A néhai kormányzó személye körül ma is élénk viták folynak - Érsekújvárban is. Nemrég került elő egy korabeli felvétel, amely azt sugallta, mintha Horthy Miklós Érsekújvárban járt volna 1938 őszén. Mint kiderült, a mozaik Horthyt ábrázoló része nem Érsekújvárban készült. Egy másik vitákat gerjesztő ok, hogy a szlovák történészek és közírók előszeretettel illesztik Horthy neve elé a "fasiszta" jelzőt.
O osobe niekdajśieho regenta sa i dnes vedú spory - a to j v Nových Zámkoch. Nedávno sa objavila dobová pohľadnica, z ktorej sa zdalo, že Miklós Horthy bol prítomný v Nových Zámkoch v novembri 1938. Ako vysvitlo, tento záber z mozaiky nepochádzal z Nových Zámkov.  Iná príčina sporov spočíva v takom miestnom úze, keď slovenská historiografia a publicistika s obľubou dopĺňa pred Horthyho meno slovko "fašista".

Képeslap Érsekújvárból 1938. novemberéből a visszacsatolás alkalmával rendezett ünnepségekről. Pohľadnica z novembra 1938 zobrazujúca oslavy späťpripojenia Nových Zámkov k Maďarsku

Néhány jellemző bejegyzés a Facebook közösségi hálón Érsekújvárból: "Fontos nemcsak a jövő szempontjából, hanem az elijesztés szempontjából is!" "Csak azt ne mond hogy a magyarok alatt jobb volt itt, mert mindjárt ... magamat" "Isten oltalmazzon minket, hogy még valamikor egy ilyen Hitler-imádó idejöjjön" "Nem kell hangot adni annak ha városunkat valamikor is  meglátogatta egy fasiszta bűnöző" "Igen ez egy figyelmeztetés az emberiség számára, hogy ez soha többé ne ismétlődjek meg", stb.
Niekoľko charakteristických zápisov na sociálnej sieti Facebook z Nových Zámkov
Végezetül közlünk egy kiváló elemzést a Horthy korszakról Borbándi Gyula tollából, amely az Új Látóhatár magyar emigráns folyóiratban jelent meg 1981-ben.
Na záver publikujeme vynikajúcu prácu "Anatómia Horthyho režimu" z pera Gyulu Borbándiho, ktorú uverejnil maďarský emigrantský časopis "Új Látóhatár" (Nové obzory) v r. 1981.

---

BORBÁNDI GYULA, A Horthy-rendszer anatómiája

Trianon hatása
A trianoni béke két és fél évtizedre eldöntötte Magyarország sorsát. Nemcsak azért, mert az Ausztriától elszakadt és teljes szuverenitását visszanyert új, független állam cselekvési lehetőségeit korlátok közé szorította, hanem azért is, mert az ország irányítóinak ürügyül szolgált, hogy reá hivatkozva, önös érdekeiknek megfelelő és a múltat sok tekintetben restauráló politikát kövessenek. A háború elvesztése, a háborús felelősségben való elmarasztalás (bár Magyarország szerepe inkább passzív volt, mint aktív) és az ország köré vont (közeli és távolabbi) ellenséges gyűrű meghatározták azt a külpolitikát, amelyet az egymást követő kormányok folytattak. Jóllehet, némely francia politikus részéről mutatkozott hajlandóság a trianoni béke majdani felülvizsgálatának megfontolására és Magyarországnak 1923-ban a Népszövetségbe történt felvétele, majd az általa nyújtott kölcsön a korábbi elszigetelődés lassú feloldását jelezte, mégis a Nagy-Britanniával és Franciaországgal való barátság, a háborúban győztes tábor felé való tájékozódás lehetőségei csekélyek voltak, nem
utolsósorban azért, mert a nyugati szövetség közép-európai pártfogoltjai, a kisantant államai érthető okokból mindent elkövettek, hogy Magyarország elszigetelődése állandósuljon, mozgási lehetősége továbbra is korlátozott maradjon és belső viszonyai se javuljanak meg. A környező államoknak nem volt érdekük, hogy Magyarország baráti viszonyba kerüljön nyugati szövetségeseikkel és olyan politikai arculatot mutasson, amely rokonszenvet ébreszthetett volna a demokratikus nemzeteknél. Ez volt a magyarázata diplomáciájuk magyarellenes vonásainak és vonakodásuknak, hogy a magyar demokratákat támogassák. A status quo megőrzésére irányuló nagy- és kisantant politika megnehezítette a magyar külpolitikai tájékozódás irányának szabad megválasztását és eleve kudarcra ítélt a status quo
megváltoztatására irányuló bármilyen „kísérletet" (pl. Habsburg-restaurációt).

