NEMZETISÉGI FESZÜLTSÉGEK A DÉLKELET-ALFÖLDÖN A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ ÉVEKBEN (1944 ŐSZE, 1946 TAVASZA)

Románia átállása (1944 augusztusa) következtében hazánknak éppen a délkeleti része került legkorábban (1944. szeptember vége, október eleje) a szovjet csapatok ellenőrzése alá. A Vörös Hadsereg az általa elfoglalt területeken (lehetőség szerint) igyekezett megteremteni a felügyelete alatt álló polgári közigazgatást. A háborúban beállt fordulat hatással volt a békés-csanádi nemzetiségi lakosság és természetesen az itt élő magyarok életére, politikai aktivitására is. A megalakuló városi-községi nemzeti bizottságokban szép számmal vettek részt a magyarok mellett szlovákok, románok délszlávok és csekély számban németek is.[1]
A rendelkezésünkre álló településtörténeti monográfiák szerint a két világháború közötti évtizedekben a Békés és Csanád megyében tevékenykedő politikai pártok, csoportok (az ország más térségeihez hasonlóan) elsősorban társadalmi alapon szerveződtek. (A dualizmus kori, többségében az országgyűlési választásokra szerveződő nemzetiségi pártok tevékenysége a történelmi Magyarország felbomlásával gyakorlatilag megszűnt vagy teljesen visszaszorult.) A húszas-harmincas években a mindenkori kormánypártok helyi (délkelet-alföldi) tagjai és szimpatizánsai jobbára a nagybirtokosok és az állami alkalmazottak közül kerültek ki. A szociáldemokraták leginkább a kisiparosokat, az ipari és földmunkásokat vonzották, míg a közép- és módosabb paraszti rétegek a kisgazdapártban látták érdekeik védelmezőjét. Az egyes pártok tagjai között és a vezetőségben is mindegyik nemzetiség képviseltette magát.[2]

Csak a második világháború alatti esztendőkben indult (indulhatott) meg újból a nemzetiségi alapon történő politikai szervezkedés, ekkor is erősen jobboldali vagy szélsőjobboldali eszmeiséggel. A harmincas évek második felében a különböző nyilaskeresztes-hungarista csoportokban még nemzetiségi különbség nélkül együtt politizáltak azok, akik elégedetlenek voltak a fennálló hazai rendszerrel, és az akkori németországi változásokat tekintették követendő példának. A Volksbund, majd pedig a Jednota már a származási (etnikai) alapon történő politikai szervezkedést tükrözte a német népcsoportelvnek megfelelően.[3] Témánk szempontjából elsősorban a Szlovák Nemzeti Egység Pártja (Strana slovenskej národnej jednoty), ismertebb nevén a Jednota megalakulása és működése érdemel figyelmet.

Az első világháború utáni években (mint erre már a korábbiakban is utalt a tanulmány) Békéscsabán és a vegyes lakosságú településeken erőteljesen megindult a szlovák anyanyelvű népesség magyarosodása, ami aggodalommal töltötte el a társadalom különböző rétegeihez tartozó maroknyi (néhány száz) öntudatos szlovákot. Ők voltak azok, akik igyekeztek megállítani vagy legalábbis mérsékelni az asszimilációt.[4] Szlovák nyelvet és irodalmat ápoló, valamint színjátszó csoportokat szerveztek. Önálló egyesületüket, a Szlovák Ifjúsági Egyesületet (Spolok) csak az evangélikus egyház, pontosabban Szeberényi Gusztáv lelkész védnökségével tudták hosszabb-rövidebb ideig fenntartani. Nem sikerült ugyanakkor létrehozni a Magyarországi Tót Közművelődési Társulat békéscsabai fiókját, noha ennek felállítását is kezdeményezték a csabai szlovákok. A szervezők munkáját gyakran az egymás közti állandó torzsalkodás is hátráltatta.[5]

A harmincas években a békés-csanádi szlovákok elsősorban a sajtó terén értek el tartósabb sikert. 1931-től havonta jelentették meg az Evanjelicky hlásnik című egyházi, 1934-38 között pedig a világi jellegű Slovenská rodina című folyóiratot, amelynek előállítási költségeihez titokban a pozsonyi Nemzeti Tanács is hozzájárult. A húszas-harmincas években néhány békéscsabai és környékbeli szlovák állandó kapcsolatot tartott a csehszlovák kormánnyal és a különböző határontúli kulturális szervezetekkel, bár ezt a magyar hatóságok nem nézték jó szemmel.[6] Nem véletlen, hogy egyesület híján a Slovenská rodina szerkesztősége és olvasótábora jelentette azt a központot, ahol az asszimiláció ellen küzdő szlovákok tömörültek. Mivel a vármegyei és a városi hatóságok nem engedélyezték a kiadvány köztéri árusítását, a terjesztést az aktivisták csak előfizetők toborzásával és illegális úton tudták megoldani. A folyóirat népszerűsítői és olvasóinak egy része (kb. 45-50 személy) jelentette Békéscsabán és környékén az 1941-ben megalakuló Jednota alapját. E csoporthoz tartozott többek között a háború után közéleti, politikai vezetőszerepet játszó Francisci Mihály evangélikus lelkész vagy Szekerka János vállalkozó is.[7] Fontos szerepet töltött be a békés-csanádi szlovákság anyanyelvi művelődésében az 1920 és 1948 között az evangélikus egyház gondozásában évenként megjelent Cabiansky kalendár is.[8]

A legális politikai szervezkedés lehetőségét a magyarországi szlovákok számára végül is német közvetítéssel teremtették meg. A magyar kormánynak ugyanis engedélyeznie kellett a Szlovák Nemzeti Egység Pártjának (SZNEP) magyarországi működését, mert csak így, a kölcsönösség elve alapján fejthette ki politikai tevékenységét az önálló Szlovák Államban az Esterházy János által vezetett Magyar Párt.[9] A Teleki- és a Bárdossy-kormány azonban igyekezett a SZNEP működését kizárólag csak a visszacsatolt felvidéki részekre korlátozni, és a Jednota ellensúlyozására megpróbáltak egy magyarbarát szlovák nemzetiségi pártot szervezni.[10] Hosszas viták és diplomáciai jegyzékváltások után 1941. augusztus 21-én Böhm Emánuel és Kelemen József újságíró vezetésével budapesti központtal megkezdte működését a SZNEP. Békéscsabán Kerepeczky András irányításával folyt a tagok toborzása 1941. október elejéig, amikor is a magyar csendőrség megakadályozta a további szervezést. Hasonlóképpen jártak el a magyar hatóságok a Bács-Bodrog megyei Petrőcön is.[11] A Jednota további Békés és Csanád megyei tevékenységéről alig rendelkezünk információval.

A SZNEP politikai hovatartozásának megítélése napjainkban (és korábban) is vita tárgyát képezi. A szlovák történeti kutatás ugyanis úgy véli, hogy a Jednota volt az egyetlen olyan legális szervezet, amelyik szóvá tette a magyarországi szlovákok nemzeti sérelmeit. Tehát csak ehhez az egyetlen szervezethez csatlakozhatott minden olyan szlovák, aki Magyarországon szívügyének érezte a szlovák nyelv és kultúra fennmaradását. A jobboldali gondolkodók mellett mérsékelt polgári erők, sőt kifejezetten baloldali csoportok is helyet kaptak a pártban. A háború vége felé éppen a baloldali szlovák aktivisták tekintélye erősödött meg, akik fokozatosan befolyásuk alá vonták az egész szervezetet. így lényegében megteremtették a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának (MSZAF vagy szlovák rövidítéssel AFS) alapjait.[12] Hasonlóan, tehát különböző nézetű szlovákok pártjaként (kulturális szervezeteként) értékeli a SZNEP-t tanulmányában Tóth István is.[13] A hazai feldolgozások azonban leginkább szélsőjobboldaliként, a nyilaskeresztesek „testvérpártjaként” minősítik a SZNEP-t.[14]

A SZNEP a háború alatt számos jogos kisebbségi sérelmet tett szóvá elsősorban az oktatás, a művelődés terén. A párthoz számosán csatlakozhattak szociális indítékból is. A nemzetiségi sérelmek és a valóban meglevő szociális problémák egyre inkább egy élesedő általános magyar- ellenesség irányába terelték a tagságot. A magyarellenesség és a féktelen nacionalizmus természetesen csak az utódszervezetben, az AFS-ben jelenhetett meg a maga valóságában.[15]

1944 őszétől Békés és Csanád megyében a megváltozott politikai helyzetben már érződött bizonyos feszültség a nemzetiségiek között. Elsősorban a szlovák és a csekély számú szerb lakosság körében erősödött a nacionalizmus. „Területünkön szlovák és román nemzetiségűek is laknak. A szlovák kérdésben, Békés vármegyében, komoly szlovák irredenta működik. Olyan híreket is kaptunk, mely szerint ennek a soviniszta mozgalomnak a leszerelése nem kívánatos, mert ennek hivatása lesz egy magyar-szlovák lakosságcsere elősegítése. Ennek pontos leellenőrzéséig azonban Békés vármegyei pártszervezeteinket arra kértük, szlovák elvtársaikat utasítsák saját sovinisztáik elleni harcra és a szlovák tömegek bekapcsolására a magyar demokrácia építőmunkájába” - hívta fel a figyelmet az MKP Délkerületi Titkárságának jelentése 1944 végén - 1945 elején.[16] 1945 tavaszán a szerb-román-magyar nemzetiségű határszéli községben, Battonyán is érezhetően fokozódott a szerb lakosság iránti ellenszenv, mivel a szerbek lényegében kisajátították a település irányítását. „A szerbek befészkelték magukat az orosz parancsnoksághoz, minden befolyásuk a magyarság ellen szól, mert ők azt mondják, hogy a magyarság alatt elnyomás alatt voltak, holott az nem volt elnyomás alatt, mert akinek 2-3 szobás lakása van és 80 hold földje, az nem lehetett elnyomás alatt” - idézi a háború utáni hónapok battonyai hangulatát az egyik jegyzőkönyv.[17] A tótkomlósi helyzetről pedig már 1944 októberében a következőket tudhatjuk meg: „a község szlovák lakosságára való tekintettel inkább pánszláv, mint szocialista hajlam”.[18]

A nacionalizmus erősödését térségünkben nagymértékben elősegítette a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja is, amelyet (a legújabban feltárt források szerint) 1945. február 18-án Battonyán hívtak életre. Az alakuló gyűlésen 165 Békés és Csanád megyei szlovák és délszláv küldött vett részt. 1946 tavaszától két tagozatra (szlovák és délszláv) vált szét a szervezet. A szlovák tagozat élére Francisci Mihály került, az alelnöki tisztet pedig Flórák Sándor római katolikus pap töltötte be.[19] Az AFS már 1945 júniusában megindította kétnyelvű lapját, a Slobodát. Míg az első évfolyam cikkei között számos szerbhorvát nyelvűt is találunk, addig az 1946-47. évi számokban már csak elvétve akad egy-két nem szlovák nyelvű írás. 1946 tavaszától a Sloboda lényegében a lakosságcsere szócsövévé vált.[20]

Az AFS programja látszólag mértéktartó volt, és jó néhány megvalósítható javaslatot is tartalmazott. Földreformot, parlamenti képviseletet, általános választójogot követelt a szlovákok számára is. Kölcsönös és szoros együttműködést hangoztatott a magyar néppel és a kiépülő, demokratizálódó magyar államszervezettel. A szlovák tagozat gyakorlati tevékenységét azonban a türelmetlenség és leginkább a magyarellenes indulatok jellemezték. Rendkívül gyorsan (hetek alatt) kívánták kiépíteni a szlovák nyelvű közigazgatást Békés és Csanád megye szlovákok lakta településein, vagy szinte napokon belül akarták újjászervezni a szlovák nyelvű oktatást (az elemitől a középiskoláig). Tendenciózusan azt szerették volna bizonyítani, hogy Magyarország minden jó szándéka ellenére sem képes a szlovák kisebbség helyzetén változtatni, s így e kisebbségre a „nemzethalál” (a teljes elmagyarosodás) várhat.[21] Ennek megakadályozása pedig kizárólag csak népcserével lehetséges. 1945 nyarán nemcsak a csehszlovák kormány szorgalmazta a magyarországi szlovákok és a felvidéki magyarok kölcsönös kicserélését, hanem ennek az egyik érintett fél is hangot adott. (A nemzetközi közvélemény számára így hitelesebbnek tűnhetett a készülő terv.) A pitvarosi szlovákok ugyanis már 1945 nyarán fontolgatták Csehszlovákiába való átköltözésüket.[22] Az AFS sajtójában szinte mindennapos volt „a türelmetlen antifasizmus”, a magyarországi szabadság és demokrácia hiányának hangoztatása. Továbbá szinte egyetlenegy számból sem hiányzott a szláv népek, a Vörös Hadsereg és természetesen Sztálin dicsérete, vagy a Horthy-rendszer „elnyomásának” drámai hangú ecsetelése.[23]

Hazai történeti kutatásunknak még tisztáznia kell, hogy a jobboldali eszmeiséggel számon tartott Jednotából miként vált a háború évei alatt antifasiszta szervezet, illetve jött létre az AFS.
A délkelet-alföldi (hazai) szlovákok 1944 végétől 1945 elejétől nehéz döntés elé kerültek. Miután az AFS aktivistái a magyarországi szlovákság kizárólagos érdekképviseletére törekedtek, ezért nem látták szívesen a szlovákokat a demokratikus magyar pártokban. így nem csoda, hogy a FKGP egyik oszlopos tagja, Csiáki János ellen heves kirohanást intéztek a Slobodában. A békéscsabai szlovák gazda ugyanis pártja egyik nagygyűlésén a hazai (csabai) tótok Magyarország iránti hűségéről beszélt.[24]

Francisci lelkész 1945 júniusában mindenesetre óvatos kísérletet tett, hogy Gyuska Jánost, az MKP szlovák származású megyei titkárát terveinek megnyerje: „Ebédelés közben Francisci lelkész a következőket mondotta nekem, kérdezvén, mi az én véleményem arra nézve, hogyha az itt élő szlovákság át lenne telepítve a Csallóközbe, és az ott élő magyarokat pedig idetelepítenék. Erre én azt mondtam, hogyha az itt élő szlovákok mindenáron ki akarnak menni, kabátjuknál fogva visszarántani nem lehet. Kérdezvén, hogy mennyiben óhajtják és kívánják az áttelepítést. Erre Francisci azt mondja: Ez a dolog még nincs kiforrva. Még csak most kezdik az agitációjukat ebben az irányban kifejteni. Ambróziáivá, Pitvaros már küldöttséget is küldött Bratislavába. Ennek érdekében eljártak a cseh-szlovák illetékes köröknél, és azzal tértek vissza, utasítva a cseh-szlovák kormánytól, hogy indítsák meg a széles agitációt minden szlováklakta városban, községben, ahol még nincs Szlovák Antifasiszta Front, ott meg kell szervezni, és számolni kell azzal, a kulákság és jobb módú földbirtokosok több mint valószínű az áttelepülést nem vállalják, éppen ezért főleg a földmunkásságra és az ipari munkásságra kell helyezni a fősúlyt. Kihangsúlyozni, hogy amíg a magyar kormány földreform során 3-4 holdat juttatott a föld nélküli földmunkásoknak, addig a cseh-szlovák kormány az áttelepülést vállaló magyar szlovákoknak 8-10 holdat fog juttatni. Kérdeztem, hogy mit tud erről a magyar kormány. O erre azt mondta, hogy eddig a két kormány között ilyen irányú tanácskozás nem volt, de a közeljövőben meg fog történni. Csehszlovák kormány már eddig is ezen irányú akcióban segített, és mindennemű támogatást továbbra is megad, sőt vagonokról is gondoskodik, hogy kényelmesen, emberhez méltóan utazhassunk. Szigorú utasításunk az, hogy fáradságot nem ismerve a legszélesebb agitációt kifejtsük, és még a béketárgyalások előtt befejezett tények elé állítsuk ezt a kérdést.[25] Gyuska János ekkor még vonakodott egyértelműen kiállni Francisci elképzelései mellett. Később, 1946 tavaszán azonban mégis lehetőséget biztosított a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságnak (CSÁB), hogy az egyik békéscsabai munkásotthonban agitációs tevékenységet folytasson. Az MKP Békés megyei Bizottsága azonban határozottan fellépett az „engedékeny” megyei titkár ellen, és a párt helyiségeiből száműzte a csehszlovák „vendégeket”.[26]

A magyarországi politikai pártok gyors ütemben építették ki szervezeteiket, és a Front bajkeverése ellenére szépen gyarapították soraikat a szlovákság soraiból is. 1945 nyarán az egyes politikai pártok taglétszámát tekintve nem találunk lényeges eltérést a Békés megyei magyar és nemzetiségi települések között.[27] A legtöbb községben (városban) már a háború előtt is legálisan működő ellenzéki pártok (FKGP és SZDP) programjai vonzották az embereket. Az MKP mindössze három színmagyar lakosságú helységben (Vésztőn, Dobozon és Gyulaváriban) toborozta versenytársait megelőzve a legtöbb tagot. Tótkomlóson 1945 nyaráig gyakorlatilag csak az MKP és az SZDP tudott gyökeret verni.

