Nussdorf nevét.
[203] Huber: Ausztria tört I. 290. — Pypin és Spasovic I. m. I. 16.
[204] Ld.: Szabó—Hellebrant: Régi magy. könyvtár: III/1. 314—315., 326-328., 330., 331., 334., 342., 365., 366., 403., 404., 409. stb. II.
[205] Rákóczi levele Pállfyhoz 1711, V. 28. Archív. Rákócz. III, 676.
Oto Psenak 
13-06-16 
14,748 
