Magyar szózatok a békekonferenciához és a világ közvéleményéhez 1919-ben és a csehszlovák válaszok III. / Maďarské výzvy mierovej konferencii a svetovej verejnosti v r. 1919 a československé odpovede III.

A VOLT FELSŐ-MAGYARORSZÁGRÓL. VÁLASZUL dr. IVÁNYI BÉLA „PRO HUNGÁRIA SUPERIORE. FELSŐMAGYARORSZÁGÉRT" CÍMŰ KÖNYVÉRE
ÍRTA SKULTÉTY JÓZSEF. TURÓC-SZENT-MÁRTON, 1929.

1919 óta, Trianon után, mi a magyar kérdést elintézettnek tartottuk. Elintézettnek Trianonban, azáltal, hogy a mi Magyarországból elvétetett, azt három szomszéd-állam nyerte, Románia, Délszlávia és a Cseh-tót köztársaság. Ezáltal — az volt a meggyőződésünk — a megmaradt Magyarországgal szemben a három szomszéd-állam közt természetes, ösztönszerű szövetség alakult. Ha a magyarok például a cseh-tótok ellen próbálnának valami katonai akciót, a románok és délszlávok azonnal, ösztönszerűleg támadnák őket hátba.
Mert a mennyit sikerülne a magyaroknak akciójuk által elvenni a cseh-szlovákoktól, annyival erősebbek lennének aztán szemben velők, a délszlávokkal és románokkal. így Magyarországot a három közös érdekű állam szomszédságában úgy képzeltük, mint valami erős öv által körülfogott testet. Nem tartottuk szükségesnek figyelni mindjárt kezdettől fogva, az 1919-iki zavarok idejében sem, mit beszélnek, mit írnak, mit művelnek ott. Azt hittük, a nyugtalankodó elemek elnémittatnak, az ország sorsát komoly emberek komolyan fogják intézni, s a magyarokkal létre jön a jó szomszédi viszony. Mondom, nem kísértük figyelemmel azt sem, mit írnak.
S így történt, hogy például én csak most, tíz év múlva, tudtam meg, mit tartalmaz Iványi Bélának mindjárt 1919-ben megírt és kiadott könyve, „Pro Hungária Superiore. Felsőmagyarországért."^{^[1]}Amennyiben pedig a Magyar Történelmi Társulat közlönyében, a „Századokban", megjelent ismertetése is hangsúlyozta, hogy „Iványi könyve komoly és gondolatokat ébresztő mű"... s a magyar nagy közönség „szélesebb rétegeinek is belőle kell tanulnia , ki részén van a „történeti igazság" és minek tudatában kell tehát „jövőjét felépítenie"^{^[2]}, magában a könyvben meg nyomatékkal mondatik, hogy „Masarykék félnek", félnek az igazságtól, azért hallgatnak: részünkről megszakítani a hallgatást, tekintettel még a budapesti legújabb nyugtalankodásokra is, nem lesz indokolatlan dolog.

I.
„Masarykék félnek" — írja Iványi Béla — „minden jogtól, minden igazságtól, még a történelmitől is." S ez őt arra készteti, hogy „több kérdésre, a melyre eddig a csehek választ adni nem is akartak és nem is mertek," ő maga keressen választ. Kérdéseire pedig „mindig a történelem exakt forrásaiból" igyekszik „a választ kihámozni. Nem nézeteket, nem hypothezisekre vagy megbízhatatlan forrásokra (hamis oklevelekre) alapított elméleteket, hanem történelmi tényeket" keres „és ezekre támaszkodva" óhajtja „a történelmi igazságot megállapítani még akkor is, ha azok a magyarokra nézve talán nem kedvezőek. Tehát nem költeni, nem politizálni" óhajt, „hanem feltárni a múltat reális alapon, de sőt politikai eszközzé sem" igyekszik „a tudományt süllyeszteni, úgy a mint azt" ellenfeleik „oly nagy előszeretettel és oly kevés kivétellel teszik". Munkája „nem a szaktudósok okulására készült és nem csupa újdonság felfedezését hajhássza, de azért lesznek benne részletek, a melyek a szakkörök előtt is esetleg új, eddig ismeretlen adatokat tárnak fel".
És így nekigyürkőzve magyarázni a tótság történetét, a tótságnak a magyarsághoz való viszonyát, Iványi Béla legelső „exakt forrásául" veszi Grünwald Béla 1878-iki „Felvidék" cimű pamfletjét és Karácsonyi Jánosnak 1910-ban a világháború impressiói által okozott felhevültségben írt könyvét.^{^[3]} Így mindjárt képzelhető, hogy érti ő az „exakt forrásokat".
A 18. század vége felé Európában keletkezett ébredés nem hagyhatott érintetlenül egy nemzetet sem. A nemzeti eszme lelkesített, gyújtott; mindenütt új szellemi élet keletkezett — a legkisebb, legelmaradottabb néptörzs körében is. A törekvések ideálisak lettek. Lehetséges-e, hogy csak nálunk, a tótoknál, ez a mozgalom a „gonosz ügynökök", „lelketlen izgatók" és „hivatalkeresők" műve lett volna?! Mert Iványi Béla így adja elő, így magyarázza.
Nálunk az ébredés úgy keletkezett, hogy Bernolák Antal, a pozsonyi várban II. József által alapított generális szeminárium növendéke, megírta és kiadta (1791-ben) tót nyelvtanát s hozzáfogott a nyelv szótárának megírásához.^{^[4]} Milyen volt a Bernolák nyomdokában indult Holly János tót nyelven írt műveinek^{^[5]} jelentősége, következtethető például abból is, hogy Szreznevszkij Izmail, egyetemi tanszékre készülő s a nyugati és délszlávoknál tanulmányi úton időző fiatal orosz szlavista, a madunici parochián (Galgóc szomszédságában) költőnknek azzal mutatkozott be, hogy Holly Jánost megismerni ő kész volna menni a világ végére is. Stúr Lajosnak meg, a következő ifjú tót nemzedék vezérének, a nehéz körülmények közepette jelszava volt: „Mi a szellem szolgálatába fogtunk, azért járnunk kell az élet tövises útján is." És az ilyen múlt magyarázásánál lehet mindenekelőtt „gonosz ügynököket", „lelketlen izgatókat" és „hivatalkeresőket" emlegetni?

