---

Eperjes az államfordulat után

A világháború utolsó évében már minden világosan látó ember az országban tisztában volt azzal, hogy a Németország vezette központi hatalmak elvesztették a háborút. Magyarország sorsa is meg volt pecsételve. Az antimilitarista hangulat egyre nőtt. A katonák nem akartak harcolni, eldobták fegyvereiket. Az idő megérett a forradalomra.

Váratlan fordulatokban bővelkedő lázas napok következtek.
Eperjesre 1918 karácsonya előtt bevonult a csehszlovák katonaság s vele együtt több olyan nyugati szlovák, akikben a nemzeti érzés sovinizmussá fokozódott. A hivatalokban a régi tisztviselőket félreállították, az összes magyar intézmények működését betiltották, az utcai és üzleti magyar feliratokat szlovák nyelvűekkel cserélték fel. A városi levéltár századokra visszamenő iratait leszórták a városháza lépcsőjének aljára. Negyven magyar polgárt túszként a terezini fogolytáborba szállítottak.

Az elemi iskolai tanítókat a vidékről is a vármegyeházára rendelték, és itt az új szlovák tanfelügyelő szemükre vetette eddigi működésüket, megfenyegette őket, hogy állásukat vesztik, ha nem szlovákul beszélnek, és az új államnak hűséget nem esküsznek.
A megfélemlített magyar lakosság elkeseredése határtalan volt. Érezniük kellett, hogy az új állam képviselői nemcsak nyelvüktől fosztják meg, hanem anyagi romlásba is taszítják őket. Sokan, igen sokan Magyarországba akartak távozni. És ezt nem is akadályozták meg. Távozó családokkal telt vasúti szerelvények indultak óránként Magyarországba.
Az iskolák máról holnapra cseh és szlovák tanerőket kaptak. Az állami iskolák átvétele nem is ütközött akadályokba. Hiszen a tanárok és tanítók nem is várták be, míg őket állásuktól megfosztják, igyekeztek Eperjesről távozni. Tóth Sándor, a főgimnázium igazgatója a nála járt kormányképviselőknek egyenesen kijelentette, hogy sem ő, sem a tanári kar nem hajlandó a csehszlovák állam szolgálatába állani. Említettem, hogy Eperjes igazi iskolaváros volt. Nos hát, az eperjesi iskolákban mindenütt szlovák lett a tanítási nyelv. A kollégiumra is rákerült a sor.
A főiskola évszázados történetében fordulópontot jelentett a Kollégium végrehajtó bizottságának 1919. március hó 9-én megtartott ülése. Ezt a Végrehajtó Bizottsági ülést Bánó Árpád kollégiumi felügyelő Anton Stefáneknek, a csehszlovák kormány tanügyi referensének felhívására hívta egybe.

Ezen az ülésen Anton Stefánek közoktatásügyi referens kijelentette, hogy kormánya megbízásából jött. Az új állam politikájának sarkalatos programja: magyarta-lanítani ós szlovákosítani. Ezt különösen éppen közoktatásügyi téren fogja legkíméletlenebbül megvalósítani. Ezután több megjegyzést tett a Kollégiumról. Ami a nyilvánossági jog megadását illeti, annak elvi akadálya nincsen, mert elismeri, hogy a tanári karnak megvan a megkövetelhető tudományos minősítése. Csak nyelvi akadálya van, mert a tanárok, kettő kivételével szlovákul nem tudnak. Magyar tanítási nyelvet pedig nem tűrhet meg, mert minden magyar irodalmi és történelmi óra nagy károkat okozhat a csehszlovák állameszmének. Bánó Árpád kollégiumi felügyelő hivatkozással arra, hogy a Kollégiumba járó tanulók és azoknak szülei túlnyomó többségükben magyar anyanyelvűek, lehetetlennek tekinti az iskola tannyelvének máról holnapra való megváltoztatását. Viszont Stefánek lehetetlennek tartja, hogy e majdnem teljes egészében szlovák vidéken levő Kollégiumban oly elenyésző csekély számban volnának csak szlovák nemzetiségű tanulók. Megütközéssel látta a Kollégium 1916/17 évi Értesítőjének statisztikai adatait a tanulók nemzetiségéről. Mikler Károly jogakadémiai, Mayer Endre teológiai dékánok és Gerhard Béla tanítóképezdei igazgató és jómagam a főgimnázium nevében erre tiltakoztunk az ellen, hogy az Értesítőben közölt statisztikai adatok nem felelnének meg a valóságnak, vagyis, hogy a tanulókat kényszerítették nemzetiségük megtagadására. Stefánek válaszképpen kijelenti, hogy senkit sem akart meggyanúsítani azzal, hogy a nemzetiségi statisztikát meghamisította. Csak az akarta ezzel mondani, hogy a statisztikai adatok azért nem felelnek meg a valóságnak, mert ezek a magyar állam elnyomásának, a környezetnek és a lélektani motívumoknak az eredményei. Egyébként nem ellenzi, hogy a Kollégium tanintézeteiben a tanév végéig a magyar tannyelv legyen a tanítás nyelve, és a szokásos vizsgákat is magyar nyelven tartsák meg. Mivel úgy tudja, hogy a jogakadémia át akar költözni Magyarországra, ezt nem ellenzi, annak foganatosítását reábízza a zsupánra. A jogakadémia e felhatalmazás alapján 1919. március 19-én csakugyan át is költözött Miskolcra.

A kollégiumi felügyelő kérésére Dr. Flórián Károly jogakadémiai tanár röviden és tömören kifejti, hogy a Kollégium autonómiáját a múltban békekötések és törvények biztosították és védelmezték. Az iskola tanítási nyelvének megállapítása pedig az iskolafenntartó autonóm joga.

Stefánek elismeri, hogy az iskolát autonóm jogai védik. Szerinte két mód van: vagy átveszi a csehszlovák állam a Kollégiumot, és maga hajtja végre a szlováko-sítást, vagy a Kollégium egyházi főhatósága végzi el.
Ezzel a kijelentéssel a Kollégium további sorsa a kormány képviselője szerint is saját felettes hatóságának kezébe lett letéve.
Stefánek kijelentései után világosan láttam, hogy a Kollégium nem kerüli el a többi eperjesi iskola sorsát: a szlovákosítás elkerülhetetlen, abban az esetben is, ha ennek végrehajtása a Kollégium fennhatóságának jogkörébe tartozik.

Nem tudom szóval kifejezni, hogy mit éreztem, ha arra gondoltam, hogy a Kollégium szétzüllik, eredeti karakterét elveszti. De hát lehetséges-e az, hogy túlzott sovinizmus formájában öltsön testet az a magasztos felfogás a nemzeti eszméről, ami T. G. Masaryk ország és világ előtt, szóval és írásban vallott a magáénak? Hiszen szerinte Csehszlovákia példája lesz annak az állameszménynek, ahol nemzetiségi különbség nélkül egyenlő jogokkal érvényesül minden állampolgár. De a józan ész is azt diktálja, hogy nem soviniszta bosszúállással, hanem csak ennek a masaryki felfogásnak érvényesítése esetén van létjogosultsága Csehszlovákiának.

Stefánek látogatása előtt még álmomban sem merült fel bennem az a gondolat, hogy kövessem azoknak a példáját, akik tömegesen távoztak Sárosból. Nem tartottam helyesnek, hogy - „csapot, papot" otthagyva - átmenjek Magyarországra, és ott boldoguljak, aminthogy boldogulhattam is volna. Hiszen elnöke voltam az Országos Evangélikus Tanáregyesületnek, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban jó hírem volt, a kormány képviseletében évről évre részt vettem több vidéki gimnázium érettségi vizsgálatán. Nem és nem, erre nem gondoltam. Nekem Eperjesen kellett maradnom, iskolámat és iskolám érdekét szolgálnom.
Most azonban az a gondolat gyötört éjjel-nappal, mi lesz, ha tanártársaim kenyér nélkül maradnak? Mi lesz tanítványaimmal, akik ha máról holnapra meg nem küzdenek a nyelvi nehézségekkel, idő előtt elkallódnak?

Elhatároztam, hogy felmegyek Budapestre, és ha már másképpen nem lehet, előkészítem a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban tanártársaim átvételét.

Felkerestem Imre Sándor államtitkárt, volt iskolatársamat, jó barátomat. Amikor előadtam neki, miért jöttem, elpanaszolta, hogy az új államkeretek kebelébe került országrészekből oly rengetegen jöttek át, hogy ezeknek elhelyezése valósággal lehetetlen. Ajánlotta, maradjunk Eperjesen, még nehéz megpróbáltatások között is. Ez azonban - válaszoltam - azt jelenti, hogy le kell tennünk az állampolgári esküt. Imre Sándor ezt egészen természetesnek találta. „Miért nem adott ki a magyar kormány mindjárt a világháború lezajlása után olyan rendeletet, hogy mindenki maradjon a helyén?" - kérdeztem elkeseredetten. „Ha ez megtörténik, az elszakadt magyarság helyzete más lett volna, a csehszlovák kórmány elszlovákosító politikájával felhagy, és beváltja ígéretét, megszületett volna a Keleti Svájc." Imre Sándor igazat adott nekem, de hát - mondotta - bíznunk kell a békeszerződések felülvizsgálásában. Engem egyedül még átvesznek, de mást nem. Elmentem aztán egy volt kedves tanítványomhoz, Görgey István országgyűlési képviselőhöz. Ö is a revízió bekövetkeztével akart megnyugtatni. Én azonban úgy éreztem, hogy a revízió nem következik be, erre nem építhetünk. Megkíséreltem tehát a Kollégium, főgimnázium tanítási nyelvének ügyében megtenni az első lépéseket. Dr. Flórián Károly-lyal elmentünk Pozsonyba, ahol is Ján Simkovic evangélikus egyházi referens, Juraj Jánoska püspök, Jozef Kállay és Ján Ruman zsupán, Vladimír Cobrda lelkész fogadott bennünket. Előadtam, érvekkel támogattam kérésünket. Erre felhívtak, hogy ezt foglaljam írásba, és terjesszük fel az egyházkerületi tanácshoz. A felterjesztést elkészítettem, és nyomtatásban elküldtem az egyházkerületi tanács minden tagjának.

Ebben a memorandumban részletesen, a tantervek alapján igazoltam, hogy már a XVII. és XVIII. században, tehát akkor, amikor nemcsak a jezsuiták, de a protestánsok iskoláiban sem tanították a hazai nyelveket, a Kollégiumban a fenntartók és tanárok egyaránt azon voltak, hogy a latin tanítási nyelv mellett a hazai nyelveket is tanítsuk. A Kollégiumban a magyar nyelv tanítása az alsó osztályokban kötelező volt, a XIX. század elején pedig latin iskolából teljesen magyar tanítás nyelvű iskolává lett. A tények igazolják, hogy ez az átformálódás természetes folyamat volt, amelyet semmiféle külső hatalom nem kényszerített a Kollégiumra, sőt a Baclnkorszak minden germanizáló törekvése sem volt képes e folyamatot megállítani. Tény az is, hogy az iskolafenntartók alapítványaikkal a Kollégium magyar jellegét akarták biztosítani. Tehát, ha az iskola tanítási nyelvét máról holnapra megváltoztatjuk, ezzel az alapítókkal szemben tartozó kegyeletet sértjük meg, márpedig pártfogók nélkül, akik a főiskolát a legnehezebb időkben, nemcsak alapítványaikkal, de önmaguk feláldozásával - Caraffa vértanúi - is megmentették, a Kollégium már régen megszűnt volna.

Ismerve az akkori magyarellenes hangulatot, .amelyet a kormánykörök is ébren tartottak, nemigen bíztam benne, hogy felterjesztésemnek meglesz a kívánt eredménye. Ügy gondoltam azonban, hogy valamilyen formában nyelvi jogaink tiszteletben tartásáért szót kell emelnünk. Hallgatásunk csak igazolja a soviniszta álláspont helyességét. Véleményem szerint azok, akik dacból, rosszul felfogott gyűlölködő álláspontból vagy a revízióban reménykedve nem hajlandók az államhatalom képviselőivel szóba sem állani, csak kárára vannak a szlovákiai magyarságnak. A Kelet-Szlovenszkói Egyházkerület fő- és középiskoláinak sorsa 1919. évi július hó 29-én és 30-án dőlt el. Ekkor tartotta az evangélikus tanügyi bizottság ülését, amelyre valamennyi kerületi fő-, közép- és polgári iskola képviselőit meghívták. Ezeknek előterjesztéseit és kívánságait meghallgatták, és ezután döntöttek az iskolák sorsa felett. Előreláthatóan nem kedvezően. A Kollégiumra vonatkozóan a teológiát, jogakadémiát megszüntették, a főgimnázium és a tanítóképző intézet szeptember hó 1-én mint szlovák tannyelvű intézet nyílik meg. A magyar nyelv még tantárgyképpen sem tanítható egyik tanintézetben sem. Az eperjesi evangélikus polgári leányiskolát is beszüntetik.

Ezek után még egy kísérletet tettem a főgimnázium magyar tanítási nyelvének megmaradása érdekében. Nap nap után kerestek fel szülők, hogy tegyek valamit ebben az ügyben. Ajánlottam, nyújtsanak be kérvényt Masaryk elnökhöz, és így talán célt érünk. A kérvény megszövegezésére engem kértek fel. Szívesen vállaltam.

A minimum, amit kértünk: az átmenet lehetővé tétele iskoláinkban a magyar tanítási nyelvről a szlovákra. Tiszteletre méltó és az állam szempontjából nem kicsiny-lendő indítóokok támogatták e kérelmünket. Mi - hangsúlyoztuk - a szlovák nyelvnek és kultúrának ellenségei nem vagyunk. Botorság is volna részünkről, akik itt akarunk élni és gyermekeinknek jövendőt teremteni, ha az állam nyelvét nem respektálnánk. Bennünket nem politikai érdek, nem irredentizmus vezetett tehát, amikor a magyar tanítási nyelvért síkra szálltunk, hanem gyermekeinknek érdeke. Kijelentettük, hogy mi magunk leszünk azon, hogy gyermekeink az állam nyelvét megtanulják. Mi magunk elkövetünk mindent, megint csak gyermekeink jól felfogott érdekében, hogy e gyermekekkel megértessük, milyen előnyük lesz, ha a szlovák nyelv és irodalom ismeretével rendelkeznek.

Utaltunk arra, hogy gyakran hallhatunk olyanféle kijelentéseket, hogy „ha mi szlovákok ezer esztendőn át megtartottuk a nyelvünket, a magyarok is legyenek rajta, hogy a magukét iskoláik, kultúrájuk megfosztása ellenére is megtartsák". Hangsúlyoztuk, hogy az efféle kijelentésekkel mi nem sokat törődünk. Nemcsak azért, mert azok, akik ilyen kijelentésekkel ijesztgetnek, nem irányítói a csehszlovák állam sorsának, hanem különösen és legfőképpen azért, mert a bosszú, a megtorlás gondolata nem lehet irányadó egy állam művelődés politikájában. Kultúrát teremteni, terjeszteni és annak hódító erőt kölcsönözni ilyen úton nem lehet. S jólesik tudnunk, hogy a csehszlovák állam vezető politikusai a legnagyobb mértékben távol állanak ilyen felfogástól.

Kifejtettük, él bennünk a reménység, hogy a csehszlovák állam programja az állam területén levő és százados múltra tekintő s ma is eleven erőként jelentkező magyar kultúra megsemmisítésére nem fog törekedni. Ennek a reménységünknek bázisául szolgált az a sok-sok nyilatkozat, amelyet a csehszlovák állam vezető állam-férfiai a kisebbségek kultúrájának megbecsüléséről tettek.

E nyilatkozatok közül csak egyre hivatkoztunk, mint amely a mi álláspontunk helytálló voltát igazolta és élesen megvilágította.

Dr. Milán Hodza államtitkár a Národnie Noviny hasábjain „A kisebbségek ügye a csehszlovák államban" című cikkében ezeket írta: „A csehszlovák köztársaságnak demokratikus államnak kell lenni - egy szabad Amerikának -, márpedig ilyen körülmények között, az államnak veszélyeztetése nélkül - a kisebbségeket nem szabad sem nyelvi, sem kulturális tekintetben elnyomni. Sok német és magyar él államunkban, de tapasztalat nyomán merem állítani, hogy ezek államunknak hű polgárai csak akkor lesznek, ha nyelvi, kulturális tekintetben teljes autonómiát kapnak. Egy állam megélhetéséhez oly területek szükségesek, ahol a lakosság anyagi tekintetben a létminimumot meg tudja keresni. A csehszlovák állam e tekintetben szerencsésnek mondható, mert földrajzi szempontból megvan a létfeltétel lehetősége. Lehetetlen dolog, hogyha kulturális és nyelvi tekintetben minden kiváltságot megadunk nekik, hogy államunkban ne érezzék magukat jól, és hogy irredenták legyenek."

Hangsúlyoztuk, hogy ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok után nem lehet, de nem is szabad kételkednünk abban, hogy a „kisebbségek" kultúrája elé az államhatalom akadályokat nem gördít. Csak az a nagy kérdés, vajon a „kisebbségekben mit kell értenünk. E tekintetben korainak kell tartanunk minden állásfoglalást, mert mint Hodza dr. fenti cikkében olvassuk: „a csehszlovák állam törvényhozása a békekonferencia által adandó perspektívák szerint fogja rendezni a kisebbségek ügyét." Bármint dőljön el azonban a törvényhozás útján e fontos kérdés, reánk nézve ez már is aktuálissá vált, amennyiben kultúránk legérzékenyebb szerveit, iskolánkat el akarják venni tőlünk, éspedig azzal a megokolással, hogy Sáros vármegye zárt szlovák terület, hol magyarság nincsen, csak elmagyarosodott szlovákok vannak, ezek is elenyésző csekély számban. Nekünk tehát kötelességünk e helyütt a „kisebbségek" fogalmát megvilágítani és kultúránk jogosultságát, életrevalóságát igazolni. Mi is jól tudjuk ugyanis, hogy Sáros vármegyében úgynevezett magyar nyelvterület nincsen, ez azonban nem jelenti azt, mintha itt magyarság, éspedig számottevő magyarság ne volna. Ennek a magyarságnak súlyt éppen kultúrája kölcsönöz, amely kultúra százados múltra tekint vissza, individuális jellege van és ma is élő erő. Állítjuk, hogy e kultúra eredeti s nem szükségképpen az egyetemes magyar kultúra függeléke avagy produktuma. Állítjuk, hogy e kultúra nem is most, de a XVI. és XVII. században élte fénykorát, amikor Sáros vármegye falvainak jó nagy része még magyar és német volt. Állítjuk, és kétséget kizáró adatokkal igazolni tudjuk, hogy Sárosban századok folyamán a magyar és német falvak egész sora lett szlovákká, tehát itt inkább elszlovákosításról, mint elmagyarosításról beszélhetünk.

Ezt a kérvényt - ha jól emlékszem - négyszáznegyvennél több szülő írta alá, és ezeknek képviseletében négyen vagy öten személyesen adták át Masaryk elnöknek. Az elnök a kérvényezőket igen szívesen fogadta, maga mellé ültette, és melegen érdeklődött a sárosi magyarok sorsa felől. Megígérte, hogy a kérvényt elolvassa, véleményezés végett kiadja a közoktatásügyi minisztériumnak, és határozatáról a kérvényezőket értesíteni fogja. Ez ugyan nem következett be, de azért minden valószínűség szerint az ő közbenjárására intézkedtek többé-kevésbé kedvezően.

A Kerületi Tanács tanügyi bizottságának fent említett határozatát csak a Szlovák Tanácsköztársaság elfojtása után, 1919 őszén hajthatták végre. Dr. Ján Ružiak keleti egyház kerületi felügyelő és Pavel Neckar püspöki titkár, az államhatalom képviselőinek közreműködésével katonai karhatalommal átvette a Kollégium épületét, miután előbb Bánó Árpád kollégiumi felügyelő erélyesen tiltakozott minden erőszak alkalmazása ellen, és megtagadta a Kollégium átadását.

Azonban Ružiakot magát is láthatóan mélyen bántotta a Kollégium szétzüllése. Mint a Kollégium egykori tanítványának nyilván nem volt ínyére, hogy éppen neki kellett a Kollégiummal szemben erőszakot alkalmaznia, lehet azonban, sőt több mint bizonyos, hogy Masaryk óhajtásának is eleget akart tenni, amikor kereste a békés kiegyezés útját, és közölte velem, hogy kész a megegyezés kérdésében kedvező javaslatot tenni. Miután
Bánó Árpád kollégiumi felügyelő már ekkor elutazott Eperjesről, közöltem Ruziak e szándékát Sztehló János helyettes kollégiumi felügyelővel. Sztehló János hajlandó volt az Igazgató Választmány képviseletében a tárgyalások elejtett fonalát felvenni.

Ružiak erre kijelentette, kész a magyar tanítási nyelv ügyében a kormánynál közbenjárni, mert látja, hogy az iskolafenntartó ragaszkodik e kívánalomhoz. Kijelentette azonban azt is, hogy mivel a Kerületi Tanács és a kormány ragaszkodik ahhoz az elhatározásához, hogy a szlovák Sárosban csak szlovák iskola állhat fenn, a kiegyezés csak úgy jöhet létre, ha a fenntartó is enged, és belenyugszik abba, hogy a főgimnáziumban a szlovák nyelvű tanítást fokozatosan bevezetik, éspedig vagy úgy, hogy már a jövő iskolai évtől kezdve az első osztály szlovák tanítási nyelvűvé lesz, vagy úgy, hogy minden osztályban egy-két tantárgyat szlovákul fognak tanítani. Sztehló János elfogadta a kerületi felügyelőnek ezt az ajánlatát, és megígérte, hogy ezt a Kollégiumi Igazgató Választmány elé terjeszti. Ruziak viszont megígérte, hogy e terv végrehajtásához megnyeri az összes szlovák tényezők hozzájárulását. ígéretét be is váltotta. A Kollégium Igazgató Választmánya is elfogadta e tervet, mint egyetlen lehető megoldást abban a reményben, hogy idővel mégiscsak sikerülni fog a magyar párhuzamos osztályok felállítása.

így hát az 1919/20 iskolai évben a főgimnázium megkezdte működését olyképpen, hogy az első osztály szlovák tanítási nyelvűvé vált. Ezután évről évre növekedett eggyel a szlovák osztályok száma, és az 1926/27 iskolai évben volt Eperjesen az utolsó magyar érettségi vizsga. A párhuzamos magyar osztályok gondolatát pedig végleg lehetetlenné tette a csehszlovák nyelvtörvény, amely csak olyan területen engedélyezte a magyar nyelvű tanítást, ahol a lakosságnak legalább 20%-a magyar. Ezt Eperjes, még kevésbé Sáros megye, a tömeges elköltözések miatt már nem tudta kimutatni. A teológia és a tanítóképző intézet magyar tanárai pedig, miután állásukat elvesztették, Miskolcra, illetve Budapestre távoztak. A jogakadémia és a tanítóképző intézet Miskolcon talált otthonra, sőt mindkettő jeles tanárok vezetésével virágzó iskolává vált. A teológiai tanárok, a Pozsonyból átjött tanárokkal együtt Budapesten újították fel a teológiai akadémiát.

A kivándorlás folytán szüntelen fogyó magyarság megmaradásának egyik előfeltétele Eperjesen az iskola volt. Ezért ez - ha legalábbis egy időre - a főgimnázium révén biztosítva volt. A Sáros vármegyei elemi iskolák közül magyar tanítási nyelvűnek csak az eperjesi evangélikus elemi iskola maradt meg. Ezt Jánoska püspöknek köszönhetjük, aki - habár a szlovák nemzeti szellem egyik kimagasló képviselője volt - Masaryk nemzetiségi politikájának elvét vallotta. Indítványára a fentebb említett kerületi tanács ülésen a Tanács tagjai sorába két-két magyar és német egyháztagot vettek fel. Mind ő, mind hozzá méltó utódja, Vladimír Čobrda püspök ilyen szellemben igyekezett a nemzetiségi kérdést megoldani. Amellett, hogy a szlovákság érdekében fáradhatatlanul tevékenykedtek, más nemzetiségűekkel szemben sem voltak elfogultak. Természetesen ők is kérlelhetetlenek voltak, ha magyar vagy német részről államellenesnek vélt cselekedetek megítéléséről volt szó.

Az itt maradt magyarság kulturális színvonalának biztosítására jó lett volna, ha az eperjesi Széchenyi Kör tovább működhetett volna. Megszüntetése nagy csapás volt. Megkíséreltük, hogy tovább is működhessék. Felterjesztésünkre azonban a teljhatalmú szlovák miniszter elutasító választ adott. Így aztán a Legfelsőbb Közigazgatási Bírósághoz fellebbeztünk, amely az engedélyt megadta, azzal a feltétellel, ha az alapszabályokba belevesszük, hogy az állam törvényeit tiszteletben tartjuk. Ezt a változtatást meg is tettük. Miután a Kör vagyonát lefoglalták, a Kör működését lehetővé akarta tenni Dr. Rosenberg Mór, ez a lelkes magyar, aki ezer cseh koronát bocsátott rendelkezésünkre. Sajnos azonban, már olyan kevesen voltunk, hogy a Széchenyi Kört életre kelteni többé nem lehetett. Az is egyik oka volt a Kör megszűntének, hogy a Vigadó helyiségeit és annak nagy termét nem használhattuk rendezések tartására, mert ezeket lefoglalták a szlovák kultúra céljaira. A Társadalmi Egylet, azaz a Kaszinó is kénytelen volt átengedni e célra a Vigadóban levő termeit. Nagy baj volt az is, hogy olyan agilis, vezetésre termett, nagy műveltségű ember, mint Szinyei Merse István, a Kör elnöke, nem volt hajlandó Sáros földjén maradni, ahol 800 év óta laktak elődei, és nem akarta a csehszlovák államnak a hűségesküt letenni. Példáját a Kör vezető emberei közül többen követték, így többek között Rosenberg Mór is eltávozott.

A Kör utolsó választmányi ülésén, amelyen Szinyei helyett én elnököltem, nekem jutott az a szomorú kötelesség, hogy rendőri asszisztencia mellett a Széchenyi Kör feloszlatását kihirdessem.
Mindjárt az államfordulat után a szocialista munkás-szervezetek voltak azok, amelyek a magyar kultúrát felkarolták. Volt zenekaruk, művelődési egyesületük, rendeztek tanfolyamokat, műsoros esteket és műkedvelő előadásokat. Volt tornaegyesületük is. A polgári társadalomnak - amelynek a proletárokéhoz hasonló osztályöntudatuk nem volt - szervezkedése lassabban történt. De a magyar polgárság lassanként magához tért alélt-ságából, és önerejéből mihamar élénk magyar kulturális életet teremtett.

Rendkívül értékes és igen lelkes tagja volt a város társadalmának dr. Flórián Károly jogakadémiai tanár, aki pedagógiai és szakirodalmi tevékenysége mellett működésének kezdetétől élénken részt vett Eperjes társadalmi és kulturális életében, éspedig nem ötletszerűen, külső sikerekért, de a nála megszokott alapossággal és a való élet lehetőségeinek tekintetbe vételével. Keze nyomát mindenütt észrevehettük, ahol komoly munkáról volt szó. Az államfordulat után volt kartársai folyton unszolták, hagyja el Eperjest, és foglalja el régi tanszékét a Miskolcra költözött jogakadémián. Sokáig fenntartották (nem töltötték be) számára ezt az állást. Nagy kísértés volt ez a számára, de, habár jól tudta, hogy biztos jövedelemtől esik el, karriert is csinálhat -nem hagyta el Eperjest. Miért? Sokan kérdezik azóta is, hogy miért tette ezt? Ám én ebből a cselekedetéből ítélem meg leginkább ennek a nem mindennapi embernek lelki nagyságát. Miskolci átmenetelében nem látott mást, mint könnyű egyéni sikert és boldogulást. Úgy gondolta, hogy az ő sorsa elválaszthatatlan Eperjes sorsától, és neki osztoznia kell a kisebbségi magyarság sorsában. Vállalta ezt a sorsot. S mennyi türelemmel és alázatos szívvel. Soha panaszra nem nyílt ajka. A nagy és nemes lelkek legszebb jellemvonásai voltak meg élete nyilvánulásaiban. Sokáig nem értették meg, miért vállalta a megszűnésre ítélt kassai jogakadémiai tanári állását? Miskolcra nem megy, Kassára eljön. De ő tudta, mit csinál. Az akkori csehszlovák kormány magyar főiskolát nem tűrt meg. Ha sikerül a kassai magyar jogakadémia fennmaradása, ez lett volna az első lépés a csehszlovák magyar egyetem megvalósítása felé. Célját nem érte el. De amikor kárpótlásul a pozsonyi csehszlovák egyetemen tanszékre lett volna kilátása, amikor a pozsonyi Országos Hivatalban előkelő főtisztviselői állást ajánlottak fel neki, ezeket mereven elutasította. Nem rang, nem fizetés, de elvi célok elérése volt ekkor is törekvése. Célkitűzéseit Eperjesen igyekezett megvalósítani. És e munkásságában sohasem a maga érvényesülését, még kevésbé a maga hasznát nézte. A közösség, a neki oly kedves szülővárosának és lakosságának boldogulása volt előtte a legszentebb. Ezért vállalta a legnehezebb időkben a város polgármesteri állását, amelyet osztatlan megelégedésre töltött be. Továbbra is legfőbb gondja volt a kollégium, illetve ennek meglevő tagozata, a főgimnázium. Engem mindenben támogatott. Velem együtt végigharcolta a magyar tanítási nyelv érdekében folyó küzdelmeket, a főgimnáziumban, az elemi iskolában. Ez utóbbi közös munkánk eredményeképpen az államhatalom részéről megszűnt az a törekvés, hogy ez az iskola szlovákká legyen. Lelkületéből folyt a más nemzetiségűek nyelvének, kultúrájának megbecsülése. Amint nem ismerte a felekezeti, éppen úgy nem a nemzetiségi gyűlölködést sem. Évtizedeken át egyenlően szeretett felügyelője volt a sárosi egyházmegye magyar, német és szlovák híveinek. Ez az élet és világfelfogása tette lehetővé, hogy Sárosban a nemzetiségi és egyéb ellentétek nem lettek úrrá.

