1956-ban a regényről a magyar lapokban több pozitív kicsengésű kritika is megjelent.
Örkény István kritikája (Szabad Föld, 1956. június 7.)
Juhász János Pókhálóban cím alatt vaskos kötetet írt Masaryk és Beneš Csehszlovákiájának első tíz esztendejéről. Műfaját tekintve regényes pamfletnek nevezhetnénk ezt az érdekes kísérletet, Juhásznak azonban bár kitűnő szatírai érzéke van, nagyon kevés a regényírói készsége. Meseszövése erőltetett, könyvének szerkezete csupa aránytalanság, hol agyonbeszél egynémely jelentéktelen részletet, hol pedig az olvasó képzeletére bízza a legfontosabb jelenetek kibontását. Hősei csak addig elevenek, amíg torzképek, mihelyt „regényes” vonásokkal még élőbekké próbálja őket tenni, elfolyatja a vérüket.
Főhőse, dr. Jaroslav Chudý a semmiből lesz valaki, úgyszólván varázsütésre. Ez az üresfejű és üres szívű figura kitűnő szatírai típusa a politikai törtetőnek, el is hisszük, hogy két hét alatt milliomos, két hónap alatt országgyűlési képviselő, s a miniszterelnök leendő veje lesz belőle. Már jelentős „közéleti szereplője” Csehszlovákiának, s még mindig nem tudta megtanulni azt, amire a legtöbb fáradságot fordította: a monokliviselést. A feladat nehezét jól oldja meg Juhász: amikor azonban nekifog a könnyebb résznek, cserbenhagyja a tudománya. Jaroslav és Jarmila egyszerű szerelmi regényét már nem tudja hitelesen tovább bonyolítani. Hősei csak külön-külön mozognak, mint a csillagok, egymástól független pályáikon, mert ami őket összekötné, szerelmüket, a barátságot, a féltékenységet vagy a részvétet Juhász nem képes megeleveníteni.
Könyvének azonban nem ez az érdekessége, hanem az, ami jól sikerült szatíra. Nem lehet kacagás nélkül végigolvasni a Hlinka-párt választási előkészületeit, egy népgyűlés leírását, Chudoba szenátor gyémántcsempészését vagy a pöstyéni fürdőzők intimitásait. Juhász e korszak „kulisszatitkait” kiválóan ismeri, óriási tárgyi anyag birtokosa, a történelmi eseményektől a kávéházi pletykákig, az ország gazdasági kérdéseitől a miniszterek hálószobatitkaiig mindent tud. Ennek az anyaggazdagságnak köszönhető, hogy a könyvnek ellenállhatatlan a sodrása, olyannyira, hogy az írót is elragadja, s a közlés mámorában néha elfelejti megmagyarázni, hogy kik azok a „magyarónok”, mik is a maradékbirtokok és kicsoda Masaryk Honzo. Az ilyen homályos foltok azonban ritkák: az olvasó egészében teljes képet kap a minap alakult ország gazdasági és politikai életéről.
Persze ez a kép: torzkép. Méghozzá mai szemmel látott torzkép, s ez némiképp csorbítja a történelmi igazságot. Ez a beneši ország csupa korrupció, csupa bürokrácia, csupa semmittevés. Egy-két kivétellel minden közéleti szereplője erkölcsi szörnyszülött. Mindez persze – a szatíra törvényei szerint – teljesen helyénvaló, de a polgári demokratikus Csehszlovákiának, kiváltképp a Horthy-rendszerrel összevetve, a bűnei mellett az erényei is észrevehetők voltak: kár, hogy ezeket a vonásait az író nem érzékelteti.
Juhász stílusa mozgalmas és elven, ami jól összevág mondanivalójának bőségével, s még olvasmányosabbá teszi ezt az eseményekben gazdag könyvet. Az olvasót azonban meg-megakasztják a nyelvi botlások, azok a fájdalmas magyartalanságok, melyek pedig egy kis gonddal és figyelemmel elkerülhetőek lettek volna.
