Benne zajlik a XIX-XX. századfordulós évek pozsonyi és bacsfai élete a felső-csallóközi és Szene környéki élet eleven rajzával, majd az első világháború keleti (galíciai lengyel) és déli (olasz) frontélménye, az összeomlás, a zűrzavar, a Monarchia és a Magyar Királyság szétverése, az első Csehszlovákia, a nyolc magyar esztendő, a második világháború, a trianoni határok visszaállítása, a második Csehszlovákia első hónapjai, a Földes család kitoloncolása az országból, és György letelepedése Esztergomban, ahol hajlott esztendeit hitvesével, Máriával élte.
Szerzőnk írt néhány könyvet, a Kukkónia lelkét (1932) Kiskönyvtárunkban 1993-ban újra kiadtuk, történelmi regény is került ki tolla alól, de ezek a munkái vagy nem, vagy csak alig érintik a kort, amelyben az írónak élnie, örülnie és szenvednie megadatott. A sorspróbáló évtizedeket Visszaemlékezései festik le híven, nem a nyilvánosságnak, hanem szándéka szerint kizárólag az utódoknak írt vallomások kendőzetlen őszinteségével. Ha a széppróza (a regény és a novella) igénye felől tekintjük ezt az életanyagot, a memoár egy társadalmi regényfolyam vagy egy sok kötetnyi novellakincs lehetőségét tartogatta szerzőjének. Földes, akit több talentum nyugtalanított, mert lehetett volna hegedűművész, grafikus, sportoló, hivatásos katonatiszt, leginkább mégis elakadt íróságát fájlalta; ez talán mindennél, még hazája, otthona és szerény birtoka elvesztésénél is mélyebb sebet ejtett a lelkén. Némi posztumusz vigaszt is nyújtunk hát neki, amikor emlékezéseit Kiskönyvtárunkban kinyomtatjuk. Aki elolvassa, annak egy ember, az egész régió és egy sok történelmi próbán átesett nép életére nyílik rá a szeme.
Érdekes véletlen, hogy e könyvsorozatban a Földes család három egymást követő nemzedékének férfija segít nekünk megvilágítani a Felső-Csallóköz évszázadainak, különösen a reformkortól a második világháború végéig pergő éveinek történetét. Az ap|Te£'á^fiú, Gyula és György egy-egy munkája már olvasható, de a közelmúlt kezünkre játszotta a nagyapa, Földes Joakim (1799-1877) csukárpakai és bacsfai középbirtokos 1823-1871-es gazdasági naplójának megcsonkított, de még így is tartalmas, fontos gépbe másolt szövegét, amellyel a regionális önismeret forrásai tovább gazdagodnak. Az ember elméjében óhatatlanul felötlik a kérdés, mint többször is már, hogy hány ilyen dokumentumot semmisíthettek meg az egymást követő történelmi kataklizmákban a gonosz vagy ostoba idegen és kebelbéli erők, a barbár hon-, ház- vagy ingóságfoglalók, mennyit vetettek tűzre, szemét- vagy trágyadombra, amiként ez Földes György bacsfai könyv-, levél- és fényképtárával is történt, minekutána 1945. június 23-án egy szál bőrönddel csónakba ültették és kiebrudalták őket az országból. Vajon a két-három vármegye csalló- és csilizközi életében oly fontos szerepeket vitt birtokos nemes családok, az ideig-óráig megürült plébániák és parókiák, a kúriák és kastélyok urainak naplóival és kéziratos emlékezéseivel mi történt?
Tekintsük át a Földes família történetét. Eligazítónk Földes Gyula 1901-ben kinyomtatott családtörténete, A Marchamagyari és Gúthori Földes család genealógiája. (Összeállította Gúthori Földes Gyula h. ügyvéd és a Magyar Történelmi Társulat rendes tagja, áll még a könyvecske címlapján.) Az „ősős", akit a megvizsgált dokumentumokban megtalált, a dercsikai Földes Lőrinc és a bodóbári (felbári) Omodéné sz. Földes Klára 1509-1534-ből. A családot Lőrinc fia, a jogász I. János virágoztatta föl, szolgálataiért és egyéb módokon Magyarbélen, Újfalun, Nagy- vagy Pusztapáton, Sárosfán, Szentmihályfán, Bohunicon, Gútoron, Somor-ján, Nagyfödémesen, Marcsamagyaron (Kismagyar), Nagymagyaron, Bodóbáron (Felbár), Seprősön (Varjas), Dercsikán, a két Abonyban és Hódoson kapott-szerzett magának kisebb-nagyobb birtoktesteket. Gyula a gyermekeiig, a tizenharmadik nemzedékig (Györgyig) tárta föl a Lőrinc-János-(...)-Joákim - Gyula - György-féle egyenes ág leszármazási vonalát és azt, ahogy a nemzedékek birtokviszonyai alakultak. Joakimról (1799-1877), I. Gyuláról (1829-1910) és Györgyről (1885-1977) maguk vallanak részletesen a nagyobb család, a település, a régió és az ország dolgaira is ki-kitekintve. Az apa, Gyula monográfiáját, a Felső-Csallóköz árvédeke-zésének történetét (Pozsony, 1896) a Kiskönyvtárban Rudnay Béla párhuzamos alsó-csallóközi és csilizközi tárgyú munkájával együtt 1999-ben ismét kiadtuk, 48 oldalas családtörténetét a közeljövőben szeretnénk közrebocsátani, Töredékes visszaemlékezések az 1848-49. évi szabadságharcról c. kéziratát 148 évvel megírása után kiadónk Kalligram c. folyóiratának 1998. márciusi számában nyomtattuk ki először, könyvként terjedelmi okokból az apa, Joakim gazdasági naplójának Függelékébe tervezzük.
A Földes család felső-csallóközi, Pozsony megyei gyökerekről sarjadt, és jórészt róluk is táplálkozott. A fölsorolt birtokok szinte mind ezen a területen találhatók azokkal együtt, amelyeket később, a XIX-XX. században vallhatták a magukénak: elsősorban Csukárpaka, Bacsfa, Doborgaz. Rokonaik és barátaik is itt éltek: atyafiságba kerültek a Petőczökkel, a Birtokkal, a Bacsákokkal, a Szmrtnyik/Szmertnyik, a Vermes, a Bittera, a Galgóczy, a tejfalusi Sidó, a Nedeczky és a gróf Burián családdal, jó ismeretségbe vagy barátságba a Somogyi, a Benyovszky, a Mórocz, az Olgyay, a Bartal vagy a főrangú Illésházy, Amadé, Pálffy, Pongrácz, Jeszenák, Esterházy, Wiener-Welten és Andrássy családokkal. Rokonaik közt tartották számon szerzőnk, Földes György dédnagybátyját, az 1849-es vértanú Petőcz Györgyöt, a másik mártírt, a feleség dédnagybátyját, Jeszenák bárót és általa harmadik vértanúnkat, Esterházy János grófot, illetve György sógorát, feleségének bátyját, Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi minisztert, akivel szerzőnk és hitvese, Mária a budai Farkasréti temető közös sírjában porlad. A Jeszenák-Esterházy családdal való kapcsolatukat erősítette, hogy János báró kivégzése után özvegye Földes Gyulát bízta meg a család jogi képviseletével és nyitraújlaki (Vel'ké Záluzie) levéltárának rendezésével. A Forgách-Jeszenák levéltárat Esterházy grófék építették tovább, de a fölbecsülhetetlen történelmi értékű iratanyag a nagy főúri könyvtárral együtt a szovjet bevonulás napján elpusztult. Ha az ember a Pozsony megyei aktákat és közgyűlési jegyzőkönyveket olvassa, ezekbe a nevekbe ütközik; ők voltak a vármegye és a járások különböző rendű, rangú és beosztású köztisztviselői.
A terület a Csallóközben Pozsonytól kelet-délkelet felé, a Nagy- és a Kis-Duna szögében fekszik. Gútor (Hamuliakovo) és Somorja a fővárostól tizenhét-húsz, onnan Tejfalu másfél, Bacsfa hat, Bacsfától Keszölcés három, Nagyszarva kettő, Sárosfa négy, Doborgaz (Dobrohosf) és Vajka (Vojka nad Dunajom) délnek a Bősi Vízmű felvízcsatomája és a Nagy-Duna közti mesterséges szigeten két-három km, Felbár tíz, Csukár-, Kis-és Nagypaka pedig Bacsfától észak-északkeletre öt-hét km. Nagymagyar a Kis-Duna közelében, a Somorja-Szenc országút mentén települt meg, a Karcsák és a Patonyok tizenöt-húsz km-re fekszenek szerzőnk falujától keletre. Dunaszerdahely tizennyolc-húsz km a Csallóközt kelet-délkeleti irányban átszelő Pozsony-révkomáromi út közelében. Földes György legnkább ezeket a településeket emlegeti, velük állt rendszeres hivatali és más kapcsolatban. Szene és Magyarbél (Vel'ky Biel) a Kis-Duna bal partján, a Mátyusföld területén helyezkedik el, Tárnokpuszta és Réte pedig Szenctől keletre egy-két kőhajításnyira.
Bacsfa (Bác) és a középkori határába telepített ferences épületegyüttes, templom, kolostor és temető (Szentantal) múltjáról elég sokat megtudhat az olvasó. A kolostor krónikáját jelenleg nem ismerjük, csak úgy, hogy létezett, szerzőnk az 1940-es években még lapozott benne. A rendházat Lippay György érsek alapította 1660-ban, majd utóda, Szelepcsényi fejezte be építését a felső-csallóközi ellenreformáció támogatására. Később a rendház szerzetesei fontos szerepet vittek a két járás egyházi életében, mert helyettesítő lelkészekként szolgáltak; ezt az anyakönyvekből tudjuk. Szentantal zarándokhely, de a múltban a máshova, például Máriavölgybe (Marienthal, Marianka) átvonuló zarándokoknak is szállást kínált. Az 1848-49-es szabadságharc után került a rendház élére a volt érsekújvári ferences algimnázium tanára, Piry Cirjék János, akinek a szabadságküzdelemről írt naplóját 1998-ban már kiadtuk, és a kolostorban lakott a hősi idők mártír szerzetese, Gasparich Kilit is. Amikor Ipolyi Arnold beutazta a Csallóközt, Piry atyát, a tudós házfőnököt itt találta, és konzultált vele. Később Piry a pesti rendház élére került, s őrizte, majd a temetési engedély birtokában ő adta ki gróf Batthyány Lajos hamvait, celebrálta a gyászmisét, s állíttatta és szentelte föl a szentantali kolostorkertben ma is látható Kálváriát. Az 1848-49-es napló Függelékében mindkét beszédét közreadtuk.
Szentantal temetőjében alussza örök álmát szerzőnk atyja, Földes Gyula, s az egyházi épületcsoport szomszédságában áll a gr. Apponyi család klasszicista kastélya a XIX. sz. elejéről; ez később Wiener-Welten lovagé lett. A zárdát először II. József záratta be, majd a kommunista főhatalom intézkedett ugyanígy. Ma ismét az egyház tulajdona, amely zarándokhely is. A klastrom a pozsonyi, érsekújvári, győri, révkomáromi ferences házakkal zárta a régiót a szerzetesek lelki gyűrűjébe.
Földes György többször is említi Bacsfa Szentgyörgymegye dűlőjét. Ez a határrész a település déli peremén terül el, hajdan Szentgyörgyúr néven aprócska telep volt Árpád-kori templommal, amelyet mint fölöslegessé vált építményt a XIX. sz. második felében bontottak le. Ma már nyomát sem találjuk, de Földes Gyula még látta a bontáskor leszakadt szentélyboltozati mészréteg alól előtűnt vörös festésű freskókat. Le is rajzolta őket, de a lapokat az 1857-es tűzvész elemésztette. 1237-ben már mint régi templomot említették.
Bacsfa/Bácsfalva a Vajka köré települt Doborgazzal, Keszölcéssel, a kicsit távolabb fekvő Albárral, Móroc- és Pinkekarcsával a középkorban az ún. Vajkai Érseki Széket alkotta. Az Árpád-kori eredetű, honvédelmi feladatokat ellátó papnemesi szervezet történetét Kocsis Aranka írta meg részletesen A vajkai szék nemesei c. forráskiadványának bevezető tanulmányában. (A könyv alcíme: Hagyatéki leltárak a 17-19. századból. Megjelent Kiskönyvtárunkban 1997-ben.) A kötetben öt bacsfai érseki nemes hagyatéki leltára szerepel: Pinzes Dánielé (1717), Gardakovics Józsefé (1754-55), Boráros Imréé (1817), Rudnyák Károlyé (1819) és Herczeg Lajosé (1827). A leltárak az elhunyt családfők ingó és ingatlan vagyonából a kopott fakanálig, a szakadt lepedőig és az árva fűzfavesszőig mindent fölsorolnak, s rögzítik, hogy az árverésen melyik zárolt tárgy kihez, mennyiért került. Ennél foghatóbb képet a ránk maradt leltárak három évszázadának érseki nemesi családjairól már csak egy sosemvolt csallóközi Brueghel készíthetett volna. A leltárak a vagyontárgyak jegyzékében a korabeli nyelvet is örökül hagyták, s minden levéltári forrásunk bizonyítja, hogy a Felső-Csallóköz kisnemes és jobbágy népessége ugyanilyen dolgok között élt, gazdálkodott és beszélt. Herczeg Lajos házában, két évvel Földes Gyula születése előtt (1827) ilyen tárgyakat vettek jegyzékbe: két lágyfa asztal, két szalmás szék, egy mázsár (mozsár) törő nélkül, egy jószerű szórólapát, három kép a falon, egy pad, egy öreg fejsze, egy valaska (fokos), egy kisded táltos (tálas), egy morzsolószék. Ezek találtattak a szobában. A konyhában egy kis almárjom (almárium), egy új lisztejtő szita, egy vasnyárs, egy gomboléttó (gömbölyítő), egy köpü, egy kisded akasztófogas, egy kettős új tiló (kendertiloló), egy kaszanyél deszkás örwel, egy sütőteknyő, két serpenyő, egy főzőfazék, egy cserép csikmákszedő (a csikmák itt főtt, metélt tésztát jelent), hat cseréptányér, egy nagyobb cseréptál, két cseréppohár, egy sulyok - és huszonnyolc további tétel a leltárban. A kertben három diófa, huszonhat növendék szilvafa, egy fiatal nyárfa és egy juharfa („iharfa"), egy körtvély-, egy alma-, egy cseresznye-, három gyökér bodzafa, a ház mellett kívülről öt szilvafa, három meggyfa, árokpartján kilenc fiatal fűzfa, az udvaron két meggyfa, egy szederfa (eper), egy dió és egy vadalmafa. Az udvarban két lúd, öt tyúk és egy kakas. Az elhunyt nemes földbirtoka 53,5 pozsonyi mérő, közel 27 magyar hold szántó volt. A dűlők, amelyekben földjei hevertek, jórészt Földes Györgynél is előjönnek: Főkertalatt, Szentgyörgymegye, Kisszarvai határszél, Rövidek, Hévizköz, Határszél, Kakastó. Az öt hagyatéki leltárból az egész bacsfai határ szerkezete kirajzolódik. A falu határa kicsi, mindössze 392 hektár, lakosainak száma 1869-ben 272, 1900-ban 300, 1940-ben 333 lélek. Ezek már (és még) szerzőnk bacsfai esztendei.