A közös sors arra ösztönzött mindenkit, hogy minél lelkesebben ápolja kultúránkat. Ennek a felfogásnak legtipikusabb képviselője Fábry Viktor evangélikus lelkész volt.
Fábry Viktor nem volt tősgyökeres sárosi. Impulzív természete, mély érzésvilága, műveltsége predesztinálta őt, hogy e légkörben sárosivá legyen. Nem ő az első, akit e légkör átalakított. Hogy csak egy példát hozzak fel: Csengey Gusztáv, a népszerű költő, aki pedig már férfikorában került Eperjesre, ugyanilyen nagy lelki változáson esett át. Fábry, mint tanítványa, követte élet- és világfelfogásban mestere példáját. Amikor Fábry tényezővé vált a sárosi életben, a Csengeyek kora véget ért. A Széchenyi Kör megszűnt. Amire Fábry vállalkozott, a lehetetlennel volt határos. Az intézmények egész sorát teremtette meg.

Példáját számosan követték, lelkesen, kulturális munkára kész emberek. Ezeknek neveit itt fel sem sorolhatom, oly sokan voltak a társadalom minden rétegéből, de mindre már nem is emlékszem. Itt csak egy-két kimagasló szerepet játszó nevet említek: Bujanovics Gyu-láné, Görgey Ernőné, Schönwiesner Jánosné, Fábry Viktorné, Suhajda Mária, Sándor Izabella, Kenéz Lilla, Bánó Dezső, Máriássy Béla, Frenyó Lajos, Dr. Maiéter István, Schöpflin Géza, Dancz Ferenc, Oszvald Béla.

Eperjes irodalmi és művészeti életének szembetűnő alakja ezekben az években dr. Kissóczy Józsefné, aki éveken át lelkes tagja volt az eperjesi színjátszó csoportnak. Tehetsége irodalmi téren is megnyilvánult. Ásguthy Erzsébet néven sorra-rendre jelentek meg versei, tárcái, novellái a szlovákiai magyar napilapok irodalmi rovatában és folyóiratokban. írásai (Most én táncolok a kötélen, Versek, 1935, Ne kérdezd, Versek, 1941, Az üres bölcső, Elbeszélések, 1942. stb.) összetett, színes lelkiségének és sajátos írásművészetének figyelemreméltó megnyilvánulásai.

Meg kell emlékeznem Dr. Wallentinyi Samuról, a Kollégium főgimnáziumának tanáráról is, aki Eperjes társadalmának egyik legértékesebb képviselője volt. Wallentinyi Széchenyi köri titkári működéséről már szólottam. Egyéniségének varázsa alól senki sem vonhatta ki magát, aki vele ismeretségbe került. Gazdag szellemvilága, ideális élet- és világfelfogása, megnyerő, lebilincselő kedves modora és mindenekfelett határtalan szívjósága a város legkedveltebb, legnépszerűbb emberévé tették. Párját ritkító társadalmi és kulturális munkájával egyenlően becses az ő tanári működése. A generációk egész sora került ki keze alól. Emlékét szülők, és tanulók, ezren és ezren áldják. Mint tanár művész volt a tanításban és a gyermeki lélek formálásában. Művész volt abban, miként kell a gyermeket egy tisztultabb, nemesebb életfelfogás magaslataira felemelni.

Nem ismert felekezeti és nemzetiségi különbséget, sem az iskolában, sem azon kívül. Egész élete a magyar kultúra szolgálatában állott, de megbecsülte a mások nyelvét és kultúráját is. Érthető tehát, hogy a szlovák kultúra képviselői őt szintén nagyra becsülték.

Az evangélikus polgári iskola megszüntetése folytán az egyemeletes iskolai épületben már csak a magyar elemi iskola volt elhelyezve. Ez vezette Fábryt arra a gondolatra, hogy több osztályterem egyesítésével egy nagy, több száz embert befogadó termet kell létesíteni, amely a Vigadót helyettesítené. Ez a terv meg is valósult, és ezentúl az összes eperjesi magyar kulturális rendezések: előadások, színdarabok bemutatása, a Fábry által vezetett és csakhamar művészi színvonalon álló énekkar, zeneestélyek és társas összejövetelek színhelyévé lett. Maga Fábry Viktor is ebbe az épületbe költözött, és ágy állandóan innen irányíthatta a magyar kulturális élet minden megmozdulását. Az első fellángolást ugyan rövid időre letargia követi. De megalakul Eperjesen is a Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egyesület, és e rövid átmeneti ellanyhulást felváltja a rendszeres, csendes munka. Most már én is, aki e kulturális munkában szintén részt vettem, más irányban is igyekeztem a magyar kultúra fejlesztése érdekében dolgozni.
...

A főgimnáziumban, miként már említettem, évről évre eggyel kevesebb lett a magyar osztályok száma. De egyszersmind évről évre reménytelenebb lett magának az iskolának léte, fennmaradása. Az iskolafenntartó maga erejéből nem volt képes iskoláját fenntartani. A kormány ugyan 1923-ban megadta a tanároknak az állami fizetéskiegészítést, de a nyugdíjügyet nem rendezte. Márpedig egymás után haltak meg a tanárok: Szutorisz Frigyes, Perényi Vilmos és a fiatal Borsody Károly. Távozásuk nagy vesztesége volt a magyar tanítás ügyének. Özvegyeik nyugdíjazásáról szó sem lehetett. A Kollégium vagyona értékpapírokban Budapesten volt elhelyezve. Ezeket a magyarországi tiszai evangélikus egyházkerület nem volt hajlandó átadni, de különben is idővel elvesztették értéküket.

A tanítás egyébként akadályokba nem ütközött. Stefan Hattala állami főigazgató a magyar osztályokat is látogatta. A tanulmányi eredménnyel meg volt elégedve. A szlovák osztályok tanáraival, igazgatóival békesség ben együtt működtünk.

A tanulók fegyelmezésével egyáltalán nem volt bajunk. Nem szigorúsággal, de szeretettel bántunk velük. Egyik-másik tanárunkat, így különösen Wallentinyi Samut, a megboldogult Borsody Károlyt tanítványaik ezért rajongással szerették. A tantermek, de az összes helyiségek ragyogó tisztaságúak voltak, a padokon még egy karcolás sem volt található. Rendre, tisztaságra neveltük az ifjúságot. Leánytanulóinknak - ilyenek is voltak már - óraközökben külön helyiségük volt, ahol özv. Borsody Károlyné, iparművésznő, igazi anyai szeretettel vette őket körül.

Az államosított Selmecbányái és rozsnyói evangélikus főgimnázium két állását vesztett, nagy családú tanárát nálunk alkalmazták, habár mind nehezebb volt minden tanárnak megfelelő óraszámban foglalkozást biztosítani. Végre is, amikor már csak pár osztály maradt magyar tanítási nyelvűnek, e bajon úgy segítettem, hogy két tanárnak a kassai állami magyar főgimnáziumban óraadói állást sikerült biztosítanom.
Iskolánk továbbra is állandó támadásoknak volt kitéve. Amikor már csak a nyolcadik osztály volt magyar, a szlovák lapokban magát Jánoska püspököt is megtámadták, amiért tűri a szlovák Sárosban a magyar iskolát.

A nyolc év eltelt. Az utolsó magyar érettségi vizsgálatot 1926 júniusában tartottuk meg. Ekkorra már az iskola fenntartói nem voltak képesek a tanárok fizetését továbbra is biztosítani, és így elfogadták a kormány ajánlatát: 1926. szeptember 1-től bekövetkezett a tanárok államosítása. A régi magyar tanárokat is, akiknek szerepe a magyar tanítással megszűnt, átvette a kormány, illetve más városokban alkalmazta, egy részüket pedig nyomban nyugdíjazta. Engem a kassai állami magyar gimnáziumhoz neveztek ki tanárnak, de aztán nyomban, e minőségemben nyugdíjaztak. Tehát nem mint igazgatót, vagyis ezzel igazgatói pótlékomat nyugdíjamba nem számították be. Holott a késmárki és iglói evangélikus gimnázium igazgatóival ezt nem tették meg. Ez az eljárás Jánoska püspököt is bántotta, de az ő közbenjárása sem használt. Mi lehetett e mellőzésemnek az oka? Később rájöttem, hogy Stefan Hattala állami főigazgató egy feljelentése. Fiam akkor került a gimnázium első osztályába, amikor ez az osztály a mi gimnáziumunkban szlovák tanítási nyelvű lett. Én, aki kemény harcot vívtam a magyar tanítás érdekében, továbbra is vallottam: a magyar gyermek, ha lehet, magyar iskolába járjon! Tehát fiamat nem a mi iskolánkba, hanem a rimaszombati magyar tanításnyelvű gimnázium első osztályába írattam be - rendes tanulónak. Úgy gondoltam, hogy csak a magasabb osztályokba hozom át a mi szlovák iskolánkba, és a szünidőben egy szlovák faluba, szlovák környezetbe adtam, hogy az államnyelvet elsajátítsa. Fiam azonban megszerette Rimaszombatot, így otthagytam, ott is tette le az érettségi vizsgát. Amikor Hattala főigazgató egy ízben a rimaszombati gimnáziumot meglátogatta, bement a fiam osztályába, és a névsort átnézve, fiamat hívta fel felelésre. A név feltűnt neki, megkérdezte, „Hová való vagy?" „Eperjesre." „Ki az édesatyád?" „Gömöry János." „A gimnáziumi igazgató?" „Igen." Hattala ezek után Eperjesre is eljött, és közölte velem, hogy nagy hiba részemről, ha én egy, már csaknem szlovák iskola igazgatója fiamat magyar gimnáziumba járatom. Én ezt a figyelmeztetést nem vettem komolyan fontolóra.
Amikor nyugdíjaztak, hatvan éves elmúltam. Feleségem azon volt, hogy most már vonuljak teljesen vissza a közélettől, és menjünk át Kassára, ahol neki szép háza volt. Tulajdonképpen mindig is visszavágyott régi otthonába, ahol gyermekéveit töltötte. Sok jó ismerőse volt Kassán. De magam is éreztem, hogy bizony reám fér a nyugalom, már jól fog esni a magány és a békés családi élet.

Amikor azonban ennek az elhatározásnak híre ment, az eperjesi társadalom képviselői felkerestek lakásomon, és Bujanovics Gyula meghatóan meleghangú beszédben kért, maradjak Eperjesen, ne hagyjam el őket.

Nem tagadom, jólesett a bizalomnak, a szeretetnek e szép megnyilvánulása. Távozásom Eperjesről nem is volt könnyű. Hiszen ifjúságom, munkában töltött egész életem ehhez a drága városhoz kötött. Másrészt azonban úgy láttam, hogy rám itt már nincsen szükség. Éppen ebben az időben társadalmi életünk mintha reneszánszát élte volna. Nehéz szívvel költöztünk tehát Kassára. De az eperjesiek ezt a távozásomat nem fogadták el búcsú nélkül. Egy napon eljöttek értem, és feleségemmel együtt elvittek magukkal. Az autó az eperjesi Gellért szálló előtt állott meg, és mi meghatódottan léptünk be az étterembe, ahol a 180 terítékes asztalnál ott láttuk együtt az eperjesi társadalom színe-javát.

Sebesi Ernő, a kiváló költő, hálás jó tanítványom volt az ünnepi est első szónoka, aki a tanítványok háláját remekbe készült beszéddel tolmácsolta, és átadta nekem azt az ezüst pálmaágat, melynek kétszáz levelébe kétszáz tanítványom és a sárosi kultúra kiválóságainak neve volt bevésve, A kartársak nevében Dr. Flórián Károly, a sárosi és eperjesi társadalom nevében Bujano-vics Gyula és Fábry Viktor méltatta működésemet.

Kassán

Kassa nemcsak a régi Magyarországnak, hanem Közép-Európa keleti részének is egyik legérdekesebb városa. A Hernád folyó völgye itt szélesül ki, és mihamar beleolvad a nagy magyar Alföldbe. Kassa tehát az alföld és a hegyvidék határain fekszik. A múltban a nyugati kultúra végvára volt. Ezt a Dóm érzékelteti leginkább, mivel kelet felé a földrajz szélességi vonalában ez az utolsó gót stílusú templom, akárcsak tőlünk kelet felé, Erdélyben a brassói Fekete-templom. A Nyugat minden szellemi áramlata eljutott idáig. De legnagyobb érdekessége mégis az, hogy nyelvhatáron fekszik. Közvetlen közelében szlovák falvak terülnek el, ezeken túl magyarok, szlovákok, ukránok és németek laknak. Éspedig vagy keverten vagy egységes tömegben. A szomszédos sok nyelvű lakosság folytonos beszüremlése a századok folyamán különbözőképpen változtatta meg Kassa lakosságának nyelvi jellegét. Közvetlenül a honfoglalást követő 9. és 10. században Kassa és környéke színmagyar, sőt a tőle északra fekvő Sáros nagy része is az. Magát Kassát is magyarok alapították, neve is magyar eredetű. A bevándorló németség letelepedése után Kassa lakossága zömmel németté válik. Ilyen az Árpádok és a vegyesházbeli királyok idejében, sőt ilyen a környéke is, le egészen Göncig. A mohácsi vész után a 16. és 17. században viszont a magyar elem erősödik meg. A vidéki német községek is, így Gönc, ekkor lesznek színmagyarrá. Kassa ezekben a századokban nagy többségben szintén magyar. Alvinczy Péter Kassa legnagyobb templomában, a Dómban tartja magyar prédikációit. Amikor Thököly Imre bevonul Kassára, a hálaadó magyar istentiszteletet Lipóczi Miklós tartja. Rákóczinak Kassa egyik leghűbb városa és támasza. A szatmári béke (1711) után következik be a vidék elszlovákoso-dása. A Kassa környéki, a sárosi magyar és német falvak ekkor tűnnek el, éspedig részben azért, mert a földesurak a szlovák jobbágyot mint olcsóbb munkaerőt, szívesen alkalmazzák, részben mert Kassa és Eperjes is elveszítik magyar lakosságukat. Lengyelország felosztása folytán lengyel emigránsok lepik el a várost, s nekik is részük van a szlovákság megerősödésében. Ez az a kor, a 18. század vége, amikor a magyarság helyét számbelileg is a szlovákság foglalja el. De a szlovákság, miként a magyarság ebben a korban, német műveltségű, társalgási nyelve is német, főleg a barokk korszakban, Bécs hatására.

A magyarságnak ez az elnemzetietlenedése nem volt természetes folyamat, nem lehetett tehát állandó sem. Az újkori eszmék hatására miként Eperjesen, úgy Kassán is, a magyar kultúra új életre ébred. Kazinczy Ferenc, Ba-róti Szabó Dávid és mások irodalmi és társadalmi tevékenysége megállítja ezt a folyamatot. A magyarság latin és német műveltsége ellenére, a hanyatlás korában is vezető szerepet játszott a kassai társadalomban. És most, amikor magyarságára újra rátalált, a Berzeviczy Vincék, gr. Dessewffy Józsefek, a telet a városban töltő birtokosok és a vármegyei tisztviselők mellett éppen a régi magyar polgárság ivadékai voltak azok, akik a magyar szellemiség, a nyelv és kultúra leglelkesebb pártolóivá szegődtek. Ilyen tősgyökeres magyar polgár volt, hogy példát is említsek, a nem bevándorolt Viczay Péter, Torna vármegye nagy műveltségű főorvosa, akiről Kazinczy Ferenc mint atyai jó barátjáról oly meghatóan emlékezik meg Minervájában. A kassai magyarság megerősödése, számbeli gyarapodása, magyar műveltségének térhódítása folyamánya annak a csodás újjáébredésnek, amit a reformkorszakban a magyarság átélt. Nagy államférfiak és költők: Széchenyi, Petőfi, Vörösmarty, Kölcsey megteremtik a modern Magyarországot. Különösen Kassán nagy érdeme van ebben a magyar színészetnek is.

A kassai polgárok már lelkesen részt vesznek az 1848/49-es szabadságharcban. S az ezt követő abszolutizmus korában még a magyarul nem beszélő szlovákok és németek is tiltakoznak minden alkalommal a bécsi reakció magyarellenes politikája ellen. Az 1867-iki kiegyezés után Kassa hovatovább magyar város lesz. A millennium után a Kazinczy Társaság megalakulása, Rákóczi és bujdosótársainak hazahozatala, az új nemzeti színház felépítése és más ezekhez hasonló alkotások bizonyítják a magyar kultúra életképességét, sugárzó erejét.

A kassai Kazinczy Társaság

Kassa az első világháború után predesztinálva volt arra, hogy természetes kulturális központjától, Budapesttől elszakítva, a szlovákiai magyarság életében fontos tényezővé váljék, és némileg Budapestet is pótolja. Ennek meg is voltak a szükséges előfeltételei. Kassa százados kulturális múltja, magyar lakossága, polgáriasultsága, magyar művelődési intézményei voltak ezek az előfeltételek. Több magyar napilap jelenik itt meg, és mindegyik életképes. Ennek megvan a természetes magyarázata. A budapesti lapok elől el van zárva a határ. A napilapok munkatársai között ott van Dzurányi László, Győry Dezső és Szepesi Miksa. Lapjaikat fővárosi színvonalra emelik.

Az államfordulat után itt működött a magyar politikai pártok „kultúrreferátusa". Ennek a szlovákiai magyar kulturális élet irányítása lett volna az igazi célja. De hogy ez az irányítás a magyar politikai pártok vezérfér-fiaitól, vagy éppen Budapesttől függött, vagy az tisztán dr. Sziklay Ferenc kultúrreferens tehetségére volt-e bízva, mindvégig homályos maradt előttem.
Dr. Sziklay Ferenc sokoldalú, irodalmi és zenei műveltségű tanár volt, akiben voltak írói kvalitások is. Mindez alkalmassá tette kulturális életünk megszervezésére. És csakugyan: a kezdet kezdetén minden kezdeményezésnek ő a spiritus rectora. Az ő íróasztalától kerül ki sok országos egyesület alapszabály-tervezete. Volt azonban egy reá nézve rossz következményekkel járó tulajdonsága: túlságosan érzékeny természetű volt. Hamar megbántódott, a közéleti tevékenységgel járó kellemetlenségeket nem bírta. Egy alkalommal elpanaszolta nekem, hogy amikor az ellenzéki pártok egyik gyűlésén az ő beszámolójára került volna a sor, a gyűlésen jelenlevők jó része elszállingózott. Az érdeklődésnek ez a hiánya elkeserítette. Mi több: az elnöklő Szüllő Géza reászólt, hogy röviden adja elő, amit akar. Amire Sziklay felindulva azt mondotta, hogy hiszen az irodalmi, kulturális kérdések a mai gyűlésnek a legfontosabb tárgyai. Szüllő erre így válaszolt: „Vedd tudomásul, neked az a feladatod, hogy ne csinálj semmit." Ez a kijelentés fényt vetett arra a politikára, amelyet bátran népellenes politikának nevezhetünk.
Sziklay Ferenc az államfordulat után a kassai Kazinczy Társaság életrekeltője és főtitkára lett. Kedves ideáját valósította meg, amikor ezt az egyesületet a Petőfi és Kisfaludy Társaság mintájára irodalmi társasággá szervezte át. Azon a véleményen volt ugyanis, hogy ilyen szervezetre a budapesti központtól elsodródott szlovákiai magyar íróknak, művészeknek szükségük van. Szükség van arra, hogy a Kazinczy Társaságot az új viszonyoknak megfelelően a szlovákiai magyar tudományos és szépirodalmi, valamint a képzőművészet ápolása, vagy talán helyesebben megteremtése érdekében használják fel. Tehát ez elgondolás alapján Sziklay a Szlovákiában élő írókat és művészeket a Kazinczy Társaság irodalmi, tudományos és képzőművészeti szakosztályaiban tömörítette.

Kassának ez a sok reményekre jogosító kulturális fellendülése rövid ideig tartott, és Sziklay munkája, így a Kazinczy Irodalmi Társaság is, csődbe jutott. Kassa nem vált a szlovákiai magyar kultúra centrumává. Az 1930-as évtized elején egy vesztett csatatér képéhez volt hasonló Kassa kulturális élete. Ennek a romlásnak megvolt az oka.
Annyi bizonyos: Kassa magyar kulturális életének folyását megzavarta az akkori csehszlovák politika nacionalizáló tevékenysége is.

Srobár, teljhatalmú miniszter 1919. november hó 19-én tanácskozott Szlovákia zsupánjaival és képviselőivel. Megnyitó beszédében, többek között, ezeket mondotta:
„Szlovákia etnográfiai helyzete már maga is mutatja, hogy annak területén nem fejlődhetik ki egy erős kulturális centrum. Így hát arra kell törekedni, hogy Szlovákia minden vidékének az ő speciális viszonyaihoz képest legyen saját centruma, amely mintegy a kultúrának, a politikának és gazdasági munkának tűzhelye legyen. A mi Keletünk részére ilyen centrum most és a jövőben Kosice, mert rendelkezik mindazon előnyökkel és feltételekkel amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szlovák föld hatalmas bástyájává, gazdasági életének és Kelet-Szlovákia kultúrájának erős középpontjává fejlődhessék."
De volt elég hiba, amelyet a jobboldali magyar pártkorifeusok követtek el.

Amikor 1931-ben Kassára kerültem, a közművelődés legkritikusabb napjait élte. A Kazinczy Társaság - női szakosztályán kívül - nem működött. Életem hátralevő éveit feleségem óhajtását is teljesítve - mint már említettem, nyugalomban, teljesen visszavonulva a közélettői, akartam Kassán leélni. Azonban alighogy elhelyezkedtem új otthonomban, amire még álmomban sem gondoltam, máról holnapra belekerültem a magyar kulturális élet forgatagába. Sziklay Ferenc azzal a kéréssel fordult hozzám, vállaljam helyette a Kazinczy Társaság főtitkári állását. Erről azonban eleinte hallani sem akartam. A hatvan éven túl, egy már két év óta halódó egyesület vezetésére nem tartottam magamat alkalmasnak. Csak amikor feltárta előttem a helyzetet, nevezetesen azt, hogy a Kazinczy Társaság megszűnte milyen katasztrofális következményekkel járhat a magyar kulturális életre (amitől pedig a jelekből következtetve, joggal lehetett tartani és hogy Sziklay megviselt idegzetével, mindenkitől magára hagyatottan tovább e tisztet betölteni nem hajlandó), fogadtam el a felajánlott tisztséget. Elfogadtam, anélkül hogy tisztában lettem volna a reám váró nehézségekkel.

Kassa társadalmi élete előttem ismeretlen volt. Csak amikor tájékozódtam, amikor láttam, hogy Kassa nem Eperjes, akkor éreztem, hogy vállalkozásom - magyarán mondva - sötétbe ugrás.

A kassai magyar társadalom képe az államfordulat után bizony tarka volt. A klerikális jobboldali polgárok a keresztényszocialista pártban tömörültek, mert ennek működésétől várták sorsuk jobbra fordulását. Tost Barna plébános behízelgő modorával és rugalmas politikájával meglehetősen nagy tömegeket nyert meg a pártnak, amely csakhamar fontos tényezővé vált a városi képviseletben és gazdasági életében. Fivére, Tost László a csehszlovák polgármester mellett mint magyar polgármester, bátyjának mindenben segítségére volt. Most már a párttagság előnyökkel is járt. A kapitalista világban a szabad pályán levők is csak a párt támogatásával boldogulhattak. A zsidókat a párt nem vette be, de közülük többen áttértek, és most már mint jó katolikusok élvezték a párttagsággal járó előnyöket. A vegyes házasságra lépő protestánsok is többen ezért írták alá a reverzá-list.

Ám a keresztényszocialista párt minden igyekvése ellenére sem tudta Kassa polgárságának egységes szellemét megteremteni. A klerikalizmus, a polgárság egyoldalú, vallásfelekezeti alapon való megszervezése, sokakban ellenérzést váltott ki. Többen reájöttek arra, hogy ez a sokszor túlzásba eső felekezetieskedés nem alkalmas arra, hogy Kassa magyar polgárságát tömörítse. Ennek a felfogásnak volt vallója Blanár Béla, Kassa egykori polgármestere is. Bölcs vezetésével a város az első világháború idején elkerülte azokat a nagy megpróbáltatásokat, amiket más városok átéltek. Blanár nagy tekintélynek örvendett, legnépszerűbb polgára volt Kassának. Lelki nagysága, puritán, nemes lelke előtt meghajolt mindenki. Habár mint katolikus, egyházában is tekintélyes állást töltött be, a keresztényszocialista pártba mégsem lépett be, és amikor a Magyar Nemzeti Párt zászlót bontott Kassán, ennek lett tagja, s mihamar a párt egyik vezető embere, mint ilyen, a tartományi gyűléseken képviselője is.
E politikai pártok mellett a város életében a szabadkőművesek - nem úgy, mint Eperjesen - nemigen vettek részt, vagy helyesebben már az én időmben nem voltak befolyással. Páholyházukba visszavonultan, szűk körében beszélték meg a külső világot foglalkoztató, mindinkább sorsfordulatot jelentő problémákat. A szabadkőművesség, amelynek tekintélyes része volt az újkori eszmék diadalrajuttatásában, a kapitalizmus hanyatlásával betöltötte misszióját.

A kommunista párt, amelynek olyan kiváló képviselői voltak a magyarság soraiban, mint Simai Béla főorvos. Nógrádi Albert ügyvéd és főképpen Fábry Zoltán, a Kassa közelében, Stószon élő író, a „stószi remete", egyre fontosabb szerepet kezdett betölteni a város életében.

1932. évi február hó 28-án választott meg a Kazinczy Társaság főtitkárává. Ez időben a Társaság elnöke Blanár Béla és helyettes elnöke Gönczy Gábor református lelkész volt, ez utóbbi is felvilágosult, egyenes lelkű ember, aki azonban a politikai életben nem vett részt.
Mindjárt működésem első évében tizenkét kulturális vita-, illetve műsoros teadélutánt rendeztünk. Éspedig négy irodalmi, irodalomtörténeti, két természettudományi, egy jogi, egy pedagógiai, egy esztétikai, egy módszertani tárgyú előadást, illetve felolvasást. A műsoros teadélutánokat műkedvelői színielőadások tették érdekessé. Ezek az összejövetelek, mondhatom hovatovább mind színvonalasabbá váltak és látogatottságukra jellemző, hogy a rendelkezésünkre álló helyiség szűknek bizonyult. Ezért nagyobb szabású estéinket a Schalkház szálló nagytermében tartottuk. Emlékező ünnepségek voltak ezek. Megemlékeztünk Arany Jánosról, Berzsenyi Dánielről, Erkel Ferencről születésük kerek évfordulói alkalmából. Ezeken közreműködtek zongora- és énekszámmal Mikisa Tarasz, világhírű zongoraművész, Kálix Jenő, a prágai német zeneifőiskola magyar származású tanára, Libay Ica és Kornhauser Anny énekművésznő, Szalámin Baba, Arany balladáinak remek szavalója. Műsoros estéinken arra törekedtünk, hogy a magyar zenei tehetségek érvényesüljenek ezeken. Így felléptek estjeinken Suhajda Mária Eperjesről (zongora), Katona Gyu-láné (ének), Aczél Vilmosné (ének), Kuhlmann Sári (zongora), és a tíz éves, tehetséges Elefánt Klára (hegedű).

Az 1935. évben rendezett Rákóczi-ünnepségek széles tömegeket mozgattak meg Kassán. A Kazinczy Társaság az első volt, mely elhatározta, hogy emlék-ünnepélyt rendez a város művelődési szerveinek bevonásával II. Rákóczi Ferenc halálának kétszáz éves évfordulója alkalmából. Én már 1934. szeptember hó 20-án tartott választmányi ülésünkön terjesztettem elő erre vonatkozó indítványomat. Örültem, amikor ez az elgondolásom szíves fogadtatásra talált. Az egyesületek képviselői össze is ültek, ezen az ülésen azonban Tost László, azzal a megokolással, hogy a helybeli kulturális egyesületek szerény anyagi helyzetük és megfelelő összeköttetéseik hiánya miatt egy országos jellegű ünnepély rendezésére nem alkalmasak, arra kérte az egyesületek képviselőit, hogy a tulajdonképpeni emlékünnepély megrendezését 1935-b en, az évforduló napján engedjék át a magyar polgári ellenzéki pártoknak, amelyek az előkészítés munkáját, valamint a felmerülő kiadások fedezését is vállalják. Ilyen módon a magyar ellenzéki pártok készítették elő az emlékünnepély programját, és a tervbe vett előadásokat cenzúra végett a rendőrigazgatóságnak be is mutatták, amiket ez megjegyzés nélkül tudomásul is vett, csupán azt kívánta, hogy az emlékünnepély a Ka-ziczy Társaság neve alatt szerepeljen, mivel az ilyen ünnepélyek rendezésére ennek van alapszabályban biztosított joga. Ez azonban egyszersmind azt jelentette, hogy az ünnepélyen esetleges államellenes kijelentésekért a Kazinczy Társaság, vagy mint az engedélyben említve volt, a Kazinczy Társaság főtitkára a felelős.