A háborút követő magyar kormányok nemigen marasztalhatók el azért, amiért a Londonba és Párizsba vezető utak járhatatlanságát látva, azok felé közeledtek, akik a magyar sérelmek és törekvések iránt érdeklődést mutattak, vagy akik ugyancsak igazságtalanoknak és méltánytalanoknak érezték a háború utáni békeszerződéseket. Kritika e kormányokat legfeljebb azért illethetné, mert nem tudtak várni és a csalódások ellenére is kitartani a nyugati demokráciáknak a külpolitikai orientálódásban való elsőbbsége mellett. A Róma, majd Bécs és Berlin felé való közeledést kezdetben külpolitikai adottságok indokolták. Trianon jelentős szerepet játszott a nemzetközi partnerek megválasztásában és nem bizonyos, hogy egy eltérő belpolitikai rendszer más külpolitikát folytathatott volna, legalábbis a húszas években és a harmincas évek kezdetén. Az ország súlyos megcsonkítása, az emiatt érzett csalódás és megalázottság sok mindent megmagyarázott és érthetővé tett. Ennek tagadása a realizmus iránti érzéketlenség lenne. Lélektani okok fontos tényei a történelemnek és ugyanúgy kezelendők, mint a megfogható realitások. A trianoni döntés igazságtalan volta áthatotta az egész magyar társadalmat és egy békés revízió vágya (még ha esetleg megvalósulása a távoli jövőbe mutatott is) érthető reakció volt arra a méltánytalanságra, amely a magyar népet érte. A revízióra való törekvés ezért lényeges programpontja maradt minden kormánynak, és amelyik ezt törölte volna politikai céljai lajtsromából, azon nyomban megbukott volna.
Trianon viszont semmiképpen sem lehetett kellő ok arra, hogy felelős politikusok a megcsonkított országot csak amolyan provizóriumnak tekintsék és ezért társadalmának állapotával semmit vagy csak keveset törődjenek. Történelmi vétkük és mulasztásuk elsősorban az volt, hogy tekintetüket az elképzelt revízió által megnagyobbodott majdani Magyarországra vetették és közben nem látták a bajokkal és fogyatékosságokkal küzdő eleven és valóságos Magyarországot. A békediktátumot ürügynek használták fel arra, hogy semmit se tegyenek és mindent a maga elavult, időszerűtlen formájában őrizzenek meg. Az élő ország iránti érzéketlenség és a bénult tétlenség magyarázata az a hamis tudat volt, hogy a csonka országgal nem érdemes bíbelődni és az a hiú remény, hogy az elveszett részek belátható időn belül véglegesen visszatérhetnek.
Azok az energiák, amelyekre szükség lett volna a kis ország egészséges berendezkedésére és problémáinak megoldására, elfecsérlődtek üres revizionista szólamokra és olyan társadalmi akciókra, amelyek kilátástalansága és hiábavalósága kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Nemcsak kormányok, de jelentős politikai erők reakciós körök csapdájába estek, amelyeknek Trianon kedvező alkalomnak és mentségként szolgált arra, hogy hatalmukat és befolyásukat az ország egészségtelen társadalmi viszonyainak konzerválásával változatlanul fenntartsák. A Magyarországgal szemben elkövetett igazságtalanság tudata és a békés revízióban való hit motiválója és serkentője lehetett volna egy egészséges szerkezetű és demokrata szellemű társadalom megalkotásának. Kár, hogy ennek ellentétévé vált: indoknak, miért kell Magyarországot megtartani a Habsburgoktól örökölt állapotában és megóvni minden demokratikus reformtól, sőt még olyasmitől is megfosztva, amit a Monarchiában élvezett. E felfogást talán legjobban az a torz mondás jellemezte, hogy mi már csak azért sem lehetünk demokraták, mert az ellenségeink is azok.
Az 1919-től 1945-ig terjedő korszak másik jelentős tényezője az a kiábrándulás volt, amelyet az 1919-es proletárdiktatúra okozott. A hatalomra került kommunista vezetők képtelenek voltak a valóságot tudomásul venni, az egész népet kielégítő politikai programot megfogalmazni, maguk mögé erős társadalmi hátteret szervezni és a legsürgetőbb szociális reformokat megvalósítani. Ha erre mutattak is hajlandóságot, az intézkedések erősen elméleti jellegűek és a magyar viszonyoktól idegenek voltak. A gyengeségüket és tehetetlenségüket terrorral ellensúlyozták, ami rövid idő alatt végképpen ellenük fordította nemcsak a szocializmus iránt kezdetben megértést mutató középrétegeket — az 1918-as polgári forradalom egyik pillérét —, hanem a parasztságot és a munkásság jelentékeny hányadát is. A proletárdiktatúra megingatta sokak hitét a szocializmusban. Ürügyül szolgált a konzervatív és maradi irányzatnak, hogy a kommunizmussal együtt a szocializmust, a polgári forradalmat, a haladó gondolatot és a demokráciát is a vádlottak padjára ültesse. A proletárdiktatúra vétkeit és fogyatékosságait rávetítették a polgári forradalomra és mindazokra a politikai irányzatokra, amelyek az 1918-as átalakulást támogatták. így került az ellenforradalmi időszak uralkodó szemléletében azonos elbírálás alá a doktriner és erőszakos rendszerváltozás, a polgári átalakulás, a képviseleti demokrácia és minden társadalomátalakító szándék. A proletárdiktatúra a maga utópisztikus céljaival, az ügyek intézésében mutatott járatlanságával, türelmetlenségével és erőszakos eszközeivel gyanússá tett minden szocialista kezdeményezést. Félelmet keltett nemcsak az ellenfelek, de a potenciális szövetségesek körében is. Negatív hatása a későbbi eseményekre nem abban nyilávnult meg, mint némelyek állítják, hogy leverése bénultságot és kilátástalanságot okozott, hanem abban, hogy joggal és méltán élesztette a szocialista út járhatatlanságának tudatát. Ezért volt olyan gyenge visszhangja az országban minden szocialista programnak és ezért vert gyökeret a szocializmustól való félelem olyan rétegekben is, amelyeknek felszabadulást és szebb életet ígért. A két háború közötti korszakot a trianoni békén kívül a proletárdiktatúra következtében előállott csalódás is meghatározta, ha tehát felelősségről szólunk, akkor az uralkodó körök vakságával és önzésével együtt az országot ért igazságtalanságot és az 1919-es kommunista uralmat is meg kell említeni. Mert ez utóbbi kettő nagymértékben lehetővé tette a hamis tudatok táplálását és a lakosság megtévesztését. Az ország felelős vezetőinek módot és lehetőséget adott, hogy Trianonra és a proletárdiktatúrára való hivatkozással a reformokat elodázzák, másfelől a népet is kételkedővé tette, a vele szembeni igazságtalanság elkövetői, tehát a nyugati hatalmak és a szocializmus eszméi felé való tájékozódás meghozza-e azt az üdvösséget, amelyre vágyik.
Egy nép nem mindig a logika szabályai szerint és önnön érdekeit pontosan felismerve reagál a történelmi fordulatokra. Egyfelől sokszor képtelen a finom megkülönböztetésekre, másfelől hiányzik olykor a megfelelő tájékozottsága, hogy a javát szolgáló és nem kárát okozó megoldásokat válassza. Ezzel minden politikai gondolkodónak és vezetőnek számolnia kell. A lakosságban élő félelmek, szorongások, gyanakvások, hiedelmek épp olyan fontos tényezők, mint a külső materiális feltételek. A lélektani adottságok minden mással egyenértékű elemei a valóságnak. A társadalmi tényekhez tartoznak.
Ilyen ténye volt a két háború közötti Magyarországnak, hogy a nép a békediktátum határozatait öröknek elfogadni nem tudta és a határok majdani békés módosításának lehetőségében bizakodott. Másfelől elriasztotta a szocializmusnak az a változata, amelyet a proletárdiktatúra vezetői és örökösei kínáltak neki. Az félelmeket és nem reményeket keltett benne. Nem mintha a szocializmustól eleve idegenkedett volna, hanem azért, mert olyanok házaltak vele ismét, akik 1919-ben rosszul vizsgáztak.

Ilyen körülmények között a társadalom egészséges fejlődését és a többség javát szem előtt tartó reformmozgalmaknak arra kellett törekedniük, hogy megszűnjék Trianon bénító hatása minden demokratikus kezdeményezésre és a félelem attól, hogy minden társadalomátalakító szándék 1919-hez vezet. Azt kellett tudatosítaniuk, hogy az ország megcsonkításával nem állt meg az élet és a régi helyett az új, kis magyar államban kell gondolkodni. Trianon nem lehet akadálya annak, hogy Magyarországon begyógyuljanak a társadalmi sebek és minden polgárnak emberhez méltó élete lehessen. Határozott és megalapozott reformprogramra van szükség, amely eloszlatja a proletárdiktatúrától való félelmet, de ugyanakkor olyan társadalmi rend körvonalait tartalmazza, amely megfelel az össznemzeti érdekeknek, kielégíti a fejlődésben elmaradt osztályok és rétegek vágyait, szerencsés ötvözetét adja a polgári forradalmak szabadsággondolatának és a szocializmus társadalmi igazságigényének.

Keresztény-nemzeti rend

A két háború közötti Magyarország kereszténynek és nemzetinek nevezte magát. A keresztény jelzőnek azt kellett volna érzékeltetnie, hogy az ország felelős irányítói az Isten előtti egyenlőség és szociális igazság keresztény elveit kívánják politikájukban szem előtt tartani, a közéletben pedig a keresztény erkölcs normáit uralkodóvá tenni. A kereszténységgel azonban, mint másutt is, oly sok helyen, visszaéltek. A keresztény jelző ijesztő elértéktelenedésével volt dolgunk, nemegyszer a legkeresztényietlenebb magatartásokat álcázta. A kereszténység jogcím volt a felvilágosult, haladó, liberális, szocialista gondolatok üldözésére és ama gyanú felkeltésére, hogy e gondolatok hívei és terjesztői a kereszténység megsemmisítésére törekszenek. A világi javak és az előjogok védelmezői is a kereszténységre hivatkoztak, amikor hatalmukat és vagyonukat óvták, mondván, hogy Isten a magántulajdont szentségnek tekinti és az emberek közötti különbséget megengedi. A társadalomnak is az alá- és fölérendelésekre kell épülnie, akárcsak az egyháznak, amelyben a szigorú hierarchia amolyan isteni akarat. Önös érdekek védői nemegyszer az Istennel és a kereszténységgel hozakodtak elő, amikor alárendeltjeik méltányos elbánást, jogokat és nagyobb darab kenyeret követeltek. Voltak továbbá esetek, amikor a keresztény jelző nem jelentett mást, mint azt, hogy „nem zsidó". Abban a gondolatrendszerben, amelyben az 1918-as polgári forradalom és az 1919-es proletárdiktatúra „zsidó ügy" volt, az ellenforradalmi rendszer a maga, „keresztény"-ségével kérkedett, olykor önmagát csak elkülönítő, máskor ezen túlmenő szándékkal.