Levéltári adatok vagy egyéb kimutatások hiányában (mind ez ideig) nem sikerült hitelesen megállapítani az AFS tagságának lélekszámát, társadalmi összetételét. Minden bizonnyal a szegényebb néprétegek léphettek be nagyobb számban. Különösen a szlovákiai földhöz jutás ígérete sodorta az embereket e szervezetbe. De akadtak (akadhattak) az „antifasiszták” között (a visszaemlékezések szerint) olyan módosabb iparosok, földművesek is, akik a háború alatt „magyarabbak voltak a magyarnál”, majd pedig a fordulat, a Vörös Hadsereg megjelenése után öntudatos szlovákokká lettek. (Az egyének gyors politikai irányváltása azonban sem nemzetiséghez, sem pedig időponthoz nem köthető. Az a gyors társadalmi változások és az egyes személyek döntésének, reagálásának következménye.) Az AFS helyi szervezeteinek kiépítésében a korábbi jednotárok mellett néhány olyan szlovák vagy szlovák származású személy is aktív szerepet játszhatott, aki korábban egyáltalán nem politizált, és a Fronthoz való csatlakozása egyúttal régi álmának megvalósulását, a közszereplést, a vezető-irányító feladatok ellátását is jelentette számára. „Nagyapám sógora, H. apóka amolyan igazi szorgos csabai tót paraszt- ember volt, aki tízholdas birtokán látástól vakulásig dolgozott, tanyáját példamutatóan rendben tartotta, és emellett sok gazdászati könyveket olvasott. Tulajdonképpen csak a családjának élt, lányait polgáriba járatta, de dirigálni azt roppant módon szeretett. Felesége és két lánya idejét szinte másodpercre beosztotta. A háború előtt nem nagyon politizált, a kisgazdagyűlésekre ugyan néha eljárt, de vezető szerepet nem kapott a pártban, talán tagja sem volt a Kisgazdapártnak, vagy ha volt is, csak rövid ideig. Nagyapám szerint az Antifasiszta Frontban élte ki dirigálási szenvedélyét, ahol valami vezetőféle volt, és mindenben kikérték a tanácsát, de áttelepülni azt nem akart, pedig húsz holdat és gyönyörű városi házat ígértek neki Újvárban. Egyébként (a nagyapám véleménye szerint) nem voltak magyarellenes érzelmei, a háború után is mindig azt mondta, hogy a két népnek szeretnie és nem gyűlölnie kell egymást, talán emiatt is váltották le még talán 47 nyarán. Igaz, néha a családban is fitogtatta a Frontban hallott »történelmi tájékozottságát», miszerint a magyarok a tatárok és hunok leszármazottai, és a szlávok, köztük a szlovákok ősei civilizálták őket, ismertették meg ezzel a barbár néppel (mármint a magyarral) a földművelést vagy a kereszténységet. Ilyenkor magyar veje, de még saját tót rokonsága is egy-kettőre helyreigazította.[28] - Emlékezett meg egy csabai helyi politikusi „karrierről” 1989-ben. egy fővárosban élő, békéscsabai születésű 40 éves férfi.

Az 1945. évi és az 1947. évi Békés megyei választási eredmények jelzik, hogy az itt élők politikai orientációja eltér az országos átlagtól (3. és 4. táblázat).[29] Jóllehet 1929-30-ban Békés megyéből indult el az újjászervezett kisgazdamozgalom, mégis e párt az első szabad és titkos választáson alig szerezte meg a szavazatok 40%-át. Pedig az FKGP országosan abszolút többséggel (57% körül) győzött. (A 25 vármegye közül Békés a 24. volt a kisgazdaszavazatok arányát tekintve.) Igen jelentős számban és arányban (47% körül) szavaztak Békésben a két baloldali pártra (MKP, SZDP). Az MKP-ra és SZDP-re voksolók aránya a második szabad választáson is meghaladta a 40%-ot. A kisgazdák 20% körüli eredménye (1947-ben) jónak mondható, miután viszonylag kevés szavazatot kapott (18%) a többi polgári párt. Az egyes nemzetiségi (szlováklakta) települések választási eredményei között alig mutatható ki valamilyen sajátosság. Tótkomlóson ugyan mindkét alkalommal igen sokan szavaztak a kommunistákra, de hasonló jelenséget tapasztalunk a színmagyar Doboznál és Gyulavárinál is. A vegyes (magyar-né- met-szlovák) lakosságú Mezőberényben és (magyar-szlovák) Gerendáson a kisgazdák szerezték meg az abszolút többséget, éppúgy, mint a kizárólag magyarlakta Szeghalmon és Köröstarcsán. Az 1947. évi választásokon a kitelepülő szlovákok egy jelentős része már nem nyilváníthatott véleményt, hiszen akkorra közülük már több ezren elhagyták az országot.
Az AFS és a magyarországi politikai pártok között szinte már 1945 februárjától állandó vita folyt a hazai szlovákság helyzetéről. Mengyán György (MKP) vitanyitó cikke 1945. május 30-án jelent meg a Viharsarokban. Reális, józan hangú írásában többek között így vázolta a nemzetiségi kérdést: „A szlovákság gazdasági és politikai elnyomatásról itt, helyben, nagy általánosságban nem beszélhet. Az elnyomatás a tudatos asszimilációban, az önző iskolapolitikában keresendő. Orvoslást elsősorban itt keres, mert itt érzett nyomasztó terhet. Szükségét érzi, hogy szlovák népi kultúráját fejleszthesse, mert ahhoz nem elegendő az elemi iskola, a szlovák istentisztelet, a tranoscius, biblia, egy naptár és vallásos folyóirat és olykor-olykor egy-egy színdarab. Azt szeretné, ha ő is ugyanúgy tanulhatna szlovákul, mint ahogy a magyar ember magyarul.[30]

A magyar kormányzat igyekezett újjászervezni a szlovák nyelvű sajtót is. 1945. július 8-án Tótkomlóson megjelent a „Slobodny Hlas”. Az új lapot a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok adták ki, és a nemzetiségi kérdésben az újság a magyar álláspontot képviselte. Mivel a Sloboda szerkesztősége ellenfelet látott új laptársában, igyekezett azt minél jobban lejáratni olvasói, a hazai szlovákság előtt. Például: helyesírási és nyomdai korrektúrajavításokat végeztek a Slobody Hlas már megjelent oldalain, és ennek fényképmásolatát a Slobodában közölték.[31]

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány, különösen pedig annak békéscsabai családi kapcsolatokkal rendelkező külügyminisztere, Gyöngyösi János nagy gondot fordított arra, hogy szűkebb pátriáját első kézből tájékoztassa a magyar-csehszlovák viszony alakulásáról. „Mivel már hivatalos oldalról és nemzetközi téren is felvetették a népcserét magyar-szlovák viszonylatban, szükséges erről nyilatkozni, és éppen Békéscsabán, mert itt van, főleg vallási szervezetei miatt a magyarországi szlovákság kulturális központja. A magyar kormány szükségesnek tartja megállapítani, hogy a maga részéről ilyen népcserét vagy áttelepítést soha nem kezdeményezne. Mert nem tartja sem humánusnak, sem demokratikusnak a népcsoportnak arról a helyről való áttelepítését, ahol születtek, ahol már őseik verejtékeztek, ahol a munkás életükkel gyökeret vertek. De nem zárkózhatna el a felvetett kérdés mérlegelésétől, ha a magyarországi szlovákság részéről olyan irányzat nyilvánulna meg, amely megtagadná az eddigi kapcsolatot” - szólt hallgatóihoz 1945. júliusának első napjaiban.[32]

A belpolitikai küzdelmeknek (térségünkben) a nemzetiségi kérdés rendezésén túl mindenekelőtt a földreform végrehajtása jelentette a csúcspontját. Noha Békés és Csanád megye birtokviszonyai valamivel kedvezőbbnek látszottak az országosnál. (A 200 kh feletti birtokok által elfoglalt terület aránya 30% körüli volt az országos 40%-al szemben.)[33] A megye mezővárosai közül Szarvas, Békéscsaba, Mezőberény nem rendelkezett számottevő nagybirtokkal.[34] Sőt Kovács Alajos felmérése szerint a két világháború között a trianoni országterületen és főleg a Békés és Csanád megyében élő szlovák (tót) földművesek „a parasztbirtokból többet tartanak kezükben, mint amennyi országos arányuk szerint megilletné őket [35] A Viharsarokban azonban már a dualizmus időszakábann is jelentős agrár-túlnépesedés mutatkozott. Az első világháború előtt (és közvetlenül utána is) a parcellázások és a telepítési akciók átmenetileg csökkentették a társadalmi feszültséget, de a harmincas évektől újra erőre kapott a nincstelen paraszti réteg elégedetlensége. Nemegyszer a szekták vagy pedig a szélsőjobb felé sodorva a nehéz körülmények között élőket.[36]
A földreform Békés és Csanád megyei végrehajtása során kiderült, hogy az igényjogosultak egy részének nem tudnak a megyén belül földet biztosítani, jóllehet a mai Békés megye területén több mint 200 ezer kát. hold ingatlan került kiosztásra (5. táblázat).[37] A megyei Földbirtokrendező Tanács a térség német nemzetiségű lakosságának (kitelepítésük után megüresedő vagy elkobzott) javait is fel kívánta használni a földreform céljaira. Három jelentősebb módos német paraszti közösség (Elek, Almáskamarás, Mezőberény) élt a Körösök vidékén, akiknek visszamaradó ingatlanjai alig csillapították a viharsarki nincstelenek földéhségét, mintegy 2200 család készült elköltözni a Dunántúlra, ahol megfelelő juttatást és elhelyezést reméltek. Súlyos gondot okozott, hogy többek között néhány szlovákok lakta községben is szinte minimális volt a kiosztható mezőgazdasági terület. A földrendezést végrehajtó megyei szervek azonban igyekeztek megfelelő megoldást találni. így egyebek között a tót- komlósiak 2700 kát. holdnyi földhöz jutottak Békéssámsonban. A három szűk határú Csanádi falu (Pitvaros, Ambrózfalva, Csanádalberti) lakosságát pedig a mezőhegyesi állami birtokból kárpótolták (együttesen 2500 kát holddal). Békéscsabán a jelentkezőket alaposan megszűrték, de 900, jogosnak tartott igényt így sem tudtak realizálni.[38] A véges felosztható mezőgazdasági ingatlan következtében, a magyar hivatalok körültekintése ellenére több száz szlovák család is (a több ezer magyar mellett) nem vagy csak kevés földhöz jutott. Ez kapóra jött az AFS-aktivistáknak, akik Szlovákiában néztek új életlehetőség után. „A Pitvaros-ambrózi küldöttség útjáról tudok. De azt is tudom, hogy azok szlovák emberek, akik az óhazában keresnek elhelyezkedést. Úgy tudom, hogy ennek a két községnek földmunkásai - nem tudom, azért-e, mert szlovákok - a földosztásból kimaradtak. Tehát, senki se csodálkozzon azon, hogy kimentek megtárgyalni ügyes-bajos dolgaikat, mert hiszen ugyanazt megteszi a magyar is. - „Mi ebben az elítélni való?” - kérdezte Dorkovics Mihály az AFS békéscsabai elnöke a sajtón keresztül Gyuska Jánostól.[39] A magyar földreform végrehajtásának nehézségei tehát a csehszlovák külpolitika számára kínáltak kedvező lehetőséget.

Jegyzetek
[1] BML XVII. 36/1. A Békéscsabai NB iratai 1944-1949., BML V. 82/59. Békéscsaba város Ideiglenes jegyzőkönyvei 1944-1945., valamint PA 19. f. 1. fcs. 3. öe. MKP Megyei bizottság üléseinek jegyzőkönyvei. A feldolgozások közül pedig Békés megye 1944-45-ben.
[2] A társadalmi alapon történő politizálásra egy mezőberényi példa. A Kisgazdapárt 1929. évi újjászervezését e háromnemzetiségű községből indították el. Bartolf Mihály és Schultz Mihály gazdák (német) Filó Sámuel földmunkásköri elnök (szlovák) és Szabó Árpád polgári iskolai igazgató (magyar) voltak az új párt alapítói. (Mezőberény története 1973. 341-351. o.) A harmincas-negyvenes években a magyarországi nemzetiségi lakosság (a magyarhoz hasonlóan) a politikai paletta széles skáláján helyezkedett el. Békéscsabán az SZDP- nek számos szlovák nemzetiségű tagja volt már a háborút megelőző években is. Ugyanakkor az Igazoló Bizottságok 1945-46-ban egyebek mellett jó néhány szlovák származású (családnevű, nemzetiségű) személyt ítéltek állásvesztésre vagy feddtek meg korábbi (szélsőjobboldali tevékenysége miatt. (PA 20. f. 6. fcs. 47. öe.)
[3] Tilkovszky Lóránt 1967.121-122. o., illetve 1978. 17-36. o.
[4] Dedinszky Gyula 1987. 26-27. o., Tóth István 1989.1-8. o.
[5] Tóth István 1986. 279-280. o„ 1989. 5. o.
[6] Tóth István 1986. 275-276. o, 1989. 5. o.
[7] Tóth István 1989. 5. o.
[8] Dedinszky Gyula 1987. 27. o. és 140-141. o.
[9] G. Kovács László 1989/4. 54-65. o.
[10] Kisebbségi Körlevél 1940. 5. sz. 23-25. o.
[11] Tilkovszky Lóránt 1967.141-142. o.
[12] Bobák, Ján 1984. 5-6. o.
[13] Tóth István 1989. 9-10. o.
[14] Mezőberény története 1973.1. köt. 391. o., Tóth István 1989. 9-10. o.
[15] Tilkovszky Lóránt 1967.125-126. o.
[16] PA 60. f. 1. fcs. 1. öe.
[17] PA 19. f. 1. fcs. 18. öe.
[18] PA 60. f. 1. fcs. 2. öe.
[19] Lázár György 1981. 26. o., Bobák, Ján 1984. 9. o. (Más források szerint már korábban, 1945 januárjában alakult meg az AFS. Szincsok György-Lugosi Mátyás 1972. 20. o.)
[20] Sloboda, 1945. június 9., Molnár Imre 1987. 145. o.
[21] Sloboda, 1945. szeptember 8. (Euthanázia címmel vezércikk jelent meg a félmillió magyarországi szlovák „elhalálozásáról”.)
[22] Bobák, Ján 1984. 9-10. o.
[23] PL Sloboda, 1945. június 10. vagy 1945. október 6. Egy-két jellemző cím: M. Francisci: Az evangélikus szlovákok Magyarországon és a Vörös Hadsereg (Sloboda 1945. június 16.) vagy Timeo Danaos címen az ismert latin közmondásra hivatkozva jelezte félelmeit a szerző a kiépülő magyarországi szlovák iskolahálózattal szemben.
[24] Sloboda, 1945. június 10.
[25] PA 19. f. 1. fcs. 18. öe.
[26] Szobek András 1986.138. o.
[27] PA 19. f. 1. fcs. 14. öe.
[28] Párhuzamos vallomások 1988/89. A korabeli sajtóban és levéltári anyagban azonban nincs utalás arra, hogy a korábbi szélsőjobboldali pártok tagjai esetleg tömegesen az AFS-be áramlottak volna.
[29] 3-4. táblázat. Forrás: Viharsarok, 1945. november 7., illetve 1947. szeptember 4.
[30] Viharsarok, 1945. május 30.
[31] Viharsarok, 1945. május 26., Sloboda, 1945. július 21., Lázár György 1985. 524. o.
[32] Viharsarok, 1945. július 4.
[33] Szabó István 1976.12-13. o., Baranyi Béla (1985) igen adatgazdag monográfiájában nem tesz említést a földreform végrehajtása során jelentkező esetleges nemzetiségi feszültségekről.
[34] MSK 105. köt. 290-327. o.
[35] Kovács Alajos 1936. 23-24. o.
[36] Féja Géza 1937.115-119. o., 144-145. o.
[37] 5. táblázat. Forrás: Békés megye 1944-45-ben. 457-462. o.
[38] Békés megye 1944-45-ben. 432-444. o., Földreform 1945.39. o., Viharsarok, 1945. július 7.
[39] Viharsarok, 1945. július 7.
 

