BEVEZETŐ GONDOLATOK SZABÓ KÁROLY ÍRÁSA ELÉ

Szabó Károly bemutatása rendhagyó. Annak ellenére, hogy neve bizonyára ismeretlenül cseng a fiatal olvasók előtt, ezrek ismerték őt jól azok közül, akik negyven évvel ezelőtt részesei voltak a szlovák—magyar lakosságcserének. Szabó Károly 1917. január elsején született Pozsonyban. Alapiskoláit már a kisebbségi sorsban kezdi, de a Komenský Egyetem joghallgatójaként éli át a visszacsatolás időszakát Dunaszerdahelyen. A pozsonyi magyar értelmiség szétszóródásával párhuzamosan jogi tanulmányait Szegeden fejezi be. A háború kitörése után nemsokára világossá válik számára a „magyar tragédia" és annak jövőbeni következményei is. Tudatosan választva tér vissza a Felvidékre. Érsekújvárott helyezkedik el vármegyei közigazgatási gyakornokként. Itt éli át a háború befejezését és a potsdami konferenciát, a szlovákiai magyarság sorsának megpecsételődését. 1946-tól 1947-ig a Pozsonyi Magyar Meghatalmazott Hivatal tisztviselője, majd a lakosságcsere megindulása-kor a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság kirendeltsége helyettes vezetőjeként, 1947. szeptember 1-től pedig meghatalmazott helyettesként a kitelepítés irányítására kap megbízatást. Mennyiségileg nézve is hatalmas munkát végez, nem számítva bele ebbe azt, hogy szinte minden kitelepítendő sorsával személyesen ismerkedik, foglalkozik, s azt sem, mennyire szívügyének tekintette honfitársai mostoha sorsát. Végig kiveszi részét a lakosságcsere-egyezmény bonyolult jogi formáinak, módozatainak kialakításából. Ebben a munkában együttműködik az egykori Felvidék legjelesebb jogászaiból összetevődő munka-bizottsággal. Nekik köszönhető tulajdonképpen az, hogy a „vert" helyzetben a „győztes" Csehszlovákiával szemben tárgyalópartnerként kiálló Magyarországnak sikerült a lakosság-csere-egyezményben — mentve a menthetőt — egy, az adott korszakban optimálisnak nevezhető egyezmény kivívása. Ez bizonyos mértékig hozzájárult a háború utáni Csehszlovákiában elszabadult nacionalista-soviniszta érzelmeknek — melyek jelentős mértékben a politikai hatalomban is teret kaptak — kordában tartásához, visszaszorításához.

A lakosságcsere befejeztével Szabó Károly is Magyarországra telepedett a szlovákiai magyar értelmiség túlnyomó többségével együtt. Visszavonulva a közéleti, politikai tevé-kenységtől, tervosztályvezetőként dolgozik egy falemezgyárban, majd a Faipari Kutató főosztályának vezetője lesz. 1975-ben a műszaki tudományok kandidátusa lesz, majd rá egy évre címzetes egyetemi tanárrá nevezik ki.
Az áttelepült felvidéki értelmiségiek összejövetelein rendszeresen próbálta barátait (Jócsik Lajost, Szalatnai Rezsőt stb.) rávenni a lakosságcsere történetének megírására. Ám ők többnyire a körülményekre való hivatkozással „nem tartották időszerűnek" a gondola-tot. Tény, hogy főleg az ötvenes években a politikai rendőrség minden esetben közbelépett, ha az áttelepültek egymás közt bármilyen közösségi tevékenységet kezdeményeztek. Végül a munka java része, az utókor számára történt jeladás magára Szabó Károlyra maradt, aki mint többször elmondta, önmagát sem íróembernek, sem történésznek nem tartja. Ő az viszont, aki szinte lépésről lépésre ismerte az események alakulását, és ő rendelkezett a legtöbb dokumentummal, hisz maga mentette át Magyarországra a Meghatalmazott Hivatal iratanyagát. Ezen tényezőknek köszönhetően készült el a lakosságcsere máig leghitelesebb története 56 ív terjedelemben — mostanáig kiadásra várva — a szlovákiai magyarság sorsának páratlanul értékes dokumentumaként. A munka végeztével párhuza-mosan Szabó Károly állandó éber figyelemmel kísérte a témával kapcsolatos történeti szakirodalmat. Megjegyzéseit, kritikáit, a pontatlanságok helyesbítését azonban, egy kivé-teltől eltekintve (Valóság, 1982/10) sosem volt hajlandó közzétenni nyomtatásban a magyarországi sajtó. Mindez azonban nem vette el Károly bácsi munkakedvét. Tudva, hogy az utókornak szüksége van a történelmi valóság helyes ismeretére, sorra írja kéziratait a szlovákiai magyarság második világháború utáni tragikus időszakáról, pótolhatatlan mun-kát végezve ezzel a magyar történetírás számára is. Az Ef-lapok jelen számában a lakosságcsere történetének valóban dióhéjnyi összefoglalóját tesszük közzé, bízva abban, hogy a jelen publikáció is sürgető érv lesz a lakosságcsere kéziratban levő történetének kiadásához. Jelentsenek e bevezető sorok egyúttal tisztelgést is az elmúlt évben elhunyt Szabó Károly élete és tevékenysége előtt.
Molnár Imre

---

A második világháború utolsó éveiben a csehszlovák emigráció azt a célt tűzte ki, hogy a második Csehszlovák Köztársaságot nemzeti államként szervezi újjá.
Céljai eléréséhez a nagyhatalmakon kívül 1944 őszén egy új, a hazai szlovák politikai erőt is meg kellett nyernie: a besztercebányai felkelés szervezőit és vezetőit, a Szlovák Nemzeti Frontot, illetve annak vezető erejét, Szlovákia Kommunista Pártját, mely ekkor még nem számolt a magyarok és a németek kitelepítésével. (Gustáv Husák: Svedectvo o slovenskom národnom povstaní. Bratislava 1975. 280.)
Sőt! Karol Šmidke, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke moszkvai tárgyalásai során —1944 őszén — a magyarokról így nyilatkozott: szemben a németekkel, a magyarok rendesen viselkedtek, többségükben demokraták, de sokan baloldali őrientációjúak. (Nové Slovo, Bratislava 1969. V. 1.)

Ennek ellenére 1945 telén már elfogadták az emigráció álláspontját. Gustáv Husák Szlovákia Kommunista Pártjának 1945. február 28-án megtartott konferenciáján ezt így indokolta: a szlovák parasztok és munkások, akiket a gazdag déli területekről kiszorítottak és felűztek a hegyi zugokba, meg kell hogy kapják ezt az ősi szlovák területet, hogy megfelelő életet élhessenek. (Svedectvo..., 629.)
Így Moszkvában 1945. március 22-én az új kormányprogramot tárgyaló értekezleten a nemzeti kérdésben már egységes volt az álláspont. A kormányprogram-tervezetet a CSKP terjesztette elő. Ez 16 fejezetből állott, tizenegyet Klement Gottwald, hármat Václav Kopecký, egyet Zdeněk Nejedlý, egyet pedig Adolf Procházka és Ludvik Svoboda szövege-zett. (Andrej Kováč: Košický vládny program. Bratislava 1977. 28.) A magyarok jövendő jogállását érintő VIII. és XV. fejezetet vita nélkül elfogadták, s így semmi akadálya nem volt annak, hogy Kassán, Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában 1945. április 5-én kihirdessék.
A Kassai Kormányprogram VIII. fejezete kimondotta, hogy minden magyar elveszti csehszlovák állampolgárságát, kivéve azokat, akik aktívan harcoltak a Csehszlovák Köztár-saság felszabadításáért. A XV. fejezet pedig a magyar középiskolák bezárását vette programba.