Földes György mindent elmond az életéről, ezért csak néhány főadatot rögzítünk róla. 1885. február 24-én született Pozsonyban mint a család nyolcadik élő gyermeke. Atyja Gyula, édesanyja Burián Izabella, annak a Burián Istvánnak (1851-1922) nővére, aki a Monarchia érdekében végzett politikai szolgálataiért (tartományi kormányzó, a király személye körüli miniszter, pénzügy- és külügyminiszter) IV. Károlytól a grófi címet nyerte el. György gyermekkora Pozsonyban és csallóközi birtokukon, Bacsfán zajlott, a pozsonyi német elemit és az evangélikus líceumot, majd a pozsonyi, végül rövid ideig a pesti jogakadémiát látogatta. Jogászként Pozsony vármegye szolgálatába állt, a Szenei járás szolgabírója, később árvaszéki ülnök. Nőül vette a pozsonyi Csatay Máriát, és három gyermekük született; a Sors csodálatos, azonos tartamú élettel ajándékozta meg őket. Az első világháborúban a galíciai fronton vetették be, ahol súlyosan megsebesült. Gyógykezelése után (Krakkó, Bécs) az olasz frontra vezényelték, ahol az 1918. évi összeomlást kellett megélnie. Életét bacsfai birtokán folytatta, gazdálkodott, kisebbségi magyar közéleti szerepeket vállalt, lapokat szerkesztett és írt. Két könyve jelent meg, a Kukkónia lelke először Kassán (1932), másodszor a Csallóközi Kiskönyvtárban (1993) és a Bocskay Angyalkái Budapesten (1942). Az 1938-1945 közti magyar években visszatért a megyei árvaszéki ügyekhez Révkomáromba, majd bevonult, és leszereléséig századosként a visszavonuló magyar hadseregben szolgált. Megtért Bacsfára, ott élte meg a front átvonulását az új impériumváltással, s a hírt, hogy György fia elesett, sógora, Csatay Lajos tábornok (vezérezredes), honvédelmi miniszter és felesége pedig a nyilas kormány börtönében merénylet vagy öngyilkosság áldozata lett. 1945. június 23-án egy bőröndnyi holmival mint állítólagos háborús bűnöst Magyarországra toloncolták, és Esztergomba, halott sógora házába húzódott. Annak fedele alatt kezdte írni Visszaemlékezéseit 1961-ben, hetvenhat évesen, s írta őket 1966-ig. Szerzőnk unokája, Markosné Ladoméry Erzsébet írta nekünk Budapestről: „Az útviszonyok miatt az őszi, téli közlekedés és a tüzelő-ellátás általában nehézségekbe ütközött. A nehézségek életkoruk előrehaladtával fokozódtak, s így a téli hónapokat rendszeresen leányuk lakásában vészelték át, hogy borsóvetés idejére hazamenjenek Esztergomba. Aztán úgy 1973 után a hazamenetel elmaradt, és a hátralevő időt budapesti lakosként élték le. Az ingatlant (Esztergomban) 1980-ban a nagymarosi vízlépcső grandiózus álomképeire hivatkozva kisajátították. Hála a jó Istennek ezt Nagyszüleim már nem érték meg, így ezt a házat már leányuktól vette el a hatalom. Nagymama (Maris) 1977. április 24-én halt meg Budapesten, a János-kórházban, végelgyengülésben. Nagyapa vigasztalhatatlan volt az egyedüllétben, ezért fia, Dr. Földes Gyula ügyvéd elhívta magukhoz Szentgotthárdra, egy kis környezetváltozásra, hogy talán visszajön az életkedve, Nem jött össze. Június 27-én, ebéd után leült a karosszékbe és elaludt. Örökre. Budapestre hozatta a család, hogy a közös Földes-Csatay sírban, Maris mellett nyugodjék."
Szerzőnk és hitvese egyazon évben látta meg a napvilágot, és ugyanabban az esztendőben, 93 évesen tért meg az örökkévalóságba. Három gyermekük közül György (Gyuri) elesett a második világháborúban, és két gyermeke maradt. Gyula (1986) három, Cecília szintén három unokával ajándékozta meg őket. E pillanatban (2007) hat unokája él Németországban és Magyarországon.
A farkasréti sír ötödik lakója, Csatay Erzsébet a honvédelmi miniszter fivérének, Csatay Gyulának volt a gyermeke. Erzsébet - írja szerzőnk unokája - „az orosz megszállás áldozata lett Lenti községben, ahol annak idején édesapja az Esterházy-uradalom főerdészeként dolgozott. Pontosan nem tudom, melyik évben, de Csatay Gyula állíttatott sírkövet testvérének és sógornőjének, és a sírba egyúttal áttemettette Lentiből leánya hamvait, hogy a családtagok néha vigyenek egy szál virágot az ő lányának is, mivel ő kitelepült Ausztriába, Kismartonba a herceg alkalmazottjaként. Ő is meghalt azóta."
A Földes család nem dzsentri, ahogy helyenként minősítették, hanem a középbirtokos rétegbe tartozott. Néhány arisztokrata vagy azzá lett oldalági rokonuk nem vonzza át őket sem a főrendiek, sem a dzsentrik közé. Visszaemlékezései nekünk az apa és a nagyapa ránk maradt munkáival együtt arra jók, hogy az értékes felső-csallóközi, nagy történelmi múltú s a közéletben, a közigazgatásban megyei és járási szinten, az egyházi és a művelődési életben is fontos szerepet játszó rétegnek napi életébe nyújtsanak világos betekintést. Sem a nagyapa gazdasági naplója, sem az apa szabadságharcos emlékcsokra, sem a fiú részletes önéletrajza nem a nyilvánosságnak készült, ily módon szerzőik nem tekintenek jobbra vagy balra, hanem őszintén számolnak be életükről és ítélik meg azt, amit láttak, hallottak, tapasztaltak. Őszinte, de nem sommás, hanem árnyalt, differenciált ítélkezés az övék, különösen Györgyé, akinek erre egyébként is a legtöbb alkalma nyílt, hiszen életútja egy mély nemzethistóriai törésektől recsegő-ropogó évszázadba szövődött, és maga is szinte minden sebet megkapott, amit két idegen, terrorra épülő nagyhatalom szövetségi rendszerében, amely a magyar társadalmat molekuláira verte szét, az egymást váltogató impériumok, háborúk, politikai és gazdasági fordulatok, népmozgalmak s az ilyenkor fölbolyduló aljas ösztönök ejthettek rajta.
Szerzőnk Visszaemlékezéseit az 1989-es politikai fordulat előtt nem, vagy csak erős csonkító húzásokkal adhattuk volna ki - de az nem az ő hiteles világa lett volna. Arról a történelmi középosztályról sarjadt, amely Nyugat-Európa megbontatlan társadalmaiban tovább él, amelyre az új időkben mint a nemzet és a társadalom oszlopára nálunk is áhítoztunk, amelynek feltámadását, erősödését és politikai súlygyarapodását elő kellene segíteni. A család három nemzedékének egy-egy reprezentánsa hagyta ránk gondolatait, és nem kell sírjukban szégyenkezniük; a társadalmi haladást, a szilárd jogrendet, a történelmi Magyarország népeinek közös boldogulását, a magyar függetlenség eszméjét szolgálták, s a józan politizálás hívei voltak. Kiélezett történelmi helyzetekben egy-egy népcsoport egyedeiről elmarasztaló ítéletet mondanak, amiként a sajátjukéiról is, de előítéletnek nyomát sem találjuk bennük. Ezek a naplók és emlékezések a Földes család és társadalmi környezetük viszonyát is kirajzolják, s a kép kedves lehet az Olvasónak. Joakim, a nagyapa úgy fogadta el az 1848-as márciusi törvényeket, ahogy voltak, és szívből örült nekik, Széchenyi pártján állt, s a családot ez a szellem uralta. (Kossuthot Joakim nem szerette, fia annál inkább.) Szerették és féltették nemzetüket, s a történelem örvényeiben, az erők szorításában nem mindig az utólag többé-kevésbé elfogadott sémák szerint ítélkeztek. Ehhez azonban joguk volt, s ezt utólag, valamiféle szerkesztői cenzúrával sem vonhatjuk meg tőlük. Ez volt Földes Joakim, Gyula és György, így kell őket tisztelnünk.
György születésekor még virágzott a történelmi Magyarország, gazdasága viharos ütemben nőtt, Pozsony három-négy nyelvű város volt a németek társadalmi túlsúlyával, s a fiúcska ebben a vízben lubickolt. Német elemibe s egy olyan evangélikus pozsonyi líceumba (gimnázium) járt, amely magyarul oktatta a tárgyakat, de szellemében nem minősíthették tisztán magyarnak. A Konvent utcai épület déli és nyugati sarkán olvashatjuk a líceumban tanult szlovák nemzetébresztők, evangélikus lelkészek, jogászok, írók, szerkesztők, újságírók, történészek, irodalomkritikusok és politikusok névsorát, így például Stúrét és Hurbanét, akikkel Földes Joakimnak elvben, Gyulának a harcmezőkön is baja támadt - de például itt érettségizett a bécsi teológia neveltje, Sámuel Zoch (1882-1928), a későbbi evangélikus püspök, az első Csehszlovákia első pozsonyi főispánja, György főnöke a Megyeházán. Az anyanyelvi szinten megtanult német és a magyar mellé betársult iskolai latin és francia birtokában Földesnek nem okozott gondot a kozmopolita birodalmi háborús közegben való nyelvi eligazodás. A galíciai lengyelek közt a pozsonyi utcákon fölszedett kevés szlovák tudásával is eligazodott, a krakkói kórház orvosaival latinul tárgyal, s a latinból csak egy lépés a déli front bennszülött olasz nyelve, amelyet szinte észrevétlenül sajátít el. Visszaemlékezéseiben a maga mindennapi természetességével használja a környezetében honos nyelvek elemeit; ezek a szavak, mondatok és idézetek légkörteremtők, s a szövegben hagytuk őket. Jelentésüket a könyv végi szótár magyarázza meg.
Hála illeti meg Földest a XIX-XX. századi pozsonyi és bacsfai élet színes rajzáért, a líceumi és jogakadémiai diákéletéért abban az időben, amikor ott tanított Ortvay Tivadar és Fésűs György, amikor az első pozsonyi vashíd és a csallóközi vasút két szakasza épült, amikor élénk személy ha jó-forgalom zajlott a Dunán, a hajók pedig Kőrtvélyesen .kikötöttek. Az első köztársaság éveiből Orbán Gábor (1883-1958), Szüllő Géza (1873-1957), Jaross Andor (1896-1945), Aixinger László (1883-1944), Császár István (1897-1982) figuráját villantja föl, mint akiket jól ismert, és Ján Bakos (1890-1967) szemitológus-arabista tudós, egyetemi professzor ifjúkori alakjáét, aki aztán előadott a pozsonyi evangélikus teológián hébert, majd a pozsonyi egyetemen magyar filológiát, végül pedig ő lett az egyetem magyar-sémi tanszékének alapítója és tanszékvezetője (1956-1959). Orbán tanári portréját erős vonásokkal rajzolta meg egykori pozsonyi tanítványa, Ébert Tibor, a magyar kisebbségi életben játszott nyílt és rejtett szerepét pedig Popély Gyula A Csehszlovákiai Magyar Tudományos és Irodalmi Társaság (1973; 1993) c könyv adatolja. Földes érdekes portrét fest gróf Pálffy Jánosról és a bakai-karcsai Bartallokról meg arról, hogy a magyar történelem néhány szereplője, három tábornok és egy külügyminiszter (Burián István) sorsa miként fonódott eltérő arányban a Földes család életébe. Szerzőnk mindezekből semmit sem hasznosított, sorsát a maga tehetségéből formálta. Nyilván sokkal többre is vihette volna, ha körülményei támogatják. Hosszú élete családi örökség, dédapja, Mihály 88, nagyapja, Joakim 78, atyja, Gyula 87 esztendőt élt. A pálmát a maga 93 évével szerzőnk, György viszi el.
Földes érzékletes képet fest Révkomárom második világháború alatti dolgairól. Ha szabad szerkesztőként személyesnek lennem, egyetemi hallgatóként kapcsolatba kerültem Bakos professzorral mint tanszékvezetőmmel, Orbán Gáborral mint a finnugor összehasonlítás tanárával, két évig Krizsán tanár úrék albérletében laktam Komáromban, s még szerkesztő koromban, a hetvenes években is láttam Schmidt Viktor karnagyot egyenes derékkal, méltóságteljesen és elegánsan, egy letűnt világból ittfeledett férfiként végigvonulni a komáromi Nádor utcán, s ülni kávéját kevergetve az Európa kávéházban, ahol havonta egyszer az Irodalmi Szemlét tördelés után korrigáltuk. Idősb Katona Móricot nem ismerhettem, de ő volt a Pálffy család ügyvédje, és kapta honoráriumként a volt szeniorátusból kihasított csallóközi birtoktesteket, például a Patonyok határában. Ezeket fia örökölte. Pálffy János portréját külön ajánlom az Olvasónak, a család történelmi napja vele alkonyult be, s mint aki érzi ezt, annak megfelelően viselkedett.
