Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  16-05-19   1,309  
0
2014-ben  jelentette meg a budapesti Athenaeum Sztaniszlav Belkovszkij könyvét, amelyet orosz nyelven sosem adtak ki és csak kéziratban létezett. A szerző a moszkvai liberális média (Eho Moskvi, Dozhd TV) egyik vezető elemzője-publicistája aki hazájában rendkívül népszerű az értelmiségiek körében. Sziporkázó ironikus stílusa a legmegfelelőbb a mai Oroszország abszurd realitásának tükrözésére. A könyv az elmúlt két-három évtized történéseit írja le Putyin elnök-miniszterelnök személyére fokuszálva. Ami a 14-éve regnáló Putyinról tudható, azt az olvasó a könyvben megtalálja. A biztosan tudható dolgoktól egészen a pletyka-szintű információkig. Belkovszkij több helyen említi Putyin "bizonytalan szexualitását",  amelyet fontos látens politikai tényezőnek tart.  A szerző néhány általános tanúságot is levon az elműt évtizedek történéseiből - a maga módján. Így fest pl. "Belkovszkij Első Tétele": A történelemben mindig az történik, aminek meg kell történnie. Más helyen a "Kis Belkovszkij Tételt" fogalmazza meg arról, hogyan kell kiszámítani a sápot az abszolút orosz korrupció feltételei között. ..  




Részletek a könyböl:
A Kremlben a beiktatás (Putyin újbóli beiktatása 2012. május 7-én - watson.sk) viszont korszakos eseménnyel zá­rult, amelyet remegő gyomorral már sokan, sőt mindannyian vártak az esemény résztvevői közül: bankettel.
Oroszországban a bankett több mint bankett. Minden harminc év fölötti honfitársamat, még az igen jómódúakat is nyomasztja a gyerekkori éhezés szindrómája. Állandóan attól félünk, hogy országunkban, városunkban, falunkban stb. teljesen elfogy az élelem. Mindenféle élelem, örökre. És olyan idők jönnek, amikor nincs az a pénz, amiért élelmet lehetne szerezni.
Idősebb kortársaim még emlékezhetnek a hruscsovi, sőt a késő sztálini időkre. Én pedig jól emlékszem 1990-1991-re, Mihail Gorbacsov elnökségének idejére, amikor az élelmiszer teljes egészében úgy eltűnt a boltokból, mint a szél. A boltok polcain csak hajdinakása meg paradicsomos durbincs (apró, filézetlen hal paradicsomszószban) maradt. És ha hirtelen valahol kolbász bukkant fel, mindegy, milyen fajta, legalább egyórás sor alakult ki érte. Egyáltalán, a szociológusok fel­mérése szerint az élelmiszerért való sorban állás a szovjet ember szabadidejének 20%-át, egész életidejének pedig 5%-át tette ki. Ha élt, mondjuk, 70 évet, abból 3 és felet sorban állással töltött.
Éppen ezért bármilyen állófogadás vagy bankett, ame­lyen ingyen megvendégelik, még ha másodrendű koszttal is, ünnepet jelent és boldogságot okoz minden olyan ember számára, aki átélte az éhes gyermekkor szindrómáját. Mi, a szovjet éhínség gyermekei meghonosítottuk az orosz nyelvben a „haljava" szót, ami azt jelenti, hogy lehet büntetlenül és korlátlanul más számlájára enni.
2012-ben Putyinnál emlékezetes „haljavára" került sor. Hideg ételek: fésűkagyló zöldséglepénnyel és vargányaszósz-szal, sült rombuszhal friss salátaágyon, rozmaringos sült­kacsa-tekercs somszósszal, valódi tengergyümölcse-saláta avokádópürével. Meleg előételek: kamcsatkai sült tarisz­nyarák mini-ratatouille-jel és kapucsínó kókusztejjel. Főétel: minizöldségekkel töltött tokhal steak champagne szósszal. Gyümölcsleveken és más üdítőitalokon kívül kínáltak még Kremlin vodkát, tízéves érlelésű Kremlin konyakot, amelyet szintén Oroszországban készítenek, 2009-es évjáratú, orosz Pinot Aligote Selection Chateau le Grand Vostok fehérbort és 2008-as évjáratú, az Abrau Durso kollekcióból származó orosz pezsgőt. A felsorolt italokat Oroszországban készítik, és a konyakhoz meg a champange-hoz a szó eredeti értelmében (vagyis azokhoz az italokhoz, amelyeket a franciaországi Cognacban és Champagne-ban állítanak elő) semmi közük. Hogy lehet-e őket fogyasztani annak veszélye nélkül, hogy az ember előbb gyomorfekélyt kapna, aztán pedig elveszíte­né a látását - nem tudom, nem ittam belőlük. A hivatalba lépő Putyin alatt valószínűleg minden előfordulhat. Csak annyit tudok mondani, hogy az Abrau Durso pezsgőüzem tulajdonosát, Borisz Tyitovot a beiktatás után nem sokkal megjutalmazták az oroszországi vállalkozók jogainak meg­bízott képviselői posztjával. A tisztség fiktív, vagyis szine-kúra, mivel a mai Oroszországban a vállalkozók jogait csak a korrumpálódott fegyveres testületek tudják megvédeni, nem pedig egy pezsgőgyáros...

... tennünk kell egy kis kitérőt az orosz történelembe.
Az uralkodó történelmi nézet szerint az orosz államot 862-ben - körülbelül 1150 évvel ezelőtt - alapította a normann (viking) Rurik, Truvor és Szineusz. Vagyis skandináv, tehát nagyon is nyugat-európai (vagy ha úgy tetszik, észak-európai) eredettel bír. De a XIII. században bekövetkezett mongol hódítás, majd az azt követő több mint kétszáz éves ázsiai meg­szállás megváltoztatta a fejlődés irányát. És tulajdonképpen lerakta az alapjait a moszkvai államiság hagyományainak. Ez pedig feltételezi, hogy a) az állam kegyetlenül elnyomja az embert, és b) az emberben állandósítja a hatalommal szembeni bűnét; vagyis hogy az embernek mindent meg kell tennie az államért, az államnak az emberért viszont - semmit.
Az orosz embert a mongol időktől kezdve megfosztották minden nyilvánvaló szabadságától, a hétköznapitól éppúgy, mint a politikaitól. Ezért alakult ki Oroszországban a „titkos szabadság" kultusza és mítosza. Arról a szabadságról van szó, amelyik akkor jön el, amikor az állam mindent látó szeme nem lát, és a füle nem hall. Amikor szemtől szemben ma­radsz magaddal és az Úristennel. Ez nem külső szabadság, hanem abszolút belső.
Oroszország legnagyobb európaizáló személyiségének I. Pé­tert (Pjotr Alekszejevics Romanovot), az első orosz imperá­tori (1721) és Szentpétervár alapítóját (1703) szokás tartani. Valóban sok európaiságot hozott az akkori Oroszországba - a reguláris bürokráciától és hadseregtől kezdve az orosz nemesség esztétikájáig. De felszabadító cárnak semmiképp se lehet tartani. Lefektette azt az útvonalat, amely a nép külsődleges elnyomása, az emberről mint értékhordozóról szóló elképzelések kiirtása, a polgáriasultság eszméjének és gyakorlatának kiiktatása irányába mutat.
Es mind a cárok, mind az imperátorok alatt, de még a kommunisták alatt is az orosz állam (amelyet 1922-1991 között szovjetnek hívtak) a legkegyetlenebb módon igyeke­zett kontrollálni az embert mindenféle megnyilvánulásában és szükségletében: hogy mit eszik, iszik, olvas, hallgat, mit vesz fel, milyen a szexuális élete, milyen álmokat álmodik stb. Az államhatalom mindig szigorú tanárnak bizonyult. A népre pedig mindig a hálás, hanyag diák szerepét rótta: ha vonalzóval körmöst kapsz, ez azt jelenti, hogy szeretnek. Ha nem vernek, nem lesz belőled használható ember. Meg­rothadsz a végtelen rónákon, a kemény orosz télben, ami nálunk fél évig, vagy akár tovább is (ha az ország északi területeit nézzük) tart.

Az orosz ember történelmileg nem szokott hozzá, hogy állampolgár legyen. Az oroszok egészében véve mindig is inkább csak lakosságnak - vagyis az irányítás objektumá­nak -, semmint népnek - vagyis szubjektumnak és a hatalom forrásának - tartották magukat.
Annak ellenére, hogy 1991-ben a totalitárius birodalom összeomlott, a történelmi elnyomás tendenciái tehetetlen­ségük folytán fennmaradtak még az OF első elnöke, Borisz Jelcin alatt is. Nem, 1990-ben teljes mértékben létezett már a választójog, az aktív is, a passzív is. Habár speciálisan alkalmazható jogról volt szó: csak a nagyon cinikus, vagy épp ellenkezőleg, a túlságosan széplelkű megfigyelők nem tartották meghamisítottnak az 1996-os elnökválasztást, ame­lyen Jelcin másodszor lett államfő.
De az orosz nép még Jelcin idején is be volt szorítva a régi keretek közé. Hiszen a posztszovjet Oroszországra rettenetes szegénység nehezedett - ami a hétköznapi szabadság legfőbb ellensége. A hivatalos propaganda pedig, amely minden ké­sőbbi liberális mítoszteremtés ellenére a XX. század '90-es éveiben Oroszországban egyértelműen létezett és működött, nyíltan vagy bújtatva nagyon is konkrét üzenetet hordozott: bármi rossz történjen is, Jelcin egyetlen alternatívája - a kommunista pokol és a vele együtt járó GULAG. Ez volt az értelme az 1996-os elnökválasztási kampány agitációs jelszavának is: „Szavazz, vagy vesztesz!".
És akkor az 1999-2000-es év fordulóján hirtelen megjelent a népnek Putyin. Egy szokványos burzsoá, aki burzsoára hasonlít, és úgy is akar élni, mint egy előléptetett nyugati nyárspolgár. Szóban persze, különösen eleinte, nem ez hang­zott el. VVP, hogy legitimálja magát mint egy meghatározott történelmi hagyomány hordozóját, állandóan a birodalmi retorikához volt kénytelen folyamodni, és demonstratívan fel kellett emelnie Oroszországot, ezt a hatalmas hústornyot hasogató térdfájással járó térdepléséből. A játékszabályok ezt követelték tőle. Hiszen Putyin a moszkvai külvárosok házainak felrobbantásakor kifolyt véren és felszállt porfelhőn keresztül, a második csecsen háború ágyúdörgése közepette jutott be a Kremlbe.
De a gyakorlatban a második elnök mindent megtett azért, hogy az oroszoknak megadja annak lehetőségét, hogy meg-érezzék a hétköznapi szabadság ízét. Egységes, 13%-os adót vezetett be minden jövedelemre - akkoriban a legalacsonyab­bat Európában. Igen, jelentős mértékben igazuk lesz azoknak, akik azt mondják: az alacsony adóra a dúsgazdagoknak, az 1990-es évek privatizációjában hőssé vált haszonszerzőknek volt szükségük, hogy vagyonuk egy részét már Oroszországon belül legalizálhassák. De van e mögött más is: mindenki nyert, akinek pénze volt, vagy pénzt akart keresni, még ha nem is túl sokat. Putyin megengedte az oroszoknak, hogy bankszámlát nyissanak külföldön, minden korlátozás nélkül. (Jelcin alatt a korlátozások még életben voltak.) És ekkor az orosz ember még nem kellőképpen megerősödött lelkébe betört a már rég elfeledett pénz: az olajár is nőni kezdett, és a fizetéseket is elkezdték időben kifizetni (Jelcin alatt a fizetési késedelmek fél évig vagy akár tovább is elhúzódhat­tak), és végül gyorsan kiépült a fogyasztói hitelezés rendszere, amelybe mára nagyjából 20 millió oroszországi család került bele. És az elmúlt századokkal, sőt még az 1990-es évekkel is ellentétben egy átlagos orosz embernek nem kellett vég­re hosszú időn át kuporgatnia a pénzét külföldi márkájú mosógépre vagy kocsira. Megkaphatta azonnal, itt-és-most.