A Kassai Kormányprogramot a szlovákiai magyarság megdöbbenéssel fogadta. Különösen Pozsonyban volt nagy a megrendülés. Hogy tegyenek ellene, a 4/1944. számú SZNT rendelet értelmében feloszlatott Magyar Párt helyi vezetői, a volt pozsonyi magyar sajtó baloldali képviselői, élükön Szalatnai Rezsővel, megalakították a Pozsonyi Magyar Végre-hajtó Bizottságot, mely 1945. április 13-án a Pozsonyi Nemzeti Bizottságnál írásban tiltakozott a magyarokkal szemben kilátásba helyezett intézkedések ellen, tiltakoztak, hogy a magyarokat ugyanolyan elbánásban részesítsék, mint a németeket vagy a Hlinka gárda tagjait.
Majd 1945. április 19-én a csehszlovák kormányhoz, a Szlovák Nemzeti Tanácshoz benyújtották „Emlékira"-ukat, melyben azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyarok az „önálló" Szlovák Államban nem működtek együtt a németekkel, a szlovák fasisztákkal. A szlovákiai magyarok pártja, a Magyar Párt, az egyetlen antifasiszta párt volt. A szlovák parlament egyetlen ellenzéki pártja. Sajtója pedig az antifasizmus adekvát példája. Tagjai közül sokan fogságot szenvedtek Illaván! Az üldözött cseheknek, zsidóknak mindenkor segítettek. Ezeket méltányolva igazságos elbánást kérnek!
Az emlékiratot Szalatnai Rezső és dr. Czibók János személyesen kívánták átnyújtani dr. Husák povereniknek (Megbízott), aki azonban nem fogadta őket. De választ sem kaptak soha.
Megkezdődött a szlovákiai magyarok üldözése.

A magyar városok értelmiségének zömét internálótáborokba gyűjtötték, sokakat kény-szerrel kiköltöztettek lakásaikból, s gyalogmenetben hajtották a magyar határra, ahol természetesen nem fogadták be őket, (Ennek ellenére többen átjutottak.) Sokszor napokig kellett vesztegelniük a határon, amíg hazatérhettek otthonaikba, ha azokat még el nem foglalták. Sok helyen falragaszokon tiltották meg a magyar beszédet, az ipartestületek felhívták tagjaikat, hogy vevőiket nem szolgálhatják ki magyarul. Több helyen betiltották a magyar istentiszteleteket is.

A legnagyobb magyarellenes akcióra Pozsonyban került sor. Az akciónak Pozsony város magyar lakosságának 90%-a áldozatul esett.
1945. május 5-én a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek rá. A csomagolásra fél órát adtak, majd irány a Kórház és a Lazaret utca sarkán álló rendőrségi épület. Itt már kattogtak az írógépek. Az előre elkészített sokszorosított végzésekre csak a családfő és családtagjai nevét kellett rágépelni, és már indították az 50—100 fős csoportokat, hogy a Duna-hídon áthajtsák őket Ligetfalura, ahol csak az 1918 előtti házakban szállásolhatták magukat el.
A kényszerkiköltözést az államvédelemről szóló 131/1936. számú törvény 37. §-ára hivatkozva indokolták. Ez kimondotta, hogy a Belügyminisztérium és az alája rendelt hivatalok kötelesek őrködni azon, hogy az állam biztonsága veszélyeztetve ne legyen, s elhárítsanak az útból minden veszedelmet. Az indoklás abszurd. A magyarok nem veszélyeztethették a katonai akciók sikerét. A szovjet hadsereg ez időben már Berlinben volt. (A belügyi megbízott ez idő szerint Gustáv Husák volt.)

Hogy a Ligetfalura kényszerkitelepített magyarok milyen helyzetbe kerültek, arról dr. Niepel Gustáv szlovák orvos a „Jelentés a ligetfalui Vöröskereszt rendelőintézetének működéséről" című bizalmas jelentésében — többek között — a következőképpen számolt be:
„Működésünk nem talált megértésre a nemzetbiztonsági szolgálat illetékes döntő tényezőinél, holott az ő mulasztásaikat foltoztuk, mivel az ő hibájuk volt, hogy Ligetfalun a deportáltak (dr. Niepel szóhasználata — Sz. K.) a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve...

Működésem befejeztével kívánom, hogy a Vöröskereszt gondolata mielőbb érvényesül-jön és győzedelmeskedjen az emberi gonoszság felett, mely mint a fasizmus és a háború szörnyű öröksége ránk maradt."

Hogy mennyi embert deportáltak Ligetfalura? Dr. Wagner Ferenc magyar meghatalma-zott 1947 januárjában 27 000-ről tett jelentést a magyar külügyminiszternek. Nézetem szerint ez túlzott. 1946 nyarán, amikor a tábort feloszlatták, már csak kb. 2000-en voltak. Közben ugyanis sokan átmenekültek Magyarországra, de voltak olyan kisiparosok is, akiket az orosz katonák visszavittek.
A magyarok üldözésére adott tápot az 1945. május 19-én Beneš elnök által kiadott 5/1945. számú elnöki rendelet is, mely elrendelte, hogy a magyar nemzetiségűek vagyonára nemzeti gondnokot kell kijelölni. Ezt kiegészítette a Szlovák Nemzeti Tanácsnak 1945. június 5-én kiadott 50. számú rendelete. Észak-Szlovákiából meg is indult a nemzeti gondnokjelöltek áradata. Miután végzéseiket megkapták a helyi tanácsoktól, beültek a magyarok kereskedéseibe, műhelyeibe, üzemeibe. Legtöbb esetben a volt tulajdonost még lakásából is kiűzték. Azok jártak jobban, akiknél a nemzeti gondnok aktív szlovák tisztviselő volt, aki megelégedett azzal, hogy kikötött havi járandóságát kellő időben megkapja.
Még súlyosabbá vált a helyzet a potsdami konferencia után. Mint ismeretes, a csehszlovák kormány ezen a háromhatalmi konferencián csak a németek kitelepítésére kapott felhatalmazást, a magyarokéra nem.

Alig száradtak meg a konferencia közleménye alatt az aláírások, Beneš elnök máris kiadta a 33/1945. számú elnöki rendeletét, mellyel most már ténylegesen is törvényesítette a magyaroknak állampolgári jogaiktól való — a Kassai Kormányprogramban tervbe vett — megfosztását. Ezután már nem volt akadálya annak, hogy egymás után megjelenjenek a további jogfosztó rendeletek.

Az 1945. augusztus 23-án kiadott 99. számú SZNT rendelet utasítást adott arra, hogy minden magyar nemzetiségű közalkalmazottat el kell bocsátani, mégpedig minden igény kielégítése nélkül. A 104. SZNT rendelet elkobozta a magyarok mezőgazdasági ingatlanait. A 71/1945. sz. elnöki rendelet szeptember 19-én előírta a kötelező munkaszolgálatot. Az október l-jén kiadott 88. számú elnöki rendelet általános munkakötelezettséget írt elő. Az október 25-re keltezett 108-as elnöki rendelet elkobzott minden magyar vagyont. Novem-ber 12-én a belügyi megbízott a 297. számú rendeletével megtiltotta, hogy magyar nemzetiségű személy részére megbízhatósági bizonyítványt adjanak ki.