Földes a kis jelenetek leírásának mestere, történetkéi egészen mélyre mutatnak. Az Olvasó örökre emlékezni fog a bacsfai Apus (apusz) nevű lényre, amely egy több évtizedes tetszhalálból támadt fel, és szerzőnket Isten létére döbbentette, vagy a Trieszt fölötti dolomitok ágyúállásában nyüzsgő békavegetáció könyörtelen realizmussal leírt drámájára. Csak sajnálhatjuk, hogy Földest sorsa, a légkör, a megélhetés kényszere és a barátságtalan kritika eltántorította az írástól. Nyelve színes, pontos, érzékletes, stílusa könnyed, szellemes, lebilincselő.
Ez a munka is arra serkenti az utókort, hogy föltárja és kibányássza a Nyugat-magyarországi Híradó és utóda, a Híradó, valamint a csallóközi lapok, Földes vonatkozásában a Somorja és Vidéke anyagait. A Kiskönyvtár értékei között legfényesebben ragyognak a rejtekükből napvilágra emelt, eddig kéziratban lapult és a sorozatunkba készült munkák. Ilyen ez a könyv, Földes György könyve, s ilyen lesz reményeink szerint Joakimé és fiáé, Gyuláé, a XIX század két értékes gyermekéé. A Csallóköz nem bővelkedik országos rangú írókban, annál inkább meg kell becsülnünk azokat, akik korukról, a maguk, családjuk, településük és régiójuk életéről tanúságot tettek.
Köszönettel tartozunk a családnak, György leányának és unokáinak, elsősorban Markosné Ladoméry Erzsébetnek, hogy a kéziratot és a dúlás-ból megmaradt fényképeket rendelkezésünkre bocsátották, és kiadásához hozzájárultak. Általuk mindjárt sokkal erősebb fényben tündököl előttünk a Felső-Csallóköz XIX-XX. századi története.

Koncsol László
 

---

Legjobbjaink ott porladtak a lengyelországi homokban, a Kárpátok alatt, az Isonzó földjében. Harci csapatainkban alig van olyan, aki már többször meg nem sebesült, újoncaink 18 éves, fejletlen gyerekek. Az volt a legszomorúbb látvány, amikor ezek ott sírdogáltak a kórházban, vagy mentek gyermeki rettegéstől sápadtan előre. Ifjú és öreg arcok közös vonása az elkeseredés. Átmeneti helyzet a gyűlölet felé. Nem igaz az a kép, amit Zilahi, az undoritis frontitis gyógyíthatatlan betege frontot sohasem látott elképzelése szerint rajzolt regényében. Frontkatonáink nem koplaltak. Volt rendes ruhájuk is. A legénységnyúzó tisztek faja is megritkult a kiveszésig. Az egyik rendesen bánt, mert évek vagy hónapok óta együtt szenvedett velük, a másik meggondolta a komiszkodást, mert félt tőlük. De ez a „nem koplalás" nem jelentett mindenütt egyforma jólétet. Elsősorban azért, mert az adott körülmények között nem volt könnyű dolog ennek nyélbeütése. Említettem Bauer Miskát, ő nagyban dolgozott, de kicsinyben nem minden alosztályparancsnok volt századának Bauere. Roppant sok függött a számvevő altiszttől, különösen ha a parancsnok ráhagyta a dolgot. Életrevalóság kellett, de becsület is. Ha egyik hiányzott a kettő közül, már megvolt a baj. Pedig ez volt a gyakoribb eset.
Az otthoni állapotok sem voltak valami lelkesítők. Ha nem is nyomor-gott a család, de a felmentett szomszéd tollasodott, gazdagodott, esetleg milliomos lett, mint a gellei Laufer. Ha egyszer talán mégis hazakerül a katona, az otthon maradottakhoz képest szegény lesz. Eléje tolakodnak, ha hivatalnok, tönkreteszik, ha kereskedő, elmarad a többitől, ha gazda, nincstelen senki marad, ha munkás. Otthon maradt vagyona: Csáki szalmája, megunta az egyedüllétet a felesége, idegen lesz a gyereke! Védtelen embernek nincs barátja, nincs rokona!
Azért ez a szegény magyar baka megállja a helyét becsületből. Csakis becsületből, mert nem érti, mit kell ezen a csúnya sziklaországon védeni. Adják oda a taljánnak, boldoguljon vele, ha tud! Lakjék jól terméskővel!

De mikor rákerül a sor, megpróbálja szuronyát, hogy jól áll-e a puskán. Mert hát rossz, ha közelharc közben lecsúszik a csőről! En kedves, én derék, én bátor magyar katonám, de nagyon szerettelek téged! De büszke voltam arra, hogy én is az voltam! Küzdöttél úgy, hogy nemcsak szemben, de melletted, mögötted is ott volt az ellenség. A német, aki cserbenhagyott, a cseh, aki átpártolt, a morva tüzér, aki készakarva rövidet lőtt, bele a saját gyalogságba. így aztán fogyott, pusztult. így aztán a hadseregben a számarány mindinkább azok javára tolódott el, akik sunyi tekintettel lestek az alkalmat a nyílt lázadásra, vagy legalább is az alattomos szabotálásra. Nemcsak a legénység közt, de a tisztikarban is, ahova a hosszú háború alatt sok olyan jutott be (önkéntes iskolából kidobott, lefokozott) aki egyébként soha sem nyerte volna el a tiszti rangot. Sajnos, mint utólag kiderült, még a vezérkarban is ott voltak a destrukció lappangó aknavájói. A vezérkarban alig volt magyar. Az is olyan, mint például Soós generális, akiről, bár ismételten volt vele dolgom odakint, 1939-ben tudtam meg, hogy igazán Soós, nem Szósz, s hogy magyar! Honfitársaik csak akkor jutottak eszükbe, ha valami igazán teljes megbízhatóságot követelő, kényes és veszélyes feladatra kellett ember. Arra jók voltunk! Hogy úgy, mint a csehek, exponálják magukat honfitársukért, egyetlenegy eset kivételével nem tudok példát. Időrendben nem tartozik ide, mégis leírom azt az egy esetet. Kiss Jóska volt az a virágvölgyi gyerek, a hős repülő. Rövid egymásutánban 17 ellenséges repülőt győzött le, mégpedig jórészét úgy, hogy gépestől, mindenestől fülelte le őket, sebesületlenül. Az altiszti rendfokozatok létráját rohamsebességgel mászta meg, s elérte a csúcsot. Tiszthelyettes lett, s a legmagasabb vitézségi érmek fityegtek a mellén. Magyar részről az az eszme vetődött fel, hogy ha valaki, ez a fiú megérdemelné a tiszti rangot. Csakhogy volt egy riválisa, az osztrák-olasz Arigi, akinek 18 légi győzelme szerepelt a kitüntetési felterjesztésekben, s rangban idősebb volt Kissnél. Igaz, hogy ezek a győzelmek egyetlenegy repülőt vagy gépet sem hoztak a konyhára, tanúi sem igen voltak. Az igaz, hogy Arigi merészen be szokott repülni az olasz hadállások mögé, s mikor sértetlenül visszatért, beszámolhatott fényes győzelmeiről. Az osztrákok tehát azzal érveltek, hogy előbb Arigi, csak ótán Kiss! Egyenesre billentette a mérleget Jóska bravúros hajtóvadászata, amivel beterelte az angol gépet szőröstülbőröstül az akolba. E döntő érv elől az osztrákok nem tehettek mást, mint felölteni a copfot. Hogy lehetne tiszt, akinek nincs matúrája? Kiss ugyanis a negyedik reál után kimaradt az iskolából. Búsan ment haza Pozsonyba, négyheti szabadságra. Mindjárt az első nap találkozott Bittera Károly
reáliskolai igazgatóval. Ez rögtön befogta az egész tanári karral gyorstalpaló kurzusra, s a vitéz a szabadságról már mint érettségizett tért vissza. Arigi a távollétét arra használta fel, hogy most már 19-ik dubiózus légi győzelméről számolt be. Most már nem tehettek mást, elhatározták, hogy mind a kettőt felterjesztik. De Arigiről kiderült, hogy büntetett előéletű. Egy kis betöréses lopás miatt. Ez tehát kiesik. De akkor Kisst se terjesztik fel, mert csak 18 győzelme van! Szegény fiú elindult, hogy megszerezze a döntőt. Ez egyszer elhagyta a szerencse, súlyos sebével alig tudott hazaérni. Kórházba került. Ott hallotta, hogy kinevezése ügyét ad-acta tették. Felgyógyultán újra felrepült, de már hiányzott a fürgeség, öt ellenséges gép vette körül, menekülnie kellett. Gépe szerencsésen földet ért, de pilótája elvérzett, mielőtt kiszállhatott volna. Most már megjött a tiszti kinevezés, s Kiss József hadnagyot tiszti temetéssel tették örök nyugalomra. Arigi aznap beteget jelentett, s többé nem ült repülőgépbe.
E kis kitérés után visszatérek a helyzetvázoláshoz. Elkeseredés meg fiacskája, a gyűlölet. Szemlátomást nő, már nagyobb az anyjánál. Elsősorban a zsidók ellen. Nem csoda. Szenvednek, pusztulnak. Van olyan emberem, aki a négy fiútestvér közül egyetlen élő. Az egész faluban nincs olyan család, akinek halottja ne volna, csak a boltos zsidóé. Ez csak egy eset. De számtalan hasonló van. Családapa jön vissza szabadságról. Gazdasága leromolva munkaerő híján, családja tengődik. A kocsmáros már nem kocsmáros. Szállító. Mit tudom én, mit szállít. Már házat vett Pesten. De ne folytassuk!
Megint csak azt mondom, nem vagyok antiszemita. Pedig ha másért nem, az Ehrenfeld-eset miatt az lehetnék. De az általánosítás nem kenyerem. Azok a zsidók, akik valamiképpen kimaradtak a felmentésből, itt, a tűzkörletben s a fronton nemcsak kifogástalan, de sokszor kimagaslóan példás magatartást tanúsítottak. Sommert nem kell emlegetnem. De ott van volt önkéntes társam, Smettana Hugó, aki a legvitézebb (76-os) ezredben is feltűnő bátorsággal küzdött, 1918-ban bekövetkezett hősi haláláig. A vásárúti mészáros, ha nem csalódom, Hecht vagy ilyesmi volt a neve, a legmagasabb legénységi kitüntetéseket szerezte meg. Ugyanígy a dunaszerdahelyi Lőwinger, aki aztán a második világháborúban meglógva a munkaszolgálatosok közül a honvédek közé állt, s kézitusában esett el. Weil Simi, a maholányi bérlő Imre fia az ő 11 sebével! Még említhetnék egynehány nevet, osztrákokét. De... A tűzkörletben csak híréért volt egy-két zsidó! Egy kilométerrel azon túl már több, Triesztben már annyi, mint a békebeli balatonfüredi strandon. Ezek még katonák. De a legtöbb otthon, civilben. Persze tollasodnak, nem kell ahhoz más, csak élelmesség. Ki ne tenné, ha tehetné? Hecht vagy Lőwinger is, ha fel volna mentve. De megfordíthatjuk a dolgot. Ha az otthoni zsidók nem volnának felmentve, lehet, hogy ők is megtennék a magukét úgy, mint hitsorsosaik, Hecht vagy Lőwinger.
Annak a szörnyű katasztrófának, ami a zsidókat, Magyarországot s az egész világot érte, azok az okai, akik őket minden mással szemben kiváltságos helyzetbe hozták! Az éppen olyan ostoba, rossz sakkhúzás volt, mint végső kifejlődésképpen a hitlerizmus!
Mindegy, a gyűlölet itt van. Borzalmas kilátások a háború utánra! De egyelőre attól még messze vagyunk. Vagy talán nem is?
Az offenzíva ellanyhulása óta csend van a fronton. Mondják, hogy átdiskurálnak. Hogy az Avanti Savoya! vezényszót a digók megtapsolják, és nem mozdul senki. Törjön a nyavalya? felel a magyar front, és nevetnek mind a ketten.
Egy „Heimkehrer" alezredes kerül ide. Egy hónappal ezelőtt még Krasz-nojarszkban üdült. Ettől tudjuk meg a csehszlovákok szervezkedésének részleteit. Legénységünk, de tisztjeink jó része is cseh. A hadtáp zászlóalj tiszta cseh, cseh tisztek alatt. Kidobott főhadnagyom helyett két tisztet kapok, az egyik ukrajnai lengyel, a másik sziléziai. Kifogásom egyik ellen sincs. Annál több a beérkező szállítmányok ellen. Minden vagon feltörve érkezik, de látszik, hogy már a berakás előtt is megdézsmálták. A csehek súgnak-búgnak, a horvátok külön. A németek elhallgatnak, ha közéjük ülök. A mindig egy kicsit beszeszelt báró Lazzarini nem veszi észre a hirtelen elhallgatást, s kifejti nézetét, hogy okosabb dolguk is lehetne, mint Magyarországon osztozni.
Szeptember 27-én külön futár keres engem. Titkos parancsot hoz a hadsereg vezérkari osztályától (közbülső elöljáróm, a szállásmesteri osztály kikerülésével) mely szerint este 8 órakor egy erre a célra alám rendelt, megbízható vadász századdal meglepetésszerűen váltsam le az összes őrségeket, és egy erős járőrrel személyesen tartsak őrjáratot reggelig. Merénylet vagy lázadási kísérlet esetén agyonlőni mindenkit!
A csehek aznap különösen jókedvűek voltak. Szent Vencelnek, a csehek védőszentjének ünnepe volt. Bezzeg megcsappant a kedvük, mikor én a vadászaimmal (Pozsony megyei szlovákok voltak) leváltottam őrségeiket, s betereltem barakkjukba a rémült társaságot. S így mikor 9-kor kilőtték a rakétát, nem volt, aki feleljen rá. Sajnos a rakétázót nem sikerült lefülelnem, csak egy vagonfosztogató bandát. így a Szent Vencel napjára tervezett forradalom, aminek a jól kidolgozott terv szerint innen kellett volna kiindulnia, ez egyszer elmaradt.
