– Kezdjük a visszatekintést a gyermekkoroddal. Ragyolcon a mai napig ott áll a családi ház, amelynek az udvarán felnőttél. Milyen gyermek voltál?
– Arról, hogy milyen gyermek voltam, az anyukámat részletesen kikérdeztem. Tizenegy éves koromtól írok naplót, tehát már huszonnyolc éve vezetem. Az első tizenegy év is megvan tömören. Izgága, energikus, a homokozóban a társaság középpontja, érzékeny, nagy állatbarát – rengeteget időt töltöttem az állatok között, nagymamámmal jártam a szövetkezetbe. Az udvar is tele volt mindenféle jószággal, így talán nem meglepő, hogy hosszú éveken keresztül állatorvos szeretttem volna lenni.
– Mikor kezdett kirajzolódni, hogy mégiscsak a szinház világa vonz igazán, ki ébresztette fel benned az alvó oroszlánt?
– Már a ragyolci oviban is én voltam az ,,ügyeletes” szavaló, számomra nem okozott gondot kiállni és szavalni. Édesanyám nevelőnő volt, s volt egy színjátszó csoportja Csákányházán. Talán ott kezdődött 1987-ben, A bababolt című kiselőadásban én voltam a gonosz baba. Az idős emberekkel nagyon szerettem és a mai napig nagyon szeretek beszélgetni a régi szép időkről, a háborús eseményekről, így a színház mellett a másik nagy szerelmem a történelem lett.
– Füleken tagja voltál a Zsákszínháznak, ahol találkoztál Danyi Irénkével is, aki egykoron a kassai Thália Színház tagja is volt.
– A Zsákszínházba tizenhat évesen kerültem, anyukám ott játszott, de Danyi Irénkével akkoriban nem játszottam. Csak később ismertem meg. Nem volt sikeres a magyar-történelem felvételim az érettségi után, így a komáromi Jókai Színházhoz kerültem, majd átszerződtem Kassára, ahol három csodálatos évet töltöttem a pozsonyi főiskola előtt.
– Shakespearet idézve, „színház az egész világ”, téged mi az, ami vonz a színház világában?
– Egy maréknyi csapattal hitet és örömet adni az embereknek. A diplomamunkámat is a publikumról írtam. Nem azért lettem színésznő, hogy ,,Ide nekem a tízezer wattot és ünnepeljetek!” A színész médium. Kölcsönadja a testét és a hangját annak a személynek két-három órára, akit a drámaíró megálmodott. Venczel Vera nyilatkozta valahol, hogy boldog ember a színész, mert héttől tízig meg van oldva az élete. De az is nagyszerű érzés, amikor a színész kapja a visszajelzést a nézőtől, hogy ez és ez megérintette, valamit átformált benne, máshogy látja a világot. Ez csapatmunka és csak jó csapatmunkával lehet maradandót alkotni, de ez nemcsak erre a szakmára igaz.
– Aki az álmait szeretné megvalósítani és a színészetet választja kenyérkereső szakmának a Felvidéken, az Kassán vagy Komáromban, esetleg Magyarországon illetve szlovák nyelvű színházban próbálhat szerencsét. A főiskola elvégzése után Komáromba, a Jókai Színházhoz szerződtél, s itt talált rád a boldogság is, amelyből aztán megszületett a kisfiad, Adorján.
– Adorján apukájával a kasai Thália Színházban ismerkedtünk meg. Már öt éve lassan, hogy nem élünk együtt, de mind a mai napig jó viszonyban vagyunk és teljes mértékben együtt neveljük a fiunkat, aki már kilencéves.
– A kisfiad születésével teljesen megváltozott az életed. Hogyan látod, az új generáció mennyiben más mint a te generációd?
– Próbálok – s eddig még sikeresen – szélmalomharcot vívni a számítógépes játékokkal és a televízióval. Adorján focizik, kapus, és hetente öt edzése van. Nagy örömmel tölt el, hogy nem gépfüggő, hanem intenzíven sportol, emellett kitűnő tanuló. Úgy látom – tisztelet a kivételnek –, hogy a mai gyerekek igazán keveset játszanak együtt. A játék öröme elveszett, sokkal izgalmasabbnak találják a virtuális világot, ami elszomorító a számomra. A könyv szeretetére is nevelem a fiamat. Lételemem az olvasás és a tanulás már gyerekkorom óta. Többet kinn a szabadban együtt, mint benn a szobában a virtuális világunkban – üzenném a mai fiataloknak!
– De ne feledkezzünk meg a színházról sem, hiszen nagyon sok előadásban állhattál a komáromi deszkákon. Melyek azok a szerepek, amelyek elkísérnek egy életen át?