A „nemzeti" is elsősorban mint a „nemzetközi" ellentéte jelentkezett a keresztény-nemzeti vezetők tudatában; ezek elhatárolódását jelezte a felvilágosult, haladó, demokrata és szocialista irányzatok „nemzetközi"-ségétől. A liberális, szabadkőműves, szociáldemokrata és kommunista mozgalmak nemzetköziségére volt felelet a magyar ellenforradalmi rendszer nemzeti címkéje. Ismét minden mélyebb gondolati megalapozottság nélkül, erősen negatív jegyekkel, amiben a nemzeti hagyományok ápolását és a nemzeti törekvések megfogalmazására irányuló szándékot háttérbe szorította a nemzetköziség tagadásának üres szólama. A „nemzeti" jelleg mind erősebben azonosult a jobboldalisággal és a konzervativizmussal, ezeknek sajátítva ki azt a fogalmat, amelyre az egész társadalomnak volt joga és igénye.

A magyar ellenforradalom, bár volt benne restaurációs törekvés is, nem tekintette magát az 1918 előtti rendszer utódának és nem azt akarta folytatni, amit Tisza István abbahagyott, még ha voltak is politikai vezetők, pl. Bethlen István, akiknek gondolkodására és szemléletére erősen hatott az autokratikus elemekkel átszőtt, de alapjában véve konzervatív-liberális tiszaistváni kormányzási módszer. A korszak elejének főszereplói amolyan nemzeti újjászületést hirdettek, amelyben a régi társadalom, lehántva az előző korszak sok terhesnek vélt tartozékát, úgy „újul meg", hogy a nemzeti és keresztény köntösben a tekintélyi gondolkodás, az előjogokkal rendelkező és azokkal nem rendelkező rétegek szigorú elkülönítése, a vagyoni egyenlőtlenség, a társadalmi mozdulatlanság és a felülről adagolt demokrácia rendszere erősödik meg. Ezzel ez a rendszer elutasított magától minden közösséget az 1918 előtti liberális-konzervatív rendszerrel és következésképpen a háború előtti, alatti és utáni eseményekkel. Az azokért való felelősséget az 1918-19-es fordulat szereplőire hárította és önmaga nem mint valaminek a továbbvivője, hanem valami újnak az elkezdője jelentkezett. Az önmagáról rajzolt kép és a kormányzati koncepció hamarosan ellentétbe került a valósággal, mert a „nemzeti újjászületés" mégis csak a régi folytatásának bizonyult, csakhogy nem a Monarchia erényeit és vívmányait, vette át és őrizte meg, hanem hibáit és vétkeit, tehát a rendi gondolkodást, a rang- és címkórságot, a társadalmi egyenlőtlenséget és a szociális bajok iránti érzéketlenséget. Ezt restaurálta. A Monarchiában még többé-kevésbé érvényesülő demokratikus elveket és módszereket pedig a „megújulás" jegyében messzemenően visszaszorította.

Magyarország megszűnt európai hatalom lenni és régi közép-európai szerepe is erősen elhalványodott, az ellenforradalmi rezsim mégis úgy tett, mintha mi sem változott volna, a lakosságban azt az illúziót táplálta, hogy a csonka ország megmaradt rendező és irányító tényezőnek a középdélkelet-európai térségben. A szomszédos államokról meg nehezen tudta elképzelni, hogy a magyarok gyámkodása nélkül is megállnak a maguk lábán, és vezetőik képesek a népek érdekeinek megfelelő belső berendezkedést teremteni. A propaganda olyan látszatokat iparkodott kelteni, mintha az önrendelkezéshez jutott és testvéreikkel egyesülő hajdani kisebbségek a régi Magyarország után vágyakoznának és a Kárpát-medencéről mint ideális területi egységről ugyanúgy vélekednének, mint a magyarok, csak magyarellenes vezetőik és a való helyzetet nem ismerő nyugati körök ragaszkodnak a Trianonban meghúzott határokhoz.

Tekintélyi kormányzás

Az 1919-től 1945-ig terjedő időszakot tévedés volna szerves egységnek tekinteni, törés nélküli fejlődésvonalat húzni az ellenforradalom kezdetétől egészen a háború végéig. A dolgok túlságos leegyszerűsítése lenne nem észrevenni a hullámmozgást, amelyet a világpolitika magyarországi hatása és a belső erők váltakozó viszonya előidézett. Hiba volna egyenlőségi jeleket tenni az ellenforradalmi terror tobzódása, a bethleni konszolidáció. Gömbös álreformersége. Teleki és Kállay egyensúlyozása és a szélsőjobboldal hatalomra kerülése közé. Ezekben az évtizedekben egymástól kevésbé vagy jobban eltérő szakaszok követték egymást.
amelyekben nem volt mindig azonos a hatalom birtokosainak a magatartása és taktikázása a nemzetet érintő kérdésekben. A közszabadságok mértéke nem volt például azonos az ellenforradalom kezdetén, a húszas évek végén, a negyvenes évek elején vagy a háború utolsó hónapjaiban. A külpolitikai orientációban sem beszélhetünk azonos magatartásról például Gömbös és Kállay jdejében. A művelődési életben sem uralkodott azonos szellem például Klebelsberg és Hóman Bálint idejében. Az ellenforradalmi rendszert nem lehet tehát mindenben és mindenkor egységes képletnek felfogni. A differenciált kezelés ebben az esetben is indokolt.

Mégis volt néhány jegye, amely változatlan maradt két és fél évtizeden át és félreérthetetlenül megszabta ennek a rendszernek a jellegét. A még oly figyelemre méltó eltérések a kormányok programjában és a fordulatok az ország életében sem módosították a politikai rendszer alapvetően tekintélyi jellegét. A két háború közötti Magyarországon alaki parlamentarizmussal enyhített tekintélyuralom volt, amely olykor határozottabb, olykor elmosódottabb formát öltött. A tekintélyi jelleg elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a politikai döntésekben a népakaratot megtestesítő parlamentnél jelentősebb szerep jutott a központi hatalomnak, amelyet az államfő és a kormány személyesített meg, végrehajtó ereje a hadsereg, a közigazgatás és a közrendészet volt. A politikai szabadságok korlátozott volta, a sajátos választási rendszer és az igazgatási, rendészeti szerveknek biztosított különleges jogkör lehetővé tette, hogy az ország ugyan parlamenti demokráciával dicsekedhessek, a valóságban azonban — kisebb kivételektől eltekintve — az történjék, amit a kormány, vagy még pontosabban, azok a társadalmi és politikai erők akarnak, amelyek a kormányt uralomra segítették és hatalmon tartották. Ez a tekintélyi uralom úgy működött, hogy olykor módot nyújtott valóban demokratikus akaratmegnyilvánulásokra, de adott esetben a kemény kéz politikájára is. Különösen a második világháború kitörése után a központi hatalom, országos érdekre és a háborúra való hivatkozással, a parlamentáris rendszernek ugyan formális tiszteletben tartásával azt tehette, amit jónak látott. Emberi jogok hiányáról a mai értelemben abban az időben nemigen beszéltek, de Magyarországon napirenden voltak az olyan esetek, amelyeket ma az alapvető emberi jogok és szabadságok súlyos megsértésének tekintenénk, még ha a hatalom nem gyakorolta is az ember megalázásának és üldözésének azokat a módszereit, amelyeket különféle előjelű diktatúrák az elmúlt évtizedekben intézményesítettek.
A magyarországi kormányok nem voltak diktatórikus kormányok és nem voltak fasiszták sem, Szálasiét kivéve. A diktatúrához szükséges korlátlan hatalommal nem rendelkeztek és a fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszerektől megkülönbözteti őket az elmozdíthatatlan „vezér", a mindenkire kötelező egységes ideológia, a saját fegyveres testülettel rendelkező tömegpárt, a küldetéstudat és a „forradalmi" frazeológia hiánya. Ezek nélkül nincsen semmilyen diktatúra, sem fasiszta, sem más. Az 1945 előtti magyarországi kormányok közül ilyennek csak Szálasiét lehet nevezni. A fogalmakkal űz csúfot, aki a harmincas vagy negyvenes évekről szólva fasiszta Magyarországról vagy az akkori kormányok fasiszta jellegéről beszél. Az, hogy egyik vagy másik kormány, párt vagy politikus rokonszenvezett a német nemzetiszocializmussal vagy olasz fasizmussal, a korabeli szélsőjobboldali politikai szótár szavait és fordulatait használta, a nemzetiszocializmustól vagy fasizmustól ellesett külsőségeket utánzott, még nem meríti ki a fasizmus jellegét és nem teszi fasisztává az 1920 és 1944 ősze között hivatalban volt kormányokat.