Még két napig uralkodtam Brenta-tábor fölött, derék nádasfői meg gerencsért szlovákjaim karhatalmával, akkor aztán elbúcsúztam tőlük a mielőbbi viszontlátásra.
Úgy látszott, hogy a rend teljesen helyreállt. De maga az a tudat, hogy a nálunk mindenesetre sokkal jobban értesült vezérkar ezt az intézkedést látta szükségesnek, nyomasztó hatással volt a kedélyekre. Pont a legrosz-szabbkor, mert minden jel arra mutatott, hogy az olaszoknál még nagyobb a csüggedés, mint nálunk. A fronton alig esett lövés, és sok helyen megfigyelték, hogy a hátországból hozott felváltó csapatok megtagadták az engedelmességet. Ha egy kicsit kitartunk: győzünk!
A kitartás eddig meg nem ingott pillére a magyar. Ezt már világosan látta mindenki. Beleértve a szlovákot is, mert a mi Pozsony megyei szlovákjaink semmiféle közösséget nem éreztek a nekik is ellenszenves csehekkel, akiknek sorozatos árulásait a 7 l-es, 72-esek éppen úgy megszenvedték, akár mi, 76-osok. A szlovákok, akiknek ajkán az 1914-es bevonuláskor a 48-as honvédek csatadala ébredt fel, amit én jól ismertem!
De minekünk győzni nem lehetett! Mert ha győzünk, a rettentő zsidógyűlöletet bajos lett volna megfékezni. És számon kellett volna kérni minden elkövetett gazemberséget. Ezzel pedig tele volt a hátország. A szlovákok között Dérer, Juriga rontása csak úgy volt igazán hatásos, hogy Karner, a malackai főszolgabíró másfél év alatt kastélyszerű házat, fogatot, autót s 250 ezer korona takarékbetétet tudott megtakarítani főszolgabírói fizetéséből! Nehogy rágalmazónak gondoljanak, részletezem a dolgot. Karnert még jogász korából ismertem; mint teljesen vagyontalan, a segélyegyletből állandóan kapta a havi segélyt. Mikor 1918-ban a feldühödött szlovák lakosság kiverte, malackai új házát kirabolta és lerombolta. Autóján menekült, de szép egy-pár lipicai lovát a hintájával Dr. Zsigárdy Aladár főorvos vette meg. A takarékbetétkönyvet hivatali íróasztala fiókjában felejtette. Mayerberger járási irodasegédtiszt érte ment, és ki is hozta szerencsésen. Karner ezután mint nemzeti mártír, Dunántúlra került, ahol főispán lett. Csak hallomásból tudom, így bizonyítanom nem lehet, hogy magas állásából végül börtönbe került. Mindenesetre megérdemelte. A hadisegélyezés, felmentés, a közellátás mind az ő piszkos kezén ment keresztül! Valószínű, hogy a kutyából nem lett szalonna nemzeti mártír és méltóságos úr korában sem! Elégtételül azoknak, akiket illet, megjegyzem, hogy Kamer nem volt zsidó. És nem volt egyedüli a fajtájában.
A gyűlölet fenyegető. Ereje olyan, mint a lavináé. Feltartóztatni nem lehet. És ki kell törnie. Ezt érzi mind, akinek oka van a félelemre. És aztán aszerint, amilyen fából faragták: a gyenge kétségbeesik, a ravasz bújik és tagad, a gyáva menekül, de ez mind nem használ. A gátlás nélküli maga indítja el a lavinát, s mást dob eléje! Nem bánja, hogy tör, zúz, pusztít. Mindent. Egymaga nem lett volna képes erre, de annyi szinte végzetszerű tervszerűséggel egy irányba ható erőkomponens segítette, hogy sikerült ez egyszer ezen az áron kimenekülnie. Bár mint utóbb bebizonyosodott, ez is hibás lépés volt.
De maradjunk a sorrendnél.
Egyelőre csend és várakozás. Esténként mérkőzöm a mesterekkel. Hiába, ló nélkül jó, ha tíz közül egyet megnyerek. Lazzarini megissza az esti „nötige Bett-schwere"-t, a fogságból szabadult alezredes hajmeresztő dolgokat mesél a csehszlovákokról. Még a déli zavarórepülő is kimarad. De vele együtt a posta is. Nem tudunk semmiről semmit. Amióta egynehány sebesültet elláttam, mert akadt ilyen is, hála légelhárító ütegeink srapnelljeinek, azt hiszik, hogy orvos vagyok, s reggelenkint rendes maródivizitet kell tartanom. Nem kell hozzá nagy tudomány, ha látom, hogy komolyan beteg az illető, elküldöm az ospedalettói kórházba. Eszembe jut, hogy Édesapám is főorvosa volt Rózsa Sándor kórházának Földes Menyhárt mezőkovácsházai juhaklában, 1849-50 telén. Schützenbergert várom, aki hazament Belgiumba, szabadságra. Híreket várok tőle, mert felesége, szabadsága hírére, hogy ha hazajön, ezt írta levelében: „ouvrez les yeux et fermez la bouche"! E titokzatos mondat szerint valószínűleg van ott valami, ami nem kerül a Hőfer-jelentésbe.
Valami lehet odahaza is. Elment az eszük a hátországi magazinosok-nak! Egyik vagon a másikat éri. A pontos átvétel teljes lehetetlenség. Méghozzá Nagy Dezső is szabadságon van. Egyrészt jó, mert az ilyen a csak hamar, csak hamar átvételnél az ember annyit lophatna, hogy akár egy fiókmagazint is nyithatna belőle. Az én ukrán-polyákom korombeli, a sziléziai német 20 éves gyerek. Egész rendesen végeznék a dolgukat, ha lehetne ilyen hajszában rendesen dolgozni. És máris itt van az új szállítmány, kísérő nélkül, irat nélkül. Jó része olyasmi, aminek hasznát nem vesszük. Békebeli sötétkék, rézgombos Waffenrockok, zsinóros huszáratillák, piros nadrágok, borjúbőr hátbőröndök, dobok, trombiták. De van köztük sokat érő, hasznos dolog is. Kérdem telefonon a hadbiztosságot, hogy mi a rendeltetése mindennek. Kiderül, hogy fogalmuk sincs az egészről. Már láttam, hogy ez a vég. A hátországi raktárakat nyakra-főre ürítik: ennek oka nem lehet más, mint hogy ott felbomlott a rend! Az egyik hadifogoly-parancsnok elszólja magát előttem. Abban a hitben, hogy én is kaptam ilyen titkos parancsot, elmondja, hogy egy bizonyos jelszóra az egész őrlegénységgel el kell szökniök, itthagyva a foglyokat őr nélkül! A parancs a legnagyobb titoktartást írja elő, főbelövés terhe alatt. Tisza Istvánt agyonlőtték.
Október 30-án jön a parancs a pukkadásig teletömött raktár teljes kiürítésére. Szerencsére még itt vannak az üres vagonok. A parancs szerint a legsürgősebben, éjjel-nappali munkával és teljesen, nehogy az előnyomuló ellenség itt telt vagy a menekülésszerű kiürítést jelző, felgyújtott raktárakat találjon, Szép kilátások!
Három nap, három éjjel dolgoztunk. Ez idő alatt nem ettem, nem ittam, nem aludtam, le nem ültem, de még a WC-re sem volt időm. Tisztelet, becsület az én két tisztemnek: azok sem. Öt szállítmányt indítottam útnak, legénységemből már csak három ember maradt, Kasztelicset beleértve, a többi elment mint szállítmánykísérő. November 3-án jelentettem, hogy készen vagyok, pedig közben megszűnt az áramszolgáltatás, kialudt a villany. Szerencsére a többi hasznavehetetlen kacat között kaptam egy egész határ úgynevezett száraz spirituszt, azaz kb. 20 cm hosszú, vonalzószerű, gyantával átitatott papirost. Harmadikára virradóra már ezzel világítottunk az éjszakai munkához. Az olasz hadifoglyok őrlegénysége már rég megszökött, s vagon sem volt több. Terze felől már hallatszott a becsapódó gránátok robbanása, mindig közelebb, utoljára már ide is elért egy-kettő. Ki törődik vele? A fő, hogy elment minden, ami érték, itt csak teljesen hasznavehetetlen vacak maradt, egy több vagonra való fatalpú szalmabakancs, ami még a múlt téli felszerelésre volt szánva, de mert csak tavaszra érkezett meg, senki emberfia egy párat fel nem vételezett belőlük. Meg a múzeumba való tárgyak: borjúbőr hátbőröndök, trombiták, dobok. Ezekért nem kár, de nem is lehet tenni semmit, nincs vagon, nincs mozdony. Üres az állomás. Szélnek eresztem holtfáradt digóimat. Most már mehetnek ebédelni, ha volna hol. De elment már mindenki, még Sommer is. Elsején kifizetni elfelejtettek bennünket. Körülnézek, hogy hányan maradtunk: Barczen kapitány, Lazzarini, Starzinsky meg én a két tisztemmel. Összes legénység az én három emberem, a három tisztiszolga s két írnok altiszt. Az olasz tüzérség már betalál szépen, egy élelmezési barakk szétmegy. Egész jó kenyér van benne, szalonna, sőt még egy kis zacskó liszt is. Jó lesz útravalónak, só is kerül hozzá, hagyma is. No meg a tiszti étkezde nyolc házinyula, amit tavasz óta nevelgettünk.
Autó közelít. No nézd csak! Hogy megbátorodott a nemes vezérkar! Maga a szállásmester, Materna vezérkari alezredes szerencséltet minket Leb vezérkari századossal, az expozitúra vezetőjével. Egyenest nekem tart. Benéz az üres barakkokba. Mindennel meg van elégedve. Lehet is.
Behív az irodámba. Egyedül. Mindenki maradjon kint!
Négyszemközt maradunk. Pisztolytokját már előbb kinyitotta. Keze a pisztoly agyán, pedig itt nincs lesántítani való varasbéka. Barátságosan rám mosolyog, és megszólít - szlovákul!
Én jóhiszemű szamár!
Ahelyett, hogy hagytam volna kipakolni a programjával, s feleletül megmártottam volna szuronyomat a szívében, amire egyébként el lehetett készülve, azért simogatta a pisztolya agyát annyi szeretettel, mosolyogva feleltem, hogy miután én szlovákul nem tudok, maradjunk csak a német nyelvnél. - Nem tud szlovákul? Szenei szolgabíró létére? Hiszen Szene szlovák járás!
-    Csak felerészben. A nagyobbik, népesebbik fele magyar. Egyébként nálunk a közigazgatás nyelve magyar.
-    De hiszen főhadnagy úr anyanyelve szlovák!
-    Mondom, hogy ha így volna, alighanem magam is tudnék róla.
-    Az anyja szlovák. Burián Izabella. Grinaván született. (Ejnye, de jól tudsz mindent!)
-    Az anyám rajeci Burián Izabella. Unokanővére Burián István gróf külügyminiszternek. Grinaván született, mert nagyapám mint a Pálffy uradalom ügyésze akkor ott tartózkodott. A Burián család tiszta magyar nemes család, nagyanyám Nemeskéri Kiss Karolin. Adja ki alezredes úr nyugodtan azt a titkos parancsot, hiszen az én teljes megbízhatóságom nem ismeretlen a vezérkar előtt. A Vencel napi forradalmat is én fojtottam el csírájában!
Ha jobban figyelem az arcát, észrevehettem volna, hogy soha bolondabbat nem tettem, mint amikor ezt kikotyogtam!
-    A parancsot megkapja később. Az itt hallottakról és mondottakról főbelövés terhe alatt senkinek egy szót se áruljon el! Küldje be tisztjeit, egyenkint!
Kint néztük egymást Leb századossal. Ő nem kérdezett, én hallgattam, pedig jobb lett volna neki kitálalni mindent. Becsületes ember volt, és nem volt része az árulásban.
Materna kijön. Kérdem tőle, hogy mehetek-e. Aszondja, még egyszer körülnéz. Visszajön nagy dühösen.
Teljes kiürítés volt a parancs. Teljesítve nincs! Itt egész halom felszerelési cikk van elküldendő!
-    Alezredes úr, nincs vagon!
- Igényeljen! Ha ma nincs, holnap vagy holnapután lesz! Egy szalmaszálnak sem szabad irt maradnia! Addig el ne menjen, mert haditörvényszék elé állítom!
Ránézek Lebre. Felhúzza a vállát, mint aki maga sem érti ezt a pálfordulást. Süvítve becsap egy gránát. Sajnos, nem a szalmabakancs közé. Materna itthagy, s én tanácstalanul állok.
Lazzarini valahonnan előkerít egy szerelvényt. Van közte egy harmadosztályú személykocsi, egy I. K. és egy G. teherkocsi. Abba ugyan a fele se fér bele a kacatnak. Mindegy: gyerünk! Elküldök a digókért. Szép tőlük, hogy mégis eljönnek, bár látszik, hogy nem szívesen teszik. Bár már a negyedik napja dolgozom egy perc pihenő nélkül, nem érzek se fáradtságot, sem éhséget. De a két tisztem nagyon lankad. Panaszkodnak, hogy nem bírják tovább. El is hiszem. Megfeszítve dolgozom egymagam, soha olyan terheket nem emeltem. Estére kész volnánk, de a lokomotív hideg. Fel kell fűteni a kellő gőznyomásra. Nem maradt ki más, csak a szalmabakancs tömeg. Digóim szökdösnek, már látom, hogy hiába minden. Mikorra lesz gőz? Három óra kell az előfűtésre. Repülő jön, bombákat dob. A vasutasok bemenekülnek a fedezékbe. A mozdony lehűl. A hadifoglyok befészkelték magukat a sziklakavernába. Hatalmukba kerítették a négy légelhárító géppuskát. Reggel négy órakor indulásra készen állunk. Elsüvít a gránát fölöttünk, s megrongálja azt a kis hidat, ami a Grigno patakon átvezet. Starzinsky egy szál lovaglópálcával elmegy a kavernába, s egy csapat lapátos, fejszés digóval jön vissza. A hidat jól-rosszul kijavítják, hogy már meg lehet kísérelni rajta az átmászást a kis vonattal. Ha túl vagyunk, ott már rendben van minden. Lazzarini parancsa Levicóba szól, Barczennek Caldonazzóban kell jelentkeznie, Starzinskynak Triesztben. Én a legmesz-szebbre, Innsbruckba vagyok irányítva.