De Iványi Béla „Felsőmagyarország" érdekében még különben is nekimegy a tótok múltjának.
A szlávság életében bizonyára nagy dolog volt Cyrill és Method apostoloknak a nagymorvaországi Rasztiszlav iniciativájából létesített műve. Szláv biblia, szláv egyház már a 9. században! A történettudományban Kopitar, Miklosich szlavisták és Dümmler német történész^{^[6]} azonban egy időre zavart okoztak. Azt a körülményt ugyanis, hogy a tótok északi szlávok, a 9. században Rasztiszlav és Szvatopluk udvaránál fordított biblia nyelve pedig délszláv, ők úgy magyarázták, hogy akkor, azaz a 9. században, a Közép-Duna bal partján is szlovének, vagyis déli szlávok éltek. Kopitar, Miklosich és Dümmler szem elől tévesztették, hogy akkor a szláv nyelvek közt a különbség még csak akkora volt, hogy az apostolok macedóniai délszláv nyelvét Rasztiszlav és Szvatopluk tótjai, az északi szlávok, könnyen megértették. Ezt tekintetbe venni ők elmulasztották, Hunfalvy Pál pedig azután nemsokára, Miklosich Ferenc tekintélyében bízva, megírta Magyarország Ethnographiájában (458. l.) hogy a mai tolok nem utódai a 9. századi Nagy-Morvaország lakóinak s ők Magyarországba csak a 13. században kerültek. Persze, akkor, 1876-ban, Hunfalvy még kockáztathatott olyan állítást. De azután a szlavisztikában nagy volt a haladás. Kopitart, Miklosichot és Dümmlert cáfolva Jagic még 1876-ban meggyőzően kifejtette, hogy a tótok lakhelyei a magyar foglalás előtt az egész vonalon a Dunáig értek.^{^[7]} A pannóniai és alpesi szlovéneknek a csehekkel és tótokkal való nyelvi érintkezését magyarázván, Jagic berlini folyóiratának 1897-iki évfolyamában Oblak V. nyelvi bizonyítékok alapján figyelmeztetőleg írta, hogy a csehek és tótok már a kárpátokontúli szláv őshazában érintkeztek a szlovénekkel, onnan pedig, a Kárpátokon túlról, a szlovénekkel érintkezve s egyidejűleg és párhuzamosan nyomultak nyugat felé.^{^[8]}
A Hunfalvy tanítása, természetesen, így már nem állhatott meg a tudományban. Jagic, szakmájában már nagy tekintély, a szlavisztikának berlini, pétervári, majd bécsi tanára, 1900-ban az egyházi szláv nyelv eredetéről írt nagy tanulmánya^{^[9]} külön fejezetében („Der ethnographische Charakter Altmáhrens") újból magyarázta, hogy a 9. században, a szláv apostolok idejében, Nagy-Morvaország lakói a mai tótok elődei voltak. S azóta idevágó kérdésekben Jagic megállapítását komoly történetíró nem mellőzheti. És úgy látszott, nem marad el a magyar tudományosság sem. Melich János 1903-ban „Szláv jövevényszavaink" cimű nagyterjedelmű műve bevezető részébén teljesen Jagic nyomán fejtegeti, milyen nyelvűek voltak Cyrill és Method idejében a Duna mindkét partján, Moráviában és Pannóniában élt népek s azután ismételten kimondja, hogy „Moráviában mai értelemben vett tótok laktak, akiknek nyelvhatára érintkezett a szlovénekkel." (I, 1, 38 l.)
Iványi Béla, mintha behunyta volna a szemét, még 1919-ben nagy hangon hirdeti, hogy bizony úgy van: a tótok nem utódai a Rasztiszlav és Szvatopluk marahán szlávjainak; azok délszlávok voltak, a tótok pedig északi szlávok! S nagyhangú állítását minő „nyelvi sajátságokkal" bizonyítja? „Ugyanis — idézem mondatait — a hol a régi marahán a keményebb g-t használja, ott a mai cseh-morva-tót következetesen a lágyabb h-t mondja. Már pedig a régi marahán terület szláv eredetű helynevei mindig g-t mutatnak, nem h-t, így tehát ezekhez a helynevekhez a tótoknak, cseheknek, morváknak semmi közük nincsen. Hogy csak néhány példát említsek: a marahán eredetű Garam (Gron) folyó neve tótul: Hron, Gradna tótul Hradna, Ugróc (Zay-Ugróc) tótul Uhrovec... Nógrád megye tótul Novohrad" stb. stb. Persze, veszett ügy, melyet így védelmeznek. A szláv grammatika elemi tana, hogy a cseh-morva-tótban az eredeti g mássalhangzóból a 13. század folyamán h lett. Azaz, mikor a magyarok, kik kezdetben itt az alsó Tiszánál és Dunántúl éltek, a 11-ik, 12-ik században megismerkedtek a Garam (Gron) folyó nevével s az idézett helynevekkel, akkor azokat a tótok még g-vel ejtették. A magyar nyelv, melyben az átvett szláv szavak úgy hangzanak ma is, nyolc száz vagy ezer év múlva, mint hangzottak akkor, az átvétel idejében, e tekintetben (a szláv nyelvek számára) történeti dokumentumokat tartalmaz. A turóci vagy trencséni Podhradie községnév a magyarban is azért ejtetik h-val, nem g-vel, mert ezekkel a helyekkel a magyarok későbben, már a 12. század után, ismerkedtek meg, mikor a tótok már nem g-t, hanem h-t mondottak.^{^[10]}S így van ez az orrhanggal (a, e) is, mellyel Iványi szintén bizonyítani akarná, hogy a marahánok nem lehettek elődei a tótoknak. Ma a tót nyelvnek nincs orrhangja — épen úgy, mint nincs az orosznak és valamennyi délszlávnak sem. (Megmaradt e hang csak a lengyelben.) De körülbelül a 11. századig orrhangot ejtett valamennyi szláv. A tót nyelv területéről a magyar nyelvbe került olyan községnevek, mint Dombó, Korompa, Stomfa, Zombor (Nógrádban), épen azt bizonyítják, hogy a 12. század előtt a tótok e nevekben orrhangot hallattak.^{^[11]}
A tótoknak „Felsőmagyarországhoz" való viszonyáról alapvető szavak mondattak magyarul már Kubinyi Miklós kitűnő tanulmányának, „Felső-Magyarország ősrégészeti emlékei", befejező soraiban.^{^[12]} Iványinak azonban Karácsonyi János könyvén kívül „exakt forrásul" szolgált főleg Volf György 1897-iki munkája^{^[13]}, mely szintén g-h mássalhangzóval és az orrhangal bizonyítja, hogy a „tótok nem az a nép, mely Cyrill, Method és Szvatopluk idejében élt a Duna, Morva és Garam közötti területen." A mai tótok nem is érintkeztek Nagy-Morvaország népével. Hisz ezt bizonyítja valamennyi helynév e három folyó közt fekvő területen. A tótok itt egyetlen helynevet sem vettek át közvetlenül Nagy-Morvaország népétől — valamennyit csak másodkézből, a magyaroktól, vagy harmadkézből, a németektől kapták. „A magyar honfoglalás előtt hazánk észak-nyugati része marahán volt, a honfoglalás után magyar lett s az is maradt, míg nem jutottak oda a tótok és csaknem teljesen ki nem szorították a magyarokat." A tót g-h hangváltozásról s a szláv orrhangról a tudnivalókat dr. Melich pedig megírta, mint fennebb említettem, már 1903-ban. S ő magyarázta ezt nemcsak tárgyából kifolyólag, hanem tekintettel Volf Györgynek 1897-iki téves tanokat tartalmazó munkájára is. Iványi Béla okulhatott volna. De nem okult. Mikor már előbb Volf ilyen tanokat hirdetett, akkor Asbóth Oszkár szólalt fel ellene ismételten. Iványi Béla, azzal nem törődve, még példái nagy részét is Volf 1897-iki munkájából vette, mely többnyire ilyeneket foglal magában:
Bars, Esztergom, Komárom, Nyitra, Pozsony, Trencsén és Turóc megyék a marahán birodalomhoz tartoztak, annak épen legfontosabb részét alkották, tót helységeiknek mindamellett „nagy számmal ma is kétségtelen magyar nevük van." És magyarázza is azokat a „kétségtelen magyar neveket". Olyanok például a nyitrai Udvarnok, Család, Szered, Kútti (Kúti, tótul: Kúty); a trencséni „Osztró kétségkívül szláv eredetű, de szókezdő o-ja magyarrá bélyegzi"(!!). A tur, taurus-ból keletkezett tót helynevek magyarra úgyszólván nem is fordíthatók, de amennyiben túrója van minden falunak, Volf a trencséni Turo-Tridvorit a túróból származtatja és magyar eredetűnek mondja. A pozsonyi Vedrődnél, mely tótul Voderady, azt mondja, hogy „a magyar -d képző a tót névbe is átment"; persze, a ki tudja, hogy Voderady nevű községük van a szomszéd morváknak is, a cseheknek pedig nyolc, mosolyogva fogadja Volf György magyarázatát. A turóci Jaszeno(l), Drazskóc(l), Borcova(l), Ivancsina(l) is mind olyan helyek, melyek „előbb ismerték a magyart, mint a tótot", azaz lakói „nem lehetnek maradékai a marahánnak".
És — ismétlem — Iványi Béla, a ki könyve bevezetésében büszkén hirdeti, hogy ő „a tudományt politikai eszközzé" nem süllyeszti, hanem „a történelem exakt forrásaiból" akar meríteni s „történelmi tényeket" keresni, — Iványi Béla, bebizonyítani erőlködvén, hogy a tótok nem a marahánok utódjai, ilyen munkából, ilyen „forrás"-ból veszi magyarázataiban példái nagy részét. Különben is magyar részről ilyen kérdésben még az óvatosság is megkívánná nem bolygatni épen a helyneveket a Kárpátoktól a Közép-Dunáig. Hiszen itt „szláv szótól hangos a határ!" mondotta egyszer Asbóth Oszkár e helyneveket illetőleg.^{^[14]}
Igenis, szláv névtől hangos a határ! A nyelvtudomány még nincs teljesen tisztában az iránt, mely néptől van a neve magának a Tátrának, a Beszkideknek és egy-két folyónak; különben jobbra-balra, észak- vagy délfelé csak ilyen neveket hallani itt: Kriván, Szoliszko, Lomnica, Koncsisztá, Tupá, Braniszko; Árva és Liptó határán Hradosín, Síp, Proszjek, Osztrá, Rohács, Volovec, Baranec, Príszlop, Krízsna, Chocs, Jalovec, Roszutec; nyugaton Inovec, Javorník, Javorina, Lopeník.Viszoká, a nyugati Beszkidekben Osztravica, Knyahinya. Bármily nyelven beszéljenek vagy írjanak a Tátrától keleti vagy dél-keleti irányban távolabb fekvő tájakról is egész a Mátráig s le Vácig, csak ilyen nevek hangzanak ott. Csupa tót! S ez pedig nem a 13. századi óta keletkezett nomenklatúra. Czirbusz Géza nagy müvében, „Magyarország a XX. évszáz elején", tessék csak megnézni legalább a tartalomjegyzéket. Milyen nomenklatúra az! S jellemző részeiben a legkeletibb is milyen egyező a nyugatival, az északi a délivel! Például -ec képzővel alkotott ilyen hegynevek vannak: Liszec (Lysec), Szinec, Sturec, Inovec, és a Liszec nem jelent kopasz hegyet, mint a szó tulajdonképeni értelme mutatná — itt ez állatnév; a Szinec nem kékes hegy, hanem állat; úgy az Inovec és a többi is. Azaz több külön álló hegy attól nyerte a nevét, a milyen állatra emlékeztetett alakja a lakosság képzeletében. Állatot jelent Nyitra városa felett a Zobor^{^[15]} hegy neve is. Ugyanott az alacsonyab hegy: Zubrica, azaz amannak a nősténye. A Turóc (Turec, Turiec) folyó (s tőle aztán a megye) neve a tur (taurus) állat nevéből szintén -ec képzővel lett alkotva. Erdeik feltűnőbb állatainak neveit tót őseink megörökítették az által is, hogy falvaik nevét tőlük származtatták, így Turopole (Nógrád), O-Tura (Nyitra), Turík (Liptó), Turany (Turóc), Árvában Zubrica, Zuberec, Zubrohlava, Bobrov^{^[16]}, Liptóban Bobrovec, Liptóban és Trencsénben Bobrovník állattanunk számára mily becses adatok! E nevek segítenek megállapítani, mikor éltek itt azok a nevezetes vadak.^{^[17]}
Szlovenszkó helyneveivel érvelni Felsőmagyarországért bizony nem szerencsés gondolat. A helynevek általam érintett bizonyítékát itt támogatják a 6—9. századból fennmaradt földvárak (Burgstelle) is. Érdekes sajátságát képezik a volt Felsőmagyarországnak. Például Turócban úgy a bal, mint a jobboldali hegység aljában majdnem minden falu felett található ilyen erőd (tótul: hradiste) maradványa, emléke. És ez igy van a Kárpátok és Közép-Duna közt úgyszólván az egész területen, látható rendszerben. Bizonyára ezen is alapult Rasztiszlav és Szvatopluknak a fuldai évkönyvek adataiból is megmagyarázható hatalma.^{^[18]}
És, tartozom megemlíteni, hogy a földvárainkkal összefüggésben lévő emlékek és a sírokban találtató tárgyak ószláv jellegűek. Amennyiben pedig e földön a tótok előtt más szláv nem élt, mindaz a mi őseink hagyománya, a mi örökségünk. És még: ezek az emlékek megegyezők a Morva folyón túli hasonnemű emlékekkel, ezek meg a csehekével.
De nem célom terjedelmesen írni... Iványi Felsőmagyarország 15 megyéjében magyarázza a tótok jelentéktelen, másod-, harmadrendű múltját; én a 15-ből legalább egynél, Zólyomnál, teszek néhány megjegyzést. Erről is Iványi úgy beszél, mint „lakatlan területről" (a 13. századig); a tótokat meg azután is, a 13. század után, csak a magyarok és németek hátterében akarja ismerni. A telepítők és telepítettek itt is a magyarok voltak. Tisztelt olvasómat én kérem, nyissa fel legalább a Pallas-lexikon utolsó kötetét. Ott is, a rövid leírásban, Zólyom megye területén az elsőrendű hegyek nevei ezek: Gyömbér, Prasivá, Csertova szvadba, Sturec, Krizsná, Polyana, Osztroski, Jávorje, Vepor, Fabová; mellettük Szalatna (Slatina), Ocsova, Zolna, Beszterce (Bystrica) patakok. (A Sebesér, Fejérkő, Feketevíz — fordítások.) Magyar név — nincsen. És lehetséges volna az, ha a tótok csak a magyarok után kerültek volna ide és akkor is nem egyszerre, nem is nagyobb tömegekben, csak — mint Iványi többször következetesen mondja — szivárogva, „beszivárogva" ? Zólyom városa fölött az erős földvár (Pusztí hrad), egy másik ezzel csaknem átellenben, Szielnic falu fölött,, magában véve megdönti mindazt, a mit Iványi beszél e vidékről. Beszterce neve a Bisztrica-, Korponáé (tótul Krupina) meg a Krupinica-pataktól van (úgy, mint a szomszéd Selmecé a Stiavnica-pataktól.)^{^[19]} A Tótságon számos községnév keletkezett a fák neveiből, és ilyen Breznóbányáé is (Brezno), a breza-nyírfától Zólyom — Zvolen (= megválasztott) tót melléknévi alak tulajdonnévi jelentéssel.^{^[20]} Lipcse — tótul Lupca, s ezt a grammatika hangváltozásnak nevezi; itt a tót név a magyar nyelvbe hangváltózással vétetett át.
Libetbányánál ugyanaz — az eredeti Ľubietovát előbb a németek alakították át szájuknak megfelelően, Libetha, Libethen, s azután e szerint lett Libetbánya. Az eredeti Dobronivából egyszerű alakváltozással Dobronya, a szlávságban van azonban ilyen alakú helynév is. S ezek városok a volt Zólyom megyében, a falvak nevei meg a Garam folyó mentén ugyanezt mutatják. Garamszeg az eredeti Székiből (Seky) lett helytelen értelmezéssel.^{^[21]} Farkasfalva (Vlkanová) fordítás akart lenni, csakhogy nem sikerült. Vlkan ugyanis tót személynév volt, s Vlkanová a Vlkan faluját jelentette. A magyar fordítás akkor történt, mikor az illető hivatalos helyen már nem tudták, hogy volt Vlkan nevű egyén, s csak a vlk (farkas) tőszót értve Vlkanovából Farkasfalut formáltak.^{^[22]}
Érdekesek itt a Hájniky, Rybáre és Kováči egymás mellett fekvő községek: az első királyi erdőőrök (custodes silvarum), a második halászok, a harmadik kovácsok telepítéséből való. Kovácsi nem magyar melléknévi, hanem tót főnévi alak (kovácsok községe).^{^[23]} A magyarosítás idejében Rybáre-ból Halászi lett, de még Fényesnek is (Magyarország geographiai szótára, 1851) csak az eredeti névről volt tudomása. Hájniky-t, mintha nem ismerték volna jelentését és történetét, meghagyták Hajniknak, úgy, mint a honti és nyitrai Teszért (= tesár — Tesáry, telepített királyi ácsok községe) s a nyitrai Csitárt.^{^[24]} — így keletkeztek és ilyen a történetük az Udvarnok nevű községeknek, ilyen a Dusnok (Dusník, Dusníky) és megértjük a borsodi Igrici falu nevét is. A tót helynevek becses okmányokként vehetők. Csak így futólagosan is mennyi régiséget lehet általuk feltüntetni. A magyarságnak a Garam zólyomi vidékén sehol, semmiben semmi nyoma, és Iványi Béla mégis megállapítja, mint történelmi tényt, hogy „úgy, mint egyebütt, Zólyom megyében sem találunk autochton tót lakosságot, a szláv elem beszivárgása csak a 13. századdal kezdődik s ezt megelőzi térben és időben a magyar és német elem".^{^[25]}
Az ilyen „történelem" a magyarok politikájának nem lehet hasznára, tudományosságuk pedig idővel csak restelheti ezt. A tudomány már megállapította, hogy a mai szláv nyelvek az ószláv-ból a törzseknek a közös hazából való széjjelmenetele után kialakultak már a 9. századig. Tudjuk minden mai szláv nyelvről, minő a viszonya a többi szláv nyelvhez. Iványi Béla azt mondja a tótokról, hogy a 13. században az Odera és Visztula forrásainak vidékéről „szivárogtak" a Kárpátok és Közép-Duna közé. Hát, először, a 9—12. század történetéből ismeretes, hogy ott, azaz a cseh nyelvterűlettől északra, olyan szláv törzsek éltek, melyek nyelvileg a csehek és lengyelek közt állottak. Ha tehát onnan oly későn, a 13. században, mikor a szláv nyelvek már ki voltak alakulva, került volna a Kárpátok déli vidékére nagyobb számú szláv néptömeg, az itt, térben közelebb a lengyelekhez mint a csehekhez, nyelvileg (ha ugyan akkor, a 13. századon innen, még keletkezhetett volna nagyobb tömegben nyelvmódosulás) a lengyelekhez formálódott volna rokonabbá, nem a csehekhez. Azt pedig ki nem tudná, hogy nem úgy van ? Másodszor, a tót nyelv mai állapota is mutatja, hogy őseink, kik a nyugati szlávokhoz tartoztak ugyan, szomszédságban éltek nemcsak a keletiekkel (oroszokkal), hanem egykor a déli szlávokkal is. Földrajzi helyzetünknél fogva a tót nyelvnek a szláv nyelvek körében, mondhatni, bizonyos központi jellege van. A szláv nyelvek régi viszonyát fejtegető tanulmányokban nyelvünket, a tótot, ezen központi helyzeténél fogva mellőzni lehetetlen.^{^[26]}A 9. századból való szláv biblia-fordításban a szaktudósok slovacismusokat, jellegzetes tót kifejezéseket tüntetnek fel. Hasonlókép az arra következő 10. és 11. századi nyelvi (egyházi szláv) emlékekben. És ekkor a „Pro Hungária Superiore" iratban nagy hangon akarnák bizonyítani, hogy itt előbb magyarok, azután németek és csak a 13. század óta éltek tótok.
Ez régi történet; de Iványi Béla így adja elő a legújabb kor történetét és a volt Magyarország nemzetiségi viszonyait is. Azt a történetet, melynek még élő tanúi vagyunk. A tótoknál „pánszláv" és „cseh ügynököknél", „lelketlen izgatóknál", „hivatalkeresőknél", „magyargyűlöletnél" és „guruló rubelnél" nem tud egyébről. A 19. századi tót nemzetiségi mozgalom ideális egyéneit, kik egyéni érdeket teljes életükben nem ismertek, ő hivatalkeresőknek nevezi!^{^[27]} Trianont illetőleg pedig Iványi nem értheti, micsoda „történeti joguk" volt a cseheknek Felsőmagyarországhoz!
Hát mindez nemcsak történetileg, hanem különben is nagyon elhibázott dolog! Elhibázott kivált, mikor „Pro Hungária Superiore" és Trianon ellen akar szólni.
Trianon egy nagy, nehéz, ötéves háborúnak, világháborúnak volt a vége, következménye. Trianonban e háború győztesei intézkedtek a legyőzöttekkel szemben. Ha a 13. században a Kárpátok és Közép-Duna közt lett volna is a lakosságnak valami új elhelyezkedése, valami új népvándorlás, tekintetbe vehető volt az Trianonban? A múltat illetőleg Trianonban visszafelé nem volt szükséges továbbmenni a 19. századnál. A 19. század eseményeiből kifolyólag tört ki 1914-ben a nagy háború. Így, mikor aztán a győztes félnek intézkednie kellett s egyebekközt szétrobbantani a nehéz bűnökkel terhelt Ausztriát és Magyarországot, helyükön pedig új, igazságos, emberséges állapotokat létesíteni: akkor ő, a győztes fél, orvosló intézkedései közben mellőzhette-e a tótokat, kik a 19. század folyamán gyakorolt ausztriai és magyarországi politika következtében már a végveszélynek voltak kitéve s a háború előestéjén helyzetükről Björnson és mások már Európa ítélőszéke előtt beszéltek? Hogy lehet itt kérdezni, volt-e a cseheknek történeti joguk elfoglalni Szlovenszkót ? Vagy micsoda igazságtól félhetnének Masarykék?
Rövideden én elmondom, milyen élet volt Felsőmagyarországon, azaz, hogy kerültek a magyarok a trianoni bíróság elé.