1956. június 27-én a pozsonyi magyar főkonzul levelet ír a budapesti külügyminisztériumba Augustín Michalička elvtárssal folytatott beszélgetéséről, amelyben az a könyvet szlovákellenesnek minősítette. Augustín Michalička a szlovák kommunista párt központi bizottságának ideológiai titkára volt abban az időben. A helyzet iróniája, hogy Michalička 1945 elött a Hlinka-féle szlovák néppárt ("ludák fasiszta párt") tagja volt. A levélből kitetszik, hogy ismerte a szerző kilétét (azt is, hogy Hvozdík a húszas években a Hlinka párt parlamenti képviselője volt) bár ennek ellenkezőjét állította.
1956. július 2-án Csanda Sándor kritikája jelenik meg az ÚjSzó-ban. Véletlen egybeesésről van e szó csupán, vagy ez a cikk a "Bacílek elvtárs megvizsgáltatja a könyvet" mondat kivitelezése volt - nem tudni. A magyar fél azonban (tudomásunk szerint) nem rendelkezett a cikken kívül más - a szlovák álláspontot ismertető- dokumentummal.
A külügyminisztérium a szlovák panaszt július 4-én a kulturális minisztériumba továbbította. A külügyminisztérium e levélben a Csanda anyag alapján minősíti a könyvet és javasolja, hogy hasonló hangnemű kritika jelenjen meg a magyar sajtóban is.
A kulturális minisztérium megkeresésére a Kiadói Föigazgatóság 1956. július 30-i levelében ismertette, mennyire körültekintöen járt el a könyv megjelentetésénél. Ugyanakkor sajnálatát fejezi ki, hogy a könyv sérti a szlovák elvtársak érzékenységét.
Az alábbi dokumentumból kitűnik, hogy a Kiadói Főigazgatóság végül is megkapta a Csanda-féle cikket tartalmazó ÚjSzó egy példányát.
Itt megszakadt a ügyintézés, a magyar kormányszerveknek 1956 októberében már valószínüleg más - irodalmon kívüli - gondokkal kellett szembenézniük...
2007-ben a pozsonyi Madách könyvkiadó az eredeti kiadás után 50 évvel újra megjelentette a regényt, ill. annak enyhén rövidített változatát.
Az irodalmi szemle 2008. évfolyamának első számában az újrakiadásban döntő szerepet vállaló Juhász Dósa János tollából egy alapos ismertetés (a kötetben is utószó-ként szereplő szöveg) látott napvilágot.
Juhász János Pókhálóban c. regénye ismét felbukkant a feledés homályából Cseh/szlovák (anti)hősök egy magyar regényben
1956 késő tavaszán a budapesti Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent egy vaskos, ötszáz oldalas regény Pókhálóban címmel egy bizonyos Juhász János tollából (szerkesztette Kónya Sándorné, a címlap Szűr-Szabó József munkája).
A kötet 4000 példányából 600 Szlovákiába is eljutott. Hogy eljutott, bizonyítja az is, hogy Csanda Sándor irodalomtörténész az Új Szóban (1956. július 2., 5. oldal) hosszú recenziót közölt róla. De a szálak itt megszakadnak, a regényt több évtizedes csend követi, bár vannak olyan hazai irodalmárok, mint Lacza Tihamér, Duba Gyula vagy Tóth László, akik ismerik. Ez utóbbi az egyik legjobb szlovákiai magyar regénynek tartja. Valamikor a nyolcvanas évek végén az Új Szó egy rövid írásában említést tesz a regény létezéséről, de se előtte, se utána egyetlen szlovákiai magyar irodalomtörténeti munka sem tud róla. Az 1995-ben megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona még nem tud róla, s magát a szerzőt sem ismeri. A tíz évvel később kiadott javított és bővített kiadás viszont már szócikkben ismerteti, mely szerint „az ötszáz oldalas regény lényegében szatirikus emlékirat, melyből képet alkothatunk a Csehszlovák Köztársaság politikai krémjének életéről, viselt dolgairól, szánalmas politikai és hatalmi visszaéléseiről is”. (Fónod Zoltán) Ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy a regény nyelvezete ma már nehézkesnek tűnik, és a szerző számára nem mentség az sem, hogy megoldásaiban a szlovák prózairodalom mestere, Janko Jesenský Demokraták c. regénye volt a minta.