Az engedélynek ezen formája nem volt szokatlan előttem, mert hiszen minden rendezésünket be kellett jelentenünk a rendőrigazgatóságon, és az ezekre megadott engedély mindig ezzel a záradékkal végződött. A Rákóczy-emlékünnepélyre tehát megvolt a hatósági jóváhagyás. Meglepett ezért, hogy közvetlenül az ünnepély előtti napon a rendőrigazgató magához kéretett. Megjelentem. Meglehetősen izgatott állapotban találtam. Azt kérdezte tőlem, hogy a Rákóczi-ünnepélyre meghívtuk-e a hatóságok fejeit? „Nem!" - válaszoltam. És miért nem? - kérdezte a rendőrigazgató. „Azért nem, mert eddig a magyar művelődést szolgáló rendezések csak ellenérzést váltottak ki a csehszlovák vezetőkben." Nos hát - mondotta a rendőrigazgató -, vegye tudomásul, főtitkár úr, aki ennek az ünnepnek rendezéséért felelős, hogyha a hatóságok fejei nem jelennek meg, aminthogy nem jelenhetnek meg a Rákóczi-ünnepen meghívás nélkül, ezért a Kazinczy Társaság működésének betiltása következik be." Meglepett a hatalom e főemberének ez az izgatott hangon tett kijelentése. De meg is értettem, több mint valószínűnek tartottam, hogy felettes hatósága parancsára tette, amit tett.

Amikor a rendőrigazgatóságot elhagytam, déli fél tizenkettő óra volt. Kevés idő arra, hogy én a hatóságok fejeit felkeressem, meghívjam, hiszen tizenkét órakor minden hivatal zárva van. Mit tegyek? Felkerestem Tost Barnát, az ellenzéki pártok főemberét, az ünnepély egyik leendő szónokát. A mindig optimista politikus nevetve hallgatott meg. „Kérlek, fél óránk még van - nyugtatott meg -, menjünk először Snejdárek tábornokhoz."

Autón két-három perc múltával Snejdáreknél voltunk. Meghívtuk, amit a gavallér katona megköszönt, és utasította szárnysegédjét, hogy hívja fel telefonon a többi hatóság vezetőit, s kérje nevében őket, hogy maradjanak tovább hivatalukban, várják be, míg mi őket felkeressük, így is történt. Mindenütt szívesen fogadtak. Végül azt mondja Tost, menjünk a rendőrigazgatóhoz, őt is hívjuk meg. Elmentünk, láthatólag jólesett neki a referádánk eljárásunkról, még jobban, hogy reá is gondoltunk. Kijelentette, hogy habár valamennyi detektív-jét kirendelte az ünnepély ellenőrzésére, ezek után visszarendeli őket. Tost Barna a rendőrpalotából való távozásunk után, ragyogó arccal, azt mondja nekem: „Tudod mit, most menjünk a pártirodába, ott van Szüllő Géza, beszéljük el neki, mint intéztük el ezt a kényes ügyet." Amikor azonban Tost Barna referált Szüllő Gézának utunkról, a jelenlevő Tost László és Kátra Kálmán minősíthetetlen szavakkal rátámadt Tost Barnára.
- Hiszen a legszebb magyar ünnepet bemocskoltátok azzal, hogy azon a szlovákok is részt vesznek. De hát ezeknek a hatósági embereknek - mondották - helyet sem adhatunk, mert minden jegy elkelt.
Amire a támadók megrökönyödésére Szüllő teljes flegmával ezt mondja:
- Nekem a proszcéniumpáholyt adtátok, nos hát, én szívesen fogadom magam mellé Snejdárek tábornokot.
Szüllő most már elemében volt, s az ő tréfás modorában még jobban megijesztette a társaságot. Ráütött az asztalra: „Ez mégiscsak borzasztó!"
- Mi az, mi az, méltóságos uram? - kérdezték tőié.
- Hát micsoda pártiroda ez, ahol az embert egy kis itallal sem kínálják meg?!
Erre Tost Barna, megértve a tréfát, felkérte az egész társaságot, menjünk mindnyájan a lakására, van kitűnő kecskeméti barackpálinkája.

A kassai Rákóczi-ünnepség csakugyan országos érdeklődést váltott ki. Nemcsak a magyar vidék volt ott, de a régi Rákóczi-birtokok területéről is jöttek ukránok, akik magukkal hozták templomaikban őrzött Rákóczi-korabeli zászlaikat, továbbá a Mecenzéf és Gölnicbánya környéki mánták, a szepesi németek, Sáros megyeiek, szóval több ezer ember jött el és ünnepelt a kassaiakkal együtt. A küldöttségek egész sora helyezte el megindító jelenetek között a Nagyságos Fejedelem ravatalán a koszorúk garmadáját.

Az évforduló előestjén, április 7-én a Schalkház nagytermében rendezett Rákóczi Emlékhangversenyen a Kassai Zene- és Dalegyesület Simkó Gusztáv karigazgató vezényletével kuruc dalokat énekelt, és Darkó István Só és kenyér című Rákóczi korában játszódó egyfelvonásos darabját műkedvelő gárdánk adta elő. Az ünnepi hangulat április 8-án érte el tetőpontját. Az emlékünnepély a Városi Színházban folyt le a magyar kormány prágai követének és a csehszlovák hatóságok fejeinek részvételével. Gönczy Gábor ügyvezető alelnök megnyitója, amelyben a magyar szabadságszeretetről tett szárnyaló szavakkal hitvallást, Tost Barna visszaemlékezése Rákóczira és korára, leírhatatlan hatással volt az ünnepi érzésektől csordultig megtelt szívekre.

Miként valamikor, Rákóczi-szabadságharc korában, az ősi föld lakói, ebben az ünnepi órában nemzetiségi különbség nélkül együtt éreztek, együtt lelkendeztek.
E nagyszabású országos jellegű emlékünnepélyen kívül a Kazinczy Társaság még négy műsoros estén emlékezett meg II. Rákóczi Ferencről. Ezeken Gönczy Gábor II. Rákóczi Ferenc elődeiről, Sziklay Ferenc a kuruc költészetről, jómagam pedig az emigráns II. Rákóczi Ferencről és íródeákjáról, Mikes Kelemenről tartottam előadást.

Megemlékezem még Női Szakosztályunkról, amely egyesületünk minden akciójában részt vett. A Kazinczy Társaság bérelt két szobájának népies motívumokban gazdag berendezése Éder Elza művészi ízlését és áldozatkészségét dicséri. Ezeket a helyiségeket fel is használták céljaikra. Itt rendezték szerda délutáni összejöveteleiket, havonként egyszer ugyanezen a napon teadélutánjaikat.

Éder Elzának kellőképpen nem méltatható érdeme, hogy a nőegylet az ő szakértő irányításával több ízben rendezett magyar népművészeti kiállítást.

A női szakosztály munkájában szinte hagyományossá vált, hogy minden évben koszorút helyeztek el II. Rákóczi Ferenc koporsójára, kidomborítva ezzel Kassa, hozzá való ragaszkodást.
A Kazinczy Társaság a kassai festőművészek és szobrászok: Jakoby Gyula, Jasszus Antal, Löffler Béla és mások műveiből is több kiállítást rendezett, amelyeknek mindig nagy volt a látogatottsága és visszhangja.

Különösen hangzik, de Kassán valójában nem volt művelődési ház. A Kazinczy Társaság a maga céljaira egy szűk udvarú házban bérelt két szobát. Ez elegendő volt kisebb összejövetelek megtartására. A Polgári Társaskör, amely a Lőcsei Ház nagytermét bérelte, segített ugyan rajtunk, és engedélyével előadói estéinket, a vitaestéket itt tarthattuk meg. Ezt a termet vette azonban igénybe a Kassai Zenekedvelők Egyesülete, a Kárpát Egyesület és maga a Társaskör. Ez volt az oka, hogy több héten át kénytelenek voltunk rendezéseinkről lemondani.
Emiatt már működésemnek első évében felvetettem a kérdést, nem lehetne-e számunkra, egy nekünk megfelelő művelődési házat létesíteni. Sajnos, ez az akciónk nem vezetett eredményre. Talán nem lesz érdektelen, ha ezt is elmondom.

Mindenekelőtt kérvényt nyújtottunk be a pozsonyi Országos Hivatalhoz a művelődési ház javára való gyűjtés engedélyezéséért. Habár ezt több ízben megsürgettük, az engedélyt nem kaptuk meg. Mivel úgy tudtuk, hogy az állam művelődési házak építésére beruházási segélyt ad, ezt is kérelmeztük. Ennek sem volt eredménye. Kérelmünket az Országos Hivatal azzal utasította vissza, hogy nincs háztelkünk, s a művelődési ház költségeinek egyharmadát a magunk erejéből kell előteremtenünk.

;Ezek után, mivel tudtuk, hogy a város minden nehézség nélkül adományozott szlovák kulturális célokra telket, mi is kérvényt nyújtottunk be ebben az ügyben Kassa városához. A várossal folytatott tárgyalásaink folyamán figyelmünk a Kálvin téri egykori Miklós-börtönre irányult, amelynek a város hasznát nem látta, sőt le is akarta bontani. Viszont a cseh múzeumi igazgató mint műemléket meg akarta tartani és a múzeum céljaira felhasználni. Dr. Milán Maxon szlovák és Tost László magyar polgármester meg is ígérte, hogyha a Kazinczy Társaság erre az épületre, illetve telkére reflektálna, ké

résüket pártfogolni fogja. A feltétel azonban az lett volna, hogy a Kazinczy Társaság a Miklós-börtönt saját költségén restaurálja, eredeti stílusának fenntartása mellett. Oelschláger-Őry Lajos oki. építészmérnök kérésünkre az átalakítási tervrajzot és költségvetést elkészítette, és ezt a városi tanács elfogadta, sőt megtette azt is, hogy felterjesztette az Országos Műemlék Bizottsághoz a mi kérvényünkkel együtt, amelyben kértük, hogy amennyiben ez a Bizottság a Miklós-börtönt műemléknek ismeri el, vállalja a restaurálási költségeket is vagy azoknak egy részét. Mi Jett a kérvénynek a sorsa, mai napig sem tudom. Értesítést erről nem kaptunk. Közben a Miklós-börtön épülete tovább romlott, földszinti lakóját kilakoltatták. Közel állott az összeomláshoz. Az Oelschláger-Öry terve szerint az átalakítással járó restaurálás körülbelül 100 000 cseh koronába került volna. Abban az esetben is, ha a város ingyen, feltétel nélkül ajándékozta volna egyesületünknek a Miklós-börtönt -fedezet hiányában ezt el nem fogadhattuk. (Később a cseh múzeumigazgató gondolatát, akkor, amikor Kassa rövid időre visszakerült Magyarországhoz, Mihalik Sándor magyar múzeumigazgató megvalósította, a magyar Műemlékek Bizottságával restauráltatta a Miklós-börtönt, és múzeum céljaira berendezte.)

Voltak nemes lelkek, akik önként felajánlott adományaikkal lehetővé akarták tenni a művelődési ház felépítését. Amikor a művelődési ház céljaira egy házat szerettünk volna megvenni, Éder Elza önzetlenül felajánlotta egész vagyonát azzal a feltétellel, hogy részére ebben a házban öröklakást biztosítunk. Ezt az ajánlatot azonban nem fogadhattuk el. A Kazinczy Társaság megszűnhet, és vagyonát az állam lefoglalhatja. Jelentkeztek más adományozók is. Langhoffer, Dobsina város volt magyar polgármestere, egy lelkes magyar embernek, Szontagh Istvánnak hagyatékából 5000 cseh koronát küldött és fizetett be e célra pénztárunkba. Ám a művelődési ház megvalósításáról egyelőre le kellett mondanunk.
Blanár Béla halála 1932-ben nagy csapás volt nemcsak Kassára, a Kazinczy Társaságra, hanem az egész szlovákiai magyarságra. Elnöki tisztét a Kazinczy Társaságban egyelőre Gönczy Gábor ügyvezető alelnök töltötte be. Vele a legnagyobb egyetértésben elértük azt, hogy ez az egyesület életképes, népszerű, virágzó intézménnyé lett. A Kazinczy Társaság 1936. évi közgyűlése, a tisztségéről lemondott Gönczy Gábort tiszteletbeli elnöknek, elnöknek dr. Sziklay Ferencet és alelnöknek engem választott meg. Sziklay Ferenc azonban rövid működése után betegségére hivatkozva lemondott, és az 1938. évi közgyűlés elnöknek engem választott meg. Tulajdonképpen én már Gönczy Gáborral egyidőben szintén le akartam mondani főtitkári tisztségemről, magas életkorom miatt is. Feleségem félt attól, hogy sok irányú, más társadalmi tevékenységem mellett az ismét pangásnak induló Kazinczy Társaság előre láthatóan erősen igénybe veszi majd erőmet. De hát helytálltam! Annyival is inkább, mert az alelnöki tisztre Pfeiffer Miklós kanonok, a Kazinczy Társaság lelkes barátja vállalkozott. Az ő, valamint Haltenberger Ince főtitkár, Do-bossy László titkár, de az egész választmány értékes, megértő és lelkes közreműködésével végezte a Kazinczy Társaság fontos kulturális munkáját ezekben az években.

Egy és más Szlovákia magyar kulturális és politikai életéből

A Kazinczy Irodalmi Társaság nem vált a szlovákiai magyar írók körében népszerűvé, s nem talált szoros kapcsolatot a való élettel.

Az írók összehozását, az irodalmi élet megteremtését megkísérelte SzentTvány József földbirtokos és nemzetgyűlési képviselő is. Az írókat igazi vendégszeretettel hívta egybe birtokára, a liptószentiványi hévízfürdőbe. A Szentiványi Kúria, miként az Erdélyi Helikon, nemes célt tűzött maga elé. Arra lett volna hivatva, hogy a magyar írók, akiknek eddig nem volt módjukban egymással találkozni sem, egymást itt megismerjék, a szlovákiai magyar irodalom problémáit megbeszéljék, és az irodalom fellendítése érdekében kezdeményezőleg lépjenek fel. Afféle irodalmi fórummá kellett volna a szentiványi kúriának kialakulnia, amely egészséges irányba tereli az írók működését függetlenségük megóvása és tiszteletben tartása mellett. Szent-Ivány József nemcsak vendégszerető házigazda volt, de kitűnt mint írói tehetség is - Zerdahelyi József írói néven elbeszéléseket írt -, s így hivatva volt a szlovákiai magyar irodalmi élet megszervezésére. Szent-Ivány ezekre az értekezletekre meghívta a politikai élet több vezető férfiát is. Ugyanis jól tudta, hogy az írók egymaguk mit sem tehetnek érdekeik előmozdítása tekintetében. Az írókat világnézeti, politikai pártállásukra való tekintet nélkül egyformán szívesen látta ezeken az értekezleteken.

Szent-Ivány József minden nemes törekvése, nagy áldozatkészsége ellenére is, már a Kúria harmadik évi értekezletén, 1932. április hó 22-én és 23-án, tartalmas és lelkes lefolyása dacára nyilvánvalóvá vált, hogy az írók szolidaritásának nagy gondolata megbukott, és ezzel a Kúria létjogosultsága is megszűnt. Az írók egy tekintélyes csoportja, a jobboldali konzervatív irány követői, ezen az értekezleten már nem vett részt. A politika vezérférfiai is kimentették elmaradásukat. Esterházy János gróf ugyan eljött, de már csak mint megfigyelő.
Ezen a harmadik értekezleten Szent-Ivány sem volt mindvégig jelen. Dzurányi László főszerkesztőtől sürgönyértesítést kapott, hogy mivel anyagilag tönkrement és eladósodott, megöli magát. Szent-Ivány, aki Dzurányit, a tehetséges hírlapírót a köz szempontjából nagyra értékelte, és mint embert is szerette, erre a hírre elhatározta, hogy felkeresi őt Prágában, rendezi anyagi helyzetét, és meggátolja öngyilkosságát. Házigazda szerepe ellenére tehát magunkra hagyott bennünket, és engem kért meg, hogy a Kúria tanácskozásán helyettesítsem, azon elnököljek.

A tanácskozásokon Győry Dezső, Egri Viktor és Darvas János írók javaslatai alapján sok egészséges, haladó szellemű és a kisebbségi magyar irodalmi élet megteremtését elősegítő határozatot hoztak a jelenlevő haladó és baloldali gondolkodású írók, azonban ezek a határozatok éppen az ellenkező felfogású írók és társadalmi tényezők aknamunkája miatt nem valósulhattak meg. Amikor hazatértem Kassára, és Blanár Bélának mint elnöknek a Kúria lefolyásáról referáltam, már volt valaki, aki őt a Kúria ellen hangolta, és így ő is szemrehányást tett nekem, hogy materialista szellemben hoztunk határozatokat.

A harmadik Kúria együttléte alkalom volt arra is, hogy Szent-Ivány dűlőre vigyen egy olyan elintézetlen ügyet, aminek halogatása, vagy pláne el nem intézése igazi botrányt idézhetett volna elő.

A szlovákiai magyar irodalom fellendítését, az írók támogatását célozta az a huszonhét pályadíj, amelyet a magyar kultúra igazi barátai hetvenötezer cseh korona értékben ajánlottak fel pályaművek jutalmazására. Ennek a hatalmas összegnek egybegyűjtője a Prágai Magyar Hírlap akkori főszerkesztője, Dzurányi László volt. A pályatételeket 1931. április 1-én tették közzé a Prágai Magyar Hírlapban. Kiírásra került hét regény-, egy novella-, két színmű- és tizenhét tanulmánypályázat. A pályázatok határidejének letelte után azonban elmúlt másfél év, és a pályázók még mindig tájékozatlanok voltak a műveik sorsáról. A pályamunkák bírálata, a pályadíjak kiosztása késett. És amint ez ilyenkor történni szokott, kezdtek pletykálni a pályadíjak lelkiismeretlen kezeléséről, és rosszakaratú hírek terjedtek el a közönség körében. Ez bírta reá Szent-Ivány Józsefet arra, hogy a maga jószántából teremtsen rendet a pályadíjak kérdésében. A pályadíj-adományozók felhatalmazását megszerezte, és ezeknek nevében a harmadik Kúria együttléte alkalmából megrendezte a Szlovenszkói Irodalmi Pályadíjak Kuratóriumának közgyűlését. A Kuratórium engem választott meg elnökének. Feladatomat háromféle úton sikerült megoldanom. A pályadíjak hollétének tisztázása után sikerült ezeket befizettetni a losonci Dunabankba, amelynek igazgatója. Tarján Ödön, mindenben segítségemre volt. A pályadíjak ily módon a Kuratórium rendelkezésére állottak, kivéve azokat, amelyeket az adományozók azután sem voltak hajlandók befizetni. A rosszakaratú hírek valótlanoknak bizonyultak. Igen fontos volt most már biztosítani a pályaművek tárgyilagos és szakszerű elbírálását. Nyolcvanöt pályamű érkezett be, amelyeket jegyzék kíséretében én vettem át Darkó Istvántól, aki ezeket számon tartotta. A lektori munkára sikerült hozzáértő szakembereket megnyernem.

Ezt a nagy munkát is egy év alatt fejeztem be. A Pályadíjak Kuratóriuma ezek után a bírálatok alapján a pályadíjakat közgyűlésen kiosztotta, és felhatalmazására Tarján Ödön azokat kifizette. A pályadíjat nyertek között volt Ilku Pál is.
Irodalmi életünk kifejlődésének egyik nagy akadálya volt az, hogy íróink alkotásaikra könyvkiadót nem találtak. Ezen a bajon akart segíteni Sziklay Ferenc, amikor a Kazinczy Társasággal kapcsolatban megszervezte a Könyvbarátok Körét, amiből aztán 1927-ben kifejlődött a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet. Ennek részvényeit a magyar közönség szívesen jegyezte, és igazgatói sorában ott volt Szlovákia minden jelentős személyisége. Az eleinte szépen viruló egyesület azonban mihamar válságba került. A közönség elhidegült tőle, valószínűleg azért, mert kiadványai között sok olyan is volt, amely nem elégítette ki olvasóinak igényét. A közönség nem értette meg, hogy a Szövetkezet vállalkozása akkor heroikus vállalkozás volt. Az írókat először fel kellett fedezni, és magyar irodalmat teremteni ! Hogy magában a Szövetkezetben, annak adminisztrációjában, üzleti vezetésében is lett volna valami hiba, ezt nem tudom, mert akkor még távol voltam annak működésétől. Egy nagyobb szabású kiadványát, Vécsey Zoltán Síró város című három kötetes regényét a cenzúra lefoglalta. Ez maga nagy anyagi vesztesége volt a Szövetkezetnek, különben sem volt szívügyük e vállalkozás, erre egymás után mondtak le, léptek ki a Szövetkezetből. Nem akarták vállalni az esetleg reájuk háramló anyagi és erkölcsi felelősséget. A sorsára hagyott Szövetkezet ezek után - úgy látszott - a csődöt el nem kerülheti. Eltekintve azonban a csőd nyomában bekövetkezendő botránytól, a könyvkiadók nagy anyagi veszteségétől, a Szövetkezetnek ilyen módon való megszűnése végzetes csapást jelentett volna a szlovákiai magyar irodalmi életre is. Hiszen ilyen szégyenletes bukás után kinek lett volna kedve az irodalomért újabb áldozatokat hozni?

A magára hagyatott, tönk szélén álló vállalat ügyét Szent-Ivány József mentette meg, amikor kijelentette, hogy a Szövetkezet érdekében meg kell tenni mindent, és azt az itt élő magyarság cserben nem hagyhatja. Az 1932. évi április havában megtartott szövetkezeti gyűlésen az igazgatóságot újra szervezi. Tárgyal a hitelezőkkel, és azokat saját érdekükben türelemre hívja fel. És ez sikerül is. Sokkal nehezebb és fontosabb feladat volt azonban a közönség bizalmának visszahódítása. A Kazinczy-könyveknek ekkor már olyan rossz a hírük, hogy a kilátásba helyezett új könyvsorozattal - különösen akkor, amidőn a múlt évivel is adós maradt - sem nyert volna meg senkit a Szövetkezet. Szent-Ivány azonban közismert optimizmusával mégis bizakodott, és így fogott a lehetetlennek látszó, szinte reménytelen feladat megoldásához. A Kazinczy Társaság képviseletében én is tagja voltam a Szövetkezet igazgatóságának.
Minden reményünk a Magyar Írásban volt. Ennek a folyóiratnak, amely a Szövetkezet kiadásában jelent meg, csak 2000 példányban való megjelenése is megmentette volna a Szövetkezetet. A Magyar Írás 1932. év március havában indult meg Darkó István író kezdeményezésére, aki egyszersmind szerkesztője is volt. Sokan - így az ellenzéki pártok kultúrreferense is - érthetetlen módon kezdettől fogva nem bíztak a folyóirat életképességében, sőt nem sokkal megjelenése után agitáció is indult ellene. Ez Darkót nem kedvetlenítette el. Az írók nagy része pedig örömmel üdvözölte vállalkozását. A felelős szerkesztő Simon Menyhért lett. Főmunkatársaként szerepeltek: Győry Dezső, Mécs László és Sebesi Ernő. Az igazgatóságból egy helyi bizottság végezte az ellenőrzés felelősségteljes tisztét. Ennek az én elnökletemmel tagjai voltak: Sziklay Ferenc, Szepessi Miksa és Várnay Ernő.

Darkó a folyóiratot a szlovákiai magyar irodalom érdekében olyan szellemben óhajtotta szerkeszteni, amilyen szellemet a szentiványi Kúria hirdetett. Az író szabad érvényesülése, lelkiségének diktátumoktól való gúzsba nem kötése irányelv volt előtte szerkesztői működésében. A folyóiratnak ez volt a karaktere is. Minden véleménynek, irányzatnak tárt kaput nyitott. Szépirodalmi cikkeken kívül szívesen közölt közgazdasági, társadalomtudományi, történelmi tanulmányokat is. Csak az irodalmi színvonalat kívánta meg. A folyóirat szabad levegője biztató volt. A Magyar Írás megnyitotta hasábjait az ifjúság előtt is. Ennek problémáit napirenden tartotta. Sikerrel dolgoz:tt ezen a téren, ezt bizonyítják az ifjúságnak, a Magyar írásban megjelent tartalmas cikkei is. Nagy érdeme Darkónak, hogy ismeretlen tehetségeket juttatott szóhoz, és elősegítette érvényesülésüket. Móricz Zsigmond is sokat várt ettől a folyóirattól.

Meggyőződésem, hogy a Magyar írás lassan-lassan megtalálta volna ezen az úton igazi nagy hivatását. Azonban olyan ellentétek jelentkeztek és érvényesültek (valószínűleg a budapesti jobboldali irodalmi politika hatására), amiket az itt élő magyarság érdekében csírájában kellett volna elfojtani. Sajnos, Darkó céljait nem értették meg. Lehet, hogy személyi és egyéb okok is közrejátszottak. Ezt nem tudom tisztázni. Megindult a rejtett és nyilvános támadás a Magyar írás ellen. Előbb Sziklay Ferenc mondott le az igazgatói tagságáról, majd Mécs László munkatársi tisztségéről. Sziklay Ferenc lemondása nem volt meglepő. A Magyar írásnak kezdettől fogva nem volt barátja, az igazgatói tagságot is csak, miután erre reákényszerítették, vállalta. Mécs László e9"y nyilatkozatban közölte a nyilvánossággal, hogy szakít a Magyar írással, mint írta: „Mert annak sem szellemével, sem irodalmi, politikai irányával nem érthetek egyet." Hogy mit értett Mécs ezen, nem tudtuk meg, habár Darkó őt mind a Magyar írásban, mind más lapokban nyilatkozatra hívta fel. Így nehéz volt nekünk e szavak értelmét kihámozni. Hiszen ugyanebben az időben Mécs a Pesti Naplóban rendszeresen publikálta költeményeit, annak ellenére, hogy ez a napilap erősen liberális volt. Nyilvánvaló, nem Mécs, de mások voltak azok, akik a Magyar írás ellen támadtak, és az ő nevét csak eszközül használták fel. - Mégis, e nyilatkozatát közölte, illetve átvette több más lap is. Ebből a tényből valóban érteni lehetett. Ha Mécs László ennyi lapban támadta meg a Magyar írást, az olvasóközönség csakugyan gondolkodóba eshetett: micsoda gonosztól megszállott orgánum lehet ez a Magyar írás?! Pedig hát a közlésnek ez a módja világít rá leginkább a költő gyermekded világára. Nem, nem Mécs László rendezte az inkvizíciónak ezt a formáját a Magyar írás ellen, de rajta keresztül mások.

De szó ami szó. Mécs támadása nem tévesztette el hatását. A folyóirat kiadása mind több és több nehézséggel járt. Volt ugyan kétezer előfizetője, de az előfizetési díjak vontatottan folytak be. A könyvkiadás körül is bajok merültek fel. A mindenképpen takarékoskodó igazgatóság olcsón akarta könyveit kiadni, és ezért ezeknek kinyomását egy bécsi cégre bízta. Ez maga is szerencsétlen gondolat volt, mert idehaza ellenérzést váltott ki, másrészt a bécsi cég közben megbukott, és szerződési kötelezettségének nem tudott eleget tenni. Így a könyvek 1932. év karácsonya helyett csak a következő év közepén jelenhettek meg. Ez újabb lökésként hatott az előfizetők bizalmának megrendüléséhez. Még kevesebb előfizetési díj folyt be.

A nyomasztó anyagi helyzet már az induláskor, 1932-ben arra késztette a Magyar írás fenntartóit, hogy valami pénzforrás után nézzenek. Megérlelődött az a gondolat, hogy jó volna a magyarországi nagyobb városokban egy felolvasó körutat rendezni. A példát erre az erdélyi írók adták meg. Dr. Kúti Sándor a Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetségének debreceni ügyvezetője még 1932. augusztus hó 1-én Kassán járt. Közölte velünk, hogy szívesen készíti elő a szlovákiai írók magyarországi körútját, és e célból jónak tartotta volna, ha előbb, szeptemberben egypár író elmenne Debrecenbe, ahol egyrészt egy irodalmi estet rendeznének, másrészt megbeszélnék az esetleges körút programját. Erre természetesen örömmel vállalkoztunk. Rövid idő múlva azonban hallottam Sziklay tói, hogy őt is felkereste, és arra kérte, hogy ő készítse elő a tervbe vett turnét. Közöltem Szilayval, hogy Kúti ránk bízta, a Kazinczy Lap-és Könyvkiadó Szövetkezet és a Magyar Írás érdekében ennek a turnénak a megrendezését, de nincsen kifogásunk az ellen, hogy ő a mi érdekünkben, a mi felhatalmazásunkra járjon el Kútinál. Nagy meglepetésemre azonban Sziklay kijelentette előttem, hogy ő sem a Kazinczy- Lap- és Könyvkiadó, sem a Magyar Írás nevében, de egyáltalán az itteni írók nevében sem hajlandó tárgyalni, irodalmi estéket előkészíteni, azoknak érdekeit képviselni, meghívásra elmegy ugyan Debrecenbe, de csak mint privát személy, és mint ilyen tart ott felolvasást. Ezt tudomásul véve, írtunk Kútinak, hogy mi éppen az ő felhívására és a vele történt megállapodás alapján hajlandók vagyunk a turnét megrendezni, és egyúttal közöltük vele, hogy Szent-Ivány József, Darkó István és Győry Dezső közreműködésével akarjuk a tervbe vett előadást Debrecenben megtartani.