Apakeresés 1. Anatolij Szobcsak
1990 januárjában (más források szerint február 3-án, sőt, tavaszán) tehát Putyin hazatér Drezdából Leningrádba. Mun­kahelye egy kis íróasztal a Leningrádi Állami Egyetemen (LGU), egy kis irodában, amelyben hárman ülnek. A szoba­társai szintén még fiatal és félig-meddig nyugdíjazott tisztjei a titkosszolgálatoknak: Tkacsenko (mára már halott, különös halálának okait még kutatják) és Murov (ma vezérezredes, a legmagasabb szintű állami vezetők testi biztonságáért fe­lelős Szövetségi Testőrségi Szolgálat — FSZO — igazgatója). A hivatalos életrajzi verziókkal ellentétben Putyin közvetlen főnöke nem az LGU rektora, Sztanyiszlav Merkurjev volt, hanem a nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettes, Jurij Molcsanov. Putyin elnöksége alatt Jurij Molcsanov és fogadott fia, Andrej befolyásos politikus és üzletember lett. Az idősebb Molcsanov tanítványainak egyike, Szergej Mironov pedig 2000 és 2010 között a Szövetségi Tanács (a Szenátus), vagyis az oroszországi parlament felsőháza elnöki posztját töltötte be. Szergej Mironov ma az Igazságos Oroszország párt vezetője, a párt bent van a parlamentben (az alsóház­ban, az Állami Dumában), és „Őfelsége szociáldemokrata ellenzékének" számít.
Röviden szólva, hősünk karrierje először ment gajra. A fi­atalember harminchét éves, őrnagy. A szovjet körülmények között, amikor ha valakit gyakorlatilag elzavartak az állam­biztonsági szolgálattól és szélnek eresztették, egy lyukas garast se lehet adni a jövőjéért. Otthon - a zsémbes, férje sorsában és lehetőségeiben csalódott feleség, Ljudmila, aki egészen odáig gyakorlatilag nem dolgozott, mivel szinte kizárólag az NDK-ban született két kislányuk, Mása (Marija) és Kátya (Jekatyerina) nevelésével foglalkozott, és saját karrierre nincs kilátása. Putyin fizetése alacsony, és a világegyetem eljöven­dő bálványa kénytelen magántaxisként mellékjövedelmet keresni, ráadásul a legalantasabb szovjet autóval, egy Zapo-rozseccel (az ukrán ZAZ autógyár termékével). (A szovjet állam ilyen kocsikat ingyen juttatott a második világháború és a Szovjet Hadsereg rokkantjainak - hét évre. A Szovjet Hadsereg rokkantja volt az apám is, úgyhogy nagyon is jól emlékszem rá, miféle, tisztesség ne essék szólván, közlekedési eszköz volt ez.) Egyszóval, ha Putyin egy kicsit gyengébb idegrendszerrel rendelkezett volna, épp itt lett volna az ideje, hogy fejbe puffantsa magát.
És ekkor tűnik fel a színen Anatolij Szobcsak. Akit éppen most (az 1990. márciusi választásokon) választottak meg a Lenszovet - az északi főváros törvényhozói hatalma - elnö­kének. A hivatalos verzió szerint ő fordult az LGU-hoz, ahol majdnem húsz évig dolgozott, a rektorhoz, Merkurjevhez azzal a kéréssel, hogy ajánljon neki a titkárságára egy titkárt, aki ellátná a testőri feladatokat. Abban az időben Szobcsak nehezen szokott még bele a vezér szerepébe, aki arra hiva­tott, és akinek kötelessége is, hogy állandóan kapcsolatban álljon a kegyére és ígéreteire áhítozó néptömegekkel, és saját bevallása szerint félt kimenni az irodájából a titkárságra, ahol elméletileg akár egy baltás gyilkos is várhatta...

A putyini hatalom filozófiája: Ör a barlang bejáratánál. Vlagyimir Putyin ruszofóbiája
Az oroszországi politikai ellenzék és a hozzá húzó értelmi­ségiek, akiknek szemével a nyugati establishment is nézi legtöbbször az oroszországi eseményeket és országunk leg­újabb kori történelmét, egyre a „véreskezű rezsim" terminust szajkózzák.

Putyin egyáltalán nem véreskezű zsarnok. Példát és bizo­nyítékot lehet hozni erre vagonszám és egész szekérderékkal. Persze, így olyan egyszerű. Amikor a Költő polgártárs elneve­zésű projekt (a producer, Andrej Vasziljev projektje, amelyen az Oroszországi Föderáció érdemes művésze, Mihail Jefremov a fontos napi eseményekről Dmitrij Bikov ismert orosz költők és írók stílusában írott politikai szatíráit olvassa fel), amelyen a zsarnokot keményen szidalmazzák, három kilométerre a Putyin-rezidenciától, a Barvikha Luxury Village-ben, vagy az Esztrád Színházban, amelynek igazgatója, Gennagyij Hazanov oly félénken viszonyul az OF első emberéhez -akkor ez micsoda?
Putyin nemcsak hogy nem zsarnok, hanem - szigorúan véve — még csak nem is vezéregyéniség. Putyin — brand, amely a kései Jelcin-korszaktól kezdődően kialakult glamúros autoritarizmust szimbolizálja. A brand szerepét tökéletesen betölti. Van, aki a brand segítségével milliárdos hiteleket vesz fel állami bankoktól (amiről maga VVP rendszerint nem tud semmit, vagy ha mégis tudomást szerez róla, akkor már meg sem lekpődik), más pedig megpróbálja igazolni elkapkodott ellenzékiségét. Putyin baja nem a „kézi vezérlés", ahogyan azt sokan gondolják - az országot annyi csintalan kéz irányítja, hogy azt már követni sem lehet -, hanem az, hogy minden brand csak akkor sikeres, ha divatban van. A „Putyin" brand pedig kiment a divatból. És ezért el kell tűnnie.
Putyinon mint branden kívül persze ott van még Putyin, az ember is. A lehetőségeit nem érdemes felnagyítani, és a lényeg természetesen nem is ez. Megérteni ezt az embert viszont, ha már annyira szeretjük szapulni, mindenképpen meg kell. Már tizennégy éve annak, hogy VVP így vagy úgy, de a hatalom birtokosa, szavai és alapvető tettei lehetővé teszik, hogy bizonyos következtetéseket vonjunk le belőlük.

Putyin nem diktátor és nem hatalomvágyó. Mindössze enyhén mizantróp, és részint súlyos ruszofób.
VVP-vel, amikor még viszonylag fiatal volt (az 1980-as évek első felében) szörnyű dolog történt. Amikor az NDK-ba került dolgozni, egyszer csak találkozott élő német emberrel. És némiképp elképedt, vagy hogy finomabban fogalmazzunk, igencsak elcsodálkozott.
Hirtelen ráébredt, hogy a világban létezik olyan ember­típus, amelyik képes dolgozni anélkül, hogy géppisztolyt szegeznének kollektív halántékához, és eredményt produkál anélkül, hogy erre naponta hétszer emlékeztetnék. Illetve józan is maradhat, ráadásul még munkaidőben is. Ez az antropológiai felfedezés zavarba hozta Putyint. És úgy látszik, arra a következtetésre jutott, hogy a hatalomnak (nemcsak Oroszországban, hanem általában) németnek kell lennie. Már ha sikerül.

Putyin nagyjából a következőképpen gondolkodik: Az orosz ember természetesen jóságos és jószívű, együttérző és elmélkedő. De nem alkalmas a következetes, célirányos mun­kára, a békés, extremitások nélküli alkotásra. Az orosz ember — problémageneráló gépezet (nem pedig problémamegoldó), képes mindent elsöpörni az útjából, féktelen entrópiavető, a termodinamika második főtételének élő megtestesülése. Annak az erőnek a része, amelyik mindig jóra tör, de a vég­eredményen ez nem látszik meg. A régi vicc hőse, aki miután két golyóval bekerült a börtöncellába, az egyiket összetörte, a másikat elveszítette. Ezért az ilyen embernek nem szabad operatív kezdeményezésbe fognia. Ki kell jelölni neki egy szűk helyet, izolálni kell a lehetőségek tágas terétől, időn­ként meg kell törülni az orrát egy lenvászon zsebkendővel (semmiképpen sem selyemmel, nehogy elbízza magát) — ez a szociálpolitika. Időnként azonban vigasztalni kell olyan eszmefuttatásokkal/magyarázatokkal, mint, mondjuk, azzal, hogy Oroszország újra felegyenesedett térdelő helyzetéből, és hogy a birodalom hallgatag rabjának lenni tisztesség és boldogság, ami nem jár minden külföldi idiótának.