E rendeletek közzététele után megindultak dél felé a szlovák földmunkások, kisparasz-tok is. Beültek a jómódú magyar parasztok elkobzott portáiba, ahonnan a volt tulajdonoso-kat úgy űzték el, hogy sokszor még az ágyneműiket sem vihették magukkal.
Még nagyobb megpróbáltatást hozott a magyarság részére a 88. számú elnöki rendelet végrehajtása.

A szudétanémetek kitelepítése után Közép-Cseh- és Morvaország gazdái munkaerő nélkül maradtak. A nincstelenek kirajzottak a Szudétaföldre. Hogy a munkaerőgondokon segítsenek, 1945 szeptemberében megkezdték a magyar férfiak Cseh- és Morvaországba való kényszerkirendelését.

E sorok írója Érsekújvárott élte át ezt az akciót. A kijelölt (főleg értelmiségi) férfiakat a rendőri szervek összefogdosták, s beterelték az internálóhellyé átalakított négy utcára nyíló iskola udvarára. Az éjszakát vagy az udvaron, vagy a folyosókon töltötték. Másnap katonai fedezettel kivitték őket az állomásra, és fedezet mellett elszállították. Így folyt ez az akció országszerte. Hogy mennyi volt az így elszállítottak száma 1945 őszén, arról Ondrej Ďuračka, a Szlovák Telepítési Hivatal elnökhelyettese a Čas (napilap) munkatársának 1945. november 15-én a következőképpen nyilatkozott:

„12 000 magyart szállítottunk el Cseh- és Morvaországba. Erre azért határozta el magát a Telepítési Hivatal, hogy az illetékes magyar szerveknél szorgalmazza a magyaroknak saját hazájukba való elszállítására kötendő megegyezést. S mivel a 33/1945-ös elnöki rendelet értelmében állampolgárságukat elveszítették, a mi hatáskörünkbe tartozik, hogy hová telepítjük át őket..." Majd közölte, hogy további transzportokat készítenek elő.
A szlovákiai események nagy felháborodást keltettek a magyar kormánykörökben és a magyar közvéleményben. Ezért a magyar kormány 1945 novemberében felkérte a győztes szövetséges hatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják szövetségi ellenőrzés alá. A kérést mindhárom nagyhatalom elutasította.

Ezek után nem maradt más választás, mint elfogadni a csehszlovák kormánynak a tárgyalásra vonatkozó meghívását a népcsere ügyében.

A magyar kormány az egyezmény megkötését eleinte ahhoz a feltételhez szerette volna kötni, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Ez nem sikerült. Végül enélkül kényszerült a magyar külügyminiszter 1946. február 27-én Budapesten a magyar— csehszlovák lakosságcsere-egyezményt aláírni, mely sok hiányossága ellenére — bizonyos mértékben — minden szlovákiai magyar részére néhány korlátozott jogot is biztosított.
Az egyezményt magyar részről Gyöngyösi János külügyminiszter, csehszlovák részről Vladimir Clementis külügyi államtitkár írták alá.

Az egyezmény több részből állt. Az alapegyezményhez szervesen csatlakozott a függelék, a jegyzőkönyv és 7 levélváltás.

Az egyezmény alapelve az volt, hogy a csehszlovák kormány annyi magyart telepíthet át Magyarországra, amennyi szlovák — önként jelentkezés alapján — áttelepül Csehszlovákiába. A paritáson felül háborús bűnösöket vesz át Magyarország.
Az egyezmény sok vitára adott alkalmat. A parlamenti ratifikáció alkalmával nemcsak az ellenzék támadta, de a kormánykoalíció pártjai részéről is bírálták. Főleg egyes cikkeinek félreértésre alkalmat adó pongyola megfogalmazását. Az elhangzott észrevételek jogosak voltak. A végrehajtás során, a már a parlamenti vitán is szóvá tett hiányosságok sok zavart, nehézséget okoztak.

Mik voltak ezek?

Az egyezmény V. cikke nem mondotta ki, hogy a paraszti termelő közösség (mely ekkor még 3 generációból állt) csak egységesen jelölhető ki áttelepítésre. Ezt kihasználva a csehszlovák fél a paraszti közösségnek csak azokat a tagjait jelölte ki áttelepítésre, akiknek nevén az ingatlan vagyon telekkönyvezve volt. Ezzel azt akarta elérni, hogy a ki nem jelöltek paritáson felül legyenek kénytelenek elhagyni az országot, s ezzel is csökkenteni a magyarok számát.

A VI. cikk biztosította az áttelepülőket, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik.

A VII. cikk kimondotta, hogy az áttelepülő ingatlan vagyona az elhagyó országra száll át, és annak a kártérítésnek az összegét, amellyel a jogot megszerző állam ezen a címen tartozik, a vegyes bizottság fogja megállapítani. „Az ekként megállapított kártérítési összegek kiegyenlítése a Magas Szerződő Felek között a pénzügyi természetű egyéb követelések és tartozások tárgyában létesítendő egyetemes rendezés keretében fog megtörténni."
A legnagyobb megdöbbenést a VIII. cikk okozta. Itt a magyar kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy azokat a személyeket, aki a 33/1945. számú népbíráskodást elrendelő SZNT rendelet 1-4. §-aiban meghatározott bűncselekményeket követték el, paritáson felül átveszi. Továbbá azokat a személyeket, akik az 5. §-ban megjelölt bűncselekményeket követték el, azzal, hogy ezek száma nem haladhatja meg az ezret. (Az előzőeket a későbbiek során nagy háborús bűnösöknek, az utóbbiakat kis háborús bűnösöknek nevezték.)
A hiba az volt, hogy nem kötötték ki az előzőeknél a lélekszámot és a jogerős ítélet meghozatalának végső határidejét.

A ratifikációs vitán e cikket tárgyalva még a koalíciós pártok képviselői is aggodalmukat fejezték ki, mondván, hogy ebbe a cikkbe bele lehet fogalmazni az összes magyart. Már eddig is 50—60 ezer feljelentés érkezett — mondotta Ortutay. 43 ezer magyar ellen folytatnak eljárást — így dr. Jócsik Lajos. Kérik a külügyminisztert, hogy levélváltás útján tisztázzák a helyzetet.
Gyöngyösi azzal védekezett, hogy ő megkérdezte Clementist: mennyire becsüli a VIII. cikkben említett 1—4. §. alá tartozókat? Clementis azt válaszolta, hogy 50—60 főre.
Az egyezményt a Budapesten 1945. szeptember l-jén megalakult „Szlovákiából menekült demokrata magyarok tanácsa" is bírálta. Az egyezmény minden cikkét bonckés alá vette, s észrevételeit a magyar kormány elnökéhez, továbbá a külügyminiszterhez meg is küldötte.