---

A CSEHSZLOVÁK ÁTTELEPÍTÉSI BIZOTTSÁG (CSÁB) TEVÉKENYSÉGE ÉS TEVÉKENYSÉGÉNEK EREDMÉNYEI (1946 TAVASZÁN-NYARÁN)

A magyar országgyűlés - nem minden nehézség nélkül - 1946. május 14-én fogadta el a lakosságcsere-egyezményt (1946. évi XV. te.). A kisgazdapárti külügyminisztert ugyanis éppen saját pártja soraiból érték a leghevesebb támadások az egyezmény megkötése miatt. Néhány kisgazda képviselő a parlamenti ülés bojkottjával igyekezett megakadályozni a törvénytervezet ratifikálását.[1]

A 14 cikkelyből és a hozzákapcsolódó függelékből álló törvény gyakorlatilag a csere minden lényeges pontját érintette (1. melléklet).[2] A trianoni országterületen élő szlovák lakosság önkéntes áttelepülési lehetőségeiről az I. cikkely rendelkezett, míg az V. cikkely a felvidéki magyarok Magyarországra történő átköltözését szabályozta. A „telepíttetnek át” ige passzív használata a törvény (egyezmény) szövegében mindenekelőtt azt jelentette, hogy a magyar kisebbség csak „szenvedője” lehet a tervezett népmozgásnak. Az I. és V. cikkely szerint kicserélendő személyek lélekszámát egyenlően állapították meg a szerződő felek. Magyarországnak vállalnia kellett még további, az ún. „háborús bűnös” felvidéki magyarok (a VIII. cikkely szerint áttelepülők) egyoldalú befogadását is.

Az egyezmény rendelkezett még néhány a csere konkrét lebonyolítását segítő szerv(ezet) létrehozásáról is (3. ábra).[3] így többek között egy „Magyar-csehszlovák Vegyesbizottság” felállítását határozták el (X. cikkely). Mindkét fél számolt ugyanis azzal, hogy az átköltöztetések számos olyan aprólékos jogi problémát vethetnek fel, amelyek azonnali megoldást igényelnek. A két-két magyar és csehszlovák tagból álló bizottság 1946 nyarától 1949 nyaráig a két állam területén felváltva ülésezett, a vitás kérdéseket pedig az egyhangúlag elfogadott véghatározatokkal zárták le (XI. cikkely). E határozatokat (számuk 67) mindkét állam nyelvén közzétették, végrehajtásukról pedig a megfelelő (magyar, csehszlovák) kormányszervek gondoskodtak.[4]

Ugyancsak a Budapesten aláírt egyez- meny tette lehetővé a csehszlovák kormány számára egy olyan ún. Különbizottság megszervezését is, amelyik a magyarországi szlovákok figyelmét és érdeklődését volt hivatva felkelteni az áttelepülés iránt (II-IV. cikkely).

Már az első olvasás után is szembetűnő, hogy a magyar külügyminiszter által is elfogadott és néhány hónap múlva törvényerőre emelt megállapodást két nem egyenrangú fél kötötte. Magyarországnak, „az utolsó csatlósnak” az adott nemzetközi helyzetben szinte példátlan engedményt kellett tennie a győztesek oldalán álló, újjászülető csehszlovák államnak. Elegendő csak a kicserélendő népesség eltérő jogi helyzetére gondolnunk, vagy pedig arra a tényre, hogy a kormánynak hónapokon keresztül a saját fennhatósága alatt álló területén kellett eltűrnie egy idegen állam szűnni nem akaró propaganda-hadjáratát.[5]

A lakosságcsere-egyezmény gyakorlati végrehajtása azonban meglehetősen elhúzódott, és csak közel egyéves kényszerű szünet után indulhatott meg a tényleges ki- és betelepítés. Az egyezmény aláírását követően hat hétig (április közepéig) fejthette ki agitációját a Különbizottság vagy Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB). Majd ezt követően újabb hat hét (május végéig) állt e bizottság rendelkezésére, hogy a jelentkezési lapokat összegyűjtse.[6] A csehszlovák kormány 1946. június 14-én nyújtotta át a magyar kormánynak az önkéntes áttelepülésre vállalkozó magyarországi szlovákok névsorát.[7] Mivel indokolt esetben (hadifogság, családi ügyek) a jelentkezési határidőt még egy hónappal (június végéig) meghosszabbították, így valamelyest emelkedett az átköltözni szándékozók száma. Csehszlovákia pedig ezt követően, 1946. augusztus 26-án ismertette meg Magyarországgal az áttelepítendő felvidéki magyar családok névjegyzékét.[8] Tehát augusztus végén lényegében megkezdődhetett volna a költözködés. Közben a Vegyesbizottság tagjai 1946. július 22-én Ótátrafüreden meghozták a 16. véghatározatot, amely a kicserélendő népesség ingóságainak átvitelét szabályozta.[9] E véghatározat ellentétben az egyezmény VI. cikkelyével - mely kimondta, hogy az áttelepülő minden ingóságát magával viheti -, az ingóságokat három kategóriába (szabad, kötött gazdálkodás keretébe tartozó és kompenzációs ingóságok) sorolta. Csak az ún. szabad ingóságokat (bútor, ruha, háztartási eszközök stb.) tarthatták meg maradéktalanul az áttelepülők. A kötött gazdálkodás alá vont mezőgazdasági termékekből pedig egyévi szükségletet, továbbá háromtagú család részére a rendeletben szabályozott takarmányadaggal egy sertést (további három családtag után még egy sertést) vihettek át egyik országból a másikba. Végül a kompenzációs ingóságokat (állatállomány, gazdasági felszerelések, gépek, szállító eszközök stb.) annak az államnak a területén kellett hagyniuk az áttelepülőknek, ahonnan elköltöztek. A 16. véghatározat óriási felháborodást váltott ki mind a szlovákiai magyarok, mind pedig a magyarországi gazdasági szakemberek körében. A kompenzációs ingóságaikat ugyan a magyarországi szlovákoknak is hátra kellett volna hagyniuk, de a felvidékiek ennek sokszorosát adták volna át a csehszlovák államnak. így gyakorlatilag majdnem megtörtént az áttelepülő magyarok teljes kifosztása. Bár a Vegyesbizottság magyar tagjai is elfogadták az ingóságok átvitelének (az egyezménnyel ellentétes) szabályozását, Magyarország mégis kérte a 16. véghatározat megsemmisítését. A csehszlovák fél azonban továbbra is ragaszkodott a számára előnyös változat végrehajtásához, ezért a nagy lendülettel előkészített népcserében egy hosszabb (1946 júliusától-1947 áprilisáig tartó), kényszerű szünet következett.[10]

A csehszlovák kormányzat valószínűleg már a kétoldalú diplomáciai tárgyalások idején részletes tervezetet dolgozott ki, hogy magyarországi népcsoportjait minél nagyobb számban nyerje meg az áttelepülésre. Mindenesetre az egyezmény aláírását követő napokban (1946. március 4-től) a CSÁB vagy Különbizottság igen rövid idő alatt szervezte meg toborzási körzeteit.[11] A körzetek kialakításakor a magyar közigazgatási határokat nem vagy csak alig vették figyelembe. A trianoni országterületet kezdetben 16, majd (március közepétől) 18 körzetre osztották, és a legjelentősebb népességű és szlovák etnikummal rendelkező városok (Budapest, Békéscsaba) mellett néhány egészen kicsiny falut (Felsőpetény, Forró) is körzetközponttá emeltek (2. melléklet).[12] A Békés és Csanád megyei településeket három körzethez kapcsolták (4. ábra).13
A XIV. számú Szarvasi körzet szlovákságának gerincét a névadó mezőváros mellett két község (Kondoros, Csabacsűd) alkotta. Békés megye Szarvasi és Gyomai járását, továbbá Jász-Nagykun-Szolnok megye csaknem egészét, valamint Csongrád megye keskeny északi sávját fogta össze.

A szlovák anyanyelvű lakosság lélekszámát tekintve a XV. számú Békéscsabai körzet volt a legnépesebb, ugyanis a csabai szlovákok a második világháború előtti népszámláláson a trianoni országterület szlovák anyanyelvű népességének ötödét jelentették. E körzethez tartozott Békéscsaba városon kívül Békés megye északi és keleti fele, a Szeghalmi, a Békési és a Gyulai járás, továbbá az egykori Arad megye Magyarországon maradt része, néhány Csanádi községgel. Végül még idesorolták Bihar megye területének döntő hányadát is. A körzetközponton kívül két jelentősebb szlovák közösséget (a mezőberényit és a medgyesegyházit) kell megemlítenünk.

A XVI. számú Tótkomlósi körzet tevékenysége Csanád megye mintegy 4/5 részére, Békés megye Orosházi járásának középső és déli sáv- jára terjedt ki, de e körzetben írták össze a Csongrád megyei jelentkezők nagyobbik hányadát is. (Szentes város azonban enklávészerűen a Békéscsabai körzethez kapcsolódott.) Tótkomlós mellett négy kifejezetten szlovák népességű településen (Ambrózfalva, Csanádalberti, Pitvaros, Nagybánhegyes) élt a vidék szlovákságának több mint 80 százaléka.

A Magyarországra érkező propagandisták a szlovák politikai élet szinte valamennyi árnyalatát képviselték. Az élesedő szlovákiai belpolitikaiviták közepette ugyanis a nemzeti-nemzetiségi kérdések jelentették az egyetlen összekötő kapcsot az ellentétes csoportok között. A határokon kívül élő szlovákok vélt vagy valódi sérelmeit nemcsak a jobboldali és polgári erők tették szóvá, hanem a baloldali pártok is. Többé-ke- vésbé hasonlóan vélekedtek az államuk területén élő nem szláv kisebbségekről is; teljes eltávolításukat tűzték ki célul. (A korabeli magyarországi politikai pártok is a kisgazdáktól a kommunistákig másmás megfontolásból ugyan, de síkraszálltak a magyar kisebbségek helyzetének javításáért.) Ezek után nem meglepő, hogy Békés megyében még a szlovák történelemben oly ellentmondásos szerepet játszó Hlinka-párt tagjai is felbukkantak, hangoztatva Szlovákia újbóli önállóságának szükségességét.[14] De nem hiányoztak a gyűlésekről többek között Szlovákia Kommunista Pártjának vezetői sem. Laco Novomesky Békéscsabán, Gustáv Husák pedig Budapesten biztatta áttelepülésre hallgatóságát.[15] A CSÁB döntő fontosságúnak ítélte a „nagy alföldi szlovák tömb” állásfoglalását, ezért több neves szlovákiai politikus személyesen kívánt szólni az itt élőkhöz. A látogatók között nem kisebb személyiségeket találunk, mint Dániel Okálit, a CSÁB vezetőjét, Viliam Sirokyt, a csehszlovák kormány alelnökét, Jozef Lettrichet, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét, Karol Smidke szlovák minisztert és a Slovenská liga elnökét, Anton Granatiert.[16]

Az 1946. március 4-től április közepéig (mintegy hat héten át) engedélyezett, továbbá ezt követően közel egy évig tartó „nem hivatalos” toborzási akció során a lakosságcsere, az áttelepülés lehetőségének híre a legeldugottabb magyarországi szlovák faluba, tanyára is eljutott. Az agitációt élőszóban, rádión, röplapokon keresztül folytathatták a CSÁB tagjai és hazai segítőik, de kizárólag csak szlovák nyelven. Továbbá minden szlováklakta településen (az egyezmény értelmében) két-két nyilvános nagygyűlést is tarthattak az érdeklődők számára (3. melléklet).[17] A hazai szlovákok megnyerését az áttelepülésre hatékonyan támogatták az AFS szervezetei és tagjainak jelentős része is. Sőt az AFS lapja, a Sloboda szinte minden erejével a népcserét szolgálta.[18]

A Magyarországon tartózkodó szlovákiai aktivisták kezdetben elsősorban érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget.

„Szlovákok! Magyarországon élő testvéreink! A szülőföld, a szlovák föld hív benneteket! A Csehszlovák Köztársaság, a szlovákok és csehek egyetlen otthona kitárja karját, hogy a nagyvilágban, idegenben széjjelszóródott minden gyermekét magához ölelje. A kedvezőtlen nemzeti, vallási és gazdasági viszonyok arra kényszerítették elődeiteket, hogy szlovák szülőföldjükről kivándoroljanak. Noha a kedvezőtlen nemzetiségi körülmények miatt közületek sokan elsajátították az idegen nyelvet is, ti ma is szlovákok vagytok, vér a vérünkből, hús a húsunkból. A Csehszlovák Köztársaságban élő és a köztársaság határain kívül élő szlovákok egyetlen szlovák családot alkotnak... A vér szava, a szlovák nyelv, a szlovák származás, a szlovák szenvedés arra kényszerít téged, testvérünk, hogy vedd utad hazafelé, övéid felé” - hangzott az egyik röplap felhívása.19
A CSÁB tagjainak egy részére - a korabeli források szerint - a naiv (talán őszinte) lelkesedés volt a jellemző. Szinte megszállottan hitték, hogy egy küldetést, a történelem viharai által szétszóródott szlovákság egyesítését hajtják végre. Sőt még a nemzetiségi kérdést is megoldani vélték a kölcsönös cserétől. (A kicserélendő népesség aránytalanságáról, a több ezer négyzetkilométernyi színmagyar terület erőszakos elszlová- kosításáról azonban nem akartak tudomást venni.)

Igen gyakran hangsúlyozták a szónokok, a röplapok a szláv testvériség gondolatát és a Szovjetunió világtörténeti szerepét is. „Minden szlovák és cseh a nagy történelmi korszakának küszöbén álló hatalmas szlávság- hoz tartozik... Új napra, a valódi szabadság napjára virradtunk. A borzalmas háború az igazság, a demokrácia győzelmével, a szövetségeseknek és főként az orosz Vörös Hadseregnek, és így a szlávoknak a győzelmével végződött.”20 A Szovjetunió népeinek emberfeletti szenvedéseit a szónokok és a röplapok feltehetően azért is igyekeztek kiemelni, hogy ezzel Szlovákia második világháborús szerepéről eltereljék a figyelmet. Arról természetesen „elfelejtkeztek” a szláv testvériséget most oly magasztosan hirdetők, hogy a háború első napjaiban a németek többek között éppen Szlovákián keresztül is támadást intéztek Lengyelország ellen, az akkori szlovák kormányzat teljes egyetértésével. Magyarország, amelyet „a szláv népek ősi ellenségének” kiáltottak ki, ugyanakkor nem volt részese ennek az agressziónak, sőt több tízezer lengyel menekültnek nyújtott oltalmat a háború évei alatt.