Magyarországon 1944 őszéig nem fasizmus, hanem tekintélyi kormányzás volt, parlamenttel és más demokratikus intézményekkel enyhített központosított, inkább zártnak, mint nyitottnak nevezhető uralmi rendszer. A hatalmat erősen kézben tartotta egy határozott elvekkel rendelkező, de kizárólagosságra nem törekvő politikai garnitúra, amely különleges jogaival csak óvatosan élt, nem látott minden apró ellenzéki megmozdulásban létét fenyegető veszélyt és azért nem fordult erőszakhoz sem minden esetben. Előszeretettel folyamodott azonban olyan közigazgatási, választási, parlamenti fogásokhoz és mesterkedésekhez, amelyek révén többségét és politikájának érvényesülését biztosítani tudta.

A fő elv, amely a magyarországi uralkodó köröket és a befolyást gyakorló intézményeket irányította, az volt, hogy az állam vezetése az úgynevezett történelmi osztályok kiváltsága, következésképpen szó sem lehet a hatalom oly értelmű megosztásáról, hogy a vezetés kicsússzék e történelmi osztályok kezéből. A választások szabadságának korlátot szabott a meggyőződés, hogy a hatalmat csak az „államfenntartó" rétegek gyakorolhatják, akik a biztosítékai annak, hogy az ország keresztény és nemzeti marad. A hatalom birtokosai azt vallották, hogy a magyarországi fejlődés még nem érte el azt az érettségi fokot, hogy például a parasztság és a munkásság számarányának megfelelő mértékben vehesse ki részét az államügyek irányításából, a polgárság is csak korlátozásokkal részesedhetik benne. Az ország irányítása és a nemzetért való felelősség a nemesi magyarságot, tehát az arisztokráciát, a középnemesi, dzsentri birtokos osztályt, valamint a belőle fakadt és új erőkkel feltöltődött hivatalnoki, katonatiszti, értelmiségi réteget, az úgynevezett keresztény-nemzeti középosztályt illeti meg. Az ellenforradalmi rendszer különböző periódusaiban a hangsúly olykor az egyik, olykor a másik rétegre esett. Bethlen és Károlyi Gyula idejében inkább a főnemesi és nagybirtokos osztályra, a Gömbös utáni években inkább a hivatalnoki, katonatiszti és középosztályi rétegekre, de arra egyik sem gondolt, hogy a hatalmat az egész néppel ossza meg, legfeljebb arra mutatott némi hajlandóságot, hogy a birtokos parasztságot, a nagy- és a kispolgárságot tudomásul vegye. Ezt a koncepciót nagyjában elfogadta a tőkés réteg és a városi polgárság is, szervesen beleépülve az ellenforradalmi rendszerbe és megelégedve a neki juttatott politikai szereppel. Ez utóbbinál egyébként is többre tartotta évtizedek alatt kivívott előkelő gazdasági szerepét.

A tekintélyi államelv vezérelte azokat a pártokat, amelyek a két és fél évtized alatt a kormányokat állították. Különböző neveken, de azonos megfontolásokból kiindulva és azonos módszereket gyakorolva a magukat államalkotónak és nemzetfenntartónak hívő rétegeknek voltak a politikai képviselői. Hatalmuk huszonöt év alatt egyszer sem volt vitatott, mindig megtalálták a módját annak, hogy a választásokon biztos többséget kapjanak és az ellenzéket korlátok közé szorítsák. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, az Egységes Párt, a Nemzeti Egység Pártja és végül a Magyar Élet Pártja nem volt mai értelemben vett párt, csupán laza együttese azoknak a személyeknek és csoportoknak, akik és amelyek az iménti államelvet magukévá tették és a kormányt támogatták. Egységesek főként abban voltak, hogy a fennálló rend megmaradjon és változások legfeljebb ezen belül történhessenek. A kormánypártot elsősorban nem valamilyen ideológia, hanem a fennálló rendszerrel való érdekazonosság tartotta együtt. Ez mentesítette egyébként dogmatizmustól, fanatizmustól, kizárólagosságra való törekvéstől és erőszakba torkolló türelmetlenségtől. A nemzetfenntartó rétegek vezető szerepében való hit, az erősen tekintélyi és hierarchikus gondolkodás, a közjogi hagyományokhoz való ragaszkodás, minden mélyreható változástól való idegenkedés és a területi revizionizmus sokkal erősebb összetartó erőnek bizonyult bármilyen ideológiánál, még a keresztény világnézeti beállítottságnál is.

Amikor az európai politikában a fasizmus és a nemzetiszocializmus megjelent, a magyar kormánypártok — részben külpolitikai okokból is — inkább Mussolini mint Hitler mozgalmával rokonszenveztek. Az előbbit előkelőbbnek, a magyar „úri" mentalitáshoz közelebb állónak érezték, mint Hitler szeszélyes, durva, erőszakos, garázda, alapjában véve „lumpen-proletár"-pártját. A hitlerizmus a magyar uralkodó rétegeknek már azért sem lehetett rokonszenves, mert amolyan „bugris" mozgalomnak tekintették, amelyben szerintük az általuk lenézett munkás- és kispolgári elemek voltak a hangadók. A fasisztákhoz való vonzódást a magyar—olasz barátság, a hitleristákkal szembeni fenntartásokat pedig a német terjeszkedéstől való tudatalatti félelem is táplálta. A háború alatt ezek a különbségek elmosódtak, mert immár nem a rokonszenv vagy ellenszenv döntötte el a kapcsolatokat, hanem annak mérlegelése, hol és kitől várható a nagyobb haszon. Ez mindenképpen a hitleri Németország mellett szólt, nemcsak azért, mert Mussolini is Hitler csatlósává lett hanem azért is. mert Németország közvetlen szomszéddá válván, már nem is volt nagyon lehetséges a választás. A magyar kormánypárt mindennek ellenére Hitlernek csak habozó és megbízhatatlan szövetségese volt, de még ingatagabbá vált volna, ha nem érezte volna szükségét annak, hogy a szélsőjobb vitorláiból nemcsak a zsidóellenességgel, a balodal elleni fokozódó türelmetlenséggel, de az erősödő németbarátsággal és háborús részvétellel fogja ki a szelet. A szélsőjobboldal erős nyomás alatt tartotta a kormányt. Dolgát megkönnyítette az a körülmény, hogy Berlin is ebbe az irányba szorította a budapesti rezsimet és állandó zsarolásokkal csikarta ki magának a magyar szövetséges kitartó hűségét.