Különösen a VIII. cikk veszélyeire hívta fel a figyelmet.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Az egyezmény aláírása után a Szlovák Telepítési Hivatal kirendeltségeit rögvest utasította a háborús bűnösök összeírására, hogy vádemelés céljából a kerületi, járási népügyészségeknek megküldhesse. Az akció nem is volt eredménytelen. Nagy háborús bűnösként 19 564 személyt írtak össze, családtagjaikkal együtt 73 187-et. A kis háborús bűnösök névjegyzékében pedig 1927 személy szerepelt. A szlovák igazságügyi megbízott pedig a 26 102/46—13. számú bizalmas utasításában egyene-sen nemzeti kötelességévé teszi a népügyészségeknek, a népbíróságoknak, hogy a magyarok elleni ítéleteket mielőbb meghozzák. Kioktatja őket, hogy a 33/1945. SZNT rendelet 3. §-ába ütköző cselekménynek kell számítani a honvédség fogadását 1938-ban, az ünnepségeken való részvételt, továbbá — a sokszorosított típusvádirat szerint — a magyar pártokban való tagságot, tüntetéseken való részvételt 1938-ban és azokon irredenta jelszavak hangoztatását. Továbbá kimondja az utasítás, hogy a vádirat kollektíven is elkészíthető, és ha a cselekmény már a feljelentésből egyértelmű, vizsgálat nélkül is. A vagyonelkobzást minden esetben ki kell mondani.

A X. cikk kimondta, hogy a végrehajtás megkönnyítése céljából 2—2 tagú vegyes bizottságot kell alakítani.

Biztató volt az egyezményhez csatolt függelék utolsó fejezete, mely kimondta, hogy az áttelepítendő magyarok számába bele kell venni azokat a személyeket is, akik Magyaror-szágra már áttétettek vagy átköltöztek. Továbbá a jegyzőkönyv 7. bekezdése, mely a vagyonelkobzások felfüggesztését ígérte, a 8. bekezdése, mely kimondta, hogy az elbocsá-tott közalkalmazottakat a csehszlovák kormány olyan szociális segélyben fogja részesíteni, amely számukra a létminimum biztosítására szükséges. Végül az a levélváltás, mely azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek, akik a csehszlovák közigazgatás visszaállítása után Csehszlovákiát az egyezmény aláírásának napjáig elhagyták anélkül, hogy ingóságaikat magukkal vihették volna, megadta a jogot, hogy ingóságaikért visszatérhessenek. És ha ingóságaiktól törvényhozási, közigazgatási vagy más intézkedés következtében megfosztat-tak, azt ígérte, hogy részükre a vegyes bizottság „ex aequo et bono" kártérítést fog megállapítani. Nem volt reményt keltő azonban a jegyzőkönyv 4. és 5. bekezdése. Az előző azt a csehszlovák álláspontot szögezte le, hogy a lakosságcsere-egyezménnyel a csehszlová-kiai magyar lakosság kérdése koránt sincs megoldva. A megoldásra a csehszlovák fél javaslatot fog tenni. Arra az esetre (5. bekezdés), ha ennek alapján megegyezés nem volna elérhető, a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy ezt a kérdést a békeértekezleten felvesse, vagy más eszközökkel rendezze.

Hogy minő eszközökkel, azt sejteni lehetett.

A magyar kormány azonban bízott abban, hogy a történelem erre már nem ad lehetőséget. Még a lakosságcsere eredményében is kételkedett Gyöngyösi. A ratifikációs vitán ezt mondotta: „A csehszlovákok nem csinálnak titkot belőle, hogy a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai határsávot akarnak ide áttelepíteni... ha csak egy pillanatig is olyan aggályom lett volna, hogy a jelentkezők jelentős számánál fogva ez a tervük sikerülhet, valóban nagyon megfontoltam volna, hogy az egyezményt aláírjam."

Az egyezmény aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandába kezdett Magyarorszá-gon, hogy az itt élő szlovákokat az áttelepülésre rábírja. A propaganda főleg az érzelmekre kívánt hatni. Hangsúlyozta, hogy a Csehszlovák Köztársaság győztes állam, s azt, hogy a szlovák nemzet a hatalmas szláv család tagja, mely történelmének nagy korszaka előtt áll. A propagandát a Budapesten felállított csehszlovák Áttelepítési Bizottság irányította.
Ami az áttelepülés anyagi előnyeit illeti, a propaganda a szlovákiai magyar parasztok gazdag portáit ígérte. Sokan úti okmányt is kaptak, s maguk választhatták ki azokat. (Magyarországon az infláció még dühöngött.) Az eredmény 92 390 fő volt. (Békéscsabán 16 808, Tótkomlóson 12 975 személy.)

Megkezdte munkáját a magyar—csehszlovák vegyes bizottság is, melynek feladata az volt, hogy az egyezmény adta kereteken belül, annak szellemében a vitás kérdéseket rendezze és véghatározat formában megfogalmazza.

(Jelentős véghatározat ebből az időből az 1946. július 1-én hozott 6. véghatározat, mely lehetővé tette a menekülteknek az ingóságaikért való visszatérést és azoknak az állam költségén való ideszállítását, illetőleg kártérítési igényeik benyújtását.)
Kinevezték a végrehajtó szervek vezetőit is. 1946. július 12-én dr. Jócsik Lajost áttelepítési kormánybiztossá. 1946. augusztus 1-én dr. Wagner Ferencet pedig Pozsony székhellyel meghatalmazottá az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére.

Közben a csehszlovák kormány annak érdekében, hogy a magyarság lélekszámát minél kisebbre csökkenthesse, és a népcserén túl megmaradó magyarokat — a békeszerződés jóváhagyásával — egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra, 1946. június 17-én a szlovák belügyi megbízott útján kiadatta a resziovakizációra felhívó 20 000/1—IV/1—1946. számú hirdetményt.

A hirdetményben megkérdezték: akartok-e egyenrangú állampolgárok lenni, akartok-e békét, vagyonbiztonságot, avagy a bizonytalanságot, ahová sorsotok nemsokára elvezet! Ha igen, térjetek vissza eredeti szlovák nemzetiségetekhez. 300—350 ezer magyar mondott igent.
A lakosságcsere kezdési ideje nem volt meghatározva. Mégis úgy számítottak, hogy 1946 szeptemberében el lehet majd kezdeni. E cél elérése érdekében a magyar—csehszlovák vegyes bizottság megfeszített tempóban dolgozott. Jó munkát végzett mindaddig, míg 1946. július 22-én Ótátrafüreden meg nem hozta a 16. véghatározatot.

Ez a véghatározat — ellentétben az egyezmény VI. cikkével, mely kimondta, hogy az áttelepülő  minden ingóságát magával viheti —az ingóságokat három kategóriába osztotta: a/ szabad, b/ kötött gazdálkodás keretébe tartozó és c/ kompenzációs ingóságokra, és csak a szabad ingóságokra mondta ki (bútor, ruha, háztartási eszközök stb.), hogy megkötés nélkül vihetik magukkal. A kötött gazdálkodás alá vont termékekből pedig csak 1 évi szükségletet, valamint 3 tagú család részére a rendeletben szabályozott takarmányadaggal 1 sertést (további 3 családtag után még egy sertést). A kompenzációs ingóságok (állatál-lomány, gazdasági felszerelés, gépek, szállítóeszközök, készletek, haszonfa stb.) nem vihetők el, kivéve a különösen kiváló és értékes lovat, szarvasmarhát, sertést és juhot.