A toborzó gyűlésekkel egy időben jeles szlovákiai művészek, művészeti együttesek mutatkoztak be az érdeklődő közönségnek. Az anyaországi kultúra (színház, zene, film, irodalom) értékeinek bemutatásával elsősorban a kettős kötődésű, vagy már az asszimiláció útján elindult szlovákokat kívánták megnyerni, „visszahódítani”. A háború befejezését követő években a magyarországi szlovák nyelvű kulturális élet nagy lendületet vett, és ebben az AFS szervezetei, aktivistái valóban kiemelkedő munkát végeztek. Egymás után alakultak meg vagy szerveződtek újjá a Békés és Csanád megyei községekben, városokban a szlovák kul- túrcsoportok, színjátszó körök, táncegyüttesek.[21]

A racionálisabban gondolkodó aktivisták azonban rögtön a gazdasági kérdéseket helyezték előtérbe. Nemcsak a jóval kedvezőbb csehszlovákiai életszínvonalat ajánlották hallgatóságuk figyelmébe, hanem hosszasan ecsetelték a magyarországi gazdasági helyzet kilátástalanságát is. Nem győzték hangsúlyozni a szónokok, hogy az áttelepülők a világ egyik legfejlettebb államának polgáraivá válhatnak. (Ez akkor többé-kevésbé közel állt a valósághoz.) „Akartok-e győztes csehszlovák állam polgáraivá válni? Akartok-e jól fizetett munkát a gyárakban?” - olvasható az egyik röplapon (4. melléklet).[22] Egy másik szórólapon többek között a következő jól hangzó ajánlat szerepel: „Titeket, magyarországi szlovákokat a Csehszlovák Köztársaság nemcsak áttelepít, hanem legalább olyan, de bizonyosan jobb gazdasági, kulturális és szociális körülményeket biztosít nektek, mint amilyenek között most éltek. A magyarországi szlovák földműves a termékeny szlovák földön, az iparos és a kereskedő a szlovák vállalatokban, a munkás a szlovák gyárban, az értelmiségi a szlovák hivatalban fog dolgozni... A Csehszlovák Köztársaság gazdaságilag az egyik legerősebb volt, és e háború befejezése után is a legkedvezőbb kilátásai vannak Európában.[23]

1946 tavaszán-nyarán tetőzött Magyarországon az infláció. Bár a magyar gazdaságban érződtek pozitív változások is. Egyebek mellett az élelmiszer-ellátás fokozatos javulását is tapasztalhatták az állampolgárok. A Délkelet-Alföldön és más magyarországi régiókban azonban továbbra is jelentős volt a munkanélküliség, az ellátatlan családok száma. Békéscsabán közel 3 ezer, Békés megyében pedig kb. 20 ezer munkanélkülit tartottak számon, ennek eredményeként több ezer család pedig gyakorlatilag mindenféle jövedelem nélkül tengődött egyik napról a másikra.[24] Az ország jóvátételi kötelezettségének teljesítése érdekében a magyar kormányzat kénytelen volt a mezőgazdasági termékfelesleg legnagyobb részét alacsony áron elvonni. Ez a kényszerű intézkedés pedig nagymértékben megterhelte és elkedvetlenítette a paraszti családokat.[25]
Nem egy esetben, hogy nyomatékot adjanak a CSÁB tagjai a csehszlovákiai jólétnek, cipő- és ruhasegélyt osztottak szét a nehéz körülmények között élő, többnyire az áttelepülés iránt érdeklődő szlovákok között. „Három pici gyermekemet tetőtől talpig felöltöztették. Sőt még egyik tüdőbajgyanús fiamat majdnem két hónapig a Tátrában nyaraltatták a szlovákok. Nagyon sokat segítettek nekem is, meg más szerencsétlen családon is. Nem nézték azok, ki szlovák, ki magyar, amíg tartott a segély, adták a ruhákat, cipőket. Igaz mondogatták, odaát (Szlovákiában) sokkal biztosabb jövő vár a gyerekekre” - összegezte emlékeit 1988- ban egy 70 éves békéscsabai asszony. (A nyilatkozó férje hadifogoly volt, aki csak 1947-ben tért haza Magyarországra, mivel szlovák származása ellenére sem akart kitelepülni, az egész család Békéscsabán maradt. A feleség 1946-ban hadifogoly férje nevében is jelentkezett áttelepülésre.)[26] Emberbaráti tevékenységükkel a Szlovákiából érkezők mindenképpen rokonszenvét ébresztettek a hazai szlovák társadalom egy részében.

A hagyományos vallásos értékrendhez és a szülőföldjéhez ragaszkodó paraszti családok megnyerését a CSÁB az egyházak, pontosabban a lelkészek bevonásával igyekezett fokozni. Domanek Pál békéscsabai római katolikus esperes, aki maga is szlovák családban nevelkedett, elutasított mindenfajta együttműködést az Áttelepítési Bizottsággal, és a háború utáni években gyakran hangoztatta híveinek a magyar haza iránti hűségét, szeretetét.[27]

A szlovák ajkú evangélikus gyülekezetek közül a békéscsabai már 1945 nyarán hangot adott aggodalmának. „Hírlapi közleményekből, a magyar kormánynak külügyminisztere által a békéscsabai kisgazdagyűlésen nyilvánosságra hozott hivatalos nyilatkozatából, de még egyéni megnyilatkozásokból is tudjuk azt, hogy van az országban olyan mozgalom, mely a magyarországi szlovákságot a magyarságtól egyházi és kulturális tekintetben elkülöníteni törekszik, illetve azon munkálkodik, hogy a magyarországi szlovákságot áttelepülés formájában Szlovenskóra költöztesse... Szükségesnek tartjuk, hogy e kérdésben mi, a békéscsabai evangélikus egyház képviselő-testülete is félreérthetetlenül hangot adjunk álláspontunknak:
1. Kijelentjük, hogy a békéscsabai evangélikus egyházunk a fentebb említett mozgalommal semmi közösséget nem vállal.
2 Határozottan tiltakozunk népünknek szülőföldünkről való kiköltöztetésére irányuló minden kísérlet ellen, először is azért, mert mi Isten rendelését látjuk abban, hogy ősapáink annak idején az ország különböző vidékeiről éppen Békéscsabára jöttek, mely isteni rendeléssel szembeszállni, úgy érezzük, nincsen joga senkinek. De tiltakozunk a kiköltözés gondolata ellen legfőképpen azért, mivel mi békéscsabai evangélikusok az itt töltött idő alatt a magyarsággal teljesen összeforrtunk, ahhoz tartozónak valljuk magunkat, s így annak sorsát, jó és balsorsot egyformán vállaljuk.”[28]
Pozsonyi protestáns egyházi körökben mégis nagy reményeket fűztek az alföldi szlovákok hazatelepítéséhez, ami egyúttal az evangélikus egyház erősödését is jelentette volna. (Szlovákiában ugyanis az evangélikusok kisebbségben voltak, az ottani szlovák népességnek legfeljebb csak ötödét számíthatták tagjaik sorába. Ugyanakkor a trianoni országterületen élő szlovákoknak mintegy 60, az alföldieknek pedig legalább 90%-a volt lutheránus.) A toborzó delegációhoz néhány lelkész is csatlakozott, így többek között Julius Dérer modori esperes és Sámuel Stefan Osusky pozsonyi püspök személyes jelenlétével tisztelte meg 1946 áprilisában a népesebb alföldi gyülekezeteket (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós). Osusky püspök különösen azt fájlalta, hogy csak a városháza erkélyéről, nem pedig a templomi szószékről buzdíthatta exodusra Békéscsaba evangélikus őslakosságát.[29] A pozsonyi vendég templomi prédikációjához ugyanis Ordass Lajos bányakerületi evangélikus püspök nem járult hozzá, mivel egyértelmű volt, és ezt Osusky sem tagadta, hogy nemcsak lelkipásztorként, hanem a szlovák delegáció tagjaként is szeretett volna szólni a csabai hívekhez. Ordass püspökhöz hasonlóan foglalt állást egyébként a békéscsabai gyülekezet lelkészi kara és presbitériuma is.[30]

Az evangélikus egyház nehéz döntés elé került a lakosságcsere idején. Mivel az egyezmény alapján a magyar kormánynak lényegében tartózkodnia kellett az ellenpropagandától, így az egyházak is arra kérték lelkészeiket, hogy határolják el magukat a lakosságcsere melletti agitá- ciótól. Egyébként is az evangélikus egyházi vezetésnek jó oka volt, hogy papjait visszatartsa a politizálástól. A háború alatt ugyanis néhány magyarországi német lelkész erőteljesebben kiállt a Harmadik Birodalom mellett. A háború befejezése után pedig e tényt igyekeztek (erősen eltúlozva) felhasználni a baloldali pártok az egyház tekintélyének lejáratására.[31]

Akadt azért egy-két olyan lelkész is, aki vonakodott megfogadni az egyházi elöljárók intencióit. Mindenekelőtt a Francisci-ügy kavarta fel a csabai gyülekezet életét. Francisci Mihály evangélikus lelkész 1905-ben Tótkomlóson született, jómódú paraszti családban. 1934-től Békéscsabán végezte egyházi szolgálatát. Már a háború előtti években is kétségtelenül sokat tett a békés-csanádi szlovákok anyanyelvi művelődéséért. Politikai állásfoglalása azonban erősen igazodott a mindenkori széljáráshoz.[32] így a negyvenes évek elején még Horthyt és Mussolinit tisztelte leginkább, a Vörös Hadsereg megjelenése után pedig egyből Sztálin rajongójává vált.[33] Az AFS vezetőjeként idejének nagy részét 1944 őszétől politizálással töltötte, lelkészi munkáját pedig ennélfogva teljesen elhanyagolta. 1945 novemberében egyéves fizetés nélküli szabadságot kért az egyháztól. Arra hivatkozott, ha nem teljesítik kérését, önhatalmúlag válik ki az egyházi szolgálatból, vagy azt legfeljebb csak szabad idejében végzi. Felettesei és a csabai presbitérium azonban nem engedélyezték Francisci számára a kért szabadságot. 1946 áprilisában Rohály Mihály békéscsabai esperes felfüggesztette a szinte kizárólag csak politizálással foglalkozó beosztottját, egyúttal megvonta az engedetlenkedő lelkész fizetésének folyósítását is. Később az egyház fegyelmi vizsgálatot indított a munkáját elhanyagoló Francisci ellen. Az egyházmegyei törvényszék valószínűleg 1946 őszén tárgyalta első fokon az ügyet, és Francisci Mihályt fegyelmi vétségben, valamint hivatali esküjének megszegésében mondta ki bűnösnek, ezért hivatalvesztésre ítélte, továbbá kötelezte még a perköltség megfizetésére is. A lelkész azonban ügyvédje útján fellebbezett, s így perében másod- és harmadfokon is ítélkeztek. Mindkét ítélet (1947 tavasza) megegyezett az első fokon hozott döntéssel, és Franciscit zárt tárgyaláson áthelyezéssel büntette az egyetemes egyházi bíróság. Enyhítő körülményként azonban figyelembe vették: „evangélikus híveinek vélt szolgálatot tenni magatartásával”. Miután a lelkész 1947 decemberében áttelepült, így valójában csak fizetésének megvonásával sújthatta a bíróság.[34]

Kisebb megbotránkozást váltott ki híveiből Balázs (Bagyinka) András hitoktató lelkész búcsúbeszéde is. Bagyinka Szlovákiába készült átköltözni, ezért a presbitérium engedélyezte számára, hogy a csabaiaktól istentisztelet keretében köszönjön el. „Szlovák nyelvű prédikációja minden kellemetlenség nélkül ment is végbe” - írja visszaemlékezésében egykori lelkésztársa, Dedinszky Gyula. „Annál nagyobb meglepetéssel szolgált az esti magyar istentiszteleten. Itt textusul I. Móz. 19:12—17-t választotta, azt a történetet, amikor Isten angyala felszólítja Ló tót, hogy hagyja el Sodomát, és családjával együtt meneküljön a bekövetkező pusztulás elől a hegyekre. Élénk színekkel ecsetelte Bagyinka Sodorna romlottságát, a bekövetkezett szörnyű pusztulást, azt, hogy helyén támadt a Holt-tenger, ahol megszűnt az élet. így lesz - alkalmazta váratlan fordulattal az igét - pusztulás és halál a sorsa itt is mindazoknak, akik Isten hívására nem hallgatva itt maradnak. A szószék magasságából újra és újra dörögte az igét áhító templomi gyülekezet felé: »Fussatok a hegyekre!« Az érthetetlen csak az volt a dologban, hogy Bagyinka nem a szlovák, hanem pontosan a magyar gyülekezetben mondotta el furcsa igemagyarázatát. A hívek megdöbbenve hallgatták a disszonáns hangot, többen beszéd közben felállva helyükről otthagyták a templomot.”[35]

A szlovákságot ért vélt vagy valódi sérelmek állandó hangoztatása is fontos részét képezték az agitációnak. A messziről jött szónokok és hazai segítőik szinte hallgatóságukba szuggerálták, hogy a magyar kormányzat úgy a múltban, mint a jövőben a szlovákság teljes beolvasztására törekszik, és legfeljebb csak taktikából enged a kisebbségi követeléseknek. „ A szlovákság nem kér abból, hogy más állam költségén építsenek iskolát” - jelentette ki magabiztosan Jozef Lettrich a CSÁB békéscsabai nagygyűlésén.36
Nem átallották a szlovákiai agitátorok még azt sem hangoztatni, hogy a magyar hatóságok gazdaságilag igyekeznek tönkretenni a szlovák nemzetiségű gazdákat. Különösen keményen sújtottak le a sajtóban (Sloboda) a „magyarokat kiszolgáló” renegátokra. Elsősorban Lipták András békéscsabai polgármestert és Resetár Mátyás termelési bizottsági elnököt célozták meg mérgezett nyilaikkal, de alkalmanként Szobek András közellátási államtitkárhoz is volt egy-két „keresetlen” szavuk.37
Az új haza, a Felvidék magyarlakta részeinek megismertetése sem maradt ki a CSÁB tevékenységéből. 1946 tavaszától egyre-másra kaptak lehetőséget a magyarországi érdeklődők jövendő lakóhelyük megismerésére. Sőt Benes elnök személyesen is fogadott egy Szlovákiába látogató Békés megyei küldöttséget.38 Aki nem vállalkozott a szlovákiai felderítő útra, az a Sloboda híradásai nyomán szerezhetett információt a leendő hazájáról. Térképmelléklettel ellátott fényképes beszámolók hívogatták a Csallóközbe és a Mátyusföldre a békés-csanádi telepeseket.[39]

Az átköltözést fontolgató, de még végleges döntést nem hozó családok meggyőzését a rémhírek segítették. A valótlanságok terjesztésében a szlovákiai agitátorok mellett az AFS-aktivisták is derekasan kivették részüket. „Beszélik Komlóson, hogy az önkéntes népcsere után itt maradókat a magyar kormány szét fogja telepíteni különböző magyar falvakba, és egy-egy községben legfeljebb csak 5 szlovák családot fognak együtt hagyni, hogy az erőszakos elmagyarosításnak nehezebben tudjanak ellenállni.” Felbukkantak azonban ennél sokkal inkább félelmet keltő hírek is. „Csabáról háromezer férfit vittek el, vagy visznek el jóvátételre - szól tovább a rémhír -, az országból 1 millió 200 ezret.[40] A rémhírek többségének a háború utáni létbizonytalanságban sokan hitelt adtak. Ha arra gondolunk, hogy alig egy évvel korábban (1945 januárjában) több mint 4 ezer Békés és Csanád megyei német nemzetiségű vagy származású magyar állampolgárt szállítottak a szovjet katonai hatóságok jóvátételi munkára a Donyec-medencébe, akkor elképzelhető, milyen félelemmel töltötte el az embereket az újabb deportálás híre.[41]