Ezt a műsort Szent-Ivány is helyeselte. Ő is írt Kútinak, azonban ezt kár, igen nagy kár volt megtennünk. Sziklay időközben csakugyan járt Debrecenben, előadását is megtartotta. Hazatérte után pedig közölte velünk, hogy Kúti ugyan megkapta leveleinket, de sem ő, sem a budapesti tényezők nem helyeslik a tervezett turnét, a Magyar Írás ellen vannak. Kúti előtte kijelentette, hogy csak olyan szlovákiai akciót vesz tudomásul, amelynek programját Sziklay is aláírja. Kútinak ezt a következetlenségét, miután a magyarországi viszonyok felől tájékozódtam - megértettem. A Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetségének elnöke gróf Klebels-berg Kunó volt. Ez mindent megmagyarázott.

Szent-Ivány még ezután sem csüggedt el. Szembeszállott Kútiék rideg állásfoglalásával. Pedig más oldalról is megmutatkozott a szlovákiai magyar irodalom lejáratási szándéka. Támadták íróinkat, azoknak rossz hírét keltették. A budapesti könyvkiadók kétségtelenül nem szívesen látták a túlságosan népszerű erdélyi írók térhódítását és most a szlovákiai írók műveinek megjelenését a budapesti könyvpiacon a Kazinczy Lap- és Könyvkiadó révén.
Szent-Ivány ezek után megkísérli megmenteni a Magyar Írást és a Kazinczy Lap- és Könyvkiadó Szövetkezetet, éspedig eredeti módon: az ellenséget saját fészkében keresi fel. Tevékenységét átteszi Budapestre. A kassai irodát, a szerkesztőséget feloszlatta, ezt nem volt képes tovább fenntartani. Amint nekem írta, bármennyire is sajnálja, de kénytelen volt Darkó Istvántól megválni.

A szövetkezetet átvitte Bejére, ahol birtoka volt, a vállalat pénzügyeinek kezelését Lükő Géza vállalta, cégjegyző Oszvald Dániel lett. A Magyar Írás szerkesztését pedig Szombathy Viktor író (akinek biztos állása volt Komáromban) vállalta csekély tiszteletdíjért.
A Magyar Írás megkísérelte, ha nem is az irodalmi életnek megteremtését, de annak előkészítését, lehetővé tételét. Ezt azonban nem sikerült elérnie, mert állandó támadásban volt része. Már keletkezését bizalmatlanság fogadta. Kifogásolták, hogy a folyóirat nincs azon a színvonalon, amelyen állania kellene. Tárgyilagosan azonban el kell ismernünk, hogy föltétlenül elérte azt a színvonalat, amelyet íróink nyújthattak. Érdeme a folyóiratnak, hogy sikerült legjobb íróinkat munkatársaivá tenni, holott kezdetben ezeket nem is tudta honorálni; hogy ismeretlen tehetségeket juttatott szóhoz, és elősegítette érvényesülésüket. A Magyar írás volt az, amely ismertté tette zsenge irodalmunkat a magyarországi olvasóközönség előtt.

A Magyar írás rövid élete nem volt tehát hiábavaló. A Magyar Írás 1937 év végével befejezte működését. Ugyanebben az évben alakult meg Pozsonyban a „Tátra" Könyv-, Lapkiadó és Kereskedelmi Részvénytársaság. A „Tátra" úgy jött létre, hogy Molnár Jenő pozsonyi könyvkereskedő vállalta ennek finanszírozását, amint mondotta, saját vagyonából. Valószínű azonban, hogy Molnár csak cégér volt, mögötte valamelyik budapesti könyvkiadó részvénytársaság állott. A „Tátra" R. T. Tátra névvel folyóiratot is indított. Molnár szerkesztőül Tamás Mihályt, lektoroknak Schubert Tódort, Staud Gábort és engem kért fel. Mi e tisztségeket csak azzal a feltétellel fogadtuk el, ha a Tátra az írók folyóirata lesz.

Tamás Mihály ebben a szellemben szerkesztette a Tátrát. Ennek színvonalát biztosította a vezető szlovákiai írók közreműködése. De itt is ugyanaz történt, mint a Magyar írással: ezt a folyóiratot is elgáncsolták. Tamás Mihály tulajdonképpen egy angol aszfalt-részvénytársaságnak volt a szlovákiai mérnöke, és mint ilyen az angol cég teljes megelégedésére szép eredménnyel működött. Munkájának jutalmául a részvénytársaság Tamás Mihálynak felajánlotta, töltsenek feleségével együtt egy hónapot Londonban. Tamásék el is mentek Angliába. Távozásuk után azonban, Tamás tudta és beleegyezése nélkül, a Tátra szerkesztői állására dr. Földes Géza jobboldali mentalitású írót alkalmazták. Ezzel a méla akkorddal véget is ért a Tátra szerepe.

Miként a Magyar írást a Lap- és Könyvkiadó Szövetkezet, a „Tátra" Részvénytársaság helyét elfoglalta a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség, amely már 1936-ban Sziklay Ferenc kezdeményezésére a Toldy Kör, a Kazinczy Társaság és a Jókai Egyesület közös intézményeként alakult. Elnöke dr. Staud Gábor lett. Működése azonban nehezen indult meg. Darkó István erről a Tátrában ezt írja: „Az Irodalmi Szövetség nagy szervezetének a közönség és írók összefogásának jól átgondolt terve alapján már két éve megalakult, de működésbe nem fogott." Tulajdonképpen csak 1938-ban, a szövetség második közgyűlésén alakították meg a választmányt. Ezen a közgyűlésen Staud Gábor elnöki megnyitójában bejelentette, hogy a szövetség első szabályszerű lépése az irodalmi pályadíjak kitűzése volt. Húsz pályadíjat tűzött ki a szövetség, ezek között hét tudományos, hat szépirodalmi, négy művészeti, három egyéb témakörből valót. Azokra a pályatételekre, amelyek 1937. november hó 30-án lejártak, összesen 595 munka érkezett be, legtöbb ezek között vers és novella. A pályadíjak jutalmazására szükséges pénzösszeg összegyűjtése sikerrel járt. A Tátra egymaga 10 000 cseh koronával járult hozzá. Az elnök a továbbiakban a szövetség saját lapját, a Nemzeti Kultúra kiadásának kérdését ismertette. Közölte, hogy a szövetség évenként hat kötetben - kéthavonként s kötetenként tíz íves terjedelemben jelenteti meg e folyóiratot, mely részben a megszűnt Magyar írás szerepét veszi át. Az Irodalmi Szövetség meg akarja oldani azt a problémát, hogy egységesen mutassa be a szellemi fejlődés minden vonalát.
Az Irodalmi Szövetség szelleméről már nem volt képes tanúbizonyságot tenni, mert a magyar vidék visszacsatolása után 1938-ban szerepe véget ért.
A Nemzeti Kultúra folyóiratból mindössze egy szám jelent meg.

Habár tagja voltam a szlovákiai Magyar Nemzeti Pártnak, majd az Egyesült Magyar Ellenzéki Pártnak, politikai elgondolásom eltért e pártok működésétől, sőt szöges ellentétben volt avval. A szlovákiai ellenzéki politikának tengelyébe - budapesti irányításra - a területi revízió került. Ezt ugyan nyíltan nem hirdette a párt, de gyakorlatban oly módon vélte szolgálni, hogy sérelmi politikát folytatott. Azokat az előnyöket, amiket a csehszlovák törvények biztosítottak a magyarságnak, nem vette igénybe, ellenben reámutatott arra, hogy magyar községekben nem alkalmaznak magyar tanítókat, nem pártolta a járási közművelődésügyi egyesületek megalakulását. Szóval mindent kifogásolt, ami a magyarságra nézve sérelmes volt, ezeket mind a genfi Népszövetség elé terjesztette, és ezzel a magyar kormány revíziós politikájának jogosultságát támogatta. Ezt Szüllő Géza, Sziklay Ferenc előtt - amint már írtam - így fejezte ki: „Neked az a feladatod, hogy ne csinálj semmit." Márpedig a magyar kisebbségi politikának legfőbb feladata lett volna a kisebbségi magyarság szellemi és gazdasági megsegítése. Ezt én nyíltan hirdettem. Észre kellett azonban vennem, hogy e felfogásommal lassankint magamra maradok, vagy legalábbis a párt irányadó vezetői a revíziót mindenek fölé helyezik, és e tekintetben a budapesti revíziós politikának puszta eszközei. Mindezeket megfontolva a pártból kiléptem. Ezt világítja meg az alábbi két levél. Az elsőt a Magyar
Nemzeti Párt elnöksége részéről a később népellenes politikai vonala miatt hírhedtté vált Jaross Andor intézte hozzám:

Igen tisztelt Barátom!
Most értesültem, hogy f. hó 14-iki kelettel egy levelet intéztél dr. Münster Tivadarhoz, a Magyar Nemzeti Párt kassai kerületi elnökéhez, melyben részletesebb indoklás nélkül közlöd a Magyar Nemzeti Pártból való kilépésedet. Nem hallgathatom el, hogy mennyire meglepett ez a hír, mert Téged mindenkor a párt egyik nagy értékének tekintettünk, de még inkább meglepett az, hogy indoklás nélkül méltóztattad ezen elhatározásodat a párttal közölni. Azt hiszem, meg méltóztattál győződni arról, hogy a Magyar Nemzeti Párt sohasem óhajtott szűkre szabott ideológiával tagjaira lelki kényszert gyakorolni, és minden kérdésben mindenkor diszkusszióval jutottunk el álláspontunkhoz, ha tehát elvi okok váltották volna ki elhatározásodat, úgy bizonyára néhány szóval körvonaloztad volna indokaidat. Feltételezem tehát, hogy elhatározásod más természetű.
Engedd meg azonban, hogy tisztelettel arra kérjelek, miszerint a leveledben jelzett elhatározásodat egy legközelebbi személyes megbeszélésig felfüggeszteni szíveskedjél. A magyar ügy szolgálata, a kisebbségi sors természete a pártéletet is más megítélésre készteti, és vannak új erkölcsi normák, melyek bennünket köteleznek sokszor személyes meggyőződésünk ellenére is. Biztosan remélem, hogy fenti kérésemnek eleget tudsz tenni, és egy rövid kibeszélés alkalmat fog szolgáltatni az esetleges félreértések kiküszöbölésére is. Igaz tisztelettel, szívből üdvözöl őszinte híved: Jaross Andor.

Válaszom e levélre ez volt:
Igen tisztelt Barátom!
Már restelkedem, hogy igénytelen személyemmel oly sokat vagy kénytelen foglalkozni. Méltóztassatok felettem egyszerűen napirendre térni, s mivel most megvan hozzá a kedvező alkalom, mozdítsátok elő csendes visz-szavonulásomat.
Nem titkolom, sok minden elkedvetlenít. Lehet, hogy tévedek, de az a meggyőződésem, nem folytatunk reális politikát. Minden politika csak addig reális politika, míg a meglevő helyzet mérlegelésével igyekszik sikereket elérni. A mi esetünkben-, ez a politika az itt élő magyarságnak igyekszik előnyöket kicsikarni. A revíziót kár volt kisebbségi politikánk tengelyébe állítani. Ezzel mintegy minden tel volt téve egy tétre, ami ha nem sikerül, ez mérhetetlen sok bajnak lehet kisebbségi életünkben a szülőanyja.
Ezeket az aggályaimat egy évvel ezelőtt a kassai választmányban feltártam Szent-Ivány József pártvezérünk előtt. Sajnos, ezeket ő nem pártolta. Sőt, talán emiatt el is hidegült tőlem.
S közben Bethlen István tavalyi, békés revíziót propagáló angliai kőrútjától eljutottunk mai közismert nyilatkozatáig. Adja Isten, hogy e politikai kudarcnak a levét ne igyuk meg, kisebbségi sorsban élő magyarok.
Szerény véleményem szerint a M. N. P-nak revízió alá kell venni politikai programját - éspedig addig, míg nem késő — amíg erre külső események nem kényszerítenek.
A Magyar Nemzeti Párt politikai programjának egybeállításánál azonban csak egy szempont lehet az irányadó: a kisebbségi magyarság helyzete. Sem Budapest (miként ezt a példa igazolja), sem a Keresztényszocialista Párt speciális céljai kisebbségi sorsunk irányításában nem lehetnek döntő tényezők.
Nagyra becsülöm ui. pártunknak a testvér magyar párttal való szövetségét, de ez nem lehet ok arra, hogy a M. N. P. emiatt politikai programját amannak célkitűzéseihez igazítsa. A nagy világpolitika meglepetésszerűen úgy formálódhat, hogy ennek hatása alatt a Vatikán Prágával kibékül, és ekkor nem lehetetlen, hogy a nagy katolikus blokkban nemcsak Hlinka, de Esterházy is ott lesz. A Magyar Nemzeti Párt jellegénél fogva nem folytathat mást, mint magyar kisebbségi politikát.
Elkedvetlenedésemnek tehát nem igazi oka, de csak kiváltója a kassai párttitkár jelszavakkal operáló működése. Egyébként ez az ügy befejezést nyert.
Ismétlem: öreg ember vagyok, bocsássatok el békével.

De hát oly sok oldalról környékeztek meg, ne lépjek ki a pártból, hogy végre is lemondásomat visszavontam. A politikai életben azonban ezentúl nem vettem részt, csak ha a körülmények erre kényszerítettek.-
Egyébként a szlovákiai ellenzéki magyar pártok revíziós sérelmi politikája a demokrácia szellemében felnövő szlovákiai új magyar nemzedék előtt sem volt népszerű. Ezt a sarlós mozgalomtól kezdve az 1938. évi rimaszombati ifjúsági konferenciáig sok jel bizonyítja. Ha nem jön a visszacsatolás, ez az erős magyar érzésű, demokratikus ifjúság kezeibe kerítette volna politikai téren az irányítást.
Az ellenzéki pártok revíziós politikája azonban átmenetileg elérte célját. 1938 novemberében Horthy fényes kíséretével bevonult Kassára.
De hát az idő mégis nekem adott igazat.
A Csehszlovákiában élő magyarság pusztulása, szlovakizálása, a magyar-szlovák lakosságcsere ugyanis nem következik be, ha más politikát folytatunk 1918-1945 között. A revíziós politikának tehát nagy ára volt.
A szlovákiai magyar ellenzéki párt ezután még inkább a magyarországi politika hatása alá került, annyival is inkább, mert kiadásainak fedezésére igénybe vette, elfogadta a magyar kormány támogatását. Még olyankor is, amikor belátták, hogy a politikának számolnia kell a kisebbségi helyzettel, félvén attól, hogy viselkedésük rossz vért szül Budapesten, a párt emberei nem merték véleményüket elmondani. Erre csak egy példát: Masaryk G. Tamás, a köztársasági elnök 1937-ben meghalt. Tost László helyettes polgármester ekkor a párt nevében felkeresett lakásomon. Elmondta, hogy az elhunyt Masarykról az itt élő magyarságnak is illő megemlékeznie. Ezt a felfogást én is osztottam. Erre Tost arra kért, hogy a Kassán rendezendő gyászünnepélyen a magyarság képviseletében én beszéljek. Nem értettem azonban, miért éppen én? Hiszen a párt vezetői közül, akik között több jó szónok van, kellene erre valakinek vállalkoznia. Tost azonban rábeszélt, mondván, hogy ebben az ügyben a bizalom felém fordul, a párt vezetősége szükségesnek látja, hogy a minden körben népszerű Gömöry János legyen az ünnepi szónok. Sokáig vitatkoztunk, de végre is rájöttem, hogy a párt vezetői erre a szerepre Budapest miatt nem vállalkozhatnak, és nem is vállalkoznak. Mint annyiszor, most is gyengének bizonyultam, s vállaltam a gyászbeszéd elmondását.

Aki ismer, tudja, hogy sohasem szereplési vágyból, de mindig önzetlenül igyekeztem népünk ügyét szolgálni. A kassai városi képviselő-testületi gyűlésen is bátran, a következményekkel nem számolva, több ízben szólaltam fel a magyarság érdekében.
Hogy mi volt az ilyen felszólalásaimnak tárgya? Minden olyan kérdés, amely a szlovákiai magyar kisebbség gyakorlati értékű érdekvédelmét szolgálja, ellentétben a negatív sérelempolitikát folytató jobboldali magyar pártkorifeusok vonalával.
1938 januárjában például a városi költségvetési vita során újból a közvélemény elé tártam Kassa magyarságának kulturális problémáit. Határozottan leszögeztem, hogy a szlovák művelődési központ kiépítése nem irányulhat Kassa magyar kultúrájának letörésére, Kassa megmaradhat Kelet-Szlovákia magyar kulturális gócának akkor is, ha itt építik ki a szlovák kultúra keleti központját.
A nemes versengés növelheti az erőt és az értéket, viszont az olyan törekvés, hogy először Kassa magyar kulturális jellegét kívánná eltüntetni, nem célravezető és demokráciaellenes.
Hangsúlyoztam, hogy kemény harcot kell vívnia a magyarságnak pozíciói megvédéséért, sőt azoknak az intézményeknek létesítéséért is, amelyeket törvényes intézkedések biztosítanak. Így például a magyar gimnázium ügye a formák szerint végre dűlőre jutott, de bizonytalan, mikor lesz valóság a határozatból. A gimnázium telkének megvásárlására a közgyűlés úgyszólván egyhangúlag adta meg az utasítást, az előirányzott egymillió koronát azonban kölcsönből fogják fedezni, a szlovák gimnázium telkét viszont a rendelkezésre álló költségvetési alapból vásárolják meg. Maxofi polgármester ugyan meghatalmazást kapott a közgyűléstől, hogy a következő évek folyamán több mint harminc millió korona kölcsönt vegyen fel a város számára, de kérdés, lesz-e a városnak hitele, és a felvett kölcsönöket elsősorban mire fordítja? A sorrendre nézve nem történt utasítás, de remélhetjük, hogy ez nem lesz ok az építkezés halasztására, annál kevésbé, mert hiszen a városi vezetőség politikai célkitűzései a közeljövőben megkívánják a képviselőtestület egységes állásfoglalását. Márpedig ez semmiképpen nem történhetik meg, ha a kassai magyarságnak ezt a sürgős követelését nem teljesítenék. A kassai magyar gimnázium épületének szörnyű állapota közismert, és elképzelhetetlen, hogy még évekig abban az épületben sínylődjenek a magyar diákok.

Ugyanilyen tarthatatlan a helyzet az elemi iskolai oktatásban is. Mint ismeretes, egyetlen magyar elemi iskola működik a szélesen terjedő városban, de ez is a város déli peremrészében, és ide kénytelenek bejárni télvíz idején több kilométer távolságból a város túlsó végében lakó magyar gyermekek is, akik közül soknak nemhogy villamosra, de még lábbelire is alig telik. A törvény kötelezi az iskolafenntartó hatóságot, hogy minden kerületben, amelyben legalább negyven iskolaköteles gyermek van, külön iskolát állítson fel. Kassán hat iskolai kerület van, tehát még öt elemi iskola illeti meg az itteni magyarságot, mert kétségtelen, hogy minden kerületben kimutatható legalább negyven magyar gyermek, akiket szüleik magyar iskolába akarnak járatni. A kérdést egyelőre úgy akarják megoldani a magyarság kulturális vezetői, hogy a meglevő szlovák iskólák mellé magyar párhuzamos osztályok felállítását kívánják. Ugyanúgy kívánják azt is, hogy minden iskolai körzetben magyar óvoda is felállíttassék, mert tudnivaló, hogy magyar óvoda is csak egy van Kassán.

Bizonyos veszélyek fenyegetik az egyetlen magyar polgári iskola épületét is, a régi kassai jogakadémia épületét. Nemrég ugyanis az a terv merült fel, hogy itt helyezik el ideiglenesen az új műegyetem dékáni hivatalát, és evégből új emeletet húztak az épületre. A magyar polgári iskolának nagyon is szüksége volna az újonnan épült második emeletre, főként a nagy értékű könyvtár és szertár megfelelőbb elhelyezésére.

A legmostohábban azonban a magyar művelődési intézményekkel bánt a város. Tudnivaló, hogy a magyar városi közművelődési testületet a törvény határozott előírása ellenére mindeddig nem állították fel, hanem csupán a szlovák közművelődési testület mellett működik egy magyar szekció, ami ellentmond a törvény szellemének. E szekció részére is mindössze háromezer korona évi segélyt utalt ki a város. Az önálló magyar közművelődési testület létesítése végett már évekkel ezelőtt beadták a kérvényt, de ismételt sürgetés ellenére is csak most tett biztató ígéretet a minisztérium e régi kívánság teljesítésére.
A magyar művelődési egyesületek úgyszólván teljesen kiestek a városi gondoskodásból. A Kazinczy Társaság, amely néhány évvel ezelőtt még háromezer korona évi segélyt kapott, a múlt évben már csak ötszáz korona segélyben részesült, ez idén pedig egyáltalán nem is szerepel a költségvetésben. Állítólag a rendkívüli segélyezés összegéből kap megint ötszáz koronát, ami 'szégyenletes alamizsna eme régi, nagy múltú egyesület számára.

1938. július 24-én, vasárnap leplezték le Kassán egész napos ünnepség keretében a Dóm északi külső falán elhelyezett Rákóczi-emlékművet. II. Rákóczi Ferenc emlékének méltó megörökítésére tudvalevőleg országos mozgalom indult még 1906-ban, amikor a Nagy Fejedelem és bujdosó társainak hamvát hazahozták, és a kassai Dóm sírboltjában helyezték örök pihenőre. A tervezett Rákóczi-lovasszoborra hétszázezer korona gyűlt össze, a megváltozott politikai viszonyok következtében azonban az emlékmű felállítására nem került sor. 1936-ban úgy döntött Kassa város képviselőtestülete, hogy Rákóczi emlékét egy latin nyelvű domborművei örökítik meg, s a szoboralap megmaradt összegét a Dóm restaurálására fordítják.
A kiválóan sikerült emlékművet - amelyet a Dóm északi külső falán helyeztek el - Sípos Béla műépítészmérnök tervezte, Löffler Béla szobrászművész mintázta, és Buchner Béla kassai műöntödéje öntötte bronzba.

A Rákóczi-emlékünnepély lefolyása a következő volt:
Délelőtt negyed tizenkét órakor mise volt a Dómban, utána a küldöttségek megkoszorúzták a Rákóczi-hamvakat.
Tizenkét órakor az egyesített cigányzenekarok a Dóm téren Illés Béla prímás vezetésével kuruc dalokat játszottak.
A kassai dalárdák egyesített férfikara Simkó Gusztáv országos karigazgatónak az emlékünnepélyre szerzett dalát énekelte. Ezután Mécs László ünnepi beszédet mondott, majd Tost Barna prelátus-plébános és Milán Maxon polgármester átvették az emlékművet.
A Kazinczy Társaság női szakosztálya megkoszorúzta az emlékművet, közben tárogatósok játéka hangzott fel a Dóm erkélyéről. - A kárpátaljaiak hódolata. - „Kuruc dalegyveleg" - dalok Rákóczi idejéből. Előadták: a Kassai Zenekedvelők Koszorús Dalegylete, a Kassai Katolikus Legényegylet és a Kassai Lyra Dalkör egyesített férfikara, cigányzenekarok kíséretével.
Délután három órakor a városi színházban emlékünnepély kezdődött a következő műsorral. 1. Demény-Filcsák: Kuruc népdalok. Előadja: a Katolikus Legényegylet és a Lyra Dalkör egyesített vegyeskara. Vezényel: Filcsák Béla karnagy. 2. Ünnepi beszéd, elmondta: Gömöry János, a Kazinczy Társaság elnöke. 3. Lányi Ernő: A magyar nyelv. Nagy versenykar, előadta: a Kassai Zenekedvelők Koszorús Dalegylete. Vezényel: Simkó Gusztáv karigazgató. 4. Só és kenyér, színjáték két képben Rákóczi rodostói életéből. Irta: Darkó István. Előadta a Kazinczy Társaság és a Katolikus Legényegylet műkedvelő gárdája. 5. Dalok a kuruc időkből. Előadta: az egyesített negyven tagú cigányzenekar. Danyi Pali prímás vezetésével. 6. Rákóczi apoteózisa. Élőkép. Este fél kilenc órakor valamennyi magyar cserkészcsapat részvételével műsoros tábortüzet tartottak.

A Rákóczi-nap rendezőbizottsága művészi kivitelű, gazdagon illusztrált emlékfüzetet adott ki, amelyek címlapját Éder Gyula kassai lovas kurucának színes nyomata díszíti. A füzet szövegrészében a részletes műsort és dr. Sziklay Ferenc Rákóczi-tanulmányát közli. A pompás fényképek sorában láthatók: az új emlékmű, Éder Gyula hatalmas festménye II. Rákóczi Ferencről, amely a kassai régi városháza dísztermében van, a kassai Dóm látképe, a Dóm északi kapuja, Dudits Andor falfestménye, négy egykori fölvétel Rákóczi 1906. október 29-i kassai temetéséről, a Rákóczi-sírbolt lejárata, a sírbolt belseje.
A lélekemelő ünnepélynek megvan a maga történelmi jelentősége. Szlovákia minden részéből több ezer ember hódolt Kassán Rákóczi emlékének.
Kísérlet a magyar kisebbségi kérdés megoldására

Az angol kormány megbízásából 1938 nyarán lord Runciman Prágába jött azzal a szándékkal, hogy a csehszlovákiai nemzetiségek helyzetének kedvező módon való megoldásával megszilárdítsa Csehszlovákia állami önállóságát.

Lord Runciman közbenjárásának nem volt kedvező eredménye. A német és magyar érdekeket képviselő politikai pártok a köztársaságban élő valamennyi nemzet teljes egyenjogúságának és egyenrangúságának biztosítását kívánták. Vagyis ez azt jelentette a magyarság szempontjából, hogy a Dél-Szlovákiában egy tömböt alkotó magyarok olyan önkormányzatot kapjanak, amely a Szlovákiának, valamint a Kárpátaljának törvényben is biztosított autonómiájával valósulna meg. Ezt a kívánságot - szerintük - a gazdasági, földrajzi és kulturális tekintetek indokolták.

A reakciós, sovén csehszlovák kormány mindezt nem volt hajlandó teljesíteni.
Milán Hodza miniszterelnök miután a magyar politikai pártok vezetőivel nem tudott megegyezni, a magyar társadalom és a magyar egyesületek több vezető tényezőjét meghívta Prágába, és informálta őket a kormány által készített, a nemzetiségekre vonatkozó újabb törvényjavaslatról, kikérvén egyúttal véleményünket. A meghívottak közt voltam én is mint a Kazinczy Társaság elnöke.

Erről az ankétról és annak következményeiről közlöm a következőket:
Egy nap táviratot kaptam

„Gömöry János Kassa. A miniszterelnök úr kéri, szíveskedjék holnapután délelőtt 10 órakor hivatalos helyiségében megjelenni. Miniszterelnöki titkár."