A 16. véghatározat óriási felháborodást keltett mind a szlovákiai magyarok, mind a magyarországi szakemberek körében. A Földművelésügyi Minisztérium részéről a ma-gyar—csehszlovák vegyes bizottság gazdasági albizottságába delegált vezetője, dr. Zalányi Andor a vegyes bizottság magyar tagozatának elnöke a földművelési miniszter elé terjesz-tett részletes jelentésében arra mutatott rá, hogy a 16. véghatározat alapján a népcserét a magyar állam nem vállalhatja. 1946 őszén 50 000 magyar parasztot állatállomány, takarmány, gazdasági felszerelés nélkül nem tud letelepíteni. Kéri, hogy az egyezményellenes véghatározatot semmisítsék meg és hozzanak új véghatározatot, mely megfelel az egyezmény szellemének.
Miközben a 16. véghatározat miatt kavarogtak a szenvedélyek, a csehszlovák kormány 1946. augusztus 26-án a pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadta az áttelepítésre kijelöltek névjegyzékét. Az egyezmény V. cikke alapján 106 398 személyt jelölt ki, a VIII. cikk alapján nagy háborús bűnösként családtagokkal együtt 73 187, kis háborús bűnösként pedig ugyancsak családtagokkal 1927 személyt.

A háborús bűnösök névjegyzékét a magyar kormány nem fogadta el. Átvételük feltételé-ül az 1946. május 15-ig hozott jogerős ítéletet szabta.
Az egyezmény V. cikke alapján kijelölteket a pozsonyi magyar meghatalmazott 1946. október 8-ával keltezett „fehér lap"-pal kiértesítette, mely lap tételesen felsorolta mindazokat a jogokat, melyek az egyezmény alapján az áttelepülőket megilletik.

A 16. véghatározat végzetes lett a szlovákiai magyar további sorsára. A magyar kormány közölte, hogy a 16. véghatározat alapján a népcserét nem tudja megkezdeni. Ezt a csehszlovák kormány nem fogadta el, s azzal fenyegetőzött, hogy széttelepíti a magyarokat. Az 1946. szeptember 21-én 117-14/biz. 1946-III/4. számú bizalmas utasításban Lietavec megbízott helyettes már ennek előkészítésére utasította a járási bizottságokat.

A magyar kormány ennek ellenére ragaszkodott a 16. véghatározat megsemmisítéséhez, s nem volt hajlandó (e nélkül) a népcserét megkezdeni, mire a csehszlovák fél 1946. november 15-én Köbölkúton (Párkányi járás) és Szemeten (Somorjai járás) megkezdte a szegényebb (általában 5 holdon aluli) magyar családoknak Cseh- és Morvaországba, cseh gazdákhoz való kényszerkiköltöztetését.

Az akció lebonyolításának menete: a kijelölt községet este a katonaság körülvette. Lélek se be, se ki. Másnap kikézbesítették a 88/1945-ös, általános munkakötelezettséget előíró elnöki rendeletre hivatkozó a „kiutaló végzés"-eket, melyekben meg volt nevezve az a cseh-morvaországi község, sok esetben már a gazda is, ahová a családokat ki fogják költöztetni. A végzés közölte a munka díjazását is. A kiutaltak lakást, fűtést, világítást kapnak, pénzben a férfiak 850—1075, a nők 870—975 koronát havonta. Csomagolásra másnap reggelig volt idő, amikor is a katonai teherautók felfuvarozták őket az állomásra. Irány a megadott végállomás. Nagy hidegek jártak. Az úton sokan fáztak.

Azok jártak jobban, akiket a már a végzésen megjelölt családokhoz utaltak ki. Mert ha csak a község volt megjelölve, az érkező transzportot a főtérre hajtották ki, ahol a cseh gazdák válogatták ki őket. Több deportált írta keserves levelében: válogatták őket, mint a barmokat.
A deportálások óriási riadalmat keltettek a magyarok körében. Rémületükben sokan Magyarországra menekültek, sokan át a jeges Dunán. Többen a jeges Dunában lelték halálukat.

A pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalát tömeg ostromolta, hogy családcsatlakoztatás útján jelöljék ki őket is. Magyarországra való áttelepítésre, miután azt tapasztalták, hogy az egyezmény V. cikke alapján kijelölteket (fehér laposokat) nem viszik Csehországba.
De a nemzetközi közvélemény is elítélte a csehszlovák fél egyoldalú akcióját, annál is inkább, mert a párizsi békeértekezlet 1946. október 2-án nem hagyta jóvá azt a csehszlovák kérelmet, hogy 200 000 magyart egyoldalúan áttelepíthessen Magyarországra, és úgy döntött, hogy a felek közvetlen tárgyaláson rendezzék a szlovákiai magyar kisebbség ügyét.
Ennek ellenére a kényszerkiköltöztetéseket gyors ütemben folytatták, hogy a magyar kormányt rákényszerítsék a lakosságcsere megkezdésére. A magyar kormány hajlandó is volt arra, de annak feltétele most már nemcsak a 16. véghatározat megsemmisítése volt, de a deportálások beszüntetése is.

A csehszlovák fél eleinte egyik feltételt sem fogadta el, s így a kétoldalú tárgyalások csak akkor kezdődhettek meg ismét, amikor 1947. február 23-án a magyar családoknak Csehországba való kényszerkiköltöztetését beszüntette és kinyilvánította azon készségét is, hogy az ingóságok elvitelének ügyét a magyar—csehszlovák vegyes bizottsággal újra tárgyaltatja.
(Hogy mennyi volt a több mint 3 hónapig tartó deportálások alatt az elszállítottak száma, pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A pozsonyi magyar meghatalmazott a kirendeltségei által beküldött tájékoztató jelentések alapján 1947-ben 60 000-re becsülte.)
így kerülhetett sor a március 2-án kezdődő prágai tárgyalásokra, melyek oly sikeresek voltak, hogy teljes megegyezés születhetett a népcsere megkezdésének ütemét és módozatait illetően. Március 6-án, az utolsó napon Gyöngyösi a tárgyalást mégis megszakította, mert a csehszlovák fél nem volt hajlandó — utolsó pontként — a deportáltak visszatelepítésének és kártérítésének ügyét megtárgyalni.

A megszakítással és a deportáltak ügyének ilyeténképpen felvetésével azonban a magyar kormány sem értett egyet. Így a tárgyalások fonalát újra felvette, de ezt már dr. Sebestyén Pál vezette Pozsonyban. S miután hírül vehette, hogy a magyar—csehszlovák vegyes bizottság a 16. véghatározatot megsemmisítette, s meghozta a 26. véghatározatot, mely újra kimondta — az egyezmény VI. cikke szellemében —, hogy az áttelepülő minden ingóságát magával viheti, javaslatot tett a magyar kormánynak a népcsere megkezdésére. A magyar kormány a javaslatot elfogadta, annál is inkább, mert az új véghatározat azt is elrendelte, hogy az áttelepítésre kijelölteknél a nemzeti gondnokságokat azonnal fel kell számolni, s addig senki át nem telepíthető, míg nemzeti gondnoka vele kielégítően el nem számolt.