A német lakosság kitelepítésének tényét is igen furfangosan igyekeztek felhasználni a CSÁB propagandistái a lakosságcsere érdekében. Egy „tanmese” részlete a Slobodából a jámbor olvasók okulására. „Csabai szlovák földet és házat kapott Eleken egy némettől. A német, amikor a házát átadta a szlováknak, ezt mondta neki: Nem haragszom magára, mert nekem mindegy, ki kapja az én birtokomat... - Hogy-hogy? - Azért - feleli neki a német -, mert maga szlovák. Két évvel ezelőtt értünk is jöttek a németek, hogy költözködjünk Németországba teljes vagyonúnkkal, mint ahogy maguk mehetnek Szlovákiába. Mi akkor nem hallgattunk a szavukra, és most vagyon nélkül, kis batyuval a kezünkben muszáj elmenni. Bizony így, jóember! - A jó csabai erre megfordult, eljött Elekről, hazament Csabára - megy, de nem Elekre, hanem ahová származása szerint tartozik, Szlovákiába. [42]

Ma már nehéz nyomon követni, hogy az AFS tagsága milyen arányban támogatta a lakosságcserét és az „antifasiszta” vezetők élesen magyarellenes, olykor pánszláv irányvonalát. Mindenesetre a Sloboda 1946-48-as évfolyamaiban a magyarsággal való megbékélésről, a szervezetnek a magyar demokratikus átalakulásban való részvételéről szinte egyáltalán nem olvashattunk. Annál több cikk látott ugyanakkor napvilágot a lakosságcsere előnyeiről, a magyarországi „szabadság hiányáról”, vagy a magyarországi szlovákság teljes „elnyomásáról”. Szekerka János, az AFS békéscsabai titkára 1946 júliusában a következőkben foglalta össze szervezete célját: „A kitelepítési bizottság (CSÁB) eddig is függetlenül működött tőlünk, a mi feladatunk tagjainak világnézeti neveléséből és kisebbségi érdekeinek védelméből áll. [43]

A kisebbségi érdekek védelmét azonban meglehetősen sajátosan értelmezte a Front. Nem volt idegen többek között az AFS néhány aktivistájától a szervezet céljaival, módszereivel egyet nem értő szlovákok megfélemlítése, zaklatása sem. „Az utóbbi időben újból rengeteg panasz érkezett a csabai szlovák lakosság részéről. A békéscsabai AFS helyi csoportjának egyes tagjai és más szlovák egyének olyan szlovák családokat keresnek fel, akik vissza akarnak maradni, és felleltározzák lakásukat, ingó és ingatlanvagyonukat. Hiába hangsúlyozzák ezek a családok, hogy ők nem átköltözködők, az »összeírók« ezt egyszerűen nem veszik tudomásul, benyomulnak a lakásokba, mindent felírnak, kijelentik, hogy senkinek sem lehet visszamaradnia, még azoknak is menniök kell Csehszlovákiába, akik egyáltalán nem jelentkeztek” - adta hírül a Viharsarok 1946 nyarán.[44]

A legnagyobb fejtörést azonban az AFS vezetése számára mindenekelőtt az okozta, hogy szervezetüket miként tudják úgy belföldön, mint külföldön a magyarországi szlovákság egyetlen hiteles képviselőjeként elfogadtatni. A szervezet teoretikusa, Francisci lelkész szerint: „No, sajnos, gyakran találkozunk olyan »szlovák« emberekkel is, akik hallani sem akartak az áttelepülésről. Semmiképp sem akarták azt tudomásul venni, hogy mi történik körülöttünk. Atkozódtak, és akasztófát kívántak azoknak, akik kitalálták és propagálták az áttelepítést. Ezek az emberek az ő fajtájuktól teljesen elidegenedtek. Származásukat megtagadták, sőt elárulták... Mi a teendő ezekkel? Legjobban teszi a szlovák nép, ha teljesen lemond róluk. [45]

Francisci eszmefuttatása szerint aki igazán szlováknak érzi magát, az készül az áttelepülésre. Egyúttal azonban ellentmondásba is keveredett az AFS elnöke, ugyanis akkor ki képviseli a szlovákiai politikusok által „igényelt” további 350-400 ezer szlovákot. (Attelepülésre, mint közismert még 100 ezren sem jelentkeztek.) Az ellentmondást egykettőre feloldották. Egyrészt az AFS kongresszusán visszafogadták a „fajtájuktól elidegenedetteket”, másrészt pedig rögtön szót is emeltek e „hallgatag” szlovákság nevében. Az „antifasiszták” nem kevesebbet állítottak, mint hogy a szlovákok százezrei rettegtek a magyar terrortól, és félelmükben nem jelezték áttelepülési szándékukat. Az AFS vezetőinek logikája szerint tehát a nemzetközi közvélemény segítségével szorgalmazni kell az összes magyarországi szlovák kötelező áttelepítését. „A 450 ezer Magyarországon élő szlovákot a nemzethaláltól csak a kötelező lakosságcserével lehet megmenteni. Ez az egyetlen biztosítéka a Duna-medencei tartós békének” - táviratozták az AFS békéscsabai nagygyűléséről (1946. július. 28.) a párizsi békekonferencián tartózkodó csehszlovák delegációnak.[46]

Az AFS július végi kongresszusát egyébként is a botrányok sorozata jellemezte. Különösen a 28-i nagygyűlésen csapott magasra a magyarellenes hangulat, és szinte tömeghisztériába torkollott a népcsere gyors lebonyolításának a követelése. A megjelent mintegy 30 ezres hallgatósághoz az AFS vezetőin (Francisci, Horák, Rob) kívül magyar politikusok (Kiss Rolánd belügyi államtitkár, Keleti Ferenc, az MKP Békés megyei titkára), továbbá jeles csehszlovákiai vendégek (Kővár követségi titkár, Stefánik a Matica slovenská titkára és Okáli, a CSÁB elnöke) szóltak. [47]

Kiss államtitkár beszéde közben azonban egy, a gyűlésről készült tudósítás szerint elszabadultak az indulatok. „Csehszlovákiával eddig még nem sikerült jó baráti viszonyt létesíteni - mondta egyebek között a belügyi államtitkár -, pedig megítélésünk szerint mindkét nép számára szükséges volna az együttműködés. (Közbekiáltások: Engedjetek haza!) Igaz, hogy a régi magyar rezsimből sok fájdalmas emlék maradt mibennünk. Az ezeréves közös munka alatt a dolgozó magyarok megtanulták becsülni a velük együttdolgozó szlovák népet. (Közbekiáltások: Le velük! Elég volt az ígérgetésekből!) Ismerjük a szlovákság jó tulajdonságait, és szeretettel várjuk azokat, akik itt maradnak továbbra is. (Közbekiáltások: A csehszlovákiai magyarok árulók voltak, az itt élő szlovákok pedig nem!) A szónok azonban kiáll a csehországi demokratikus magyarok védelme mellett a közbekiáltások dacára is. Gerincesen szembeszáll minden soviniszta és fasiszta hangulattal. Határozottan kijelentjük, mondotta, hogy országunkban ezután is megmaradhat minden szlovák. (Nagy forrongás, közbekiáltások, nemtetszés-nyilvánítás.) A magyár kormány nevében köszönöm, hogy ide meghívtak bennünket. Bízom abban, hogy végül is megteremtjük az együttműködést a magyar és a csehszlovák nép között. Beszédében felhozta a Szovjetuniót. (Nagy éljenzés.) A tömeg követeli, hogy a szónok fejezze be a magyar nyelvű beszédet. (Többen közbefütyürésznek, hangoztatva: szlovák szónokot kérünk.) Francisci csitítja a tömeget, hogy hallgassák végig a szónokot. A tömeg azonban nem hallgat, állandó közbeszólások, fütyürészések. (Pl. Halljunk egy szlovák szónokot! Le a magyarokkal! és még olyasféle is elhangzott, hogy akasztófára a magyarokat!) Demokratikus rendőrségünk, úgy látszik, ki akarta ragadni a véresszájú, felelőtlen embereket, mert a következő közbekiáltások hangzottak el: »Ki a rendőrökkel a tömegből! Most is úgy csinálják, mint régen.« Egy helyen az is elhangzott: »Üssél oda!« A hangulat fenyegető volt, úgyhogy K. R. nem tudta teljesen befejezni beszédét. [48]

Nem szolgálták a két nép megbékélését Horák Sándornak és Okáli Dánielnek a gyűlésen elhangzott szavai sem. „Okáli Dániel, az Áttelepülési Bizottság elnöke megkérdezi, hogy itt akamak-e maradni. Mire a tömeg zúg: „Haza akarunk menni! [49]

A júliusi kongresszus és az azt követő politikai mozgás mindenképpen jelentős változást hozott az AFS életében. A Front vezetését már megalakulásakor kisajátította egy a Francisci és Horák körül tömörülő csoport, akik teljesen alárendelték szervezetüket a szlovákiai politikai tanácsadóknak (Bartosek, Rybár). Az AFS baloldali tagjai azonban terhesnek érezték a szlovákiai gyámkodást, továbbá megütközve nézték a lelkészek háború utáni pálfordulását is. A baloldali ellenzéknek kapóra jött, hogy a vezetők nem tudtak megfelelően elszámolni a szervezet költségvetésével. [50]

Felháborítónak találták még azt is, hogy a régi vezetés a békéscsabai kongresszuson csak manipulációk árán tudta magát újjáválasztatni. Végül a baloldaliak puccsal igyekeztek eltávolítani a hasonló módszerekkel élő korábbi vezetést. „Testvérek! Szlovákok! Antifasiszták! Demokraták! 1946. július 28-án lett megválasztva Békéscsabán az AFS új vezetősége. Ez a választás fasiszta és diktátori eszközökkel történt, és ezért a legerélyesebben tiltakozunk ez ellen, és nem ismerjük el érvényességét, annál is inkább, mert nem egyeztethető össze az AFS tagjainak demokratikus és antifasiszta meggyőződésével. Követeljük azok eltávolítását és megbüntetését, akik ezt a fasiszta kezdeményezést a mi demokratikus szláv szervezetünkbe bevitték. Ebben legyünk egy véleményen, egyetértők, és közös erővel irtsuk ki ezt a fasiszta mételyt, mely szervezetünkbe befészkelte magát” - szólt a baloldaliak felhívása 1946. augusztus közepén.[51]

Egyes híradások szerint Francisci még augusztusban lemondott, míg más újságcikkek szeptemberben is a lelkész távozását követelték. [52]

Mindenesetre az AFS élesen magyarellenes vezetése és irányvonala 1946 őszén erősen megrendült. E folyamatban döntő szerepet játszottak azok a szlovák származású kommunisták is, akik feltehetően beépültek a szervezetbe, s így belülről sikerült megingatniuk a szerintük erősen jobboldali gondolkodású vezérek trónját.[53]

Az AFS néhány aktivistája, felbuzdulva a júliusi csabai „sikeren”, október elején Tótkomlóson szeretett volna magyarellenes hisztériát kelteni. Az akkor szinte teljes egészében evangélikus szlovákok által lakott település 1946 őszén ünnepelte alapításának 200. évfordulóját. A jubileumi ünnepségek szervezését a Front igyekezett teljes egészében kisajátítani, és a lakosságcsere szolgálatába állítani. Az évfordulónak Szlovákiában is igen nagy hírverést csaptak a komlósiak. A község politikai pártjai többé-kevésbé megértéssel fogadták, hogy az AFS a Matica slovenskát is bevonta a kulturális program összeállításába. De Hrdlicska Lajost már nem hallgatták volna szívesen ünnepi szónokként. Az egykori komlósi lelkész ugyanis 1919-ben együttműködött a megszálló román csapatokkal, sőt szenátorként képviselte községét a bukaresti parlamentben. Később Csehszlovákiába emigrált. Jóllehet 1919-ben még erősen kommunistaellenes volt, 1946-ra azonban már ő is harsány „antifasisztává” nevelődött át. Végül is az ünnepi megemlékezések különösebb botrány nélkül zajlottak le. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a politikai pártok jól együttműködtek az AFS mérsékeltebb vezetőivel. [54]

Nem érdektelen utalni még az AFS és SZEB kapcsolatára sem. Mint „antifasiszta” és a szláv testvériséget hirdető szervezet, a Front mindenképpen élvezte a Békéscsabán tartózkodó orosz katonai hatóságok bizalmát. Az AFS-tagok a magyar közigazgatási hatóságokkal támadt konfliktusaik miatt előszeretettel fordultak az orosz parancsnoksághoz. A katonák azonban nyíltan soha sem avatkoztak be a számukra sokszor érthetetlen és lényegtelen viszálykodásba.[55]

A CSÁB tevékenységét mindenekelőtt a hazai politikai pártok és a közigazgatási hatóságok próbálták nyomon követni. 1946 tavaszától számos belpolitikai és gazdasági nehézség terhelte hazánk mindennapi életét. Magyarországot ekkor már polgári és baloldali politikusokból álló koalíciós kormány irányította, a koalíción belül azonban egyre inkább kiéleződtek az ellentétek. A földkérdés végleges rendezése, az államosítások ügye és nem utolsósorban a szárnyaló infláció megfékezése jelentette a legnagyobb gondot.[56]

A helyi (megyei, városi) politikában is természetesen érződtek az országos tendenciák, a polgári erők és a baloldal eltérő törekvései, illetve az ebből adódó és egyre gyakoribbá váló konfliktusok. Békés és Csanád megye szlováklakta településein mindezek mellett még nemzetiségi bonyodalmak is terhelték a belpolitikai ellentéteket. E feszült politikai légkörben a nemzetiségi problémákról, a lakosságcserével kapcsolatos eseményekről térségünkben a Viharsarok című újság igyekezett viszonylag pontos, naprakész tájékoztatást adni. Az 1945 májusában Békéscsabán induló lap „munkás és parasztújságként” jelölte önmagát. [57]

Szerkesztői és újságírói a baloldali pártoknak (MKP, SZDP, NPP) voltak tagjai vagy szimpatizánsai, ami természetesen meghatározta a cikkek szellemiségét is. Az első években erős baloldali elkötelezettsége ellenére (néhány kivételtől eltekintve) a lapot viszonylag tárgyilagos hangvétel jellemezte. Munkatársai közé nem kisebb személyiségek tartoztak, mint Cseres Tibor író vagy Liska Tibor, a nyolcvanas évek jeles közgazdásza. 1947 végétől, 48 elejétől az újságban egyre inkább háttérbe szorultak az elfogulatlan írások, és más lapokhoz hasonlóan a Viharsarok is az MKP napi politikájának engedelmes eszközévé süllyedt.
A lakosságcserét érintő kérdésekben azonban a szerkesztőség többnyire a higgadtabb hangvételű cikkek közzétételét szorgalmazta, s ezzel is igyekezett csillapítani a CSÁB és hazai segítőik által alkalmanként kiváltott hisztérikus légkört. A két nép békés együttélésének szükségességét is gyakran hangsúlyozták az újságírók, de azok felett sem törtek pálcát, akik az áttelepülés mellett döntöttek. „Testvéri szeretettel búcsúzunk az önként távozó becsületes szlovákoktól. Hálás szívvel vagyunk az itt maradó szlovákok mellett, akiknek biztosítjuk összes gazdasági, kulturális, nemzetiségi és politikai jogaik csorbítatlan megmaradását és kiszélesítését” - zárta gondolatait Keleti Ferenc a Magyar-szlovák sorsközösség című írásában.[58]

Cseres Tibor pedig Valóság és ígéret című vezércikkében többek között a szlovák kisebbség asszimilációjának okait elemezte. „A népszámlálások adatai azt mutatták, hogy a békés-csanádi szlovák sziget, de különösen a városi forgalom sodrába került csabai szlovákság rohamosan elvegyül a környező magyarságban. Tárgyilagosan megállapíthatjuk, ebben a folyamatban az „elnyomó kényszereknek” csekély szerepe volt. Az asszimiláció valódi oka gyakorlati, tehát a gazdasági életben gyökerező magatartás következménye. [59]

A Viharsarok, mint közvélemény-formáló erő, szinte naponként szállt ringbe az „antifasiszták” szócsöve, a Sloboda ellen is.