II.
„A magyar politikai jogban nagy különbség fejlődött ki a nemes és nem-nemes közt, de legkisebb politikai különbség sem támadt a magyar és nem-magyar között. A nemes ember túlságos előjogokkal dicsekedhetek: ámde a nemes nemcsak magyar, hanem szláv, német, oláh, szóval mindenféle nemzetiségbeli volt".^{^[28]} Így az államban az előny és hatalom nem a magyart, nem a tótot, németet... illette, hanem a nemest. Hivatalos nyelv meg a latin volt. Érthető tehát, hogy Magyarországon nem volt nemzetiségi kérdés, nemzetiségi semmiféle perlekedés egész a 18. század végéig. Akkor azonban, II. József halála után, az 1790—91-iki országgyűlésen, a magyarok csaknem megmagyarázhatatlanul felhevültek s nem jó útra tértek. És azon az úton maradva kerültek Trianonba.
A magyar nyelv érdekében az 1790—91-iki és következő országgyűlések nyakra-főre hozták a törvényeket. A felsőmagyarországi vagyis tót megyék ellenezték azt, opponáltak, de a felhevült elmék által okozott áramlatot megszűntetni nem voltak képesek. Kazincy Ferenc higgadt gondolkodású ember volt, és ő is még buzdította az úgyis tüzes elméket. „Ha a magyar nyelv hozatik be — írta Kazinczy 1791-ben — nemzetünkből külön nemzet válik^{^[29]}, örökös fal lesz a magyar és nem magyar közé vonva s az idegen vagy magyarrá lesz köztünk, vagy éhhel hal el... Szemeink mindenekfölött arra legyenek függesztve, hogy a magyar (nyelv) legyen az első és közönséges és hogy azt a német, tót, rác és oláh gyermek egyaránt megtalálja...^{^[30]}
Kezdettől fogva csupa szertelenség. Az országban zúgott a jelszó: „Magyar nyelv!" A „Tudományos Gyűjteményben" 1825-ben írták: „Első a magyar nyelv művelése legyen... ez legyen a cselédség, a társalgás, az első oktatás nyelve. Csak azután következhetik első idegen nyelv gyanánt a német. Ez a magyarra nézve nem veszélyes. A mitől Magyarországnak és magának az uralkodásnak is félnie kell: a tót nyelv". Már 1827-ben Lajos-Komáromban, Dunán túl, a megválasztott tót lelkészt nem engedték a paplakba költözni: helyette fogadott emberek éjjel a faluba magyar papot hoztak, kit a tót egyházban nem ismert senki. Az egyház tagjait, kik ezt nem akarták elismerni papjuknak s Pestre mentek oltalmat keresni, elfogták s Veszprémben deresen a megyeháza előtt botoztatták. Nemsokára ezután ilyeneket műveltek a velegi tót egyházzal Fejér megyében. S a két község lakossága rövid idő alatt elszéledt, úgyszólván szétfutott. Tót nacionalisták, kik különféle pályán Pesten és Budán éltek, 1834-ben a „Tót nyelv és irodalom kedvelőinek egyesületét" alapították. Az egyesületnek almanachjaiban („Zora" — Aurora) így lehetséges volt nyomtattatni Holly János költő műveit is, melyek bizonyára becsületére váltak az egész országnak is. De hatósági jóváhagyást, megerősítést az egyesületnek nyerni többévi kérelmezés után sem lehetett — alapítói kénytelenek voltak feloszlatni. Akkor tót könyvek kiadására Liptó-Szt.-Miklóson szerveztek egyesületet, a „Tatrín-t; hatósági engedélyt, jóváhagyást kieszközölni azonban nem sikerült ennek sem — hiába fáradoztak érdekében úgy Budán mint Bécsben. A bécsi politikában, mely a napóleoni háborúk idejében megijedt a szlávok erejétől s azután sem szűnt meg félni tőlük, a magyarosítási törekvések oltalmat és segélyt nyertek.
Csak az egyetlen gróf Széchenyi István nem nézhette nyugodtan a magyarosítás zászlaja alatt a nemmagyar nemzetiségek s különösen a tótok ellen indított szertelenségeket. A magyar akadémia 1842-iki gyűlésén mondott beszédében is úgyszólván csak ezt fejtegette. Felsorolván az azt követelő jelszavakat, hogy az országban mendenki magyarul tanuljon, Széchenyi kérdezte: De ha valaki „magyarul tud, magyarul beszél, következik-e abból, mikép neki ezért már magyarrá is kellete volna átalakulnia?" Azután csaknem fájdalmasan mondotta: „Nyelvet, nemzeti sajátságot ily felette könnyű szerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítni sem lehet, s annál kevésbbé szilárdabb s szélesebb alapokra állítni... a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is korántsem magyar még."^{^[31]} (20,211.) Említette a magyar nyelv érdekében hozott törvényeket is. „Azt mondják, hogy nem tartalmaznak szélsőségeket. De... annál maradtak-e, mit a törvény parancsol, t. i. hogy a latin szó helyébe lépjen a magyar?... Nem lőn-e a magyar kedvéért... kiküszöbölve gyakrabban minden egyéb nyelv, mint mirigy? Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven oly hallgatókhoz, kiknek tizedrésze sem veheté be azt lelki táplálékul? (31, 32 1.)... Mátyással valóban kihalt volna Magyarországon az igazság?"... Ha a nemmagyarok hallhatóbban panaszkodtak, még támadták őket; Széchenyi tehát ezt monda: „Álljunk helyükre, ugyan ki hagyná csak hajszálát is kirántani erőszakkal ellenszegülés nélkül...?" Vagy talán jól cselekszik, „ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel vív vére mellett mint ő saját véreért, a helyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja s hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul?" (41 1.)
De hasztalan beszélt Széchenyi — lelkének melege, szavának mélysége nem hatott. Gróf Zay Károly, a magyarországi ág. ev. egyház egyetemes felügyelője, mikor a tót ifjúság vezére Stúr Lajos a németországi egyetemről visszatért Pozsonyba, azzal fogadta, hogy hiába készül a tót kultúra érdekében működni: azt csak Magyarországon kívül tehetné — itt nem! És csakugyan, az egyetemes gyűlés nevében a tanév végen 1843-ban a pozsonyi lyceumban már inkvizíció volt (Prónay, Kossuth, Perlaky, Pulszky), s a tót nyelv tanszékéről Stúrt nemsokára elmozdították. Már előbb, 1838-ban, a felsőmagyarországi tanintézetekben feloszlatták a tót ifjúság önképző köreit. Politikai tót lap kiadására Stúr hogy az engedélyt megkaphassa, öt évig volt kénytelen kérelmezni, 1841-től 1845-ig.
És az 1848-iki tapasztalatok! A magyar nemzeti politikában Kossuth lett a győztes, a kétségbeesett Széchenyi már szeptemberben Döbling lakója volt. Kossuth pedig, a tót renegát, hogyan viselkedett a tótokkal szemben, az képzelhető. (A renegát lelkületéből folyik, hogy ő ellenségévé lesz azoknak, kiket elhagyott.)^{^[32]}A mikor Pesten úgyszólván harsogtak a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai, júniusban, Stúr tót lapját kiadni Pozsonyban már nem lehetett. Stúr maga is, pedig az országgyűlésen Zólyom város követe volt, Pozsonyban, hol a fanatizált országgyűlési ifjúság garázdálkodott az utcán, már nem maradhadott. Május 10-én a tót nacionalisták liptó-szent-miklósi gyűlésükön formulázták az országgyűlés elé terjesztendő országos követeléseiket. De mi történt? Nemzeti követelések, melyek az országgyűlés elé voltak terjesztendők, büntetendőt nem tartalmazhattak: Pestről Liptóba mégis kormánybiztos jött s a tót Felvidéken statáriumot hirdettek. Stúr, Húrban és Hodzsa, a gyűlés vezérférfiai, csak futva menekülhettek Liptó-Szt.-Miklósról. Mindegyikük fejére a szabadság, egyenlőség és testvériség hirdetői díjat tűztek. Persze, azután szeptemberben Stúrék felkelő csapat élén jelentek meg. Más módjuk nem volt védekezni a bitófa ellen. Így jött létre a tót felkelés...
A magyar forradalomnak Világos lett a vége, de a magyar politika már azután is Kossuth szellemében vitetett. Kossuth szellemében, s hozzá, a mi a magyar nemzetre nézve még végzetesebb lett, a német világ érdekeinek és céljainak szolgálatában.
Sajátságos volt ez! A magyarok részéről a német érdekeknek ez a szolgálata... Még 1859 után is (Solferino), mikor úgy Ausztriában mint Magyarországon könnyebb lett a lélekzetvétel s a tót küldöttség a turóc-szent-mártoni gyűlésnek az országgyűlés elé terjesztendő határozataival Pestre ment, ott mit tapasztalt, tisztelegve báró Eötvös Józsefnél, ki könyveket írt a 19. század uralkodó eszméiről s a nemzetiségek egyenjogúságáról? Eötvös, mintha megütközött volna azon, hogy a tótok nemzeti kívánságaikat formulázzák, fenyegetőleg mondotta a küldöttségnek, hogy a magyarok a nagy német nemzet mellé állanak (azaz, hogy a németek segítségével ellenállának a szlávok nemzeti törekvéseinek). A magyar gondolkodást így elárulta Eötvös József is, még pedig a tótoknak a magyarokkal szemben olyan ügyében, mint a turócszent-mártoni 1861-iki emlékirat, mely nem állott semmiféle vonatkozásban a németek és szlávok viszonyával...
Solferino után következett Königgratz, s a megtört Ausztria már 1867-ben kiegyezésnek nevezett olyan alkut kötött Magyarországgal, hogy itt a magyarok azután kényök-kedvök szerint bánhattak a nemmagyar nemzetiségekkel. Még 1861-ben az országgyűlésen Deák Ferenc rosszalólag emlegette „a múlt hibáit", értvén az alatt 1848-ban Kossuthnak a nemmagyar nemzetiségekkel szemben követett politikáját; programmszerűen hangsúlyozta, hogy az új országgyűlés „egyik célja a nemzetiségek megnyugtatása a lehetőség határai közt". De most már nem volt szükséges így beszélni most már megszűnt minden tartózkodás. „Egységes nemzeti állam lett a politika nyílt, bevallott célja, követelménye. A mit 1848-ban kapkodva kezdettek, azt most már nyugodtan folytatták. A chauvinismus, megalomania teljesen hatalmába kerítette az elméket és szíveket. A publicistikának olyan renegátok, mint Grünwald Béla (édes anyja a breznóbányai Májovszkyak nővére volt) és Rákosi Jenő adtak irányt. Nemzetiségi törvény? Az nem volt komolyan véve. Hisz Eötvös, a törvény fogalmazója, mint közoktatásügyi miniszter a pozsonymegyei Modorban és a turóci Znióváralján is magyar tanitóképezdét állított. Azaz: csak magyar tanítókat neveltetett. Az államgépezet teljesen a magyarosítás szolgálatába került; Ferenc Józsefet, azért, hogy nem avatkozott semmibe, mindent megengedett, magasztalták mint „legalkotmányosabb uralkodót".
Kíméletlenül gyakoroltatott a nemzeti elnyomás, a magyarosítás kivált a tót Felvidéken, Felsőmagyarországon. Hurban József, a tótok lelkes vezérférfia, ki 1848-ban a szlávok kongresszusán Prágában úgy nyilatkozott, hogy a tótoknak nehéz volna a magyarok ellen ellenségesen fellépni, 1861-ben meg, mikor Deák Ferenc az országgyűlésen „teljes jogegyenlőség alapján" igérte „kifejteni alkotmányos életünket", lelkesedésében dalba foglalva ilyen szavakat mondott:

„Ki választhatná szét, mit az Isten egyesített, — a tótot és magyart ki választhatná szét? —"
ez a Hurban nemsokára 1867 után hírlapi cikkéért már a váci államfogház lakója volt. A provisorium idejében, mikor a bécsi politika szerette volna megnyerni a nemmagyar nemzetiségeket, végre sikerült a tótoknak sok utánjárás után kieszközölni az engedélyt Tót Maticának nevezett irodalmi társaság alapítására Turóc-Szt.-Mártonban; még ezt megelőzőleg, 1862-ben, a gömöri Nagy-Rőcén tót gimnáziumot nyithattak s mellette tanítóképző is keletkezett ; még egy gimnáziumot Znióváralján s egyet a Matica székhelyén, Turóc-Szentmártonban nyitottak. Fentartották úgy az irodalmi intézetet, mint a három középiskolát és egy tanítóképzőt a nemzeti felbuzdulás folytán gyakorolt adakozásokból. S az új államhatalom pedig, okúl adván, hogy ezek az intézetek hazaellenes szellemet terjesztenek, feloszlatta valamennyit már 1874. és 75-ben — a „legalkotmányosabb uralkodó" jóváhagyó ellenjegyzésével. Törvényt hozni, melynek alapján magyarul tanítanának az utolsó tót faluban is, akkor már csak idő kérdése volt. „Felvidék" című iratában Grünwald Béla már 1878-ban dicsekvésképen mondhatta, hogy itt a középiskola olyan gép, melybe egyik végén tót fiúkat szednek, a másik végén pedig már mint magyarokat bocsátják ki. Igenis! a hasonlat nem volt túlzás. Ha a tót fiú a középiskolában elárulta valamivel, hogy ragaszkodik anyanyelvéhez, irgalmatlanul kizárták, az ügyet fölterjesztették a közoktatásügyi minisztériumhoz, s ez a kizárást minden esetben jóváhagyta annak hozzáadásával, hogy ha az illető külföldről hozna iskolai bizonyítványt vagy diplomát, Magyarországon az érvényes nem lesz.
S így ment az nemcsak a középiskolákban, hanem a jogi akadémiákban, theologiai intézetekben, még a bécsi Pázmáneum-ban is. A tótot adóztatták, exekválták, de szellemi élete fejlesztésére az állami költségvetésből 1867 óta nem adtak egy garast sem. A közpályán kizárták mindenből; például a vasutaknál nálunk mindenütt még a sorompót nyitó és záró őr is magyar vidékről hozott ember volt. Apasztani népünk számát a hatóságok igyekeztek az 1873-iki kolera után is. Azon ürügy alatt, hogy árvák, hogy a kolerában szüleik elhaltak, szedtek össze hivatalosan nemárva 10—15-éves gyermekeket is és szállították távolabb eső magyar vidékekre olcsó cselédekűl, szolgákul, szolgálókul. A dolgot olyan praktikusnak találták, hogy a kolera után néhol még harminc év múlva is szedtek „árvákat". Akadályozni a tót művelődést meg volt engedve minden eszköz. A nyitrai tanfelügyelő — Libertinyi Gusztávnak hívták — a nyolcvanas években dicsekedve emlegette a lapokban, hogyan égette ő a megyeház udvarán a falusi iskolák könyvtáraiban konfiskált tót könyveket! Különben is tót könyvet, vagy becsületes tót lapot a faluba juttatni nem volt könnyű dolog — őrködött a jegyző és többnyire a postás is. Ilyen irányban dolgoztak főleg a Közművelődési Egyletek. (Híres volt a nyitrai, melyet Libertinyi tanfelügyelő társai létesítettek.)
A civilizált világban képzelhetetlen dolgok voltak ezek. Mi már attól tartottunk, hogy ha panaszkodni kezdünk, külföldön panaszainkat valótlanoknak, lehetetleneknek mondják. Budapesten azonban gondoskodtak arról is, hogy hangos panasz minél kevesebb lehessen; a Bánffy-kormány idejében sajtóperekkel úgy támadták lapjainkat, hogy a fogházban folytonosan voltak tót hírlapírók. Szertelenség minden irányban!
1906-ban Hlinka András, rózsahegyi rkat. lelkészt, azért, hogy a községi választásnál nemzetiségi irányban lépett közbe s a képviselőválasztásnál Srobár Lőrinc nemzetiségi jelölt ijgyét pártolta, Párvy szepesi püspök felfüggesztette papi állásától. Természetesen, az ilyen dolog Rózsehegyen izgalmat keltett. Hlinkát, mikor hazatért a püspöktől, kinél személyesen védelmezte ügyét, a vasúti állomáson tömegesen üdvözölték. És hogy ott úgy az üdvözlők, mint az üdvözlött részéről elhangzott néhány elkeseredett szó is, Hlinkát Srobárral és több rózsahegyi polgárral együtt a magyar nemzet ellen való izgatás címén perbe fogták. A vád úgyszólván csak a körül forgott, hogy Hlinka és a rózsahegyiek azt mondották: „Minek a tót embernek a magyar nyelv!" S elítélték Chudovszky Géza elnöklete alatt — ki négy év előtt Nyitrán mint kir. ügyész „hazafiaskodott" ilyen rikító, a tótokra nézve sérelmes politikai pörben — elítélték Hlinka Andrást kétévi, Srobár Lőrincet egyévi államfogházra, több előkelő városi polgárt 2—6 hónapra s jelentékeny pénzbüntetésre.
Vagy pedig: Antalfalván (Kovacica), Torontál megyében 1904-ben a papválasztásnál érezhető volt a tót nemzeti érzés melege; Csaplovics János nemzetiségpárti fiatal lelkészt választották meg. A chauvinisták, hogy ezt ellensúlyozzák, a népes egyházközségben találtak (preparáltak) 16 olyan embert, kik aláírtak egy nyilatkozatot, melyben Antalfalván magyar istentiszteletet is kivánnak. A szuperintendens meg (Scholz budai lelkész) meghagyta (jogtalanul!) az egyháznak a magyar istentisztelet tartását. Csaplovics lelkész a szuperintendes rendeletének nem szegülhetett ellen — elkészült vasárnap a magyar prédikációra. A hivők azonban papjukat a szószéken első magyar szavai után félbeszakították s elkezdtek lelkesülten tótul énekelni. Nem engedték többé szóhoz jutni magyarul. És, mint Rózsahegyen, ezt a jelenetet is magyarellenes dolognak vették. Izgatás címén perbe fogtak az antalfalvi ev. tót egyházból 97 egyént. (Három kivételével mind földmíves volt.) El is ítéltek közűlök „izgatás" vétsége miatt 35-öt összesen hat év és nyolc hónapi fogságra.
A rózsahegyi ügynek meg volt még folytatása. Csernova fiók-egyháznak, Rózsahegy tőszomszédságában, új temploma volt, mely főleg Hlinka András, mint csernovai szülött, buzgalmából épült. A hálás csernovaiak kérték tehát a szepesi püspököt, helyezné a felfüggesztett Hlinkát vissza állásába, hogy új templomuk felszentelését ő végezhesse. Párvy püspök ezt megtagadta s a felszentelés aktusát más papra bízta. Ekkor a csernovaiak kérték a megbízottat, ne fáradjon a kitűzött napon hozzájuk, mert a templom felszentelését ők most nem kívánják. — „De minek volna a csendőr, minek a szolgabíró!" gondolták magukban az alsó-liptói politikusok a csernovai hívőkkel szemben. Csendőr Csernován már október 26-án 16 volt, s más nap délelőtt a főszolgabíró kíséretében jöttek a funkcióval megbízott papok. A falubeliek küldöttsége megjelent a falu végén, kérni még most is, térnének vissza. Az utat akkor már ellepte a falubeliek sokasága. A Pereszlényi főszolgabíró kocsiján azonban, mely a papoké előtt ment, mindjárt látható volt, hogy nem kész megállani. S akkor a nép hangosabban kiáltotta: „Nem fogadjuk!", az úton meg még sűrűbb tömeget képezett... A jelenet vége: a csendőrök puska-tüzétől 9 halott, 3 haldokló, 12 nehezen, 80 könnyebben sebesült. A 16 csendőrhöz Csernovára még aznap 50 jött, Rózsahegyre meg két század katona. Egész ostromállapot! s Ezzel egyidejűleg Lucskán, Rózsahegy és Csernova szomszédságában, Párvy püspöknek a magyarizáció szolgálatában elkövetett erőszakoskodásai folytán olyan állapot létesült, hogy a hivek egy esztendeig nem jártak a teplomba, halottjaikat magok temették s gyermekeiket nem kereszteltették.
Vagy a kárpátaljai oroszok élete magában véve is milyen panasz volt a legujabbkori Magyarország ellen! Embertelenül bántak velük már az úrbér rendezésénél. A 19. század elején mindamellett itt működtek vagy innen kerültek ki olyan férfiak, mint Bacsinszkij, Kukornik, Baludianszkij, Orlaj, Venelin. Valamivel későbben a szellemi élet munkásai voltak például Kutka, Lucskaj; azután is fáradhatatlanul szolgálták a nemzeti ügyet Duchnovics, Dobrianszky Adolf. De 1867 után nemsokára a nép már csaknem teljesen magára volt hagyva. A papság a magyarizáció szolgálatába szegődtette magát. Mikor 1913-ban megindították a mármarosi vagyis „schizma"-pört, mink tótok is elrémülve láttuk keleti szomszédaink, orosz testvéreink helyzetét. Kevés volt a nép — elbántak vele rövid idő alatt. A schizma-pör által hallatlan dolgok kerültek napvilágra.^{^[33]} Emberekkel a világon államban úgy még nem bántak, mint ezekkel az oroszokkal a volt Magyarországon... Megmaradhattak volna-e ők egy államban a magyarokkal a világháború után?!
Ilyen, ilyen volt Felsőmagyarországon az élet...
Nálunk tótoknál mindennél nagyobb baj volt azonban az iskolai állapot. Olyan szülők is, kiknek nemzeti tudata még nem ébredt fel, kiérezték, megértették, belátták, hogy a magyar iskola az ő gyermekeiknek nem jó, hogy tulajdonképen ellensége — és elfordultak tőle. A köteles hat éven túl (6—12) nem iskoláztatták fiaikat. Mára nyolcvanas években (1880) a Felvidék középiskoláiban úgyszólván csak hivatalnokok és izraeliták fiai tanultak. Zsolnán a kath. egyház gimnáziumában minden évben több volt a zsidó fiú, mint a katholikus. Így pedig, iskolai tanítás nélkül, a 19. század utolsó negyedében s a 20-dik első tizedében Európának majdnem közepén, a civilizációtól körülvéve, nép nem boldogulhatott, nem exisztálhatott. Kezdetét is vette már a 70-es években a tótoknak Amerikába ijesztő mérvben való költözése.
Így, így volt az Felsőmagyarországon...
Es Iványi Béla, a történetíró, megbotránkozva beszéli, hogy ezek a tótok gyűlölték a magyart.