Így kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar—csehszlovák lakosságcsere. Sok volt azonban még a nyitott kérdés. A magyar—csehszlovák vegyes bizottság oly fontos kérdések-ben, mint a személyi és a vagyoni kvóta, a társadalmi rétegződés, a háborús bűnösök áttelepítése, még a kezdésig sem tudott megegyezni, ezért a kormánydelegációk elé terjesztette azokat.
A kezdés előtt, 1947. április 11-én dr. Jócsik Lajos kormánybiztos lemondott. Az új áttelepítési kormánybiztos dr. Hajdú István, az Országos Földhivatal vezetője lett. Pozsony-ban pedig az áttelepítés irányítását Berecz Kálmán 1947. március 4-én mint meghatalma-zotthelyettes, 1947. szeptember 27-én pedig mint teljes jogú meghatalmazott vette át. Dr. Wagner Ferenc főkonzul lett.

Fontos esemény volt az is, hogy 1947. április 9-én az áttelepítendő és a már elmenekült magyarok összefogására, megsegítésére Budapesten megalakult az Új Otthon szövetkezet, május 14-én pedig a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság gondozásában megjelent az Új Otthon első száma. E lapnak vezércikkírói között ott találjuk a két világháború közötti baloldali Sarló-mozgalom kimagasló egyéniségeit, Szalatnai Rezsőt, Peéry Rezsőt, Kovács Endrét, Vass Lászlót, Dobossy Lászlót, Horváth Ferencet, s nem utolsósorban a nagy humanista pedagógust, Krammer Jenőt.

A LAKOSSÁGCSERE LEBONYOLÍTÁSA

A csehszlovák fél az 1946. augusztus 26-án átadott névjegyzékben szereplők közül kijelölte azokat a családokat, akiket a Magyarországból áttelepülő szlovák családok ellenében ki akart cserélni. Az ikresített névjegyzékeket a pozsonyi magyar meghatalmazott kapta meg, aki az értesítést azon nyomban kiküldte. Figyelmeztette az áttelepülőket, hogy vagyonleltá-ruk felvétele céljából vagyonösszeíró vegyes bizottság (1 szlovák, 1 magyar taggal) fogja őket felkeresni. A leltár hitelességét bizonyítandó a telekkönyvi kivonatokat mutassák be, valamint azt is, hogy az 1945-ös pénzváltás után zárolt betétjükön mennyi maradt. Kérte az áttelepülőket, hogy készpénzüket pénzbeszedői kezébe — nyugta ellenében — adják le, mert csak az így leadott készpénzükért kapják meg az első magyar határállomáson annak ellenértékét. (Eleinte 100 Kés-ért 15, később 18 forintot kaptak, 1948 novembere után már csak 11-et). Az így lefizetett koronaösszegek egy részét költségeinek fedezésére a pozsonyi magyar meghatalmazott használta fel, másik részét a Csehszlovák Nemzeti Bank transzfer „A" számlájára befizette. Ezt az összeget a magyar állam áruvásárlásra használhatta fel.
Később megkapták a második értesítést, melyben a meghatalmazott azt is közölte, hogy milyen napon, mely vasútállomáson fog megtörténni a berakodás. A felfuvarozást Mateosz és Mogürt kocsik végezték.

A prágai megegyezés értelmében az első ütemben 3000 család települt át. Közben eredményesen folytak a kormánydelegációk tárgyalásai is, melyek a pöstyéni jegyzőkönyv-vel zárultak. A felek megegyeztek abban, hogy az áttelepülők által birtokolt földek összterjedelme nem haladhatja meg a fejenkénti 2,37 kat. holdat. Megállapodtak a társadalmi rétegződésben is. A kijelöltek 67,7%-a legyen földműves, 14,5%-a iparos, 3,4%-a kereskedő, 3,9%-a értelmiségi és 10,6%-a egyéb foglalkozású. A háborús bűnösök átvétele ügyében — ami a jogerős ítélet meghozatalának határidejét illeti — azonban sehogy sem tudtak egyezségre jutni, s így a 25. §-ban úgy egyeztek meg, hogy az ENSZ főtitkárát döntőbíró kijelölésére felkérik.
A felkérésből nem lett semmi. S miközben naponta gördültek át a magyar határon a magyarokat és áruikat szállító szerelvények, a Szlovák Telepítési Hivatal, ellentétben a pöstyéni jegyzőkönyv 25. §-ával, 1947 nyarán megkezdte a háborús bűnösök egyoldalú áttelepítését. 82 személyt adtak át a magyar belügyi szerveknek, akik közül azonban csak 52 személyt ítéltek el 1946. május 15-ig.

Erélyes magyar tiltakozásra az akciót hamar lefújták.
A paritásos csere azonban folyamatos volt. Kisebb-nagyobb incidensek mellett, melyek főleg az áttelepülők által felvásárolt áruk átvitele körül zajlottak, 1947. december 20-ig tartott, amikor is a felek téli szünet tartásában megegyeztek. Egyben kijelölték azt az egy-egy tagból álló magyar—csehszlovák vegyes bizottságot, melynek az lett a feladata, hogy értékelje az 1947-es népcserét. Értékelje abból a szempontból, miként tartották be az egyezményt, a vegyes bizottsági véghatározatokat, a pöstyéni jegyzőkönyv határozatait.
Ami a népcsere személyi mérlegét illeti, az a következőképpen volt összeállítható:

Áttelepített	magyar	szlovák
1946-ban		8 630
1947-ben	31 184	29 066
A cserekvótába beszámítandó menekültek	25 925
Összesen	57109	37 696

(A Népjóléti Minisztérium 38 458 menekültet tartott nyilván. Ezek közül csak azok voltak a cserekvótába beszámíthatók, akik az egyezmény megkötéséig, 1946. február 27-ig menekültek Magyarországra.)

1948 elején a magyar áttelepítési kormánybiztos közölte a külügyminiszterrel, hogy a paritásos csere 1947. év végéig erősen aktív magyar mérleget mutat. Ennek ellenére a külügyminiszter úgy döntött, hogy a paritásos lakosságcserét folytatjuk.
A telepítési szervek szokásos havi tárgyalására így 1948 februárjában Pozsonyban került sor, ahol többek között az 1947-ben lefolyt népcserét is értékelték. Az értékelő magyar— csehszlovák vegyes bizottság jelentése alapján megállapítást nyert, hogy a csehszlovák fél több, a pöstyéni jegyzőkönyvben rögzített megállapodást nem tartott be. Átlépte a vagyoni kvótát (2,47 kat. hold/fő), több volt a földművescsalád és a 25 000, a kvótába beszámítandó menekültön túlmenően a paritást sem tartotta be.

A tárgyaláson a csehszlovák fél — a vagyoni kvóta csökkentése érdekében — ígéretet tett, hogy ezentúl már csak szegényebb családokat fognak áttelepítésre notifikálni. Ami a diszparitást illeti, az még nem eldöntött tény, mondották. Áz 1946-ban egyoldalúan áttelepített szlovákok száma adott. Ezzel szemben a 25 000 magyar menekült névjegyzékét még nem vizsgálták felül. Nyitott kérdés még, hogy közülük mennyi felel meg az egyezményhez csatolt függelék erre vonatkozó részének.

Ilyen előzmények mellett 1948. március 1-én újra megkezdtük az áttelepítéseket úgy, hogy most már éber figyelemmel kísértük, vajon a csehszlovák fél betartja-e a februári tárgyaláson tett ígéreteit. Sajnos a vagyoni kvóta csökkentésére tett ígéretet nem tudta betartani, mert hisz gazdag portákra volt szükségük, hogy kielégíthessék a szlovák áttelepülők igényeit. De ennél is nagyobb probléma lett a diszparitás. Magyarországon 1948 tavaszára annyira konszolidálódott a gazdasági helyzet, hogy az áttelepülésre jelentkezett szlovákok közül egyre többen vonták vissza áttelepülési szándékukat, s így az ikresített szlovák családok közül egyre kevesebben érkeztek meg.