A térségünkben tevékenykedő politikai pártok (pártjaik országos irányelveinek megfelelően) élesen elítélték a felvidéki magyarság üldözését és a hazai szlovákság egy részének erősödő nacionalizmusát. Mivel a CSÁB igen nagy gondot fordított a szegényebb sorsú szlovákok megnyerésére, ezért egyre fontosabbá vált, hogy az MKP is kinyilvánítsa véleményét a lakosságcseréről. A kommunisták állásfoglalását mindenképpen két fő ok motiválhatta. Egyrészt a szarvasi, békéscsabai, tótkomlósi kitelepülőkkel jelentősen csökkent a párt taglétszáma, befolyása. Másrészt pedig az MKP egyre inkább igyekezett kézzelfoghatóan megcáfolni a közvélemény előtt a korábbi politikai rendszer és a konkurens polgári pártok „rágalmait”, miszerint a hazai kommunista mozgalom születésétől fogva a magyar nemzeti érdekek árulója. A párt Békés megyei bizottságának egyik 1946. tavaszi beszámolója szerint „Visszaesést jelentett a szlovák kérdés, de ne hagyjuk magukra azokat az elvtársakat, akik kimennek Szlovákiába. Nem szabad engednünk, hogy elvesszenek a mozgalom számára. Odakint más hatás alá kerülnek, ha mi nem nyerjük meg őket, odakint megnyerik egy magyarellenes irány zászlóvivőinek. Erre nagyon kell vigyáznunk. [60]

Egymás után szólaltak fel az országos fórumokon Békés és Csanád megye szlovák nemzetiségű polgárai, és vették védelmükbe a magyar nemzetiségi politikát. Hodák János pitvarosi küldött az MKP titkárainak 1946. március végi kongresszusán hosszasan beszélt a hazai szlovák falvakban tapasztalható hangulatról. „Ma nincs nemzetiségi különbség Magyarországon - mondta Hodák. - Egyedüli nehézség, hogy kevés a szlovák kultúranyag. Ma nehéz helyzetben vagyunk, a suttogó propaganda arra akar kényszeríteni bennünket, hogy települjünk ki Szlovákiába, mert aki nem megy önként, annak később elveszik a földjét, és szétszórják a szlovákságot a Dunántúlon. Tiltakozunk az ellen, hogy azt is áttelepülésre kényszerítsék, aki nem akar menni. Aki itt marad, teljes jogú polgár lesz, megvédi jogait a Magyar Kommunista Párt.” Néhány nappal később az MNDSZ kongresszusán Sz. Klenk Ilona a csabai szlovák asszonyok (egy részének) véleményét tolmácsolta a CSÁB agi- tációjáról: „A törvények nekünk, szlovákoknak mindent megadnak. Annak érdekében, hogy a mi magyar demokráciánk megerősödjék, mi szlovák asszonyok is teljes erővel akarunk dolgozni. Ettől minket el nem tántorít semmiféle hamis propaganda és semminemű hízelgő beszéd. [61]

Rákosi 1946. évi országjárása során többek között Békéscsabát is felkereste. Útját rendkívül jól időzítette, ugyanis éppen akkor fejtette ki nézeteit a magyar-szlovák viszonyról, amikor az a CSÁB hathetes munkájának eredményeként a lehető legjobban kiéleződött. A néptribun- ként viselkedő pártvezér április 21-én hosszú beszédet intézett csabai hallgatóságához. Az MKP Békés megyei vezetői és tagjai ezúttal is jó szervezőmunkát végeztek. Messze vidékekről szállították az érdeklődőket a különvonatok. Egyes újságírók százezres lelkes hallgatóságról tudósítottak. Rákosi előadását az akkori szokásos frázisokkal kezdte: kíméletlenül ostorozta a „reakciót”, majd a magyar nép Szovjetunió iránti végtelen hálájáról szónokolt, de nem maradt el a „nagy Sztálin” többszöri egekig magasztalása sem. Csak ezután tért rá a lakosságcserére és a hazai szlovákság helyzetének vázolására, ami beszédének legjobban sikerült része volt. Reálisan értékelte az egyezmény aláírását követő hetek hangulatát, és szavai megnyugtatóan hatottak azok számára is, akik továbbra is szlovákként kívántak Magyarországon élni. „Mi azt mondjuk: minden szlovák, aki úgy érzi, hogy őt anyanyelve miatt üldözik vagy szlovák volta miatt politikaüag, kulturálisan vagy gazdaságilag hátrányba kerül, az menjen nyugodtan az önkéntes népcsere folyamán Szlovákiába. A magyar állam, a magyar demokrácia semmi néven nevezendő akadályt nem támaszt. A csehszlovák kicserélést propagáló bizottságok nem annyira a nemzeti érzésekre apelláltak, amikor a hazai szlovákságot az önkéntes népcserére szólítják fel, hanem agitációjukban rendkívül nagy szerepet játszik a körülmény, hogy Magyarországon átmenetileg a gazdasági helyzet rosszabb, mint Szlovákiában... Azok a mesék, hogy azokat, akik itt maradnak, utólag 5 kg-os csomaggal átdobják a határon, azok közönséges, aljas, suttogó propagandarágalmak. [62]

A kisgazda politikusok is igyekeztek pontosan és tárgyilagosan tájékoztatni választóikat, illetve a hozzájuk közel állókat a népcsere eseményeiről. A békéscsabai családi kapcsolatokkal rendelkező külügyminiszter (Gyöngyösi János) június 30-án, a csabai aratóünnepségen figyelmeztette az áttelepülés iránt érdeklődőket. „Minden harag nélkül búcsúzunk el azoktól, akik nemzeti érzésük miatt mennek ki. Ok jól fogják magukat ott érezni. Figyelmeztetem azonban azokat, akik azért mennek át, mert úgy gondolják, hogy gazdaságilag jobban érvényesülnek, hogyha számításukban csalódnak, vissza nem térhetnek, mert elvesztik magyar állampolgárságukat. Ezért a felelősséget maguknak kell vállalniok. [63]

Bel- és külpolitikai szempontból egyaránt nagy jelentősége volt annak a tömegdemonstrációnak, amelyet szintén Békéscsabán tartottak 1946 augusztusában. Ez a megmozdulás válasz volt az AFS július végi botrányos gyűlésére. Feltehetően az MKP szlovák származású tagjai kezdeményezték a tiltakozást, de más pártok szlovákjai is egy emberként csatlakoztak hozzá. Hirka János az MKP, Szlepkó András az FKGP, Betkó Pál az NPP, Pepó János pedig az SZDP nevében kérdőjelezte meg az AFS illetékességét a magyarországi szlovákság kizárólagos képviseletére. A mintegy 25-30 ezres hallgatóságból a szónoklatok alatt többször felzúgott „Do Slovenská nejdeme!” (Szlovákiába nem megyünk!) A nagygyűlés végül egy határozatot fogadott el:
„A magyarországi szlovákság nagy megdöbbenéssel szerzett tudomást, hogy a magyarországi Szlovák Antifasiszta Front által 1946. július 27-én és 28-án rendezett békéscsabai nagygyűlés olyan értelmű határozati javaslattal fordult a párisi békekonferenciához, hogy az a szlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság kényszer-kitelepítése mellett döntsön.

Ezen eljárás ellen a leghatározottabban tiltakozunk, mert ilyen határozati javaslat az Antifasiszta Front által rendezett békéscsabai gyűlésen nem hangzott el, mert a magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja a magyarországi szlovákság csak egy töredékét képviseli, továbbá mert ilyen kényszer-kitelepítés ellenkezik az emberi szabadságjogokkal, tehát szemben áll az Atlanti Chartában lefektetett alapelvekkel.
Mi, magyarországi szlovákok, a magyar demokratikus köztársaság egyenlő jogú állampolgárai vagyunk. A földreform során földet kaptunk, és a demokratikus választások alkalmával szavazati jogunkkal szabadon éltünk.

A legnyomatékosabban tiltakozunk az ellen, hogy őseink földjéről kényszerrel kitelepítsenek bennünket.
Mi, magyarországi szlovákok, hűek maradunk Magyarországhoz, apáink földjéhez, a röghöz, amely számunkra kenyeret és életet jelent, amelyet elhagyni semmi körülmények között nem akarunk. E szándékunknak félre nem magyarázható tanújelét adtuk azzal, hogy a szélsőséges propaganda ellenére sem voltunk hajlandók áttelepülésre jelentkezni.
Ezt a határozati javaslatot az 1946. augusztus 18-án, Békéscsabán megtartott nagygyűlés, egyhangúlag elfogadta, és átnyújtotta a magyar köztársaság kormányának azzal, hogy terjessze a párisi békekonferencia elé. Békéscsaba, 1946. augusztus 18. [64]

A Sloboda azonban egészen másként látta az augusztusi csabai eseményeket. „Újabb úri huncutság Békéscsabán” címmel kommentálta a nagygyűlést, és legfeljebb csak kétezer érdeklődőt számolt össze a cikkíró, akik között megítélése szerint igen sok volt a rendőr. A renegátok ezúttal is megkapták a magukét az AFS tudósítójától. [65]

A közigazgatásban tevékenykedő szlovákok elsősorban a hozzájuk forduló lakosság kérésére fejtették ki véleményüket a népcseréről, illetve igyekeztek megcáfolni a rémhíreket és a kötelező áttelepítésről szóló információkat. A megye közéletében vezető szerepet betöltő és magukat szlovák nemzetiségűnek vallók is a nyilvánosság elé léptek, és nemzetiségük valós helyzetéről korrekt tájékoztatást próbáltak adni. Lipták András békéscsabai polgármester szerint: „A szlovákok Magyarországon nem szenvedtek semmiféle elnyomásban. Szabadon beszélhetik anyanyelvűket, szlovák nyelvű színdarabokat rendezhetnek a város színházában. A hivatalokban megfelelő számban vannak képviselve a szlovák nyelvű dolgozók. A felekkel való tárgyalás sokszor szlovákul folyik. Néha én is önkéntelenül szlovákra fordítom a beszédet, és ezen senki sem ütközik meg. [66]

Miután 1946 májusának utolsó hetében lejárt az önkéntes áttele- pülésre való jelentkezés határideje, a költözködni vágyók és maradni kívánók közötti feszültség ekkor érte el tetőpontját. Talán későn is tette közzé a békéscsabai nemzeti bizottság június 1-jei felhívását, amely elsősorban a szülőföldjükhöz hű szlovákok megnyugtatását segítette elő.

„A Nemzeti Bizottság felhívása a népcserére jelentkezett szlovák anyanyelvű magyar állampolgárokhoz!
A békéscsabai Nemzeti Bizottság május 31-én délelőtt ülést tartott, s ezen a következő felhívást adta ki egyhangú elhatározással:

Az utóbbi hetekben a magyar és szlovák lakosságcsere ügyében olyan hírek is kerültek forgalomba, melyek szerint a cserére nem jelentkező szlovákokat a Szovjetunióba viszik jóvátételi munkára. Olyan híreket is terjesztettek, hogy azokat a szlovákokat, akik a lakosságcserére nem jelentkeztek, a magyar kormány 50 kg-os csomagokkal fogja az országból eltávolítani. Ezen híresztelésekkel kapcsolatban a Nemzeti Bizottság kijelenti, hogy a Szovjetunióval kapcsolatos híresztelésekkel felelőtlen elemek a magyar-szovjet barátságot akarják megzavarni, s ezen híreszteléseket rosszakaratúaknak minősíti és minden alapot nélkülözőnek tekinti.

A másik hírrel kapcsolatban utal a Nemzeti Bizottság a kormány ismételt nyilatkozatára, mely szerint a kitelepülni nem óhajtó szlovákokat egyenrangú állampolgároknak tekinti, és ezek a szlovákok semminemű hátrányt szenvedni nem fognak.

Miután a politikai pártok titkárságainál nap-nap után olyan szlovák nyelvű magyar állampolgárok jelentkeznek, akik a lakosságcsere céljából a csehszlovák propagandabizottságnál feliratkoztak, azonban családi vagy egyéb oknál fogva a nevüket a jelentkezési listából töröltetni kívánják, és továbbra is Magyarországon akarnak élni, a csehszlovák propagandabizottság ezen későbbi elhatározásukat figyelembe venni nem akarja, a Nemzeti Bizottság kénytelen volt az üggyel foglalkozni. Miután további megállapítást nyert, hogy a jelentkezésre megállapított határidő után jelentkezőket is felvették a kitelepülni akarók listájára, és ezeknek május 26-ával dátumozták a jelentkezést igazoló iratukat, a Nemzeti Bizottság elhatározta, hogy felhívja a jelentkezéstől visszalépő szlovák nyelvű magyar állampolgárokat, hogy két tanúval jelentkezzenek a Nemzeti Bizottság titkárságánál (városháza 17. sz. ajtó), ahol a visszamaradás iránti kívánságukat bejelenthetik. A Nemzeti Bizottság ezeknek a szlovák nyelvű magyar állampolgároknak névsorát az illetékes helyre juttatja.
Kocziha Mihály, a békéscsabai N. B. elnöke.[67]

A délkelet-alföldi szlovákok többsége 1946 kora tavaszán tanácstalanul állt a Csehszlovákiába történő áttelepülés lehetősége előtt.[68]

Kivéve talán azt a maroknyi öntudatos réteget, akik lényegében már 1945 nyarától vártak erre az alkalomra. Elsősorban az AFS tagjai körében váltott ki osztatlan örömet a lakosságcsere-egyezmény aláírása és a CSÁB tagjainak magyarországi megjelenése. A legtöbb településen pártállásra való tekintet nélkül érdeklődéssel fogadta a szlovák lakosság az anyaországból érkező politikusokat, értelmiségieket, a jelentkezési ívek aláírására azonban általában nehezebben szánták rá magukat.

Az előzőekben már ismertetett CSAB-kampányon kívül milyen egyéb okok befolyásolhatták az érintettek döntését? Miként reagáltak a Magyarország által kínált lehetőségre? Milyen indítékok szóltak a távozás vagy az itt maradás mellett?

A két világháború közötti Magyarország elégtelen szociális viszonyai (mint erre már korábban is utalt a tanulmány) a szlovák, de más nemzetiségi lakosság egy részében is azt a képzetet keltették, hogy nyomorúságos sorsuk oka éppen nemzetiségi származásukban rejlik. Amíg pl. egy makói vagy magyarbánhegyesi föld nélküli magyar napszámos megélhetési nehézségeit elsősorban a fennálló társadalmi rendszer igazságtalanságaiban látta (többnyire joggal), addig pitvarosi vagy békéscsabai hasonló sorsú szlovák származású társa esetleg éppen „a magyar elnyomásban” vélhette (vélte) megtalálni sanyarú életének okát.[69]

Jóllehet az Alföldön (Békés-Csanádban) élő szlovák paraszti népesség birtokviszonyai kielégítőbbek voltak a térségben élő magyarságénál.[70]

A szociális elégedetlenség mindenképpen hatással volt az etnikailag szlovák eredetű lakosságra, és életének jobbra fordulása érdekében ez a réteg vállalta az átköltözést.
A második világháborút követő évek népességmozgása, többek között a németek kitelepítése szintén erősítették a szlovákok átköltözési szándékát. Éppen az agitáció idején (1946. április-május) került sor a délkelet-alföldi szórványnémetség kitelepítésére.[71]

Egy mezőberényi szlovák család végignézhette (nézte) sváb szomszédjának kálváriáját. A szeme előtt játszódott le mindaz, amit addig elképzelhetetlennek tartott, hogy családok százait nem egy esetben egymástól szétszakítva, csekély ingóságaikkal vagonokba rakják, és elszállítják őket az országból.