Recseg-ropog alattunk a híd, botlanak a vagonok, de végül mégis túl vagyunk rajta, kisiklás nélkül. Vígan sípol a mozdony, tíz perc múlva Grignóban vagyunk.
Ott vagyunk, de nincs benne köszönet.
Az állomáson teljes felfordulás. Tolongó tömeg, amely megrohanja vonatunkat, lehajigálja a rakományt, és teleüli a kocsikat. Tisztek, legénység, vegyesen. A tisztek egyáltalán nem tisztek, remegő félelemmel telt az öregebbje, túltesz a rendbontókon a fiatalja. Keresem a vasútállomás-parancsnokságot, de az bizony már kereket oldott. Vasúti főnök nincs, nem is kell. Már csak vagy tíz megrakott vagon áll mozdony nélkül, egyébként üres a világ. A tíz vagonban borzadva ismerek rá a tegnap elküldött szállítmányomra. De milyen állapotban! A zárt G. kocsik feltörve, az I. K. (nyitott) kocsikon össze-vissza hányva minden. Rájuk kapcsoljuk a vonatunkat, abban a pillanatban megrohanja azt is a sokaság. Nyugat felől ismerős hangok: lőszerraktár robban! Dél felől repülőraj jön, kotródjunk innen minél előbb! Nem kell hozzá indítótárcsa, se vörös sipkás vasutas. Szembe már nem jön semmi, mi vagyunk az utolsók. Utánunk remélhetőleg még eltelik egy nap az első olasz vonatig. Folyton remélem, hogy majd Levico, talán Caldonazzo, végső esetben Trieszt után rendezett viszonyok közé jutunk, de hovatovább, annál féktelenebb az anarchia. Lazzarini, Barczen, Starzinsky kiszállnak a Bestimmungsortjaikon, hogy jelentkezzenek, valónak bizonyult sejtésem szerint már nem létező parancsnokságaikon. Én szedegetem fel a telegatya-tiszteket és ájuldozó női segéderőket. Kevés a tiszt, jórésze leszedte csillagait, úgy bújik el a piszkos, rabló csőcselék közé. Megismerem köztük az expozitúra csendőrparancsnokát. Hívom, hogy jöjjön közénk, de ő, biztos, ami biztos, jobbnak látja fenntartani az inkognitót. Biztonság sehol, a puskalövések százezrei meg nem szűnő orgonaponttá egyesülnek. Egy-egy eltévedt vagy odaszánt golyó lyukat üt a kocsink falán. Már érzem a halálos fáradtságot, de nem pihenhetek. Énrám akaszkodik mindenki, mint vonatparancsnok én felelek mindenért. Ha lesz, aki felelősségre vonjon.
A trieszti állomás tele szerelvénnyel, egy feltöretlen kocsi sincs. Féktelen rablás az egész vonalon. Gyalogos dragonyosok próbálják helyreállítani a rendet, lövöldöznek derűre-borúra. Belelőnek a mozdonyokba, rablókat lőnek agyon, de ez az egy-két ember semmi a fékevesztett tömeghez képest. Meg se látszik a nyoma a munkájuknak. Feltört kórházkocsi áll mellettünk. A csalódott rablók szétdobálták a tartalmát. Most én is rabolok. Telerakom a zsebemet kinintablettákkal, mert már érzem, hogy szükségem lesz rá. Ebédidő közelít, jó volna valami meleg étel. Lenyekkentünk egy házinyulat, s az útközben fölszedett vaskályhán megfőzöm a paprika nélküli pörköltet, csuszával. Jóltartom vele védenceimet, még a mozdonyvezetőnek is jut, aki rám izent, hogy enni kér. Végre kibújtunk Triesztből. Vonatunk 66 kocsira szaporodott, elöl-hátul egy-egy mozdonynyal. Fékes kocsi alig van köztük.
Triesztben soká vesztegeltünk. Minden kifutott előttünk, mi maradtunk utolsónak. Ez után már csak az olasz vonat jön. Nem lehet messze, mert már csupa frontkatona tolakodik fel. Egy nőt vettem föl Caldonazzóban. Most kiderül, hogy olasz. Annak is a legkiállhatatlanabb fajtájából. Jár a szája szakadatlanul, borzasztó jól mulat az egész debaklin, boldog, hogy jönnek a barátai. Lehet majd menni Velencébe, Páduába, Rómába! Németül beszél, de a dél-tiroli olaszok akcentusával. Egy fiatal kis szőke, bozeni német lány nem bírja tovább. Odaborul rám, és zokog hangtalanul. Pedig nem vagyok valami nyalka legény, rajtam van majd egy hét piszka, szakállam túlnőtt az egy centiméteren. Ne sírj, kis Mutz Girardi! A legközelebbi állomáson kirúgjuk ezt a maledetta puttaniát! Ez csak megy, minden nehézség nélkül. De kiderült, hogy vannak ennél kellemetlenebb útitársak is. A sok nép közt, ami ott nyüzsög a hosszú vonaton, egyetlen valamelyest rendezett kötelék nincs. Csupa szökevény, orosz hadifoglyokkal tarkázva. Teljesen atomizálva mégsem volt ez a tömeg, mert voltak köztük elég nagy számmal olyanok, akik tervszerűen dolgoztak a romboláson, egyebek közt a saját vonatunk útjának szabotálásán. Neumarkt állomáson megint tömött pályaudvart találtunk. Előtte egy kis állomáson egy körülbelül századnyi rendesebb, összetartozó csoportot vettem föl. Ezeken még rajta volt a felszerelés, s nem cipeltek rablott holmit magukkal. Tiszt nem volt velük. Neumarkton rettentő sokáig álltunk, kiürítették előttünk az egész pályaudvart, s mire hajnaltájban ránk került a sor, hátulsó mozdonyunkat lelopták. Valahogy mégis elindultunk, de a következő állomásig nagy volt az emelkedés, leállt a mozdony. Kiadtam a parancsot: kiszállni mindenki, toljuk a vonatot! Nem valami szívesen, de mindenki szót fogadott, egy nagykucsmás hadifogoly kivételével, aki fönt trónolt a vagon tetején, nagy rakás rablott holmi között. De nem sokáig trónolt ott. Síkabb pályára érve, valahogy becammogtunk, ha nem csalódom, Tramin állomásra. Induláskor azt vesszük észre, hogy a szabotőrök egy tonna súlyú tábori sütőkemencét fordítottak a sínekre, pont a váltó-elágazásoknál. Az én potyautasaim semmi szándékot se mutattak arra, hogy hozzányúljanak. Elkiáltottam magamat:
- Magyarok! Ide hozzám! Lökjük félre az akadályt! Ha itt rekedünk, megőszülünk, mire hazaérünk! Ez a vonat hazavisz!
E varázsszónak meglepő sikere volt. Nemcsak az előbb felszedett század, de még egy csomó (több száz) ember hallgatott a szavamra. Sőt, az üres állomáson lézengő vasutasok közül is jó egynehány. A nehéz akadályt emelők nélkül félrebillentettük, szabad volt az út. Hogy közben puskagolyó zizzent a fülem mellett, s felszállás közben kézigránát robbant tőlem nem messze: föl se vettem. Örültem, hogy vannak a vonaton, akikre számíthatok. Eddig teljesen egyedül voltam. A tisztek, akiket nyúlhússal tápláltam, reszketve bújtak össze, sőt a magam két tisztje is a teljes passzivitás álláspontjára helyezkedett. Meg is mondták: a monarchiának vége, őket nem érdekli, hogy Ausztriával, Tirollal mi lesz. Beláttam, hogy igazuk van. Egy volt, aki szívvel-lélekkel mellettem állt, ragyogó szemmel nézte hőstetteimet, s hajlandó lett volna elkapni röptükben a rám kilőtt golyókat, a kis szőke, bozeni Mutz Girardi. Ő figyelmeztetett, hogy jó lesz fölvenni azt a géppuskát, ami ott állt elhagyottan, árva gólya módjára, csak éppen hogy nem egy, hanem három lábon. Jó lesz házőrzőnek.
Volt veszély elég. De most is van. Az, hogy az ember a Treppenwitz modorában a váltót Háry János vágányára igazítsa, vagy legalább úgy lássék, mintha ezt tenné.
Négy nap, négy éjjel muzsikálták a kerekek ugyanazt a zenei frázist zúgó fülembe. Orgonapont-kíséretül szolgált az a szakadatlan, egyfolytában hangzó puskatűz, ami a teljesen felbomlott, demoralizált hadsereg útját jelezte. Lőttek mindenre, az Almokon békésen legelő tehenekre, kutyákra, macskákra meg csak úgy, a levegőbe. Természetes, hogy a vonatnak is jutott belőle. Mire Innsbruckba értünk, vagonunk falán jóval több lyuk volt száznál. Ennek azonban csak kis része volt tévedt golyó. A többit mind nekem szánták. Rám célza már nem egy szamár...
Ezen az úton láttam, hogy micsoda piszok az ember. Már nem elégedtek meg a feltört vagonokból, katonai raktárakból rablottal. Az állomásokon megrohanták a közeli házakat, hiába sírt érte szegény ember, asz-szony, már hurcolták ki a visító kocát, s szuronnyal megölve, röhögve osztoztak meg rajta. Csak úgy, kísérletképpen belelőttek világítópisztoly-lyal a szalmatetőbe, s örültek, mikor lángba borult. Eleinte tehetetlen voltam velük szemben. Most, hogy már volt magyar testőrségem, megálláskor feltűzött szuronya járőrök szálltak ki elsőnek, hogy a garázdálkodást megakadályozzák. Nem engedtek felszállni senkit rablott holmival. Nyílt pályán kenyértörésre került a dolog. A mozdonyvezető kezdte. Rám izent, hogy csak úgy hajlandó a vonatot tovább vezetni, ha negyvenezer koronát azonnal lefizetek neki. Nyílván azt hitte, hogy én is megcsaptam a pénztárt, mint oly sok tiszt a zavarosban, akik vagyonokat hoztak haza. Nekem negyvenezer fillérem sem volt, mert a novemberi gázsimat is elvitte valaki emlékül. A Traminban felvett magyar vasutasok közt volt két mozdonyvezető. Kiadtam a parancsot, hogy a zsarolót lökjék le a mozdonyról, s gyerünk tovább.
A parancsot - sajnos! - szószerint teljesítették, lelökték, le a meredek hegyoldalon! Erre kitört a harc, aminek eredményeképpen vonatunk alaposan megkönnyebbült. Részletezés fölösleges. A következő állomáson nyúlfogyasztó tiszttársaim diszkréten eltűntek a balfenéken. Valószínűleg megártott nekik a nyúlpörkölt, vagy a Mutz Girardi házőrzőjének túl közelről hallott ugatása. Két tisztemmel és Mutz-cal négyen maradtunk, úgyhogy most már megbeszélést tarthattam magyarjaimmal. Megegyeztünk, egyelőre feltételesen. Ha Innsbruckban nem találjuk meg a rendet és hadrend szerinti elöljáróinkat, úgy ezzel a vonattal tovább megyünk a magyar határig. Ott kiszállunk, kivetjük a fedezéket, s gúlába állított fegyverrel várjuk a fejleményeket. Sem addig, sem azután nem bántunk senkit, de a magyar határt megvédjük utolsó csepp vérünkig. Erre a vonatra mást, mint magyart fel nem veszünk. Miután a csehek már mind piros-fehér-kék szalagot viselnek a sapkáikon: mi is kitűzzük a piros-fehérzöldet. Jellemző, hogy nem volt senki, akinél ne lett volna ilyen szalag. De még a mozdonyra is jutott egy nemzetiszín zászló.
Az állomást elértük baj nélkül. Egy hatágyús tüzérüteget találtunk ott, persze fogatok és tisztek nélkül. Sapkáikon virított a nemzetiszín szalag. Beraktuk az ágyúkat. Szenet, vizet, olajat vettünk, s boldogan mentünk tovább, de csak a következő állomásig. Előtte megálltunk. Kérdem a vasutasokat, aszondják, a szemafor pirosat jelez. Az állomás teljesen üres. Mikor már egy órát állunk, elunom a dolgot. Magam mellé veszek egy szakasznyi magyart feltűzött szuronnyal, úgy megyek be az állomásra. A főnök a díszkíséretet látva elsápad. Mit jelentsen ez a tilosra állított szemafor?
-    Azt, hogy a vonat nem mehet tovább!
-    Ennyit én is értek a forgalmi szolgálatból! De miért?
-    Parancsot kaptam a feltartóztatására!
-    Kitől?
-    A hadsereg-parancsnokságtól!
-    Mikor? Hogyan?
-    Táviraton. Egy órával ezelőtt! Itt van!
-    Maeutererzug mit allém Mittel Aufhalten. A. K.
-    Főnök úr! Mi nem vagyunk lázadó vonat! Itt a nyílt parancsom. Ez a távirat hamisítvány, mert én már napok óta minden állomáson keresem az összeköttetést a hadsereg-parancsnoksággal, de az nem található sehol. Ezt a táviratot azok a lázadók koholták, akiket leszállítottam a vonatról!
-    Nem tehetek róla. A parancs, az parancs. Csak az erőszaknak engedek!
-    Helyes! Elő a kötéllel. Kösd a fára jól. Szép testhezálló hurkot a végére. Széket alája a főnök úr számára! Itt a kívánt erőszak! Ha tíz percen belül nincs szabad átjárás, szén, víz, olaj: főnök úr lesz szíves felállni a székre.
Tíz perc alatt megvolt minden. Csak olajat nem adhatott. Nem volt egy csöppnyi sem. Jó barátságban váltunk el. Legalább ezt mutatta.
A következő állomáson ugyanez a cirkusz. Röviden szólva: Fremzens-festétől Bozenig, minden egyes állomáson. A főszereplő félelmes külsejű, hóhérnak kinevezett legény már békétlenkedett.

- Mindig csak fára kötöm, fára kötöm. Már dugjunk a hurkába fejet is! Akkor hoz szerencsét!