A magyar áttelepítési kormánybiztos — látva ezt —, hogy az amúgy is nagy diszparitás ne növekedjék, egymás után tiltotta le a már felkészült magyar áttelepülő csoportok szerelvényeinek indítását. De a folyamat nem állt meg, az összeírt és felkészült, de át nem telepített magyar családok száma egyre növekedett, s az intézményes népcsere kezdett már áttekinthetetlenné válni.

Ezért a magyar kormánybiztos 1948. április 12-ére rendkívüli tárgyalásra hívta meg a Szlovák Telepítési Hivatal képviselőit. A tárgyaláson a diszparitás kiegyenlítésére a csehszlovák fél egyoldalú szerelvényeket ígért.
Mi sem természetesebb, hogy ezt nem tudta betartani, annak ellenére, hogy ígéretét a májusi tárgyaláson a leghatározottabb formában megismételte. így a diszparitás egyre nőtt, a visszatartott magyar családok száma ugyancsak, minek az lett a következménye, hogy a magyar áttelepítési kormánybiztos a külügyminiszterrel egyetértésben 1948. június 12-én a a befejezésig kidolgozott végleges ikresítési terv kidolgozása és a paritásnak napi betartása.
A tavaszi mérleg a sok visszatartás mellett is 7793 magyarral szemben csak 5482 szlovák áttelepülőt mutatott.

A szlovák fél a lakosságcsere leállításába nem nyugodott bele. S mivel államigazgatási vonalon reménytelen volt a megegyezés, a tárgyalások fonalát a Szlovák KP és az MDP vette fel újra. A Pozsonyban 1948. augusztus 5-7-én folyó tárgyalásokat magyar részről dr. Heltai György, szlovák részről dr. Daniel Okáli vezette, s a következő megegyezés született. A lakosságcserét 1948 végéig befejezik. Magyarország, az egyezmény V. cikke alapján átvesz még 10 000 személyt, a VIII. cikk alapján 1500 háborús bűnöst 3500 családtagjával együtt. A folytatás kezdete: szeptember 1.
így folytattuk 1948 őszén a lakosságcserét, de most már a paritás betartását mellőzve. Befejeztük december 20-án. A mérleg 11 501 magyarral szemben 7665 szlovák A párizsi békeszerződéssel átkerült három községből 31 család települt át.
Közben a magyar—csehszlovák vegyes bizottság 1948. október 19-én meghozta az 58. véghatározatát, melyben a csehszlovák fél kötelezte magát, hogy a már áttelepült köztiszt-viselőknek visszamenőleg kifizeti a létminimumot, mely a Transzfer „B" számlán keresztül utaltatik át. Erre a számlára csordogáltak az eltulajdonított ingóságokért járó kártérítési összegek is.

Külön története van a háborús bűnösök áttelepítésének. Ezek névjegyzékét a Szlovák Telepítési Hivatal még 1948 augusztusában átadta. 1418 személyt tartalmazott, s családtagjaiknak száma 3151 volt. A pozsonyi magyar meghatalmazott az 1418 személy közül 1247 személyt ki tudott értékelni. Megállapította, hogy a névjegyzék összeállítása ellentétes a pártközi megállapodással, mivel:
— 28%-a már az egyezmény V. cikke alapján (tehát teljes joggal) ki volt jelölve áttelepítésre,
— 10%-a már végleges csehszlovák állampolgársággal rendelkezik,
— 524 személy ellen sohasem folyt népbírósági eljárás,
— 150 személy ellen az eljárást megszüntették,
— 349 személyt a népbíróság felmentett,
— csak 149 személyt ítéltek el a 33/1945. SZNT rendelet 1-4. §-a alapján,
— 125 személyt csupán az 5. § alapján.

A kiértékelés során az is megállapítható volt, hogy 16 fő a KP tagja, 51 szlovák nemzetiségű, 247 személy reszlovakizált, közülük 132-t el is fogadtak.
Ami az iskolai végzettséget illeti, a kijelöltek 24,6 %-a végzett egyetemet, 35,3 %-a középiskolát. Az egyetemet végzettek túlnyomó többsége tanár, pap.
A névjegyzék kiértékelése nyilvánvalóvá tette, hogy az egyezmény VIII. cikke alapján — még ha eltekintünk is az ítélet meghozatalának magyar részről kért 1946. május 15-i határidejétől — „nagy háborús bűnös"-ként csak 149, „kis háborús bűnös"-ként pedig csak 125 személy lett volna áttelepíthető.

Ennek ellenére 1948 őszén az átadott 1418-as névjegyzékben szereplők közül 652 személyt, családtagjaikkal együtt 2970-et áttelepítettünk Magyarországra. Természetesen legtöbbjüket nem háborús bűnösként. így fejeződött be 1948 decemberében a lakosság-csere.
Közben az ott maradt magyarok az 1948. október 25-én kelt 245. törvénnyel visszakapták  csehszlovák állampolgárságukat, kivéve azokat — a 45 800/1-V/l- 1948-as belügyi megbízott utasítás szerint —, akik súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság ellen. Ezeknek névjegyzékét a belügyi megbízott az illetékes közigazgatási szerveknek bizalmas utasítással megküldte. 150 családról volt szó. Legtöbbjük a pozsonyi magyar meghatalmazottnak Pozsonytól Kassáig kiépített érdekvédelmi apparátusában védte 1947—48-ban a magyar érdekeket. Legtöbbjük — mivel nem volt reményük arra, hogy állampolgárságot kapnak — 1949 tavaszán áttelepült Magyarországra. így a tényleges lakosságcsere csak 1949. június 5-én fejeződött be. Áz utolsó család ekkor lépte át Szobon a magyar határt. Az 1949-ben áttelepítettek létszáma 213 volt. így a lakosságcsere összevont mérlege a következő képet mutatja:

Időszak	magyar	szlovák
1946		8 630
1947	31 184	29 066
1948 tavasza	7 793	5 482
1948 ősze	11 501	7 665
1949	213
Összesen:	50 691	50 843

 

A cserekvótába beszámítandók[1]	25 9252[2]	9 4143[3]
Összesen:	76 616	60 257

[1] Letárgyalásra nem került sor
[2] Ezenkívül több mint 10 000 volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején menekültek át, s akiket a cserekvótába a csehszlovák vétó miatt nem lehetett beszámítani
[3] Fiktív szám. Ennyi szlovák menekült volna át Szlovákiába?
A magyarok hátrahagytak 160 000 kat. holdat és 15 700 házat. A szlovákok 15 000 kat. holdat és 4400 házat. A csehszlovák állam fizetési kötelezettsége az egyezmény VII. cikke alapján ennek értékkülönbözete, amiből az áttelepítettek kártérítését remélték. Erről az áttelepítési kormánybiztos-helyettes az Új Otthon hasábjain még 1948. január 31-én is biztatóan nyilatkozott.