E sürgönyt július hó 25-én kaptam meg. Másnap a postahivatal útján tisztáztam, hogy ez a sürgöny nem hamisítvány. Ezek után elhatároztam, hogy az audienciára felmegyek, mert amint utólag a lévai gyűlésen Esterházy János gróf kifejezte, ezt illőnek tartottam. És mint állami nyugdíjas, az ilyen meghívás elől ki nem térhettem. Az audiencián többen vettek részt az Egyesült Magyar Ellenzéki Párt tagjai közül. Pajor Miklós szenátor úr kérésére az audiencia napjának estjén Pfeiffer Miklós dr. kanonok, Izsák Imre técsői református esperes és én a szenátorral együtt vacsoráztunk. A szenátor miután meghallgatta, mi történt az audiencián, teljes egészében osztotta állásfoglalásunkat, sőt arra kért, hogy ha a Hodza-féle memorandumra esetleg észrevételeket teszünk, használjuk föl az Egyesült Magyar Párt memorandumát is. Ugyancsak ezen az estén találkoztam Esterházy János gróffal, a pártelnökkel, aki szintén helyeselte följövetelünket.
Pár nappal később Esterházy János levélben keresett fel:

1938. augusztus 5. Nagyságos Gömöry János tanár úrnak, Kassa.
Kedves Tanár Úr!
Engedje meg, hogy teljes őszinteséggel írjak Tanár Úrnak, kérve azt, hogy levelem tartalmát ne tessék télreérteni, és a bent foglaltakat megszívlelni szíveskedjék. A múltkori miniszterelnöki látogatás után úgy értesültem-, az a nézet alakult ki a meghívott urak között, hogy a kormányjavaslatról az urak írásbeli véleményt lógnak készíteni. Azt elküldik majd Dr. Lelley Jenőnek, és ott egy szűkebb bizottság fogja a véleményeket összhangba hozni és olyan formába önteni, hogy a miniszterelnök elé lehessen terjeszteni. Kétségtelenül meggyőződtem arról, hogy a miniszterelnöknek ez az akciója semmi mást nem céloz, mint azt, hogy az alatt az idő alatt, amíg lord Runciman a köztársaság területén tartózkodik, tudjon neki egy olyan magyar véleményt produkálni e törvényjavaslatokkal kapcsolatban, amelyek nem fedik az Egyesült Párt törvényhozói által elfoglalt álláspontot, és amely úgy szól, hogy ezek a törvényjavaslatok ügyesen vannak megszerkesztve, és egy külföldi előtt úgy tűnhetik föl, mintha a nemzetiségek sokat kapnának, de igazában a ma fennálló viszonyoknak csak körülbástyázása, és ezért nem fogadhatjuk el. Hodza mindenáron szeretné a külföld előtt bizonyítani azt, hogy az Egyesült Párt csak mokánykodik, mert íme, vannak megfontolt, nagy tekintélyű egyéb emberek, akik teljesen másképp gondolkodnak, mint a magyar párt. Mondanom sem kell, hogy a mai sorsdöntő pillanatokban végzetes hiba volna, ha ez bekövetkezne olyan urak részéről, akiknek itt az országban a nevük súllyal és tekintéllyel bír. Hogy Lelley, Katona, Móricz, Nagy Jenő vagy Tyukoss mit mond, az reánk nézve teljesen irreleváns, és kellő értékére tudjuk leszállítani, de nem volna nekünk mindegy, ha Gömöry János, Píeifíer Miklós, Privitzky vagy Izsák az Egyesült Párttól eltérő véleményt nyilvánítanának ezen íontos magyar kérdésekben. Távol áll tőlem, hogy Tanár Urat befolyásolni akarjam, mert tudom és ismerem fölfogását, abszolút magyar és intranzigens voltát, mégis kénytelen vagyok a magyar ügy érdekében azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulni Tanár Uramhoz, hogy a törvénytervezetek átolvasása után fogadja el az Egyesült Párt által elfogadott és a Miniszterelnöknek eljuttatott álláspontunkat. Ügy képzelném a dolgot, hogy Tanár Uram Lelleyékkel közölné, hogy a törvénytervezetek áttanulmányozása után azonosítja magát az Egyesült Párt törvényhozói által szerkesztett válasszal, és ezért más különvéleményt a szűkebb bizottság elé most nem terjeszt. Pont, semmi többet. Ha ez a kérésem Tanár Úrnak megfelel, és lelkiismeretével összhangba tudja hozni, akkor a magyar ügynek igen nagy szolgálatot tesz, mert ha ilyen választ kap majd a szűkebb bizottság Nagyságodtól, Píeitíertől, Privitzky Gyulától és Izsák Imrétől, akkor a többi úr válasza teljesen súlytalan marad. Nagyon kérem Nagyságodat még egyszer, ne értse félre levelemet, és ne vegye olyannak, mintha pressziót akarnék gyakorolni Nagyságod szabad akarata fölött, de tudom és érzem, hogy kötelességem volt így cselekedni és e levelet megírni. Végtelenül hálás volnék, ha azon esetben, ha Nagyságod egyetért levelem tartalmával, egy sorban nyugtázná annak átvételét minden magyarázat nélkül, mert tudni fogom abból, hogy ajánlatomat elfogadta. Mindenesetre még azt kérem, hogy amennyiben nem állna módjában ajánlatomat elfogadni, az esetben is, méltóztassék levelemet a legbizálmasábban kezelni. Fogadja Nagyságos Uram legmélyebb tiszteletem kifejezését. Esterházy János.

Erre a levélre, a választ azonnal megadtam. Válaszom ez volt:
3. Kassa 1938. augusztus 6. Méltóságos Esterházy János gróf Ürnak, az Egyesült Magyar Pártok Ügyvezető Elnökének Pozsonyban.

Nagybecsű soraira, amelyeket ma délelőtt kaptam meg, sietek válaszolni. Hodza miniszterelnök úr előtt azután, hogy audienciáján bennünket a mai helyzet felől logikus, szépen felépített előadásában tájékoztatott s arra kért, hogy a nekünk elküldendő nemzeti statútumról mondjunk őszinte véleményt, és tegyük meg erre észrevételeinket: nyomban kijelentettem, hogy engem mint az Egyesült Magyar Pártok tagját, köt e tekintetben pártom állásfoglalása. Másrészt azonban osztom a miniszterelnök úr nézetét, nevezetesen azt, hogy ha a Középső Duna völgyében élő kis népek a mai sorsdöntő időkben egymást meg nem értik, ha nem sikerül a Csehszlovák Köztársaság területén élő nemzetek harmonikus együttélését biztosítani - úgy a világháború elkerülhetetlen. Ez a közmegegyezés nekünk itt élő magyaroknak is érdekünk. Ilyen értelemben ez irányú működésében a miniszterelnök urat szíves készséggel támogatom, és e szempontok figyelembe vételével a nemzeti statútumot áttanulmányozom, arra észrevételeimet megteszem. E kijelentésemet, amikor itt megismételem, egyszersmind ezzel válaszolok a gróf úrnak is nagybecsű levelében hozzám intézett kérdésére. Érzem azonban azt a rettenetes felelősséget, mely e meghívás folytán igénytelen személyemre is hárul, s ezért igyekszem becsületesen, magyar lélekkel e feladatnak megfelelni. Érzem ezt annyival is inkább, mert annak a pártnak vagyok tagja, amely az itt élő magyarság túlnyomó többségének bizalmából ma sorsdöntő szerepet tölt be. Egyébként dr. Pfeiffer Miklós kanonok, Izsák Imre ref. esperes urakkal megegyeztünk abban, hogy közösen készítjük el válaszunkat, amelyet pártunk valamelyik vezető íéríiának kívánságára szíves készséggel bemutatunk. Fogadja legmélyebb tiszteletemnek kifejezését, amellyel vagyok szolgálatkész híve Gömöry János.

A pártelnök levelével egyidőben támadó cikk jelent meg azok ellen, így ellenem is, akik Hodza szóban levő audienciáján részt vettek. Egyik ilyen cikkben ilyen kifejezések vannak: ebben a hazárd játékban csak azok ülnek le az asztalhoz, akiknek semmi veszíteni valójuk sincsen a magyar kultúra terén. E támadások sorozatos cikkekben jelentek meg a párt sajtóorgánumaiban, egészen a legkisebb néplapig. Engem végtelenül lesújtott, hogy a párt ügyvezető elnöke egyrészt érthetően helyes és az ügy érdekében egyedül célra vezető levélben kívánja tőlem, hogy a Párt álláspontjától el ne térjek, de ugyanakkor válaszomat be nem várva, a Párt orgánumai engem érthetetlen módon meggyaláznak, és közönségünk előtt kompromittálnak. Ez kényszerített engemet arra, hogy a következő levelet intézzem az ügyvezető elnökhöz.

Kassa, 1938. augusztus hó 19-én. Méltóságos Esterházy János gróf úrnak, az Egyesült Magyar Pártok ügyvezető elnökének. Pozsony.
Teljes elégtételt kérek azok miatt a személyemet meggyalázni akaró és a Párt szempontjából is érthetetlen támadások miatt, amelyek a Párt lapjaiban sorozatosan ellenem név nélkül, burkolt formában jelentek meg, így az Űj Hírek augusztus 7-i számában, tehát akkor, amikor válaszom Méltóságodnak nagybecsű soraira kezeihez még el nem juthatott. Ha ezt az elégtételt meg nem kapom, bejelentem a Pártból való kilépésemet. Tisztességes, becsületes magyar múltam, önérzetem diktálja ezt nékem. Nem bérence, de önzetlen munkása vagyok az itt élő magyarság kultúréletének. Az ilyen elbánást pártom vezetőségétől meg nem érdemeltem, de ezt el sem tűrhetem. Fogadja stb. Gömöry János.

Erre Esterházy János abban a beszédében reagált, amelyet 1938. augusztus hó 9-én a lévai pártgyűlésen mondott:

„Csak mosolyogni tudunk az olyan taktikázáson, amikor Lelley-Tyúkoss-féle magyar véleményszállítók kapnak megbízatást arra, hogy delegációt állítsanak össze, és vigyék a miniszterelnök elé abban a reményben, hogy ezzel talán gyöngíteni vagy elhomályosítani lehet az Egyesült Magyar-Párt állásfoglalását a most tárgyalás alatt levő javaslatok dolgában. Lelleyék ebben az ő aktivista politikájuk újabb hajnalát látják, nem látták azonban azt, hogy a kilenc úr közül, akiket szállítani akartak, és akik között kétségtelenül öt magyar kultúrérték van - a legtöbb nem aktivista érzületből ment el Hodzához, hanem a miniszterelnök iránt való tiszteletből, eleget akarván tenni egy névre szóló meghívásnak. Ezek az urak azonban nem fogják soha megnehezíteni a magyar jogok kivívását, ami már útban van az Egyesült Magyar Párt gerinces és meg nem alkuvó politikai magatartása folytán."

A Lelley-Tyúkoss-féle politikai érdekcsoporthoz nekem soha sem volt semmi közöm. Tagjait nem ismertem, kivétel nélkül egyiket sem. Lelleynek külön is megmondtam, mindjárt bemutatkozásom után véleményemet, és csodálkozásomat fejeztem ki előtte, hogy engem mint az Egyesült Magyar Pártok tagját Prágába felhívott a miniszterelnök.

De levelet írtam Milán Hodza miniszterelnökhöz is:

Miniszterelnök Úr! Kegyelmes Uram!

Kitüntető meghívása folytán augusztus hó 3-án részt vettem azon a megbeszélésen, amelyen a Miniszterelnök Úr többünk előtt kilejtette, hogy ha a Középső Dunavölgyében élő kis népek a mai sorsdöntő időkben egymást meg nem értik, ha nem sikerül a köztársaságunk területén élő népek békés életét közmegegyezés útján intézményesen törvényekkel, az autonómia megadásával biztosítani, a világháború elkerülhetetlen. A Miniszterelnök Úr arra kért bennünket, hogy e cél érdekében készült nemzeti statútumról mondjuk el őszintén a magunk nézetét. Erre válaszolva kijelentettem, hogy az Egyesült Magyar Párt tagja vagyok, s így e tekintetben köt Pártom állásfoglalása, de másrészt teljes mértékben osztom a Miniszterelnök Úr célkitűzéseit, és a nemzeti statútum áttanulmányozására szíves készséggel vállalkozom.
De a nemzeti statútum átnézése meggyőzött arról, hogy jogi tudás, elmélyedő tanulmányozás és viszonyaink alapos ismerete nélkül e feladatra egy ember lelkiismeretesen nem vállalkozhat, vagy legalábbis én nem, aki politikával ex asse sohasem foglalkoztam. Bizony, nem helyesen cselekedett az, aki engem e szerepre ajánlott, anélkül hogy a reám váró feladat felől tájékoztatott volna. Mindezek ellenére mégis bátorságot veszek magamnak arra, hogy a statútumtól függetlenül a Miniszterelnök Úr ama nagy politikai célkitűzésével kapcsolatban megkockáztassak néhány egyéni véleményt.

A Csehszlovák Köztársaságnak demokratikus, egyben centralisztikus államszervezete van, akárcsak Franciaországnak. A centralizmust valamint a bürokratikus szellemet az Osztrák császárságtól örökölte. Sajnos, hogy mindettől nem szabadult meg keletkezése idejében. Szlovákiában ezt a szellemet nem ismerték. A régi vármegye - bármily sok volt is a hibája - inkább megfelelt az egymással vérségi és más kapcsolatban együtt élő népeknek. Az állami egység eszközeként ide átplántált centralizmus és bürokratizmus azonban csaknem Nessus-ingnek bizonyult, mert ez a sokféle nép a maga sajátos lelkiségével, százados tradícióival, vallásfelekezeti széttagoltságával nehezen tűrte meg a központi vezetést. Sőt, ez nem bizonyult jónak - a mai tárgyalások igazolják - a történelmi országokban sem, éspedig nem azért, mintha a csehekre és németekre nézve a centralizmus és bürokratizmus ismeretlen lett volna, hanem mert a németek a múltban épp erre támaszkodva igyekeztek a hegemóniát kezükben tartani, és most a központi irányítás nem lévén a kezükben - magukat a csehekkel szemben alárendelt helyzetben levőknek érzik azonnal, mihelyt az államhatalommal vagy annak szerveivel kerülnek összeköttetésbe.

A centralisztikus-bürokratikus államszervezet hátrányai nyilvánvalóak, különösen nálunk. A rendeletre élő és cselekvő kishivatalnok, sőt nemegyszer a hivatalfőnők is kötöttsége miatt a vezető államférfiak legszebb elgondolásai mellett elronthat odalent mindent. A mi magyar társadalmunkban ma már megrögzötten él az a vélemény, hogy a hatóságok elvből ellenségei mindennek, ami magyar. Sokan, ha a legcsekélyebb érdekük fűződik az államhatalomhoz, nem mernek a magyar társadalom megmozdulásaiban, kulturális életében részt venni. Általános a vélemény, hogy aki állami állásra pályázik, ezt csak magyarságának megtagadása árán szerezheti meg.
A centralisztikus-bürokratikus rendszer rovására írhatjuk többek között azt is, hogy a szlovákiai, kárpátaljai református egyháznak zsinati alkotmánya még ma sincsen szentesítve. Ennek a rendszernek tulajdonítható, hogy a magyar kulturális élet szabadon nem bonthat szárnyat, hogy a b. e. Masaryk köztársasági elnök úr nagylelkű adományából létesült Magyar Tudományos és Irodalmi és Művészeti Társulat sem bizonyult életképesnek. Hosszú időre népszerűtlenné, sőt életképtelenné vált. Most, hogy Prágában voltam, hallottam viszont, épp az audiencián résztvevő, egyik meghívott úrtól, hogy a Kazinczy Társaságról az Országos Hivatalban mint államellenes magyar művelődési intézményről volt szó, holott ez az egyesület sohasem került összeütközésbe az állam törvényeivel, de a hatóságokkal sem, ösz-szes előadásainak műsora megállotta a rendőri cenzúrát, egyetlenegy felolvasását sem utasították vissza. Az ilyen vélemények ellen küzdeni és elégtételt szerezni vajmi nehéz. Hogy a bürokrácia útvesztőiben az egyesek jogos érdekei is elkallódhatnak, erre például hozhatom föl magamat. Esetem röviden ez-. 1928-ig, egyfolytában 25 éven át voltam az országos hírnevű eperjesi evangélikus Kollégium gimnáziumának igazgatója. Tanügyi felterjesztéseimet Reí. M. S. O. mindig elismeréssel vette tudomásul. Ruman János zsupán úr halála előtt két héttel tárgyalt velem, vajon az önállósuló kassai magyar gimnázium igazgatói állását vállalnám-e? Püspököm, b. e. főt. Jánoska György úr, tanügyi kérdésekben véleményem kikérése nélkül sohasem intézkedett. És mégis, amikor gimnáziumunk tanári testületét az állam átvette, engem az állam és a kollégium fenntartó testülete között létrejött szerződés reám vonatkozó pontjának helytelen és értelmetlen stilizálása következményeképpen mint tanárt vett át, s mint ilyet nyugdíjazott, anélkül hogy igazgatói pótlékaimat a nyugdíjba beszámította volna. Hasztalan kérte a Kelet-Szlovenszkói ev. Egyházkerület és az Egyetemes Egyház Közgyűlése e sérelem orvoslását. Ahelyett, hogy a szerződés e rosszul stilizált pontját kijavították volna -szinte megbélyegezve mentem nyugdíjba, máig sincs részem sem erkölcsi, sem anyagi elégtételben.
A centralizmus és bürokratizmus, miként ezt a Habsburg-dinasztia példája bizonyítja, árt magának az állameszmének is ott, hol különböző történelmi fejlődésen átment, egyéniségükben kialakult népek élnek együtt. Ellenben az állameszme megszilárdult ott, hol az együttélő népek testvéri közösségben, autonóm jogokat élveznek, miként ezt Svájc példája ékesen igazolja.
A Miniszterelnök Úr - miként előttünk oly szépen és logikusan kifejtette - a mai helyzet szanálását az autonómia megadásában látja, sőt látta a múltban is. Úgy érzem azonban, hogy ebben a nemes törekvésben én, az egyszerű ember, nemigen lehetek segítségére. Milliók, az itt élő népek boldogulásáról van szó, tehát a demokrácia követelményei szerint e népek törvényes képviselői vannak erre a nagy felelősséggel járó és gondviselésszerű szerepre hivatva.
Szívből kívánom, hogy a Miniszterelnök Űr magasztos törekvései sikerre vezessenek, és megérje nemcsak a köztársaság népeinek, de a Középső Dunavölgyében élő szabad népek és egymástól független államok, minden külső befolyástól ment békés együttműködését és boldogulását. Legmélyebb tisztelettel: Kosice-Kassa 1938. szeptember hó 5-én. A Kazinczy-Társaság elnöke.

Levelet kaptam Wirth Gyulától, az Egyesült Magyar Párt orsz. igazgatójától:

Nagyságos Gömöry János úrnak, ny. collegiumi igazgató, Kassa.

Igen tisztelt Igazgató Úr!
Egyesült Pártunk országos végrehajtóbizottsági ülését legutóbb Budapesten tartotta meg 1939. január 9-én. Ezen az ülésen kimondották a következő határozatot:
Az 1938. évi augusztus hónapban Léván megtartott országos pártvezetőségi ülés óta eltelt idő alatt teljes beigazolást nyert az, hogy az igen tisztelt Igazgató Űr a magyarság érdekei ellen semmit sem vétett, sőt ellenkezőleg - a felvidéki magyar kultúra frontján - mint igaz magyar párttagunk eredményesen működött, és most is működik -, ezért az akkor elrendelt fegyelmit megelőző vizsgálatot, most tárgy hiányában beszüntette.
Amidőn erről a határozatról az igen tisztelt Igazgató Urat ezennel értesítjük, reméljük, hogy mint a múltban, úgy a jövőben is - a magyarság igazi érdekeinek szolgálatában - értékes munkájára mindég számíthatunk. Magyar testvéri üdvözlettel: Wirth Gyula országos pártigazgató.

A kommunista párt az anyanyelven történő oktatásért

A Slovenská Liga, mint erősen soviniszta szervezet az iskolák révén is igyekezett a magyar lakosság szlova-kizálását elősegíteni. Ebben segítségére volt a kormány, amikor tiszta magyar községekben az állami iskolákba szlovák tanítókat nevezett ki. Senki sem látta, senki sem hirdette elég erővel, hogy a kisebbségi sors megköveteli a jövendő generációnak magyar nyelven való nevelését, azt, hogy legfőképpen a serdülő gyermek nemzeti öntudatát kell megmenteni a közömbösség veszélyétől. Még a jó magyar érzésű szülők közül is többen úgy gondolkodtak, hogy jobb, ha szlovák iskolába járatják gyermekeiket, hiszen az államnyelv tudására úgyis szükség van. A magyar kisebbségi politikának tehát egyik igen fontos feladata lett volna követelni, hogy színmagyar községekben csak magyar iskola legyen, sőt a vegyes lakosságú községekben úgynevezett kisebbségi iskola. A párt azonban ezt is mint a sérelmi politika tárgyát kezelte.

Először a kommunista párt orgánuma, a Magyar Nap című napilap szerkesztőségének kezdeményezésére a Magyar Fiatalok Szövetségével karöltve indult meg egy mozgalom a magyar iskolák érdekében. Ennek irányítója Vass László hírlapíró, a Magyar Nap munkatársa volt. Az általa Kassán rendezett magyar iskolaankét lefolyásáról a Magyar Nap 1937. július 3-án megjelent száma számol be. Ebből a közleményből közlök itt egy részletet:

„Az ankéton, amely a Slávia kávéház különtermében folyt le, igen szép számú közönség előtt, ott láttuk többek között az illusztris Gömöry János ny. igazgatót is, akinek megjelenése láthatóan jóleső érzést váltott ki az ankét résztvevőiből. A rendező bizottság felkérésére Un-gár Joób dr., a kiváló, aktív kassai közéleti személyiség vállalta el az ankéten való elnöklést.
Vass László előadó kimerítően ismertette a csehszlovákiai magyar kisebbségi iskolák helyzetét, azoknak minden kirívóbb sérelmeit és a megoldás lehetőségeit. A magyar iskolakérdés nemcsak abban az erkölcsi im-peratívusban merül ki, hogy magyar gyermek magyar iskolába való, hanem van egész sereg más kérdésünk is, amiről beszélnünk kell, egész évben és cselekednünk, nemcsak júniusban, az utolsó órákban. Kétségtelen a magyar iskolamizériáknak egyik legfőbb okát a magyarság közömbösségében, a nemzeti és nyelvi öntudat hiányában kell keresnünk, amely jellemzi a középosztályt és eddig talán nagyobb mértékben a dolgozó néptömegeket is. Ez az öntudathiány azonban a múltban folytatott helytelen nemzeti és szociálpolitika mai szomorú következménye, ami különösképpen a kisebbségi helyzetben és ott is éppen az iskolakérdésben mutatkozik tragikus meghasonlottsággal. Ezt a hiányt ma nem lehet párt jelszavakkal pótolni, az ískolakérdésből nem szabad pártügyet csinálni, hanem kiemelkedve minden párt- és világnézeti keretből nemzetmentő sorskérdésként kell felfogni. A Magyar Fiatalok Szövetségének ez volt az intenciója: minden magyart tömöríteni az iskolafrontra! Léva, Pozsony, Losonc és Dunaszerdahely magyarsága megértette ezt a nemes elgondolást, és ennek jegyében rendezte meg mindenütt sikeres ankétját. Sajnos, Kassán sok nehézséggel indult. Le kell szögezni: a kassai magyarság konzervatív rétegeiben megvolt a hajlandóság, a jó szándék az együttműködésre a többi más társadalmi rétegekkel, a szép tervet azonban egy régmúlt időből ittmaradt klikkszellem gőgös osztálypolitikája meghiúsította, kijelentvén, hogy a magyar iskolakérdés pártügy, és mindazok, akik mégis más oldalról politikai és más egyéb érdekszempontok kikapcsolásával hozzányúlnak, nincs joguk hozzá, mert nem jó magyarok.
Éppen a megrendezett nyugat-szlovenszkói iskolaankétok bizonyítják, hogy a mozgalomnak csak akkor lehet sikere, ha a csehszlovákiai magyarság egyetemes felelősséggel, pártokon felülemelkedve vesz részt benne.

Az előadó végül összefoglalta a magyarság legsürgősebb követeléseit az iskolaügy terén, és teljes sikert, türelmet kívánt a kassai magyarságnak a jobb, a több és a demokratikus magyar iskolák kiharcolásához.

Nagy érdeklődés közepette szólalt fel Gömöry János ny. igazgató, aki elsősorban is nagyra értékeli az ankétot annak nemes célkitűzései miatt. Nagy jelentőségű hozzászólásában többek között a következőket mondotta:
"Írásban és szóban hirdettem és hirdetem ezentúl is, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarság megmaradásának legfontosabb feltétele a szolidaritás érzetének felkeltése és tudatosítása. Több jel mutatja, hogy több irányban indul meg csaknem egyidőben az a törekvés, hogy közös céljaink érdekében mindnyájunknak össze kell fognunk, és a jelek szerint a napi politika hullámverésein felül és túl tudunk ma már együttérezni, összefogni. Ezt bizonyítják a magyar iskola és látogatottsága érdekében megtartott lévai, losonci, dunaszerdahelyi, de különösen a pozsonyi értekezletek, amelyeken a magyar pártok kivétel nélkül képviseltették magukat, és amelyek fényes sikereiről imént tájékoztatott bennünket kiváló előadónk. Sajnálom, hogy Kassán ez nem sikerült. Én ezen az értekezleten senkit sem képviselek. Magam önszántából jöttem ide, s kijelentem, hogy a jövőben is megjelenek mindenütt ott, ahol az összmagyarság összefogása a cél, és ezt nem szorítják háttérbe pártpolitikai törekvések.

Valóban, a magyar nép nemzeti öntudathiányának, amint azt az előadó is fejtegette, szociális okai vannak, és ezért örömmel tudja üdvözölni ezt a mozgalmat, amely az alacsony nívóról magasabb kulturális fokra akarja emelni a népet. Ezt nem lehet politikai jelszavakkal megoldani. A magyar anyanyelv ügye mélyen járó sorskérdés, amivel mi állunk vagy esünk mint emberek is! Nincs okom kétségbevonni, hogy Vass Lászlót mai előadásában ugyanez a tendencia irányította, s ezért javaslatait elfogadom."
Gömöry János értékes szavait az ankét közönsége lelkes tapsokkal és jóleső érzéssel ünnepelte."

Ez az ankét széles körben keltett érdeklődést, és általános volt az óhajtás, hogy a magyar iskolák ügyében az Ellenzéki Pártnak is lépéseket kell tenni. Ennek a közvéleménynek a hatása alatt a kassai Egyesült Magyar Párt Elnöki Tanácsa összeült, és itt két felterjesztést mutattak be, amelyben kérik a kormányt a magyar iskolák ügyének rendezésére. Azonban Dr. Pajor Miklós szenátor mind a két kérvényt rossznak, célra nem vezetőnek jelentette ki, mivel ha az egyiket terjesztjük fel - mondotta közderültséget keltve -, akkor bennünket mint államfelforgatókat becsuknak, a másik pedig teljesen hatástalan, limonádéízű alkotás.

Ezzel - úgy láttam - az Elnöki Tanács az egész ügyet befejezettnek tekintette, és a magyar iskola tovább is része marad a sérelmi politikának. Én azonban felszólaltam. Indítványoztam, hogy küldjünk ki egy újabb bizottságot, és ez a meglevő törvényekre való hivatkozással szerkessze meg a párt felterjesztését. Indítványomat elfogadták, és a bizottságba engem is beválasztottak. Erre pár hét múlva az Elnöki Tanács ülésére újra behívtak, azzal az értesítéssel, hogy a magyar iskola ügyében a felterjesztés készen van. Ezt a bizottság tehát nélkülem készítette el. Az ülésen, a meghívóban jelzett időben pontosan megjelentem. Nagy csodálkozásomra az ülés már tanácskozott. De nem a felterjesztésről volt szó! Azon vitatkoztak, hogy a megüresedett városi állatorvosi állás betöltésénél a párt városi képviselő tagjai kire szavazzanak. Erre az elnökhöz mentem, s megkérdeztem tőle, az iskola ügyében talán később lesz-e a megbeszélés? Az elnök erre közölte velem, hogy az iskola ügyét már letárgyalták. Tehát előbb, mint a nekem szóló meghívó ezt jelezte. Most már nem érdekelt semmi, otthagytam az ülést.

Az Elnöki Tanács ülését követő héten a Kazinczy Társaság női szakosztálya teadélutánt rendezett, és férfiakat is meghívott, akik mindnyájan egy asztalnál telepedtek le. Mellém Tost László ült.
- János, ha nem haragszol meg, mondanék neked valamit.
- Te nem mondhatsz olyat, ami kellemetlen lenne -válaszoltam.
- Hát - mondja Tost - hogy van az, hogy te az Elnöki Tanács ülésére el sem jöttél, pedig igen fontos magyar ügyről, az iskoláról volt szó?
Annyira meglepett ez a denunciálás, hogy szóhoz sem jutottam! Helyettem azonban az egyik asztaltársunk felelt:
- Gömöry nemcsak hogy ott volt, de ebben a tárgyban indítványt is tett, ellenben te - tudtommal nem voltál ott, s téged erről az ülésről rosszul informáltak.
Tost ezek után szó nélkül eltávozott. Nyilvánvaló volt, hogy engem éppen a Kazinczy Társaságban akart kompromittálni. Azonban meggondolatlan nyilatkozata ellenére volt benne annyi tisztesség, hogy a Kazinczy Társaság egyik választmányi ülésén, tanúk előtt ezért bocsánatot kért.