Putyin és Berezovszkij kapcsolata már önmagában véve is jó kis forgatókönyv lehetne egy pszichológiai thriller számára. Ráadásul én magam is Borisz barátjának tarthattam magam, habár a mi barátságunk a szó teljes értelmében már csak azután alakult ki, hogy ő elhagyta Oroszországot. De éppen ezért merek ítéletet alkotni a nüanszokról is, amelyeket a külső, mégoly jól informált szemlélő nem láthat. De haladjunk az általánostól a konkrét felé.  Figyelve és majdnem húsz éven át tanulmányozva a poszt­szovjet politikai tér-időt, nagy belső meggyőződéssel állít­hatom: ritkán kerülnek a politikába lelkileg egészséges embe­rek. A „lelkileg egészséges" kifejezés legegyenesebb, klinikai értelmében. A politikus agya a legkülönfélébb mániák és fóbiák tárhelye, olyanoké, amelyekkel egy úgynevezett nor­mális ember (a fogalom minden nyilvánvaló feltételességét figyelembe véve) nem tudna megbirkózni.
Azonnal előre szeretném bocsátani, hogy ebben az esetben nem számítom ide a hivatalnokokat - akiket félreértésből politikusoknak szoktak gondolni -, vagyis a mai OF politikai mainstreamjének nagy részét. A politikai beosztásban lévő hivatalnok nem ugyanaz, mint az igazi, organikus politikus. Habár annak meghatározásában, hogy ki kicsoda, gyakran nem egyszerű eligazodni.
Ezért a valódi politikusok 90%-át vagy a skizofrénekhez, vagy a paranoiásokhoz lehet sorolni. Pontosabban fogalmazva: vagy a skizofrén, vagy a paranoiás gondolkodásúakhoz. De mi csak a „skizofrének" és a „paranoiások" szavakat fogjuk használni - némiképp feláldozva a pontosságot a rövidség és egyszerűség kedvéért. A skizofrének - kreátorok és kezdeményezők, a paranoiások -   menedzserek és őrök. Az elsők jól jönnek az instabilitás, a nagy rándulások és nagy ugrások korszakában. A másodikak  -  amikor divatja lesz a stabilitásnak, vagyis amikor kereslet lesz rá, az ellenőrzés pedig fontosabbá válik a fejlődésnél.
A skizofrén kizárólag és teljes egészében az általa kigon­dolt világban él, amelyikben az ő törvényei uralkodnak. Ezért nem is fél. Lehet, hogy egy hajszálon múlik az élete, vagy járhat akár pengeélen is, nem érez pánikot, de még csak kényszerű izgalmat sem. A skizofrén számára a világ nem ellenséges, már csak azért sem, mert ez Csodaország/ Tükörország, amely a valós, anyagi világban nem létezik.
Más a helyzet a paranoiással. Ő a reális, földi valóságban gondolkodik és cselekszik. Amely számára hideg és ellensé­ges. Sok mindentől fél, és még több mindenre gyanakszik.

Összességében hajlok arra, hogy Putyin és Kabajeva egész románca nem más, mint „fedőakció" (és ebben hősünk bizo­nyos csekista tapasztalata nagyon is jól jött). Az akció célja: elfedni az igazságot, amely két verzióban létezhet:

-    Putyintól idegen a szex és a szexuális élet.

-    VVP látens meleg.
A Kabajeva körüli hajcihőt hosszú évek óta segít fenntar­tani egy üzbég származású üzletember, Aliser Uszmanov, az OF Művészi Torna Egyesületének fő szponzora. Uszmanov formális (de facto - egykori) felesége, Irina Vinyer az orosz művészitorna-válogatott trénere, a csodálatos Alina mestere és támogatója. A háttérben felbukkan még Szergej Jasztr-zsembszkij is, Uszmanov régi, személyes jó barátja, valamint MGIMO-s (a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolája) évfolyamtársa, Borisz Jelcin egykori sajtótitkára és Putyin tájékoztatási titkára a Csecsnyában folyó „terro­ristaellenes hadművelet" ügyében.
Uszmanov, aki kiterjedt alvilági kapcsolatokkal rendelke­zik, láthatóan annak garanciáját jelenti, hogy soha senki se tudja meg a teljes igazságot. És hogy Alina Kabajeva nehogy túl beszédes legyen.
Putyin emberei gyártottak az Alina Kabajeváéhoz ha­sonló legendát egy operadíva, Anna Nyetrebko köré is. Ez lényegében 2009-2010-ben történt, amikor a Kabajeva-féle história kimerülni látszott, és egyre kevésbé tűnt valóságos­nak. Ismét felbukkantak Moszkva-szerte a Kremlhez közel álló, „jól értesült informátorok", akik mesélni kezdtek a vezér újabb románcáról, ezúttal egy sokkal „felnőttebb" szeretővel. Egyébként a „Nyetrebko-verzió" nem vert gyökeret. És az emberek végleg el is vetették, miután nyilvánosságra került az énekesnő hivatalos házassága az uruguayi tenorral, Erwin Schrott-tal, akitől törvényes gyermeke is született.
Külön vizsgálatot igényel az a kapcsolat, amely Vlagyimir Putyint a mérhetetlenül durva motorosokhoz, különösen az Éjszakai Farkasok klubhoz és annak vezetőjéhez, Alekszandr Zaldosztanovhoz (a Sebészhez) fűzi. A megfelelő körökben az Éjszakai Farkasok klubot gyakran a nem hagyományos szex-orientáltak fészkének és melegágyának szokás tartani.
Egy barátom, A. A., a moszkvai melegközösség egyik befolyásos képviselője meg van róla győződve, hogy Putyin - homoszexuális, még ha látens is (amit closetgaynek nevez­nek). Érdemes futó pillantást vetni a closet gay magatartásá­nak klasszikus példáira, például VVP érzelgős, platonikus románcára a híres filmrendezővel, Alekszandr Szokurovval. Szokurov filmjei gyakran kapnak állami támogatást Putyin személyes közbenjárásának köszönhetően, de a dolog nem korlátozódik ennyire. A filmes körökben elterjedt pletykák szerint a Kreml ura nem kis erőfeszítést tett azért, hogy kilobbizza Szokurov Faust című filmjének a 201 l-es Velencei Filmfesztiválon a fődíjat, az Arany Oroszlánt
Fel kell idéznem egy másik történetet is. A cselekmény ideje: 1999 májusa. Szergej Sztyepasint, aki rendíthetetlen gay-reputációval rendelkezik, éppen most nevezték ki Jev-genyij Primakov helyett Oroszország miniszterelnökének. És már sokan úgy tartják, hogy valószínűleg ő lesz Borisz Jelcin utóda. A cselekmény helyszíne: az (akkoriban) egyik legbefolyásosabb orosz oligarcha irodája. A szereplők: az oligarcha és én. Senki más.
Az oligarcha megkérdezte: mit gondolsz, ha mégis be­ültetjük a Kremlbe a saját emberünket, hogy fogjuk tudni kontrollálni?
Sehogy - válaszoltam. Oroszország elnökének státusza és jogköre olyan hatalmas (többek között a róluk alkotott népi elképzelésben), hogy az önök által állított utód bármelyik pillanatban figyelmen kívül hagyhatja az elkötelezettségét.
- Igen, én is így gondolom - mondta az oligarcha. - Csak egy dolog jut az eszembe: az egyneműek szerelme. Igen, ta­lán ez az egyetlen.
Arra gondolt, hogy csak az lehetett volna többé-kevésbé hatásos eszköz arra, hogy - ha „netán történne valami" -nyomást tudjanak gyakorolni Oroszország eljövendő elnö­kére, ha kompromittálják mint meleget.
VVP gay-ikon státusza 2007-ben erősödött meg, amikor Albert monacói herceggel elment Szibériába a nevezetes hor­gászatra. A horgászat valóban erotikusnak mondható (né­hány nézőpontból) azon a fotósorozaton, amelyen Putyin és Albert félmeztelenül, horgokkal a kezükben pózolnak. A fotókat a világ minden jelentősebb kiadványában publi­kálták. A melegek közössége lelkesedett. Én nem ismerem egészen pontosan Albert herceg ilyen irányú reputációját, habár híresztelések terjedtek és terjednek ma is róla minden­félék. De aztán hamarosan kiderült, hogy az ő szeretője is egy sportolólány, szintén orosz, szintén fiatal és szintén baj­nok. Csak éppen műkorcsolyázó. Marina Anyiszina. Vagy­is a Putyin-Kabajeva séma egy az egyben megismétlődött.
Arról pedig a nemzetközi sportszakértői bizottságban min­denki tud, hogy Albert herceg, mint a nemzetközi sportmoz­galom jelentős képviselője, segített barátjának, Vlagyimir Putyinnak kilobbizni a 2014-es Szocsi Olimpiai Játékokat, ráadásul úgy, hogy Szocsit előbb teljesen esélytelennek tartot­ták az objektíven mérve sokkal erősebb konkurenseivel - az osztrák Salzburggal és a koreai Pchonjanggal - szemben.


Putyin alatt a korrupció mértéke a többszörösére nőtt, ez igaz.
Abban az országban, amelyet most már tizennégy éve hősünk vezet, kialakult egy gazdasági forma, amelyet én KJO Ökonómiának {Ekonomika ROZ) nevezek: kenőpénz, jutalék, osztalék. Ebben a gazdasági szisztémában bármely szintű és fontosságú döntés motiváló ereje - a korrupciós „adó", a sáp nagysága, amellyel az adott üzletkötést megter­helik. A sápot az úgynevezett „kis Belkovszkij-képlet" alap­ján számíthatjuk ki:
S (sáp) = K (kenőpénz - még azelőtt, hogy a megrende­lővel megkötnéd a szerződést -, hogy részt vehess valamely projekt megvalósításában, szerződés működtetésében, meg­kapj valamely megbízást) + J (jutalék, vagyis a projekt, a szerződés és/vagy a megbízás költségvetésének része, amelyet a megbízott visszaad a megrendelőnek azt követően, hogy megkapja a soron következő, szerződés szerinti kifizetést, a tranche-et) + O (osztalék, vagyis a szerződésből, projektből vagy megbízásból származó nyereség egy része, amelyet már a valós vagy színlelt teljesítés, az összes munka befejezése után osztanak szét).
Fontos, hogy megértsük a KJO Ökonómia (Ekonomika ROZ) néhány nem számszerűsíthető elvét: — a sáp megszerzése ebben a rendszerben összehasonlítha­tatlanul fontosabb magánál az eredménynél: mondjuk, nem kell befejezni az útépítést, a pénzt viszont, amit a megépí­tésére elkülönítettek, le lehet írni mint „sikertelen invesztá-lást" (Putyin hivatalosan is bevezette ezt a terminust mint a lopás eufémisztikus megjelölését egy 2013 áprilisában, Moszkvában tartott sajtótájékoztatón); de ha a „sikertelen invesztálás" nem lehetséges, vagy nincs betervezve, akkor jobb egyáltalán bele se kezdeni az építkezésbe;

-a "S = K + J + O" képlet működik minden ágazatban - az olajszállítástól a reklámig vagy a public relations-ig...

