Most már kijelenthetem ezt az ünnepcsokrot is megúsztam. Oda-vissza alapon, tehát jómagam elégedett vagyok. A kétszáz euró megmaradt. Elmaradtak a fölösleges tárgyi ajándékok. Így a leltáram nem változik. Marad a tizenhat pár cipő, papucsokat is beleszámítva, kilenc télikabát-bunda, tizenegy öltöny,- nyolc kihízva, negyvenhét ing, ebből huszonhárom rövidújjú, harminc nyakkendő, egy feleség, nyolc macska, hét tyúk, de ebből az egyik kakas, valamennyien jó öregek. Helyette a szeretteim megtaláltak lelket melengető szavaikkal, soraikkal. A fogyasztás is csak a józanság határáig hágott. Magyarán, a Háttér nem tudott behúzni a csőbe. Még magyaránabban eddig minden úgy történt, ahogy én akartam. Azaz…
Egy kis levezető sétára mentem a közeli városkába, ahol szerencsére nincs metró, mint Angéliában. Mint ismeretes ott a metrósok sztrájkja miatt a kétségbeesett boltosoknak az ünnep utáni kiárusításból származó jövedelem egy részéről le kellett mondaniuk. Nálunk ismét megteltek az üzletek. Velem is, bár vásárlási szándék nélkül. A leárazott termékek akciós áron kínálták magukat, már-már ellenállhatatlanul. Ni csak, a kirakatban egy kerekasztal  - mínusz hatvan százalék…, tehát akciós ár. Mivel szerintem a kerek asztal az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb bútordarab, ráadásul az én kedvencem, nem tudtam ellenállni.
Hazaérve, még át se léptem a küszöböt mondom a nejemnek, idenézz vettem egy kerek asztalt, olcsón, ez volt legjobban leárazva.
- Megőrültél, hiszen már van itthon négy kerek asztalunk.
- Az igaz, de figyelj, ez sokkal kerekebb…

Kép és szöveg: M. Nagy László