A sors iróniája, hogy a föld nélkül maradt alföldi agrárnépesség letelepítése a dunántúli sváb falvakban szintén erősítette a szlovákok el- költözési szándékát. 1946 tavaszától a német ingatlanokba helyezett földműveseknek (köztük voltak szlovákok is) számtalan nehézséggel (elsősorban az őslakosság ellenszenvével) kellett megküzdeniük. Az alföldieket gyakran olyan házakban helyezték el, amelynek tulajdonosát még nem telepítették ki. Még inkább fokozták a feszültséget azok a kalandorok, kétes elemek, akik magukat földművesnek álcázva, kizárólag a szorongatott helyzetben lévő németek vagyonának megszerzésén munkálkodtak. A nehézségek hatására a Dunántúlra érkezett szlovákok visszafordultak, és egyre gyakrabban tették fel maguknak a kérdést: „Miért küszködjek én idegenben, amikor Szlovákiában tárt karokkal fogadnának? [72]

Nem lehet megfeledkezni arról a lélektani hatásról sem, ami az agitáció során a hazai szlovákságot érte. Ezek az emberek (családok) átélték azt a számukra felemelő érzést, hogy ők egyszeriben valakik számára fontosakká váltak. Foglalkoznak köznapi gondjaikkal, kíváncsiak véleményükre, gondoskodnak jövőjükről. Szinte beléjük szuggerálták, hogy ők mások, mint a magyarok, értük aggódnak az anyaországi szlovákok. Rájuk odaát számítanak, és már a helyüket is előkészítették. Ezek után nem kellett egy hazai szlováknak különösebben ellenségesen visszanyúlnia a magyarsághoz, hogy a hívó szóra az „övéihez” menjen. Nem számít, hogy korábban szegény volt vagy gazdag, az új haza új életlehetőséget kínált, és ehhez mindössze csak egyetlen jelentkezési lapot kellett aláírni. [73]

Az átköltözés mellett döntött jó néhány olyan szlovák vagy részben szlovák származású családfő is, aki a háború alatt a különböző szélső- jobboldali pártokban sürgött-forgott. A háború után megalakított népbíróságok és igazolóbizottságok céljai és gyakorlati tevékenysége között ugyanis sokszor volt tapasztalható ellentmondás. Gyakran olyanokra is „rábizonyították” a „népellenes tevékenységet” és az ezzel együttjáró állás-, vagyon- és szabadságvesztést, akik ezt nem érdemelték meg, míg mások gyorsan irányt váltva a baloldal árnyékában húzták meg magukat, így kerülvén el a számonkérést. A jogos felelősségre vonástól vagy az igazolóbizottságok szubjektív döntéseitől való félelem egyaránt fokozta az átköltözési kedvet. (Ugyanakkor csaknem minden délkelet-alföldi szlováklakta településen olyan esetek is ismertek, hogy vagyonelkobzást és internálást szenvedett egykori nyilasok nem települtek ki, holott ezt, hivatkozva családjuk szlovák eredetére, könnyen megtehették volna, és ezáltal legtöbbjüknek a kiszabott büntetését sem kellett volna letöltenie.) Míg egy magyar legfeljebb csak nyugatra távozhatott, ha el akarta kerülni jobboldali múltjának számonkérését, addig a szlovák őssel is rendelkező társát tárt karokkal fogadták a szomszédban.[74]

„Dehogy akartak kimenni a szomszédék. Sírva hagyták itt azok a tanyát, a házat, a földet meg mindenüket. Talán az öreg is nyilas volt, de fia az mindenképpen közéjük keveredett, háború után meg megfenyegették őket, hogy a férfiakat internálják meg mindenüket elveszik. így aztán elmentek Cseszkóba, pedig nagyon magyar érzelműek voltak.” - mesélte el volt szlovák szomszédja kitelepülésének okát egy mezőberényi sváb család.[75]

Azért a sajtóban is akadt egy-egy példa arra, hogy erősen jobboldali beállítottságú személy(ek) éppen kitelepülésük miatt menekültek meg a népbírósági eljárástól. „Ötszáz koronáért vásárolt partizánigazolvánnyal garázdálkodik Érsekújvárott a volt csabai újságíró, aki a népbíróság elől szökött meg” - keltette fel olvasóinak érdeklődését a Viharsarok.[76]

A szülőföldhöz, a gyermekkor emlékeihez, a szűkebb-tágabb környezethez való ragaszkodás inkább maradásra ösztönözte az áttelepülési fontolgatókat. Serédi János: Szlovákok, hív titeket az anyaföld című novellájában a következő párbeszéd zajlik le egy csabai parasztember és az őt kitelepülésre buzdító lelkész között.
„Nem megyek Szlovákiába!
De hiszen aláírta a jelentkezési lapot! - húzta fel szemöldökét a pap. - Szándékának megmásítása elszomorít. Mivel kend egyházunk kurátora, gondolkozzon el...
Nincs mit gondolkoznom - vágott közbe Ocsenás János. - Nézzen körül, tiszteletes úr! Nézze ezt a tanyát. Valamikor itt nádas volt. Róka fészkelt, farkas tanyázott. A házat apám építette, én meg az istállót, én bővítettem a górét, a csatornát a feleségemmel együtt ástuk ki. És most nézzen arra, ott a határdomb lábánál azt a nyolc oktát nagyapám izzadta ki a jobbágyfelszabadítás után az Urszényi-birtokból. Hát ez az én anyaföldem.[77]

Nemzetiségtörténeti kutatásunk eddig még nem vizsgálta kellőképpen, hogy a két világháború közötti időszak erős nemzeti politikája (mások szerint nacionalista-soviniszta elnyomása) milyen hatással volt a trianoni országterületen élő több mint félmillió nem magyar anyanyelvű népességre. (Pontosabban a feldolgozások szinte kizárólag e korszak nemzetiségpolitikájának negatívumait, „az elnyomást vagy az erőszakos magyarosítást” hangsúlyozták, és nem vagy csak alig érintették a természetes asszimilációt.)[78]

Kétségtelen, hogy a Horthy-korszak kormányai a trianoni országterület magyarosításán fáradoztak. Az is előfordulhatott (előfordult) ezekben az évtizedekben, hogy valakit (valakiket) éppen nemzetiségi származása miatt értek sérelmek, megaláztatások. „Amíg magyar kenyeret eszel, addig beszélj magyarul” - szólt alkalmanként az intelem az anyanyelvűket használó nem magyar ajkú gyerekekhez, fiatal felnőttekhez. Ezek az elszenvedett sérelmek mindenképpen megkönnyítették a magyarsággal való szakítást, és erősítették a nemzetiségi tudatot.

Ugyanakkor az iskolai vagy iskolán kívüli (levente, cserkészet) nemzeti nevelés hatására, továbbá családi vagy egyéb befolyás eredményeként a magyarországi kisebbségek (így a szlovákok) egy része lelkileg, gondolkodásmódjában azonosult a többségi nemzettel, mintegy megadta magát a természetes asszimilációnak. Ezek az emberek magától értetődőnek tartották, hogy otthon egymáshoz és a templomban Istenhez tótul (szlovákul) szólnak, a hivatalokban vagy gyermekeik a felsőbb iskolákban a magyart használják. Egy magyar érzelmű családban nevelkedett szlovák, minden valószínűséggel, sokkal nehezebben szánta rá magát a kitelepülésre, mint az, akit szülei erős nemzetiségi öntudatra neveltek magyarellenes megnyilatkozások közepette.[79]

A kitelepüléssel vagy itthon maradással lényegében arra is választ adtak a szlovákok (szlovák származásúak), hogy bíznak-e a háborús károkat szenvedett ország felemelkedésében, el tudják-e képzelni jövőjüket magyarként vagy szlovákként szülőföldjükön. Különösen elgondolkodtató a szülőföldhöz és minden bizonnyal Magyarországhoz való ragaszkodása azoknak a szlovák vagy szlovák gyökerű szegényebb sorsú (számuk több tízezerre tehető) embereknek is, akik lényegében egyetlen nyilatkozatukkal (a „szlovák lap” aláírásával) egyik napról a másikra jóval kedvezőbb életviszonyok közé kerülhettek volna, egy csapásra megvalósulhatott volna régi álmuk, a saját ház és gazdaság, mégis vagy elálltak kitelepülési szándékuktól, vagy pedig már eleve hidegen hagyta őket a CSÁB propagandája.
A magyar politikai életbe való integrálódás is természetesen az itt maradást erősítette. A két, már a háború előtt is létező kormánypárt, az SZDP és az FKGP tagjai közül kevesen fogtak vándorbotot. Hasonlóképpen (mint erre már utalt a dolgozat) az MKP is igyekezett lebeszélni kitelepülési szándékukról a szervezeteihez tartozókat. Azok a szlovákok viszont, akik az AFS-hez csatlakoztak, inkább hajlottak arra, hogy elhagyják Magyarországot.

Szűkebb-tágabb környezetük állásfoglalása is hatással volt az érintettekre, főleg az ingadozókra. „Ha a család, a rokonság és a szomszéd kitelepül, akkor megyünk mi is” - hangoztatták nem kevesen 1946-ban. A vegyes lakosságú településeken az ingadozókat többé-kevésbé befolyásolta a szomszédság véleménye is. „Elment a józan eszetek, azt hiszitek, hogy Szlovákiában már dolgozni sem kell” - pirongatták a kitelepülést fontolgató szlovák tanyasi szomszédaikat a mezőberényi magyarok. „Lenne szívetek elmenni, bezzeg mi meg örülünk, hogy nem vittek ki bennünket. Hát nincs meg itt mindenetek?” - hangzott a német szomszéd figyelmeztetése.[80]

A szegényebb néprétegek könnyebben mobilizálhatók, mint a jobb módúak. Hasonlóképpen könnyebben változtatnak lakhelyet a fiatalok és a vállalkozó szellemmel rendelkezők. Az emberek jelentős része azonban fél az újtól, az ismeretlentől, és ragaszkodik a régihez, a megszokotthoz. Ez az alapvető emberi tulajdonság is inkább maradásra ösztönzött sokakat.

Talán meglepő, hogy a szlovákiai valóság alaposabb megismerése, ellentétben a CSÁB agitátorainak várakozásával, nem egy esetben a jelentkezők visszalépését vonta maga után. Különösen 1946 őszén indul meg a tömeges visszajelentkezés. „Ne átkozzon engem senki, hogy kitúrom a házából, a nádtetős kis csabai tanyám az enyém, meg a négy hold földem is, szegényesen, sok munkával, de megélünk. Itt maradunk, nem megyünk sehová - mondtam apósomnak. - Az ottani magyarok sem akarnak jönni, mit szólna hozzá (így apósomnak), ha valaki idejönne máshonnan, és azt mondaná magának, menjen innen a fenébe, mert ez a tanya nekem kell” - emlékezett vissza 1946. évi nyári újvári és szent- péteri útjára (1988-ban) egy 80 éves békéscsabai parasztiparos, aki (elmondása szerint) tíz közeli hozzátartozóját (feleségét, apósát, anyósát, mostohatestvéreit, sógorait) beszélte le az átköltözésről. (A visszajelentkezések kérdésével részletesebben a MÁK tevékenységének elemzése foglalkozik.)

A csehszlovák agitáció eredményeképpen a végleges adatok szerint (június végén) közel 100 ezer magyarországi szlovák vagy szlovák származású, illetve magát annak nyilvánító személy kívánt élni az önkéntes áttelepülés lehetőségével (6. táblázat).[81]

Minden felnőtt (18 éven felüli) jelentkezőnek egy-egy jelentkezési vagy „szlovák lapot” kellett kitöltenie és aláírásával hitelesítenie (5. melléklet).[82]

A CSÁB által összeállított kétnyelvű kérdőív a kitelepülni szándékozóknak nemcsak a családi adataira (családtagok neve, születési éve stb.) volt kíváncsi, hanem ingó és ingatlanvagyonára is. Sőt a Magyarországot elhagyni kívánók még jövendő szlovákiai lakóhelyüket is megjelölhették.

Az egyes magyarországi térségekben a szlovák lakosság eltérő mértékben használta ki a felkínált lehetőséget. Amíg az ország szlovák anyanyelvű népességének mintegy kétharmada élt a DélkeletAlföldön, addig a kitelepülésre jelentkezetteknek csak harmada került ki e régióból. Néhány körzetből számos olyan elmagyarosodott szlovák vagy szlovák őssel is rendelkező magyar jelezte áttelepülési szándékát, aki már egyáltalán nem beszélte elődei nyelvét, sőt a jobb életlehetőség reményében olya- nők is csehszlovák állampolgárok kívántak lenni, akik származásukra nézve egyetlen szállal sem kötődtek a szlováksághoz. Szlovák nyelvtudásuk hiányosságait az érdeklődők 1946 tavaszától a CSÁB és az AFS által szervezett tanfolyamokon pótolhatták. Még Békéscsabán is, ahol egyébként a legtöbb szlovák még beszélte szülei, nagyszülei anyanyelvét, indítottak teljesen kezdő csoportokat a tanulni vágyók számára.[83]

A nyelvi kurzusok indításával az Áttelepítési Bizottság lényegében két célt szeretett volna megvalósítani. Egyrészt az alapfokú nyelvi ismeretek megszerzésével segíteni leendő állampolgárainak beilleszkedését, másrészt pedig „szlovákként” szerették volna átvinni a teljesen asszimilálódotta- kat (kb. 20 ezer személy) is. (A szlovák nemzetiség megállapításának problémáját a későbbiekben, a MÁK működésének elemzésekor érinti a tanulmány.) A CSÁB nyelvtanítási buzgalmát mi sem indokolta jobban, minthogy az 1946-ban a Mátra vidékéről és a Dunántúlról áttelepült „szlovák” bányászok, a helyi szlovák hatóságok legnagyobb megrökönyödésére, magyar tanítási nyelvű iskolát kértek gyermekeik számára.[84]
.
A jelentkezők foglalkozási összetételét tekintve megállapítható, hogy az önállóak (a 18 éven felüli személyek) között igen sok (több mint negyede) volt a napszámos. Viszonylag alacsony a földművesek (20 százalék körüli) aránya. Feltételezhető, hogy az agrártérségek, így a Délkelet-Alföld „napszámosai” között több száz vagy akár ezer olyan földműves (haszonbéres, idénymunkás) lehetett, aki nem vagy csak alig rendelkezett saját tulajdonú földdel.[85]

Arányaiban ugyan nem nagy, de számszerűségében mindenképpen jelentős (kb. 2300 család, 10 000 személy) kis-, középparaszti (5-20 kát. holdas) réteg is foglalkozott az áttelepülés gondolatával. Szép számmal (kb. 4 ezer fő) vállalták a Szlovákiába történő átköltözést az értelmiségiek, a közalkalmazottak és a szabadfoglalkozásúak is. Ez a réteg elsősorban a fővárosból, Miskolcról, valamint Békéscsabáról, illetve az említett városok környékéről toborzódott, és jelentkezésük okát mindenekelőtt a háború utáni honi létbizonytalanságban kell keresnünk. De olykor a magyar statisztikai kimutatások is pontatlanok.[86]

A Magyarországon visszamaradó kis- és középparaszti birtokok több mint fele Békés és Csanád megye területén található. Az ingatlanok kb. 2/3 része volt saját tulajdonú, a többi az 1945. évi földreform során került az új gazdák kezébe (7. táblázat).[87]

A Szarvasi, Békéscsabai és Tótkomlósi körzetből kitelepülő paraszti lakosság birtokolta az összes Magyarországon visszamaradó szántóterület nagyobbik részét. Kevés az összeírt tanya. Valószínű, hogy az alföldi régióban a tanyák egy részét lakóházként vették számba. A legtöbb kitelepülő azonban csak lakással (lakásbérlettel) rendelkezett. A nyilvántartott saját tulajdonú lakóházak minőségi különbségeiről - az összegző adatokból - nem tudunk következtetéseket levonni.