III.
Csak emberileg véve is mily nem szép dolgok voltak ezek. A művelődés céljaira az országgyűlésen évenként megszavazott milliókból mi tótok 1867 óta mindvégig nem kaptunk annyit sem, mennyi egy ábécés-könyv kinyomtatására lett volna szükséges. A mit a magunk erejéből produkáltunk szellemi életünk s művelődésünk érdekében, az „pánszlávizmus" vagy „hazaellenesség", „hazaárulás" ürügye alatt megsemmisíttetett, a megsemmisített helyére újat állítani nem engedtetett meg. A Matica feloszlatásakor 1875-ben épületét, könyvtárát és múzeumát konfiskálták: 1893 ben új muzeumot csak úgy létesíthettünk, fennmaradását annyira-menynyire csak úgy biztosíthattuk, hogy az épületet és a gyűjteményeket is az adakozók mint komposszeszorok neveire telekkönyvileg betábláztattuk. Említettem, mily büszke volt hazafiságára az a nyitrai kir. tanfelügyelő, ki a falusi iskolák könyvtáraiban összeszedett tót könyveket a megyeház udvarán elégette. Vagy pedig: mikor 1875-ben kiadatott a Tót Maticát feloszlató miniszteri rendelet, az intézet egyik helyiségében épen készen állott már a mezei gazdaság köréből a legszükségesebb ismereteket tartalmazó tót könyv — csak a postára kellett volna adni; de konfiskálták s falusi tót ember kezéhez belőle nem jutott egyetlen példány sem. (Azért, hogy tót nyelven volt írva!) Különben is a politikai praxis olyan volt, hogy tót falura tót könyvet juttatni nem volt könnyű dolog — a nyomtatott tót szó hazaárulásnak vétetett.
Az iskolából kizárták a tót fiút, ha látható volt rajta, hogy ragaszkodik anyanyelvéhez; s nemsokára Felső-Magyarország tanintézeteiben úgyszólván csak kivételesen akadtak tót tanulók — a szülők elfordultak a magyar iskolától. S mikor ez így ment már 30—35 esztendeig, akkor előálltak Baloghy Ernőék, és úgy újságcikkekben mint könyvekben elkezdték hirdetni: „Közel két millió ember abban az állapotban, abban az .intellektuális világban, melyben eddig élt, tovább nem élhet, és parancsoló kötelesség ezt az elemet magasabb kultúrfokra emelni... A szlávság felemeltessék a magasabb magyar kultúrába."^{^[34]}

Nincs — úgy mond — egyetlen tót könyv, mely szakismereteket tárgyalna. (168 1.) A tót Matica tagjai között egyetlenegy sem volt, a ki tudományos könyvet írt volna. Azután Baloghy elismerőleg hivatkozik Grünwald Bélára, a ki — úgy mond — már 1878-ban „Felvidék" című iratában megmondotta, hogy „Magyarországnak vannak tót nyelven beszélő lakosai, de tót nemzetiség ezen a földön nincs."
Akárcsak nyers erőszakkal lerángatná, letépné rólam ruhámat s futna azt elrejteni, visszatérve meg kiabálná a fel s alá menőknek: „Nézzék, mezítelen — haszontalan, élhetetlen!"
Baloghy Ernő ilyen könyve 1908-ból való — a mikor az Apponyi-féle törvény alapján már magyarul kellett tanítani az utolsó tót faluban is. Azaz, mikor már valóban nem volt módjában a tótnak tanulni valamit!...
Felemelni... Bizony, olyan helyzetben volt a tót, hogy emelni, felemelni az emberi érzés kívánta volna. Szenvedett, hanyatlott, fogyott úgyszólván Magyarország egész történetének folyamán.
Még a 19. század első felében a római katholikus papság jelentékeny része a Felvidéken kívül is Magyarországon tót születésű volt, a püspöki székeken többnyire tót anyák fiai ültek. Zágrábba is Alagovic püspök (f 1837) és Haulik érsek (f 1869) a Tótságról került. És mehetünk vissza akár a 9. századba: a tót életképes, törekvő volt. Nagy-Morvaország, melynek magvát — a mint Pauler Gyula is magyarázza — a Vág és Nyitra völgyének lakói (azaz tót elődeink) képezték, Rasztiszlav és Szvatopluk idejében megakasztotta a német világnak a Duna mentén való kelet felé törését; a szláv apostolok (Cyrill és Method) nagy műve, t. i. a szláv szertartású egyház és ószláv irodalom, itt a Rasztiszlav eszméjéből és kezdeményezéséből létesült. Abban a korban a Közép-Duna tája, Dévény, Nyitra, Komárom, Esztergom, Vác vidéke a Mátráig, még nem lehetett nyugalmas lakhely: a nyugati szomszéd, a germán, még forrongott, s hozzá Nagy-Morvaországra nézve nem lehetett jó körülmény, hogy Pannóniába még a magyarok kerültek. Nagy-Morvaország letűnt; mit azonban Rasztiszlav Szvatoplukkal és a szláv apostolokkal létesített, az nem pusztulhatott, nem tűnhetett el egyszerre.

A dunántúli szláv papok, kikről Pauler Gyula a magyarok térítését illetőleg oly elismerőleg ír, általunk vagy tőlünk kerültek oda s a magyar nyelv keresztyén terminológiájának Pannóniában felvett és kialakult szláv szavai is nagyrészt a két szláv apostol munkája által tulajdonképen itt, a mi őseinknél, keletkeztek és innen kerültek Pannóniába. Ott, Dunántúl, a keresztyén templomokat is a 9. század második harmadától kezdve többnyire a Nyitráról odaköltözött Pribina és fia Kocel építtette.^{^[35]} A magyar nyelv Pannóniában a 10—12. században alakult ki, a magyar művelődés ott, abban a korban vette kezdetét, de annak a kultúrának, melyet a magyarok ott szerezhettek, legkevesebbet mondva első szálai a nyitrai Pribinától és fiától valók. Hogy szláv, nem német kultúra volt Pannóniában a 9. és 10. században, meggyőzően bizonyítják a magyar nyelvbe ott fel vett szavak.^{^[36]} A keresztyén hitre való térítésének második, döntő fázisából pedig mi mindent köszönhet a magyar a prágai Adalbert apostoli munkájának!
Tót őseink állama, bár nagyon jól volt megalapozva, a nehéz körülmények közepett nem maradt fenn. Az állam kerete összeomlott, de — a mint említem — mit a kereten belül Rasztiszlav Szvatoplukkal és a szláv apostolokkal létesített, az nem pusztulhatott el egyszerre. S következtethető nem egy dologból, hogy ez a maradvány a dunántúli, esztergomi, államalkotásra nézve nem egy tekintetben becses, hasznos volt. Mint a fuldai évkönyvekből tudjuk, 884-ben Szvatopluk Arnulf ellen indított seregének menete egy helyen reggeltől késő estig tartott — oly sokan voltak. Képzelhető tehát — ámbár a seregben szövetséges szláv csapatok is lehettek — hogy a 9. században a tótság számra nézve is nem az volt, a mi azután ezer év múlva.
A szlavisztika már kimutatta, hogy a 9. században a mai Morvaországot egész terjedelmében Alsó-Ausztria egy részével együtt azok a szlovén-szlovák-tótok lakták, kik a Kárpátok alját a Mátráig és a Közép-Duna mellékét.^{^[37]}Ezt érdekesen bizonyítják e területek helynevei is. Dévény, Esztergom, Visegrád, Buda, Vác eredetileg nyugati szláv, azaz szlovén-szlovák-tót nevek.^{^[38]} A tótoknak ártalmára volt a palócok ideözönlése is: leginkább akkor (a 13. században) szoríttattak alulról, a "Mátra nyugati tájairól, fölfelé, a hegyek közé. Kivált a 15. század óta ők, a tótok, szenvedtek legtöbbet Magyarország minden válságos helyzetében.

Mikor Erzsébet, Albert király özvegye, utószülött fia V. László jogainak védelmére ide hozta Giskrát, Felső-Magyarországra zúdult annak az állapotnak minden veszedelme. Szintúgy Mátyás király a nyugati határon viselt háborúinak minden terhét kivált a tótok érezték. S hogy a török veszedelem korában nem a hódolt országrész szenvedett legtöbbet, emlegetik a magyar történetírók is.^{^[39]} A Bocskay, Bethlen, Thököli, Rákóci harcait illetőleg pedig elég annyit mondani, hogy színtere valamennyinek a Felvidék volt.^{^[40]}
Gyengült is, fogyott a tót. A török uralom idejében, mondhatni, pusztult; mikor pedig a törökök kiűzetése után következett az alföldi telepítés, ebből — következményeit tekintve — megint csak a tótokra nézve lett veszteség. Fent, otthonukban, az alföldi telepítés által megfogytak (még pedig a tót és magyar nyelvhatáron), lent meg szétszórva elvesztették nemzetiségüket. Akkor, a 18. században, mint Marczali Henrik is mondja, „még a nagy Alföldről is kétséges volt, hogy megmarad-e magyarnak"; de „magyar nemzetiségi szempontból az Alföld tót telepítése egyike volt a legszerencsésebb tényeknek. Mindenütt útját állotta a német és rác terjedésnek... mint most látjuk, előkészítette a magyarság terjedését ...

Magyarrá lett az Alföldnek legnagyobb része és véglegesen meg lettek vetve e hazában a magyarság suprematiájának alapjai."^{^[41]} Megfogyott állapotában a tótot már előbb is csak szívós természete tarthatta fenn. De hogy itt volt, exisztált, annak bizonyítékai Magyarország életében számosak. Boldogult Odescalchi Artúr sokat tudott Felsőmagyarország múltjából, s én ő tőle hallottam, hogy 150 esztendeig úgy a budai mint a füleki török pasákat bizonyosan ingerelte a bányavárosok aranya; de odajutni a törökök nem tudtak — a bányavárosokat megvédte a tót falvak öve. Szondy-nak, a Kölcsey, Cucor és Arany János által megénekelt drégelyi hősnek eredeti neve Suho volt s ifjú korában Turócmegye szkla-binyai várában Révayéknál nevelkedett. Dobónak, az egri hősnek, származását szintén neve mutatja.^{^[42]}