E sorok szerzője teljesen véletlenül bukkant a műre egy kassai antikváriumban, s a névegyezés miatt kezdett el vele foglalkozni, de a részletes kutatás ellenére is még mindig rengeteg a kérdőjel és a homály mind a szerző pályájával, mind a regénnyel kapcsolatban.
Juhász János vagyis Ján Hvozdík (egyes helyeken Hvozdzík) nem volt ismeretlen az első Csehszlovák Köztársaságban. Amennyire regényes a Pókhálóban című regény története, annyira regényes magának a szerzőnek az élete is, s bizony az általam előkerített négy életrajzi forrás nagyon sok helyen nem egyezik. Az bizonyosnak tetszik, hogy Ján Hvozdík 1888. március 31-én született (a Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után c. kiadványban 1886-os évszámot találunk) a Zemplén megyei Parnóban (Parchovany), ahol (véletlen egyezésként?) egyébként a jelenlegi polgármestert is Ján Hvozdíknak hívják. 1907-ben érettségizik a kassai premontrei gimnáziumban (ekkor veszi fel a Juhász nevet is, s csak találgathatunk Hvozdík nemzetiségét illetően is), majd ugyanennél a rendnél teológiahallgatóként novícius két évig. 1908-ban beiratkozik a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol magyar és szláv nyelvek szakon végzett 1912-ben. 1913-ban latin nyelvből is államvizsgázik. Az év szeptemberétől (vagy csak 1919-től?) egészen 1938-ig (megint más források szerint 1940-ig) középiskolai tanár. Előbb a kassai magyar gimnáziumban tanít, majd 1935-ben családjával együtt Pozsonyba költözik. Tanári munkássága mellett komoly politikai aktivitást is kifejt, amit azzal tetéz meg, hogy az 1925. november 15-i választásokon a Hlinka Szlovák Néppárt színeiben bejut a prágai parlamentbe (a huszonhárom tagú frakcióban Hvozdík mellett ott ül Jozef Tiso és Vojtech Tuka is), s fontos szerepe volt abban, hogy pártja tagja lesz az ún. úri koalíciónak, ő pedig Vojtech Tuka radikális szárnyához csatlakozik, s Tukával együtt kezdeményezi a koalícióból való távozást. Az ún. Tuka-per után Hlinka a kilépés mellett döntött. Erről a perről tudni kell, hogy Tuka a Slovák c. napilap 1928. január elsejei számában közzétette a A Turócszentmártoni Deklaráció tizedik évében című cikkét, amelyben a deklaráció azon titkos záradékára hivatkozott, amely szerint a szlovákok csak tízéves, ún. próbaidős házasságot kötöttek a csehekkel, és ez 1928 októberében lejár. Tuka ellen bírósági per indult, amelyben hazaárulással és Magyarország érdekében végzett kémkedéssel vádolták meg, s 15 évi börtönbüntetésre ítélték. Ekkoriban lapot is szerkeszt, az Autonómiát, amely szlovák megítélések szerint irredenta és fasiszta szellemiséget követ, kommunista- és csehellenes hangot üt meg. De rendszeresen publikál a Slovenská pravda c. kiadványban is. Az 1935-ös választások után otthagyja Hlinkát, s átlép az agrárpártba, de ekkor már nem aktív tagja a politikai közéletnek. A harmincas évek végén (újabb kérdőjel) Magyarországra költözik, Mayer Judit szerint, akinek a tanára volt Pozsonyban, egy furcsa szerelmi affér miatt hagyja el Pozsonyt, s feleségével (Huzella Erzsébet) és két lányukkal erdélyi birtokukon telepszenek meg. Szlovák források szerint (Slovenský biografický slovník, II. zväzok, Matica slovenská, Martin, 1987) Horthy politikájának lelkes támogatója lesz, az mindenesetre tény, hogy Magyarországon éli meg a második világháború végét. Fónod Zoltán szerint (A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona, Madách Posonium, 2005) a szlovák állam idején Pozsonyban él, de ez valószínűleg téves információ. Hogy mi történt ezután, az már talán mindörökre rejtély marad. Egyes információk szerint (ezt Turczel Lajos is megerősítette) teljesen elszegényedik, és cigarettacsempészésből próbálja meg fenntartani magát, mások szerint fordításból él. A Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után c. kiadvány szócikkírója úgy tudja, hogy 1949-ben Budapestre költözik, ahol fordítóként tevékenykedik, de se komoly megrendelést, se nyugdíjat nem kap. Nem tudjuk azt sem, hogy mikor és hogyan kerül Ausztriába. Az életrajzi szócikkek abban egységesen megegyeznek, hogy 1956-ban halt meg Bécsben, Deák Ernő Bécsben élő történész közlése szerint viszont még évekkel később is él és vidéken tanít. De ennél többet ő se tudott kideríteni.