- a nem állami társaságok megrendeléseinek elosztásakor is virágzik a kenőpénz, jutalék és osztalék, ugyanúgy, mint az állami szektorban; az az okoskodás, hogy „egy magánvállalat topmenedzsere vagy részvényese nem fog lopni önmagától" a mai Oroszországban nem érvényes, mivel azoknak az ér­dekei, akik az ilyen társaságoknál felosztják a szerződéseket és megrendeléseket, nem esnek egybe a társaság mint auto­nóm jogi személy érdekeivel, valamint a tulajdonosi közösség egészének érdekeivel; máshogy fogalmazva, a társaság veze­tő tagjának egyszerűbb zsebre tenni egy bizonyos összeget sápként, semmint várni a bonuszt a maximális haszonból, amelyet az irányítására bízott társaság egésze elért.
Putyin hatalomra kerülése előtt a sáp középértéke (a gaz­dasági ágazattól, a várható eredménytől és a felosztható pénz jellegétől függően) 10-20%-os tartományban mozgott. Az exminiszterelnök, Mihail Kaszjanov (2000-2004) pedig a rosszakaróitól megkapta a sértő „2%-os Misa" gúnyne­vet - állítólag ennyi sápot szedett le minden általa felügyelt üzletkötésből. (Manapság ez a szent 2% egyszerűen röhe­jesnek hangzik.)
Ezen a fokon a korrupció a gazdaság sajátos motorjaként és katalizátoraként működött. Hiszen arra indított, hogy állami és nem állami pénzeket különítsenek el mindenféle projektekre, időnként nagyon is hasznosakra, amelyek el­lenkező esetben sosem valósultak volna meg - ha nem le­het lopni belőle, semmi értelme finanszírozni egy projektet.

Putyin alatt a sáp mértéke elérte az 50%-ot, néhány esetben még többet is. Ebben az esetben a korrupció már a gazdaság fékjévé válik, hiszen a KJO ilyen magas aránya esetén bár­mely projektet úgy lehet megvalósítani, ha vagy radikálisan, minden ésszerű határon túlra emeljük a bekerülési költségét, vagy radikálisan spórolunk a kivitelezés minőségén. Úgyhogy egyetérthetünk azzal a gondolattal, hogy éppen a jelenlegi „nemzeti vezető" alatt vált az oroszországi korrupció részben pozitív természeti jelenségből teljesen negatívvá.

Mindebben nem érdemes felnagyítani Putyin személyes bűnét. Öt valószínűleg a tisztessége csapta be. Igen-igen, pontosan a tisztessége. Hiszen a KJO Ökonómia (Ekonomika ROZ) egyáltalán nem Putyin alatt kezdett kialakulni, h nem még 1993 végén, miután Jelcin a parlamentet lövett Visszafordíthatatlan gazdasági folyamattá pedig 1996-b vált, Jelcin kétes választási győzelmét követően, amiben kis szerepet játszottak pontosan ugyanazok az oligarchák, akik a választások után végleg ráerőszakolták a Kremlre a saját játékszabályaikat. Putyint 1999-ben nem arra hívták, hogy szétverje a korrupciós szabályokat, hanem hogy szen­tül megőrizze őket. Amit tisztességgel meg is tesz mind a mai napig. A korrupció pedig, mint rákos daganat, már rég kikerült minden ésszerű kontroll alól, és áttéteket generált az orosz állam szervezetének minden szervében és szöveté­ben - valahogy így néz ki a harmadik világ kleptokráciáinak hagyományos törvénye, és ehhez a kleptokráciához lehet csatolni most már a mai Oroszországi Föderációt is.
A különösen nagy értékű lopás példájaként lehet említeni Putyin kedves „gyermekét", a 2014-es téli olimpiát, amely­re a legismertebb orosz szubtrópusi üdülőhelyen, Szocsiban került sor. Még annak ellenére is mintapélda, hogy az olim­piai előkészületek során felmerülő kérdések jelentős részével hősünk személyesen foglalkozott, vagy legalábbis érdeklődik iránta, hiszen számára az olimpia - személyes és politikai presztízskérdés. A játékokra való felkészülés 6 éve alatt az Olimpsztroj állami vállalat - amely Szocsiban az alapvető olimpia-előkészítési megbízásokat kapta - vezetése ötször (!) cserélődött. És mindez a Putyin által unalomig hangoztatott személyi stabilitás mellett! 2013-ban pedig botrányos körül­mények között leváltották az Észak-Kaukázus Üdülőhelyei nevű vállalat vezetőjét, Ahmed Bilalovot, ezt a dagesztáni üzletembert, akit Dmitrij Medvegyevhez közel állónak tar­tanak. Kiderült, hogy az Észak-Kaukázus Üdülőhelyei a megengedettnél sokkal többet nyúlt le, ami felbőszítette Putyint: Bilalovot gyakorlatilag a tévében, egyenes adásban menesztette. Ami után a túlságosan is sikeres kaukázusi vál­lalkozó elmenekült... igen, pontosan, Németországba, ahol bejelentette, hogy megmérgezték higannyal, és befeküdt egy meg nem nevezett klinikára Baden-Badenben. Van egyébként alapunk annak feltételezésére, hogy ez a mérgezés csak dip­lomáciai és mitologikus, és csak arra jó, hogy amikor majd Putyin végleg megtudja, mennyit lopott el, akkor politikai menedékjogot kérhessen Németországtól. Hiszen a prog­resszív társadalmi közösség, ugyanúgy, mint a fentebb leírt Anna Politkovszkaja és Alekszandr Litvinyenko esetében, úgyis azt fogja mondani, hogy a halálos higanymérgezés mögött a Kristanovszkaja asszony szociológiai kutatásában szereplő, véreskezű orosz militokraták állnak.

Összességében elismerem Putyinnak mint az ország veze­tőjének felelősségét az oroszországi korrupció rohamos nö­vekedéséért, de nem ismerem el, hogy ő volna a KJO Öko­nómia {Ekonomika ROZ) létrehozója és ideológusa.