– Nagyon sok szép szerepet sikerült eddig eljátszanom. Ha ki kell emelnem valamelyiket, akkor talán Parti Nagy Lajos Ibusárjának Sárbogárdi Jolán szerepe áll hozzám talán a legközelebb, amit most „kvázi” monodráma formájában csináltunk meg a Csavar Színházzal Gál Tamás rendezésében, de nagyon szeretttem Spiró György Prah című kétszemélyes darabjában is, – amelyben Mokos Attila volt a partnerem –, a Nő szerepét. A színésztársak közül ő az az ember, bátyám, barátom, aki mind a mai napig segít, és mint színésztől is, nagyon sokat tanultam tőle.
– Fülekre jártál gimibe, ahonnét több embernek is a színészetet választotta. Hadd emeljem ki Kerekes Vicát, aki ma három országban is otthonosan mozog. Mennyiben játszik ebben szerepet az, hogy a gimiben immár több mint két évtizede működik az Apropó Diákszínpad, s már a harmadik évtizedét „tapossa” a Mázik István irányította Zsákszínház is?
– Igen, Kerekes Vica is Fülekről indult. Szvorák Zsuzsika nagyszerűen csinálja a kisszínpadot. Sajnos, engem nem tanított.
– Azt szokták mondani, minden színész a színház mellett titokban lelke mélyén film vagy televíziós szerepekről is álmodik.
– A sors megkínált már pár filmszereppel is Nagy élmény volt Koltai Róbert Világszám című filmjében játszani, amelyben Jiří Menzel, Tordy Géza, Gáspár Sándor és Koltai Robi partnere lehettem. A Barackliget és a Köszönöm, jól címü szlovák filmek forgatására is nagyon szívesen emlékszem vissza. A kabaré világába is belekóstolhattam, két évig a TV2-ben a Mi kérünk elnézést című politikai kabaréban játszhattam.
– Utóbbi időben egyre több színésznő bájaival találkozunk a Playboy oldalain. Te levetkőznél, ha felkérnének rá?
– Szerepen belül már megtettem kétszer is. Ha adekvát és nem öncélú, magamutogató, ha helye van a darabban, akkor természetesen gondolkodás nélkül ledobom a ruhámat, de nem tartozik a vágyálmaimhoz, hogy csak „úgy” vetkőzzek. Arra ott vannak a huszonéves bombanők, csinálják, ha jól esik, s ha mással nem tudnak kitűnni.
– Mennyire érintett fájdalmasan, hogy Szvrcsek Anitával együtt kidobtak a komáromi Jókaiból? Sikerült megtalálnod a helyed a Csavar Színházban, s nem gondolkoztál azon, hogy esetleg beszélgetős showműsorokban vegyél részt?
– Nem, nem gondolkodom talk show-kon. Nagyon minimálisan van jelen most a színház az életemben, az egyetlen kivétel szinte az Ibusár. Tanítok egy magániskolában, és ma már nem foglalkozom azzal, hogy két éve nem hosszabbitották meg a szerződésemet Komáromban. Hiszem, hogy minden okkal tőrténik. Megtanultam vidáman várakozni, élvezni a jelent, és nem rontom el azzal, hogy türelmetlenül várok valamire vagy valakire.
– Azért megkérdezem, hogy milyen terveid vannak a közeljövőben?
– Gyerekekkel szeretnék továbbra is foglalkozni a Csavar Színház mellett. Immár harmadszorra rendezzük meg Rimakokaván a versmondó tábort, de állami iskolák is felkerestek, hogy tanítsak drámajátékokat a gyerekeknek. Már második éve csinálom és egyre jobban tetszik a jövő nemzedékével való munka. De természetesen a legfontosabb mégis az, hogy a fiam mellett ott legyek mindig, amikor csak szüksége van rám. Mikor megkérdezik tőlem, hogy lehet-e százszázalékosan teljesíteni anyaként és színésznőként, a válaszom határozott nem. És ezzel nem vagyok egyedül. Mert nem lehetek egyszerre színpadon és mesekönnyvvel a kezemben a gyerek mellett. Majd megtehetem és meg is teszem ezt, ha már nagyobb lesz Adorján. Addig meg szerepek és álmok gondoan össze vannak csomagolva a fiókban, de ígérem, a megfelelő helyen és időben előveszem őket.
– Milyen gyakran jársz Ragyolcra? Nincs olykor honvágyad, s nem hiányzanak az erdők, a fák, a legelők és főleg a tiszta levegő?
– Ragyolcra sajnos nagyon ritkán járok. Imádott falumat nem sűrűn látom. A hegyek hiányát nem lehet megszokni, de a fiam iskolaköteles, már nem tudok annyit hazamenni, mint amikor még ovis volt. Ott van a haza, de itt az otthonom. A szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, s ha nagy ritkán el tudnak jönni, hoznak egy csipetnyi ragyolci levegőt is magukkal.
Telek Lajos, fotók: Molnár Xénia Szendi fotóalbumából
Eredeti közlés: Gömöri lap, regionális hírportál
Telek Lajos 
15-05-02 
4,215 