A szélsőjobboldal — a nemzeti szocialista pártok különböző változataival, kezdve a Salló János-féle Nemzeti Fronttól egészen Szálasi Hungarista Mozgalmáig — már nem egy konzervatív és erősen osztálytagozódású Magyarország képét melengette keblén, hanem egy új rend és hierarchia kialakítására törekedett, amelyben a tekintélyi elv diktatórikus elvvé fajul, a régi társadalmi tagozódást új váltja fel és a vezető erő immár nem az „arisztokrata-dzsentri-hivatalnoki" hármas, hanem a fasiszta-nemzetiszocialista mintájú tömegpárt, a maga vegyes társadalmi összetételével, de mindenképpen az alsóbb rétegek hatékony részvételével. Kétségtelen, hogy a magyar szélsőjobboldal is élvezett dzsentri-katonatiszti-hivatalnoki, általában középosztályi támogatást, de ezeknek a nemzetiszocializmus elvei alapján befolyásukat és szerepüket erősen meg kellett osztaniok a kispolgársággal, parasztsággal és mukássággal. Társadalmi összetételben a szélsőjobboldal demokratikusabb volt, mint a kormánypárt, mert olyanoknak is szereplési és érvényesülési lehetőséget biztosított akik a kormánypártban a társadalmi diszkrimináció következtében komoly befolyáshoz nem juthattak, másfelől viszont ez az érvényesülési lehetőség nem a képességnek és tudásnak ígért kifutási pályát, hanem a szájtépésnek, a fontoskodó műveletlenségnek, a civilizálatlan viselkedésnek, az üres szólamok pufogtatásának és a szociális demagógiának. A szélsőjobboldal a társadalmi immobilitás megszüntetését, a parasztság és munkásság problémáinak orvoslását, reformok végrehajtását ígérte, de a valóságos javulást kétségessé tette, hogy egyfelől az embereket mindenképpen elbizonytalanító és bennük új félelmeket keltő diktatúra, az erőszak, a türelmetlenség, az antiszemitizmus, a régi helyett új elnyomás veszedelmét keltette fel, másrészről nem rendelkezett olyan garnitúrával, amely azt a reményt ébreszthette volna, hogy a nemzet sorsa hozzáértő és szakavatott emberek kezébe kerül. A magyar szélsőjobboldal csak akkor rendelkezett valamelyes intellektuális háttérrel, amikor Imrédy és tábora hozzácsapódott.

Fontos szerepet játszott a kormánypárt és a szélsőjobboldal frazeológiájában a „szegedi gondolat". Hogy ez mit jelent pontosan senki sem fogalmazta meg, de az elnevezés használatából kiderült hogy tartalmi elemei között fellelhető volt a nemzeti megújhodásnak nevezett nacionalizmus, a fajelmélet, a demokráciával szembeni bizalmatlanság, a harcos antiliberalizmus és szocialistaellenesség. A harmincas és negyvenes években a kormánypárt a „szegedi gondolat"-ot annak bizonyítására használta fel, hogy a kor nemzetiszocialista és fasiszta követelményének már eleget tett, tehát Magyarországon egy ilyen átalakulás nem szükséges, mert 1919-ben Szegeden — elsőnek Európában! — már megtörtént. A szélsőjobboldal viszont a szegedi gondolatot a nemzetiszocializmus idegen mintái helyett mint magyar modellt népszerűsítette és mint a népi-nemzeti megújulás programjának maradéktalan megvalósítását sürgette. A háborús években a kormánypártoknak tehát a szegedi program hangoztatása igazolás és kibúvó volt a szélsőjobboldal viszont egy társadalomátalakítási program következetes befejezésére szóló felhívásnak tekintette.

A politikai színskálán a magát jobboldalinak nevező kormánypárttól a közép felé haladva több kisebb, részben katolikus, részben konzervatív, részben szabadelvű csoportot találtunk, amelyek a kormánypárttól abban különböztek, hogy körükben erősebb volt a katolikus egyházi befolyás, a közjogi és alkotmányjogi szemlélet az írott törvényekhez való ragaszkodás, a magas kultúra megbecsülése, a királypártiság, az angolszász-francia tájékozódás és a liberális hagyományok tisztelete. Ezek alapján idegenkedtek a kormány németbarátságától, helytelenítették a szélsőjobboldalnak tett engedményeket, aggasztotta őket a germán terjeszkedés, ellenezték a zsidótörvényeket és minden olyan intézkedést, amely a magyar alkotmányosság, az állampolgári egyenlőség, az európai magyar szerep sérelmének minősült. Ami a társadalmi kérdéseket illeti, ez az irányzat sem gondolkodott másképpen, mint a kormánypárt, és elfogadta a fennálló rendet szociális igazságtalanságaival és visszásságaival egyetemben. Csak kevesen — mint pl. Szekfű Gyula — mutattak komolyabb érdeklődést az úgynevezett nemzeti létkérdések és társadalmi problémák iránt. A csoportot inkább alkotmány- és közjogi kérdések érdekelték, kevésbé a társadalom állapota és jövője. Választásokon csak ritkán volt saját jelöltje, legtöbbször a kormánypártnak vagy az ellenzéki középpártoknak azoknak a jelöltjeit támogatta, akik szemléletükben és törekvéseikben közel álltak hozzá.

Az ellenzéki középpártok közül az 1930-ban alakult kisgazdapárt volt a legjelentősebb. Később a Bajcsy-Zsilinszky-féle Nemzeti Radikális Párt hajdani hívei is a kisgazdapártban találtak új politikai otthonra. A kormánypárthoz hasonlóan az sem rendelkezett pontosan meghatározott világnézeti programmal, és tagjai mind vallási és szemléleti hovatartozásukat mind társadalompolitikai elképzeléseiket illetően erősen megoszlottak. Együvé tartotta őket azonban a kormány politikájával való elégedetlenségük: a harmincas években elsősorban az agrárkérdések kezelése és a nyilas terjeszkedéssel szembeni elégtelen védekezés, a negyvenes években a külpolitikai tájékozódás és az állampolgári jogok megnyirbálása miatt. A kisgazdapárt társadalmi bázisa a falusi gazdatársadalom volt, elsősorban a kis- és középparasztok, akikhez később vidéki és budapesti polgári elemek csatlakoztak. A nagyparasztok megoszlottak a kormánypárt és a kisgazdapárt között. A városi nagypolgárság és értelmiség főleg a háború alatt kezdett a kisgazdapárt felé tájékozódni.

A városi polgári réteg szemléletét és érdekeit elsősorban a liberális irányzatok és pártok képviselték. Ide tartoztak az 1918 előtti szabadelvű politika folytatói, a magyar újliberalizmus hívei, a Kossuth-pártiak, az októbristák és polgári radikálisok. A háború kitörése után a különböző liberális pártok és csoportok tevékenysége főleg abban merült ki, hogy következetesen küzdöttek a németbarátság, az alkotmányosság és az állampolgári egyenlőség megsértése, a zsidótörvények és más megszorító intézkedések ellen.
A szociáldemokrata párt volt a magyar közélet igazi baloldala, mert jóllehet a liberális pártokat is baloldalinak nevezte a jobboldali szóhasználat, ezek azonban szemléletüket és társadalompolitikai programjukat tekintve inkább középpártok voltak. A szociáldemokraták a Bethlen Istvánnal kötött paktum alapján kapcsolódtak be ismét a parlamenti életbe. Ezt a megegyezést sok kritika érte, de a húszas évek elején realista megoldásnak látszott, hiszen igaz, hogy megfosztotta a szociáldemokráciát a falusi agitáció jogától, mégis módot és lehetőséget nyújtott neki, hogy a gyári munkások, a kisiparosok, kiskereskedők, magánalkalmazottak érdekeit a politikai életben képviselje és az ugyancsak szociáldemokrata irányítás alatt álló szakszervezetekkel egyetemben hatékony erőt vonultasson fel az országot irányító rétegekkel és azok érdekeinek képviselőivel szemben. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek eléggé fel nem becsülhető szolgálatot tettek a dolgozó emberek jogainak védelme, szociális helyzetének javítása, az állampolgári egyenlőség és a demokratikus elvek érvényesülése érdekében. Joggal büszkélkedhettek azzal, hogy a munkások túlnyomó többségét maguk mögött tudhatták. A szociáldemokrata szakszervezetek gyengítésére és megosztására irányuló kísérletek mind kudarcot vallottak. Részben a szociáldemokrácia követeléseinek és küzdelmének is tulajdonítható, hogy jelentős népjóléti intézmények születtek és Európában a legjobbak közé tartoztak.