De olajat nem kaptunk sehol. Pedig már alaposan füstölögtek a csapágyak. Bozennel nem tudtam, mit kezdjek. Az nem olyan kis bakterház, hanem egy rendes, nagy állomás, százezer lakosú városban. Lesz-e ott körtefa, ahova felkössük a puskapucoló-zsinórt? Arra gondoltam, hogy az előző állomásról telefonálok vagy táviratot küldök a vasútállomásparancsnokságnak és az állomásfőnöknek. De lelkiismeretem tükrében megjelent a verítékező, halálsápadt főnökarcok sora. Azok már lefestettek elég élénk színekkel! A legéletrevalóbb eszme négy nap óta nyúlhúson tartott kis szőke bajtársunk, Mutz Girardi agyában támadt. Ha ott is tilos a szemafor, menjek be vele kettesben. Garantálja a sikert, mert mind a főnök, mind az első forgalmi tiszt jó ismerőse, hogy a vasútállomás-parancsnokságot ne is említse. Hiszen ő azoknál kezdte katonai pályafutását mint női segéderő!
De hát a háborúban minden másképp alakul, mint az ember várja. A bozeni szemafor szabad utat jelez. Mikor a váltók kattogása fugává zavarja az én örök melódiámat, attól tartok, hogy a zsiványok vakvágányra szalasztónak. Talán mégse, mert hajszolják a vonatot. A gyorsvonatétól ugyan távol vagyunk, de ha ezzel a sebességgel csattanunk bele az ütközőbe, hát csúnya karambol lesz! Ezt csak nem akarhatják! Vonatunk bekanyarodik a legkaréjsóbb vágányra, egész sor vasutas bíztat, hogy csak tovább, tovább, megállás nélkül! Már előttünk a nyílt pálya, mikor Mutz kék szeme találkozik egy pirossapkás vasutas tekintetével. Az rögtön megállást jelez, s a bátor kis útitárs kis batyujával a lassan mozgó vonatról leugrik, egyenest a vasutas karjaiba. De máris hangzik a tovább, tovább, s a szép Bozen elmarad mögöttünk. A további úton már nincs ülos szemafor, a csúnya rágalom elmaradt mögöttünk. Lehet, hogy Mutz volt a rehabilitálónk. Csak olajat nem kapunk sehol. Lassan megyünk, de még így is meg-megállunk, hogy az esti szél lehűtse füstölgő tengelyeinket. Belefúródik vonatunk a híres Berg-Isel alagút fekete torkába. Egy mozdony, hatvanhat kocsi, közte alig 4-5 fékes. Ez az alagút talán a legmeredekebb lejtő, amin vonat jár. Megyünk, nem megyünk, a lejtőn esés szabályai szerinti gyorsulással rohanunk! Az alagút sötétjében fehéren villog minden tengelyvég. Hátul tűzderengés, ami állandóan világosodik. A csikorgó, dübörgő vonatzakatoláson is túltesz az emberi ordítás! Rohanunk, eszeveszett rohanással. Az alagút borzasztó hosszú, s úgy látszik, nincs menekvés. Ennek a vonatnak vége! A tengelyek fehér fénycsillagokat szórnak. Borzalmas szép látvány! Végül mégis enyhül a meredek, s kint vagyunk az innsbrucki pályaudvaron. A négy utolsó kocsiból csak az össze-visszagörbült vasváz maradt meg, ami éghető volt rajta, elégett a kohóban. Hogy a rajtuk volt több száz emberrel mi lett? Nem tudom. Az innsbrucki pályaudvar a hegyes terep miatt elég keskeny, de annál hosszabb. Az alagúttal az épületig legalább négy km. Ismerem jól. Vasutasaim átnézik a kocsitengelyeket. Hát jobb híján tudnak még menni, ha alapos olajozást kapnak. Kitartanak a magyar határig, ha Isten is úgy akarja. A négy utolsó nem kocsi, hanem ócskavas. A sebes rohanás úgy működött, mint a kovácsfújtató. Lekapcsoljuk, otthagyjuk. Takarítsa el, akinek ideje van rá. Most egész lassan megközelítjük az állomást. Onnan majd bemegyek, szabad átvonulást meg olajat kérni. Ha megadják, jó, ha nem, kierőszakoljuk. Az ágyúk készüljenek a tüzelésre. Ebben a teljes fejetlenségben 2—3 srapnell elég lesz az egész társaság megszalasztására. Ez fogja pótolni a körtefát a kötélhurokkal. Egész lassan megyünk, mint aki sánta lóval tart hazafelé. Sok-sok váltón megyünk át, egyszerre kisiklik a vonatom. A mozdony a tiszti kocsival rajta marad a sínen, a többi kocsi egymás hegyén-hátán. Szó sem lehetett arról, hogy ezzel a vonattal belátható időn belül továbbmenjünk. Szinte érthetetlen előttem, hogy bár a szerelvény alig mozgott gyorsabban, mint a gyalogos ember, egy hibás váltó vagy talán egy szabotáló váltóőr ily alapos munkát végezhetett. De még a vonatnál is alaposabban szétzüllött az a hatezer magyar, akiket még rövid idővel, percekkel előbb egységgé tömörített egy cél, egy eszme. Egyet fordultam, már az induló vonatot ostromolták, verekedve a helyekért a kocsitetőkön. Az ágyúk ottmaradtak, fölfordulva egyik-másik, s egy félkarú, szakállas, szemüveges császárvadász főhadnagy már vitte el őket. Mit volt mit tenni? Gondoskodjunk önmagunkról. A parancsnokságon kinevettek, mikor a nyílt parancsommal szállást kértem. Nem ér az semmit. Nincsen császár, nincs Osztrák-Magyar Monarchia. Próbáljak a császárvadász-kaszárnyában szállást kérni. Odaküldtem a hadnagyomat, s mikor visszajött, bal arca nagyon piros volt. Fölpofozták és kidobták. Közben meghallottam, hogy a 11-ik hadsereg-parancsnokság megvan, itt székel Igelsben, ami itt van mindjárt a szomszédban. Az alagútbejáratnál kell felmenni a hegyre. Halálosan fáradt voltam, s éreztem már több napja, hogy beteg is. A várótermek tele voltak garázdálkodó tömeggel, hát leterítettem pokrócomat a peron kőpadlójára, a hátizsákot a fejem alá. Kasztelics betakart, még vizet is hozott. Aztán odafeküdt mellém, s a következő pillanatban már mind a ketten aludtunk. Kora reggel felébredtem, senki sem volt velem, csak Kasztelics. A magyarok közül senki, de még a két tisztem is megszökött. Még azt a kis élelmiszerkészletemet is magukkal vitték, ami megmaradt. Gyerünk a parancsnokságra, ott ki kell fizetniük a novem- 9 beri gázsit. Még egyszer megtudakolom az utat, s Kaszteliccsel nekivá- 9 gunk a hegymászásnak. Majd egy órát kellett másznunk, míg fölértünk 9 a gyönyörű fekvésű Igelsbe. Ennek az alpesi fürdőhelynek vasútállomása M is van. Tele volt szerelvényekkel, amikből most folyt a kirakodás. Ráismer- S tem azokra a vonatokra, amik miatt Triesztben, Neumarktban oly sokáig m késtünk. Ide is érkeztek, épen és idejében. A rakományuk: pompás zon- I gorák, nagy értékű bútorok, képek, szobrok. Nagytőgyű, kövér tehenek, m cukros- és liszteszsákok. És más hasonlók. Az egyik vagonból egy egész I méhest raktak ki. Milliós értékek, de semmi hadi felszerelés. Erre kellett s a sok vagon. Forrt bennem a méreg.
A parancsnokságon nem találtam ismerőst. Egy ismeretlen hadbiztos- §§ alezredesnél jelentkeztem. Elmondtam neki szállítmányom szomorú vesz- 1 tét s a hadsereg teljes lezüllését. Hivatkoztam arra a 17 táviratra, amiben % segítséget kértem, jelentettem, hogy fizetésemet nem kaptam meg, kértem jj a kifizetését és a további parancsot.
Megvetéssel nézett végig. Volt is oka rá. Arcom, kezem piszkos, szakállam valóságos bozót, ruhám füstös, itt-ott egy vércsepp is száradt rá.
-    Mit gondol, hogy mi itt fizetést adunk mindenféle „dahergelaufen" (elfutott) embernek? Parancsot adok, de nem magának, hanem annak, aki őrizetbe veszi! Haditörvényszék elé állítom, és főbe lövetem!
De már ekkor markomban volt az alezredes úr zubbonya a mellén. Megráztam jól, odalöktem az ablakhoz.
-    Nézd csak azt! Ott rakják ki, amit loptatok! Arra volt vagon, ahhoz volt megbízható kísérő legénység! Ezért kellett az én szállítmányomnak elpusztulnia! Te komiszabb a fosztogatónál, te akarsz engem őrizetbe vetetni? Csak rajta! Csak legyen, aki megteszi!
Kirántottam a rohamkésemet. Senki se mert hozzám nyúlni. Lázas voltam, talán nem is teljesen beszámítható. Lementem a lépcsőn. Kasztelics ott várt.
-    Gyerünk!
-    Hová?
-    Nem tudom.
Egy expositúrabeli jó barátom jött arra gépkocsin. Felvett. Elmondtam neki a bajomat. - Ne törődj vele! Ez teljes felbomlás! Az az alezredes már tökéletes nulla! - Szemünk elé kerül Let százados. Kétségbeesve nincs. Vagy legalább nem mutatja. Diskurzus közben kiderül, hogy a hadifo-goly-eszkortról és mások parancsra való elszökéséről semmit sem tud, ez a titkos parancs koholt volt.
-    De mi baja volt veled Maternának, hogy olyan egyszerre megváltozott veled szemben?
Elmondom neki az esetet. A Vencel-napi forradalomkísérlettel.
-    Látod, ez megint olyan, amiről nem tudunk. Materna egyenest ösz-szeveszett a vezérkari osztállyal, hogy miért küldtek frontcsapatot az ő rayonjába!
Innsbruckban nagyban folyt a vásár. A fosztogatók nyílt utcán árulták a rablott holmit. A civilek megvettek mindent, úgyhogy az árak rohamosan emelkedtek, még az ilyen, ötön-vett árukéi is. Megvettek mindent, jóformán meg se nézték, hogy mit vesznek. Az én öntudatom már kezdett mindinkább zavarossá válni. A barátom letett egy szállodában, ahol szobát nyitottak nekem. Végre kilenc nap óta először, megmosakodhattam, ágyba fekhettem. Két hátizsákom volt meg egy utazókosaram, mind tele. Odaadtam Kasztelicsnak az egyik hátizsákot, vigye le, adja el. El is adta, úgy mindenestől, zsákbamacskaként 250 koronáért. Megvettek ezek az innsbruckiak mindent, még a kötött léggömbselymet is kimérték méterszámra. Az én hátizsákommal nem jó üzletet kötött a vevő. Kacat volt benne meg egy csomó magyar könyv. Testvérek között megért 25 koronát. A pénzt megfeleztem Kaszteliccsal. Rögtön kivette a szomszéd szobát. Neki is jólesett egy kis kényelem.
Lehet, hogy ettem valamit ebédre, lehet, hogy nem. Általában nem emlékszem rá, hogyan telt el a nap. A mennyezeti villanylámpát este Kasztelics égve hagyta, ez a fény gyötört egész éjjel, de már nem bírtam felkelni, hogy az ajtó melletti kapcsolót lekattintsam. Reggel Kasztelics úgy öltöztetett fel, mint egy kis gyereket, meg is borotvált, hogy szép legyek. Derék legény volt ez nagyon. Szerencsére nem veszett ki a fajtája, itteni hadakozásunk alatt négy Vormundschaftsgericht érdeklődött utána négy bánatos signorina nevében. Mikor már annyira-mennyire visszanyertem emberi formámat, kitámogatott az állomásra. Nélküle nem bírtam volna kimenni, annyira lázas voltam, hogy nem láttam. Ezt azonban el kellett titkolnom, mert ha kórházba visznek, itt rekedek. Ez pedig nem volt kívánatos, már csak az igeisi alezredes miatt sem. Beültetett a tiszti kocsiba, s elvitte kulacsomat, hogy megtöltse vízzel. Mire visszaért, a kocsi úgy megtelt, hogy nem volt képes hozzám férkőzni.
Elindult a vonat, elkezdte a jól ismert kéttaktusos melódiát muzsikálni, da capo sine fine, ahogy Chopin írta a mazurkájához. Hogy mennyi ideig, arról fogalmam sincs. Napokig mindenesetre, mert éjjel is volt közte egynehány. Ha nagyon felszökött a lázam, bekaptam egy kininpirulát kenyér és víz nélkül. Tele volt a zsebem vele, de a sok is elfogy, ha sok idő múlik. Irtóztató szomjúság gyötört. Kasztelics minden állomáson megpróbált hozzám jutni, de a hering módra összepréselt tömegen keresztül nem sikerült neki. Később már nem jött, valószínűleg ő is úgy be volt szorítva, hogy ki se mozdulhatott. Bischofshofen állomáson, ahol a vasút háromfelé ágazik, mégis sikerült neki fölmászni az ablakra - búcsúzni! Elkísérne szívesen hazáig, de ebben a zavart világban nem meri megkockáztatni, s itt van mellettünk a trieszti vonat, ami hazaviszi Adria-parti hazájába.
Muzsikál a kerék, szedem a kinint. Vigyázva, hogy senki észre ne vegye, mert egy orvos is van az útitársaim között. A szomjúság már nem kín, nem gyötrelem, de valóságos pokol. Egy fiatal hadnagy leemeli pakkját a hálóból, kivesz belőle egy üveg tramini bort. Cuppan a dugó és ...
Fognak engem minden oldalról. De az üveg már az enyém. Kinyakalom a litert az utolsó csöppig. A hadnagy zavartan törülgeti vérző arcát, a kalefaktor az én rohamkésem! Kicsiny a seb, jobban csak karcolás. Az orvos nem vele törődik, hanem velem. Magyar ember.
- Ne haragudj, bajtárs, de Salzburgban kiteszünk! Kellemetlen volna, ha itt halnál meg köztünk!
Most már jó dolgom van. Mindenki segít. Leszedik a cókmókomat, rám adják a köpenyt. Kiürül előttem a zsúfolt folyosó, úgy segítenek le, mint egy maharadzsát. Ott vár már a hordágy, belefektetnek és visznek. „... in manibus tollent te, ne forte offendas ad lapidem pedem tuum"!