Vagy: Hadik generális, a hétéves háború berlini vitéze s Nagy Frigyes megszégyenítője, Turóc-megyéből származott tót papi családnak volt az ivadéka. És — hogy 1848—49-et is említhessem, a braniszkói ünnepelt hős papot, Erdősit, nem Poleszninek hivták-e családi nevén még 1848-ban is? Vajda-Hunyad várában a Hunyadi János által építtetett bástya neve „Neboj sza!" Ez tót jelszó s azt jelenti: „Ne félj". S az ország több várának volt ily nevű bástyája — és nem jellemző valami? Annak az emléke, azt jelenti, hogy az ellenséggel szemben a tótok jelszava volt: „Neboj sa!" (Ne félj!)^{^[43]}
Csak az imént, 1926-ban, épen Iványi Béla derítette ki, hogy Mossóczy Zakariást, a magyar Corpus Juris megalapítóját, Rohozsníknak hívták s a nyitramegyei Mosóc tót község szülöttje volt. S ez emlékezetébe hozza az embernek nemcsak Verbőczyt^{^[44]}, a Tripartitum szerzőjét, hanem a magyar igazságszolgáltatás legelső alapját, az „ad praudam" esküvést. Komjáthy Benedek, a bibliai szöveg első magyar fordítója, a nyitrai Komjatice nevű tót község szülöttje volt; mikor a bécsi egyetemen tanult, még nem hívták Komjátinak. Magyarul valószínűleg csak akkor tanult meg, mikor 1530 táján a török elől Husztra menekült s a Perényiné udvarába került. Káldi György nevezetes magyar bibliafordító nagyszombati születésű volt; akkor pedig, a 16. században, míg Pázmánnyal nem kerültek oda, Nagyszombatban nem voltak, nem születtek magyarok. Sztárai Mihály meg, a magyar író és reformátor, kinek dicséretére emlegetik, hogy a 16. században 120 protestáns egyházat alapított, a zempléni tót nevű Sztára tót községnek volt a fia.
Szeretnék a legrövidebb módon végezni, de ha már ide értem, elhallgathatom-e, hogy tót szülők gyermeke volt a magyar irodalom büszkesége, Petőfi Sándor is. Anyja, Hrúz Mária, Turóczmegye Ljesnó falujából nagybátyjához, a ki tanító volt, Aszódra került s ott ismerkedett meg Petrovics István mészároslegénnyel.^{^[45]} A Madách Imre „Ember tragédiája" az Arany János kezéből ment a nyomdába, és mégis találni szövegében tótos kifejezést. Imrének nagyatyja, Madách János, mint tót egyházi énekek szerzője ismeretes. Mikszáth Kálmán, mikor szülőfalujának, a nógrádi Szklabonyának magyar nevet adtak, nem nagyon örvendve azt mondotta: „Én hát nem születtem sehol!" Esküvőjét 1883-iki február havában Pesten a kerepesúti tót templomban tartotta... Tanulságos lesz, ha egyszer valaki, asztalán Szinnyeinek „Magyar írók élete és munkái" című köteteivel, kimutatja, mennyi ott a nem magyar származású ember. És, igenis, nagy lesz a tótok jussa! Mindjárt az első nevek egyike Szinnyeinél: Ábrányi. Hat Ábrányinak a műveit s műveivel a magyar nemzeti ügynek hozott szolgálatát sorolja elő. Mindegyiknél olvassuk, hogy a turócmegyei lászlófalvi Eördögh-családból származik. Áz Ábrányi-név új, csak 1843-ból való. Persze, Szinnyeinél el van hallgatva, a mi Turócban köztudomású, hogy a lászlófalvi Eördögh eredetileg Csert (Cert) volt. (A magyar Eördögh a tót Csert fordítása.) Mint számtalan okmányból tudjuk, a 17. században a családból még egyetlen Eördögh sem volt — még mind Csert. ... Rákóci György, Erdélyben Bethlen Gábor utódja, 1634-ben a lengyelországi követséggel Csernél Györgyöt és Hrabec Dánielt bízta meg^{^[46]} — nem lehettek tótok nélkül ott sem, Erdélyben.
És még milyen sajátságos, jellemző dologgal bizonyítható Magyarország múltjából a tótok jelentősége! Hogy került az előkelő magyar családnevek végére az y betű? A magyarban e betű nem hang, csak írásjel néhány lágy mássalhangzónál (nj/, \y, ty, gy). Az ilyen neveknél, mint pl. Tolnay, Teleky, Szentimrey, mit jelent tehát az y az i helyén? Mikor a Tolna-tulajdonnév mellékneve tolnai, miért irják a családnevet Tolnaynak? E sajátságos dolognak genezise csak ez lehet: Az országban a tanácstermekben, hivatalokban, a harcok leírásában, a várurak emlegetésénél sűrűn hallatszottak az -icky vagy -szky végzetű nevek.^{^[47]} Minthogy pedig ezek a respektust és tiszteletet keltő nevek, mint például Benicky, Domanicky, Benyovszky, Mednyánszky, Osztrolúcky, Marsovszky, Rudnyánszky, Rakovszky, Podmanicky, Turánszky stb. stb., régóta j/-nal írattak, a magyaroknál szokásba jött nevük végére az i helyett y-t függeszteni.^{^[48]}
A tót nemesség múltját megvilágítja az is, hogy még az 1790—91-iki országgyűlés után is a felvidéki megyék ellenezték a magyar nyelv behozatalát a közigazgatásba. Csak mikor következetesen látták, hogy a bécsi politika szlávellenes irányzatánál fogva pártolni is képes a magyar chauvinismust, akkor csatlakoztak a magyarosító áramlathoz. (De ennek aztán ez a nemesség megadta az árát. A magyar ügy szekerébe fogva elvesztette jelentőségét.)
A tótság, természetesen, egyáltalában hanyatlott, fogyott. Kazincy jól látott, mikor azt mondotta, hogy ha a magyar nyelv s a magyar nemzeti ügy úgy vitetik előre, mint azt az 1790—91-iki országgyűlés kezdette, akkor Magyarországon „a nem magyar éhen hal". A nemzetiségéhez ragaszkodó tót ember számára nemsokára már csak a falusi papi vagy tanítói pályán volt kenyér. A szláv renaissance első stádiumában olyan nagyjelentőségű férfiak, mint Kollár és Holly, itt már csak azért exisztálhattak (Kollár úgyis csak folytonosan küzdve), mert papok voltak. Kortársuk Safárik számára, ki nem lépett a papi pályára, itthon már 1819-ben nem volt hely és megélhetési mód. Őt, a politikát kerülő tudóst, sem oltalmazhatták meg új-vidéki gymnáziumok tanári állomásán 1833-ban már a szerbek sem. Hogy Safárik kénytelen volt meghúzódni Prágában, az tulajdonképen még a bécsi politika csínyje volt. Sulek Bohuszlav is, ki a negyvenes évek elejétől fogva Zágrábban előbb Gaj Lajosnak volt kitűnő munkatársa s azután haláláig (1895) a horvát tudományos élet fáradhatatlan munkása, még nem egyenest a magyarizáció folytán szakadt el tót szülőföldétől. Stúr Lajosnak azonban 1840-ben, mikor a németországi egyetemről visszatért Pozsonyba, az ág. ev. egyház egyetemes felügyelője gróf Zay már nyers őszinteséggel megmondotta, hogy tót nemzeti érdeket csak Magyarország határán kívül szolgálhatna.
És általában ilyen intoleráns volt ezután a magyar szellem, a magyar törekvés. Kivált 1867-ben megszűnt a tót idealisták minden reménye. Mihelyt a Bécscsel kötött egyezmény után kezdetét vette az országban az új rend, a besztercebányai rkath. gimnáziumnak az ötvenes években Moyses püspök által alkalmazott tót érzelmű tanárai irgalmatlanul elbocsáttattak; Magyarországon számukra többé nem volt hely, kénytelenek voltak a nagy világba menni. Grünwald felháborító „Felvidékére" 1878-ban a tótok részéről komoly választ írt dr. Mudroň Mihály. Nemsokára azután, 1883-ban, megjelent Pelsőczi H. Gyufa „Magyarország s a tótok" című füzete, s ebben olvashattunk ilyeneket is: „Tagadhatatlan, hogy a mit Mudroň úr mond, abban sok van olyan, a mi bizonyos tekintetben helyes... Amit azonban határozottan elítélek, ez az: hogy minden szavából, felelete minden sorából a tót nyelv és faj határtalan szeretete, hogy úgy mondjam, imádata tűnik ki." (2. l.) Vagy pedig: „Hogy a felvidék értelmisége a néppel való érintkezése alkalmával feladja nyelvét és meghátrál vele a tót ellenében, — a legnagyobb hibának, sőt bűnnek tartom." (85. l.)
Tehát, ha valaki anyanyelvét, faját határtalanul szereti, imádja, az elitélendő! Ha az értelmiség, mondjuk a városi ügyvéd, orvos a falusi néppel, a falusi pap és tanító saját híveivel azoknak nyelvén beszél, az „a legnagyobb hiba, sőt bűn"!

Ilyet olvasni még nem lehetett — csak magyarul!
Ez pedig még 1883-ban volt. A példátlan chauvinismus azután még tetemesen fokozódott. Most, 1918 után, nekünk nem könnyű dolog felidézni emlékezetünkben ezt a múltat. Szédületes dolgok!

IV.

Hol veszi itt magát Mocsáry Lajos?... A mélyelméjű, mélylátású, művelt, komoly férfiú, megyei notabilitás, országgyűlési képviselő, pártelnök, kezdettől fogva úgy beszélt és írt, mintha benne s általa a Széchenyi szelleme éledt volna fel. Mintha nem is magyar nyelven lett volna írva, a mit tőle olvastunk! Már 1889-ben, „A régi magyar nemes" című könyvében, lelke és elméje" mélyéjből magyarázta, milyen veszélyeket rejt magában a nem magyar nemzetiségeket irtani törekvő politika. Kevéssel azelőtt Grünwald („A régi Magyarország") hirdette a nemmagyarok ellen, hogy „a nemzeti fejlődés a nemzet összes erkölcsi, szellemi és anyagi erejének felhasználását s akadályának kérlelhetlen eltávolítását követeli". Mocsáry erre majdnem fájdalmasan kérdezte: „Szabad-e, tanácsos-e nekünk magyarokul ily politikához csatlakoznunk?... Szabad-e nekünk életre-halálra való harcot indítani, melynek jelszava az ellenfélnek teljes megsemmisítése, vagy a mi teljes megsemmisülésünk?... Ez a politika nem akar megnyugodni abban, hogy az országban különböző s egyéni fejlődésre jogosult nemzetiségek léteznek; az államegység megteremtésének címén jogosultnak és kivihetőnek is állítja oda azt a célt, hogy ama különböző nemzetiségek a magyarságba beolvasztassanak. Oly cél ez, melynek kivihetetlensége nyilvánvaló, de a melynek hasztalan kergetésében tönkre mehet ebben az országban a szabadság s lehetetlenné válhatik a haza különböző ajkú polgárai közt jó viszonyok és békés együttélés létrejövetele. E politika lehetetlen dolgoknak fantasztikus cselképeivel altatja a nemzetet; nemcsak aspiratiók, de konkrét módon keresztülvitel tárgyául oly műveletet tűz ki, milyenhez hasonlóról nem tud semmit a történelem" (321. l.)
Így működött, így írt következetesen tovább is. A mint terjedt a chauvinistikus szellem, a Macsáry-iratai, -könyvei még sűrűbben jelentek meg. „Válság" címü füzetében 1905-ben becsületesen megírta, hogy „az udvar részéről valósággal ki vannak szolgáltatva— miatta süthetjük, főzhetjük a nemzetiségeket... De nem szabad, hogy ez minket arra a gondolatra ösztönözzön, hogy most már szabad a vásár, most már majd még másképen fogunk velük diskurálni." (20. l.)
Eredménye becsületes szavainak, persze, nem lett. Pártjával, a függetlenségivel, melynek elnöke volt, Mocsáry teljesen meghasonlott. Egyedül maradt az egész magyar közvéleményben — mint előbb Széchenyi. Az országgyűlésre Mocsáry Lajos már csak úgy kerülhetett, hogy karansebesi kerületükben a románok választották meg. Az az áramlat, mely Széchenyit Döblingbe vitte, Mocsáryt mintha kizárta volna nemzete kebeléből.
1907-ben az országgyűlés megszavazta az Apponyi közoktatásügyi törvényjavaslatát, mely szerint Magyarország elemi iskolájában, legyen az tót, szerb, orosz, vagy román, magyarul kellett tanítani az ábécétől kezdve. Kész volt a terve már annak is, hogy ott, hol a tót lakosság legsűrűbb, legerősebb, telepítés útján népes magyar szigeteket állítanak közibe — a lehetőség szerint sűrűn. És általában, a mindennapi dolgokban, mi minden történt itt!
Mi már attól tartottunk, hogy ha panaszainkat a külföld elé akarnók vinni, ott képtelenségnek fogják tartani s nem adnak hitelt szavunknak. Általunk nem várva felszólalt azonban nevünkben Európa fóruma előtt már 1907-ben Björnson, a nagy norvég író, s a művelt világban felszólalását elszörnyűködve fogadták.^{^[49]} Valamivel előbb Papkov A. orosz brosürje („Nevolynicsesztvo u Madiar" — Rabszolgaság a magyaroknál) kiadatott francia nyelven is. Azután felénk fordult a Seton-Watson (Scotus Viator) figyelme, és a tiszteletreméltó brit mintha élete feladatának tűzte volna a tótság megmentése érdekében dolgozni. Hozzánk, a Felvidékre, via Budapest került, s ott ellátták olyan információkkal (Baloghy Ernő könyve!), mintha a tótság egy elmaradt néptömeg lenne, melyet a polgári jogok teljességében csak akkor lehetne részesíteni, ha előbb „felemeltetik", vagyis megmagyarosíttatik. Scotus Viator azonban mindjárt első tanulmányútján mit látott, mit tapasztalt nálunk? Elragadtatva írta, mit tapasztalt a tótoknál Ruskin nagyszerű eszméjét illetőleg.
A modern idealisták e nagy képviselője, Ruskin ugyanis azt igyekezett megértetni a nemzetekkel, hogy a művészet nemcsak a magasabb körök számára van, de kívánatos, hogy meglegyen, még pedig lényeges dologképen, minden falusi család körében is. „És ez az eszme — örvendezett Scotus Viator — régen meg van valósulva a tót nép életében." Magyarázván azután, hogy dalol a tót nép, hogy mesél, hogy ékesíti lakását, öltözetét, milyen ősi szokásokat őriz meg nemzedékről nemzedékre, Scotus Viator mintegy felkiáltva mondotta, hogy „ha Európának tudomására jut a tót nép genialitása, hasztalanokká válnak a magyaroknak a tótok elnyomására célzó törekvései."
Bizonyára, figyelemre méltó szavak, figyelemre méltó dolog. A szerző valóban tiszteletre méltóan írt tovább is cikkeket, könyveket, hogy Európának módjában legyen tudomást szerezni a tótok politikai helyzetéről.
Csakhogy a magyar közvéleményt kapacitálhatni már késő volt. Az idegenek szava, a Björnsoné és Seton-Watsoné, épúgy nem hatott, mint a Mocsáryé. A magyarokat már csak az érdekelte, mit gondolnak, mit terveznek Berlinben. Keleti kérdés... Berlin — Bagdad! Ezzel összeköttetésben biztosítottnak vették az „egységes magyar nemzetet".
Valamivel előbb, mikor mindenfelé felébredt az érdeklődés a néprajz iránt, néhány szakember Budapesten „Néprajzi Társaságot" szervezett és Hunfalvy Pál annak közlönyében a bevezető cikkben igy adta elő a néprajz fontosságát: „Minden nyelv, mely Magyarország területén hangzik, egy-egy kincses bánya a néprajz számára ... S épen ezen bányák megnyitásával és mivelésével, valamint a népélet minden más tüneményeinek gyűjtésével fogja társaságunk a hazában élő népek közt a testvéries egyetértést és az együvé tartozásnak érzetét is felkölteni és ápolni." Szép szavak! Oly mély értelmük nem lett volna sehol, mint Magyarországon; de akkor, a 19. század végén, az ilyen beszéd itt már anomália volt. A „testvéries együvé tartozás érzetének" szükségét, becsét akkor itt már túlhaladott álláspontnak tekintették. Például minket tótokat már csak anyagnak tartottak, anyagnak az egynyelvű, „egységes magyar nemzet" formálásához. Nemsokára a Néprajzi Társaság alapítása után megkezdték a „Pallas" című nagy encyklopédia szerkesztését, kiadását, és benne a tótokról szóló cikknek 30 sor jutott. Olyan volt a „testvériség érzete"! Ha a Kárpátoktól a Közép-Dunáig a vadállatok valamely faja élt volna oly nagy számban, mint éltek itt a tótok, az olyan könyvekben, olyan kiadványban, mint a „Pallas nagy Lexikona", arról Budapesten bizonyára írtak volna terjedelmes, megfelelő ismertetést. A tótokról?... Az nem járja! Ártana a magyarosítás ügyének!
A nyugtalan németség szekerét tolva, a magyarok nem látták szükségét sem a bel-, sem a külpolitikában sokat törődni valamivel. Egyáltalában a német érdek szolgálata rájuk nézve mondhatni végzetszerűvé lett. Mint már fennebb említettem, nagyon jellemző volt viselkedésük az 1848-iki események idejében is. Á frankfurti gyűlésre Szalay Lászlót a pesti új kormány olyan instrukciókkal küldte ki, mintha itt, Pesten, valami német törzs képviselete székelt volna. S olvasva Horváth Mihály könyveit^{^[50]}, az ember úgyszólván zavarba jön és alig hiszi, hogy magyar nyelven van az írva. A „nagynémet egység kiszámithatlan horderejű szép eszméjét" elragadtatva emlegeti s kígyót-békát kiált a szlá-vokra, hogy nem tudtak lelkesedni „Ausztriának a német birodalomba olvadásáért". A „tót lakosságot Prágából küldött ügynökök izgatták!" felháborodva írta Horváth, ámbár olyan ügynököt a tótoknál nem látott senki sem. „A cseh bizottmány titkos összeköttetésben állott az orosz propagandával!..." Végűl a bécsi „udvari reactio s annak eszközei" meghiúsították a pesti reményeket „szintoly nagy kárára a német egységnek, mint a független Magyarországnak'.^{^[51]}
Hatása ennek a magyar szellemre nem maradt, nem maradhatott el. A németségre való támaszkodásból, a németség politikai vívmányaival való spekulációból a magyar chauvinismus mellé keletkezett még — ignorancia.
A szlávságot ignorálták, tudni róla nem tartották szükségesnek. (Kivételt képezett csak Kállay Béni). S ebből természetesen rövid idő alatt aztán olyan állapot következett, a melynek neve: tudatlanság.^{^[52]}
Már 1863-ban történt, hogy tanulmány-útján eljött a Felvidékre Lamanszky Vladimír, pétervári tanár. Buzgó tagja az orosz szlávofileknek, Lamanszky akkor már ismeretes volt mint olyan, a ki az orosz társadalomban rokonszenvet igyekezett ébreszteni a magyarok iránt. Politikai irataiban (szaktudománya a történelem volt) szerette szóba hozni 1849-ből a Görgey vonzalmát az oroszok iránt s általában az orosz és magyar tisztek kölcsönös szimpatizálását. Haj, de a liptói szolgabíró az oroszról csak mint „kémről" vagy „pánszláv agitátorról" „tudott", s Lamanszky Liptó-Szt.-Miklóson csak sok kellemetlenség után kerülte el a letartóztatást. De ő azért maradt ezután is, a ki volt; 1892-ben egy nagyobb politikai tanulmányában azt magyarázta, hogy Ausztriának 1859-iki és 1866-iki háborúiban a semleges orosz kormány láthatólag Franciaország-, Piemont- és Poroszországgal tartott s ezáltal elősegítette Ausztria vereségét. Közvetlenül az 1867-iki kiegyezés előtt meg az orosz publicisztika következetesen szimpatizált Deákkal, Eötvössel és pártolta Bécscsel szemben a magyarok álláspontját. Itt Lamanszky azután még többet is mondott. Kiemelte, hogy a szlávság szomszédságában, körében élő kisebb nemzeteket illetőleg a szláv érdek szempontjából nem szükséges várni, követelni e nemzetek szlávosodását. A szlávság körében „van helye, rendeltetése több fajnak és nemzetiségnek, a görögöknek, albánoknak, románoknak, magyaroknak — s hogy ők megóvassanak és fejlődhessenek saját határaik között, ránk nézve az kívánatos, szükséges."
1892-ben e tanulmány megjelent előbb folyóiratban, azután külön kiadásban^{^[53]} is. És megjegyzendő, hogy Lamanszky nemcsak történetíró, nemcsak publicista volt, hanem olyan egyetemi tanár, kinek nagy hatása volt hallgatóira s 1892-ben az ő tanítványainak már tekintélyes száma működött az orosz szellemi életben.^{^[54]} Mikor aztán a következő év nyarán, hazatértében Olaszországból, Lamanszky nem kerülte el Felvidékünket, mi Turóc-Szent-Mártonban a becses vendégnek említettük a magyarokkal szemben oly következetesen tanúsított álláspontját is. Emlékszem, mondottuk, fenntartható-e az olyan orosz álláspont az 1877 — 78-iki orosz-török háború után is? Azon háború után, melyben a magyarok annyit demonstráltak, illumináltak az oroszok ellen! (A magyar észjárás és érzés olyan kifejezője, mint Ugrón Gábor volt, akkor, 1877-ben, olyan erdélyi akció tervével foglalkozott, melynek célja lett volna felrobbantani Románia területén a katonaságot szállító orosz vonatokat.) Különben minket nagyon nyugtalanított, meg tudjuk-e oltalmazni a becses vendéget, nem éri-e valami kellemetlenség, mikor nálunk a „hazafias" szolgabíró nem mulasztja el utána nézni az „orosz bujtogatónak": ő pedig, Lamanszky, nekihevülve érdekesen magyarázta 1892-iki tanulmányában kifejtett nézetét, fenntartva azt teljességében.
Nem tudom, eléggé világos-e előadásom, de ez a példa nagyon jellemző. Egy egész este s azután még két nap nyugtalanul tekintgettünk jobbra-balra, hogy a „magyar nemzet érdekeit védő" tisztviselő részéről nem éri-e bántalom azt a Lamanszky Vladimírt, ki a magyarok részéről különös tiszteletet, elismerést érdemelt volna.
És a milyen a liptói vagy turóci szolgabíró, olyan volt akár a legelső magyar politikus is. Az ő szemükben az orosz nálunk csak „bujtogató" lehetett.
Ki tudott volna a magyar társadalomban Lamanszky Vladimírról s az ő orosz követőiről, az ő iskolájáról! A németek, valóban „Európa nyugtalan eleme", felhevültén rajongtak a „német nemzet régi római birodalmának felélesztéséért", melyben benn volna Ausztria is szlávjaival, a legfontosabb jelszavakká lettek:
„Közép-európai federáció!", „Mittel-Europa", „Berlin—Bagdad !"^{^[55]}Ausztria-Magyarország súlypontja kelet felé volt helyezendő. Ott, a keleten, eldöntendők voltak a „feladatok" ( = mindenekelőtt megtörni és meghódítani a déli szlávokat), azért a megalomania által ösztönzött magyarok nem törődtek semmivel sem a kül-, sem a belpolitikában, csak— „Berlin—Bagdad!"
Tudjuk, a háború, mely 1914 júliusában tört ki, ötévessé és világháborúvá lett, s az utat Berlinből Bagdadig nemhogy megnyitotta volna, de elreteszelte, elzárta. A ki veszt a háború által, nem dicsekszik vele, hogy volt része felidézésében. Budapesten 1919 óta már erősítik, hogy a hadüzenetet Szerbiának, melyből az ötéves és világháború keletkezett, Tisza István magyar miniszterelnök a bécsi koronatanácsban ellenezte.^{^[56]}
Különben itt épen a történelemre nézve a személy, az egyes ember részessége kevésbbé fontos. A történelemnek könnyű lesz megértetni, hogy a világháború Berlin és Bécs keleti politikájából keletkezett; e keleti politika berlini, bécsi és budapesti mesterei (Bismarck, Andrássy — II. Vilmos) pedig nagyon jól ismeretesek. Vagy ki nem tudná, mily ujjongva fogadták Budapesten s a magyarok az egész országban a háború kitörését? Az „Éljen a háború!" kiáltozás zúgott itt 1914 júliusától késő őszéig, mint még sehol a világon. A hírlapokból fakadt az öröm, hogy a háború által a magyar uralom kiterjeszkedik észak, dél és kelet felé. „Dobban a magyar szív — írta Pékár Gyula — és dobbanhat is, hisz e nagy percek alatt Nagy Lajos és Mátyás nagy álmai virulnak ki bennünk újra."^{^[57]} Jóval előbb, még augusztusban, a miniszterelnök már másodszor magyarázta, hogy a szlávság ellen kell sorakozni. (Abban a monarchiában, hol a hadsereg nagyobb részét a szlávok adták!) Andrássy Gyula meg a M. Hírlapban nyilatkoztatta ki oly őszintén, hogy a háború szlávellenes. Buriant, mikor 1915 január 14-én külügyminiszter lett, a Budapesti Hirlap üdvözölte: „Mivelhogy e háború után a balkáni országok és tartományok rendezése (!) elmaradhatatlan és kényszerű feladatunk lesz, Burian magyar szívére és zsenijére nagy feladat vár." És így ment az mindvégig. Legvégén a háborúnak, mikor Andrássy lett a külügyminiszter, mit vettek nála bizalomkeltőnek? Azt, hogy „már az annexió idejében s azóta szakadatlan" azt kivánta,hogy „monarchiánk céltudatos akcióval... törekedjék Szerbiát... izolálni és legyőzni", s a „velünk együtt... minden koalíciónál hatalmasabb Németország"' erejében bízva „kérkedés nélkül... biztosan számít... a végleges győzelemre... Szerencse, hogy a háborút választottuk!" — Horvátországban mindjárt a háború elején a szláv cyril-írást eltiltották, a Szerb- előnevű két községnek más nevet adtak. És nálunk, Felsőmagyarországon? A kivételes állapot legfontosabb teendője volt elnyomni, elfojtani mindent, a mi nem magyar. A táborban a tót katonaságnak nem volt szabad tótul danolni, haza tót levelet írni.
Képzelhető, hogy éreztük mi tótok magunkat. És képzelhető, mi várt volna bennünket, ha a háborúban győz Németország Ausztria-Magyarországgal !
De mikor azután már érezhettük, hogy megrendült a föld Ausztria-Magyarország alatt, maradhattunk-e mi egy államban az ilyen magyarokkal? Kérdem Iványi Béla urat.