Választások

A magyar országgyűlés a két háború közötti korszakban felsőházból (korábban főrendiház) és képviselőházból állott. Az utóbbinak 1941-ben 254 tagja volt, köztük a Habsburg-Lotharingiai család teljes korú tagjai, a latin és görög szertartású római katolikus egyháznagyok, a református, az evangélikus és az unitárius egyház püspökei, illetőleg főhivatalnokai, a budai görögkeleti püspök, a két koronaőr, a legfelső bíróságok vezetői és a koronaügyész, a honvédvezérkar főnöke és a tábornoki kar rangban legidősebb tagja, a Nemzeti Bank elnöke, az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke, az örökösjogú főrendi családok képviselői által választott felsőházi tagok (1941-ben szám szerint 38), a vármegyei és városi törvényhatóságok képviselői, szervezetek és intézmények (köztük az egyetemek és főiskolák) megbízottai, a kormányzó által élethossziglan kinevezett felsőházi tagok (1941-ben 54). Ennek a testületnek túlnyomó többsége meglehetősen hagyományhű, konzervatív és maradi volt. Sok reform és szociális törvénytervezet a felsőháznak az értetlenségén és ellenzésén bukott meg. A háború alatt viszont nehezebben volt megnyerhető a magyar alkotmánytól idegen és jogkorlátozó törvényjavaslatoknak, mint a képviselőház. A zsidókérdésben például mérséklőén hatott és bizonyos törvénykezési terveket már eleve meghiúsított.

A képviselőházat a nép választotta. A választójog azonban oly korlátozott volt. hogy a felnőtt lakosságnak csak egy része járulhatott az urnák elé és a különböző megszorítások révén a kormánypárt könnyűszerrel biztosította minden alkalommal az abszolút többséget. Az 1920-as választásokon a korhatár 24 év volt és a szavazás titkos, a lakosságnak 40 százaléka volt választójogosult. Az 1922-es választójogi rendelet a választási korhatárt 30 évben állapította meg, de 6 éves magyar állampolgárságot és más feltételek teljesítését követelte meg. A lakosság 30 százaléka választott. 1925-ben már 10 éves állampolgárság szükségeltetett, titkos szavazásra csak a törvényhatósági városokban került sor, másutt nyíltan szavaztak. Képviselőjelölt csak az lehetett, akit a választók 10 százaléka ajánlott; az ajánlási íveket legalább ezer választójogosultnak kellett aláírnia. Ennek következtében sok ellenzéki jelölt már eleve nem indulhatott és a kaució bevezetése révén a vagyontalanoknak nem volt esélyük. A lakosság 27 százaléka választhatott. A titkos választást csak az 1938-as választójogi törvény intézményesítette az egész országban, addig a vidéken mindenkinek a nyilvánosság előtt kellett leadnia szavazatát, ami az ellenzéki szavazók részéről nem kis öntudatot és bátorságot igényelt, hiszen tartaniok kellett a közigazgatási hatóságok, adóhivatalok, bankok bosszújától. 1938 óta a városban a férfiaknál 26 és a nőknél 30 év volt a választási korhatár, vidéken férfiaknál és a nőknél egyaránt 30 év, de a törvény 10 éves állampolgárságot, 6 éves egy helyben lakást és bizonyos iskolai végzettséget is előírt. Vidéken választókerületi egyéni jelöltekre és megyei listákra, Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban listákra szavaztak.

A magyarországi választásokat a húszas és harmincas években különféle visszaélések és erőszakoskodások jellemezték. Fontos szerep jutott ebben a csendörségnek, amely az alispánok, főszolgabírók kérésére beavatkozhatott a választási küzdelembe és a csendőrök a választási urnák mellől sem hiányoztak. Feladatuk az volt, hogy az ellenzéki szavazókat megfélemlítsék és az ingadozókat a kormánypárti jelölt melletti állásfoglalásra késztessék. Olykor csendőrség és ellenzéki választók között összetűzésekre került sor. 1927-ben Vácrátóton a csendőrség a tömegbe lőtt, mert kétszáz választó a szavazás idő előtti lezárása ellen tiltakozott. A sortűz után két halott és három sebesült maradt a főtéren. 1931-ben a csendőrség több ellenzéki gyülekezést (pl. Kunszentmártonban) szétzavart. 1935-ben Endrődön hét halottja volt a választók és a csendőrök összecsapásának. A kormányhatóságok más közigazgatási eszközöket is bevetettek, hogy saját jelöltjeik győzelmét kierőszakolják. De elég volt a csendőrök és rendőrök, a főszolgabírók és főjegyzők néma jelenléte is, hogy a nyíltan szavazó polgárokban félelmet és riadalmat keltsen. A választásoknak állandó kísérő jelenségei voltak az ellenzéki jelöltek panaszai, 1931-ben 22 visszaélési és csalási ügyet terjesztettek a bíróságok elé, ezek közül csak kettőben került sor főtárgyalásra. 1935-ben 37 panasz kézül 8 és 1939-ben 33 panasz közül 10 ügyében jutottak el a panasztevők a főtárgyalásig. A választójog kiterjesztése révén 1939-ben a lakosság 40 százaléka volt szavazásra jogosult. Az enyhítő paragrafusokat elsősorban a szélsőjobboldali ellenzék használta ki, aminek következtében 49 memzetiszocialista jutott be a képviselőházba. Rajtuk kívül 187 kormánypárti, 14 kisgazda, 5 liberális és 5 szociáldemokrata politikus szerzett mandátumot.

Mind a képviselőház, mind a felsőház engedelmes eszköze volt az erősen központosított kormányhatalomnak. Nagyobb ellenállást egyik sem tanúsított, kivéve néhány ritka esetet a háború alatt. A felsőházi törvény és a választójogi törvény megalkotásával a kormány már eleve biztosította, hogy a többség mind a két házban híveiből kerüljön ki és az ellenzék csak minimális lehetőségekhez jusson.