A politikai-közéleti cikkei mellett a több nyelven is kitűnően beszélő Hvozdík 1933-ban vaskos magyar–szlovák, 1937-ben szlovák–magyar szótárt (Zovrubný slovník slovensko-maďarský a maďarsko-slovenský) állít össze, amelyet szakemberek máig a legjobbnak tartanak, s amely a köznyelvi változat mellett nyelvjárásbeli szavakat is tartalmaz. De írt latin olvasó- és gyakorlókönyvet, adótanácsadót és lefordított egy sertéste-nyésztési kézikönyvet is. Azt, hogy a Pókhálóban c. regényt mikor írta, nem tudjuk. A könyv 1956 tavaszán került a Szépirodalmi Kiadóba, s talán az akkori forró belpolitikai viszonyok (hisz alig pár hónappal vagyunk a forradalmi események előtt) tették lehetővé, hogy a regény megjelenhetett, ráadásul a szerkesztő (Kónya Sándorné) se vesződött sokat vele. Erre utal, hogy rengeteg pongyolaság, magyartalanság maradt a megjelent változatban, s a helységnevek furcsa írásmódját sem lehet mással magyarázni. Budapestet azért nem kényszerítették a csehszlovák hatóságok arra, hogy Prágát folyamatosan Prahának tüntesse fel, ahogy megesik ez a regény lapjain, de a többi helységnév és személynév írása is meglehetősen következetlen.
Magyarországon a kötet gyorsan elfogyott, s a kritika is többnyire kedvezően fogadta. A Könyvtáros c. lapban (390. oldal) Gera György, a Tiszatájban (196–198. oldal) Vajtai István, a Csillag 1956/5-ös számában Czibor János, a Kortárs 1958-as évfolyamában (1644–1645. oldal) Szalatnai Rezső, míg a Szabad Föld 1956. június 7-i számában Örkény István méltatja a regényt. (Örkény szellemes méltatását teljes egészében közöljük.) De ők is csak találgat(hat)nak, hogy ki is lehet a szerző. Egyedül Csanda Sándor azonosítja, később Turczel Lajos egy személyes beszélgetésünk alkalmával „feltételezi”, hogy Hvozdík lehet a Pókhálóban szerzője. Csanda Sándor szerint a regény erősen problematikus alkotás, s értékei ellenére sem alkalmas arra, hogy az olvasó hiteles képet nyerjen belőle az első Csehszlovák Köztársaságban egymással szemben álló erőkről, az állam politikai életéről. Csanda főleg azt hiányolja Juhász regényéből, hogy az minden ellenszenve ellenére is nosztalgikusan, már-már teljesen megbocsátó hangnemben ír az általa fasiszta politikusnak tartott Andrej Hlinkáról. Csanda a kor értékrendjének megfelelően a haladó szocialista eszmeiség hiányát is számon kéri a regényen (ezt szinte kivétel nélkül minden kritika megteszi), s végső soron Janko Jesenský Demokraták c. regényével állítja párhuzamba, s megállapítja, hogy „Juhász János nemcsak ugyanazt a regényt írta meg, amit Jesenský, hanem a burzsoá társadalmat kigúnyoló, de azt gyakran belülről szemlélő módszere is csaknem teljesen azonos Jesenskýével”. (Új Szó, lásd. feljebb)