Ha a térségünkből távozókat település szerinti bontásban vizsgáljuk, akkor néhány érdekes jelenséget tapasztalunk (8., 9., 10. táblázat).[88]

Kondoros és Csabacsűd községek elmagyarosodó szlováksága néhány kivételtől eltekintve az 1941. évi népszámláláskor - minden kényszer nélkül - magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta magát. E népességből 1946-ban mintegy másfélezer szlovákként jelentkezett áttele- pülésre. A MÁK szerint az egész Szarvasi körzetből (amelyhez a két település is tartozott) mindössze 170 személy nem tudott szlovákul, vagyis a többi jelentkezőt lényegében elfogadták a magyar hatóságok az egyezmény keretében kitelepülőnek. Csak e két község esetében mintegy 1500 olyan magyar állampolgár készült távozni az országból szlovákként, akiket 1941-ben magyarként tartottunk számon. Csabacsűd és Kondoros kitelepülői között jelen voltak azok a szarvasi és békéscsabai szlovák vagy szlovák gyökerű újgazdák is, akik éppen az 1945. évi földreform eredményeképpen lettek a községek lakói. Azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy a Mezőberényből elköltözni szándékozó közel 1800 személy mindegyike vajon azok közül került-e ki, akik, illetve családtagjaik az 1941. évi népösszeírásnál szlovák anyanyelvűnek vallották magukat. Minden bizonnyal a kitelepülök között képviselve volt az a több mint 2 ezer szlovák eredetű, evangélikus herényi is, akik 1941-ben (saját elhatározásukból) magyar anyanyelvet és nemzetiséget választottak. (Ugyanilyen kételkedést támaszthatunk a Békéscsabáról és a Szarvasról jelentkezők esetében is.) Sőt Mezőberényben már a századfordulótól kezdve (ha nem is nagy számban) összeházasodtak az evangélikus németek és szlovákok. így a kitelepülésre jelentkező utódok között lehettek (voltak) olyan személyek is, akik 1941-ben német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek regisztráltatták magukat.[89]

Községenként eltérő képet mutat a kitelepülni szándékozók saját és juttatott ingatlanvagyonának aránya is. Néhány faluban (Kondoros, Csabacsűd, Medgyesegyháza) jobbára csak az újgazdák fogtak vándorbotot, míg más településeken (Tótkomlós, Csanádalberti, Nagybánhegyes) a két világháború közötti évek kisbirtokosai is vállalkoztak átköltözésre.

Megfigyelhető, hogy a saját tulajdonnal rendelkező kitelepülni szándékozó kisparaszti réteg inkább az erősebb szlovák nemzeti tudatú, kevésbé asszimilált Tótkomlósról és a Csanád megyei falvakból került ki. (A korábban már említett mintegy 2300 kis- és középparaszti család között kisebb számban újgazdák is voltak, bár arányuk az eddig ismert kimutatások alapján nehezen határozható meg.)[90]

Jegyzetek

[1] Balogh Sándor 1975. 284. o.
[2] 1. melléklet. 1946. évi. OT-CJ 39-49. o. és Két év hatályos jogszabályai 80-85. o.
[3] 3. ábra. Forrás: A Magyar Állam Szervei 1944-50.1. köt. 168-172. o., A magyar-csehszlovák lakosságcserére vonatkozó jogszabályok 12-19. o., BML- Boross Zoltán iratai 308/1976 gyj., Bobák, Ján 1982. 73-74. o., BML-MAK XXIV. 1/8. 3369/47., Szabó Károly 1981. II. köt. 42-54. o.
[4] A magyar-csehszlovák lakosságcserére vonatkozó jogszabályok 102-106. o., MK-HL 1949/158.
[5] Balogh Sándor 1985. 296. o.
[6] Lásd 1. sz. melléklet
[7] Balogh Sándor 1982.123. o.
[8] Szabó Károly 1988. 58. o.
[9] A16. véghatározatot a MK-HL 204. számában tették közzé (1946. szeptember 8.).
[10] Szabó Károly 1988. 58. o.
[11] 11 A CSÁB körzetközpontjainak felsorolása a 6. és 7. táblázatban. UMKL— MÁK XIX-A-15-d/117.
[12] 2. melléklet. MMM Békéscsaba Hd. 88. 34.16.
[13] 4. ábra. Forrás: BML-Fh. ír. XXIV.201/h. 138. A kitelepülésre jelentkezettek körzetek szerint lista alapján.
[14] Viharsarok, 1946. június 15.
[15] Sloboda, 1946. március 28., április 16.
[16] Sloboda, 1946. március 27., április 16.
[17] 3. melléklet. MMM Békéscsaba Hd. 88. 34. 16.
[18] A Sloboda nemcsak a lakosságcserével kapcsolatos hivatalos információkat (az egyezmény szövege, toborzó gyűlések színhelyei, véghatározatok stb.) hozta nyilvánosságra, hanem igyekezett meggyőzni olvasótáborát az átköltözés szükségességéről is. Egy-két jellemző cím: 1946. március 10.: Milliók világa (a magyarországi inflációról), március 21.: Szlovákok ezrei jelentkeznek Szlovákiába (a CSÁB lelkes magyarországi fogadtatásáról és a magyar „ellenpropaganda” leleplezéséről), május 26.: Ilyen a magyar demokrácia arca (a magyar irredentizmus továbbélése, a magyarországi szlovákok „elnyomása”). Vő. Molnár Imre (1987). Mázán Mátyás (1994) rövid tanulmányában a CSÁB békéscsabai tevékenységének néhány mozzanatát emelte ki a „Szekerka-hagyatékban” található források segítségével.
[19] A CSÁB szlovák nyelvű röplapja: MMM Békéscsaba Hd. 88. 34.16.
[20] A CSÁB szlovák nyelvű röplapja: MMM Békéscsaba Hd. 88. 34.16.
[21]  MMM Békéscsaba Hd. 88. 34. 16. (Egykori, 1945 és 1948 közötti plakátok, meghívók a szlovák nyelvű kulturális rendezvényekre.) Sloboda, 1946. március 2., Viharsarok, 1946. április 3.
[22 4. melléklet. MMM Békéscsaba Hd. 88. 34.1 6.
[23] A CSÁB szlovák nyelvű röplapja: MMM Békéscsaba Hd. 88. 34.16.
[24] PA 19.f. 5. öe., PA. 20.f. 2.fcs. 17. öe., 19.f. 2. öe. (1947 szeptemberében 5500 békéscsabai állásnélküliről tesz említést az egyik irat.) Á munkanélküliek számát többnyire eléggé pontatlanul adják meg a források. Békéscsabán más kimutatások 1-3 ezer között jelölik az 1946-47-ben munkát nem találókat. 1946 őszén a szociális feszültségek többek között Békéscsabán is zavargásokhoz, tüntetésekhez vezettek (PA. 19. f. 1. fcs. 17. öe.).
[25] Szobek András 1986. 141-159. o., PA 19. f. 5. öe.
[26] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről, 1988/89, illetve Sloboda 1946. május 1., június 9., július 1. A magyarországi szlovákok visszaemlékezései a lakosságcseréről: Jakab Róbertné (1987) kisgyermekkori élményeit idézi fel. Oláh Kálmán (1992) interjúalanyai között pitvarosi szlovákok is szerepelnek. Krupa András (1995., 1996.) pedig a Kiskőrösön és a Bükkszentkereszten gyűjtött beszélgetését adta közre.
[27] Gyenes Mihály békéscsabai római katolikus apát közlése (1988).
[28] BEL-BEK jegyzőkönyve 12. kötet. 1945. július 15. Közzétette Nagy Sándor 1988. 314. o.
[29] Viharsarok, 1946. április 6.
[30] Dedinszky Gyula 1963. 51. o., Sloboda, 1946. április 2., 13., BEL-BEK jegyzőkönyve 12. köt. 1946. március 16.
[31] Tilkovszky Lóránt 1978. 121. o., 188. o., Zilbauer György 1989. 21. o.
[32] Tóth István 1986. 276-284. o.
[33] Viharsarok, 1945. június 20., 1946. augusztus 14., Sloboda, 1945. június 16., Lázár György 1985. 520. o.
[34] Sloboda, 1946. június 9., Dedinszky Gyula 1963. 50-51. o.
[35] Viharsarok, 1947. április 1., december 5., Dedinszky Gyula 1963. 52. o.
[36] Viharsarok, 1946. április 10. A kisebbségi (szlovák) iskolai oktatás 1945 utáni rendezéséről, átszervezéséről: Lázár György (1983) és Föglein Gizella (1990).
[37] Sloboda, 1946. március 27., augusztus 25., Viharsarok, 1946. szeptember 4., Szobek András 1986.139-140.
[38] Sloboda, 1946. április 21., Viharsarok, 1946. április 27., szeptember 4.
[39] Sloboda, 1946. augusztus 25., 28. A CSÁB toborzógyűléseit követő békéscsabai hangulatról Mázán Mátyás (1994).
[40] Viharsarok, 1946. április 30., május 22., 25., szeptember 7. Hasonlókat tapasztalt Vígh Károly (1993.134-136. o.) a CSÁB Pest megyei toborzógyűlésein is.
[41] Zilbauer György 1990/b. 14-15. o.
[42] Sloboda, 1946. május 11., Viharsarok, 1946. május 18.
[43] Viharsarok, 1946. július 20.
[44] Viharsarok, 1946. július 17., illetve hasonló esettel foglalkozik PA 20 f. 1. fcs. 4 öe.
[45] Viharsarok, 1946. június 12. A magyarországi szlovákság körében tapasztalható 1945 utáni megosztottságról: [] Lázár György (1985).
[46] Sloboda, 1946. augusztus 3.
[47] PA 19.f. 3.fcs. 7. öe., Viharsarok, 1946. július 31., Sloboda, 1946. augusztus 3.
[48] PA 19.f. 3.fcs. 7. öe.
[49] PA 19.f. 3.fcs. 7. öe.
[50] Viharsarok, 1946. július 27., augusztus 3., 28.
[51] Viharsarok, 1946. augusztus 14.
[52] Viharsarok, 1946. augusztus 14., 28., szeptember 7.
[53] PA 19.f. l.fcs. 5. öe.
[54] Sloboda, 1946. szeptember 1., 29., október 12., Viharsarok, 1946. október 9.
[55] Viharsarok, 1946. április 3.
[56] Balogh Sándor 1985.276-294. o. A második világháború utáni magyarországi polgári pártok politikai célkitűzéseiről: Izsák Lajos (1994).
[57] A Viharsarok első száma 1945. május 23-án jelent meg Békéscsabán. Az induló szám vezércikkében is (feltételezhetően Cseres Tibor) a Táncsics Mihály által alapított Munkások Lapját és az Áchim L. András nevével fémjelzett Parasztújságot vallotta szellemi elődjének.
[58] Viharsarok, 1946. április 13.
[59] Viharsarok, 1946. március 23.
[60] PA 19.f. 2. öe., továbbá az MKP hasonló szellemű állásfoglalását tükrözik PA 19.f. l.fcs. 3. öe., 19.f. 5. öe., 20.f. 1. öe.
[61] Viharsarok, 1946. március 30., illetve április 13.
[62] Viharsarok, 1946. április 24.
[63] Viharsarok, 1946. július 3.
[64] Viharsarok, 1946. augusztus 20.
[65] Sloboda, 1946. augusztus 25.
[66] Viharsarok, 1946. április 30.
[67] Viharsarok, 1946. június 1. (A békéscsabai N. B. már néhány nappal korábban is foglalkozott a lakosságcserével. A Viharsarok május 25-én közölte a 23. ülésen elhangzottakat „A népcserepropaganda vadhajtásai ellen tiltakozik a békéscsabai Nemzeti Bizottság” címmel.)
[68] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről 1988/89.
[69] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről 1988/89.
[70] Kovács Alajos 1936. 23-24. o.
[71] Fehér István 1988.111. o.
[72] Viharsarok, 1946. április 6., 27., május 11., 25., június 12., november 13., december 12. Továbbá Albert Gábor 1983. 123-127. o., illetve 300 éves együttélés (II. köt.) 235-248. o. foglalkoztak az alföldiek dunántúli letelepítésével.
[73] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről 1988/89.
[74] Ravasz Károly 1989. 42. o. A szerző rövid tanulmányában szintén érinti a jobboldali múlttal rendelkezők kitelepülésének kérdését, továbbá Vígh Károly 1993.137. o.
[75] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről 1988/89.
[76] Viharsarok, 1946. szeptember 11.
[77] Békés Megyei Népújság, 1987. február 28., Serédi János a Népújság munkatársa családi emlékek, elbeszélések alapján írta meg novelláját. (Az agitátor személyében nem nehéz felismerni Francisci lelkészt, aki már a háború előtt is főleg a tanyasiak lelki gondozásával foglalkozott.)
[78] Bellér Béla (1975), Tilkovszky Lóránt (1989,1998).
[79] Tilkovszky Lóránt 1989. 3-30. o. A dokumentumkötet bevezetőjében a két világháború közötti kormányok magyarosító politikáját emeli ki. A szlovák ajkú evangélikus gyülekezetben is ezekben az években (Békés és Csanád megyében) erősödött a kétnyelvűség.
[80] Párhuzamos vallomások a lakosságcseréről 1988/89.
[81] 6. táblázatj.FoTTás: Csehszlovák adatokBobák, Ján 1982.75. o. Magyar adatok ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/117.
[82] 5. melléklet. Szabó Károly 1981.1. köt. 250-253. o. A lakosságcsere-egyezmény értelmében „az áttelepülésre való jelentkezést kinyilváníthatja felesége és kiskorú gyermeke nevében a férj, illetve az apa”. (Pl. egy háromgenerációs család esetében: 70 éves nagymama, 50 éves férj, 45 éves felesége, 20,12, 10 éves gyermekek. 1. lap: 70 éves nagymama, 2. lap: 50 éves férj, 45 éves felesége, 10 és 12 éves kiskorú gyermekek, 3. lap: 20 éves nagykorú gyermek.) A hattagú családnak tehát összesen 3 db jelentkezési lapra volt szüksége. (Lásd jelentkezési lapok száma 8. táblázat.)
[83] Sloboda, 1946. június 9.
[84] Ravasz Károly 1989. 42. o.
[85] A földreform végrehajtása során Békés és Csanád megyében a felosztható terület hiánya következtében több ezer igényjogosult maradt föld nélkül. Mivel a statisztikákban a földművesek közé csak az ingatlanvagyonnal rendelkezők tartoztak, így a föld nélküli mezőgazdasági foglalkozásúakat a „napszámosokhoz” sorolták. Hasonlóképpen „napszámosként” könyvelhették el azokat a gazdacsaládból kitelepülő fiatal felnőtteket is, akik egyedül (szülők nélkül) jelentkeztek áttelepülésre. A legtöbb paraszti családban ugyanis, amíg élt a szülő, addig az ingatlan az ő nevén volt, és csak a halála után örökölték meg azt gyermekei. Nincs egyértelmű utalás arra, hogy az önálló jelentkezési lappal rendelkező kisbirtokos családban a mezőgazdaságból élő fiatal felnőtt (férfi vagy nő), aki szüleivel együtt akart kitelepülni, de nem volt saját ingatlanvagyona, melyik foglalkozási csoportban szerepelt, „napszámosként” vagy „háztartásbeliként” tartották számon.
[86] Így többek között az egyik összesítő ív (ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/l 17.) 131 orvos kitelepülési szándékát jelzi a békéscsabai körzetből. Egy 1935. évi kimutatás (Békéscsaba megyei város útmutatója és közérdekű címtára) szerint a városban akkor összesen 53 orvos volt. A csabai körzetből elköltöző 131 orvos megbénította volna Békés megye egészségügyi ellátását. A kitelepülő orvosok kérdésével sem a sajtó, sem pedig a Nemzeti Bizottság (BML XVIII. 36/1.) nem foglalkozott, tehát ez nem is lehetett valós probléma. (Legfeljebb csak néhány szlovák származású orvos készülhetett az áttelepülésre.)
[87] 7. táblázat. Forrás: ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/117.
[88] 8., 9., 10. táblázat. Forrás: TSK 2. köt. 494-497. o„ 518-519. o., 522-523. o., 546-549. o. TSK 3/a. köt. 59-60. o., 72-73. o., 114-115. o. A kitelepülésre jelentkezettek lélekszáma, ingatlanvagyona ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/117. A ténylegesen kitelepültek BML Fh. ír. XXIII. 201h./140. Kitelepítési jelentések alapján.
[89] BML-MÁK XXIV. 1/2. Néhány német családnevű, valószínűleg szlovák anyától származó kitelepülőt sorol fel a lista. Balogh Sándor (1975. 274. o.) arra az esetre utal, amikor a herényi svábok jelentkezését is tudomásul vették a CSÁB tagjai.
[90] A kitelepülésre jelentkezett kb. 2300 kis- és középparaszti család zöme minden bizonnyal földjének régi tulajdonosa volt. (Jóllehet 1945-46-ban nem egy szerencsés újgazdának is 8-15 kát. hold föld is jutott.)