Putyin és az oroszországi ellenzék: az ikertestvérek
Úgy szokás tartani, hogy Vlagyimir Putyin egész elnöki működése alatt nem adott utat az oroszországi ellenzéknek. Elnyomta és terrorizálta, megfosztotta a legális politikai tény­kedés lehetőségétől, csak hogy ne engedje hatalomhoz jutni.
Megkockáztatom, hogy határozottan és ellentmondást nem tűrően kijelentsem: ez egyáltalán nincs így.
Ilyen vagy olyan formában, de tíz éven át együttműködtem az oroszországi ellenzékkel: 2001-től 2012 elejéig. És nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor ennek az együttműkö­désnek vége szakadt. A későbbiekben számot vetettem azzal, hogy ez a terméketlen, valamivel több mint tíz év csak amiatt történt, mert bizonyos kisebbrendűségi komplexus elemeivel megtűzdelt mazochizmusban szenvedtem. Az oroszországi ellenzék nem küzdött a hatalomért. Mindvégig a hatalom­nak, a hatalom politikai és polittechnológiai mechanizmu­sának része volt. És a különböző ellenzékiek nem annyira a hatalommal, mint inkább egymással harcoltak. A Vlagyimir Putyin hatalmán belüli előnyös pozíciókért.
Azt vethetik ellene, hogy az autoriter társadalmakban ez gyakran így szokott lenni.
Igen, gyakran. De távolról sem mindig.
Az elhunyt venezuelai elnök, Hugó Chávez szintén autoritarizmusra törekedett, és megtett mindent a saját végtelen - térben és időben - személyes hatalmának megszilárdítá­sáért. (Az Úristen a lehető legegyszerűbb és kompromisz-szumok nélküli módon állította meg ebben. Életének 59. évében.) De uralma alatt mindig létezett és működött a lehető legvalóságosabb politikai ellenzék. Amelynek jelen­legi vezetője, Henrique Capriles (gondolják csak meg, egy 1972-es születésű, meglehetősen fiatal ember) nemcsak hogy meg tudta magát választatni az egyik körzet kormányzójává, hanem sikeresen szembe is tudott szállni magával Chávezzel a 2012-es elnökválasztáson, amelyen 44%-nyi szavazatot kapott. Alig valamivel kevesebbet, mint maga az autokrata. Aztán a venezuelai vezér halálát követően, a 2013-as rend­kívüli elnökválasztáson már tényleg csak egy szemernyivel maradt el a volt elnök utódától, Nicolás Madurótól, miután a választók 49%-ának támogatását élvezte.
Oroszországban a régifajta, valós ellenzék 1993 októberében kihalt. Elégett a Fehér Ház tüzében, akkor, amikor Borisz Jelcin feloszlatta az orosz parlamentet (a Legfelsőbb Taná­csot), majd tankokból lövetni kezdte a parlament épületét.
Azóta a rezsim minden hivatalos ellenzéke kizárólag azzal foglalkozott, hogy politikai készletét - kezdetlegeset vagy maradékot - a Kreml jóindulatának elnyerésére fordítsa. Aztán ez a jóindulat financiális vagy más, ehhez hasonló módon ki is fejeződött.
Az ilyen felfogás úttörője, az ellenzékiség új modelljének megalkotója kétséget kizáróan Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberál-Demokrata Párt megalapítója és (1991 óta) változatlan vezetője.
Pontosabban, Zsirinovszkij 1990-ben, az akkor még fenn hogy „meg kell védeni a nemzeti érdekeket" a külső ellen­ségtől és a „komprádor burzsoáziától" (arról, hogy éppen Borisz Jelcin alakította ki, aztán pedig Vlagyimir Putyin erősítette meg ez utóbbinak a hatalmát Oroszország felett, az abszolút tisztességesen pszeudo-kommunista vezetők ha­gyományosan inkább nem beszéltek).
Ezt a fiktív, velejéig hamis ellenzéket, amelynek értékrendje lényegében semmiben sem különbözik a hatalom értékrend­jétől, egyáltalán nem Putyin hozta létre. És egyáltalán nem autoriter módszerekkel. Ez még Borisz Jelcin alatt alakult ki, és maguknak az ellenzékieknek önkéntes akaratából. Akik a valós hatalommal, a nép iránti felelősséggel (hiszen a hatalom és a felelősség - ikertestvérek, az első lehetetlen a második nélkül) és hangoztatott pártprogramjuk megva­lósításával szemben előnyben részesítették a szép életet - a Kreml ölelésében.
Más kérdés, hogy Vlagyimir Putyin, Borisz Jelcintől el­térően - üzletember. Az ő pszichológiája - egy üzletember pszichológiája. Elődjénél sokkal jobban ismeri a korrupció szövevényét és természetét.
Ebben a vonatkozásban megállapíthatjuk, hogy nem bi­zonyult irigylésre méltónak a rendszeren kívüli ellenzék sem, amely, habár nincs képviselve a parlamentben, nagyon aktí­van megmutatta magát a tömegtájékoztatási eszközökben, és igyekezett magát a legfőbb szervezőjeként feltüntetni azok­nak a tömegtüntetéseknek, amelyek a Bolotnaja téren és a Szaharov sugárúton zajlottak 2011 decemberében, a poszt­szovjet történelem legszégyenteljesebb Duma-választásai után.
Parlamenten kívüli ellenzék - vagyis az, amelyiknek nincs legális képviselete a hatalmi intézményekben, beleértve a parlamentet is - mindig is létezett. Még a szovjet időkben is. Tulajdonképpen a kommunista rezsim egész ideje alatt is. Végső soron 1990-ig - amikor a tényleges többpártrend­szert legalizálták a Szovjetunió Alkotmánya 6. cikkelyének eltörlésével, és ezzel megszűnt az SZKP politikai monopó­liuma - csak a rendszeren kívüli politikai erők tudták kimon­dani ellenzéki nézeteiket. A rendszer ilyen ellenzői között túlsúlyban voltak a jogvédők, valamint azoknak a külön­féle „névtelen" etnoszoknak az érdekeiért küzdő harcosok, amelyekről azt tartották, hogy a Szovjetunióban üldözte­tésnek voltak kitéve. (Valójában azonban, én legalábbis így vélem, a szovjethatalom közreműködött egy sor olyan nép intézményesülésében, amelyek e hatalom közvetlen segítsége és hatása nélkül sosem jelentek volna meg. Ha nem követ­kezett volna be az 1917-es forradalom, a világ sose szerzett volna tudomást például a kirgizek létezéséről.)
Az 1990-es években a legjelentősebb parlamenten kívüli ellenzéki szerveződés a Nacionál-Bolsevik Párt volt, amelyet az ismert író, Eduárd Limonov, az Ez vagyok én, Edicska, az Egy lúzer naplója és A hóhér című, nagy port kavart regények szerzője keltett életre. Tulajdonképpen az NBP-t mindig is inkább Limonov art-projektjének tekintették - és valószí­nűleg az is volt -, semmint tisztán politikai szervezetnek. A nacionál-bolsevikeket viszont nem fiktíven üldözték, ha­nem nagyon is szó szerint, különösen a putyini időkben. A 2000-es években maga Limonov is meg néhány tucatnyi eszmetársa is megjárta a börtönt.
2005-ben új parlamenten kívüli ellenzék született, ami­kor oroszországi médiasztárok egy csoportja — akik közül érdemes kiemelni Julija Latinyinát és Szergej Parhomenkót - létrehozta az úgynevezett Bizottság-2008-at. Elnökévé az ex-sakkvilágbajnokot, Garri Kaszparovot választották. A Bi-zottság-2008 meglehetősen ambiciózus feladatot tűzött ki maga elé: megakadályozni az „Örökös" hadműveletet 2008-ban. Ugyanakkor ennek az informális szerveződésnek a tevé­kenysége nagyon gyorsan véget ért. Először is azért, mert a „bizottsági tagoknak" semmilyen tervük nem született arra, hogyan oldanák meg ezt a feladatot. Másodszor, váratlanul kiderült, hogy a sakk egyéni, nem pedig csapatsport, és Garri Kaszparov mint egyesítő politikus nem túl hatékony - túl­ságosan is nyilvánvalóan magára vállal mindent.
Jóval nagyobb jelentőségű és ragyogóbb kísérlettel mu­tatkozott be ez az ellenzék 2006-ban, amikor a „rendsze­ren kívüliek" gyakorlatilag teljes létszámban létrehozták a Másik Oroszország koalíciót. Ennek alapító ülését Moszk­va központjában tartották, az ötcsillagos Reneszánsz szál­lóban, az Olimpia sugárúton, a Másik Oroszország három társelnöke pedig Garri Kaszparov, Eduárd Limonov és az egykori miniszterelnök, Mihail Kaszjanov lett, aki az egész kezdeményezésnek külön csillogást és bizonyos hitelt adott. (Kaszjanovot olyan politikusként ismerjük, aki jól öltözködik, és elegánsan tudja viselni drága szemüvegét.) Még e sorok írója is aktív részese volt az alapítóülésnek, amelyen gyújtó hangvételű beszédet mondott. Akkoriban még frissek vol­tak az emlékek az ukrán „narancsos forradalomról" (2004), amely hosszú időre a radikális orosz ellenzékiek példaképévé vált. Egyébként a Másik Oroszország sem váltotta be állandó és alkalmi követői várakozásait. Szinte azonnal megkezdő­dött a csöndes, de kíméletlen harc az elsőségért Kaszjanov, Kaszparov és Limonov között. Különösen a koalíció közös elnökjelöltje ügyében. (Mintha a Kreml elfogadta volna a jelölését ennek a jelöltnek.) Kezdettől fogva úgy feltételez­ték (hallgatólagosan), hogy Oroszország legmagasabb állami posztjára az egész „rendszeren kívüli" ellenzék Kaszjanovot fogja jelölni, mint a trojkából a legtekintélyesebb személyt, aki megfelelően van pozícionálva a bürokratikus közegben. Ezt az álláspontot képviselte Limonov is, habár ő ideológi­ailag mintha elég messze állt volna az exminiszterelnöktől. Kaszparovnak azonban más elképzelései voltak: először az Oroszországi Központi Bank egykori vezetőjét, Viktor Geras-csenkót javasolta jelöltnek, ami kielégítette a balosokat, az­tán önmagát, ami nem elégített ki senkit, kivéve saját magát, illetve fő támogatóját és tanácsadóját, Kaszparov édesanyját, Klára Sazgenovna Kaszparovát.
Mindennek eredményeként, nem bírva el a belső feszült­séget, a Másik Oroszország 2007-ben egyszerűen szétesett. Előbb kivált belőle Kaszjanov, aki megsértődött, amiért az ő elnöki jelölése nem bizonyult konszenzusosnak. Aztán el-ha gyta a koalíciót sok független útitársa, az olyasfélék, mint én, akik rájöttünk, hogy ezt is megette a fene.
A Másik Oroszországot a parlamenten kívüli ellenzékiek táborában felváltotta az úgynevezett Nemzetgyűlés, amely úgy helyezkedett, mint „protoparlament". Ennek kezdemé­nyezői megint csak Kaszparov és Limonov lettek. Ez a pro­jekt mindössze azért érdemel figyelmet, mert ennek kere­tében hallatott magáról először mint politikai ambíciókat tápláló emberről az ismert orosz író, Dmitrij Bikov, a mai Oroszország fő és szupereffektív grafománja, a többkilós Borisz Paszternak- és Bulat Okudzsava-életrajzok szerző­je. Ahogyan a későbbiekben egy kritikus, Viktor Toporov mondta: a népi tiltakozások legfőbb eredménye - Dmitrij Bikov népszerűségének növekedése olyan nagyságrendig és határokig, amikor egy nyilvános fellépésért akár 300 000 rubelt (körülbelül 10 000 dollárt) is elkérhet. Fölösleges is tán mondanom, hogy a Nemzetgyűlés úgy ért véget, hogy el sem kezdődött.