A kormányzó

A kormányzó a politikai erők küzdelmébe nemigen avatkozott be, alkalmi közvetítői szerepe elsősorban az irányító körök és személyek közötti nézeteltérések elsimításában nyilvánult meg. Horthy Miklós a vezető garnitúrában példátlan bizalmat élvezett és csak az arisztokrata családokban volt észlelhető vele szemben bizonyos fenntartás és idegenkedés, a gőgösebbek részéről középnemesi származása, a katolikusok részéről református vallása és a királypártiak részéről IV. Károly visszatérési kísérleteiben tanúsított magatartása miatt. A dzsentri, a hivatalnoki és katonatiszti rend azonban Horthy feltétlen hívének mutatkozott, hasonlóképpen a birtokos, tőkés-, merkantil csoportok, amelyek jónéven vették, hogy a szociális kérdések iránt semmilyen érdeklődést nem mutatott és a fennálló közállapotok konzerválásán munkálkodott. Horthy Miklós ebbéli szerepe eléggé negatív volt, hiszen szemléletét és törekvéseit tekintve egy kis uralkodó réteg érdekeit testesítette meg és semmi jelét sem adta annak, mintha ismerné az ország valódi állapotát és érdekelné a nemzet jövője. Csak a hatalom kategóriáiban tudott gondolkodni és a magyar múltból is inkább csak a külsőségeket értette és becsülte meg. A szellemi teljesítményekre egyáltalán nem figyelt fel. Aligha tekintette tehát az egész nép a maga vezetőjének, még ha ő szívesen tetszelgett is a nép apjának a szerepében. Közelférkőzni ehhez a néphez nem tudott és talán nem is akart. Patriarkális szellemet árasztott, a pátriárkák szellemi fölénye, bölcsessége és megértésre törekvő szándéka nélkül. Maga fölé emelkedett azonban a háború befejező szakaszában, amikor önnön múltjának hátat fordítva, sok németbarát hívének tanácsát elvetve, igyekezett az országot a háborúból kivezetni és a további pusztulástól megmenteni. Sok jelből ítélve nemcsak azért, hogy ezzel önmagát és rendszerét a jövőbe átmentse (aminek reális lehetőségében komolyan aligha hihetett), hanem hazafiúi felbuzdulásból és a dolgok józan megítéléséből. Hogy ez nem sikerült, semmit nem von le szándékának becsületességéből és történelmi jelentőségéből. Horthy Miklós megtestesítője volt a szemléletében konzervatív és magatartásában autokrata államférfiaknak, akik nem bíznak sem a parlamentben, sem a pártokban, sem a nép demokratikus akaratmegnyilvánulásában, ehelyett inkább önmagukban és a velük hasonlóan gondolkodók politikai bölcsességében, belátásában, szakmai hozzáértésében. Az ilyenek meggyőződése, hogy önnön tekintélyükkel a jót és hasznosat keresztül tudják vinni; a nép feletti patriarkális gyámkodás többet használ, mint a politikai harc. Távol áll tőlük a szociális demagógia és a terror. Az enyhe erőszakhoz akkor folyamodnak, ha ellenfeleik túlságosan megerősödnek (vagy erősnek hiszik őket), a demokráciának bizonyos fokú működését eltűrik, de csak addig, amíg hatalmukat nem fenyegeti. Az elégedetlen állampolgárokkal szemben szívesebben vonultatják fel az idegeket finoman őrlő hivatali bürokráciát, mint a politikai rendőrséget. Ilyen államférfi volt Horthy Miklós, kit éppen az említettek miatt igazságtalan és méltánytalan fasisztának nevezni. Rá és kormányzati rendszerére jobban illik az autokrata, mint a fasiszta jelző, márcsak azért is, mert a hitlerizmussal közöséget vállalni nem tudott, kormányzói működése alatt inkább visszaszorítására, mint bátorítására törekedett és a háború végén nyíltan szembefordult vele. A németekkel való szövetség neki nem a nácizmussal való szövetség volt. Aki Horthyt és rendszerét a fasizmussal azonosítja, az nem tudja, mi a fasizmus és nemzetiszocializmus, vagy pedig a fasizmust és a nemzetiszocializmust a valóságosnál ártalmatlanabbnak tünteti fel.

Neobarokk társadalom

A politikai élet és a kormányzati stílus híven tükrözte az ország társadalmi felépítését. Sok elemét a Monarchia hagyta örökségül az utódokra. Jóllehet, a magyar uralkodó réteg nem a Monarchia restaurálására gondolt, hanem egy általa elképzelt nemzeti megújuláson fáradozott, mégis sok mindent a magáévá tett a Monarchia hagyatékából. A kormányok, mint erre már utalás történt, ugyanolyan tekintélyi alapokon és módszerekkel kívántak kormányozni, mint Ferenc József idejében, a Monarchia kormányaival ellentétben olyan erősnek azonban nem érezték magukat, hogy szabadelvű és demokrata irányzatoknak kellő érvényesülési teret, kifejlődési lehetőségeket biztosítsanak. A társadalmi kérdések iránt vakok és velük szemben értetlenek voltak. Attól féltek, hogy egy új forradalom robbanhat ki, ha a szociális bajok napfényre kerülnek és általánosan ismertté válnak. Akik pedig ezt szorgalmazzák, azoknak valóban nem lehet más szándékuk, mint a lázítás és a felforgatás. Ettől a félelmétől vezetve és bizalmatlan lévén minden liberális, demokrata, szocialista szabadságeszménnyel szemben, a két háború közti keresztény-nemzeti uralom sokkal restriktívebbnek bizonyult, mint az első világháború előtti politikai rendszer. Az szélesebb körű közszabadságot biztosított és türelmesebb volt a vele nem egyező, vagy vele szemben fellépő irányokkal és mozgalmakkal szemben. 1920 tehát 1914-gyel szemben visszaesésnek számított.
Szekfű Gyula, a kor legjelentősebb magyar történésze, A harmadik nemzedék és ami utána következik" című könyvében találó jellemzését adja ennek az általa „neobarokkénak nevezett háború utáni társadalomnak. Abból indult ki, hogy a 19. században elkezdték a régi kultúrákat feleleveníti. Az építészet például a század második felében a klasszikus stílus utánzásában lelte kedvét. Szekfű szerint a huszadik század első magyar nemzedéke már ennek az utánzásnak és másolásnak a megrögzött szokásában nőtt fel. Feltűnő volt, hogy a húszas években készült mily sok épület viselte a barokk stílus jegyeit. E neobarokk építészetnek megfelelt a társadalom neobarokk szemlélete és viselkedése. A felső és a középrétegek gondolkodásában volt egy jó adag neheztelés a két forradalom miatt. Ennek következtében visszahatásként e forradalmak főszereplői népbarát szókészletére, bizonyos idegenkedés támadt a szegényebb rétegektől, távolságtartás velük szemben. Szembeszökő osztályöntudat ébredt fel még a felső és középrétegek megértőbb tagjaiban is. Ha ezek aztán a munkások és a parasztok érdekében tesznek is valamit — folytatta Szekfű —, az is amolyan barokk, előkelő, sajnálkozó és jótékonykodó módon történik. Ráadásul ezt a szemléletet sokan még eszményinek és követésre méltónak is tartják. A nemesség osztálytudata, amely a múlt század első felében még pozitív hatást gyakorolt, ez évszázad húszas és harmincas éveiben merő hatalmi eszközzé vált. ,Az úgynevezett úri társadalom — írta Szekfű — ily módon inkább csak abban különbözött a többi osztálytól, hogy uralkodni akart és az uralom eszközeit lehetőleg csak olyanok kezére bízta rá, akik az ő osztályöntudatát örökölték, vagy pedig sikerrel magukévá tették."

Az osztálytudat, a patriarkális szemlélet és a tekintélytisztelet jellemezte a középosztályt is, amelyről Szekfű ugyancsak érzékletes képet rajzol. A magát kereszténynek és nemzetinek nevező középosztály a városokba húzódott kisnemesekböl, hivatalnokokból, katonatisztekből állt. Ez az osztály sok olyan hatalmi eszköz kezelésében közreműködött, amellyel a felső, uralkodó réteg az országot kormányozta. A középosztály ennek révén tehát részese volt a parasztok és a munkások feletti uralomnak, nem követte azonban önnön sajátos érdekeit hanem a vezető rétegekét és mintegy azok malmára hajtotta a vizet. Az ország valódi urainak éppen úgy alá volt rendelve és ki volt szolgáltatva, mint a parasztok és a munkások. Élvezte azonban az ország irányításában való részvétel dicsőségét, kisebb előjogokat és kiváltságokat a széles tömegekkel szemben. Maga magát is nemzetfenntartó erőnek tekintette. Nemcsak az irányító rétegek nézeteit és törekvéseit vette át, de azok stílusát és szokásait is. Némely középosztálybeliek neofita buzgalma nemegyszer mosolyt és gúnyos sajnálkozást váltott ki az igazi főurakból. A középosztály többsége — akárcsak az arisztokrácia és a középnemesség — irtózott a társadalmi reformoktól, mert félt súlyának és szerepének gyengülésétől. Az alsóbb osztályokban keletkezett radikális és szocialista mozgalmakat ugyanolyan aggodalommal és szorongással szemlélte, mint a vagyonosok rétege.