„Égszakadás, földindulás" —

mondja a természetes, naiv vers —

„szaladj te is, pajtás!"
Mikor 1018 októberében hallottuk az első rettenetes roppanást, szakadást, lehetséges volt-e nekünk nem készülni a futásra — Magyarországból? Hiszen mily szörnyű lett volna felettünk utódaink ítélete, ha maradunk, nem futunk!...
Ausztriát illetőleg 1919 óta már magyar nyelven is olvasható volt, hogy „ha valami érthetővé teszi ezt a felbomlást, úgy az az utolsó húsz év politikai története. Tehetetlen és tehetségtelen kormányok váltogatják egymást, a melyek aprólékos megegyezésekkel, lavirozgatással próbálják tengetni életüket egy napról a másikra, a nélkül, hogy egy is hozzá merne nyúlni az égető sebhez, a nemzetiségek gyűlölködéséhez."'^{^[58]} Igenis! De ha a felbomlás ily érthető Ausztriában, mennyivel érthetőbb volt még Magyarországon! Az utolsó 50 év alatt Ausztriában már nagy volt a változás, a haladás a természetes, emberi viszonyok felé. Ott már a legkisebb, leggyengébb nemzetnek, a szlovéneknek is, meg volt adva a lehetőség megmaradni nemzetiségüknél, Magyarországon pedig bevallottan, programszerűen és sietve gyúrta belőlünk az államgépezet az anyagot a magyarok szaporítására. Hiszen mióta a háború kimenetele már józanítólag is hat, lehet hallani beismerő szavakat olyanok részéről is, kik maguk is tényezői voltak annak a háború előtti állapotnak. Oróf Batthyány Tivadar most, két év előtt^{^[59]}, megvallotta: „Megbocsáthatatlan bűnünk, hogy a háború előtt és a háború alatt is elmaradtak a nemzetiségek kibékítéséhez megkívántató reformok." Szintúgy Berzeviczy Albert.^{^[60]} Elismeri, hogy „az 1848-iki magyar politika a nemzetiségi kérdés jelentőségét nem ismerte föl s ezzel a katastropha felidézéséhez lényegesen hozzájárult."