A segélyhelyen már ott van egy másik hordágy. Fiatal nő fekszik benne, az se lehet sokkal jobban, mint én. Aki elkísérte, magyarul szól hozzá.
Tizennyolc év múlva tudtam meg, hogy Lulu volt, Lokcsánszky Flóri bácsi unokahúga. Kedves ismerősöm, akivel hajdan sokáig leveleztünk. De most én olyan beteg voltam, hogy nem kezdtem vele beszélgetést, pedig jó fél éjszakán úgy feküdtünk egymás mellett, mint a házastársak.
Éjfél lehetett, mire előkerítették a szanitéc-kocsit, ami bevigyen a kórházba. Koromsötét utcákon értünk a kórházhoz, amelynek ablakai még egy árnyalattal sötétebben ásítottak felénk. A villanyáram-szolgáltatás már napok óta megszűnt, az a kevés gyertya, ami régmúlt idők emlékeként maradt a boltokban, elfogyott. Úgy látszott, hogy egy lélek sincs a kórházban, mikor a nagy hallózásra mégis előkerült egy ápolónővér. Lefektetett a sötétben egy szalmapárnás bakaágyra, s miután arra nem kellett se gyertya, se láztermométer, megállapította, hogy igen magas lázban vagyok. Sóhajtva mondta, hogy ha volna lepedője, bepakolna vizes ruhába. De nincs lepedő. Az összeomlás hírére szétszaladt betegek és ápolók elvittek mindent. Mondtam neki, hogy van a kosaramban kettő is, csak vegye ki. Bepakolt a lepedőbe, s ott virrasztott mellettem reggelig.
Reggel meglátta a levetett ruhámat, bocsánatot kért, s áttelepített a tisz-tí szobába. A saját lepedőimmel, nem kettő volt, hanem négy, felhúzta az ágyat, s megpróbált újból telefonálni az orvosért. Ezegyszer véletlenül kapcsolt a központ, s megjött az orvos. Kétoldali tüdőgyulladásos grippe. De mikor orvosságról kezdett beszélni, kiderült, hogy ez sincs, az sincs, semmi sincs. A megszökött patikárius elvitte az egész patikát. Még az üres üvegeket is. Víz volt, lepedő volt, a kezelés az eddigi maradt. De majd intézkednek, hogy elvigyenek egy másik kórházba. Addig érezzem magamat jól. Még reggelit is kaptam, de a kozmás tejet nem tudtam lenyelni, sem a korpából, miből sütött keletlen gombócot, amit nem átallották kenyérnek nevezni. Kértem a svesztert, nem tudna-e valami gyümölcsöt szerezni, saját költségemre. Szívesen megtette, s egy jó stanicli körtét hozott. Olyan olcsón, hogy a koronából még vissza is adtak 40 fillért. Pompás jó körte volt, és elég volt ebédre is, mikor annak még a gondolatától is elundorodtam, hogy belekóstoljak a krumplis nem tudom micsodába.
Ebéd után itt állt a tegnapi fuvarosom, s kivitt a Salzach melletti hadikórházba. De azelőtt még egy látogatást kellett fogadnom. Három jól öltözött, előkelőnek látszó hölgy rontott be a szobámba.
-    Döglesz! Döglesz! - kiáltották unisono.
-    Még nem! - feleltem, kidugva fejemet a vizes lepedő alól.
Vastag szemöldökömet és nemes arcélemet látva öröm és részvét 50-50%-os keverékével ismételték a csúnya szót: Döglesz! Döglesz! Ha nem védett volna a vizes lepedő, talán meg is öleltek volna. Kiderült, hogy egy gróf Donell Douglas nevű főhadnagynak néztek. Rosszul esett nekik, hogy nem vállaltam e szerepet.
A Salzach melletti kórház teljesen üres volt. Miután fölvittek, lefektettek, kértem a szanitéceket, hogy csukják be maguk után az ajtót is, a kaput is. Hogy itt, a városon kívül valami kóbor kutya megérezve a hullaszagot ki ne kezdjen.
Rövid időre rá hallom a női csevetet. Az én három grófnőm jön megkérdezni, hogy döglöm-e.
Most se felelhettem, csak azt, amit délelőtt. Még nem. De az ajtót csukják be maguk után, meg
a kaput is.
Tizenhárom sirály repül el az ablakom előtt. Negyedóra múlva ugyanaz a tizenhárom, ugyanabból az irányból. A harmadik ismétlésnél már kikövetkeztetem, hogy a Salzach a repüléssel ellenkező irányban folyik. Az én madaraim tehát, ahogy a Dunántúl mondják, főnek röpülnek, egy bizonyos ponton rászállnak a vízre, levitetik magukat a másik fix-pontig. Ott szárnyra kapnak, s újból kezdik az egészet. Mulatságul nekem, aki itt fekszem elhagyottan. Kár volt a komteszeket elzavarni, meg kellett volna kérni őket, hogy áztassák meg a lepedőmet, és csavarjanak bele. Miért ne? Hiszen a máltai kórházban előfordult, hogy hercegnő tette alám az ágy-tálat! Úgy látszik, az a lepedő csak akkor fog szerepelni, mint az egyszeri kenderszakállúé, akiről a vers úgy végződik: „Két kutya húzta, harmadik meg nyúzta!"
A sirályok már elültek. A láz fűt, aprókat lélegzem, de annál szaporábban azon a kis valamin, ami a tüdőmből még képes erre. Végre jön valaki. A másik kórház ápolónője. A kíváncsiság hozta-e, vagy az értem való aggódás? Ő az utóbbit állítja, s el is hiszem neki, mert még egy stanic-li körtét is hozott. Igaz, hogy bevasalja érte a 60 fillért, adjon Isten mégis ezerannyit helyette! Bepólyáz a vizes lepedőbe, velem marad még két váltásig. Van ideje rá! Hihetetlen gyógyhatása volt a felfordulásnak, a sánták jártak, a betegek fürgén mentek hazafelé a lopott holmival, ahány kórház, mind kong az ürességtől. De nem sokáig. Másnap reggel újra itt van, hozza a körtét 60 fillérért. Pedig ma már hoztak, megint csak ehetetlen reggelit is. Egyszer csak befut, akit nem vártam, a második beteg. Nem hozták, hanem a maga lábán jött, diagnózisom szerint utóbb is megmarad. Egyéves orvosnövendék. Moravec a neve, és Ábrahám az ősapja. Magyar. Jó az ilyen jó étvágyú beteg, most már felmenthetem az irgalmas mamát, megajándékozván egy lepedővel, emlékül. De mintha az az irgalomborogatás hatásosabb lenne a többinél. Állapotom észrevehetően javul. Az is lehet, hogy a körte teszi. Már nem várom türelmetlenül a borítást, s az a belső nyomás a mellemben nem olyan kellemetlen. Lehet, hogy a társaság is teszi. A fürge beteget el lehet küldeni körtéért, feladja a táviratomat haza. Lotyog sokat, s ezzel is múlik az idő. Vagy háromnégy nap múlva kiürítik a kórházunkat, népiskola lesz belőle, ami volt a háború előtt. Minket átvisznek a helyőrségi kórházba. Ott már vannak beteg tisztek, az én szomszédom erős szemöldökű, nemes arcélű, mint én, bemutatkozik, hogy ő a keresett gróf Donell Douglas.
-    Én meg a te alteregód vagyok. Grófnőidet csak nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy nem vagyok veled azonos!
-    Az én grófhőim? Engem kerestek?
-    Nemcsak kerestek, de keresnek most is. Ahogy végzetemet ismerem, tíz perc múlva itt lesznek!
Úgy történt. Egy ideig habozva álltak meg a két ágy között, tekintetük cikázott a rájuk mosolygó két egyforma arcon ide-oda. Végre mégis ráismertek az igazira. Most már nyugodt lehettem, hogy nem kérdik többé, hogy döglöm-e. De nem is volt időszerű. Az orvos, ugyanaz, aki már egyszer megvizsgált, azt diktálta be: Gyógyult, kétoldali tüdőgyulladás utáni állapot. Tüdőcsúcshurut mindkét oldalon. Vigasztal, hogy az is meg fog gyógyulni öt-hat heti fekvés után. Minden jó lett volna, csak a kosztot nem bírtam. Húsfélére egyáltalán nem tudtam ránézni. Körtén éltem. Meg aztán Douglas barátom rokonsága! A hölgyek után már fiatalemberek csoportja jött. Körülülték Douglas betegágyát (köztünk maradjon, az se volt betegebb, mint Moravec) és osztoztak a Nemtomhogyhívják bácsi vagyonán. A köztársaságban megszűnik a hitbizomány, tehát... Az a mohóság, az a kíméletlen éhség minden volt, csak nem arisztokratákhoz illő. Mint egy csapat sakál, amely körülveszi a döglődő oroszlánt. De ez csak intern dolog. Sajnos, nem maradtak ezen a síkon. Osztották Ausztriát - bánom is én - de Magyarországot is. ők, az osztrákok, akik lelkesen énekelték (és Gesslerkalap-helyettesként húzatták a mi füleinkbe) a Gott erhalté-t, a főurak, akik birtokot, rangot, mindent a Habsburgoknak köszönhettek, most kíméletlen kárörömmel glosszálták őket. Sem ingem, sem gallérom, Ferenc József nevében végezték ki dédnagybátyámat, Petőcz Györgyöt meg a feleségemét, báró Jeszenák Jánost, de utálom a jellemtelenséget. Minden szavuk piszkos önzés. Szép kis nemesség az a bizonyos Ein hohes Adel! Nem vettem részt a társalgásukban, de a gyomrom felfordult tőle, mint a resztelt májtól, amit Douglas barátom nagy élvezettel fogyasztott!
Örömmel hallottam a hírt, hogy a magyar kormány kiküldöttei itt vannak, hogy a magyarokat hazaszállítsák. Rögtön szalajtottam Moravecet, hogy vegye fel velük az összeköttetést. Lógó orral jött vissza. Ott ül a két kormánykiküldött a vasúti restiben, részeg mind a kettő, rekedten dalolnak a salzburgiak mulatságára és Magyarország szégyenére!
Én azonban haza akarok menni. Mindenek előtt menni próbálok. Egynapi gyakorlat után felöltözve már az utcára is kimentem. Úgy, ahogy voltam, tiszti csillaggal, érdemrendekkel, sapkámon a K. betűs sapkarózsával és a nemzetiszín szalaggal. Rám támadtak az utcán, s le akarták tépni. Hátamat a falhoz támasztva, kinyitottam a pisztolytáskámat. Rövid szóváltás után otthagytak, mint olyan disznó magyart, őrült frátert stb., akivel nem érdemes tovább foglalkozni. E próba után jelentettem az orvosnak, hogy egészséges vagyok, és kérem az utazási okmány kiállítását Pozsonyba. November vége felé járt az idő, éjjeli fagyokkal. Az orvos intelligens, megértő ember volt. Biztosított, hogy nyugodtan itt maradhatok a teljes gyógyulásomig. Az elutazást nem javasolja, de,azt is megérti, hogy haza akarok menni. Az utókúrát, lehetőleg sok fekvést, minden fizikai munkától való tartózkodást otthon is megtehetem. Vigyázzak, hogy meg ne hűljek, táplálkozzam jól. Ne felejtsem el, hogy tüdőcsúcshurutom van. Irodai munkát se végezzek, legföllebb 2 órát naponta. Kiállította a nyílt parancsot, és szélnek eresztett.
Igazán szélnek, mert az állomásra menet csak úgy süvített a fülem körül. Rendes menetrend nem volt, órákig vártam a léghuzamos peronon. A kocsi ablakai ki voltak törve. Bécsben a Südbahnhhofról gyalog kellett mennem a pozsonyi villamos-állomásra. Hátizsákkal és nehéz útikosárral. Ott mindenki poggyászát átvizsgálták és jól meg is dézsmálták. Az volt az ok vagy ürügy, hogy a hadszíntérről hazatérő katonák tele vannak rablott holmival. Az enyimnek is nekiálltak volna, de én a nyílt parancsommal igazolva állításomat figyelmeztettem őket, hogy kórházból jövök, grippém volt, és pakkomban benne van az összes dezin-ficiálatlan beteg-szennyesem. Minthogy a járvány mind a civil lakosság, mind a katonák között nagyon dühöngött, csak kinyittatták a kosaramat, bajonett-heggyel kihúzták belőle a legfölül levő pokrócot. Turkálni nem mertek benne. Soká kellett várni itt is, gyönyörködhettem abban, ahogy kifosztották a szegény, hazatérő magyarokat. A vonat megjött, de a tolongó sokaság pillanatok alatt elfoglalt minden ülőhelyet. A paklikocsiban álltam Pozsonyig, vagy hat törzsaltiszt társaságában. Egy volt köztük, aki nemcsak a tisztelgést adta meg, de rendesen viselkedett. A többi hajlandó lett volna belém kötni. Ez az egy féken tartotta az egyébként alaposan ittas társaságot, s így az utam Pozsonyig zavartalan volt.
Érdekes volt ez a küzdelem, ami a destrukció és a katonai fegyelem között lefolyt egyes emberekben és egész egységekben. Bécsen átgyalogolva találkoztam egy 76-os tiszttársammal, aki elmondta, hogy mikor a forradalom tűzvésze elérte a Schafberget, vagyis a 76-os pótzászlóaljat, ott megszűnt minden fegyelem, szétfutott az egész legénység. A tisztek tehetetlenek voltak velük szemben. Harmadnapra együtt volt az egész újra. Teljesen helyreállt a fegyelem, a katonás magatartás. Szinte tüntettek vele. Pozsonyban a honvéd helyőrségi fogház őrlegénysége szétszaladt. Bárányi törzsfoglár egyedül maradt a rabokkal, akik szintén kitörtek, és elszéledtek a városban. Estére Bárányi csodálkozva látja, hogy egy katonai menetoszlop teljes rendben közelít. Vezényszóra megáll a kapu előtt, s a parancsnok leadja Baranyinak a létszámjelentést. Az összes rabok együtt voltak. Őrlegénység hiányában Bárányi a rabok közül állít és szerel fel őrséget. Teljes rendben maradtak a csehek bejöveteléig.