Ebből az incidensből is meg kellett értenem, hogy a „magyarság sorsát" intézők nem szívesen látják az én „okvetetlenkedéseimet", azt, hogy nem vagyok kész eszköze a párt politikájának. A magyar iskola kérdése azonban kellett, hogy kedvezően intéződjék el. Már ekkor a premontrei és dominikánus rend is szlovák nyelvű gimnáziumot létesített, és azoknak pár alsó osztálya már működött. A vallásos katolikus magyar szülők ezekbe szívesen adták gyermekeiket, és így az állami magyar gimnáziumot az elnéptelenedés fenyegette. Ez ürügyül szolgálhatott a kormánynak arra, hogy azt megszüntesse. Fontos volt azért, hogy a magyar gyermekek magyar elemi iskolát látogassanak, és így, ha tovább tanulnak, a magyar gimnáziumba iratkozzanak be, hogy a jövendő nemzedék el ne szlovákosodjék. Kassán volt egy magyar elemi iskola, éspedig tizenhat osztályos. Ennek az intézetnek épülete a város közepén a Hunyadi utcában volt. A magyarság zöme azonban a város középpontjától távol, a város peremén lakott. Itt a város déli és északi szélén a csehszlovák kormány két palotaszerű elemi iskolaépületet emelt. Ez a modern követelményeknek minden tekintetben megfelelő szlovák intézet ingyen tankönyvet, sőt tízórait adott a tanulóknak. És a szegény magyar szülő a kilométer távolságra, sőt messzebb fekvő központi magyar elemi iskola helyett a közel fekvő szlovák iskolába adta gyermekét. (Ezért vallottam, hogy ha el is jön a revízió, rajtunk nem segít, mert népünk már elszlovákosodik.) Természetes nemcsak én, de mások is rájöttek, hogy ezt ölbe tett kézzel nézni nem szabad. A párt is belátta, hogy nem elég a sérelmi politika tárgyává tenni az iskola ügyét, de ennek érdekében komolyan, reálisan kell eljárni. Erről az állásfoglalásról több hírlapi cikk jelent meg. Én a Prágai Magyar Hírlap 1937. június 2-i számában e fontos kérdésről ezt a cikket írtam:

„Elemi igazság, hogy magyar iskola nélkül nincsen jövendőnk. Kultúrpolitikánk megköveteli, hogy legyen elegendő iskolánk, legyenek kiváló képzettségű tanítóink, higiénikus iskolaépületeink. De e célkitűzések, követelmények mind hiábavalóak, ha a magyar szülő nem magyar iskolában nevelteti gyermekeit. Érthető tehát, ha így az iskolai év végén a beíratások előtt a figyelem az iskola felé fordul. Felújul a régi jelszó: "Magyar gyermek magyar iskolába való.«

Aki a kisebbségi életet nem ösmeri, értetlenül olvassa e felszólításokat. Lehetséges-e az, hogy ha van magyar iskola, úgy nem ebben neveli gyermekét a magyar szülő? Ám van minálunk egy hisztériaszerű pszichózis, amely sajnos, még ma is gátja, akadálya sok magyar szülőnél annak, hogy a fenti felszólításnak engedjen.
Nagy baj volt az államfordulat után, hogy az itt élő magyarság régi vezetőinek nagy részét máról holnapra elvesztette. A régi társadalom oszlopai közül sokan vagy eltávoztak az ősi földről, vagy ha itt maradtak, teljesen visszavonultak a magyar élettől, és nem vettek részt kulturális megmozdulásainkban.

Voltak sokan, ezerén és ezerén, akik szinte pánikszerűen menekültek innen. Elfogta a lelkeket a feljebb említett hisztériás pszichózis, s attól szabadulni nem tudtak. Elvesztették a fejüket. Megrémültek a reájuk váró bizonytalan sorstól. Nem azokról beszélek, akiknek mindenképpen el kellett menniök; de azokról az eltávozott állami tisztviselőkről, akik az államnyelvet beszélték, és állásaikban meg is maradhattak volna, azokról a jómódú magánemberekről, akik vagyonukat átvitték, mert féltek annak pusztulásától. Távozásukkal itt maradt nemzettestvéreik különben is súlyos helyzetét még súlyosabbá tették, mert kulturális és közgazdasági súlyukat meggyöngítették.

De a legszomorúbb aztán az volt, hogy az ittmaradtak közül is akadtak olyanok, akik azelőtt a régi társadalom oszlopai voltak, és most szakítottak a magyar társadalommal. Megriadtságuk olyan mérvű volt, hogy egyesek közülük gyermekeiket teljesen csehszlovák nevelésben részesítették ott is, ahol volt magyar iskola, és jó, ha nemzetiségüket meg nem tagadták. A tekintélyben felnőtt magyar társadalomra régi vezetőinek e pálfordulása, gyengesége kétségkívül befolyással volt. És az új helyzetben magára maradt, fejvesztett magyarság jelentős része remegve a maga és családja jövendőjéért, kétségkívül veszélyben forgó egzisztenciájáért szintén visszavonult a népszerűtlen magyar élettől, fájó szívvel adta be gyermekeit a csehszlovák iskolába, sőt ha hasznát vélte látni, megtagadta nemzetiségét, habár ezzel a legtöbb esetben nem ért el mást, mint szánalmat, ha nem megvetést azoktól az emelkedett gondolkodású csehektől és szlovákoktól, akik hasonló körülmények között ezt a szellemi öngyilkosságot nem követték el magukon.

A gyermekeinek jövőjéért aggódó magyar szülőknek jó nagy része ilyen pszichózisba esett. Az ilyen lelki bajtól szabadulni - tudnivaló - nehéz. Annyival is inkább, mert a hatósági személyektől való félelem, az irántuk való bizalmatlanság, habár indokolatlannak bizonyult, de azért volt több olyan eset a múltban, különösen az első forradalmi hangulatú években, amikor sok olyan csehszlovák tisztviselő, vezető állásokban is, nem értve meg az állam demokratikus struktúráját, abban a hiszemben, hogy érdemeket szerez, vagy túlzott sovinizmusból is, hivatali állását meg nem engedett módon renegátok toborzására használta fel. Tény emellett az is, hogy az állásukat önként elhagyott magyar tisztviselők helyét a magyar vidékeken is csehszlovákokkal töltötték be, és részben ennek tudható be, hogy tizenhétezernél több olyan állást foglaltak el, amelyeket a statisztika szerint magyaroknak kellene betölteni. A magyaroknak ez a következetes és éppen nem tünetszerű mellőzése, a magyar fiatalság jövőjének kilátástalanná válása táplálta a magyarságban azt a hisztériaszerű pszichózist, amelyről fentebb beszéltem.

Lehet, hogy akadnak olyanok, akik az eddig elmondottakra azt felelik, hogy egyoldalú a felfogásom erről a fontos kérdésről, állításaim túlzottak. De ne folytassunk struccpolitikát. Hibák történtek extra et intra muros. Igenis, lássuk be, hogy a mai helyzet, amelybe egyesek, sőt tömegek sodródtak, a mi hibánkból is származott.

A magyar nép kiválóságát, okosságát, találékony, játszi elméjét, a realitások iránt való érzékét idegenek is elismerik. Komensky, aki a korai barokk divatjától elütően nagyon szűkszavú a dicséretekben, közel négyszáz év előtt egyik sárospataki főiskolai beszédében ezeket mondja: »A magyarokban nem hiányoznak a szép tehetségek", "tehetős elméket fogantott eddig is a magyar föld.« A magyar fajnak, hogy úgy mondjam, e vele született intelligenciájával igazán nem egyeztethető össze az itt élő magyarság egy részének ez a politikai dezorientációja. Nem a politikai érettség hiánya, de a magyar társadalom régi struktúrája volt az oka annak, hogy hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy sorsunkat mások intézzék, akik született tekintélyek a mi szemünkben. Kisebbségi sorsban sohasem voltunk, a múltban megszoktuk az államhatalom gondoskodó gyámkodását, segítségét. így hát most kevés bennünk magunkra hagyatottságunkban az önállóság, a helyzetünkkel számolni tudó kezdeményező képesség. És régi bűneink is - csak valljuk meg őszintén - megvannak ma is, és gátolnak lábra állásunkban. Ezt kívülről is észreveszik, és rovásunkra írják. Hogy Komenskynél maradjunk, a puritán pedagógus szemtől szembe Sárospatakon ilyeneket mondott kedves magyarjainak: "Szeretnék, kedves Magyarország, rólad minden jót mondani. Keresnünk kell ezért az okokat, amelyeknek ismerete nélkül nem foghatunk betegségeid gyógyításához ...

Sajnos, a magyarok között sok a kajánság és irigység, gyűlölet és viszály uralkodik, a közjóval keveset törődnek." Mintha Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt hallanók.
Belső megújhodásra van tehát szükségünk. Enélkül nincs előrehaladásunk, hiábavaló minden munkánk és erre való tehetségünk. A magunk hiúságának ápolása, hibáinknak, vétkeinknek takargatása nem visz bennünket előre, ellenben ezeknek elhagyása szabaddá teszi azokat a dinamikus erőket, amelyek ezer veszély között, a századok vérzivatarai közepette is nem egy ízben megmentöi voltak a testvértelen magyar népnek.

Ne áltassuk magunkat: az államfordulat óta sok, igen sok a mi veszteségünk. Közgazdasági, kulturális téren meggyöngültünk, lélekszámban megfogyatkoztunk. Meg kellett tanulnunk keserű tapasztalatok árán is, hogy a mi erőnk önmagunkban van. Egyesek, családok, az egész magyarság csak önerejében bízhat, és önállóságától, talpraállásától remélheti sorsának jobbrafordulását. És ez a talpraállás csak akkor következik be, ha megbecsüljük egymásban magyarságunkat, és ha mint egy ember lépünk föl létkérdéseinkben. Ha így megbecsüljük magunkat, az összetartozandóság érzete hegyeket mozgató erővé válik mibennünk. De becsüljük meg azokat is, akik között élünk, ez ne legyen nálunk üres szó, de tettekben is megnyilatkozó emberiesség. Hogy ismét Komenskyt idézzem: "Magyarországot nemcsak a magyarok nemzetisége lakja, hanem a régi szlávok maradéka mellett németek, rutének, románok és törökök. A nyelv elválasztja a lakosokat. A népek, nyelvek és erkölcsök ez a zűrzavara sok barbárságot szül, terjeszt és zavarja a közboldogságot - de az erkölcsök és nyelvek jobb ápolása el fogja hárítani a mai bajokat. Az élet megjavítása és hibáinktól megtérés szomszédainkat is jobb véleményre fogja indítani." A viszonyok változtával ezek a bölcs szavak nem vesztettek értékükből, elsősorban ma is azoknak szólnak, akik a hatalmat tartják a kezükben, de nekünk is, magyaroknak, akik itt kisebbségi sorsban élünk, és a szeretet erejében bízva annak törvényét parancsnak tekintve, az itt élő népek testvéri közösségében igyekszünk megtalálni boldogulásunk útját. Belső megújhodásunk útján egyet sohasem tagadhatunk meg: magyarságunkat. Ezt gondolja meg minden szülő, amikor gyermekét iskolába íratja."


Rövid idő elteltével behívtak a párt irodájába. Itt Kátra Kálmán főtitkár és Sziklay Ferenc kultúrreferens azzal fogadtak, hogy a párt a kassai magyar elemi iskola ügyében el akar járni a kormánynál, és engem arra kérnek: szerkesszem meg a felterjesztést. Erre azonban - válaszoltam - nem vállalkozhatom, mert az iskolákra vonatkozó törvényeket nem ismerem, szlovákul nem tudok, így azokat nem értem. Nem volna természetesebb, ha ezt a feladatot ők vállalnák, akiknek ez állásuknál fogva kötelességük, és minden eszköz rendelkezésükre áll. De ők igyekeztek megnyugtatni, mellém rendelnek egy szlovákul tudó párttitkárt, és szerveznek egy iskolabizottságot, amellyel együttműködve eredményt is fogok elérni. Úgy voltam tehát, mint a Masaryk-gyászbeszéddel, ezt a feladatot is magamra vállaltam. A mellém rendelt párttitkár. Szabó Kálmán, egy intelligens, értelmes fiatalember közreműködésével hozzá is fogtam a munkához. És ennek volt is eredménye. Az iskolabizottság ülésén 1938. évi július 8-án számoltam be működésemről. Röviden ismertetem, hogy miképpen jártam el.

A St. Germain-en-Laye-ben aláírt békeszerződésben Csehszlovákia kötelezte magát arra, hogy a 2-8. cikkelyben tartalmazott rendelkezéseket alap törvényekül elismeri. E rendelkezések biztosítani kívánták a csehszlovák állampolgárok egyenlőségét. Minden csehszlovák állampolgár fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül egyenlő a törvény előtt, és ugyanazokat a politikai és polgári jogokat fogja élvezni. A 7. cikkely egyik passzusa biztosítja a polgárok vallásra és nyelvre való tekintet nélküli egyenjogúságát. így tehát a kisebbségeknek egyenlő jogaik és iskolaigényeik vannak a többségben levő csehszlovák nemzettel.
A csehszlovák alkotmány 131. §-a kimondja, hogy azokban a városokban és kerületekben, ahol a lakosság jelentős hányada más nyelvű, vagyis nem csehszlovák, ott alkalmat kell adni a szülőknek, hogy gyermekeiket saját nyelvükön taníttathassák. Az 1920. évi 122. sz. nyelvtörvény e jelentős hányadot 20%-ban állapította meg.

Kuriózumképpen megjegyzem, hogy még ezután is akadtak párttagok, akik e megbízatásomat helytelenítették, mert ragaszkodtak ahhoz az eljáráshoz, hogy az iskolakérdésben sérelmi politikát kell a pártnak folytatni, és ezzel - mint már írtam - a budapesti revíziós politikát támogatni. (Így érthető, hogy Kátra és Sziklay az iskola érdekében nem voltak hajlandók közreműködni.) E párttagok szerint ezt az akciót a magyar kultúregyesületeknek kellett volna vállalniok. Azonban ezek a kultúregyesületek erre nem voltak alkalmasak, mivel a legmagasabb közigazgatási bíróság egy kultúregyesület ügyével kapcsolatban kimondotta, hogy az iskolakérdés politikum, s azzal társadalmi és művelődési egyesület nem foglalkozhatik. (Ez a magyarázata annak, hogy a Magyar Fiatalok Szövetsége égisze alatt Vass László agitációs mozgalma nem vezetett eredményre.) De mindezeken túl még nem alakult meg kulturális szervezetlenségük miatt a helyi Közművelődési Bizottság sem, amely esetleg mint állami szerv, az összes kassai magyar egyesület nevében szót emelhetett volna az iskola ügyében. (Ez a bizottság később létrejött, de nem működött. Ebből a kassai magyarságnak semmi haszna nem volt.)

Így hát helyes volt, hogy az Egyesült Magyar Párt mint politikai alakulat lépett fel végre e fontos ügyben kezdeményezőleg.
Először megkíséreltük, hogy az összes kassai politikai pártok (beleértve a csehszlovákokat is) közösen kérjék a magyar iskolák felállítását. Ezt Tost László polgármester egy pártközi értekezleten szóvá is tette, de az akkori forró politikai atmoszféra nem volt alkalmas az ilyen közös politikai akciók megindítására.
Ilyen előzmények után reám várt a feladat, hogy a párt nevében ebben az ügyben lépéseket tegyek.

Mindenekelőtt tisztáznunk kellett, hogy a város peremén lakó magyarok, akik eddig gyermekeiket a szlovák elemi iskolába járatták, hajlandók-e egy olyan kérvényt aláírni, amelyben a város peremén levő területeken magyar iskolák felállítását kérik, illetve kötelezik magukat arra, hogyha ilyen iskolák létesülnek, gyermekeiket abba íratják be.
Nyolc-tíz párttag vállalkozott arra, hogy a magyar iskola érdekében a város északi és déli részében felkeresik a magyar szülőket, és összeírják azoknak neveit, akik a fentiekre magukat kötelezik. Ennek eredménye az lett, hogy a déli városrészekből annyi jelentkező volt, hogy két osztály megnyitására (negyven-negyven tanuló) is lehetett gondolni. Az északi peremvárosban az eredmény nem volt ilyen kedvező.

Miután biztosítva láttam, hogy a kívánt két elemi iskolának megfelelő számban lesznek tanulói, kerestem a módot, miként forduljunk az illetékes hatóságokhoz. A Szlovákiában is érvényben levő 1868. évi XXXVIII. törvénycikk 44-ik paragrafusa értelmében olyan községekben, ahol a meglevő magyar elemi iskolán kívül még harminc tanköteles magyar gyermek ellátatlan, ezek szülei kérhetik, hogy számukra a község állítson fel iskolát. Ha e paragrafus szerint járunk el, ez csak úgy vezethetett volna eredményre, ha a városi képviselőtestület szlovák tagjai ehhez hozzájárulnak. Erre, amint láttuk, nem volt kilátásunk. Ugyanennek a törvénynek 80. paragrafusára még kevésbé támaszkodhattunk, mely azt mondja, hogy az államnak (a közoktatási miniszternek) jogában és tisztében áll oly helyeken, ahol azt szükségesnek látja, tisztán államköltségen, a helyi körülmények által igényelt népoktatási intézeteket felállítani. A kassai körülményeket azonban a közoktatásügyi miniszter aligha ítélte volna meg úgy, hogy ez alapon felállította volna a magyar iskolát.
Volt azonban még egy mód a megoldásra: az 1922. évi 226. számú törvény 5. paragrafusának 2. bekezdése alapján a már meglevő iskolánál kérni lehetett az osztályok szaporítását azzal, hogy azok túlzsúfoltak. Ehhez pedig meg kell várni a 'beíratások eredményét. Ha ez kedvező, abban az esetben az iskola igazgatója a fennálló rendelkezések értelmében saját maga köteles az új párhuzamos osztály engedélyezését kérni a tanfelügyelőség közvetítésével a minisztertől. Mivel pedig Kassán csak a Hunyadi utcai iskola osztályainak szaporításáról lehetett szó, s a hivatalos hirdetmény is így hangzott, oda kellett irányítani azokat a szülőket, akik az északi és déli városrészekből jelentkeztek. Erre a célra tájékoztatásul Tost László polgármester röpcédulákat adott ki, amelyben felhívta az érdekelt szülőket, hogy a Hunyadi utcai iskolába írassák be gyermekeiket, és egyszersmind felvilágosította őket, hogy ezzel sikerülni fog a két városrészben a magyar iskolát létrehozni.

Ennek az eljárásnak meg is volt az eredménye. A Hunyadi utcai iskola igazgatója, a kassai tanfelügyelő a tanügyi hatóságoknak jelentette, hogy a beíratások szerint az iskola nem képes a nagy számú tanulóknak elegendő osztályt biztosítani. Ezek folytán lejött az utasítás, hogy két osztályt helyezzenek ki, mint a Hunyadi utcai elemi iskola expozituráit, egyet délre, egyet északra.

Az Iskola Bizottság e jelentésemet egyhangúlag tudomásul vette, és többek felszólalása után felkérte Dr. Pajor Miklós szenátort, hogy az újonnan létesítendő északi és déli elemi iskolai osztályok ügyében ezután is járjon közbe a szükséghez képest a tanfelügyelőségnél és a miniszternél.

Az együtt levő Iskola Bizottság más fontos tanügyi kérdésben is intézkedett.
Így Tost László helyettes polgármester tájékoztató előadása alapján behatóan foglalkozott a magyar tanonciskola kérdésével. Kétségtelenül megállapítható volt, hogy a magyar tanoncok legnagyobb része a szlovák tanonciskolába jár. A Bizottság legcélravezetőbbnek tekintette, hogy ezzel a kérdéssel a párt Iparos és Kereskedő szakosztálya foglalkozzék. Így aztán átírtam az Iparosok és Kereskedők szakosztályához, hogy a szeptemberi beíratásokig figyelmeztesse az iparosokat, esetleg a tanoncok szüleit, hogy a jövőben a magyar tanoncok a magyar tanonc iskolába iratkozzanak be.

Az én javaslatomra elhatározta a Bizottság, hogy gondos előkészítéssel foglalkozni fog a kassai magyar óvodák felállításának, valamint a Kassán létesítendő állami tanítóképző intézet kérdésével. Utasítja tehát a titkárt, hogy a legközelebbi ülésig tanulmányozza az óvodák és tanítóképző felállítására vonatkozó törvényeket és rendeleteket, tájékozódjék afelől, hogy a magyar lakosság létszámát figyelembe véve, a meglevő magyar óvodán kívül hány magyar óvodára lenne még szükség, és azok felállítása melyik körzetekben válna szükségessé.

Dr. Herz Ignác és Tost László példákat hoztak fel arra, hogy a magyar állami gimnáziumban folyó tanítás többféle szempontból kifogásolható. A Bizottság azon a véleményen volt, hogy törődnünk kell az iskolák belső életével. De mivel ez a Szülők Szövetségének törvényben előírt joga és kötelessége, elhatározta, hogy a jövőben minden törvényes eszközt fel kell használni arra, hogy a Szülők Szövetségének vezetése azoknak a kezébe kerüljön, akik ezt a megbízatásukat gyermekeink érdekében lelkiismeretesen töltik be. Elhatározta továbbá, hogy az iskolaév elején hírlapokban és esetleg röplapok útján tájékoztatja a szülőket a Szülői Szövetség hatásköréről, és arról, hogy a szülők érdeklődése nélkül a Szülők Szövetsége a törvényben is biztosított áldásos munkát nem folytathat. Megteszi a szükséges lépéseket, hogy a kassai magyar iskolákban működő Szülői Szövetségek egyesítése létrejöjjön, és egy közös összejövetelen a szülők részletes tájékoztatást nyerjenek szövetségi jogaikról.
íme, ezekből is látható, hogy a párt Iskola Bizottsága a kassai magyarság megmentése érdekében hasznos munkát végzett. Csak az a kár, hogy jóval előbb nem alakult meg. Határozatainak végrehajtására nem került sor, mivel a következő évben Kassa visszakerült Magyarországhoz.

Kassát visszacsatolják Magyarországhoz

A revíziós politika - mint már említettem - átmenetileg célt ért. Kassa visszakerült Magyarországhoz.

A Kazinczy Társaság a visszacsatolás után jó ideig nem adott magáról életjelt. Amikor ezrek és tízezrek keresték fel városunkat, amikor országos egyesületek itt tartották kongresszusaikat, megszervezték helyi fiókjaikat, és maga a kassai társadalom is az átalakulás, átszervezés napjait élte át, ezt az időt nem tartottuk alkalmasnak arra, hogy a különben is túl nagy mértékben igénybe vett társadalmunkat mi is foglalkoztassuk. Ügy éreztük, hogy ez a hallgatásunk ilyen körülmények között kötelességünk. Csendesen, szerényen félreálltunk, és vártuk a nekünk kedvező időt, amikor kötelességszerűen ismét megindíthatjuk a Kazinczy Társaság rendes munkáját. Ám ez idő alatt minden félreállásunk ellenére csendes, céltudatos munkával azon voltunk, hogy biztosítsuk a város e legrégibb kulturális egyesületének jobb jövendőjét.

A Kazinczy Társaság már eddig is eredményesen kapcsolódott be az ország szellemi életébe. Éspedig azáltal, hogy több nagynevű magyar irodalmi és közművelődési társaság meghívására különböző kulturális gócpontokban estéket rendezett.
A Kazinczy Társaság képviselőit mindenütt, ahol a szíves meghívásnak eleget tettek, lelkesedéssel fogadták. A testvéri érzés e lelkes megnyilvánulásai mellett volt ezeknek az estéknek értékes és maradandó hatása is.

A bécsi döntés nagy jelentőségű változást jelentett Kassa életében, de az egyes embert is új viszonyok közé sodorta. Az Egyesült Magyar Párt vezetői politikájuk eredményének tekintették e nagy eseményt. És ezt a magyar kormány jutalmazta is. A párt vezetőit kivétel nélkül a főrendiház tagjaivá, országgyűlési képviselőkké hívták be vagy főispánokká nevezték ki. A rendjeleső boldogított számos kisebb polgárt is. Csakhamar azonban éreznie, tapasztalnia kellett mindenkinek, hogy a fontosabb hivatali állásokba került magyarországiak új szellemet hoztak magukkal, és ők lettek a város sorsának intézői. A régi lakosokat hazafias érzésükben nemegyszer meggyanúsították. Mi pedig, akik a húsz év alatt a szellem fegyvereivel harcoltunk a lélek szabad szárnyalásával, a kassai magyar kultúra ápolásával igyekeztünk az államhatalom szlovakizáló törekvéseivel szemben a magyar öntudatot megmenteni, most a magyarországi politika térhódításától féltettük a visszacsatolt terület népének sorsát.
Ez bírt engem arra, hogy mint a Kazinczy Társaság elnöke Budapesten a Pilvax kávéházban összehívjam az egykori szlovákiai magyar írókat. Ennek az ankétnak lefolyásáról így számoltak be a hírlapi közlemények:

A kisebbségi élet mintegy záróköveként jöttek össze Budapesten 1939. április 1-én és 2-án a felvidéki írók és kultúrmunkások, hogy állást foglaljanak mindazon problémák ügyében, melyek a kisebbségi életből a többségi életbe való áttérés eredményeképpen jelentkeztek. Az értekezleten Gömöry János elnökölt, és a felvetett kérdések elintézéseképpen az írói értekezlet egy tíz pontból álló határozatot hozott.

Az első pontban kívánták a kisebbségi életben kialakult és jól bevált művelődési, társadalmi és politikai, valamint gazdasági intézmények fennmaradását és továbbfejlesztését. E pontban mondta ki az írói értekezlet, hogy nem ismer el születési, vagyoni és osztálykiváltságokat és a magyarságnak ezek szerinti tagozódását. Minden ilyen törekvéssel szemben egységes és zárt sorokban foglal állást, mert ezeket károsnak és pusztítónak ismeri el a magyarság szempontjából.

A második pontban szükségesnek tartja, hogy a Felvidéken érvényben volt és bevált művelődési és társadalompolitikai törvények és rendeletek továbbra is érvényben maradjanak. Különösen a községi könyvtárakra, a művelődési rendezések adó- és illetékmentességére, valamint a társadalombiztosításra vonatkozó törvények.

A harmadik pontban a Kazinczy magyar kultúregyesület zavartalan továbbműködésének szükségessége mellett foglalnak állást, megjelölik a módozatokat, amelyek mellett a SZEMKE (Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület) zavartalanul folytathatta működését.

A negyedik pontban tiltakoznak az ellen, hogy nem felvidéki emberekkel töltötték be a felvidéki vármegyék népművelő titkári állásait. Követelték ennek az intézkedésnek a visszavonását, általában követelték annak a kormányrendeletnek maradéktalan megtartását, amely szerint a felvidéki állások betöltésénél elsősorban felvidékiek jöhetnek tekintetbe.

Az ötödik pontban az iskolakérdéssel foglalkoztak az írók. Magasnak tartják a közép- és felsőiskolákban a tandíjat, amely elzárja a nép tehetséges gyermekei elől az érvényesülés útját. A polgári iskolai oktatást általánossá és ingyenessé kívánja tenni, mert ezt tartja a legjobb eszköznek a nép szellemi színvonalának emelésére. Szükséges a szakiskolák hálózatának, elsősorban a mezőgazdasági szakiskoláknak a kiépítése.

A hatodik pontban a vidéki kultúrgócpontok kiépítésének szükségességét állapítja meg, éppen a kisebbségi tapasztalatok alapján. Ezért szükségesnek tartja önálló intézmények alapításának elősegítését, mint a könyvkiadás, sajtó stb. - A decentralizáció első lépésének a Kassai Rádió mielőbbi önállósítását kívánják.

A hetedik pontban a sajtókérdéssel foglalkozott az értekezlet. Kívánta a Felvidéki Magyar Hírlap, Barázda, Magyar Vasárnap és Hanza további fenntartását szövetkezet útján. Szükségesnek tartotta kimondani, hogy a felvidéki sajtó vezetését felvidéki emberekre bízzák.

A nyolcadik pontban tiltakozik azellen, hogy a kisebbségi életben részt vett magyarokat másodrendűnek és megbízhatatlannak tartsák.

A kilencedik pontban a hazai kisebbségek jogainak és kötelességeinek alkotmányos úton való rendezését követelték, és megállapították, hogy a szlovák ügyekben olyanok, akik nem éltek a Felvidéken, és nemzetiségi érzékkel nem rendelkeznek, ne szerepeljenek.

Megállapították a tizedik pontban, hogy mindezeknek a kérdéseknek a rendezéséről a Felvidéki Magyar Pártra vár a legnagyobb feladat. A határozatok keresztülvitelét abban látják megvalósíthatónak, ha a párt fokozottabb mértékben vállalja a felvidéki s népi érdekek védelmét, és erről a munkájáról rendszeresen tájékoztatja a magyar közvéleményt.

A határozatokat, amelyek Narancsik Imre, Berecz Kálmán, Bolya Lajos és Vajlok Sándor előterjesztései, valamint Pfeiffer Miklós írásbeli javaslatai után fogadtak el a jelenlevők, nem ölelnek fel minden kérdést, csupán azokat, amelyek legaktuálisabbak, és amelyek egy másfélnapos megbeszélés tárgyát képezhették.

Erről az ankétról összefoglaló cikket írt Kovács Endre az Érsekújvár és Vidéke című lapban. A budapesti napilapok közül azonban a Felvidéki Magyar Hírlapon kívül csak a Népszava emlékezett meg róla. Ezt a méltatást az utóbbi napilapból itt közlöm:

„Megmondjuk őszintén, eddig nem volt okunk arra, hogy higgyünk a felvidéki szellemben. Nem bizonyította semmi a felvidéki magyar szociálisan kifejlődött alkatát, sőt azok a jelek, amelyek ide, a fővárosba eljutottak a visszakerült területekről, a szociális alkat ellenkezőjét mutatták. Az anyaország legjobb erői, legjobb szellemei és mozgalmai izgalommal várták pedig, hogy erősítést, segédcsapatokat kapnak majd a hazakerült felvidékiekben, de ez a remény végzetesen nem akart a várakozás légies világából földre ereszkedni. Közben mindenki elkészült a felvidéki szellem átértékelésével, s a legrosszabb ajánlólevél kezdett lenni a felvidéki származás, és én láttam olyanokat is, akik ezt meg is tagadták. Futottak a bevezetett formáktól, amelyek a felvidékiség előlegezett hitével és ázsiójával akarták megtartani az anyaország népének szimpátiáját. Végzetesen bebizonyosodott, hogy egy üleppel nem lehet két lovat lovagolni egyszerre.

