Jómagam is visszatekintek, s egy-egy esetben bízom is abban, hogy nem volt haszontalan a fáradozás. Lássuk csak, mit is gondolok ilyen fogódzó pontnak. Természetesen a legkézenfekvőbb a csapatunk szempontjából visszatekinteni. Önmagában az, hogy egyre növekvő a létszám egy magyar közössági csapatban, ez már sikeres eredmény lehet. De lett egy ötödik darab, lett egy öt éves ünnep, egy olyan ünnep, melyre méltán büszke lehet (ne) minden város. Hiszen az öt év termésének bemutatása öt napon belül nem kis feladat, teljesítmény, siker. Nem önmagunkért tettük, nem is a sikerért, hanem azért, hogy megmutassuk, ha egy csapat-közösség hisz erejében, akkor bármire képes, olyanra is, amilyenre előtte még senki. Csak hinni kell az ügyben, hinni kell a kitűzött célokban, és ami a legfontosabb, hinni kell egymásban. 70 fiatal egy városnak talán nem olyan sok, de egy csapatnak már hatalmasnak számít. 70 fiatal 70 féle elképzelést jelent. S lám 70 fiatal együtt mozdulva 1 teljes héten keresztül felvette a keresztet, s megmutatta az érsekújvári magyar közösségnek, hogy összefogni érdemes.

Külön öröm számomra, hogy a 2010 es évben kialakult egyfajta együttgondolkodás a magyar kultúra és művelődés ügyeiben. Sikerült lefektetnünk az alapkövét az együttműködésnek a polgári társulássá alakuló KultúrKorzó keretein belül.

Büszke vagyok rá, hogy ott lehettem az alapkő-letételnél, s hogy ma is aktív szervezője vagyok a KultúrKorzónak, de nagy öröm számomra, hogy mára az alapítók gyakorlatilag kisebbségbe kerültek a társuláson belül, felkínálva elnökségi helyeket a szervezetben a becsatlakozó polgári társulásoknak. De ehez az kellett, hogy nyitottak legyünk minden felvételi kérelemre, hiszen társadalmi szervezet lett mára a KultúrKorzó, s olyan szintű a bizalom, mely akár a teljes kiszolgáltatottságba is taszíthatja alapítóit. Mert ha együtt szeretnénk valamit, ott nincs Én meg Te, ott már csak a MI-nek szabad lennie.

Sokat tettünk, sokat elértünk, de nem eleget. Az igazi családhoz otthon kell, az igazi összefogáshoz székház. Székház lenne is, csak azt elvették a magyar közösségtől, más lett a portás, eldugta a kulcsot. A portás ma önmaga kis klubjának tekinti a házat, minden magyar közösségi házát. Mert legyen annak a háznak bármi a neve, bárki a fenntartója, azt a házat nagyapáink nekünk építették fel. Az a ház a mienk, minden érsekújvári magyar háza, csak a jelenlegi fenntartó, az a fránya portás zár ajtót előttünk.  Így pedig a megosztás, a kirekesztés, a múlt háza lett a MI házunk. Amennyiben így folytatódik, maga a ház is csak egy emlék lesz majd a portásával együtt, mert azzal az önzéssel, amivel azt most kezeli, elveszik előbb a téglát összetartó szellem és kötőanyag, majd pedig maga a tégla is.

Világos és egyértelmű tehát a feladatunk az új esztendőre. Vagy portást kell cserélni, vagy tényleg nincs értelme semminemű fáradozásunknak, hiszen minden igyekezet csak ideiglenes és rövidtávú hatással lesz megmaradásunkra. Otthon nélkül rövid időn belül minden odavész: a kultúra is, mely magyarul szólít meg, az iskola is, ahol magyar verset tanítanak, a szellem is, a tégla is, minden. S marad majd a nagy magyar SEMMI, a nagy magyar ÖNZÉS, melynek aztán már nem is kell magyarul szólnia, mert akkor már nem lesz kihez.

Stugel Tibor