Pozsonyban kezdte tanári pályáját 1938-ban, de még a bécsi döntés előtt áthelyezését kérte Érsekújvárba. Fiatal éve­inek kisebbségi léthelyzetét anyaországi körülmények vál­tották előbb önként 1938-ban, majd kényszerből 1945-ben.

Pályakezdő tanárkánt lett a gimnázium negyedik osztályá­ban az osztályfőnököm. Osztálytermünk az igazgatói szoba tőszomszédságában volt, éberen, de jó pedagógiai érzék­kel féken tudta tartani a serdülőkorú ifjú tanítványokat, munkáját a tanév végén jegyzőkönyvi dicsérettel méltányol­ták.

Sajnos o következő évben az idegen nyelvek választhatósága miatt az osztályokat átszervezték, osztályfőnöksége megszűnt, de a szlovák nyelvi csoportnak tanáraként kapcso­latban maradtunk négy éven át egészen ez érettségiig. A francia, olasz és szlovák nyelvek közül mindössze 13-an választottuk   az utóbbit, tehát - mai szóval - igen kis csoportban "kezdhettünk" a szlovák nyelv elsajátításához dr. Kovács Endre vezetésével. Az idézőjel azt a fonáksá­got takarja, hogy a társaság fele a megszűnt szlovák ta­gozat osztályaiból jött át (persze perfekt szlovák nyelvi tudással), a többiek pedig előzőleg négy éven át kötelező tantárgyként tanulták a szlovák nyelvet.

A fenti körülmények alakították ki négy éven át az órák hangulatát, levezetését és a tantárgy tanulmányi eredmé­nyességét. Nem kellett hajtani gőzerővel, az átlagosnál magasabb szint eleve biztosítva volt különösebb tanári erőfeszítés nélkül is.

Fokozatosan mind intenzívebbé, szorosabbá vált a kapcso­latunk a tanóráktól egészen a "civil" életünkig, a tanár­-diák viszonylat szigora betartásával. Meglestük például a kávéházban csak azért, hogy ha már készül kifelé, éppen a társaságunkba csöppenjen, és korzózás közben élvezhessük a napi problémákról szóló sziporkázását. Nem restellt ve­lünk diákokkal akár négy-öt fordulót is végigsétálni.

Az órakezdés pontossága nem tartozott az erényei közé. Az emeleti folyosó nyugalma biztosította számára, hogy főszerkesztői tevékenységéből származó halaszthatatlan köte­lességének eleget tegyen valamelyik ablakmélyedésben egy-egy cikk átfutására, tanulmányozására. Belépve az osztály­terembe néha kiszólított és az első padba ültetve rám bíz­ta a nyomdából kapott kefelevonat ellenőrzését. Ez a kap­csolat bátorított arra, hogy néhány alkalommal kezébe nyomjak egy-egy aktuális iskolai eseményről szóló beszámolót, vagy egyéb rövid eszmefuttatást. Munkám díjazása vagy elismeré­se volt-e cikkem megjelentetése, nem tudom eldönteni, de büszkeséggel töltött el a lap sorai között a sajátomat is felfedezni.

Személyes kapcsolata diákjaival sokoldalú volt: kirándulá­sok, mozi vagy színházi előadások közös megtekintése, de előfordult a cukrászdái közös fagylaltozás élménye is.

Pár éve a hatvanéves érettségi találkozónk alkalmából minden osztálytársamnak átadtam emlékidézés céljából a há­zunk romjaiból kikapart diákkori naplóm szó szerinti kivo­natát az utolsó tanítási napunkról. Ebből idézném most a Kovács Endrévei kapcsolatos sorokat:

"Elmúlt az első óra, szlovákóra következett. A tanár elbúcsúztatása egy fiúra volt bízva, de az előző na­pon a párhuzamos osztályban történt események hatása alatt nem mert vállalkozni erre a megtisztelő fel­adatra. Helyette az egyik, előtte is kedves leányzót bíztuk meg a búcsúztatással. Vele szemben mégsem le­het udvariatlan, mint ahogy nem is volt. Ugyanis már pár nappal korábban beharangozta, hogy őt ne búcsúz­tassa senki, mert úgyis tudja, mit fognak neki mon­dani. A "B" osztályban, ahol magyart tanított, helyre is küldte a megszeppent fiút, s a mondókát ö maga fejezte be helyette. Az általunk felkért Hellácska beszélhetett, nem zavarta meg, s a végén be is val­lotta: "talán mégiscsak volt benne valami csöpp igaz érzés".

"Az óra további részében terveink felől érdeklődött, majd a háborúra terelődött a szó. Elmesélte, hogy lá­togatóban volt a helybeli hadikórházban, s élménye­iről beszélt. Az 5-ös számú, szobában, ahol a legsú­lyosabb sebesültek fekszenek (legtöbbje láb nélkül), s egyikőjük (kinek se keze, se lába) éppen abban az időtájban halt meg. A "hősi halottat" ki se vitték a szobából, csak letakarták. Virágot tettek az ágyára, s tovább mentek. Nem tudták vigasztalni a szobatársa­kat, mert az arcukon látszott, hogy hiába minden sző. A könnyebb sérültek, az ujjnélküliek, az egykarúak még hálálkodtak is, és boldogok voltak, hogy a  súlyosabb sérüléstől megmenekültek. Ez a beszélgetés számunkra nem volt szokatlan dolog, hiszen így telt el el majdnem minden óránk. Megbeszéltük a napi eseményeket, a politikai, a háborús híreket - irodalmi kérdéseket boncolgatott, emlékeket elevenítettünk fel. Olykor csintalan tréfákat, megjegyzéseket, beköpéseket "eresztettünk meg",  és ebben bizony az "örökifjú", a mindennapi korzó jellegzetes, kiemelkedő  egyénisége sokszor lepipált bennünket (pl. "ugatod a kultúrát", "röfögöd az intelligenciát", "karácsonyfadísz", "búsmagyar", stb.) A múlthoz hasonló vidámsággal ért véget az óra, de ez a csengőszó örökké emlékezetes marad: az utolsó szlovák óráról csengettek ki, utoljára voltunk együtt Kovács tanár úrral. Életünkből a diákélet vidámságának egy részét csengették ki. A kapott virágot nem merte magával levinni, mert "a folyosón bámulni fognak". Hát Hellácska cipelte le utá­na, e tanáriig. Mi a folyosón ácsingóztunk, és hango­sabbak voltunk a kelleténél. Az ügyeletes tanár ránk is förmedt: "még az utolsó nap is lármáztok" .

"Ha az emberben támadnak is fájó érzések a búcsúzás­kor, s különbséget lehetne köztük tenni, úgy minden bizonnyal ettől az órától, ettől a tanártól volt a legfájdalmasabb, a legfájóbb a búcsúzás. De sorban búcsúztunk minden tanárunktól, s így csak azt fájlal­hatjuk:  ilyen óra se lesz többé az életben."

Sokan így emlékezünk Kovács Endrére, egykori tanárunkra, akiről akkor még csak sejtettük, hogy "nagy ember". Most,, több mint hatvan év távlatából, ha felidézem akkori egyé­niségét, modorát, tanítási módszereit,  őszintén meg kell mondanom, hogy mindezen tulajdonságai többnyire teljesen ellentétesek voltak azokkal az igényekkel, amelyek egy "jó tanár" irányában felmerülnek. De humánumát, emberi nagyságát, tudósi mivoltát már diákfejjel is érzékeltük. További életének egész folyama bizonyította sejtésünket, így már nemcsak a mi emlékeinkben élkitörölhetetlenül, hanem fennmarad a neve a magyar kultúrtörténelemben is.

Prohászka Marcell, Komárom