Nem lehetett hivatkozni a kisebbségi magyarság múltjára és szenvedéseire s arra, hogy a szenvedések szociális alkatúvá gyúrták az északi peremvidékek magyarját s ugyanakkor itt olyan szellemi formát képviselni, amely nem fog össze azokkal az anyaországi erőkkel, amelyek az ország szociális átépítését s a magyarság megmentését akarják a jövő számára. Vagy jobban: amelyek a jövőt akarják megmenteni a magyarság számára. Ma a kis nemzetek nagyon könnyen elveszthetik jövőjüket, népekké vagy nemzetiségekké süllyednek egy éjszaka alatt. Az északi magyarok húszéves nemzetiségi tapasztalatokkal rendelkeznek, és a legjobban az bántott, hogy e tapasztalatok csaknem teljesen elvesztek, nem nyilatkoztak meg sehol. Sőt, itt is az ellenkezőjébe fordult minden.

Mert mit gondoljon az anyaországi magyar például arról a felvidéki képviselőről, aki egykor a legelszántabb harcosa volt a kisebbségi életnek, s amikor hazatérés után az egyik északi megyében főispán vagy alispán lett, fölborítja a magyarság és a ruszinság (ukránság) hagyományos jó viszonyát, magánakciókat kezd, és még egykori pártja szempontjait sem respektálja a kisebbségi politika mai feladatait illetően? A kisebbségi szellemiség még sohasem dezertált oly mértékben arról a helyről, ahová két évtized történései rendelték, mint éppen most.

Hát bizony, ez volt az anyaországi magyar értékítéletté erősödött benyomása a felvidékiségről, de sietünk kijelenteni, hogy csak mostanáig. Friss felvidéki szél fúj észak felől s olyan erővel, hogy véleményünk átformálására vagy kiigazítására kényszerít bennünket a felvidékiség kérdésében. Mi hajlandók vagyunk erre, ha megfelelő tárgyi alapokkal rendelkezünk. Lássuk ezeket! »Elő az okmányokkal!"

Virágvasárnapján történt, hogy a felvidéki szellemiség egy része összegyűlt az egyik budapesti kávéházban, hogy foglalkozzék több aktuális kérdéssel. Az összejövetel teljesen titokban történt, nem értesítettek arról senkit, s ez is bizalomgerjesztő jelenség. Nem lehet tudni, mi is történhetett itt, ezen a megbeszélésen, de most jelentek meg azok a határozatok, amelyeket a felvidéki szellemiség az összejövetelen hozott azzal, hogy a megfelelő minisztériumokhoz juttatja azokat el. A határozatok első része hangsúlyozza, hogy meg kell őrizni azt a népi szellemet, amelyet a felvidéki magyar középosztály két évtized alatt alakított ki, mivel a néppel szoros szövetségben élt. Követelik, hogy a hivatalos vagy félhivatalos kulturális szervek és egyesületek tovább erősítsék a népi gondolatot, és a népből táplálkozzanak. A modern kultúrpolitika mellett modern iskolapolitikát is követelnek a határozatok. „A vezetőrétegek népi felfrissítésének legjobb eszköze az iskola. Kérjük az illetékes tényezőket, vegyék figyelembe, hogy a középiskolákban a tandíj magas, ami elzárja népünk tehetséges gyermekei elől az érvényesülés útját. Meggyőződésünk szerint a kiválasztás alapja nem lehet a szülők vagyoni helyzete, hanem csupán a gyermek tehetsége és iskolai teljesítménye."
Hát ez igaz és egyenes beszéd, végre valami, ami mögött a kisebbségi két évtized szociális nevelését láthatja a figyelő szem.

A kisebbségi helyzet legnagyobb eredménye az volt, hogy a magyarság egy töredékén, egymilliós állományán előre mutatta azt az utat, amelyet az egész nemzetnek követni kell. A kisebbségi helyzetben kicsiben megtörtént az, hogy az alsóbb néprétegek beemelődtek a kisebbségi nemzettestbe, és egyenrangúakká lettek a felső rétegek törmelékeivel. A legjobb értelemben beemelődtek a „nemzet sáncai mögé". Ennek a fejlődésnek kell az egész magyarságban is végbemennie. Mert hisz nemzeti megmaradásunk és helytállásunk elemi feltétele, hogy a nemzetet mint befogadó és bensőségesen meleg közösségi keretet kiterjesszük a magyarság legszélesebb rétegeire. A kisebbség kiterjesztette kereteit legszélesebb rétegeire, a dolgozókra, a népre, ezért jólesik hallani, hogy a felvidéki szellemiség ezeket a kereteket szeretné megőrizni és megtartani. Ennek a szellemnek őrizetét követelik más szervektől is. Elsősorban a sajtótól várják, hogy ennek a szellemnek vigyázója legyen, de sürgetik azt is, hogy a felvidéki párt fokozottabb mértékben vállalja a felvidéki népi érdekek védelmét, s erről a munkájáról rendszeresen tájékoztassa a magyar közvéleményt. A résztvevők kimondták, hogy az értekezletükön kialakult egységes program mellett kitartanak, és mindent megtesznek, hogy a határozatok megvalósuljanak.

Minket a határozatokból elsősorban ezek az elvi és a kisebbségi szellemiség szempontjából: alkati jelentőségű dolgok érdekelnek. S mi bennük a kisebbségi múlt legjobb hagyományainak vállalását látjuk, sietünk kiigazítani hát a magunk álláspontját, és megállapítjuk, hogy e hagyományok nem vesztek el nyomtalanul, miként azt az első benyomások alapján joggal hihette az ember. Ezt a minőségi kisebbségi tradíciót a határozatok kisebbségi passzusa is bizonyítja:
»A hazai kisebbségek jogait és kötelességeit alkotmányos úton kell megállapítani. A kisebbségi ügyek rendezésébe vonják be a felvidéki magyarság képviselőit és szakembereit. Szlovák ügyekben olyanok, akik nem éltek a Felvidéken és nemzetiségi érzékkel nem rendelkeznek, ne szerepeljenek.''

Ez a határozat nemcsak tartalma helyességénél fogva érdekel bennünket, hanem azért is, mert legutóbbi írásunkban mi is harcba szálltunk az ellen, hogy a magyar közvéleményt öreg, már húsz évvel ezelőtt is elavult fölfogások alakítsák a szlovák kérdésben.

A határozatok nem merülnek ki azokban a pontokban, amelyeket itt ismertettünk. Még sok egészséges szervezeti követelés van bennük, amilyen például a polgári iskolai oktatás általánossá és ingyenessé tételének sürgetése és a vidéki kultúrgócok kiépítése. A felvidéki magyar szellemiség emberi és nemzeti önérzetével tiltakozik az ellen is, hogy a kisebbségi életben és munkában részt vett magyarokat másodrendűeknek és megbízhatatlanoknak bélyegezzék. „Visszautasítunk olyan gyanúsításokat, amelyek idegen szelleműnek bélyegzik meg legjobbjaink becsületes kiállását a magyar nép elemi jogai mellé."

Ezek a határozatok még egy szempontból tartanak számot a szélesebb érdeklődésre. A határozatokat ugyanis visszafelé is lehet olvasni vagy forgatni, mint a filmeket. Ebben az esetben eljutunk ahhoz a helyzethez és azokhoz a jelenségekhez, amelyek a határozatokat szükségessé tették. Annak a határozatnak a kimondását például, hogy a felvidékiek tiltakoznak, hogy őket kisebbségi múltjuk okán megbízhatatlanoknak minősítsék, valószínűleg az tette szükségessé, hogy ilyen minősítések történtek. Hasonlóan az a követelés, hogy kisebbségi kérdésekben olyanok határozhassanak, akik végigélték a kisebbségi helyzetet, feltételezi, hogy jelenleg nem mindig ilyenek döntenek ezekben a kérdésekben. A népi gondolat védelme azt mutatja, hogy ennek a gondolatnak védelemre van szüksége, tehát a népi szellemiség ügye nem áll a legjobban. így visszafelé indulva a határozatok nyomán, kialakíthatjuk magunknak felvidéki helyzetképünket. Annál becsesebb számunkra ez, mert az utóbbi időkben alig tudhattunk meg valamit arról, hogy mi is történik a visszacsatolt területeken.

Mit mondjunk még? Mivel zárjuk sorainkat? Örüljünk, hogy végre elindultak a friss felvidéki szelek északról, s csak azt kívánjuk, hogy minél erősebben seperjenek a mi utcáinkon. Segítsék a hazai szeleket, fújjanak minél lankadatlanabb erővel.
Egy rendezési elszámítást azonban meg kell jegyeznünk. Ezzel a felirattal kicsit rosszkor jöttek elő. Most a választások lázában él az ország és a közvélemény, s ez az idegesség eltart még pár hétig, ha nem hónapig. A felvidéki fúvás gyenge szellővé kicsinyül most, a választási szélviharokban, s jelentőségét nem veszik úgy, ahogy kellene, még ott sem, ahova szánták. Ezen úgy lehet majd segíteni, hogy állandóan szítani kell a szeleket, hogy kitartó légáramlássá váljék ez az egyszeri kezdeményezés."

Meg kell még említenem, hogy Jaross Andor, aki már ekkor miniszter volt, szintén érdeklődött az ankét határozatai felől, sőt az ankét előadóit és engem felhívott Budapestre, és előttünk kijelentette, hogy kívánalmainkat a Felvidéki Párt programjába is felvéteti. Ügy tudom, hogy ennek folyományaképpen mindössze az történt, hogy a párt egy kulturális osztályt létesített, és ez a szakosztály egy műsoros előadást tartott. Hogy Jaross eljárásának nem volt-e az a célja, hogy a mi mozgalmunkat kisajátítva, ezt elnémítsa? Nem tudom. Tény, hogy Jaross akár érvényesülési vágyból, akár meggyőződésből, teljesen a hitlerizmusnak, Szálasi végzetes politikájának volt egyik lelkes híve, s minden intézkedését ez határozta meg.
De feloszlott a régi Felvidéki Párt is.

A magyar kormánypolitika hovatovább a hitlerizmus hatása alá került. Megdöbbenéssel jöttem rá, hogy mindazt, amit a budapesti ankéten a szlovákiai haladó szellemű magyar írók kívántak, azt a minimumot, amelyet a magyarság érdekében legalább meg kellett volna valósítanunk, az ország sorsát intéző kormányok, mint egy politikai súllyal nem bíró társaság vállalkozását, nem vették komolyan.

Hát csakugyan naivság volt tőlem a Kazinczy Társaságot a mindjobban végzetessé való nagy politikába belevinni?

Ez a politika Kassán a társadalom életét is igyekezett lassankint a maga formájára átalakítani. Éspedig kíméletlenül. Ez eleinte nem sikerült. Tost László megmaradt polgármesternek, és a törvényhatósági bizottságnak még a régi tagjai intézték a városi ügyeket. Sőt a kormány is a kiváló közigazgatási talentummal rendelkező Borbíró Ferencet nevezte ki Abaúj-Torna vármegye és Kassa sz. kir. város főispánjának. Úgy tűnt fel, hogy Kassa nyugodt, békés időknek néz elébe. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. És ebben hibásak voltak régi vezető embereink is. Borbíró és Tost nem tudták egymást megérteni. A kormány sem volt megelégedve, mert meggyőződött arról, hogy a kassaiak nem fogadják be a hitleri politikát. Borbíró elkedvetlenedett, lemondott főispáni állásáról és elhagyta Kassát. Most már olyan emberek vették át a város vezetését, akik a hitleri szellemben szinte rémuralmat teremtettek városunkban. A Kazinczy Társaságot már előbb meggyanúsították. Egy újság, amely a visszacsatolás után jelent meg Kassán, több cikkében igyekezett bizonygatni, hogy egyesületünk nem az új szellemben fejti ki tevékenységét. Amiben különben igaza is volt. Láttam, meggyőződtem róla, hogy az én közéleti tevékenységem véget ért. Elhatároztam, hogy minden állásomról lemondok. Miként húszéves közéleti tevékenységemben, úgy most még kevésbé voltam hajlandó a hatalmon levők kedvéért lelki függetlenségemet, egyéni meggyőződésemet feláldozni.

A Kazinczy Társaság közgyűlése tiszteletbeli elnökének, az evangélikus egyházközség tiszteletbeli felügyelőjének választott meg. Szeretettel, elismeréssel búcsúztak el tőlem. A Kazinczy Társaság Löffler Béla jónevű szobrászművésszel mellszobrot készíttetett rólam, és ezt felajánlotta nekem.

Valóban a tizenkettedik órában vonultam vissza a közélettől. Visszavonulásom után a nyilasok kezébe került a Kazinczy Társaság vezetése. Hogy micsoda kegyetlenséggel és eszközökkel forgatták ki igazi mivoltából Kassát a nyilasok, erről így számolok be:

Miskolcról zárt vasúti kocsikban kétszázhúsz zsidó lakost hoztak a kassai vasúji állomásra. Valószínűleg innen külföldre szállították volna őket. Darabos, a Nyilaskeresztes Párt kassai vezetője azonban azt javasolta, hogy mérgezett vízzel öljék meg őket. Habár a szerencsétleneket gyötörte a szomjúság, a nyilasok közül ezt egyesek ellenezték, mondván, lesznek olyanok, akik a felkínált vizet nem isszák meg. Erre Darabos „tréfából" azt javasolta, öljék meg őket gázzal. A tréfából azonban komoly valóság lett. A nyilasok ciángázt szereztek az Eperjesen állomásozó német Sicherheitsdienst parancsnokától. Az ily módon kivégzetteket aztán a vasúti kocsikon ismeretlen helyre elszállították.

Több, kisebb csoportban ezután is - tekintet nélkül korukra - férfiakat, nőket és gyermekeket öltek meg. (Volt egy jegyzékük, amelyen 1200 kassai „gyanús" embert tartottak számon.) Hogy milyen barbár módon végeztek ki embereket, erre még egy esetet beszélek el. Darabos városi nyilas vezető parancsára tizenkét foglyot egy teherautóra raktak, lábaikat, kezeiket összekötözték. Ezeket aztán két német katona irányításával, akik ehhez már gyakorlatból értettek, a kirendelt nyilasok az Adriányi és Markó üzletétől kezdve a főutcán végig haladva lámpavasra akasztották, mellükön ilyen felírással: szökevény vagyok, partizán vagyok, kommunista vagyok stb. Ezeket a felakasztott embereket elrettentésül több mint egy hétig a lámpavasakon hagyták.

De különösen kíméletlen szigorral jártak el a zsidókkal szemben. Kassán a téglagyárba terelték őket, s innen a férfiakat a frontra vitték, ahol hiányos öltözetükben, a rossz táplálkozás miatt nagy részük elpusztult. A kassai zsidó családok közül többen nem várták be sorsukat, öngyilkosok lettek.

A kassai téglagyári gettóban nemcsak kassaiakat, de Kassa környékéről kb. 12 000 zsidó lakost gyűjtöttek össze.

Az 1944. április hó 18-án kibocsátott rendelet így szólt:
Hirdetmény

Folyó évi április hó 24-én 18 óra után Kassa város területén a téglagyári tábor kivételével zsidó személy nem tartózkodhat! Kivételt képeznek azok a zsidók, akiket lakásuk szerint illetékes rendőr vagy csendőrjárőr ugyanezen a napon lakásukban további intézkedésig meghagyott, és külön jegyzékbe loglalt. Minden más zsidó jelentkezni tartozik ugyanezen a napon 12 és 19 óra között a téglagyári átvevő bizottság előtt. Azokat a zsidókat, akiket ezen időpont után a hatóság a város területén leltalál, azonnal letartóztatja és internálja. Ismételten szigorúan leihívja a rendőrkapitányság a város lakosságát, hogy aki zsidó személyt vagy vagyont a lenti időpont után lakásában vagy bárhol rejteget, azt letartóztatja és internálja.

Magyar Királyi rendőrkapitányság.

A terrorizált lakosok jó része tehetetlenül, némán, lakásaikba visszavonulva várta a rémuralom végét. Ott, ahol lehetett, kísérletet tettek az üldözöttek megmentésére, így például Forgách Gézáné, a megszűnt Prágai Magyar Hírlap volt szerkesztőjének jólelkű neje, aki házunkban lakott, Rinder Dezsőné varrónő életét mentette meg. Ez a nő, amikor Eperjesen forró lett a zsidók lába alatt a talaj, ötéves Jutka leánykájával együtt átszökött Kassára. Itt Forgáchné eperjesi nővérének üzenetével kért pártfogást. Forgáchné Rindernét mint varrónőt házába fogadta leánykájával együtt, hosszabb ideig szállást és ellátást adott nekik, a varrásért honorálta is. Közben mint ügyes varrónőt beajánlotta is merőseinek is. Rinderné több helyen is talált keresetet. Így került hozzánk is, és ugyancsak megértő szeretettel fogadtuk otthonunkba. De amikor Rinderné bizonytalannak találta Kassán a helyzetét (napirenden voltak a razziák és igazoltatások), Forgáchné ajánló levelével elutazott Kállósemjénbe, Forgáchné bátyjához, Kriskó Elek görögkatolikus lelkészhez, aki Rindernét mint varrónőt alkalmazta. Az idegen asszony azonban a kis faluban feltűnt, ott-tartózkodása nem maradhatott titokban, a rendőrőrmester igazoltatta, és mivel nem voltak hiteles okmányai, elfogták és gyermekével, valamint több más szerencsétlen sorstársával együtt, teherszállító vagonban külföldre, egy haláltáborba szállították. A vonat Kassán ment keresztül Orló felé.

Azonban Kisszeben tájékán a szerelvény lassabban haladt. A vagon nem volt lezárva. Rinderné a kisleányát a hátára kötözte, útitársainak segítségével az ajtót feltárta, és olyan szerencsésen ugrott le, hogy nem történt semmi baja. Innen a közelben levő erdőbe menekült, és bolyongásai közben találkozott egy emberrel, aki őt megsajnálta, és éjszaka Kassára kalauzolta, ahol Forgáchné ismét védelmébe vette. (Közben Kriskó lelkésznek súlyos kellemetlenségei voltak, amelynek folytán majdnem internáló táborba került.) Amikor Kassán a nyilasok uralma tetőpontjához közeledett, Rindernének és gyermekének sikerült eljutni Budapestre, ahol az asszony férje már hónapok óta egy keresztény családnál húzódott meg. Forgách Géza Budapesten felkereste Rindert, akinek nevére szóló személyi okmányokat és pénzt adott át. A kis család megmenekült. A történet hűségéhez tartozik az is, hogy Rin-derék hálásak voltak, Forgách Gézát 1947-ben álláshoz juttatták, tanúskodásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy
Forgách Géza népbírósági bűnpere kedvezően végződött. Forgáchné más zsidó családnak is segítségére volt élete és vagyona megmentésében.

Házunkban éppen ezekben az időkben volt egy üresen álló egyszobás lakás. Ebbe rejtettük el Kornhauser Be-nőnét, egy munkácsi kereskedőnek Kassára menekült feleségét. A lakását a nyilas időkben el nem hagyta, a házmester látta el élelemmel. A többi lakó pedig el nem árulta. Mindenki azt mondta az érdeklődőknek, hogy a lakásnak nincs lakója. Kornhauserné így menekült meg.

A szomszéd villában a tulajdonos, Hents néni ugyanígy ^ejtette el szerencsésen Vitéz könyvkereskedőt.

Többeknek adtam, mint a Kazinczy Társaság elnöke igazolványt, hogy a cseh uralom idejében a Kazinczy Társaságban a magyar kultúra értékes munkásai voltak. Így Sebesi Ernőnek, a kiváló írónak. Persze, ez nem használt, sőt véletlenen múlott, hogy engem is, bűnpártolás címén, el nem fogtak.

Kassa a századok folyása alatt sok megpróbáltatáson esett át, de a nyilasok bestialitása felülmúlta a császári generálisok: Caraffa, Spankau, Korb stb-ik rémtetteit.
Ez a rémuralom, még a volt Ellenzéki Pártok vezetőit is - minden konzervatív gondolkodásuk mellett —, becsületükre legyen mondva, a nyilas politika elítélésére bírta.

Tost László polgármestert, mert nem volt kész eszköze a hatalmon levőknek, félreállították. Egy erősen fasiszta érzelmű, volt magyarországi főszolgabíró lett az utóda. Tost azok közé tartozott, aki a csehszlovák időkben lelkes keresztényszocialista volt és a revízió híve. Amikor pedig Kassa felszabadult, ő volt az, aki Horthy Miklóst Kassára történt bevonulása alkalmából erősen sovén, revizionista beszédben üdvözölte. A túlságosan temperamentumos, alapjában véve azonban becsületes gondolkodású ember most ezek után nemcsak, hogy részt nem vett a politikai életben, de nyíltan, sőt sokszor kíméletlenül ostorozta a nyilasak cselekedeteit. A Schalkház kávéházba ezután is eljárt, és az őt megértő társaságban, nem törődve azzal, ki van a szomszéd asztaloknál, állandóan gúnyolta ezeket. A Felvidéki Újságban őt és társaságát kipellengérezték, figyelmeztették viselkedésük következményeire. Erre otthagyta a szerinte „megfertőzött" Schalkházat, és társaságával együtt az Andrássy kávéházat látogatta. Nem törődött azzal sem, hogy a városháza emberei őt azzal bélyegezték meg, hogy arcképét nem rendelték meg. Holott az volt a szokás, hogy a polgármesternek arcképét, állásából való távozása után, a tanácsteremben kifüggesztették. Tost László húsz éven át volt igen nehéz időkben a város polgármestere. Öt tehát ez a kitüntetés nagyon megillette. Halász Hradil Elemér ismert kitűnő kassai festőművész erre a célra Tost László portréját el is készítette, de ezt a városi tanács nem vette át, sőt, amikor a budapesti festőművészek Kassán kiállítást rendeztek, és ebben való részvételre Halász Hradil Elemért is felkérték, a nyilas polgármester megtiltotta, hogy Tost László arcképét kiállítsák. Tost azonban ezzel az őt meggyalázni akaró cselekedettel nem sokat törődött, sőt hirdette, hogy ránézve kitüntetés, ha a nyilasok nem akarnak róla tudni. Halála előtt egy héttel találkoztam vele az utcán, elválásunk után szokása szerint kiabálva utánam szólt: „Te is vigyázz magadra, meri ha ezeknek az uralma véget ér, szükség lesz rád." Sorsát el nem kerülhette. Egyik este (1945. január 2-án) nyolc óra után két „úriember" kereste fel Tost Lászlót a lakásán. Amint később a felesége elbeszélte, ezek férjével közölték, hogy a főispán úr szeretne vele beszélni, igen fontos ügyben. Az autó itt vár reá. Tostné erre közbeszólt: „Ilyen későn ne menj már el hazulról, holnap sem lesz későn, ha korán reggel keresed fel a főispán urat." De Tost elhatározta, hogy ő mégis elmegy, mert kíváncsi volt, mit is kívánhat tőle a nyilas főispán? Beszálltak az autóba, amely azonban nem a főispánhoz vitte el Tostot, de a bankói erdőbe, ahol kísérői lelőtték, és sebeiben elvérezve meghalt. Itt találták meg holtan. Az első, aki kondoleált az özvegynél, a főispán volt, és kijelentette, hogy mindent elkövet a gyilkosok felkutatására. Mint polgármestert, Tost Lászlót is a Dómból temették el. A temetésen ott voltak a főispánnal élükön a hatóságok fejei. Az időközben letartóztatott gyilkosoknak állítólag nem lett bántódásuk.

Tost Barna kassai plébános - Tost László polgármester bátyja - a szlovákiai keresztényszocialista párt egyik vezérfia, volt idő, amikor Kassán nemcsak pártjának, de a magyar társadalomnak ügyeiben is szinte diktátori hatalommal rendelkezett. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ha Kassa ismét magyar uralom alá kerül, ő lesz a kassai püspök. Horthyt és fényes kíséretét Kassára történt bevonulása alkalmából ő látta vendégül. Ekkor történt azonban, hogy a szintén Horthy kíséretében levő Serédi Jusztinián esztergomi hercegprímásnál kegyvesztett lett. A Dómban tartott ünnepi misén Tost Barna természetesnek tartotta, hogy e ritka esemény alkalmával ő végzi a szertartást. Már az oltár elé akart lépni, amikor Serédi leintette, és maga misézett. Ez a figyelmetlensége, a hercegprímás mellőzése, rossz vért szült, és ehhez járult még, hogy az ünnepi ebéd előtt Serédi megkérdezte Tostot, vajon a még Kassán tartózkodó Cárszky szlovák püspököt meghívta-e az ebédre. Erre Tost nem is gondolt. Serédi ezt mulasztásnak tekintette, és megkívánta, hogy Tost most, az utolsó pillanatban menjen át a püspöki palotába, és hívja meg, hozza magával a szlovák püspököt. Így beszélték el nekem ezt a két esetet. Ezután ugyan, amikor József főherceg és felesége eljött Kassára, és itt előadást tartott a Schalkház nagytermében, Tost Barna olyan ünnepélyes estet rendezett tiszteletükre, hogy a főherceg Tostot pártfogásába vette. Mindez azonban nem használt, a szlovák püspök távozásával Madarász Istvánt nevezték ki kassai megyéspüspöknek. A Tost befolyása a Szálasi-kormány idejében már városi ügyekben is megszűnt. Megtette azt, hogy teljes papi ornátusban egy deputáció élén felkereste az új főispánt, és kérte, hogy azoknak a zsidóknak, akik a húsz év alatt magyarságuk mellett kitartottak, és azért áldozatokat is hoztak, ne legyen bántódásuk. Közbenjárásával azonban célt nem ért el. Sőt, ezzel is ártott magának. Amikor aztán Kassa ismét visszakerült a csehszlovákok uralma alá, Tost Barna is elhagyta plébániai állását, áttelepült Magyarországra, és előkelő állásban működött tovább. E minőségében politikai nyilatkozatot tett. Erről a napilapok így emlékeztek meg:

„Tost Barna, a kassai egyházmegye káptalani helynöke és a rozsnyói egyházmegye apostoli kormányzója, csütörtökön délben (1949. január 29-én) Szikszón Bre-zanóczy Pál vikárius kíséretében látogatást tett az M. D. P. megyei bizottságának székházában. Tost Barna szívélyes beszélgetést folytatott Andrási Gyula főispánnal, Szabó Józseffel, a M. D. P. megyei titkárával és a megyei bizottság több tagjával. Az állam és az egyház viszonyáról szólva az egyházi kormányzó kijelentette: a megegyezést a demokratikus állam és az egyház között nemcsak kívánatosnak, de szükségesnek tartja. Amikor a Mindszenty-kérdés került szóba, Tost megállapította, minden kísérlet, amely arra irányul, hogy a múlt rendszerből bármit is visszaállítson, nemcsak kilátástalan, de gyermekes és elítélendő politika. Ezzel kapcsolatban a legmélyebb elítélés hangján nyilatkozott minden olyan törekvésről, amely akár az elnyomó Habsburg-uralom visszaállítását, akár a földreform vagy a népi demokrácia egyes vívmányainak megsemmisítését célozza. A továbbiakban kijelentette, hogy egyházmegyéje területén körrendeletben adott utasítást, hogy február hó 1-én, a köztársaság kikiáltásának évforduló napján minden katolikus templomban ünnepi szentmisét mondjanak, és erre hívják meg az állami szervek képviselőjét."

Úgy hallottam, hogy Tost Barnát többen kérdőre vonták e nyilatkozatáért. És ő - állítólag - letagadta, hogy ilyen nyilatkozatot tett volna, sőt hogy e hírek terjesztéséért tiltakozását közzé akarta tétetni a lapokban, de ennek közlését megtagadták tőle. Nem kétséges azonban, hogy Tost Barna ezt a nyilatkozatot csakugyan megtette. A Horthy-rezsim alatt állandóan mellőzésben volt része, öccsének meggyilkolása végleg elkeserítette, viszont Kassáról történt eltávozása után előkelő papi állással elégtételben volt része. Akik azt híresztelték, hogy e nyilatkozatot nem tette meg, attól féltek, hogy a még mindig tekintélyes és népszerű főpap nyilatkozatával rokonszenvet ébreszt a kommunizmus iránt.