Középosztály és polgárság Magyarországon nem volt azonos fogalom. A polgárság a városokban keletkezett és ide sorolták a kereskedőket iparosokat, magánalkalmazottakat, szabadfoglalkozású értelmiségieket. Antiszemita fertőzöttségű középosztályi körökben a „polgár" elnevezés egyenlő volt a „zsidó" megjelöléssel, azon az alapon, hogy a fővárosi és vidéki polgárság jelentős hányada valóban zsidó volt. Az antiszemita sajtó is sokszor ebben az értelemben használta a „polgár" szót és mint Vas István kitűnő visszaemlékezéseiből tudjuk, a budapesti zsidó polgári közegben élők is hajlottak a kettő rokonítására, persze, nem lebecsülő értelemben és szándékkal, hanem merőben csak arra való ösztönös utalással, hogy a két fogalom — polgárság és zsidóság — több helyütt nagyjában fedte egymást.
A magyar társadalom mozdulatlanságának volt a jele, hogy ezek az osztályok és rétegek egymástól elszigetelten éltek. Az arisztokraták, a katonatisztek, a magas hivatalnokok exkluzív köröket és társaságokat alkottak, amelyekbe bejutni alsóbb társadalmi rétegből származóknak igen nehéz volt akárcsak paraszt- vagy munkásszármazékoknak a bejutása a középosztályi társadalomba. A jómód és a képzettség sok kaput kinyitott, felemelkedési lehetőséget kínált, de valóságos integráció csak akkor jött létre, ha a beérkezett teljesen asszimilálódott, vagyis magáévá tette új közege eszményeit, gondolkodásmódját és szokásait.

A magyar főúri osztályban és a középosztályban csak a tekintély számított, azonban nem az, amelyet tudás és képesség szül, hanem amelynek alapja a „jó házból" való származás, a lehetőleg nemesi elődök, az előkelő iskolákban kapott nevelés, a társadalmi és állami hierarchiában élvezett magas állás, a birtok és a vágyon. A kiválasztottak címekkel, megszólítási formákkal, exkluzív társaságban, klubokban és kaszinókban való tagsággal különültek el a lakosság más rétegeitől. Ez az elkülönülés a ruházkodásban is jelentkezett. A legmagasabb állami tisztségek viselői és állások betöltői ünnepélyes alkalmakkor díszmagyart hordtak. Ezzel is kifejezésre juttatták, hogy egy kiváltságos rend tagjai, amit a társadalom hallgatólagosan tudomásul vett. A kiválasztottak szűk rétegébe nem tartozóknak eszükbe sem jutott, hogy ugyancsak ilyen öltözékekben pompázzanak, még ha lett is volna pénzük rá. Például egy díszmagyarba bújt mérnök vagy nagykereskedő nemcsak a „díszmagyarosok" között, de saját társasági körében is nevetség tárgya lett volna. Az volt az állami méltóságok és a főúri rend egyenruhája, és oda nem tartozók éppen úgy óvakodtak a díszmagyar viselésétől, mint a katonai egyenruháétól vagy egyházi talárétól. A díszmagyar nagyon festői volt de hordása a huszadik század harmadik, negyedik vagy ötödik évtizedében — és nemcsak kivételes alkalmakkor, hanem eléggé gyakran — elavult formákhoz és stílushoz való ragaszkodásról, következésképpen elmaradottságról tanúskodott. És ahogyan némelyek a hajdan volt öltözékeket, címeket és megszólításokat konzerválni igyekeztek, úgy őrizték és ápolták az idejétmúlt társadalmi eszméket és szerkezeteket, azzal együtt pedig az idegenkedést és elutasítást mindennel szemben, ami újnak és szokatlannak tetszett.

A magyar vezető réteg és a középosztály is abból a meggondolásból indult ki, őszintén hitt abban, hogy a régi nézetekhez és viselkedésformákhoz való ragaszkodásával sajátosan magyar erényeket és tulajdonságokat ment át a jövőbe. Úgy érezte, hogy a szlávok és germánok között élő magyarságnak tesz szolgálatot, ha a magyar különlegességeket megőrzi és ezzel is a dicső múltra való emlékezést ébren tartja. E hagyomány és örökség ápolásától azt remélte, hogy segíti megszilárdítani Magyarország helyét a világban és azzal, hogy nem engedi megszakadni a folytonosságot a történelmi Magyarország helyreállításához is közelebb visz. E vezető körökben sokan meggyőződéssel hittek abban, hogy valamilyen előre nem látható történelmi fordulat vagy akár csoda folytán a szentistváni Magyarország feltámad és e sajátosan magyarnak vélt külsőségek tartalmat kapnak. A régi Magyarország stílusához és szokásaihoz való hűség mögött az a remény munkálkodott hogy a trianoni igazságtalanságot a történelem jóváteszi és a megőrzött hagyományok révén törés nélküli új berendezkedésre kerülhet sor. Ez álom, ábránd, önámítás volt. Elgondolkoztató, hogy mégis miért tartott fogva oly sok embert Magyarországon és még olyanokat is, akik egyéb kérdésekben képesek voltak hűvösen, józanul, reálisan gondolkodni. És nem kevésbé elgondolkoztató, hogy még ma is vannak, akik ennek az illuzionista szemléletnek rabjai és a hajdani középosztály némely tagjaiban, valamint utódaikban mily makacsul tartja magát a valóság iránti érzéketlenség, az álmok kergetése és a csodavárás.

A magyar vezető rétegről megsemmisítő bírálatot mondott Németh László 1933-ban megjelent „Debreceni káté"-jában. Szerinte az akkori kormányzó réteg nem volt alkalmas a reá háruló feladatok elvégzésére. „Lehetnek használható tagjai — írta —, de az egész réteg, erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya; egyetlen mentsége, hogy ami ma felválthatná, semmivel sem különb. Ez a réteg magával hozta, ősein át még, az uralkodás tudományát, de nincs magasabb értelme uralkodásának. Tud sarkantyúzni, de nem tudja, merre nyargal. Jövőtlenné tette politikánkat s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét hogy az önuralomra példát szolgáltasson."

Vezetőinek avult szemlélete és fogyatékos képességei, egészségtelen társadalmi szerkezete, demokratikus hagyományok és intézmények gyengesége ellenére a két háború közötti Magyarország mégsem volt olyan sivár és reménytelen, mint ahogyan kritikusai észrevételeiből hihetni lehetne. Ok joggal a hibákra, mulasztásokra és fogyatékosságokra vetették tekintetüket. Az idő parancsa volt, hogy azokról kellett beszélni, nem a teljesítményekről és az eredményekről. Magyarország nem tudta ugyan a nyugati ipari és polgári államokkal szembeni társadalmi, gazdasági és politikai elmaradottságát behozni, de sok minden történt, hogy ez az elmaradottság csökkenjen és a magyar nemzet némely területen az idővel lépést tartson. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 1920 és 1945 között például a művelődés területén jelentős sikereket ért el. Nemcsak a nép általános kulturális színvonala emelkedett, de jelentős tudományos intézményekkel, virágzó irodalommal, tehetséges művészekkel, fejlett színházi és zenei élettel rendelkezett. Tudósok és művészek, főleg a két nagy zeneszerző. Bartók Béla és Kodály Zoltán külföldön is elismert és megbecsült munkát végeztek. Annak ellenére, hogy a kormány csak igen kis összeget juttatott népzenei kutatásokra, Bartók és Kodály vezetésével a magyar népzenekutatók csaknem az egész népdalkincset megmentették a feledéstől és pusztulástól. A szellem- és természettudományokban magyar tudósok eredményei nemzetközi figyelemben részesültek. A magyar tudománynak elismert rangja volt, annak ellenére, hogy a húszas években sok fiatal tehetségnek külföldre kellett távoznia, mert Magyarországon sem tanulni, sem kutatni, sem publikálni nem tudott. A gazdasági életet sem csupán a negatívumok jellemezték; a társadalombiztosítás példásnak számított Európában, a városok külső képe is előnyösen változott meg és Budapest a legszebb európai fővárosok közé emelkedett. Még a két háború közötti viszonyok oly éles bírálója is, mint Németh László, elismerte a korszak eredményeit és vívmányait. „Ne higgyék el — írta 1956. november elején —, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta."

---

Az Új Látóhatár felelős szerkesztőjének tanulmánya az 1981. évfolyam 2. számában jelent meg.

2012-07-28 21:53:01 komentator
no fasisti tu fasitov oslavuju. ze vam neni hanba. btw v madarsku by vam bolo lepsie, taketo nazory ako mate vy su tam na vzostupe.