A Pókhálóban kétségtelenül szatirikus emlékirat, amelyre Jesenský mellett hatással lehetett Jókai Mór is. Ha megvizsgáljuk az Egy magyar nábob c. regényt, nem lehet nem észrevenni, hogy Juhász hasonló írói módszerekkel (ez még akkor is igaz, ha Jókai nem akar cinikus lenni, de figyelmesen elolvasva a regényt, ott is megtaláljuk az úri osztály, a dzsentri karikatúráját – lásd: Kárpáthy Abellino, de akár a lányait áruba bocsátó Mayerné figurájában is) ábrázolja a saját (vagy egy éppen alig elmúlt kort), mint tette ezt Jókai, amikor pár éves rálátással megírja a magyar reformkor regényes történetét. Ahogy abban is előfordulnak valós, álnéven szereplő és fiktív figurák, Juhász is így keres magának regényhősöket. Mivel 1925–29 között parlamenti képviselő volt, csak egy kis megfigyelőképesség kellett ahhoz, hogy parlamenti képviselőtársait papírra vesse. Juhász pedig a regény alapján remek megfigyelő. De azt, hogy ki miért került ebbe vagy abba a csoportba, talán csak ő maga tudta volna elárulni. Miért szerepel az államalapító Masaryk és fia, vagy a regény kulcsfigurájának számító Eduard Beneš és Andrej Hlinka a saját nevén, miért talál álnevet Antonín Švehla miniszterelnöknek, akit Bohatý néven szerepeltet, vagy a Beneš jobbkezének számító Františka Zemínová képviselőasszonynak, akinek a beszédes Houbačková nevet adja. De ugyanígy jár el Štefan Onderčo kanonokkal, Hlinka kelet-szlovákiai korifeusával, akiből a regény lapjain Ondrisko lesz, vagy Stodola Kornéllal, a gátlástalan szélhámossal, 40 nagyvállalat tantiem szopó vámpírjával, akiből Chudoba Milán lesz. Valamennyi remekül megírt karikatúra.
Ahogy Jókainál, Juhásznál is megjelenik a romantikus, talpig úriember, aki úgy kerül a velejéig rohadt, korrupt parlamenti képviselők és állami tisztségviselők társaságába, mint elefánt a porcelánboltba. Ő pedig nem más, mint Varga János, a keleti végekről érkező parasztgazda, aki mindenben az ellentéte a már menthetetlennek számító, csak a saját előmenetelével törődő úri brancsnak. Ez a Varga János, akit nevezhetnénk akár Berend Iván kései alteregójának is, de akár Juhász Jánosnak is, csak azért vállalja el a parlamenti képviselői posztot, hogy ezzel is segítse az akkor is messze elmaradott keleti végeket. A kísérlet természetesen megbukik, s Varga bajusz- és fejvesztve menekül Prágából, hogy ismét disznai és lovai között próbáljon feledést találni. Nem tudom megítélni, hogy igaza van-e Örkény Istvánnak, aki szerint kár, hogy a Horthy-rendszerrel szemben jóval demokratikusabb Masaryk- és Beneš-féle Csehszlovák Köztársaságban Juhász nem talált erényeket, sőt szinte minden szereplője szörnyszülött. Izgalmas játék lesz összehasonlítani (persze, ha lesznek) a most megjelenő kritikákat a korabeli recenziókkal, hiszen lehet, hogy az akkori kritikák tárgya erény lesz, s az akkor megdicsértek ma komoly támadásoknak lesznek kitéve. Gondolok itt főleg egyes, ma sztárként és jobbára törvénnyel tisztelt (Masaryk, Beneš, Hlinka) politikusok megítélésére.