2010-ben azonban a parlamenten kívüli ellenzékiek kö­zött felbukkant a remény. Ahogy egy orosz klasszikus mond­ta: fénysugár a sötétség birodalmában - Alekszej Navalnij. A Jabloko párt moszkvai szervezetének egykori helyettes vezetője, a posztszovjet történelemben az első nemzeti-de­mokratikus mozgalom megalakításának kezdeményezője; és ez a mozgalom, a Narod (Oroszország Nemzeti-Felszabadító Mozgalma) a civilizált posztbirodalmi, európai típusú naci­onalizmust hirdette és vallotta magáénak. Vagyis egy fiatal (1976-os születésű) politikus, aki idejében felfogta, hogy a nacionalizmus nem feltétlenül valami dohos, savanyú scsí és elnyűtt háncsbocskor szagát árasztó jelenség. Illetve, hogy a nacionalizmus és a demokrácia nagyon is összeegyeztethető. Sőt mi több: hogy bizonyos mértékig éppen ez az összekap­csolódás a támasza a modern, civilizált európai politikának. Amennyiben Oroszország ki akar gyógyulni a nem egészen kikúrált európai komplexusokból, és végre európai országgá akar válni (mert civilizációs hovatartozását illetően az is), akkor a nacionál-demokrácia nem más, mint ennek egyik kulturált és ésszerű receptje.
Navalnij politikai karrierje rohamosan fejlődött - még ha az informális térben is. 2010 elején — hatalmas előnnyel az ellenfelei előtt, akik között pedig abban az időszakban jóval ismertebb politikusok is akadtak, beleértve Borisz Nyemcovot vagy a nagy üzletembert, Mihail Prohorovot - megnyerte a virtuális (az orosz Interneten szervezett) szavazáson Moszkva főpolgármesteri választását, miután a netes szavazók több mint 40%-ának szavazatát kapta meg. Aztán Navalnijnak sikerült megszerveznie néhány nagyon hatásos és egyúttal nagyon hatékony korrupciós leleplezést: mindenekelőtt a Transznyefty állami vállalatnál történt 4 milliárd dolláros lopást, amelyet a Kelet-Szibéria-Csendes-óceán olajvezeték építésén követtek el. Még a kisverebek is erről az esetről csi­ripeltek, és a leleplezőnek szó szerint összoroszországi hír­nevet szerzett. Ennek a botránynak a hullámán hozta létre Navalnij a Korrupcióellenes Alapítványt, amelynek ügyve­zető igazgatója Vlagyimir Asurkov, az Alfa Konzorciumnak, a mai Oroszország egyik legnagyobb ipari-pénzügyi üzlet­csoportjának egykori topmenedzsere lett. A nagykapitalista egyúttal tudtul adta, hogy támogatni fogja a „Navalnij-féle" ellenzéki politikát.
Ezt követően Navalnijnak, ahogy Oroszországban mon­dani szokás, nagy mázlija lett. Hosszú tárca jelent meg róla előbb a The New Kórtérben, aztán a befolyásos politikai he­tilapban, a Time-ban is. Ráadásul a második esetben a cikk címe nem több, nem kevesebb volt, mint hogy Meg tudja-e menteni ez az ember Oroszországot?
2011-ben, az első, valóban tömegesnek mondható meg­mozdulások idején Alekszej már első számú ellenzéki csillag lett. Éppen ő lett a legkiemelkedőbb alakja annak az Állami Duma-választások meghamisítása elleni tüntetésnek, amely Moszkvában, a Csisztije Prudin zajlott le december 5-én, annak másnapján, hogy kihirdették a szavazás botrányos eredményét, amely hivatalosan az Egységes Oroszország nagyon is vitatható győzelmét hozta. A tüntetésen 10 000 ember vett részt, ami akkoriban észveszejtőnek hatott. Hogy mindössze öt nap múlva a Bolotnaja térre ennek az ötszörö­se fog kijönni, akkor azt még senki sem tudta. A Csisztije Prudin megtartott rendezvényt követően Navalnij és néhány támogatója (beleértve Hja Jasint is, a fiatal ellenzéki vezető egyik kiváló, de eddig háttérben maradt idősebb társát, aki leginkább arról nevezetes, hogy ő a barátja a nagyvilági szép­ségnek, Kszenyija Szobcsaknak) elindult egy engedélyezet-len felvonulással a Központi Választási Bizottság épületéhez, hogy „vasból és haragból ötvözött érc-versemet szemükbe vágjam"*. Az épülethez vonulás, amelyet gondosan elkerített néhány sornyi rendőr, azzal végződött, amivel kellett is: az ellenzékiek adminisztratív letartóztatásával, tíznapos elzá­rásával. A szentimentális moszkvai liberálisok és a hozzájuk hasonló állampolgárok, akik már 150 éve éreznek együtt az orosz forradalmárokkal, e felvonulásban - amelynek kö­vetkezménye néhány súlyosabb-könnyebb letartóztatás lett - felfedezhették a bátor ifjak gesztusát. Ami csak részben volt igaz. Egyfelől Navalnij, aki gondolatban már próbálgatta magára a legfőbb ellenzéki koronáját, megértette: ha nem ültetik le a legmegfelelőbb pillanatban, protestáló nyája va­lódi hőse sose lesz belőle. Másfelől: fontos volt neki, hogy kitérjen a 2013-as elnökválasztásokon való indulás elől. He­lyesen kiokoskodta, hogy a) a parlamenten kívüli ellenzék túlnyomó többsége felajánlja neki a jelöltséget, és egy ilyen helyzetben ezt visszautasítani elég szégyenletes lesz; b) nagy pénzek és a legnagyobb szövetségi tévécsatornákhoz való hozzáférés hiányában sokszázaléknyi szavazatra nem szá­míthat, márpedig egy megalázóan alacsony eredménnyel idő előtt eltemetheti magát mint össznemzeti szintű politi­kust, ugyanolyan marginálissá válik, mint a többé ellenzéki. Az új politikuscsillag dilemmáját ragyogóan megoldotta a moszkvai rendőrség és a Szimferopolszkij bulváron található fogház, ahol a politikai foglyokat tartják. Komor hely ugyan, de a fogva tartás körülményeit tekintve sokkal előnyösebb, mint egy szokványos, köztörvényes börtön.
Navalnij a későbbiekben eljátszott még néhány ilyen kom­binációt, hogy mobilizálja követői támogatását, és egyút­tal elrejtse pályafutása folytatásának igazi elgondolását. Az alábbiakban erről fogok beszélni.
Lehet, hogy a fiatal politikuscsillaggal karrierje bizonyos szakaszában gonosz tréfát űztek. De az is lehet, hogy a dolog lényege más. Például a magabiztosság hiánya és a félelem, amit gyakran fed el hangsúlyozott durvaság. A 2012-es év Navalnij számára politikai pangásnak és a bukás határát jelző szélcsendnek bizonyult. Nem mozdult előre, inkább talán néhány lépést még hátra is lépett, és elveszítette egy részét gyorsan jött támogatóinak. Nem alapított pártot - pontosab­ban tessék-lássék támogatta az Asurkov által indítványozott Népgyűlést, de az új szervezethez formálisan nem csatla­kozott. 2012-ben tartották meg az ellenzékiek úgynevezett Koordinációs Tanácsába a választásokat - mindenki arra számított, hogy a vezetője Navalnij lesz, és ez lehetővé teszi számára, hogy úgy pozícionálja magát, mint az összes orosz eszmékre egy konkrét pillanatban feltétlenül szükség van a hatalomhoz vezető úton a következő határ eléréséhez, olya­nokkal fegyverkezik fel a fiatal ellenzéki;
- a szociopátiát, vagyis az emberi kötődés hiányát; Navalnij számára nem léteznek barátok vagy ellenségek, számára az egész emberiség csupán hasznos és haszontalan emberek­ből áll, ráadásul az adott pillanatnak megfelelően, és eny-nyi; maga Putyin teljes egészében emberi kötődésekből áll (aminek köszönhetően oly fesztelenül érzik magukat a mai Oroszországban végtelen számú barátai), és a szociopatákat meg a szociopátiát gyanakvással figyeli.
Nem is beszélve arról, hogy Alekszej Navalnij fiatal, jóké­pű (tiszta árja, szőke bestia, nincs benne semmi délies, sem keleties, ritkaság ez a történelmi Oroszországban, ahol vakarj meg egy oroszt, tatárt - vagy zsidót, vagy csecsent - találsz). Minden megvan benne ahhoz, hogy Oroszország fennállá­sának döntő szakaszában magához kaparintsa a hatalmat.
Van még egy elképzelés, mely szerint Navalnij úrra ko­molyan megsértődött Csecsnya nagyhatalmú ura, Ramzan Kadirov, akit az ellenzéki vezető egyáltalán nem korrekt módon, útszéli hangnemben szidalmazott. Az utóbbi időben olyan hírek járják, hogy 2012-ben már tervezték Navalnij megsemmisítését is. A leszámolást azonban az utolsó pil­lanatban leállította a Kreml, amely felfogta, politikailag milyen katasztrofális kimenetelű lehet egy ilyen forgató­könyv. E híresztelések hitelességének értékelésébe egyelőre nem fognék.

Végeredményben a kirovi városi bíróságon lezajlott, Naval­nij elleni büntetőper lehetőséget adott az ellenzéki vezetőnek, hogy még egyszer nagy levegőt vegyen. És mindez elröpí­tette őt egyenesen a moszkvai főpolgármesteri választásra.

Arról, hogy mivel végződött Putyin és ellenzéke számá­ra a legitimáció, a következő fejezetben fogunk beszélni. Egyelőre csak annyit mondok, hogy Navalnij végleg min­den ellenzéki közeg és réteg bálványa lett, miután a szava­zatoknak nem kevesebb mint 27,24%-át kapta meg. Sok vonatkozásban éppen amiatt, mert a kirovi ügyben július 17-én öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ami heves felháborodást váltott ki mindenkiből, aki nem szereti Pu-tyint. Másnap, július 18-án pedig, miután aláíratták vele, hogy nem hagyhatja el az országot - micsoda szenzáció -, kiengedték a börtönből, a hivatalos verzió szerint addig, amíg megvizsgálják az elítélt fellebbezését. És ezzel lehe­tőséget kapott arra, hogy részt vegyen a választásokon, és saját érdekeire használja fel az összes ellenzéki energiát, rosszat is és jót is, amilyen csak felgyülemlett a tizenöt­milliós megapolisz falai között.
Putyin hosszú éveken át nem küzdött az oroszországi el­lenzékkel, mivel nem volt rá szüksége.

Én úgy ismerem az ellenzékünket, mint a tenyeremet. A posztszovjet OF-ben az ellenzéki tevékenység éveken át lényegében a biznisz egyik formájává vált, mégpedig a válasz­tók szavazatainak vagy egyszerűen a népi kezdeményezésnek (feltételesen szólva, a Bolotnaja téri energiának) pénzre váltá­sává. Ennyi az egész. Ezért van az, hogy ellenzéki körökben egyáltalán nem kevesebb tolvajjal és rablóval találkozhatni, mint a hatalommal azonos nevű pártban. Egyszerűen csak az ellenzékiek egy csoportja a Kremlhez való közelségével keres pénzt, a másik pedig a demonstratívan bemutatott, ellene folytatott harccal. Ennyi az összes különbség.
Az OF-ben az utóbbi húsz év során végzett ellenzéki mun­ka alapsémáját körülbelül és nagy hitelességgel a követke­zőképpen lehet leírni:

1.  Kinyilvánítani a „véreskezű rezsimmel" (a jelcinivel és/ vagy a putyinival) szembeni kibékíthetetlen ellentétet.
2.  Potenciális szponzorokhoz fordulni (lényegében bárki­hez, aki gazdasági ügyek miatt elmenekült) azzal az ajánlat­tal, hogy adjon 100 millió dollárt az OF-ben kirobbantandó forradalomra.
3.  Rögtön ezután elmenni a Kremlbe, és azt mondani, hogy hajlandó vagyok lemondani a forradalomról, mondjuk, 1 millió dollárért, és hét megjelenésért az l-es tévécsatornán.
4.  Részben felvenni a 2-es és 3-as pontban megjelölt öszszegeket.
5. Bejelenteni, hogy semmin se lehet változtatni, amíg Putyin van hatalmon.
6. Bejelenteni, hogy Putyin sosem távozik a hatalomból, ezért nem lehet semmin se változtatni.
7. Megtartani az esedékes sajtótájékoztatót arról, milyen kegyetlen represszióknak vagyok kitéve azzal, hogy kevés whis­kyt töltöttek a poharamba a milliós városok drága bárjaiban.