Ismét fordul a kerék

A szovjet hadsereg közeledésének a hírére 1945. január 18-án a nyilasok elhagyták a várost. A szovjet haderő bevonult Kassára, de még mindég harcban állott a Sze-pesség felé hátráló német hadsereggel. A lakosság egyik rémületből a másikba esett. A Bankó erdő felől hallatszó harci zaj nyugtalanította a lakosságot. A város északi részébe tévedt lövedékeknek polgári áldozatai is voltak. Az est folyamán egy kapitány két katona társaságában beállított a mi házunkba is. A földszinten lakó Kornhauserné, miután munkácsi származású volt, oroszul üdvözölte őket. De ezek a szíves fogadtatásra nem reagáltak. Megparancsolták Kornhausernénak, hogy vezesse őket a lakásba. Erre felkiáltott hozzám az emeletre, hogy jöjjek le. A feleségem is rábírt, hogy az egyedülálló asszonyt ne hagyjam magára. így hát lementem a földszinten levő lakásba. A kapitány kulacsot vett elő, poharakat kért, és barátságosan megkínált bennünket. A Kornhauserné félelme elpárolgott. A katonák dalolni kezdtek, és a kapitány Kornhauserné útján megkérdezte, vajon mi az én nótám, énekeljem el nekik. Erre azonban nem voltam hajlandó. De a katonák tovább faggattak, hogy nem tudok-e valamilyen orosz dalt. Emlékeztem rá, hogy a múltban egy orosz daltársulat járt nálunk, és ezek énekelték a Volga-Volga című dalt. Ez tetszett nekik, ráismertek a dalra, és lelkesen énekelni kezdték. A jó hangulat fokozódott. Most már közöltem Kornhausernéval, hogy felmegyek a feleségémhez, aki egyedül maradt lakásunkban, de ő könyörgött, hogy ne hagyjam magára. Maradtam. Ez alatt két időközben érkezett katona felment a lakásunkra, de a feleségem nem jött zavarba, és szlovákul mondta nekik: dolu, dolu, tam je kapitán.* Ezek a kapitány említésére lejöttek hozzánk, és csendben letelepedtek. A hangulat azonban egyre fokozódott. A kapitány táncra kérte fel Kornhausernét. Ekkor nyílt az ajtó, és egy új tiszt jelent meg. Ez nagy hatást váltott ki. A katonák elcsendesedtek. A tiszt szovjet rendőrtiszt volt. Leült közénk, és megnyugtatott minket. Azért jött, és jár házról házra, hogy a katonák ne erőszakoskodjanak, mert súlyt helyeznek arra, hogy a szovjet katona jól mutatkozzék be a felszabadított városban.

A második világháború végén az ország vesztett csatatér képét mutatta. A szűk látókörű, elvakult magyar revíziós politika eredménye: több százezer ember halála, kultúrkincseknek elrablása, városoknak, fővárosunknak csaknem teljes rombadőlése. Hátha még győz Hitler! Ez egyértelmű lett volna Magyarország bekebelezésével a világuralomra törő Németbirodalomba. De itt nem a második világháború utáni Magyarországgal akarok foglalkozni, hanem a Csehszlovákiához visszacsatolt területeknek magyarságáról szeretnék megemlékezni.

A világháború idején emigrációban élő Eduárd Benes köztársasági elnök azzal az eltökélt szándékkal tért haza, hogy Csehszlovákiát nemzetiségi államból nemzeti állammá teszi. A helyzet ugyanis az volt, hogy a cseheken kívül Csehszlovákiában az 1920 évi népszámlálás- adatai szerint 2,25 millió szlovák, 3,1 millió német, 750 000 magyar, 75 000 lengyel és 600 000 ukrán lakott. Ez a kis ország olyan poliglott állam volt, mint Magyarország a két világháború előtt. Benes tehát olyan feladatra vállalkozott, mint 1867 után a magyar államférfiak. Intézkedései ezt a célt szolgálták.

A kormány máról holnapra minden magyar közművelődési intézmény működését megtiltotta. A magyar újságok nem jelenhettek meg.

Az állampolgárságot csak annak adták meg, aki szlovakizált. S mivel enélkül boldogulni, állami szolgálatba lépni, iparra, üzletnyitásra engedélyt kapni nem lehetett, sokan - és bizony még olyanok is, akik szlovákul egy kukkot sem tudtak - szlovakizáltak. Még a lakásban sem hagyták nyugton a magyar lakosságot. Lakásukon felkutattak a pincétől a padlásig mindent azzal az ürüggyel, hogy németeket rejtegetünk. Egy alkalommal lakószobáinkat lezárták, az ajtókat lepecsételték, és arra kényszerítettek bennünket, hogy a konyhában lakjunk. Ez még nem lett volna baj. De egy napon egy rendőrőrmester beállított hozzánk két rendőrrel, és egy rendőrigazgatósági parancs felmutatásával felszólítottak, hogy hagyjuk el három óra alatt a várost, sőt az országot. Komoly dolog volt ez, mert ily módon többeket kiutasítottak. Tehát csomagoltunk egyet-mást. Közben azonban társadalmi akció indult érdekemben, amelynek eredményeként a parancsot visszavonták.

Benes erőszakos politikáját számos jelentős közéleti személyiség elítélte. Szembehelyezkedtek vele, tiltakoztak ellene.

Benes azonban mégis elérte célját. A magyar és csehszlovák kormány között létrejött a lakosságcsere-egyezmény. Ennek alapján csehszlovák ügynökök lepték el Magyarországot, és ennek szlovák lakosságát buzdították, térjenek vissza „ősi hazájukba". Pozsonyban megalakult a csehszlovák és a magyar áttelepítési bizottság. Ez a két bizottság Csehszlovákia sürgetésére összeült, és megegyezett az áttelepítés módozatainak kérdésében. Ezek szerint a helyi szlovák fiókbizottságok meghallgatásával összeállították az áttelepítendő magyarok listáját. A kassaiak listájára rákerültem én is feleségemmel együtt. Mióta a Benes-kormány intézte az ország sorsát, állandóan ki voltunk téve annak, hogy bármely pillanatban kitelepítenek bennünket. De mégis keserves volt annak elgondolása, hogy így, szinte meggyalázva, el kell hagynunk azt a földet, ahol serdülő ifjúkorom óta, egy hosszú életen át, a magam érdekeit igen sokszor feláldozva, önzetlenül, de a szlovákok nemzeti érzését megbecsülve, munkálkodtam a magyar kultúra terén.

Most, különösen most jöttem tudatára, éreztem fájó szívvel, hogy minden, de minden, amiért egy életen át munkálkodtam, nincs többé. Csak egy tartott fenn, hogy nem estem kétségbe, csak egy adott erőt, hogy e szomorú sors minden nyomorúságát elviseljem. Közéleti tevékenységemmel sokszor együtt járó kellemetlenségek napjaiban is itt találtam nyugalmat, megértést. Áldott jó feleségem most sem engedett elcsüggedni. Ö maga, panasz nélkül, engem megnyugtatva fogadta sorsunk e változását. Pedig neki, vagy talán még inkább neki igazi önfeláldozást jelentett a szeretett otthon elhagyása. „Millió és millió ember van nálunk rosszabb helyzetben, miért volnánk mi kivételek." - mondotta. Gyermekeiért élt, halt, érettük lemondott az élet örömeiről. S itt sem volt könyörületes hozzá, hozzánk az élet. Egyik gyermekünk ötéves korában, leányunk pedig férje halála után egy évre szívbajban meghalt.

Anyagi helyzetünk is megromlott. Közéleti szereplésem igen sok pénzbe került, hiszen ezért soha egy fillért nem kaptam, de nem is fogadtam volna el. Nyugdíjamat, mint írtam, megcsonkítva kaptam meg. Sőt egy napon azt is megszüntették. Nehéz helyzetemben Szalatnai Rezső sietett segítségemre, akinek közbenjárására újra folyósították nyugdíjamat.
A Benes-kormány idejében háromszor kerültem népbíróság elé, kitelepítésemet tehát el nem kerülhettem, habár Cobrda püspök ügyemben közbenjárt a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságnál. A Magyar Áttelepítési Bizottság részéről Berecz Kálmán, Kassán járva felkeresett engem. Csodálkozva látta, hogy feleségem készül a távozásra, az elvihető ruhaneműeket ládákba csomagolja. Kijelentette előttünk, a Magyar Bizottság azon van, hogy engem ne telepítsenek át. Még aznap el is ment a helyi szlovák bizottsághoz érdekemben, de itt eredményt nem ért el. Üzente, hogy Pozsonyban a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságban fogja megkísérelni, hogy engem az áttelepítendők listájáról töröljenek. Állítólag a két bizottság megegyezett abban, hogy a hetven éven felülieket nem telepítik át. Kassán például ezen a címen többeket töröltek a listáról. Berecz közbenjárásának nem volt eredménye. A pozsonyi csehszlovák bizottság elnöke kijelentette, hogy habár hetvenhét éves vagyok, velem kivételt nem tesznek. Így hát, miután csehszlovák állampolgárságomtól megfosztottak, kitelepítettek. Dr. Vladimír Cobrda püspök erről és egyáltalán a lakosságcseréről - ő az igazi és nem karrierista szlovák - a szlovák ev. egyház egyetemes közgyűlésén a többi között így emlékezett meg:

„A határmenti szlovákok hazatelepítése minden bizonnyal a legkomolyabb, egyben azonban a legnehezebb és legfelelősségteljesebb kérdése úgy állami, mint egyházi életünknek. Én e lakosságcserét mindig úgy tekin tem, mint egy fájdalmas operációt, amely míg tart, fájdalmas, de ha sikerül, áldásos lehet mindkét állam számára, lerakhatja a tartós békének és a szomszédi zavartalan együttélésnek alapját.
A hazatelepítés alapgondolata szép, magasztos dolog. De amint az operáció is csak úgy sikerülhet, ha alkalmas helyen hajtják végre, és nem vágnak mélyebbre, mint amennyire nélkülözhetetlenül szükséges, a lakosságcsere is sokkal simábban és könnyebben sikerülhetett volna, elmaradhattak volna mindkét oldalon a nemegyszer drámai jelenetek, ha kezdettől fogva az igazság és igazságosság alapkövén állva, az őszinteség jegyében, mindkét állam és az összes érdekelt lakosság beleegyezésével, a szükséges egyetértésben és baráti együttműködésben folyt volna le. Kár, hogy a bűnös emberek kezében a legideálisabb törekvések és a legáldottabb művek is könnyen eltorzulnak. Hibák történtek intra és extra muros, hibák történtek mindkét oldalon. Nem sikerült mentesítenünk a kitelepítés alól pl. az öreg, közel nyolcvan éves, mindig, mindenben becsületes és a csehszlovák állammal szemben lojális férfit, a volt eperjesi professzort és igazgatót, Gömöry Jánost, bár érdekében közbenjártam leyélileg, személyesen és táviratilag olyan hiteles adatok szolgáltatásával, amiket feltétlenül figyelembe kellett volna venniök az intéző köröknek, ha nem érvényesültek volna bűnös hatások, személyi kérdések, vagyoni érdekek és még mit tudom én, mi minden más. Mindezt elmondani, úgy érzem kötelességem volt."

1947. június 19-én a Kassáról áttelepítetteket, tehát feleségemet és engem ingóságainkkal tehervonaton elszállítottak Budapestre. Az állomáson fiam fogadott bennünket, aki mint a Magyar Nemzeti Bank tisztviselője, Budapesten lakott. Meglepetésünkre az Áttelepítési Bizottság képviselője kijelentette, hogy egyelőre lakást nem tudnak biztosítani, hanem elhelyeznek bennünket a Mester utcai gimnázium tantermében. Ennek pedig az volt a magyarázata, hogy szlovákiai magyar falvak áttelepítendő lakói, akiket a terv szerint júniusban kellett volna áthozni, kérték, őket csak ősszel telepítsék át, hogy még utoljára betakaríthassák földjeik termését. Kérelmüket, mint csakugyan méltányosát, a Bizottság teljesítette, és helyettük a városiak áttelepítését rendelte el. Azonban ezeknek a dolga nem volt előkészítve. Ideiglenesen tehát, vakáció lévén, az üresen álló iskolai helyiségekben helyeztek el minket, ingóságainkkal együtt. Velünk pedig közölték, hogy magunk is nézzünk körül, és ha találunk átköltözött szlovákoktól itt hagyott üres lakást, azt jelentsük be. Furcsa kívánság volt ez. Hiszen mi, idegenek erre a feladatra nem voltunk alkalmasak. Elég hivatalos ridegséggel kezeltek bennünket. Csak a Bizottság által kiadott hetilapnak, az Új Otthonnak szerkesztője, Sándor Dezső volt az, aki igazi emberi szeretettel érdeklődött sorsunk iránt, és lapjában érdekeinknek bátor szószólója volt. Ebben a lapban én is szóvá tettem az áttelepítettek végleges elhelyezésének sürgős voltát.

Közben az Áttelepítési Bizottság a közoktatásügyi minisztertől felhívást kapott, hogy az iskolai év megkezdése előtt adja át az áttelepítettek által használt iskolai termeket. Ennek most már eleget kellett enni. A Mester utcai gimnáziumban lakók közül többeket, így engem és feleségemet falun helyeztek el. Kérésemet, hogy nekem Budapesten vagy más városban adjanak lakást, mert hiszen magas korom ellenére kulturális munkámmal esetleg szolgálatot is tehetnék, nem teljesítették, leltári tárgyként kezeltek. A beiktatott sorszám szerint így kerültem Sóskútra. Falun sohase éltem, sőt azon csak párszor fordultam meg. A falusi életet nem ismertem.

Feleségemmel együtt belenyugodtunk az Áttelepítő Bizottság e bürokratikus intézkedésébe. Hányt-vetett életünk után ez is megoldás volt számunkra. Egyben azonban nem! Nyugdíjamat ugyanis 288 Ft-ban állapították meg. Ezt természetesen megfellebbeztem, de csak 1949-ben, tehát két évvel átköltözésem után, negyven évi elismert szolgálatom után lett 808 Ft a havi nyugdíjam.

Mint sóskúti lakos értesültem arról, hogy Dr. Mikulás Styk kassai ügyvédet a bíróságon feljelentették, mert engem meg nem engedett módon védelmébe vett. Erre a következő nyilatkozatot küldtem el, aminek alapján Dr. Styket a vád alól felmentették:

Nyilatkozat.
A legnagyobb felháborodással értesültem arról, hogy O. H. a kassai Osidlovací Urad tisztviselője a bíróság előtt azt állította, én úgy nyilatkoztam volna, hogy Dr. Mikulás Styk ügyvéd 150 000 cseh korona ellenében számomra megszerezte az állampolgárságot, és ennek fejében síkra is szállt az én kitelepítésem törlése ügyében. Ahány szó, annyi szemenszedett hazugság! Aki engem ismer, nagyon jól tudja, hogy sohase igyekeztem tisztességtelen eszközökkel magamnak bármilyen előnyöket szerezni. Ilyen aljasságra nem voltam képes. Sokszor voltam olyan helyzetben, hogy nagy hasznom lett volna, ha a becsület útjáról letérek, ám én inkább kárt szenvedtem, de erre még gondolatban sem voltam képes.

A csehszlovák állampolgárságot, a mellékelt bizonyítvány szerint nem Dr. Mikulás Styk közbenjárására, de a szokásos igazolási eljárás útján szereztem meg. Ez nem protekció műve volt. Olyan sokan ismertek a vezető államférfiak és kultúremberek közül, hogy nekem ügyvédre nem volt szükségem. Még kevésbé erkölcstelen eszközök felhasználására. Dr. Mikulás Styk ügyvéd úrral életemben egyetlenegyszer találkoztam, amikor Vladimír Cobrda püspök úr engem mint a magyar evangélikus egyház felügyelőjét neki bemutatott. Ezután is csak köszönési viszonyban voltam vele, mert szlovákul nem tudtam, s ő pedig csak szükségből beszélt magyarul. Nemzeti elfogultsága közismert volt előttem, és én ezt tudva, nem igyekeztem vele közelebbi viszonyba, vagy kegyeibe jutni. Ez ellenkezett egyéniségemmel.

Amikor azonban a Národna Ohrana egy vehemens cikkben, mint szlovákgyűlölőt megtámadott, többen a vezető szlovák férfiak közül olyanok, akik tudták, hogy nehéz körülmények és viszonyok között is nyíltan hirdettem : az egyik kultúra a másik mellett szépen virágoz-hatik, sőt egymást támogathatja - tehát a szlovák kultúrát, a szlovák népet megbecsülöm, most megbotránkoztak, hogy éppen én kerültem a kitelepítendők listájára. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Dr. Mikulás Styk mint evangélikus egyházfelügyelő lelkiismereti kérdést csinált ügyemből, és a Demokrat című lapban a Národna Obrana támadásával szemben az igazság fegyvereivel védelmemre kelt. Nemes gesztus volt ez Dr. Styk részéről. Nem kértem fel őt erre. Sem írásban, sem szóval. Miért adtam volna ezért 150 000 cseh koronát, hiszen ez sorsomon úgysem változtatott volna. Nevetséges különben a vád azért is, mert 150 000 korona készpénz úgysem állott rendelkezésemre. Sőt ellenkezőleg. Nyugdíjamat tíz hónapon át megvonták tőlem, a házunk pedig nem jövedelmezett, mert a házbéreket az adó és egyéb költségek felemésztették.

Máig sem tudom miért utasítottak ki? Hogy kiutasíthassanak, még állampolgárságomat is megvonták tőlem. Tönkretettek lelkileg, testileg, vagyonilag, és ezek után egy kis falusi házba kellett költöznünk. Lassan megnyugodtam sorsomban, hiszen nyugodt lelkiismerettel gondoltam életemre. S most még tisztességemtől, becsületemtől is meg akarnak fosztani."

Én nem szlovakizáltam, csehszlovák állampolgárságomat tisztességes úton szereztem meg, ezt bizonyítja az alábbi igazolvány, melyre fentebbi nyilatkozatomban hivatkozom:

„Igazolvány. Igazolom, hogy 1946-ban a magyar nemzetiségű antifasisztákat igazoló bizottság Gömöry János volt kassai, jelenleg sóskúti (Magyarország) lakos személyével is foglalkozott, és megállapította, hogy nevezett soha semmitéle népellenes cselekedetet el nem követett, gondolkodásában, viselkedésében és cselekedeteiben kifejezetten antifasiszta volt úgy 1938-ig, mint a magyar okkupációs idő alatt.
Ezért a bizottság azt javasolta, hogy Gömöry János a magyar nemzetiségűeknek járó ún. kivételezettségét megkapja, és a csehszlovák állampolgársága megha-gyassék. A javaslatát a Helyi Nemzeti Bizottság (Miestny Národny Vybor) elfogadta, és Gömöry Jánost, mint magyar nemzetiségű antifasisztát elismerte, és ennek igazolásaképpen az ideiglenes csehszlovák állampolgársági okmányt részére ki is adta. Kosice 1952. március hó 5-én Dr. Simai Béla a magyar nemzetiségű antifasisztákat igazoló volt bizottság elnöke.

A Pesthez közel levő Sóskút 2700 főnyi lakosa zömmel szlovák nemzetiségű. Földmíveléssel, szőlőtermeléssel foglalkoznak, vagy a helyi kőbányában dolgoznak. A fiatalok nagy része Budapestre jár a gyárakba. Jóindulatú, munkás nép. Bennünket, áttelepítetteket szívesen fogadtak maguk közé. Sőt, tiszteletünkre vacsorát is rendeztek megérkezésünk alkalmából, amelyen Házi alispán. Avar, az Áttelepítési Bizottság alelnöke és többen mások is részt vettek. Pecsenka községi bíró szlovákul és magyarul meleg hangú beszédben üdvözölt bennünket, és biztosított arról, hogy mindenben segítségünkre lesznek. Erre az áttelepítettek nevében én válaszoltam. Felhasználtam ezt az alkalmat arra, hogy reámutassak a falu elmaradott voltára, ugyanis Sóskútnak nem volt vasútja, de autóbuszjárata sem. A gyári munkások Érdig kerékpáron, onnan vonattal jutottak Budapestre. A falunak nincsen villanyvilágítása, járdája, a körülfekvő hegyek kopárak, ki vannak téve az el-karsztosodásnak. Házi alispán felszólalásomra nyomban válaszolt. Kijelentette, hogy az év végéig Sóskútnak lesz villanyvilágítása, autóbuszjárata. Ígéretét be is váltotta.

Elmaradt volt a falu kulturális téren is. Az 1848/49-es szabadságharc századik évfordulója alkalmából előadássorozatban emlékeztem meg a reformkorszakról, Kossuth Lajosról, Táncsicsról. A parasztok ezeken az előadásokon nagy érdeklődéssel vettek részt. Volt ugyan a községnek könyvtára, de senki sem vállalkozott annak kezelésére. Én tehát vállaltam a könyvtárosságot is. Sokat tett a falu kulturális fejlődése érdekében - Dr. Simó orvos. Ternyik Józsefné, Móricz Józsefné, akik műkedvelő színielőadásokat rendeztek.

Lakásnak egy parasztházat kaptunk, amelynek tulajdonosa Szlovákiába költözött át. Ez a ház azonban olyan állapotban volt, hogy abba azonnal nem költözhettünk be. Bútorainkat és egyéb holmijainkat tehát az udvaron helyeztük el. Szerencsére száraz, napos, szép idő volt. Sajnos, kőművest azonnal nem tudtam szerezni, és így emiatt hetekbe került, amíg a házba beköltözhettem. Végeredményben azonban örültünk, hogy végre fedél alá jutottunk.
A házon kívül - a kassai házunk ellenértékeképpen - kaptunk három magyar hold szántóföldet, amely azonban kavicsos, kiélt föld volt. Felesbe adtuk ki megmunkálásra, és bizony nem volt belőle hasznunk. Egy nagyobb kiterjedésű szőlőt viszont együtt kaptunk meg a Kassáról áttelepített Ordódy Aladárral, Ordódy Györggyel, Varga Pállal és Liskó Elemérrel, és ezt a területet közösen műveltük. Tehát afféle termelőszövetkezetet is alkottunk. Egy időben arról is szó volt, hogy mások bevonásával egy nagyobb szabású tsz-t hozunk létre. Később azonban a szőlőt felosztottuk magunk között, én a magam részét a szántóföldekkel együtt az időközben megalakult termelőszövetkezetnek adtam át.

Jövedelmünk nem volt annyi, hogy igen szerény életmódunk mellett is anyagi gondoktól mentesen élhettünk volna. Pedig minden munkát a ház körül együtt végeztem a feleségemmel. A nagyon messze fekvő szövetkezeti boltból a kenyeret és az egyéb szükséges dolgokat a feleségem hozta el. Vele együtt végeztem a takarítást, én sepertem az udvart, vizet húztam, fát vágtam, és elláttam a ház körüli munkákat. Míg egészségünk megvolt, minden munkát kedvvel, eredményesen végeztünk el. A falut, a falusi életet, amit eddig nem ismertünk, megszerettük.

Évtizedeken át tartó közéleti tevékenységem a falusi élet csendes magányában véget ért. Éreztem, sokszor foglalkoztatott, hogy kötelességem volna a falu művelődési életében úgy, ahogy kezdtem, továbbra is részt venni. Erre azonban már öregségem miatt nem voltam képes. Örültem, ha a ház körül, a kertben segítségére lehettem feleségemnek.
Sóskúti visszavonultságomban eltöltött magánéletem nem érdekli olvasóimat. Megpróbáltatások, nehéz viszonyok között telt ez el. Elvesztettem feleségemet, jóban és rosszban áldott jó hitvestársamat. De éppen az ő halála után és közvetlenül ezelőtt, jó barátaim, hálás tanítványaim, fiam, menyem, húgom és unokahúgom szeretettel vettek körül, és bizony anyagi nehézségeimben is segítségemre voltak. Köszönöm, hogy bennünket, elbetegesedett öreg embereket, nem hagytak magunkra.

Az irántam érzett megbecsülésnek és szeretetnek számtalan jóleső mozzanatát és jelét éreztem azok részéről, akik mind sóskúti magányomban, mind Budapesten több alkalommal felkerestek és segítségemre voltak. Megható és reám nézve nagyon megtisztelő volt például, amikor 90 éves születésnapom alkalmából Ilku Pál művelődésügyi miniszter és dr. Vető Lajos ev. püspök, számos régi jó barátom meg sok-sok hálás tanítványom, tisztelőm keresett fel jókívánságaikkal.
Feleségem halála után a Nyugdíjas Pedagógusok Otthonába kerültem, ahol korszerű és kényelmet nyújtó körülmények között találtam otthonra. Itt, ebben a kellemes környezetben keresnek fel évről évre születésnapomon, de más alkalommal is jó barátaim, hálás tanítványaim, tisztelőim. Itt ért az a megtisztelő kitüntetés, hogy a szegedi József Attila Tudományegyetem gyémánt oklevéllel örvendeztetett meg. Az Otthon valóságos otthonom, amelyben a vezetőség és az otthon lakói részéről szeretetben van részem.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis

Ha visszatekintek múltamra, szerencsémnek tekintem, hogy soha, bármilyen körülmények között sem áldoztam fel lelkem függetlenségét, mert ez a lelki szabadság erőt adott, csüggedni nem engedett, életemnek tartalmat adott, oly célok szolgálatába állított, amelyek a köz javát szolgálták.

Nem dicsekvésképpen mondom ezt. Jól tudom, hogy én is gyenge, gyarló embernek bizonyultam nemegyszer, amikor pedig a felismert igazságért helyt kellett volna állanom.
Egyéniségem formálásában sokat köszönhetek az eperjesi Kollégium szabad szellemének. Ennek az igazi alma maternek, amely az üldöztetések idejében is mindig a koreszmék és az igazi haladás bátor hirdetője volt. Tanáraim, így elsősorban Csengey Gusztáv, akikről életrajzomban megemlékeztem, a patrónusok: Caraffa vérpadján elvérzett őseink, Thököly Imre, Dessewffy Arisztid; a magyar kuruc szellem képviselői, Berzeviczy Gergely, Pulszky Ferenc, Szinyei Merse István és mások, mint a magyar kultúra reprezentánsai s végül maga az ifjúság (Kossuth), az egykor országos hírnevű Magyar Társaság olyan légkört teremtettek, hogy ennek hatása alól kollégiumi diák nem vonhatta ki magát.

Ennek az egészséges közszellemnek életem elemévé tétele volt tehát indítója, forrása közéleti tevékenységemnek, amit izmossá, teljessé tett felejthetetlen kolozsvári tanáromnak, Schneller Istvánnak humanizmusa.

És most, amikor életrajzomat befejezem, önkéntelenül is felmerül előttem a kérdés, vajon nekem, az egyszerű embernek életsorsa érdeklődést kelthet-e? Van-e ennek értéke a köz szempontjából? Azt hiszem, annyiban igen, mert okulásul szolgálhat azoknak, akik még haboznak: hívei legyenek-e a most keletkező, új világ eszméinek. Megvallom őszintén, én is átestem ezen a lelki válságon. Egy hosszú élet tapasztalatai vezettek engem az új eszmék világot megmentő, sorsdöntő nagy jelentőségére. Változatokban gazdag életem tükörkép, amelyben meglátjuk, amelyben visszatükröződik egy letűnt világnak minden vergődése, minden törekvése; megmenteni, ami megmenthető érték a jövő számára.
De hát minden önzetlen, a szlovákiai magyar kultúrát szolgáló tevékenységem kudarccal végződött. Én is elmondhattam: Minden, mim van — mint ködben -messze látom. Mim nincsen, ez az én világom. (Goethe.)

Ám az események lelket megpróbáló hatása ellenére sem lettem pesszimistává. Igen! Habár a múlt egy letűnt világ, amely többé vissza nem tér, az emberek előtt egy új világ kapui nyíltak meg. így előttem is. El kell ös-mernünk, hogy ebben az új világban az európai kultúra és civilizáció eddig nem ismert magas fokra emelkedik. Bíznunk kell abban is, hogy az emberszeretet és a béke uralomra jut ezen a földön.

*
A Vörös Hadsereg nagy offenzívájában a világ a hadtörténet egyik legzseniálisabb stratégiai tervét és annak bámulatra méltó végrehajtását csodálja. A Szovjetuniót azonban nem a győzőket jellemző bosszú vezette, amikor mellénk állott.

És amit érdekünkben tett, ezt nem politikai számításból cselekedte. Az emberszeretet, a más népek szabadság törekvéseiben megnyilvánuló segítő készsége, az örök béke megteremtésének magasztos gondolata és ennek megoldásáért folytatott áldozatos tevékenysége folyománya élet- és világfelfogásának.

Legyünk tehát bizakodók. Azok a szörnyű idők, amiket átéltünk, többé vissza nem térnek, és az enyészet, a pusztulás miazmáit nem viszik be életünkbe. És ha ezek újból jelentkeznének, nem úgy távolítjuk el, ha növeljük a gyűlöletet az emberek szívében. Valójában a gyűlölködés szelleme tesz bennünket tönkre. Amiként a moszkitót a mocsarak kiszárításával irtják ki, a gyűlöletet is meg kell fosztani tápláló forrásaitól. Rá kell mutatnunk, tudnunk kell, hogy a mai ember gyűlölködésének forrásai: az erősebbek hatalmi túltengése, a védtelenek gazdasági kizsákmányolása, mohó vágy a gazdasági élet mai erőforrásainak megszerzésére, a kegyetlen és szívtelen fajharc mérgező erővel hat minden ember életére.
A szeretet nyomában élet támad, a gyűlölet nyomában halál!

Éppen ezért, aki szereti hazáját, aki híve a haladásnak, kell, hogy híve legyen az örök béke létrejövetelének.

2014-12-24 14:19:18 Balassa Zoltán
Kérem javítsák ki Gömöry János adatait, nem 1896-ban, hanem 1869-ben és nem 1993-ban halt meg, hanem 1966-ban!!!!
Balassa Zoltán
-----------
Javítva, köszönjük. Admin