Ezzel szemben ma, szinte mindenki fotózgat. Ami nem baj. Mert megélni a fotózás örömét jó dolog. Ha valaki azt hinné, hogy nincs is több mondanivalóm a fényképezéshez mint tömegsporthoz, az okvetlen olvassa el még egyszer ezt a sorozatot, ami lényegében arról szól, hogy amit csinálok, azt csináljam legalább a képességeim által behatárolt szinten. Ennél alább semmi szín alatt. De egy kis szorgalommal, odafigyeléssel, tanulással, bizony-bizony bárki átugorhatja a saját, földhöz ragadt árnyékát.
Ha ez megtörténik, akkor a szerkesztőkkel együtt úgy érezhetjük, hogy fáradozásunk eredményes volt, ergo nem volt hiábavaló és a kedves olvasó által akár a világhálón is közzétett fotók miatt nem kell majd közösen szégyenkeznünk.
Most pedig a legvégére, ha már ennyi időt eltöltöttünk együtt elmesélek egy történetet, amelyből természetesen egy szó se igaz.
Az egyik gimnáziumba meghívást kaptam, mint nagy öreg fotográfus, hogy nagy fotós tudományomat átadjam az iskola azon nebulóinak, akik a fotografálás területén nagy fákba szeretnék vágni fejszéjüket, ami természetesen marhaság, mert baltával nem lehet fényképezni. No, de ez csak vicc akart lenni. Mármint a balta. A dolognak az a része, ami a szakmai tudás átadását jelenti fölöttébb komoly volt, mind a két fél részéről.
Két hetet kértem a felkészülésre. Edzőtáborba vonultam, naponta kocogtam az erdőben, diót rágcsáltam, jó borocskát – mértékkel – szürcsöltem, könyveket böngésztem, logopédushoz jártam, nyitott ablaknál madárdalt hallgatva szunyókáltam.
Eljött a nagy nap. Az oskolába érkezve a folyosón többször is végigpásztáztam a falra aggatott fotókat. Mint kiderült a tettesek az iskola tanulói voltak. Benyitottam az előadó termbe. A nagy öreg fotóst kíváncsi fotósszemek és méltó taps fogadta. Egy csinos diáklány felkísért az emelvényre, ahol a zöld bársonnyal leterített asztalhoz ültetett. Maga az igazgató úr mondott bevezető beszédet a nagy öreg fotósról.
Váratlan, rögtönzött kérdéssel kezdtem a fejben amúgy gondosan felépített mondókámat. Szoktatok-e focizni? Ismeritek-e a helycserés támadást?
Mert most az fog következni. Ti feljöttök ide a színpadra, én elfoglalom a ti helyeteket és ti fogtok előadni nekem hogyan kell jó fotókat készíteni. Ugyanis többször is végignéztem a fotóitokat a folyosón. Bizony mondom, én tanulhatok tőletek… Netán mégis van valami igazság ebben a történetben?
Köszönöm mindenkinek megtisztelő figyelmét és türelmét. Továbbra se sajnáljuk a fáradságot, ami a jó fotóhoz vezető úton rakódik ránk. Ne feledjük jó a cél, szép a cél, de az oda vezető út se kutya, az is lehet izgalmas, tanulságos, olykor szórakoztató is. És ami akár mottónk is lehet – a jó fotót akarni kell!!!
Itt voltam, M. Nagy László
A legvégére válogattam egy csokorra valót kedvenc fotóimból.
a halottakra is lőnek
csirkefarhát, tessék, tessék!
fő a kényelem, már akinek
a hegesztő
húzd a fülét, ma van a szülinapja!
pirosszemű manóka
sose igyunk annyit, hogy így nézzünk ki!
vonalbíró labdával
végállomás
ÁRNYÉKFA
A fény másik oldala az árnyék. Fontos szerepet gyakran főszerepet kap a fotón. Saját árnyékunk is lehet egy fotó alkotó eleme. Erre összpontosítva aztán csak utólag vesszük észre, hogy milyen csodálatos fotóval lettünk gazdagabbak.
Nézzük csak a fotó bal oldalán lévő fa törzsének az alját és a képen nem látható fa árnyékát a pici patakocska medrének oldalán, ahol a fűcsomók mintha egy fa koronáját képeznék. Holott a felvételen végigrajzolódó fa törzse csupán egy árnyék. És ami ugyancsak érdekes az árokban színtelen víz folyik, csupán az égbolt kék színét tükrözi vissza, amit a valóságban az emberi szem nem lát ennyire kéknek.
A szerző élérhetősége: m.nagy@watson.sk
M. Nagy László 
12-04-11 
3,248 
ZÁRSZÓ HELYETT