Higgyenek a tapasztalatomnak, pontosan így működött a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzékiek nagy része.
A Kreml a Putyin nevével fémjelzett időkben őszintén érdekelt volt az éppen ilyen ellenzék életképességének fenn­tartásában. Mert mindannyian ugyanabból az alomból va­lók. Sziámi ikrek, csak aszimmetrikusak - az egyik nagy, a másik kicsi.
A helyzetet felfrissítette Navalnij mint valódi, nem papír­masé és nem játék hatalomkövetelő felbukkanása.
De Navalnij természetesen nem az oka és nem a forrá­sa, hanem a következménye lett azoknak a folyamatoknak, amelyek megértek az orosz társadalomban Vlagyimir Pu­tyin vezetése alatt.
Ez a hatalom kiégett, és túlélte önmagát. A társadalom aktív része, a művelt orosz polgárok (a ROG-ok) számára, akikből a Putyin-ellenes erő magva kikerül, az orosz el­nök és társai kollektív megunt férjjé váltak. Akit a felesége mindenképpen ki akar paterolni a házból, mindegy, hogy az hányszor hoz virágot és hány csodás bókot mond neki.
Ebben az értelemben a politikai „megunt férj" sorsa már nem függ munkája gyümölcsétől. Sem a gazdasági és tár­sadalmi mutatóktól. A stabilitás a ROG-ok számára jóból rosszá változott.
Igen, a ROG-ok nem a többségét alkotják az országnak. De éppen ők azok, ahogyan az a történelemben lenni szo­kott, akik politikai divatot teremtenek és trendeket jelölnek ki. Ebben az értelemben az, hogy mit gondol a Bolotnaja té­ren 20-30-50 ezer ember, fontosabb, mint az a tudatos vagy öntudatlan álláspont, amelyet az a száz melós képvisel, aki a Nyizsnyij Tagil-i Uralvagonzavodban dolgozik, és ahová Putyin gyakran ellátogatott a 2012-es választási kampány idején. (A választások után pedig az Uralvagonzavod igazga­tóját, Igor Holmanszkot, aki a nyilvánosság előtt különösen heves kifejezését adta az elnök iránti odaadásának, Putyin kinevezte az uráli körzet biztosává.)

Akkor mégis mi késztette Putyint a visszatérésre?

Hajlamos vagyok annak feltételezésére, hogy nem kis sze­repet játszott ebben az „arab tavasz" - a 2010-ben egymást követő forradalmak a Közel-Kelet és Észak-Afrika orszá­gaiban. Ahogyan a posztszovjet térségben, 2003-2005 so­rán lezajlott „színes forradalmak" esetében is, hősünk most sem hitt e folyamatok spontaneitásában, abban, hogy azok mindösszesen a népek aktív tömegeinek reakciói a végtelen hosszú ideje, leválthatatlanul hatalmon lévő vezetők tény­kedésére, akik az állami apparátusban megszilárdították a totális korrupció rendszerét. A gyanakvó természetű VVP megint úgy számolta, hogy a Nyugat arra az elhatározásra jutott, hogy végez a Nyugathoz lojális régi autokratákkal, és megteremti az irányított káosz terepét - ahogyan azt az USA és szövetségesei a harmadik világban szokták, hogy megőrizzék a moderátor-ország exkluzív szerepét mindenféle konfliktushelyzetben. Következésképpen efféle forgatókönyv megvalósítására 2012-2013-ban Oroszországban is lehetett számítani. Márpedig egy külső beavatkozás esetében, ame­lyet a putyinizmus összes ellenségéből és bírálójából álló „ötödik hadoszlop" támogat, az erőtlen Medvegyev nem bol dogulna a helyzettel. Oroszországot az a veszély fenyegette, hogy hasonlatos lesz Tunéziához vagy Egyiptomhoz. Kényes helyzetekben egy gyakorlott vezérre van szükség, aki képes kiállni magáért és az országért. Akinek van tapasztalata a „Nord-Ost" és a beszláni terrorista akciók kezelésében, és nem fél meghozni akár kegyetlen intézkedéseket is, ha fel tétlenül szükséges. (De nem él vissza velük, ha a kegyetl

ségre nincs kellő alap.) Az Epimétheusz-szindróma ismét 100%-ig működésbe lépett. A „rosálás" politikai veszteségeit nehéz lenne túlértékelni. Vlagyimir Putyin, miután bejelentette visszatérési szándé­kát az elnöki posztra, és ezzel lenullázta a hűséges Dmitrij Medvegyevet, aki 2011. szeptember 24-ig sok művelt orosz polgár számára jelentett reményt (még ha halvány, bizonyta­lan reményt is), kinyitotta Pandóra szelencéjét (megint jusson eszünkbe Epimétheusz!), és ezzel elindította a peresztrojka-2 rohamtempóban kifejlődő folyamatát - az 1980-as évek gor­bacsovi peresztrojkájának analógját. Hogy megértsük e folya­mat lényegét, vissza kell emlékeznünk, mi is volt az a másik, tőlünk időben viszonylag már távoli peresztrojka, amely a Szovjetunió szétesésével végződött. Egyáltalán nem felülről megvalósított liberális reformok rendszere volt, mint ahogy a sok felkészületlen megfigyelőnek tűnhet az évek távlatá­ból. Mihail Gorbacsovnak nem volt semmiféle következetes, önellentmondásoktól mentes reformstratégiája. Nem előtte járt a történelmi eseményeknek, hanem kullogott utánuk. Célja nem a kommunista vezetők leváltása volt, éppen ellen­kezőleg, azok megtartása és megszilárdítása. Ennek érdeké­ben egymást kizáró lépéseket valósított meg - és ezzel hol gyengítette a rezsimet, hol megpróbálta „meghúzni a csava­rokat"; emlékezzünk csak vissza az 1989-es tbiliszi, vagy az 1990-1991-es vilniusi és rigai repressziókra. A peresztrojka folyamata, amely mind a kései kommunizmus válságának, mind pedig a Gorbacsov-féle pártelit politikájának terméke volt, két fontos és alapvető vonással rendelkezik:
1. A társadalom aktív részének mérhetetlen elidegenedése a hatalomtól.
2. A gazdasági-politikai elit kiábrándulása a rendszerből, amely mellesleg ezt az elitet létrehozta és táplálta.
A Szovjetunióban, mint olyan országban, amelynek fő feladata a meg nem valósult kommunista projekt megteste-sítése volt, a peresztrojka fejlődése és a birodalom széthullá­sa elkerülhetetlenné és visszafordíthatatlanná vált, amikor a helyi párttitkárok felfogták: a rendszer kimerült, és nem életképes. Ez akkor következett be, amikor meggyőződtek róla, hogy az a rezsim, amely képes űrhajókat fellőni a vi­lágűrbe és a világot szupermodern atomfegyverekkel fenye­geti, semmilyen mértékben, még a legprimitívebb szinten sem képes jóllakatni a népét. Ennek megfelelően a befolyá­sos, különféle szinteken óriási hatalommal rendelkező párt­munkások életszínvonala lényegesen alacsonyabb, mint az egyszerű európai és észak-amerikai polgároké. Ez pszicho­lógiai robbanást eredményezett, amely előfeltételül szolgált a politikai robbanáshoz.
Valami hasonló dolog történt 2011-ben a putyini Orosz­országban is.
A társadalom aktív része - a művelt orosz polgárság (ROG) - teljes egészében megvonta bizalmát a putyini hatalom­tól. Ez a hatalom, ugyanúgy, mint az 1989-1990-es SZKP, „megunt férjjé" vált: akármennyi virágcsokrot is visz és akár­milyen bókokat is mond a feleségének, az egyetlen pozitív perspektíva a válás.
Összességében az elit - vagyis azoknak az embereknek a csoportja, akiknek közvetlen közük van a legfontosabb döntések meghozatalához - ráébredt, hogy a totális kor­rupció rendszere kimerült. Putyin uralkodásának elején (2000-2004), amikor a sáp nem haladta meg a 20%-ot, a korrupció még a gazdaság mozgatórugója, sőt, bizonyos liberális reformok előmozdítója is volt. Később pedig a pangás beállásának eszköze. De a XXI. század első évti­zedének végére, amikor a sáp akár az 50%-ot is megha­ladhatta, világossá vált, hogy ez a gazdasági mechanizmus önmaga megsemmisítése felé halad.



A „putyinómia" csődje: hogyan és mikor?
Oroszországra belátható időn belül nagyon komoly gazda­sági problémák várnak. Szakértők, közöttük a jelen sorok szerzője is, erre már 2004-2005-ben felhívta a figyelmet. A kormányzó orosz elit ezekre a figyelmeztetésekre nem figyelt fel: úgy tűnt, az olajár növekedése mindent elfed és leradíroz, akár 20-30 évre előre is.
Bizonyos kijózanodás 2008 őszén következett csak be, a gazdasági világválság beköszöntével, amely különösen fáj­dalmasan érintette Oroszországot. Ma az olaj ára megint viszonylag magasan áll, de az orosz elit már tudja, hogy a vég már elkezdődött. Putyinnak elég bölcsnek kellene lennie ahhoz, hogy ne akarjon 2018-nál tovább a posztján marad­ni. Akkor marad esélye arra, hogy a „putyinómia" csődjét a következő hatalomra hárítsa át.
De vajon felfogta-e ezt? Ténykedéséből és döntéseiből ítél­ve valószínűleg nem, vagy legalábbis nem egészen.
Mielőtt elemezni kezdenénk a csődkilátásokat, határozzuk meg a „putyinómia" fogalmát. Bár a megnevezés, termé­szetesen, feltételes. Olyan posztszovjet gazdasági modell ez, amely még Borisz Jelcin alatt kezdett kialakulni az 1990-es évek elején, végleges vonásait azonban Oroszország második elnöke alatt nyerte el.