Bacsfai béke

Este volt, mikor november 28-án megérkeztem Pozsonyba. Az utcák tömve voltak néppel. A Duna-parti megállótól iparkodtam lehetőleg a túl népes utcák elkerülésével hazajutni. A Schwiebogenen át a Kapucinus utcai nagy lépcsőre értem. Szembe jött velem egy bekötött fejű tiszt. Daliás járásáról megismertem sógoromat, Csatay Lajost. Ő is aznap érkezett meg. Ő is kiállt egyet és mást. A délkeleti frontról egy teljesen fegyelmezett, harcképes hadosztállyal jött vissza, jóval a Mackensen-hadsereg visszavonulása után. Vonaton érkezett meg, már nem tudom, melyik határállomásra. Ott várták már Linder Béla emberei. Szétzüllesztették embereit, és leszerelték a hadosztályt. Úgy, mint már előbb Mackensen hadseregét. Lajosnak volt egy nagyon kedves hátaslova, amit még hadnaggyá történt kimustrálásakor kapott mint tiszti lovat. Szép ló, jó ló, de már öreg a már rég tulajdonába jutott Graefin. Tulajdonképpen csak kegyeletből tartotta meg, és vitte magával a harcterekre. Mikor látta, hogy az összes lovakat elviszik, felnyergeltette Graefint, és felült rá. A sínek között lovagolt rajta, mikor megállították.
-    Szálljon le rögtön! A lovat lefoglalom!
-    Ezt a lovat? - szólt Lajos, és előrántotta pisztolyát. Úgy, ahogy rajta ült, tarkón lőtte a lovat. Szegény Graefin összerogyott, s Lajos beleütötte a fejét a sínbe.
Együtt mentünk haza. Együtt volt Gyula kivételével az egész család, mert Bözse férje, Maros Imre is ott volt. De ott volt hívatlan vendégül a grippe. Feleségem már úgy-ahogy kigyógyult belőle, de Bözse és Imre fekszik. Három gyerekem közül kettő beteg, anyjuk az elszenvedett betegségtől legyengülten alig bírja a most, a hazatérésekkel tíz emberre szaporodott család ellátásával s a betegek ápolásával járó gondot és munkát. Egymaga, mert a cseléd a forradalom hírére felmondás nélkül elment. Nyolcvan éves apósom segít, amit tud. Az idő télies, hideg, nincs egy szem tüzelő, az élelmiszerboltok be vannak zárva, se tej, se hús. Liszt van elég, s a gázszolgáltatás nem akadt meg. Hallom, hogy a velünk egy utcában lakó anyám és nővéreim is hasonló nyomorban vannak. A négy beteghez ötödiknek csatlakozik Lajos. Fejsebe tette-e vagy az influenza, vagy az átélt szörnyű idegizgalom: láztól vörös arccal, teljes apátiában fekszik. Nem szól, kérdésre nem felel, nem eszik, nem mozdul. Az orvost elutasítja, nem hajlandó semmire. Meg akar halni! Hogy kárt ne tehessen magában, pisztolyát el akarom lopni. Mosolyogva int:
-    Ne félj! Nem kell! Megy az anélkül is!
-    Értem. Magamnak is volna kedvem ilyesmire. De az asszony, a gyerekek... - Szegény Lajosnak nincs. Szép menyasszonya átlőtt halántékkal pihen sírjában. Nekem élnem kell, még a betegséget is fel kell függesztenem akkorig, mikor majd ráérek.
Elsősorban a katonai parancsnokságra megyek. Jelentkezem, s a hadbiztosságra megyek, hogy elmaradt fizetésemet szorgalmazzam. A szerencse kedvez, az intendatúra vezetője nem más, mint testi-lelki jó barátom, Weiszmáhr Jenő. Nem csak a fizetésemet kapom meg, de Jenő a felosztásra kerülő katonai raktárból kiutal egy öl fát és 20 métermázsa szenet. Alighogy hazaértem, már jönnek a szekerek, bedobálják a pinceablakon a tüzelőt. De a fa felvágatlan, a szén 20-50 kg-os darabokban. Állj neki, tüdőcsúcshurutos ember a favágásnak, széntörésnek! Az eredményt öreg apósom hordja fel. Most már meleg a lakás, csak nincs mit enni. Gyuszi fiam már iskolába jár, de csütörtökön nincs tanítás. Valahonnan ösz-szekotrok hat töltényt, s a gyerekkel együtt lemegyek a hajnali vonattal Bacsfára.
Üres hátizsákot viszek meg egy 3 literes tejeskannát. A pákai állomás 5 km Bacsfától. Begyalogolunk. Beadom a kannát Blázsovits Gergely bíróhoz, s megjárom a határt. Hibázni, sebezni nem szabad, s így hat nyúllal, tele kanna tejjel, jó darab szalonnával, tojással megrakodva gyalogolunk vissza az állomásra. Gyuszi két nyulat visz, kb. 9 kg, én négyet, 18 kg súlyban meg a tejet meg az egész friss kenyeret, amit a bíróné adott ingyen. Hazaérve szaladok le a pincébe fát vágni, szenet törni. Ha salzburgi orvosom látná, csóválná a fejét. De megvan a hús majd egy hétre nekünk is, anyámnak is! Jól alszom utána én is, Gyuszi is. Már előre örül, hogy vasárnap újra vadászunk. A hat patronhüvelyt hazahoztam, csak át kell gyutacsolni. Imrének van egy egész zacskó ágyúlőpora, azt csak el kell vagdalni apróra, a sörét a lógólámpa gömbjéből kerül elő. Meglesz a hat patron, s ennél több nem kell.
Lajos még mindig teljes apátiában, mozdulatlanul fekszik. Nézi a plafont, és meg akar halni.
Már tisztában vagyok a hadi helyzettel. A csehszlovákok el akarják foglalni Pozsonyt. Van itt katona, több mint elég, de nincs tiszt, aki ebből a csürhéből ütőképes katonai egységet alakítson. A soproni honvéd kadétiskola flúcskái tartják a frontot a Zergehegy-Vaskutacska vonalon,
Grüneberg főhadnagy egy nagyobbára tisztekből álló lovas különítménynyel a Récse felőli szakaszt. A pozsonyi laktanyák tele féktelenkedő, az anarchiát élvező, használhatatlan néppel. Hogy a közbiztonságot mégsem forgatták fel, a pozsonyi jó öreg, Biedermeier-stílusú városi rendőröknek, a Stadtguardliknak köszönhető, akik éjjel-nappal kitartottak őrhelyeiken. Kormányintézkedés nem jött, magasabb parancsnokság nem volt. Tüzérség sem itt, sem túl nem működött. A pozsonyi két tüzérezred, a 14-es tábori ágyús és az 5-ös tábori tarack teljesen tisztek nélkül volt, pedig mint megfigyelhették, a csehek Dévény-tónál nagyobb erők összevonásán és szervezésén dolgoztak. Azt is megtudtam, hogy a tüzérlaktanyában van ágyú, ló, lőszer elég, de az ezredek tisztjei közt alig volt egy-két magyar, s a sok osztrák a monarchia szétoszlása után elment hazájába.
Odaültem Lajos betegágyához, és nem törődve azzal, hogy nem felel, hogy talán rám sem figyel, feltártam előtte a helyzetet. Elmondtam, hogy nem szabad meghalnia, nem szabad betegnek lennie, mert szükség van rá. Menjen be a tüzérlaktanyába, nézze meg, hogy mit lehetne tenni. Szedjen össze egypár jobb érzésű embert, lám én is, ha az a fatális vonatkisiklás nem húzza keresztül a terveimet, dezertőrökből alakított sereggel jöttem volna.
- A határig! - felelt Lajos, egész váratlanul. - Ott cserbenhagytak volna. Mint engem! Add ide a pozsonyi spezialkartét!
Egy darabig nagy figyelemmel tanulmányozta. Aztán letette. Üres tekintete megint a mennyezetre irányult.
Reggel nagy rémületünkre azt látjuk, hogy a fekhelye üres.
Nyolc óra tájban trombitaszót hallunk messziről. A Generalmarsch-ot fújja! Rohanok, hogy megnézzem, mit jelentsen ez. Már nem láttam, de az örömtől izgatott, összeverődött tömegben megtudom, hogy egy teljes, hatágyús tüzérüteg vonult tiszttel az élén a Stefánia úton a Zergehegy felé. Hogy odaért, fél óra múlva hat ágyúlövés jelezte. Délutánig lestük az ágyúlövéseket. Este hatkor halljuk a jól ismert sarkantyúpengős, kemény lépteket: Megjött Lajos! De nem a beteg, a halni vágyó, letargikus ember! Az a Dévény-tóra kilőtt húsz gránát többet ért minden orvosságnál. Még az étvágya is megjött, jól befalatozott a hideg nyúlpecsenyéből. Röviden elmondta, hogy bement a 14-es laktanyába. Ott rendbe szedte a társaságot, összeállított egy üteget, s kivonult vele trombitaszóval, az otthon maradt legénység zúgó éljenzése közben. Szétlőtte a dévénytói hadiszállást, sajnos, srapnelljei nem voltak, s így az eszeveszetten szaladó cseheket nem tudta kellőképpen ellátni útravalóval. De holnap visz azt is! Másnap megint szólt a trombita, dörgött az ágyú. A szellem egyszerre javult, már itt is, ott is vonult egy-egy szakasz, tiszttel vagy altiszttel az élén, hogy m segítséget vigyen a soproni pubiknak. Harmadnap nem szólt a trombita. 1 Helyette Lajos jön dühösen. Távolléte alatt nem tudom, ki parancsára 1 elvitték ütegének összes lovait.
-    Nincs több ló a kaszárnyában? - kérdem.
-    Dehogy nincs. De nem ezé az ütegéi!
-    Hát aztán?
-    Igazad van! Ellopták az enyimeket, lopok helyettük mástól!
Csúnya szó! A 11-ik hadseregben ezt úgy mondták, hogy szerzek! Egy órával megkésve, de megint végighangzott a Generalmarsch a pozsonyi főútvonalon. Másnap már nevetve jött haza a kirándulásról.
-    Ma a muníciómat lopták el!
-    És te?
-    Szereztem! A csehek már annyira visszamentek, hogy alig érem el őket a Zerge-hegyről! Új állást kell keresnem!
Nem került rá sor. Most egyszeriben volt magasabb parancsnokság. A jó ég tudja, milyen néven nevezték. Elrendelte, hogy Lajos az ütegével azonnal menjen ki Szencre, a Grüneberg-különítmény támogatására.
Az üteg katonái, mind egy szálig pozsonyi fiúk, sajnálatuk kifejezésével megtagadták az engedelmességet. Ők már inkább itthon maradnak! Lajos ezen is segített. Volt ott szenei, Szene-környéki legény elég. Azok szívesen mentek vele.
Most már Szene volt a hadiszállása. Örömmel fogadták. Burián Pál főszolgabíró azonnal meghívta állandó vendégnek, de Lajos nem fogadta el. Megosztotta a legénységgel a szállást, a menázsit, velük volt éjjelnappal. A Stiftben tűzállásba helyezett üteg nem kapott több lőszert, csak két gránátot, két srapnellt naponta. Lajos elismerten a legjobb tüzér volt az egész hadseregben. A magyarosi bravúrjával szerezte meg a vaskoronarendet, ahol a román állást, ami húsz lépésnyire volt a honvédekétől, pozdorjává lőtte anélkül, hogy a mieinknek egy hajszála meggörbült volna. De a két gránát, két srapnell nem sok. Lajos tehát ha ellőtte, rekvirált kocsikra ültette legénységét, az őskori hadiszekér-harc metódusát követve bevágtatott az ellenség közé, s karabélytűzzel, puskatussal toldotta meg a tüzérségi tűzhatást. A szenciek kemény legények, hogy a magyarbélieket ne is említsem, s így ez a harcmodor eredménnyel járt. Ennek folytán most már a hadügyminiszter áthelyezte az üteget Komáromba. A szenei legénység elkísérte a vasútállomásig. Be is vagonoztak mindent, aztán elbúcsúztak tőle. Mert hát ha már ő is elmegy, nem hagyhatják védelem nélkül a családjaikat!
Csatay Lajos az ütegfelszereléssel egyedül érkezett Komáromba. Két nappal utóbb kelt levelében már arról tudósít, hogy bár ott is a pozsonyihoz hasonló állapotot talált, már sikerült neki egy teljesen organizált és harcképes tüzérosztállyal kivonulni, és az ellenséget tűz alá venni. Ugyanakkor kelt a komáromiak manifesztuma, hogy városukat megvédik a csehek ellen. Örültünk a hírnek, egyéb örömre sem volt okunk. Nem akadt második Csatay Lajos, hogy megfújassa a trombitán az ellenállás büszke jeléül a Generalmarschot.
A soproni kis kadétok közül mind többet hoztak be a pozsonyi fiáke-rosok sebesülten vagy holtan. A Grüneberg-lovasok sora is megritkult, nem annyira harci veszteségek folytán, hanem azért, mert érezték teljes magukra hagyottságukat. Már csak a toll küzdött Pozsonyért. Jankovics Marcell a „Pozsony pere" cikksorozatban hozta fel érveit. Sajnos, a Nyugat-Magyarországi Híradót nem olvasták Párizsban. Maga a lap meglehetősen színtelen politikát folytatott, mert úgy látszik, a Nagy Orientnek nem volt érdeke Magyarország integrálása.
Én már leszereltem, s a vármegyeházán végeztem a dolgomat. Itt teljes volt a magyar szellem, legalább is úgy látszott, de a csehszlovákok bejövetele már csak napok kérdése volt, úgyhogy Vermes Samu alispán közgyűlési határozat szerint az összes tisztviselőnek kiutalta negyedévi fizetését egy összegben. Karácsony után váratlan vendégünk érkezett, Lajos. Búcsúzni jött, mert berendelték a hadügyminisztériumba tüzérségi referensnek. Mint olyan katona, akinek a fegyelem második természetévé vált, teljesítette a parancsot, bár világosan látta, hogy ezzel minden építőmunkája kárba veszett. Komárom ugyanúgy visszabukik a védtelenség állapotába, mint Pozsony. Úgy is lett.