A lakosságcsere tényleges befejezése után még komoly feladatok vártak volna a magyar telepítési szervekre. Mik voltak ezek? A menekülteknek a cserekvótába való beszámítása, a vagyonuknak utólagos összeírása, a vagyonleltárak értékelése és a különbözetek elszámolása. A transzfer „A" és „B" számlán levő összegeknek magyar részről történő lehívása, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A tárgyalások Pozsonyban 1949 májusában vontatottan indultak, de rövidesen be is fejeződtek, miután 1949. június l-ével mind a pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalát, mind a budapesti Magyar Áttelepítési Kormánybizottságot megszüntették. A magyar— csehszlovák vegyes bizottság pedig az 1949. június 21-én hozott 66. véghatározatával a lakosságcserét befejezettnek nyilvánította azzal, hogy ez a lakosságcsere-egyezmény egyéb rendelkezéseinek végrehajtását nem érinti. Ezek két csoportra voltak oszthatók: a magyar állam igényeinek kielégítésére, és az áttelepített személyek kártérítési igényeire. (A gondnokságok okozta károk megtérítése és a zárolt betétek stb. átutalása.)

A magyar igényekkel szemben a csehszlovák kormány követelései a következők voltak:
— az 1930. április 28-án Párizsban kötött egyezmény szerint
a/ az átengedett területen a vasútvonalakhoz tartozó gördülő anyag pótlása, b/ a Tanácsköztársaság hadműveletei okozta károk megtérítése (fizetendő 1944-től 23 éven át!)
— az 1947. február 10-én becikkelyezett békeszerződés alapján a/ 30 millió dollár jóvátétel,
b/ a csehszlovák vagyonokban esett károk megtérítése,
— a Magyarországon levő, államosított csehszlovák tőkevagyon ellenértéke.
A követelések elszámolását illetően az egyezmény VII. cikke kimondotta: „a kölcsönös követelések kiegyenlítése — a Magas Szerződő Felek között — az erre a célra létesített vegyes bizottság tárgyalásai eredményeképpen fog megtörténni". A magyar—csehszlovák pénzügyi és gazdasági vegyes bizottság 1949 tavaszán össze is ült.
Hosszú tárgyalások után arra az eredményre jutottak, hogy a kölcsönös követelések értékkülönbözete kisebb annál, mintsem érdemes lenne azokat hosszabb munkával meghatározni. Azokról kölcsönösen lemondanak, azokat kölcsönösen kiegyenlítettnek tekintik. Az erről szóló jegyzőkönyvet Csorbatón 1949. július 25-én írták alá (magyar részről Antos István pénzügyminiszteri államtitkár, csehszlovák részről Vladimír Clementis, csehszlovák külügyminiszter), mely így a „Csorbatói jegyzőkönyv" címen került be a történelembe.
Budapest, 1986. február 27-én
Dr. Szabó Károly, az egykori pozsonyi magyar meghatalmazott helyettese

---

 

EGY MEGJEGYZÉS
A Mozgó Világ 1987/11. számában közölték Károlyi Mihálynak Jászi Oszkárhoz írt levelét, melyet Károlyi 1946. szeptember 6-ával keltezett.

E levélben olyan állítások vannak, melyek arra alkalmasak, hogy a magyar közvéleményt tévesen, a történelmi ténynek meg nem felelően informálják.

A levélben ez áll: „A svábokkal szemben folytatott politikájukat is a legnagyobb mértékben helytelenítem. Kiűzés helyett jobb lett volna a volksbundistákat 10 évre megfosztani választójoguktól és az adminisztrációban való részvételtől. Ehelyett most az történik, hogy a kiűzött svábok helyébe beültetik a szlovenszkói magyarokat. Más szóval (!) fasiszták helyett szlovákiai magyar fasisztákat ültetünk be a földbe."

A fenti állítás Károlyi teljes tájékozatlanságára utal és ellentmond a történelmi tényeknek, az igazságnak. (A „jegyzet" 8. pontja utal arra, hogy a levélből a szovjet hadseregre vonatkozó 7 gépelt sor kimaradt, sajnos a felvidéki magyarságot rágalmazó rész nem.) Ti. Károlyinak 1946. szeptember 6-án már illett volna tudnia, hogy a sváboknak Magyarországról való kitelepítését nem a magyar, hanem a csehszlovák kormány kezdeményezte, illetve terjesztette a potsdami konferencia (1945. júl. 17—aug.2.) elé, azzal a céllal, hogy az általuk elképzelt magyar—csehszlovák népcserén túlmenően 500 000 magyart egyoldalúan kitelepíthessenek. Tudjuk, hogy erre a jóváhagyást nem kapták meg, s a kérdést a kormányközi tárgyalásra utalták.

Így jött létre az 1946. február 27-én Budapesten aláírt magyar—szlovák lakosságcsere-egyezmény, melynek V. cikke csak arra hatalmazta fel a csehszlovák kormányt, hogy annyi magyart jelölhessen ki Magyarországra való áttelepítésre, amennyi szlovák önként jelentkezik Csehszlovákiába való áttelepülésre.

Az egyezmény VIII. cikke pedig arra hatalmazta fel a csehszlovák felet, hogy paritáson felül áttelepítse azokat a magyarokat, akiket a szlovák népbíróságok az SZNT 33/1945. sz. rendelete 1-4. §-a alapján háborús bűnösként elítéltek. Hogy a szlovák népbíróságok minél több magyart ítéljenek el a szlovák igazságügyi miniszter 1946. július 4-én kiadott 26 102/1446. számú utasításában e cselekedetet hazafias kötelességnek nyilvánította!

Az egyezmény parlamenti vitája viharos volt. Az egyezményt kényszerűségnek fogták fel még a koalíciós pártok képviselői is. De hogy a szlovákiai magyarok fasiszták lettek volna, arról még említés sem történt. Hogy ennek ellenkezője volt az igaz, Károlyi meggyőződhetett volna a legautentikusabb forrásból, az emberi humánum legmagasabb fokát képviselő stószi remetének, Fábry Zoltánnak "A vádlott megszólal"-ából.

De ezt tanúsítja az ellentábor is. Karol Šmidke, a szlovák felkelés vezéregyénisége 1944 júliusában, a moszkvai tárgyalása alkalmával a magyarokról így nyilatkozott: „A magyarok rendesen viselkedtek, többségükben demokraták, és sok közöttük a baloldali tájékozódású." (Nové slovo, Bratislava, 1969. aug. 1.)

Ha mindezektől eltekintünk is, Károlyi a történelmi időrendiségben is téved! A svábok kitelepítése 1946 augusztusában kezdődött, s többé-kevésbé ebben az évben be is fejeződött. Á magyar—csehszlovák lakosságcsere pedig csak 1947. április 12-én. A Károlyi által fasisztának minősített magyarok közül csak 84-et sikerült 1947 augusztusában a csehszlovák félnek áttelepíteni, 1948 őszén pedig 149 főt. Együtt tehát csupán 231 személyt, akik közül 52 volt földműves! (Persze a magam részéről megkérdőjelezem még a 231 személy többségének fasiszta voltát is.) Tehát így került több mint 100 000 kitelepített sváb helyébe 52 magyar! Más szóval — Károlyi szerint — sváb fasiszták helyébe szlovákiai fasiszták!

Dr. Szabó Károly

2012-11-08 14:29:25 Admin
Javítva, köszönöm. PO

2012-11-08 09:30:45 Takács Zoltán
A cím helyesen: ...DIÓHÉJBAN