Iványi Béla tanár úr meg azt írta, hogy Masarykék félnek — „félnek az igazságtól."
Maradhat-e valami könyvéből az ilyen magyar vallomások után? Mentségére felhozható, először, hogy a magyaroknál többnyire olyan volt a történetírás szelleme is, mint az ő könyvéé, másodszor, hogy mindjárt 1919 elején, alighogy bezárták a trianoni terem ajtaját, a legnagyobb izgalomban irta a könyvet.
Kazincy jól látott, mikor 1791-ben azt írta, hogy itt a nemmagyar vagy magyarrá lesz, vagy éhen hal. Az 1790—91-ben kifejlett szellem mellett a régi Magyarország nem maradhatott fenn. . Mikor 1848-ban Kossuth ezt a szellemet még tüzelte, mindjárt megmondotta Széchenyi: „Veszve minden!"
1910-ben Észak-Amerika Egyesült Államaiban a népszámlálás már 700.000 tótot talált. Trianonban annak indokolásául, a mi a magyarok ellen határoztatott, elegendő lett volna csak ennek a konstatálása is. Mikor a világháborúban a „Berlin—Bagdad!" jelszó politikája szörnyen megbukott, buktak a magyarok is: Trianonban meg lehetséges lett volna-e nem intézkedni a szerencsétlen tótság sorsáról? A döntés világos és könnyű volt: Felsőmagyarország a legtermészetesebben Szlovenszkóvá alakult — a Cseh-tót köztársaságban... És a hol 1918-ig tót szülők gyermekei közép-vagy szakiskolába már csak kivételesen jártak, most ott egy-egy tót gimnáziumnak évenként 400, 500, sőt 600 tanulója is van... Mitől félhetnének Masarykék!?
Igen — igen: Felsőmagyarország csak volt — most már Szlovenszkó, mint a trianoni határozat alapján alkotott Cseh-tót köztársaság egy része...
Budapesten 1919 óta Trianon ellen sokat beszéltek és írtak is, de mit tudnak mondani elégedetlenségük indokolásául? Egy könyv előszavában, mely 1929-ben már harmadik kiadásban jelent meg^{^[61]}, Apponyi Albert gróf azt írja, hogy a trianoni békeszerződés Magyarországot „megfosztotta nemzeti létének nélkülözhetetlen biztosítékaitól."' Hát lehet ez indok Európa fóruma előtt? Egyáltalában lehet ilyet mondani? Magyarországtól elválasztattak, elvétettek a románok, délszlávok, tótok: és ezáltal vesztette volna el nemzeti létének nélkülözhetetlen biztosítékait? Hogy lehet ez panasz? Hisz az ilyen szavak a legnehezebb önvádat foglalják magukban. Megerősítik a mi 1918-előtti panaszainkat. Azt mondják, „élni akarnak", de nem élhetnek. Miért? Mert a románok, délszlávok és tótok Trianonban elkülöníttettek Magyarországtól. Azáltal lettek a magyarok megfosztva „nemzeti létüknek nélkülözhetetlen biztosítékaitól"?! Rettenetes önvád!
Növekedtek nemzetileg a tótok, oroszok, románok, szerbek rovására, és ebbe a 19. század folyamán s a 20-dik első és második tizedében úgy beleélték magukat, hogy már nem is érzik, nem látják annak nem szép voltát. Trianonnal szemben panaszként mondják, hogy nincs kiből növelni számukat.
Nekünk, ha kérdeznék valahol, mi volt nálunk 1918-ig, elegendő volna említeni, hogy a tótok úgyszólván már nem jártak iskolába s Felső-Magyarország középiskoláiban osztályonként 7—8 tanuló szokott lenni és azok is többnyire hivatalnokok és izraeliták fiai voltak, Amerikában meg az 1910-iki népszámlálás magukban az Egyesült Államokban már 700.000 magyarországi tótot talált. De Trianon után kezdetét vette az új állapot, és ott, hol az iskolai osztály előbb 7—8 tanulóból állott, már a második-harmadik tanévben parallel-osztályokat kellett nyitni. Nekünk elegendő volna ennyit mondani, és kellőleg megértené Trianont az is, kinek egyáltalában nem lett volna tudomása a magyarországi állapotókról.
Apponyiék emlegetik^{^[62]}, hogy „a külföld teljesen tájékozatlan volt a való magyar állapotok felől" — ők „elmulasztották a nagyhatalmaknál a propagandát", elégedetlenségüket és panaszukat indokolni meg ma is máskép nem tudják, csak hogy Trianonban Magyarország elvesztette nemzeti létének nélkülözhetetlen biztosítékait (ugyanis a tótokat, oroszokat, szerbeket, románokat).
Különben a magyar ügynek nem lehet haszna abból sem, hogy Trianon ellen Budapesten legtöbbet beszél és ír is gróf Apponyi Albert. Mint közoktatási miniszter Magyarországon olyan * dolgokat művelt, hogy a nemmagyar nemzetiségek panaszai 1907-ben a külföldön már felháborodást keltettek. Björnson, a nagy norvég író, mikor 1907-ben meghívták .Münchenbe a szeptemberhavi békekongresszusra, annak kijelentésével köszönte meg a meghívást, hogy tartózkodik ott megjelenni. Attól tart. hogy kénytelen volna nagyon határozottan fellépni azok ellen, kik a kongresszusokon hirdetik a békét, otthon meg tiporják a népeket. „Ha például gróf Apponyi Albert, Magyarország mostani közoktatási minisztere, megjelenne a kongresszuson nemzete képviseletében, én ott képes volnék megtenni mindent, hogy ő abból a teremből eltávolíttassék." — A londoni „Times-ben" azt írták: „Björnson Münchenbe küldött levele gróf Apponyinak figyelmeztetésül szolgálhatna, hogy a humanitást otthon kell gyakorolni." — Björnson fellépése megszólaltatta a nagy humanista Tolsztoj Leót is. A „Ruszkoje Szlovo"-ban közölt nyilatkozatában felháborodva mondotta, hogy gróf Apponyi Albert, ki a külföldön a béke apostolaként szokott beszélni, otthon a neramagyarokkal nagyon embertelenül bánik. „Minden tisztességes ember tartozik lerántani az ilyen álarcot." — így volt ez 1907-ben. S ezt pedig Európában még nem felejthették el...
Teljességgel semmit, de semmit nem képesek mondani. „Nem, nem soha!" és hasonló üres szavakból áll minden beszédük és iratuk. Komoly emberek mondják, hogy 10—12 év múlva Magyarországon az életben Trianonról szó sem lesz. A legifjabb nemzedéket már ma sem érdekli az Apponyiék dolga- És ez magában véve mutatja, hogy üres szavakat deklamálnak. Nincs mit mondaniuk panaszként. Hol is vehetnének komoly érvet? (Talán az Iványi Béla könyvéből?) Ha pedig csak azt szavalják, hogy a magyar nemzet Trianonban meg lett fosztva „nemzeti létének nélkülözhetetlen biztosítékaitól", lelkesítheti ez az ifjú, új nemzedéket?
Nálunk? Az az ifjúság, mely tolul a közép- és szakiskolákba s ennek megfelelően van képviselve a főiskolákban, vagy az, melyet előbb itthon vasúti őrnek sem vettek volna, — az igenis lelkesedik és apostolává lesz a tót nemzeti ügynek. Érzi, látja, hogy 1918-ig sok volt a mulasztás, hogy tehát sokat kell pótolni — igyekezni, tenni, cselekedni!...
Benes külügyminiszterünk nem indokolatlanul mondotta, hogy „egy rövid évtized lefolyása alatt megszűnik a magyar integraliz-mus lehetőségének minden reménye... Európa nyugalma megmarad hosszú évtizedekre, minket meg ezek az évtizedek biztosítanak véglegesen."^{^[63]}
A Budapesten ismétlődő, azonban indokolás nélküli panaszokban a Romániának, Délszláviának és Cseh-tót köztársaságnak is jutott magyarok millióit emlegetik. Arra a magyar emberre nézve, a ki tárgyilagosan veszi fontolóra faja múltját, ez a fájdalom azonban nem lesz nehéz. A most elvesztett magyarság száma nem lehet olyan nagy! Komoly emberek, mint Herder^{^[64]} vagy Kollár Á. Fr.^{^[65]}, még a 18. század második felében lehetőnek tartották, hogy a magyar nyelv nem marad meg, úgy el fog tűnni, mint a kunok nyelve. A „Politisch-kirchliches Manch-Hermaeon" című iratban 1790-ben figyelmeztetésül mondatik, hogy az igazi magyar itt csak két millió, a nem-magyar lakosság kétszeresen felülmúlja, ennek egy része régibb jogú, s azonkívül mindenféle ügyességben, mesterségben bizonyosan, de talán gazdagságban is túltesz rajta.^{^[66]} Schwartner magyarországi statisztikus is még 1809-ben a magyarok számát nem tartotta nagyobbnak a tótok számánál^{^[67]}, akkor pedig a magyarok már gyarapodtak, a tótok meg fogytak. A 18. században „a magyarság a beözönlött idegenek mellett eltörpült, elgyengült s egy egész újabb század kellett hozzá,... hogy legalább a Dráván inneni Magyarország népességének absolut többsége s az értelmiség túlnyomó nagy része a magyar nyelvet tartja anyanyelvének. ^{^[68]} Fényes Elek 1840-ben^{^[69]} már 4 milliónál több magyart mutatott ki, s 1870 óta a statisztikai kimutatások meg következetesen csak a magyarok szaporodásáról tudtak, ámbár különben sokat írtak arról, mily kevés a gyermek épen az ország magyar vidékein. Az 1900-iki népszámláláskor már 8,742.301 magyar „volt". Mikor tehát arról van szó, mennyi magyar jutott a trianoni határozat értelmében Romániának, Délszláviának és a Cseh-tót köztársaságnak is, szem előtt tartandó az, hogy Magyarországon a 19. században a magyarokat valóságosan gyártották.^{^[70]} Felső-Magyarországot illetőleg azonban így is a magyar encyklopediában még 1896-ban is olvasható: „Magyarok csak elenyésző csekély számban vannak a tótok közt elszórva".^{^[71]} A veszteség, mely a magyarokat a cseh-tót állam által érte, nemzeti érzelmükre nézve nem annyira fájdalmas, mennyire fájdalmas lehet a tótokra nézve csak az is, mit Nógrád megyétől lefelé a Duna és Tisza közt vesztettek.
Az Apponyiék panasza általában tartalmatlan, üresszavú. Hisz a ki a Duna-Tisza medencéjét bírja, nyugodtan élhet a nemzetek sorában — annak nincs oka félni az élet terhétől.
Az emberi jólét, a civilizáció érdekei meg nagyonis kívánják, hogy itt a szomszéd-államok közt mielőbb kialakuljon a szomszédi jó viszony...
Csakhogy a magyaroknak a 19. században általában nem jó tanítói, tanácsadói voltak. Jókai Mór utolsóelőtti regényében olvassák:
„Itt állunk kicsiny nemzetünkkel, melynek a kerek világon nincs rokona, testvére, barátja. Sziget az országunk a népek tengerében... Hát nem kötelessége-e nemzetem minden tagjának, a ki csak nem sánta, béna, nyomorék, hogy a kardot, puskát férfiúi alakja kiegészítő részének fogadja s ellentétben a szent törvényekkel azt kiáltsa: ,De ölj!' A mennyországot megszerzi a hit és az erény, de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség."
„Kicsiny nemzetet", mely „sziget a népek tengerében", okos dolog volna így oktatni? S az eredménye az ilyen oktatásnak lehet többféle, de nemzeti hősiesség, vitézség az nem lesz. Legbiztosabban nyerseség lehetne, a nyerseségtől pedig nincs űt, mely hősiességhez vezetne. A nyers ember megugrik mindenütt, a hol nagyobb erővel találkozik. (Suho-Szondy, a szerint, a mit tudunk felőle — hogyan készült a harcban ahhoz az aktushoz, mely csak halállal végződhetett — nem volt, nem lehetett nyers.) A hősiesség az érzület kifolyása. A ki tud lelkesedni, az lehet hős.
Most is, az Osztrák-magyar monarchia összeomlása után, mikor a Batthyányék, Berzevicyék belpolitikai vallomásaival egyértelműleg az úgynevezett keleti politika elitélendő volna, miket hallani annak védelmére! Andrássy Gyula, az apa — így magyarázzák — „látta, hogy a szlávság és ennek expansiv törekvései az utolsó évszázad folyamán mennyire veszélyeztették Magyarország létét, függetlenségét. Politikájának célja az volt, hogy Törökország ne kerüljön orosz kézre s ezáltal a monarchiát délről is be ne kerítse és szét ne morzsolja. Andrássy politikája helyes volt s megfelelt Magyarország érdekeinek. Minden más politikával Magyarország már előbb szétmorzsolódott volna." ^{^[72]} Tehát az Andrássy
keleti politikája, ámbár következménye a világháború volt, mégis fenntartandó, mert minden más politika mellett Magyarország még előbb összeomlott volna.
Nem kellene itt nagyon komolyan elgondolkodni?

^{^[1]} Pro Hungária Superiore. Felsőmagyarországért. Irta Iványi Béla, a jogtörténet tanára a debreczeni egyetemen. Debreczen 1919, 93 1.

^{^[2]} Századok, 1919, 171. 1.

^{^[3]} A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez a Kárpátok-Itól le az Adriáig. Nagyvárad, 1916.

^{^[4]} A nagy szótár I. kötete azután Rudnay Sándor esztergomi érsek költségén adatott ki, a többinek kiadója meg Palkovics György esztergomi kanonok volt. (Különben ki volt Palkovics, megnéznető Zelliger Alajos „Egyházi irók csarnokában", 1893, is.)

^{^[5]} Főleg „Szvatopluk", „Cyrillo-metodiada" és „Szláv" epikai költeményei.

^{^[6]} Dümmler: Archiv für österr. Geschichte, XIII, 169—178.

^{^[7]} Eközben így fejezte ki magát: „Die Vorfahren der heutigen Slo-vaken, welche ganz gewiss schon im 9. Jahrhundert die ausgeprágten Eigenthümlichkeiten des cechisch-slavischen Sprachstammes besassen—" (Archiv für slavische Philologie, I, 445.)

^{^[8]}„... zwischen der Einwanderung der Slovenen und der übrigen südslawischen Stämme in die Alpen- und Adrialänder und der Occupation der von den Böhmen und Slovakcn bewohnten Gebiete ein Zusammenhang besteht. Dieser Zusammenhang wäre so aufzufassen, dass die Vorfahren der Böhmen und Slovaken sich in der hinterkarpathischen
Urheimath mit den Slovenen berührten und gleichzeitig und parallel mit den Slovenen gegen Westen vordrangen." (Archiv für slavische Philologie, 1897, 328 1.)

^{^[9]} Entstehungsgeschichte der kirchenslavischen Sprache. Wien 1900, Berlin2 1913.

^{^[10]} Magyarul ez meg volt írva már 1903-ban, így: „A cseh-tót nyelv az ószláv g helyén ma h-t mond; ószláv gora, noga tótul hora, noha. E hangtani változás körülbelül a 12. század végén és a 13. század első felében történt... E tanítás szerint már most Nógrád, Visegrád régebbi magyar átvételek, mint pl. a nyitra-, turóc- és trencsén megyei Pod/zragyok. A tótok a Garam folyót Hronnak hívják, a mi lehetetlen volna, ha ők a szónak nem ismerték volna valamikor a Gron formáját is. Ugyanez a viszony pl. GsAgóc városa nevénél is, a mely már Anonymusnál is előfordul; a tótok e város egyik utcáját ma is Hlohovnak hívják..., a mi lehetetlen volna, ha a tótok nem ismerték volna e nevek g-s alakját is... De magyar oklevelekből is kimutatható e g-h hangváltozás. így pl. Csánkinál a mai Sztre^ova 1487-ben Ztrehova alakban is előfordul, A Vág folyó neve tótul VáA (germán eredete nem biztos), s mindez lehetetlen volna, ha e nevek nem lettek volna meg a tótság nyelvében a 13. század első fele előtt. A g-h hangváltozás világítása mellett tehát a tótság a 12. században és a 13-ik első felében okvetlen ott lakott, a hová e helynevek utalják." (Melich János: Szláv jövevényszavaink. I, 1 r., 36.)

^{^[11]} Azt magyarázva, hogy Moráviában mai értelemben vett tótok laktak, az idézett helyen dr. Melich (1903-ban) ezt is említi: „Mai értelemben vett tót lakosság mellett bizonyíték továbbá a zobori apátság 1113. évi oklevele. Ez oklevélben annyi a helynév s olyan becsesek a mi kérdésünkre, hogy bizonyítékai elől el nem zárkózhatunk. Ez apátság oklevelében (v. ö. Fejérpataky, Kálmán király oklevelei) három adat vonja magára figyelmünket; az első „De villa Crumba" a második „cum villailla Zurnboe és in villa Zumboé\ a harmadik „quedam aqua que vocatur Dumbo". E három adat közül Crambay ma Korompa, tótul Krupá a legbe-
csesebb. Becses azért, mert bizonyítja, hogy e területen a valamikor az összes szláv nyelvekben megvolt orrhangok tényleg megvoltak... itt egy kétségtelen adatunk van arra, hogy Nyitra-, illetve Pozsonymegye területén az ószláv orrhangnak megfelelő orrhangot valamikor tényleg ejtettek... Hogy e pozsonymegyei területen a 9—10. században élhettek még az orrhangok, azt a Korompa helynéven kivül bizonyítja Svatopluk neve is, a kit a pápai regeszták „gloriosus princeps Sfentopulchus-"nak neveznek... A latin Venceslaus is bizonyítja, hogy a cseh nyelvben is meg voltak az orrhangok..."

^{^[12]} ...a szláv törzsek, „melyeknek egyes rajai a népvándorlás vége felé Felső-Magyarország éjszaki és éjszakkeleti hegyvidékét szinte észrevétlenül megszállották,... itt tartós gyökeret vertek s minden valószínűséggel föltehető, hogy Felső-Magyarország pompás bronz tárgyai a kelták után ezen népfaj több százados békés müvelődésének néma tanújelei." (Az Osztrák-magyar monarchia Írásban és képekben. 1898, 44. l.)

^{^[13]} Az egyházi szláv nyelv hazája és a magyar honfoglalás.

^{^[14]} Óvatosság bizony! S én a „Felsőmagyarországért" így érvelő könyv szerzőjének — megvallom, nem egészen malicia nélkül — megemlítem tehát az Iványi helynevet is. Akár Ivánka, Ivanóc (Ivanovce), Ivanová, Ivancsiná, akár Iványi — mind egyre megy. Ez is, az is a szláv Ivan származéka. (A gömöri mai Iványi az 1427-iki okiratban még Ivan-ialva. [Csánki, I, 137]). A magyarban e helynév, Iványi, úgy van képezve, mint Jánosi, Péteri helynevek. A családnevet magyarázni ezután már fölösleges. — Egyáltalában e helynevek tárgyilagos magyarázatából ránk nézve ilyen kérdésekben csak nyereség, a magyarokra nézve meg csak hátrány és veszteség lehet.

^{^[15]} zabr, der Ur, Auerochs, bölény. Ebből legjobban meglátszik, hogy megjárta Anonymus (Belae regis notarius), mikor a honfoglaló Kadocsa által Nyitránál legyőzette Zobort(!), Szvatopluk vezérét (persze, Szvatopluk akkor már nem is élt — meghalt 894-ben, s fia II. Mojmír volt a fejedelem), legyőzette, a Nyitra fölött emelkedő hegyen felakasztatta, és a hegy neve Anonymus szerint így lett Zobor. (A mennyiben az 9 orrhangból nyelvünkben u keletkezett, a helyes hangzás Zabor lett volna, mint a hozzá támaszkodó Zabrica is mutatja, de kivételesen o került helyébe. — A bács-bodrogi és zempléni Zo/rabor községnevekben megmaradt az eredeti orrhang, azaz ezeket a magyarok akkor kezdték emlegetni, mikor a névben még élt az orrhang — a 11. század előtt.)

^{^[16]} bobr, castor, hód, Biber.

^{^[17]} Általában a Kárpátok és Közép-Duna vidékeinek nomenklatúrája múltunk tekintetében becses okmánytárnak vehető. A Közép-Dunánál élt több germán néptörzs, éltek hunok, avarok, de e tájak nomenklatúrájában nem maradt nyomuk. Szlovenszkó több vidékén, mint a Szepessé-gen, vagy Körmöc- és Besztercebánya környékén, a privilégiumokkal bőven ellátott németeknek jó dolguk volt hat száz, négy száz esztendeig, de jelentékenyebb földrajzi német nevet hányat találunk itt? Csak „szláv szótól hangos a határ". Hunfalvy Pál „Magyarország Ethno-graphiájában" (438 1.) figyelmeztetőleg írta, mikép jutottak magyar nevek a szepesi oklevelekbe. Az „oklevelek irói (királyi jegyzők) ugyanis magyar fordításban fejezték ki a helyneveket és egyebet." Iványi Béla nem fontolta meg ezt sem. A csehek és tótok viszonyát a múltban általában tévesen emlegeti, s ezt is jobban megértette volna, ha például megfontolja az ilyen nevek jelentőségét, mint Esztergom, Vác, Tétény. Esztergom a mai tót nyelven Osztrihom, a cseheknek meg van Sztrihom helységük; Vác tótul Vacov (a magyarban ugyanis a személynév megmaradt helynévnek is továbbképzés nélkül), és a cseheknek szintén van Vacov-juk. A mai Tétény (Buda mögött) eredeti neve Tetín volt, mint bizonyítja mai német lakosainak szájában is a Teting; a csehek történetében az ő Tetín váruk pedig kiválóan érdekes.

^{^[18]} „Auch die Sorben, die nördlichen Nachbarn der Böhmen, schlos-sen sich wahrscheinlich an Swatopluk an. Schlesien und das westliche Oalizien scheinen wenigstens teilweise von ihm unterworfen worden zu sein. Ebenso hat sich seine Herrschaft auf dem linken Donauufer nicht bloss bis zur Gran, sondern allém Anscheine nach über die spärlichen, wahrscheinlich slavischen Bewohner der Theissebene bis in den Süden des heutigen Ungarn erstreckt. (A. Huber, Geschichte Österreichs, I,1885, (108 l.)