De ha már a neveknél tartunk, a regény több figurájának már a neve is komoly jelentéstartalommal bír. Nem véletlenül nevezi Bohatýnak (gazdag) Švehla miniszterelnököt, a prágai parlament talán egyetlen, általa szeretetre méltónak ítélt figuráját, s a vele szemben álló, alig kétéves tanulmányai után a csúcsra járatott, üresfejű ficsúrt Chudýnak (szegény). Ezt a játékot játssza el a pöstyéni fürdő tulajdonosával is, aki a regényben a Sommer (nyár) nevet kapja, míg a valóságban a pöstényi fürdő alapítója és világhírnevének megalapozója Winter (tél) Lajos volt. Nem sok jó szót veszteget a prágai parlamentben működő magyar politikusokra sem, idézzünk fel csak egy jellemző részletet: („– Fiacskáim! Szeressétek egymást! – süvített a jó hangulatba Szüllő Géza éles, magas tenorja, hogy valamit megint tegyen a magyar kisebbségért, mire az egész Tisztelt Ház harsogó kacajban tört ki.”) De vigyázzunk a regényben szereplő történelmi(etlen) adatokkal is. Az sem biztos ugyanis, hogy a regény a húszas évek második felében játszódik, amikor maga is képviselő volt, de mivel Juhász ügyesen összekeveri a szálakat, így nem érdemes készpénznek venni a regényben szereplő elnök- és parlamenti választások idejét és sorrendjét sem. Csak egy példa: a regény beszámol Ondrisko kanonok haláláról is, de az ő figurájának mintául szolgáló Štefan Onderčo csak 1937-ben halt meg. Ugyanez vonatkozik Švehla miniszterelnökre is, aki viszont 1933-ban halt meg, de akkor már nem aktív ebben a tisztségben.
Idézzünk Szalatnai Rezső korabeli kritikájából: „Juhász János Pókhálóban c. regénye érdekfeszítő olvasmány. A regény ugyan nem ad annyit, amennyit ígér, mégsem veszít vele az olvasó, mert Juhász János mondanivalójának literáris rangja van. Szatíra ez a könyv. A Pókhálóban Masaryk és Beneš polgári demokrata Csehszlovákiájáról szól, különösen annak keleti részéről, a mai Szlovákiáról a húszas években. S persze a regény eseményei mögött ott érezzük lépten-nyomon az egykori úri Magyarországot, melynek társadalma, erkölcse, világszemlélete, szokásai és törvényei szinte változatlanul ott élnek s keverednek az új állam fakasztotta szokásokkal, törvényekkel és ízekkel. Juhász kitűnően ismeri a kort és annak nevezetes alakjait.” (Szalatnai Rezső)
Igen kedvezően fogadja a regényt a Tiszatáj kritikusa, Vajtai István is, aki szerint „a regénynek kétségkívül nagy értékei vannak: adatokban, figurákban gazdag, összefoglaló értékű dokumentációja Beneš rossz emlékű soviniszta-kapitalista polgári demokráciájának. Alakjait élesen, találóan jellemzi, szellemesen és érdekesen ír, de adós marad a főszereplők mélyebb megrajzolásával, egy velejéig hazug államalakulat ellentmondásainak valóban elmélyített, a tragikus összecsapásig kiélezett emberi konfliktusokban való megmutatásáig”.