A „putyinómiának" két alapvető tulajdonsága van.
Először is a „potyagazdaság" {ekonomika haljavi). A „haljava" szónak a szputnyik, pogrom, peresztrojka szavakhoz hason­lóan eredeti orosz formájában, fordítás nélkül be kell ke­rülnie a különböző nyelvekbe. Nem egyszerű lefordítani, viszont minden orosz érti különösebb magyarázat nélkül is - úgy látszik, benne van a vérünkben. Eredete valahonnan az orosz népmesékből származtatható, ahol a gazdasági kérdé­sek megoldásáért a terülj-terülj asztalkám volt felelős, amely ingyen látta el gazdáit bármilyen mennyiségben étellel, no meg a kemence, amelyről a mesehős, Jemelja le se mászott, úgy oldotta meg a fontos problémákat. Jogi bikkfanyelven a „haljava" talán úgy határozható meg, mint „alaptalan meg­gazdagodás". A „putyinómiában" minden valós szellemi- és munkabefektetés nélkül szokás gazdasági eredményeket el­érni. Azok a lépések, amelyek a fenti befektetést igényelnék, végül nem valósulnak meg.
Másodszor, ez a totális korrupció gazdasága. Az alapve­tő gazdasági (és az azokat kiszolgáló politikai) döntéseket itt akkor és csakis akkor hozzák meg, ha sokat lehet velük lopni. Ha nem lehet velük lopni, a döntés egyszerűen nem születik meg, vagy hosszú időre konzerválják ötlet-állapot­ban. Ezért nevezik a „putyinómiát" még KJO Ökonómiának (Kenőpénz, Jutalék, Osztalék) is.
A „putyinómia" nem a teremtés, hanem az elosztás öko­nómiája. Az elosztható forrás - az orosz állam mint feneket­len hordó. A „putyinómia" legfőbb gondja - a Szovjetunió örökségének felhasználása, mivel a Szovjetunió összeomlása után semmi lényeges sem az iparban, sem az infrastruktúrá­ban, sem a tudományban, sem a technikában nem jött létre Oroszország területén.
A „putyinómiát" egyáltalán nem az állam irányítja, mint ahogyan azt sok európai, aki teletömte a fejét a hazai meg az orosz sajtóval, feltételezi. Az állam itt csupán tartalékfor­rás és a korrupciós jövedelem elosztásának kiszolgálója, de egyáltalán nem olyan teljes jogú szubjektum, amely képes és köteles döntéseket hozni a saját (vagyis az össznemzeti) érdekeinek megfelelően. A „putyinómiában" két embercso­port uralkodik:
a)  az elosztó, aki gondoskodik a pénzeszközök elosztásá­ról, annak eszközeiről és arányairól;
b)  az őr, aki őrzi az elosztott javakat (vagy az elosztás után maradt anyagi javak illúzióját).
Mindkét tevékenység igen egyszerű. Annak megértésén alapulnak, hogy az ember minden jólétet potyán kap, és sem komoly felkészültség, sem következetes munka nem szükségeltetik ennek a jólétnek az eléréséhez. Csak jókor, jó helyen kell lenni hozzá. Például az üköregapámon keresztül elfoglalni a Gazprom igazgatóhelyettesi posztját, mondjuk, azét, aki az állati zsiradék felvásárlásáért felelős.
Az igazi tandem, amelyik ma Oroszországot kormányozza, az nem a Putyin-Medvegyev páros. Mindent az Elosztó és az Őr univerzális, mindenütt jelen lévő szövetsége irányít.
Az elosztó — eloszt. Az őr — őriz. Hogy mit őriz, ő maga sem tudná megmondani. Még akkor sem, ha tagolt beszéd­del rendelkezik, ami egy őr esetén ritkaságszámba megy. De ez nem is fontos. A fontos az őr exkluzív státusza a hatalmi rendszerben.
Moszkvában minden drága étterem bejárata előtt őr áll. Arcára nem mindennapi, sőt, azt mondanám, rendkívüli büszkeség ül ki. Ezen az arcon minden kérdésünkre választ lelhetünk, egyetlenegyet kivéve: hát te, öregem, mit csinálsz itt? Minek ácsorogsz itt? A nyugati világban nem állnak őrök a jobb éttermek előtt. Azért nem, mert ha valami gond van, kihívják a rendőrséget. Mert tudják, hogy a rendőrség kijön, és megoldja a problémát minden anyagi ösztönzés nélkül.
Oroszországban az őr, ugyanúgy, mint az étteremben, nem oldja meg a biztonsági problémákat. Például ha vere­kedés tör ki, az őrnek azonnal eszébe jut, hogy az OF törvé­nyei nem engedik, hogy beavatkozzon, nehogy megsértse az emberi jogokat. Csak áll a bejáratnál, hogy megvető, állati felsőbbrendűséget kifejező pillantásával elriassza a vendéget. Hogy megmutassa: az őrzött étterem nem arra való, hogy étkezzenek benne, az őrzött ország (az OF) pedig nem arra, hogy éljenek benne. Ha felmerülnek emberi igényei, bele­értve a tulajdon méltóságérzetét is, akkor jobb, ha más he­lyet keres magának.
A „putyinómia" nagyon kedveli a nehezen megvalósítható, óriási költségvetésű projekteket. Az ok nyilvánvaló: minél nagyobb volumenű a költségvetés, annál többet lehet belőle ellopni. A költségvetés forrása általában az állam, amely de facto személytelen, ezért mindezt jól tűri.
A jól értesült szakértők számításai szerint a 2014-es szo-csi Téli Olimpiai Játékok összköltsége körülbelül 60 milli­árd dollár. Összehasonlításképpen: az előző, vancouveri téli olimpia kevesebb mint 2 milliárd dollárba került - vagyis 30-szor (!) kevesebbe.
Miért ennyire drága Szocsi? Mert a szubtrópusi város, amely a hegyek és a tenger közé ékelődött, gyakorlatilag egyálta­lán nem alkalmas a téli játékok megrendezésére. Csakhogy az orosz hatalom, élén Vlagyimir Putyinnal, erre csak 2013 elején jött rá, egy évvel az olimpia tervezett megnyitója előtt.



Mindeközben a „putyinómia" nem önjáró. Állapotát két olyan külső paraméter határozza meg, amelyekre Oroszor­szág valójában nem tud hatással lenni:

-   a kőolaj világpiaci ára
-   a külföldi spekulatív tőke részvételének aránya az orosz­országi pénzügyi rendszerben.
A 2008-as válság idején, amikor az olaj világpiaci ára barrelenként 120 dollárról 60 dollárra esett, Oroszország szövetségi büdzséjében egy pillanat alatt 100 milliárd dol­láros lyuk keletkezett. A spekuláns befektetők pánikszerű menekülése következtében pedig az orosz tőzsdeindexek a harmadukra csökkentek.
A kormányzathoz közel álló orosz szakértők - mint pél­dául az úgynevezett Stratégiai Kutató Központ, amelyet 1999-ben hoztak létre a kormányzó elit putyini nemzedéké­nek intellektuális kiszolgálására - folyamatosan azt állítják, hogy ha a kőolaj világpiaci ára a barrelenkénti 80 dollár alá esik, az az ország gazdasági csődjéhez vezet. Nem bizonyos­fajta válsághoz, hanem egyenesen csődhöz, mivel semmiféle tartalékalap, amit csak létrehoztak Vlagyimir Putyin idején, nem lesz elegendő ahhoz, hogy ilyen esetben betömködjék vele a szövetségi költségvetésben keletkező lyukakat. Nem is beszélve a hazai infrastruktúráról (utak, csővezetékek stb.), amely modernizálásért kiált, és minden nappal egyre siral­masabb állapotba kerül.
Ebből a szempontból az utóbbi időben szolidárist vállalt a hírhedt Alekszej Kudrin is, aki annak ellenére, hogy 2011 végén távozott a kormányból, amennyire ezt meg lehet ítél­ni, továbbra is Vlagyimir Putyin barátja és bizalmasa ma­radt. A Kudrin vezetése alatt álló társadalmi szervezet, az Állampolgári Kezdeményezések Bizottsága mára a Putyin-hoz közel álló körökben jelentkező aggodalmak egyik leg­főbb forrása lett. Állandó morgolódás hallatszik tőlük: az olajbiznisz hamarosan bedől, Oroszország és gazdasága pedig erre nincs felkészülve. Ideje elgondolkodni, és többek között csökkenteni a büdzsé őrületes és meggondolatlan kiadása­it, beleértve a Medvegyev-Szergyukov-féle 600 milliárdos programot. Valóban: minek a hadsereg újrafelszerelése, ha állandóan csak zsugorodik, mint a szamárbőr, miközben nem is annyira katonai, mint inkább rendőri funkciókat lát el: az orosz hadsereg nagy háborúra már nem készül, viszont a putyini rendszerben csalódott orosz polgárok potenciális elégedetlenségét elnyomni nagyon is aktuális feladat.
A kőolaj világpiaci árának csökkenésére a szakértők egy sor potenciális okot felhoznak. A legfontosabb: az Európai Unió és az eurozóna valószínűsíthető gazdasági instabilitása. A Stratégiai Kutató Központ és Kudrin csoportja is egyetért abban, hogy például Görögország kilépése az eurozónából, és visszatérése a nemzeti valutához, a drachmához össze fogja zúzni Oroszország pénzügyi-gazdasági rendszerét is. Hiszen Európa az oroszországi energiahordozók legnagyobb fogyasztója, márpedig ez az az alapvető árucsomag, amit az ország exportálni tud. Ezért az európai gazdaság minden betegsége átterjed Oroszországra is, és elképzelhető, hogy ez utóbbira nézvést halálos végkimenetellel...



Belkovszkij kézirata 2013-ban készült, az olajár zuhanás előestéjén...
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,706 MODIFIED: 2021.01.22 22:13:44.MD5: f5341ba7412a090aa762cfdb4916ed98 STATUS: OK  This window is : x