„Már Nagy Károly ideje, a 9. század eleje óta, a szlávság és a frankok birodalma közt a Balti-tengertől az Adriáig úgyszólván szakadatlanul folyt, majd itt, majd ott, a háború... Szvatopluk alapított oly birodalmat, melynek meghódolt Csehország, a Visztula forrásvidéke, délre pedig, a Morva, a Vág, a Nyitra mellékén, a birodalom e magván kívül, befolyása, hatalma kiterjedt a Garamtól az egész Duna-Tiszaközre, le a Szerémségig, fel a Kárpátokig". (Pauler Gyula: A magyar nemzet története szent Istvánig, 26, 27 1. A magyar tudományos akadémia kiadása. 1900.)

^{^[19]} Iványinak Nagyszombat is (45. 1.) magyar és német telepítésből keletkezett. De e város tót neve Trnava; a mellette folyó Trnava patak meg bizonyítja, hogy a város első, eredeti neve ez. Hisz tudjuk, hogy a kitől a név származik, az volt az alapító is.

^{^[20]} Csehországban Zvoleň város neve főnévi alak.

^{^[21]} Az 1257-évi okmányban (Okmánytár VII, 280) „terra Zequi", „terra vduornicorum de Zequi".

^{^[22]} Az 1898-iki törvény alapján Zólyom megyében ez is megtörtént: Jiodkanová (fonetice: Poíkanová) község nevét megmagyarosították: Patkányfalu. De Poűfkanován és környékén hahota támadt; mert tudták, hogy a falu felett Kán nevű hegy van, s az eredeti elnevezés tehát nem a patkánytól (potkan), hanem e hegytől származik és Kánalját jelent, így aztán visszavonták a magyar nevet.

^{^[23]}Különben is a magyarban kovács szláv jövevényszó, ószláv, szlovén, szerb és tót: kovác. (Miklosich, Die slavischen Elemente im Magyarischen, 354 sz. a.)

^{^[24]} Štítáry a pajzskészitők községe. Szláv st-ből a magyarban cs: srešta — szerencse, šťuka — csuka, štípať — csípni, šťavica — csevice, stvrtok — csütörtök, Štítnik — Csetnek, Štrba — Csorba.

^{^[25]} 66. l.

^{^[26]} Magyarázván a szláv nyelvek egymásközti régi viszonyát, Jagic a tótot a nyugati szlávból a keleti és déli szláv nyelvekbe való átmeneti nyelvnek nevezi. (Archiv für slavische Philologie, VIII, 134; XXII, 23.)

Máskor ugyanő: „Aus dem Cechoslavischen (Slovakischen) wird man unmerklich hinübergeführt ins Slovenische..." (Archiv, XX, 8.)

A bolgár Conev B. „Istorija na blgarskij jezik". Sofia 1919" című könyvében érdekesen magyarázta a tót nyelvnek a bolgárral való összefüggését. Hibázott csak annyiban, hogy a szélső, délkeleti, gömöri tót nyelvjárásnak a bolgár nyelvvel egyező jellegzetes sajátságait úgy értelmezte, mintha megvolnának a tót nyelv egész területén. Annak bizonyítékául azonban, hogy a tót nyelv egykor összefüggő volt a bolgárral, a Conev példái cáfolhatatlanok. (Azaz, a magyarok idejövetele előtt a tótok ősei a Mátra táján szomszédok voltak a mai bolgárok szlovén őseivel.)

^{^[27]} Szaszinek Ferenc történetírónkat mi különös tisztelettel emlegetjük. A szegény szerzetes a tót szellemi élet fölsegélésére krajcárjaiból valami 45 év alatt 50 ezer forintnál többet adományozott: Iványi meg úgy beszél (23. 1.) a Tót Maticáról („exakt forrásai"(!) alapján), mintha annak pénzét Szaszinek titkár és Pauliny-Tóth Vilmos alelnök könnyelműen költötték volna.

^{^[28]} Hunfalvy Pál: Magyarország Ethnographiája, 457. 1.

^{^[29]} Addig nem volt külön nemzet.

^{^[30]} Levelezés, II, 46, 47.

^{^[31]} Gróf Széchenyi István: A magyar akadémia körül. Pest 1842.

^{^[32]} Kossuth Lajos született Monokon, de atyját Zemplénbe Turócból ügyvédi diplomája vitte. Turócban a negyvenes években nagybátyja György tót nemzeti ügyekben buzgón levelezett Kollárral és Stúrral.

^{^[33]} Baloghy Ernő: A magyar kultúra és a nemzetiségek. Budapest

1908.

^{^[30]} „Tudjuk hogy e helyen (Mosaburg, Zalavár) szent István monostort alapított (vagy a meglevőt dotálta, rendezte, megerősítette), s Zalavár mostani romjaiban már csak ezen monostor és a hozzá tartozó egyház romjait tűnteti fel; de akad a romok között több kő, mely, úgy anyagát, mint díszitményeit tekintve, nem származhatik a szent István által alapított s az ásatások által feltárt egyszerű monostorhoz, hanem fejedelmi épület s fényes egyház maradványa lehet, a milyent e helyen csak Privina építtethetett... Kocel apja fia volt, egészen annak nyomdokaiban haladott s tovább építtette az egyházakat, másokat viszont gazdagon megajándékozott." (Balics Lajos: A kereszténység története hazánk mai területén a magyarok letelepedéséig. Bpest 1901, 259 1.) — A zalavári ásatásokról: Archeológiai Értesítő, 1892, 58 1.; 1894, 49 1.

^{^[31]} Szláv szót a magyar nyelvben Miklosich (Die slavischen Elemente im Magyarischen) 956-ot mutatott ki. — A 19. század végén (1892) egy, a 15. századból való magyar szójegyzék az erdélyi Besztercén, egy meg, szintén a 15. századból való, (1893-ban) a felső-ausztriai Schláglben a premontreiek rendházában találtatott. Utóbbinak ismertetője, Szamota István, mondja: „Mind a besztercei, mind a schlágli szójegyzékek rendkívül tanulságosak arra nézve, hogy a magyar nyelv, melyben ma is legalább ezer szláv kölcsönszó van, mily óriási mértékben volt tele a szláv nyelvekből vett elemekkel" — (Szamota István A schlágli magyar szójegyzék a 15. század első negyedéből. Bpest 1894. Kiadja a m. tud. akadémia.) Azaz, ma is van a magyar nyelvben ezernél több szláv szó, régente pedig, még a 15. században is, sokkal több volt — rengeteg sok.

^{^[32]} A szlovák név mai alakja nem eredeti. Mellékneve ma is szlo-w/zszky, határozója szlow/zszky. Én szlovák vagyok, de anyám szlove/zka volt és leányom is az. Az -ák képző itt későbbi alakulás. Az eredeti szlovénből a szlovák úgy lett, mint az eredeti Polyanból a mai Poliak.

^{^[33]} Aradi Victor: A rutén skizmapör. Budapest 1914.

^{^[34]} Baloghy Ernő: A magyar kultúra és a nemzetiségek. Budapest

^{^[35]}„Tudjuk hogy e helyen (Mosaburg, Zalavár) szent István monostort alapított (vagy a meglevőt dotálta, rendezte, megerősítette), s Zalavár mostani romjaiban már csak ezen monostor és a hozzá tartozó egyház romjait tűnteti fel; de akad a romok között több kő, mely, úgy anyagát, mint díszitményeit tekintve, nem származhatik a szent István által alapított s az ásatások által feltárt egyszerű monostorhoz, hanem fejedelmi épület s fényes egyház maradványa lehet, a milyent e helyen csak Pribina építtethetett... Kocel apja fia volt, egészen annak nyomdokaiban haladott s tovább építtette az egyházakat, másokat viszont gazdagon megajándékozott." (Balics Lajos: A kereszténység története hazánk mai területén a magyarok letelepedéséig. Bpest 1901, 259 1.) — A zalavári ásatásokról: Archeológiai Értesítő, 1892, 58 1.; 1894, 49 I.

^{^[36]} Szláv szót a magyar nyelvben Miklosich (Die slavischen Elemente im Magyarischen) 956-ot mutatott ki. — A 19. század végén (1892) egy, a 15. századból való magyar szójegyzék az erdélyi Besztercén, egy meg, szintén a 15. századból való, (1893-ban) a felső-ausztriai Schläglben a premontreiek rendházában találtatott. Utóbbinak ismertetője, Szamota István, mondja: „Mind a besztercei, mind a schlägli szójegyzékek rendkívül tanulságosak arra nézve, hogy a magyar nyelv, melyben ma is legalább ezer szláv kölcsönszó van, mily óriási mértékben volt tele a szláv nyelvekből vett elemekkel" — (Szamota István A schlägli magyar szójegyzék a 15. század első negyedéből. Bpest 1894. Kiadja a m. tud. akadémia.) Azaz, ma is van a magyar nyelvben ezernél több szláv szó, régente pedig, még a 15. században is, sokkal több volt — rengeteg sok.

^{^[37]} A szlovák név mai alakja nem eredeti. Mellékneve ma is szlovenszký, határozója szlovenszky. Én szlovák vagyok, de anyám szlovenka volt és leányom is az. Az -ák képző itt későbbi alakulás. Az eredeti szlovénből a szlovák úgy lett, mint az eredeti Polyanból a mai Poliak.
^{^[38]} A magyar Váralja nevű hely is mind tót alapítás. A magyar váralja a tót podhradie fordítása.
^{^[39]}„A mennyiben az egykorú emlékekből kivehető, aránylag a legnagyobb anyagi jólétnek a török uralom utolsó éveiben a magyar államterületnek az a része örvendett, mely közvetlen török uralom alatt állt." Acsády Ignác: Magyarország története I. Lipót es L József korában. 395 l.
^{^[40]} Iványi azt írja, hogy a tótok Rákóci heroikus harcai után még büszkén énekelték:
„Nem tudom ín semi tótul, mert ín magyar vágyom" ...Csakhogy nála ez is tévedés. Ez a nóta a 18. századból nem tót büszkélkedés, hanem szatíra — gúnyolása azoknak a tótoknak („Hej, mikor ín kuruc voltam Rákóci-vojnában — Cifra plachta-zásztavában jártam Oravában"), kik lepedőből való zászló alatt a „szelákoktól" (parasztoktól) huszát (ludat),
szvinyát (disznót), kravát (tehenet) szedtek.

^{^[41]} Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában, I, 234, 233, 238.

^{^[42]} Dobó, a Tóbiásnak tót alakja, s tulajdonképen személy-, keresztnév volt.

^{^[43]} A „Rákóci-nóta", melyből a Rákóci-indulót komponálták, a liptói úgynevezett Svihrovai nótából (Svihrovszká) van. Meghalt a múlt század végén az „öreg Pityo", a hírneves muzsikus, s a Svihrovait felejtik Liptóban is; Kubinyi Miklós úr Árvaváralján azonban zongorán még nagyon szépen játsza.

^{^[44]} Vrbovce—Verbőc.

^{^[45]} Petrovics Istvánt -vics végzetű neve miatt inkább szerb származásúnak tartották, nem tudván, mennyi a tótok közt a Jankovics, Gyur-kovics, Ondrejkovics, Michalovics nevű család. A keresztnévből így alkotott vezetéknevet majd minden tót faluban találni legalább egyet.

^{^[46]} Szilágyi Sándor: Rákóczy és Pázmány. Pest 1870 — 188. l.

^{^[47]} Még 1806-ban Szirmay Antal „Hungária in parabolis" című könyvében 140-nél több -szky és -icky végzetű felvidéki családnevet szedett versbe s versei végén, a Jeszenszky-nevet tévén utolsónak, ahhoz rímelve tótul ezt a nyilatkozatot függesztette:
„Tito vsetci dobre vedia po slovensky".
(Ezek mindnyájan jól tudnak tótul.)

^{^[48]} A lengyeleknek és oroszoknak szintén van sok -szky és -icky végzetű nevük, de a lengyelek i- vei (Dembinszki, Poniatowszki), az oroszok (Dosztojevszkij, Osztrovszkij) y-jal írják; ypszilonja csak acsehek és tótok így képzett neveinek van. Azaz, világos, hogy az y a magyar nevek végén a felvidéki nemesség tekintélye, előkelősége és neveinek hatásából keletkezett.

^{^[49]} A turóc-szent-mártoni „Národnie Noviny" reprodukálta Björnsonnak a bécsi Neue freie Pressé-hez intézett levelét, és sajtó pőréinek száma eggyel megint nagyobb lett.

^{^[50]} Magyarország függetlenségi harcának története, I—III.

^{^[51]} I, 107. l.

^{^[52]} A Pallas-lexikonból legalább még egy jellemző példát. Nagy-Morvaországgal 15 sorban végez, és csaknem minden szava szörnyű hiba. „Lakóit, a szláv moravákat, Nagy Károly legyőzte és királyukkal, Szatn ószláv val (!) együtt a keresztyénség föl vételére (!) kényszerítette. 856-ban Cyrill és Metód a szláv nemzeti egyliáz apostolaiM/zz* működtek. Jámbor Lajos adófizetésre szorította Magomir királyt, Német Lajos pedig fogságba vetette az engedetlen Raűfezlav királyt". Aláírás: „M", s én restellem itt kitenni, ki neve értendő e betű alatt.
^{^[53]} Tri mira azijsko-evropejskogo materika. Szt.-Pétervár 1892, 132.

^{^[54]} Közülük való volt Grot Konstantin is, a „Moravija i Mad'jary" (1881) és „Iz istorii Ugrii i Slavianstva v XII veke". (1889) című könyvek írója.

^{^[55]} Karl Lamprecht: Deutscher Aufstieg 1750—1914. Gotha 1915. (48, 49, 62 1.)

^{^[56]} „Most már dokumentumok állnak rendelkezésünkre, a melyek bizonyítják, hogy Tisza István gróf... a bécsi döntő koronatanácson tiltakozott a hadüzenet ellen. A helyzet akkor nagyon világos volt. Magyarország életérdekei azt követelték, hogy ne legyen háború. Magyarország nem nyerhetett, csak veszthetett a háborúban. Ezt minden gondolkodó magyar ember olyan jól tudta, mint Tisza István." Bethlen István gróf: Magyarország az új Európában. Budapest 1925, 14. 1.

^{^[57]} Bpesti Hirlap 1914, okt. 18.
^{^[58]} Századok, 1920, 293 1.
^{^[59]} 1927, Beszámolóm.
^{^[60]} Az absolutizmus kora Magyarországon 1849—1865.1, Budapest 1922.

^{^[61]} Halmay Elemér dr: A revíziós gondolat a világpolitikában. Budapest 1929.

^{^[62]} Halmay Elemér dr: A revíziós gondolat. Budapest 1929., 170 l.

^{^[63]} Előadása Stefánik Milán emlékére Kassán és Pozsonyban f. é. május 3. és 4-én.

^{^[64]} Nicolai Olahi... Hungaria et Attila. Wien 1753. Kollár jegyzete a 91. lapon.

^{^[66]} A „Manch-Hermaeon" névtelen jelent meg s szerzőjéül Berze-vicy Gergelyt, vagy Hajnócy Józsefet tartják. Báró Nyáry Albert 1879-ben említi, hogy a 18. század végén voltak írók, mint a Manch-Hermaeon szerzője, „ki az ország legalkalmasabb közvetítő s diplomatikai nyelvéül a tótot ajánlja." (Századok, 1879, 428. 1.) Igenis, akkor az volt véleménye a tót nyelvről Rát Mátyásnak is, az első magyar újság szerkesztőjének.

^{^[67]} Martin v. Schwartner: Statistik des Königreichs Ungern, I, 1809, 122. I.

^{^[68]} Ráth Zoltán: Népszaporodásunk kérdése a 20. század küszöbén. Budapest 1901, 41. 1. (A m. t. akadémia kiadása.)

^{^[69]} Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geogr. tekintetben. Pest, 1836—40.

^{^[70]} Pallas, XII, 89.

^{^[71]} Hogy ment ez, mutatja a névmagyarosítás is. Szentiványi Zoltán könyvében („Századunk névváltoztatásai" (1895) a magyarosított nevek jegyzéke nem teljes, és mégis több 15 ezernél. S ennek sokszorosítása csak két nemzedékben is!

^{^[72]} Pallas, XII, 89.
^{^[73]} Gratz Gusztáv: Pester Lloyd, 1923, 97.

user name
email address
password
password (again)