Amikor ezeket a sorokat írom, Szlovákia parlamentje és közélete már túl van a Beneš-dekrétumokat megerősítő országgyűlési határozaton, a Hlinka-vitán, és elfogadták az ún. Lex Hlinkát, amely ugyan az eredeti változattal szemben nem nevezi a nemzet atyjának és sérthetetlennek Hlinkát, de mégis olyan személyiségnek, aki nagyban hozzájárult a szlovák államiság létrejöttéhez. Ne vitassuk el, hogy Hlinkának milyen szerepe volt a Csehszlovák Köztársaság létrejöttében, ne töprengjünk azon, hogy érvényes volt-e a vasárnap aláírt Pittsburghi Egyezmény, ne vitassuk el azt a jogát sem, hogy példaképének Hitlert és Mussolinit tekintette, ahogy ne morfondírozzunk azon sem, hogy milyen szerepe volt autonomista törekvéseinek a köztársaság szétrobbantásában, s azzal pedig már végleg ne törődjünk, hogy halála után a nevét felvett fasiszta alakulat hány embert gyilkolt le az önállóvá vált fasiszta bábállamban. Az még csak érthető, hogy a kommunista rezsim alatt nem sok jót írtak le Hlinkáról, az viszont már kevésbé, hogy a rendszerváltás óta mindössze egy karcsú könyv, Alena Bartlová még 1991-ben megjelent monográfiája (ez még 1972-ben íródott, de akkor betiltották) foglalkozik Hlinka életével és munkásságával. Hihetetlen, hogy ennyi év elteltével is mennyire szegényes a szlovák történetírás, így óhatatlanul is eljutottunk odáig, hogy politikusaink, akik ennek segítségével remél(het)nek új szavazókat, tetszeleghetnek történészi szerepkörben. A legtöbbet Hlinkáról, az emberről Karol Sidornak még annak életében (1934) megjelent emlékirataiból (amely csak 1926-ig kíséri figyelemmel Hlinka életútját) tudhatunk meg, valamint Juhász most ismét megjelenő regényéből.
Idézzük még egyszer Szalatnai Rezsőt: „Juhász elsősorban Eduard Beneš arcképét prezentálja az olvasónak. Megdöbbenünk, amikor a szatíra játszi vonásaiból nemegyszer a történeti hitelességű pöttöm alak bontakozik ki, a metternichi politikus formátuma, a fáradhatatlan köntörfalazó, a London és Párizs felé pincérként mosolygó, a Duna népeit alattomosan gyűlölő, zsebeit szorgalmasan megtömő doktor. De ugyanígy rajzolja meg Juhász könyörtelenül Hlinkát is, a színészkedő, öntelt, hiú és műveletlen vidéki papot, az izgága uszítót, aki tulajdonképpen méltó társa Benešnek.”
Persze, minden népnek olyan történelmi hősei vannak (legalábbis olyat választ), amilyeneket megérdemel – jegyezhetnénk meg cinikusan.
„Csak gyűjteni és nem kétségbeesni” – idézik a regény hősei a nagy Masaryknak tulajdonított mondást. Idézik és ennek a szellemében tevékenykednek. Juhász János regénye nemcsak nélkülözhetetlen ujjlenyomata egy kornak, de emellett fergetegesen szórakoztat is. Csak reménykedhetünk benne, hogy az új és némileg átdolgozott kiadás jóvoltából mind a szerző, mind a Pókhálóban végre megtalálja méltó helyét mind az egyetemes, mind a szlovákiai magyar irodalomban, s új adalékokkal szolgál a kort kutató történészek számára is.
(2007)
Felhasznált irodalom
Juhász János: Pókhálóban, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1956
Dušan Kováč: Szlovákia története, Kalligram kiadó, Pozsony, 2001
Kdo byl kdo v našich dějinách ve 20. století, Nakladatelství Libri, Praha, 1994
Slovensko v Československu 1918-1939, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, 2004
Winter Lajos: Pöstyénfürdő születése, Méry Ratio, Somorja, 2006
A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004, Madách Posonium, Pozsony, 2005
Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után, Magyar Egyesületek és Szervezetek Szövetsége Ausztriában, Bécs, 2006
Slovenský autobiografický slovník, II. zväzok, Matica slovenská, Martin, 1987
Martin Hanus, Jozef Majchrák: Vodca v zákone, Týždeň 36/2007, Bratislava
2008. április 30-án
a regényröl rövid ismertetöt közöl a Felvidék.Ma internetes portál.
2008. április 30-án a Szabad Újság hasábjain recenzió jelenik meg a könyvröl
2008. június 4-én a Szabad Újságban közöl Mayer Judit helyreigazítást az április 30-ki cikk néhány pontatlan álításával kapcsolatban.
Felhasznált levéltári források: Országos Levéltár Budapest, XIX-J-1-k 37. d.
Oto Psenak 
11-09-05 
4,243 
